|
|
||
| A dél-svédországi magyarok családi lapja | ||
| 3. évfolyam 11. szám 2002/2 | ||
| Gyermekeknek | ||
| Cserebogár | ||
|
Amióta világ a világ, azóta mindig ellensége volt a denevér a cserebogárnak. Most is a cseresznyefa körül csapod a denevér s a lombok között röpködõ cserebogarakat fogdossa. Észrevétlenül suhan közöttük s aki elébe kerül, azt bekapja, megeszi.
Egyet azonban nem bánt. Ez az egy pedig ott röpköd a léckerítés mellett. Cérnához kötötték az egyik lábát a gyerekek, a cérnát pedig a kerítéshez.
A denevér néhányszor megkerülte a cserebogarat, de nem bántotta. Attól tartott, hogy ha bekapja és lenyeli, maga is fogva marad a cérnán.
- Miért nem könyörülsz meg rajtam? - kérdezte a denevért.
- Most az egyszer nem bántalak, pedig megérdemelnéd, mert igen sok kárt okozol az embereknek!
A denevérnek igaza volt. A cserebogár rengeteg kárt okoz az embernek, ha ellepi a gyümölcsöskerteket és lerágja róluk a rügyet, a virágot, a levelet.
A cserebogár nagyon szereti a meleget. Hûvös vagy borús idõben, különösen pedig a hajnali órákban, mozdulatlanul, meggémberedve ül a fák levelén. Ilyenkor legkönnyebb cserebogarat gyûjteni. Ha megrázzuk a fát: olykor százával hullnak le a földre. Árpádka a múltkor teleszedte kis kannáját, fogta aztán és a sok cserebogarat a baromfiudvarra szórta. Egyetlen egy sem menekült meg onnan. Mind megették a baromfiak. (Egy százéves magyar olvasókönyvbõl)  |
Bengtsson Benjamin Zsolt (7 éves) számítógépes rajza: Száz ház Kovács András Ferenc: Dal Amikor még kicsi voltam, anyám hajába szagoltam, apám térdén lovagoltam, s fel az égre, ha szerettem, nevetésem eregettem. Amikor már felnõtt voltam, holdviolába szagoltam, büszke csikón lovagoltam, s lába elé, ha tehettem, nevetésem teregettem. Mikor aztán öreg voltam, árvacsalánba szagoltam, görbe boton lovagoltam, s ha búsongtam, ha nevettem, pipafüstöt eregettem. Most, hogy immár nagyobb vagyok, bennem élnek kicsik-nagyok: nevetésem azért ragyog messze, akár a csillagok... |