A dél-svédországi magyarok családi lapja

2. évfolyam 9. szám 2001/5

Gyermekeknek

Kányádi Sándor Õsz volna még Õsz volna még, s a varjak már közhírré tették a dermesztõ tél Közeledtét. Károg az ég éhenkórász nagy csapat csóka ricsajog, hussog reggel óta. Tócsára jég, virágra, fûre harmat dermed, megöregedtek mind a kertek. Jó volna még sütkérezni, de jó is volna ha az égen pacsirta szólna. Elment a tél Ez a tél, nem is tél a hó csak pilinkél. Hullna már, hullna bár! Meztelen a határ. Csak a dér, csak a köd borít rá lepedõt. Méteres bunda-hó, az volna, volna jó. Lám tegnap hullatott valami keveset. Reggelre szétrúgták a verebek.

A hóember Volt egyszer a játszótéren egy hóember. Piros murok orra volt, a szeme kökénybogyó, fején kalászkoszorú, kezében nyirokseprû. Körülötte vidám gyereksereg ugrándozott, öltöztették, díszítették napestig. Amikor sûrû sötétség borult a játszótérre, a gyermekek hazamentek, a hóember egyedül maradt. Odaugrált hozzá egy nyuszi:      - Éhes vagyok! - panaszkodott. A hóember megsajnálta, és neki adta az orrát. Odamerészkedett egy õzike:      - Borzasztóan éhes vagyok! - sírta. A hóember neki adta fejérõl a kalászkoszorút. Egy mókus jött:      - Hû, de éhes vagyok - makogta. A hóember neki adta mindkét bogyó-szemét. Verebek jöttek seregestül:      - Megéheztünk! - csipogták. A hóember nekik adta a cirokseprûjét. Így aztán semmije sem maradt. De az állatok szerették, körültáncolták. És amikor eljött a tavasz, a jószívû hóember helyében hóvirágok nõttek. Játékos torna