A dél-svédországi magyarok családi lapja

2. évfolyam 8. szám 2001/4

A magyar nyelv

Tonu Kalvet:

A csodálatos varázserõvel feltöltött nyelv

A országgyûlés mostanában tárgyalja a magyar nyelv törvényét. Ebbõl az alkalomból közöljük Tonu Kalvetnek, az Észt-Magyar Társaság elnökségi tagjának írását.      Ludwig Uhland (1787-1862) szerint az embernek már csak azért is érdemes megtanulnia magyarul, hogy eredetiben olvashassa Petõfi mûveit. A híres 19. századi német romantikus költõhöz hasonlóan sok észt is rajongott Petõfi verseiért, egész hõsies életútjáért.      Számos ember éppen az õ hatására kezdett el magyartanulással foglalkozni - Észtországban is. És amikor már átlépett - akár más okoknál fogva, de mégis ugyanezt a döntést hozó elvbarátaival együtt - a magyarul nem tudók táborából a magyarul tudók körébe, hamarosan észreveszi hogy "menthetet lenül" e csodaszép nyelv hatalmába került. S ami még "rosszabb", az elbûvölõ nyelv hatása alá került személy nem is akar többé kitörni e "fogság"-ból: hiszen a vitathatatlanul vonzó Petõfin kívül ott még számtalan más kimagasló alak és érdekfeszítõ tárgy található, melynek vonzereje legalább ugyanennyire erõs.      Minden, magyar nyelven egy kicsit már tudó ember mintha egy fel nem fedezett aranybányára bukkanna rá. Olyan kincseket nézegethet - saját szemével -, melyekrõl korábban a legjobb esetben is csak hallott, a legtöbbször pedig a valódi függönyként szolgáló nyelvi akadály miatt halvány fogalma sem volt. Az ilyen ember megismerkedik a magyar irodalom nagyjainak alkotásával - és nemsokára látja, hogy ez semmivel sem alacsonyabb színvonalú az ismertebb világklasszikusokénál; elmélyül a magyar gondolkodók mûveiben - és csaknem szájtátva gyönyörködik nem csak azok tartalmának a mélységében, szemléli a magyar tudósok, feltalálók kiváló felfedezéseit - és nem tud semmi magyarázatot adni arra a hihetetlennek tûnõ jelenségre, hogy hogyan tudta ez a világviszonylatban kicsinek számító nép a világ tudományos kincstárát olyan aránytalanul sok találmánnyal, új dologgal gazdagítani.      Érvényes ez arra is, akinek zsebében az aranybánya felfedezésekor már megvan néhány aranydarab, azaz aki anyanyelvén kívül még legalább egy idegen nyelv tudásával bír. Mi több: minél több idegen nyelven tud az ember, annál nagyobb a valószínûség, hogy könnyebben alárendeli magát a magyar nyelv ellenállhatatlan varázserejének. Hiszen több tapasztalata, összehasonlítási lehetõsége van neki a csupán egyajkú emberhez képest, ráadásul még olykor nyelvtudósi háttérrel is rendelkezik. A magyar nyelv egyenesen megmagyarázhatatlan vonzó-, illetve hatóereje nem hagyja érintetlenül azokat sem, akik a legszívesebben hallani sem akarnának a magyarokról.      Nem tudott e hatás elõl elmenekülni például a nem éppen magyarbarátként ismert Emil Michel Cioran se. Az erdélyi származású román-francia bölcsész az 1960-ban Párizsban megjelent, Levél egy ismeretlen barátomhoz: Két típusú társadalomról c. esszéjében azt állítja a magyar nyelvrõl, hogy szívbõl irigyli ennek beszélõit:      "Bevallom magának, hogy irigylem szomszédaink megátalkodottságát, sõt nyelvét is, ezt a zord hangzású nyelvet, melynek szépségében nincs semmi emberi, melynek hangzása egy másik világegyetembõl származik, ezt az erõteljes és megsemmisítõ nyelvet, mely a poklokból kél, hogy megörökítse hangsúlyait és kitöréseit. Bár magyarul csak káromkodásokat ismerek, e nyelv szerfölött tetszik nekem, amelyet vég nélkül hallgathatok, mely megbûvöl és sóbálvánnyá dermeszt, mely igézetének és szörnyûségének nem tudok ellenállni, melynek nektáros és ciános szavait mintha csak agóniához teremtették volna. Az ember vagy magyarul lehelje ki lelkét, vagy meg se haljon!"

Cioran akarva-akaratlan lelkesedését, rajongását a magyar nyelv csodálatosságáért még elgondolkodóbbá teszi az, hogy õ a szitokszavakon kívül jóformán alig tudott magyarul. Mintha ez még nem lenne elég, maguk a magyarok is kénytelenek õszintén bevallani nyelvük körülhatárolhatatlanságát, állítván: "Annyi szépsége van nyelvünknek, hogy valamennyi meg sem ismerhetõ." Ezért nincs semmi csodálkoznivalója az embernek azon, hogy miért érdeklõdnek egyre többen az utóbbi idõben a legnagyobb és egyben legismertebb finnugor nép nyelve iránt, annak viszonylagos bonyolultsága ellenére.      Mint láttuk, (meg)tanulása mellett több érv is szól. És - legutoljára, de nyilván nem utolsósorban - nem szabad megfeledkeznünk még egy nagyon fontos tényezõrõl, mely hatalmas impulzusként szolgálhat az embernek a magyar nyelv elsajátításához: az úgynevezett mindenható-érzésrõl. A be nem avatottak számára esetleg túlzásnak is tûnhet ez az elõbbi állításom (szép, költõi, jó szándékúnak ugyan, de mégiscsak túlzásnak) közelebbrõl vizsgálva azonban vitathatatlanul valósághûnek bizonyul. Magyarázatért nem kell a szomszédba mennünk. Tudvalevõleg mindenkiben - még a legfélénkebb kisemberben is - megvan bizonyos hatalomvágy. Talán úgy is jellemeznénk ezt a vonást, hogy: a mindenhatóságra való törekvés. Ugyanakkor nem mindenkibõl lehet, mondjuk, a világhatalom uralkodója, hatalomvágyát pedig ennek ellenére valahová irányítania kell. És éppen itt siet segítségére az ilyen embereknek a magyar nyelv, pontosabban: az ennek megtanulásával, elsajátításával szervesen velejáró bizonyos mindenható-érzés.      Mint tudjuk, minden nyelvnek megvan a maga sajátossága. A magyar nyelvre még inkább igaz ez az elv. A magyarul tudónak ezért nincs semmi szüksége arra, hogy valamilyen titkos vagy esetleg kihalt nyelvet használjon beszédében, amennyiben azt akarja, hogy a többiek ne értsék meg. Hiszen nagyszerûen tudja, hogyha választékosan, kizárólag magyaros szavakat használva fog beszélni, akkor nem fog tudni a szövegbõl semmit felfogni a legkiválóbb (de magyartudással nem rendelkezõ) poliglott se. A szegény poliglottnak nem lenne semmi haszna abból se, ha tudna például az összes többi európai nyelven. A magyar szót elsajátított személyek ilyen módon egy tényleg áttörhetetlen falú "folyosó"-t teremthetnek egymás között mások jelenlétében, egy valódi nyelvi korlátot a körülvevõk számára, amelyen átugrani reménytelen dolog. És itt már egyáltalán nem nehéz kitalálnunk, hogy miféle érzést idéz elõ e helyzet a magyarul tudóban...      Mindennél fontosabb azonban itt mégis az, hogy ez a bizonyos érzés nem valamilyen agresszív, az embertársakat károsító formában nyilvánul meg, azaz az ember korántsem a világhatalom uralkodójának a módjára viseli magát, hanem ellenkezõleg, ez büszkeséggel és (ön)becsülettel tölti el az embert. A világbéke záloga tehát nyugodtan pont ebben lehetne. Mindenhatósággal tudvalevõleg örök élet, halhatatlanság is párosul. Ezért nem csodálnám egy picit se, ha a mostani, magyar nyelvet imádó és vele komolyan foglalkozó észt magyarbarátok (is) mind ott lennének a következõ Magyar Millenniumnál is. Akkor talán együtt énekelhetjük az idõközben a világ magyarbarátainak himnuszává vált elbûvölõ szöveget - Ábrányi Emilnek a Magyar nyelv c. versét:      Hatalmas, szép nyelv, / Magyarnak nyelve! / Maradj örökké / Nagy és virágzó! / Kísérjen áldás / Amíg világ áll! / S legyen megáldott / Az is, ki téged / Ajkára vesz majd! / Elsõt rebegve, Végsõt sóhajtva!