Michael Hechter
A nacionalizmus megfékezése*
A legboldogabb nemzeteknek nincs történelme.
(George Eliot)
1. fejezet. A nacionalizmus rejtelmei1
A nacionalizmus meghatározása
A "nacionalizmus" terminussal elôször egy 1774-es Herder-szövegben találkozunk (Alter 1989:7); azóta egy sor jelenség elképesztô keverékére használatos. Az elemzôk gyakran panaszkodnak, hogy a nacionalizmus annyi eltérô jelentést ölel fel, hogy maga a fogalom is zavarossá válik. A téma legátfogóbb szöveggyűjteményének szerkesztôi ezért állítják, hogy "a nemzetek és nacionalizmus tanulmányozásának legfôbb nehézsége egy megfelelô és mindenki által elfogadott meghatározást találni a kulcsfogalmak, a nemzet és nacionalizmus számára" (Hutchinson és Smith 1994:4). Egy másik szakértô szerint "a »nacionalizmus« terminust az általa felölelt jelenségek bôsége a politikai és analitikus gondolkodás mai szótárának egyik leghomályosabb fogalmává teszik" (Alter 1989:4.) E homályosság miatt a nacionalizmus tanulmányozása különösen olyan szerzôket vonz, akiknek céljai inkább politikaiak, mint analitikusak.2 Ha az emberek a nacionalizmus meghatározásában sem tudnak megállapodni, nem meglepô, ha annak megítélése is igen változó - különösen okait, nemes vagy maradi természetét tekintve, vagy azt a kérdést, hogy a politika egy maradandó formáját képezi-e.
Ugyanakkor a nacionalizmus megértésére való képességünk nem annyira rossz, amint azt a fenti kifogások sugallják. A szakirodalomban nagyobb az egyetértés, mint azt általánosan belátják és állítják. A nacionalizmus mindenekelôtt politikai jelenség (Breuilly 1993). A nacionalizmus irodalmi, zenei és művészi vonatkozásai kutatásra kiváltképpen méltó területek lehetnek ugyan, de nem ôk a felelôsek a téma iránti érdeklôdés növekedéséért.3
Ám ha a nacionalizmust a politika területére korlátozzuk is, a meghatározás egyik legfôbb nehézsége megmarad. Ez abban rejlik, hogy a nacionalizmus történetének két igen különbözô politikai aspektusa van. A mindennapi embernek a régi rend korrupt monarchikus erôi fölötti gyôzelmének, Csipkerózsika-álmából való felébredésének felemelô történeteként kezdôdik. Ezért helyezi az 1830-as francia forradalmat ábrázoló allegorikus Delacroix-festmény, A szabadság vezeti a népet a barikádokon, a trikolórt a barikádról félmeztelenül felemelkedô Szabadság kezébe. A huszadik századra azonban a nacionalizmus Frankenstein szörnyévé, hosszú bűnlajstrommal rendelkezô xenofób, sôt népirtó társadalmi mozgalmak mozgatójává vált (Minogue 1967:7).
Mivel egyetlen terminus sem ölelhet fel egy ilyen Janus-arcú jelenséget, gyakran több típusról beszélnek. A legnépszerűbb felosztást valószínűleg a nacionalizmus nyugati és keleti típusa jelenti (Kohn 1944; Plamenatz 1976), noha számos más tipológiát is felállítottak - például a nacionalizmus polgári és partikularista típusának különbségét (Greenfeld 1992). Mindent együttvéve azonban a nacionalizmus-tipológiák többsége alig leplezett normatív kritériomokon nyugszik: egyszerűen jó és rossz nacionalizmusokat különítenek el (Billig 1995; Chatterjee 1993).
Ezzel a meghatározási stratégiával az a baj, hogy önmagában semmi nem jó vagy rossz, a gondolkodás teszi azzá. A nacionalizmus megfelelô meghatározásának magában kellene foglalnia valamennyi történetszálat; képesnek kellene lennie felölelni liberális és illiberális változatait egyaránt. Ugyanakkor ki kellene zárnia azokat a jelenségeket, amelyek nem a nacionalizmus sajátosságai. Bármilyen, magyarázatra alkalmas meghatározásnak ezért analitikus, nem normatív alapokon kell nyugodnia.
A helyzet egyáltalán nem reménytelen, hiszen létezik egy, a szakirodalomban általánosan elfogadott analitikus meghatározás. Régóta elfogadott, hogy a nacionalizmust a nemzet - egy sajátos kultúrájú és önrendelkezésre törô közösség - határainak az állam határaival való egybeesésére irányuló politikai tevékenységek jelentik.
4 Állam alatt azokat a szakosodott intézményeket értem, amelyek a rend, igazságszolgáltatás, társadalmi jólét és védelem biztosításáért felelnek egy területileg behatárolt társadalomban (North 1981; Poggi 1978; Weber [1922] 1978:905). A nacionalizmussal így közvetve vagy közvetlenül együtt jár a nemzeti önrendelkezésre való törekvés.Ez a meghatározás azonban nem a legmegfelelôbb, mert nyitva hagyja a nacionalizmus idôbeli behatárolásának lényeges kérdését. Mivel az állam annyira kései fejlemény - a történelem során a társadalmak döntô többsége nélküle is boldogult -, a nacionalizmust az állam által meghatározni annyit tesz, mint kezdettôl a modern világra korlátozni azt. Ha azonban a nacionalizmus modern-kori fejlemény, ez külön magyarázatot kíván. Következésképpen a nacionalizmust helyesebb a nemzet és kormányzati egysége határainak egybeesésére irányuló kollektív cselekvésként meghatározni.
Ez az egybeesés azonban lényegileg különbözô politikákkal érhetô el. Nemzet és kormányzati egység egybeeséséhez vezethet a befogadó, a kulturálisan különbözô csoportok tagjainak a politikai közösségbe való egyenlôségelvű betagozódását célozó politika. Az Egyesült Államok érméin található e pluribus unum mottó pontosan ezt a befogadó nacionalista stratégiát fejezi ki.
Ezzel szemben nemzet és kormányzati egység egybeesése elérhetô kizáró, a politikai közösségben való teljes jogú tagságot egy vagy több kedvezményezett nemzet tagjaira korlátozó politikával is. A kizáró nacionalista stratégiák jelenthetnek a bevándorlásra vagy állampolgárságra vonatkozó korlátozásokat, amint azt az "integrációs nacionalista" Maurras ([1954] 1970) javasolta, de jelenthetnek drákóibb stratégiákat, például etnikai tisztogatást vagy egyenesen népirtást is. Ez a meghatározás képes befogadni Csipkerózsikát és Frankenstein szörnyét egyaránt.
A meghatározás egyik aspektusa további kifejtést kíván. Ha a nacionalizmus egy bizonyos cél érdekében végrehajtott kollektív cselekvés, hogyan lehet ezt a célt empirikusan meghatározni? Míg a nacionalista mozgalmak egyéni résztvevôinek indokai kifürkészhetetlenek,
5 minden társadalmi mozgalom vagy politikai párt széles körben reklámozott célok alapján próbál követôket toborozni. Következésképpen a nemzet és kormányzati egység egybeesésére törekvô (például a nemzeti szuverenitásért harcoló) csoportok egyértelműen nacionalisták.6 A nacionalizmus azonban egy változónak tekinthetô, és nem egy állandónak. Amilyen mértékben egy csoport kevesebbre, mint teljes nemzeti szuverenitásra törekszik - vagy olyan célok elérésére, amelyek nem jelentôsek ennek elérésében -, abban a mértékben talán kevésbé nacionalista.7A meghatározások úgy működnek, hogy fogalmakat határolnak körül: egy teljesen átfogó meghatározás fölösleges.
8 Mint minden meghatározás, ez is kizár tárgykörébôl bizonyos jelenségeket. Minden meghatározáson azt kell számon kérni, hogy a megfelelô elemeket zárja-e ki a cél érdekében. Noha ez a meghatározás történelmileg nem kizáró jellegű - például nem korlátozza a nacionalizmust a modern korra -, tartalmilag vállaltan kizárólagos. A nacionalizmust a politika területére korlátozza. Meghatározásunk szerint tehát nemzeti ideológiák vagy érzelmek nyelvi, zenei vagy szimbolikus formában való kifejezôdése - amint az igen gyakori a 16. századi Európában (Marcu 1976) - a nemzeti önrendelkezést kifejezett célul kitűzô társadalmi mozgalmak hiányában nem minôsülnek nacionalizmusnak.9A nacionalizmust meg kell különböztetnünk más politikai jelenségektôl, amelyekkel néha összemossák. A nacionalizmus államépítô változata (amelyet bôvebben a 4. fejezet tárgyal: State-Building Nationalism, 56-69.) különbözik az átlagos imperializmustól, amely akkor áll fenn, ha központi uralkodók kiterjesztik ellenôrzésüket egy vagy több különbözô kulturális csoport által lakott területekre, de ezután nem próbálják kifejezetten egyetlen kulturális egységgé formálni az így létrejött keveréket. Az imperializmus nem a nacionalizmus egy típusa, mert a birodalmak szándékoltan multinacionálisak. A nacionalizmus hasonlóképpen különbözik a regionalizmustól, amely olyan kollektív cselekvést jelent, amely a jogoknak és erôforrásoknak a központ és egy adott régió hatóságai, illetve polgárai között fennálló egyensúlyát hivatott megváltoztatni. Mikor az ilyen központ-periféria alkudozás a periféria szuverenitásának követelése nélkül folyik
10, az nem minôsül nacionalizmusnak.Ebben a meghatározásban a nacionalizmus jelentése egyértelműnek tűnik. Ám a benyomás téves. Jelen meghatározásunk két fogalmon alapszik, a kormányzati egység és a nemzet fogalmain, és mindkettô problematikus.
A kormányzati egység
A kormányzati egység alatt azt a területi egységet értem, amely a társadalmi rendet és az egyéb kollektív javak többségét - beleértve az elkobzástól való védelmet, igazságszolgáltatást és jólétet - hivatott biztosítani tagjai számára. Mivel a kormányzati egységek felelôsek ezeknek a kollektív javaknak az elôállításáért is, szükségképpen rendelkezniük kell az elôállítás költségeinek fedezéséhez szükséges jövedelem és egyéb erôforrások beszedésének képességével. Számos elméleti munka a kormányzati egységet egyszerűen államnak nevezi. És valóban, számos kormányzati egység állam.
De távolról sem mindenik az. Fentebb a javak "többségérôl" beszéltem, ami jól mutatja, milyen nehéz pontosan meghatározni, hogy mi is egy társadalomban a kormányzati egység. Az egyszerű, vadász-gyűjtögetô társadalmakban a válasz világos: a helyi csoport a szóban forgó egység (Johnson és Earle, 1987).
11 Hasonlóképpen, a klasszikus feudalizmusban a jogar a kastélyt illeti. A fejlett társadalmakban ezzel szemben a kormányzás feladatát jóval nagyobb és földrajzilag kiterjedt egységek látják el. Néha, mint Franciaországban, a központi állam a kormányzati egység: többnyire az ô szervei felelôsek a releváns kollektív javak biztosításáért és elosztásáért az egész országban. Ezért mondják, hogy bármely adott nap bármely órájában a francia iskolák minden egyes diákja ugyanazt a leckét tanulja.Számos más összetett társadalomban viszont a kormányzati feladatokat különbözô területi egységekben párhuzamosan látják el. Mivel a szövetségi rendszerekben a kormányzás mindig a döntéshozatal több szintjét feltételezi, pontos helyét jóval nehezebb megállapítani. Az Egyesült Államokban például a szövetségi kormány felel a védelemért és végsô instanciaként az igazságszolgáltatásért. Ám bizonyos kollektív javak biztosításáért (beleértve a felsôfokú oktatást, az utak karbantartását és a rászoruló gyermekek segélyezését) az egyes államok kormányai, míg másokért (például a rendfenntartásért, tűzvédelemért vagy alapfokú oktatásért) az önkormányzatok, vagy még kisebb egységek, például helyi iskolai kerületek felelôsek. Mivel a különbözô kormányzati szintek közötti hatalommegosztás mindig is mély politikai konfliktusokat gerjesztett, nem könnyű megállapítani, hogy az Egyesült Államokhoz hasonló politikai közösségben hol történik a kormányzati munka többsége. Ha a kormányzati egység határai viszonylag képlékenyek, a nemzetéi is azok.
(...)
A nacionalizmus típusai
Általánosan elfogadott tény, hogy a nacionalista mozgalmak között jelentôs különbségek vannak. Sok erôfeszítés történt egy olyan tipológia felállítására, amely megragadná a számottevô különbségek egy részét (l. pl. Haal 1993). Legtöbbjük a liberális, kulturálisan befogadó (Csipkerózsika-típusú) nyugat-európai nacionalizmusokat különíti el a máshol általános nem-liberális, kulturálisan kirekesztô (Frankenstein szörnye-típusú) nacionalizmusoktól. Noha a nacionalista mozgalmak ezen normatív különbségei rendkívül fontosak voltak a történelem során, kétséges, hogy a nacionalizmus dimenzióinak normatív alapú meghatározásával meg lehet magyarázni ôket. Ha meg akarjuk magyarázni, hogy miért öltött a nacionalizmus annyi különbözô formát a különbözô társadalmakban, inkább egy analitikus megfontolások alapján felállított tipológiát kell keresnünk.
Ha a nacionalizmus a nemzet határainak a kormányzati egység határaival való egybeesését célzó kollektív cselekvés, e meghatározásból a nacionalizmusnak egy egyszerű analitikus tipológiája következik (l. az 1. ábrát.) Ez a tipológia segít megmagyarázni a nacionalizmus típusai közötti normatív különbségeket is.
A nacionalizmus típusai és a hazafiasság
Nacionalista puzzle
1. ábra
Az államépítô nacionalizmus az egy adott állam kulturálisan különbözô területeinek asszimilálására vagy egyesítésére való törekvésben megtestesülô nacionalizmus. Központi vezetôknek a multikulturális lakosság kulturálisan egyneművé tételére való tudatos törekvésének eredménye. Így a tizenhatodik század elejétôl a huszadik századig Anglia és Franciaország uralkodói megpróbálták - talán következetlenül és több-kevesebb sikerrel - országaik kelta területeinek lakosságát rávenni a saját kultúrájukhoz való asszimilálódásra, hogy ezáltal egyneművé tegyék területeiket. Mivel az államalkotó nacionalizmus okai gyakran geopolitikaiak - a határoknak a valós vagy potenciális vetélytársak elleni biztosítását célozzák -, ez a fajta nacionalizmus többnyire kulturálisan befogadó jellegű. A történelem azonban a kulturálisan homogén otthonteremtésnek jóval kevésbé liberális eszközeit is ismeri. Egy adott kultúra központi vezetôi a kulturálisan idegen lakosság száműzésével (mint a spanyol Reconquista esetében) vagy kiirtásával (az észak-amerikai ôshonos népességek gyakori sorsa) is egységesíthetik országukat.
Periférikus nacionalizmusról beszélünk, amikor egy kulturálisan sajátos terület ellenáll egy terjeszkedô országba való betagozódásnak, vagy megpróbál elszakadni tôle, és önálló kormányzatot létrehozni (mint Quebec, Skócia és Katalónia.) A nacionalizmusnak ezt a típusát gyakran maguk a fenti államépítô nacionalista erôfeszítések szítják.
Irredenta nacionalizmussal van dolgunk, amikor egy állam meglevô határait egy szomszédos állam többnyire az azonos nemzetiség által lakott területeinek bekebelezésével próbálja kiterjeszteni (mint a szudéta németek estében.)
Végül, az egyesítô nacionalizmus egy politikailag megosztott, de kulturálisan egynemű terület egyetlen államban való egyesítését jelenti, mint a tizenkilencedik századi Német- és Olaszország ismert példája esetében. Ebben az esetben a kulturális és kormányzati határoknak az egybeesése egy új, a nemzet tagjait egyesítô állam létrehozását kívánja meg. Míg az államépítô nacionalizmus többnyire kulturálisan befogadó, az egyesítô nacionalizmus gyakran kulturálisan kirekesztô.
12Noha a hazafiasságot - saját nemzetünk a riválisokhoz viszonyított és a nemzetközi rendszerben elért megbecsültsége és ereje emelésének vágyát - gyakran nacionalistának tekintik, jelen meghatározásunk kizárja ezt a használatot. A hazafiasság egyáltalán nem a nacionalizmus egy formája, mivel esetében a nemzet és kormányzati egység határai már eleve egybeesnek. Ez a korlátozás azonban nem különösebben hátrányos. Mivel nemzetállamnak kevés vagy egyetlen állam sem minôsül, hazafiasság (amint azt itt meghatároztuk) alig létezik. A mindennapi nyelvhasználatban hazafiasságnak minôsülô mozgalmak többsége közvetetten egyik nemzet érdekeit egy másik ellenében próbálja többnemzetiségű államokban elômozdítani. Jelen keretben ezek az államépítô nacionalizmus esetei.
A fenti tipológia nem kimerítô. Nem lehet elhelyezni benne azokat a nacionalista mozgalmakat, amelyek - mint a cionizmus vagy a mormonizmus - vallási csoportoknak az ígéret távoli földjeire való vándorlásából származnak. Ezek a mozgalmak azonban kivételesen ritkák. Miután meghatároztuk a nacionalizmust és fôbb típusait, a következô fejezetben áttekintjük tanulmányunk részeit.
2. fejezet. A nacionalizmus okai13
Mivel a nacionalizmus annyira számottevô erô a modern világban, és igen gyakran véresen erôszakos cselekményekben nyilvánul meg, nagy érdeklôdés mutatkozik sötét oldalának megfékezésére. A különbözô államok és nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ, mára jelentôs erôforrásokat fordítanak erre a célra. Ezeknek a kísérleteknek a hatékonysága azonban kérdéses. Kétségtelenül bizakodóbbak lennénk a nacionalizmus megfékezésére irányuló intézkedések sikeressége iránt, ha jobban meg tudnánk érteni a kialakulásáért felelôs körülményeket.
Mi fékezhetné meg a nacionalizmus sötét oldalát? Az egyik megoldás megadni a nacionalistáknak, amit kívánnak - az önrendelkezést.
14 Mivel azonban ez olyan precedenst teremtene, amely a legtöbb meglévô állam felbomlásához vezetne, ez az elképzelés nem vehetô komolyan. Az önrendelkezés biztosítása nélkül a nacionalizmus három különbözô folyamatba való beavatkozással mérsékelhetô. Az elsô a nemzet kialakulása. Mivel a nacionalizmus alapja a nemzet, minden, ami vonzerejét csökkenti, szűkíti céljait is. A nacionalizmus megfékezésének egyik módját így olyan intézkedések jelentik, amelyek aláássák a nemzetek társadalmi alapjait. Ez feltételezi a csoportképzôdés, a csoport-szolidaritás és a nemzeti identitás kialakulásáért felelôs működések megértését.Ám a nemzetek puszta létébôl nem következik semmi a nacionalizmusra nézve. A saját államapparátust nem követelô nemzetek nem veszélyeztetik a társadalmi rendet. A nacionalizmus végsô soron a nemzeti szuverenitás követelésén alapszik. Innen adódik a nacionalizmus megfékezésének második módja, ennek a követelésnek a visszafogása. A szuverenitás követelését csökkentô feltételek közé tartozik a közvetett kormányzás és más, a nemzeti csoportok sajátos értékei iránt fogékony állami intézmények létrehozása.
A nacionalizmus megfékezésének harmadik módja a kollektív cselekvés költségeinek növelése. Ez a stratégia egy ideig akkor is működôképes lehet, ha az elôzô két folyamatba való beavatkozások kudarcot vallottak, vagy sor sem került rájuk. A szuverenitás követelése nem lesz nagyon vonzó a nemzeti csoportok tagjai számára, ha a kollektív cselekvésnek magasak a költségei. Ezek a költségek többnyire idôben és társadalmanként is változóak; nagymértékben meghatározza ôket a rendelkezésre álló technológia fejlettsége, a társadalom politikai intézményei és a geopolitikai környezet.
Ha a fenti három folyamat alapjait helyesen azonosítottuk, lehetôvé kell válnia a nacionalizmust érintô három alapvetô kérdés megválaszolásának. Elôször, miért korlátozódik a nacionalizmus többnyire a történelem elmúlt két évszázadára? Másodszor, milyen emberek hajlamosak nacionalistává válni? És végül, pontosan mely intézményekrôl valószínűsíthetô, hogy hatékonyan foghatják vissza a nacionalizmust?
A csoportképzôdés
Ha a nemzet egy viszonylag nagy és területileg koncentrált, közös történelem és szülôföld tudatával rendelkezô etnikai csoport, hogyan jön létre? Amint láttuk, a nemzet egy nagy szolidaritás-csoport sajátos formája. Ám a nemzet - mint valamennyi szolidaritás-csoport - léte kérdéses. A nemzetek születésének megértéséhez ezért elôbb meg kell értenünk bármilyen csoport kialakulásának mechanizmusait.
Az embereket gyakran határozzák meg társas állatokként.
15 Ám ha az emberek alapvetôen ennyire társas lények, miért csak a legkisebb csoport, a család az, amely valamennyi emberi társadalomban fellelhetô? Az evolúcióelmélet markáns választ ad erre a kérdésre.16 Ha az emberek úgy cselekszenek, hogy maximalizálják genetikai állóképességüket, amint azt az evolúcióelmélet tanítja, nepotistán fognak viselkedni, a genetikailag közelebbi hozzátartozókat részesítve elônybe a távolabbiakkal szemben. Bizonyos körülmények között az emberek még jelentôs személyes veszteségek árán is segítik közeli rokonaikat.17Amikor azonban az együttműködés átlépi a szoros rokoni kapcsolatok hálóját, és az emberek cselekedeteit a jóindulat, kötelesség vagy polgári kötelességtudat vezérli, az inkluzív állóképesség nem lehet a magyarázat.
18 A család egyetemesen jelen van az emberi társadalmakban, de az emberek nem mindig alakítanak más csoportokat, mert ennek ára néha meghaladhatja a nyereségeket.19A csoportalakítás fô elônye az egyénileg birtokolt erôforrások koncentrációjában rejlik. Erôforrásaik legalább egy részének közössé tétele által az emberek közösen elôállított javakra tehetnek szert - beleértve a fosztogatás vagy kisajátítás elleni védelmet, az élelmiszerek közös elôállítását, a természeti katasztrófák elleni védelmet, és jobb hozzáférést az információkhoz és (élet)társakhoz -, amit egyéni erôvel nem tudnának elérni. A javak közössé tétele serkenti a szakosodást is, ami hatékonyabb elôállításukat teszi lehetôvé. Az ilyen közös javak iránti igény az a gyújtópont, ami lehetôvé teszi egymással kapcsolatban nem álló egyének számára, hogy el tudják magukat közös helyzetekben képzelni, és ennek alapján azonosítani tudjanak egy közös cselekvésmódot, amelyben az egymással szembeni elvárásaik találkozhatnak (Schelling 1960:54.)
A közös javak elôállítása természetesen maga után vonja az együttműködést. Amint azt Hobbes már régen felismerte, az együttműködésnek nagy ára lehet. A csoportalakítás legfôbb ára az egyéni autonómia feladása. Hogy elôállítsák a csoport léte értelmét képezô közös javakat, a résztvevôknek be kell tartaniuk az ehhez szükséges szabályokat. Ez a kötelezettség néha ütközik az egyén más (elônyben részesített) érdekeivel. Így van, aki szívesebben töltené a délutánt horgászással ahelyett, hogy ôrt álljon a falu határán. Emellett a csoportokban való részvétel gyakran teszi ki az embereket irigyelt státuskülönbségeknek és a versengés más formáinak. Az együttműködés ezen árai miatt az emberek vonakodnak a meglevô csoportokhoz való csatlakozástól, és még inkább újabbak létrehozásától.
Csoportalakítás ezért gyakran a fizikai biztonság és élelmiszertermelés bizonytalansága esetén fordul elô.
20 A legalapvetôbb csoport talán az, amelyet tagjai kölcsönös biztonsága érdekében hoznak létre.21 Egy kiemelkedô példa erre a kalahári !Kung San, akiket sivatagi környezete különösképpen függôvé tesz a víztôl. Az esôs évszakokban, amikor bôven van víz, a sejtszerű családok kölcsönös elszigeteltségbe szóródnak szét. A száraz évszakokban azonban víz csak vizesgödrökben található. Hogy a száraz évszakokban is vízhez juthassanak, a családok kénytelenek vizesgödrök körül csoportosulni, társadalmi kapcsolatokat létesíteni egymással, és több-családos csoportokat létesíteni. (Johnson és Earle 1987: 38-54.)22Máshol a folyó menti, rendszeres áradásoknak kitett övezetekben élô emberek hasznot húznak az öntözésbôl, a közös javak egy másik fajtájából. Ez segíthet megmagyarázni, hogy az elsô civilizációk miért a közel-keleti termékeny félholdban jelentek meg (Pfeiffer 1977.) Hasonlóképpen a közjavak régi keletű intézményei Svájc, Japán, Spanyolország és a Fülöp-szigetek bizonytalan körülményei között születtek meg (Ostrom 1990). A svájci hegyi községekben az esô helye és ideje bizonytalan (Netting 1981). A középkori Valenciában, amely öntözôberendezéseket hozott létre, a szabálytalan esôzés szintén jelentôs bizonytalanság-forrás (Glick 1970).
Íme példa azokra a körülményfajtákra, amelyek elôsegítik a csoportalakítást. Ám a létrejövô csoportok szolidaritása változó mértékű.
A csoportszolidaritás meghatározó tényezôi
Minél nagyobb arányban járulnak hozzá az egyes tagok erôforrásaikkal a csoport céljaihoz, annál nagyobb a csoport szolidaritása (Hechter 1987: 18). A szolidaritás szükséges, de nem elégséges a csoport fenntartásához - még az erôsen szolidáris csoportok is áldozatul eshetnek külsô ellenségek fosztogatásának.
Mi magyarázza a csoportszolidaritás változását? Valamennyi tag értékeli a csoport közös javait (különben miért csatlakoznának?), de egyes tagoknak ezek fontosabbak, mint másoknak. Minél nagyobb a közös jó értéke, és minél kevésbé hozzáférhetô a csoport határain kívül, annál inkább függenek a tagok a csoporttól. Az általánosan erôs függôségű tagokkal rendelkezô csoportok többet követelhetnek tagjaiktól a közösségi kötelezettségek terén, mint a kevésbé függô tagokkal rendelkezôk.
Ám bármilyen sokra értékeljék is a közös javakat, a tagok mégis elônyben részesíthetik az elôállításukban való részvétel nélküli fogyasztásukat és a szabadúszást (Olson 1965). Ha esetleges együttműködôk (Axelrod 1984; Bendor és Swistak 1997), biztosítékot fognak követelni, hogy hozzájárulásuk nem lesz a szabadúszók prédája, vagy azoké, akik többet vesznek el, mint ami megilletné ôket. Mindkét embertípus csak akkor hajlandó részt venni a közös javak elôállításában, ha biztos benne, hogy mások nem prédálhatják azt szabadon. Ezért a közös javakkal való folyamatos ellátottság megköveteli a társadalmi ellenôrzés - megfigyelô és büntetô intézmények - létrehozását, amelyek visszafogják a szabad prédát.
23 Ezeknek az intézményeknek a célja túlmegy azon, hogy eltántorítsa a tagokat a szabad prédálástól. Csak akkor fognak létrejönni, ha csökkentik az ellenôrzést gyakorlók képességét a tagok tulajdonának kisajátítására (Barzel 1999). Ennek ellenére az ellenôrzés természete homályos lehet maguk a tagok számára is.24Ezen a ponton azonban egy újabb probléma vetôdik fel.
25 Mivel ezek az ellenôrzô intézmények maguk is közösségi javak, miért hoznák ôket létre egyáltalán az egyének? Más szavakkal, miért törekedne valaki szándékosan a más tagok fölötti ellenôrzésre? Bizonyos körülmények között a megfigyelés és büntetés nem különösebben drága tevékenységek, így megérik az erôfeszítést. Egyik ilyen körülmény a közös javak elôállításának és fogyasztásának átláthatósága. Ha a közös javakat távol kell tartani a hozzá nem járulóktól, elôállításuknak és elosztásuknak erôsen átláthatónak kell lennie - különben sem a szabad préda (a termelés problémája), sem a túlfogyasztás (az elosztás problémája) nem akadályozható meg. A termelés átláthatósága akkor a legnagyobb, ha az egyéni erôfeszítés jól mérhetô az eredménnyel; az elosztás átláthatósága azonban akkor, ha az egyéneknek nyilvánosan, valamilyen központi lerakatból kell mérhetô részt kivenniük a közös javakból.Számos csoport pusztán az egyéni javak összeadásával, azaz egy közös lerakat vagy bank létrehozásával termel közös javakat. Ekkor az egyéni hozzájárulónak joga van a közös lerakat bizonyos részéhez mint magántulajdonhoz, amikor erre kellô szükség mutatkozik. Technológiailag elmaradott körülmények között az átláthatóság akkor a legnagyobb, ha a közös javakat valamilyen központi helyrôl gyűjtik össze és osztják ki.
26 Ilyen körülmények között valamennyi tag önként vállalja az ellenôrzés terhét, hogy biztonságban tudja befektetését (Hechter 1990: 20).Mivel a társadalmi ellenôrzés megszabja, ki fér hozzá a közös javakhoz, az mindig társadalmi korlátokat is felállít. A hozzá nem járulók távoltartása önmagában létrehoz bizonyos területiséget (Sack 1996: 59-60).
27 Ha a termelés alapja a földművelés, ez a területiség a társadalmi határokat földrajzi határokká tágítja.28 A legfontosabb, hogy a csoportok közötti határok eredetileg az ellenôrzés intézményeibôl, és nem egy elôre meghatározott társadalmi identitásokból származnak. Így az identitások származnak a határokból, és nem fordítva. Mindezt együttvéve tehát a csoportszolidaritás mértékének változásai a függôség és az ellenôrzési mechanizmusok függvényei. Az erôsen függô tagságú és kiterjedt ellenôrzési képességekkel rendelkezô csoportok lesznek a legszolidárisabbak.Ennek az eszmefuttatásnak a következményei a nemzetek kialakulására és megszilárdulására világosak. Mint tudjuk, a nemzetek területileg koncentrált csoportok, amelyeket - kívülállók és odatartozók egyaránt - sajátosként érzékelnek. Ez a kulturális sajátosság bizonyos közös gyakorlatok és hiedelmek meglétébôl fakad - ideértve többek között a nyelvi, vallási és általában vett termelési sajátosságokat -, amelyek különböznek más csoportokéitól egy adott környezetben. Az elôbbi elemzés értelmében a nemzetek ezen gyakorlatoknak és hiedelmeknek a riválisokkal szembeni fenntartására jönnek létre. Így a kulturálisan sajátos intézmények létrehozása és fenntartása az a közös jó, amely a nemzetalkotás magja.
Kialakulásuk után azonban a nemzetek szolidaritása egyáltalán nem egyforma. Mivel a szolidaritás a közös javakhoz való egyéni hozzájárulási átlagon múlik, minél inkább közösek a gyakorlatok és hiedelmek egy adott nemzeten belül, annál nagyobb annak szolidaritása. Kollektív cselekvés hiányában a mikrokörnyezethez való alkalmazkodás specializált gyakorlatokat és hiedelmeket eredményez. Még ha nyelvük és vallásuk közös is, egy törzs azon tagjainak, akik a domboldalt művelik meg, mezôgazdasági gyakorlata - ekéi vagy földkihasználása - némiképp más lesz, mint a völgybeli földműveseké. Mivel a mikrokörnyezeti különbségek kulturális különbségeket eredményeznek, közös gyakorlatokat és hiedelmeket eredetileg csak a legkisebb csoportoknál találunk.
A nemzetépítôknek meg kell haladniuk ezeket a (viszonylag apró) kulturális különbségeket. Ezt a kulturálisan sajátos gyakorlatok és hiedelmek egy önkényes csoportjának érvényre juttatásával próbálják elérni, beleértve a nemzet történetének valamely elfogadott változatát, amelyet az egész területen mértékadóként kell elfogadni. Noha ez a feladat alapvetôen oktatási jellegű, formális iskolák hiányában, szóbeli hagyomány vagy írott szövegek alapján is végbemehet. Ám csak olyan mértékben lehet sikeres, amilyen mértékben a megcélzott lakosság függ a nemzetépítôktôl, és amilyen mértékben ezek a nemzetépítôk képesek a tôlük függôket megfigyelni és büntetni. Ezek az általános elvek segítenek megválaszolni a fejezet elején feltett három kérdésünket.
(...)
3. fejezet. Közvetett kormányzás és
az nacionalizmus hiánya29
A nacionalizmust szinte mindenki modern fejleménynek tekinti. A tizenkilencedik század elôtt is vallott ugyan nacionalista eszméket néhány látnok, de soha nem egy adott társadalom többsége. Ennek ellenére modernitásának okai távolról sem egyértelműek.
Egyik nézet szerint a nacionalizmus modernitása a tizenkilencedik században kialakult új elképzelésekbôl és eszmékbôl fakad. Egyesek a nacionalizmust a francia forradalom szándékolatlan következményének tekintik (Kedourie 1960: 12-13). Eszerint a történet szerint a forradalom során a nemzet elkezdte azoknak a személyeknek az összességét jelenteni, akik jogot formálhattak egy bizonyos terület képviseletére a tanácsokban, diétán vagy rendi gyűlésekben. Mások ezzel szemben gyökereit nem a forradalmi Franciaországban, hanem az 1820-as évek német romantikájában vélik fölfedezni (Berlin 1992: 175-206). Korábban az értékek egyetemességének eszméje volt az uralkodó, de a romantika az értékek sokrétűségének és összevethetetlenségének elgondolását juttatta érvényre. Ezt az elgondolást a parochiális, nemzeti értékek tételezésének a legitimizálása tette szükségessé. Amennyiben a nacionalizmus modern fejlemény, kétségkívül új eszmékkel kapcsolódik össze, de ezeknek az eszméknek a népszerűsége maga is magyarázatra szorul.
A nacionalizmus modernitását az iparosodás hajnalán kialakult új társadalmi struktúrák következményeként is magyarázták (Gellner 1983). Eszerint a preindusztriális társadalmak azért nem ismerték a nacionalizmust, mert elitjeik és tömegeik mindig osztályhatárok mentén különültek el. Az elitek magas kultúrája (high culture) ütközött a tömegek alacsony kultúrájával (low culture), megakadályozva egy olyan ideológia kialakulását, amely meghaladhatta volna ezt az osztálykülönbséget. Az iparosítás azonban lebontja ezt a kulturális kettôsséget, mert mobilis, írástudó és műszakilag képzett munkaerôre van szüksége. A modern állam az egyetlen olyan szerv, amely képes ilyen munkaerôt elôállítani. Ezt fôként tömeges és nyilvános oktatási rendszerek felállításával teszi. Az iparosítás, egyenlôtlenül terjedve az ôt megszülô régiókból, aláássa a hagyományos életmódokat, számos embert szakítva ki az otthonos, kisléptékű társadalmi struktúrákból, névtelen városi környezetbe vetve ôket. Ha a városok új lakói nem asszimilálódnak a domináns kultúrába, a nacionalizmus (valami módon) meg fog jelenni.
Könnyű azonban ellenpéldákat találni. A nacionalizmus gyakran nem ipari környezetekben lép fel: az indiai szubkontinensen, a szub-szaharai Afrikában vagy Közép-Ázsia szívében. Bizonyos helyeken (mint Katalóniában) egyesíti a különbözô osztályokat, míg másutt (mint Baszkföldön) megosztja ôket (Diez-Medrano 1995; Evans és Duffy 1997).
Ez a tanulmány egy más megoldást javasol. Ha a nacionalizmus a nemzet és a kormányzati egység határainak egybeesésére törekvô kollektív cselekvés, csak ott léphet fel, ahol a nemzet és a kormányzati egység határai nem esnek egybe. Az emberi történelem során azonban ilyen helyzet többnyire nem állt fenn.
Az elsô csoportok, amelyek kialakultak - családok, táborok, faluk - ötven fônél kisebbek voltak, és nem rendelkeztek szakosodott kormányzati intézményekkel (Johnson és Earle 1987). Ezután a helyi csoportok alakultak ki; ezeknek több száz tagja volt, és kisebb szolidaritás-csoportok laza szövetségei alkották (Earle 1977.) A nacionalizmus ilyen társadalmakban nem alakulhat ki, ha másért nem, mert ezeknek nincs külön kormányzati egységük.
A nacionalizmus megköveteli valamilyen állam létét - egy, a védelemért, a viták megoldásáért és újraelosztásáért felelôs szakosodott intézményét. Noha az elsô államok nagyon kicsik voltak, egyes ókori államok - mint Kína és Jáva - több millió embert kormányoztak. Mivel különálló kormányzati struktúráik, illetve kulturálisan és térben koncentrált lakosságaik voltak, ezeknek a premodern államoknak éretteknek kellett volna lenniük a nacionalizmusra.
30Mi fogta vissza a premodern államban a nacionalizmust? A válasz a közvetett kormányzásban keresendô, amely megfékezte a nacionalizmust, mivel a nemzet és kormányzati egység határai gyakran egybeestek. Mivel a közvetlen kormányzás csak a tizenkilencedik században jelenik meg, fôként ez az, ami miatt a nacionalizmus modern jelenség.
A fejezet elsô része a közvetett kormányzás tizenkilencedik századi általános elterjedtségének okait próbálja megérteni. Azt állítja, hogy a közvetett kormányzás azért válik állam uralkodó formájává, mert csökkenti a kormányzás költségeit a kiterjedt társadalmakban. A fejezet második része azt tárgyalja, miért fogja vissza a közvetett kormányzás a nacionalizmust.
A közvetett kormányzás kialakulása
mint az elsôdleges államok kialakulásának elmélete
Ha állam nélkül a nacionalizmus nem jelenhet meg, hogyan jelenik meg az állam? Az elsôdleges államok az állam fogalmával korábban nem rendelkezô egyének és csoportok között, spontán módon jelennek meg (Fried 1967; Cohen és Service 1978).
31 Ezzel szemben a másodlagos államok létezô állam-formáknak egy adott területen kívülrôl, általában hódítás következtében való bevezetése során jelennek meg. A csoportképzôdés elemzése az elôzô fejezetben adja az elsôdleges államok kialakulásának egyik kulcsát.Képzeljünk el néhány, magasan szolidáris csoportot, amelyek ugyanazon a területen belül dörgölôznek úgymond egymáshoz.
32 Noha általában kapcsolatban fognak állni a szomszédos csoportokkal, gazdasági és házassági célokkal, nincs okunk azt várni, hogy ezek a csoportok mindig békésen fognak egymás mellett élni (Gamble 1986:41-47.). Ehelyett bizonyos alkalmakkor egyesek erôszakhoz folyamodnak a másik erôforrásainak eltulajdonítására. 33 Amennyiben az illetô csoportok kultúrái és termelési módjai különböznek, a leigázás mint az erô alkalmazásának módja valószínűleg felváltja a lopást. Ez a fosztogatás jelenti a legnagyobb állandó fenyegetést a csoport jólétére nézve. Így amikor 1138-ban a skótok egy csoportja angolok egy csoportjával találkozott a határvidéken, "a/z angol/ férfiakat mind megölték, a lányokat és özvegyeket meztelenül és megkötözve tömegesen hajtották Skóciába, rabszolgaságra." (Bartlett 1994: 80).34 Biztosak lehetünk benne, hogy az angolok hamarosan viszonozták a szívességet. Hasonló hátborzongató történetekkel a világ bármely táján találkozhatunk.35Valamennyi hasonló csoport tagjainak jobb lenne, ha védelmet élvezhetnének a rablás ellen. Innen adódik a társadalmi rend iránti igény területeiken (vö. Johnson 1982, aki szerint ennek az igénynek a megjelenéséhez a lakosságnövekedés önmagában is elvezet). Amennyiben leigázás is fenyegeti ôket, ez az igény még erôsebb lesz. Amint Hobbes mondta, a védelmet az biztosítaná, ha mindenki meg tudna egyezni egy rendôri hatalommal felruházott állam létrehozásában. De hogyan lehetne egy ilyen államot valaha is önkéntesen létrehozni?
36 A társadalmi rend olyan közjó, amely köztudomásúan kiszolgáltatott a szabad prédálásnak.Hogy megelôzzék a csoportközi erôszakot, a csoportoknak belsôleg szolidárisaknak kell maradniuk, ugyanakkor létre kell hozniuk egy olyan intézményt, amely külsôleg összeköti ôket. A második fejezetben megmutattam, hogyan alakítanak az egyének biztosító-csoportokat, hogy megteremtsék maguk számára a kívánt javakat, például a védelmet. Jelen esetünk sok tekintetben analóg ezzel. De van egy lényeges különbség. Míg az elôzô probléma az egyének kollektív cselekvéseinek problémája, ez a csoportok kollektív cselekvéséé. Kizárja-e ez a különbség az analógiát? Nem feltétlenül. Az elôzô fejezetben tárgyalt csoportképzô mechanizmust ki lehet úgy terjeszteni, hogy magában foglaljon olyan fôcsoportokat, amelyek egyéni tagjai nem személyek, hanem csoportok. Ez a kiterjesztés lehetôvé teszi az egyre nagyobb csoportok közötti rend megteremtését anélkül, ahogy alapvetôen megváltoztatná a mechanizmust.
Milyen bűvészmutatvánnyal lehet a csoportokat hirtelen egységes cselekvôkként kezelni? Semmilyennel: a csoportokat akkor és csakis akkor lehet egységes cselekvôknek tekinteni, ha képesek magas szintű szolidaritást fenntartani. A csoportok annyiban tekinthetôk magasabb szintű csoportok egységes cselekvôinek, amennyiben ellenôrizni tudják saját tagjaikat. A feltételezés mögötti megfontolás világos: ha a csoportok képesek belsô szolidaritást fenntartani, akkor biztosítani tudják, hogy tagjaik nem fogják megszegni a csoportosulás magasabb szintjein felmerülô kötelezettségeket.
A kormányzati egységek minden kialakult típusa - a helyi csoport, a törzsfônökség és végül az állam - olyan fôcsoportokból áll, amelyek egy adott terület különbözô alacsonyabb szintű, erôs szolidaritással jellemezhetô csoportokból tevôdnek össze. Az államot beágyazott csoportoknak az egyénig terjedô hierarchiája csúcsának tekinthetjük. A rend megvalósítását a beágyazódás minden szintjén analógnak tekinthetjük: ami az egyik szinten makro-egységnek, a következôn mikro-egységnek számít. Azoknak a csoporttagoknak, amelyek maguk is csoportok, elegendô erôforrást kell fordítaniuk a belsô rend fenntartására ahhoz, hogy egységes mesterséges személyeknek tekintsék ôket az elemzés következô, magasabb szintjén (Coleman 1993). Ez igaz egészen addig a szintig, ahol a csoport tagjai egyes egyének.
Az államok ugyanolyan okokból jönnek létre, mint a csoportok - vagy mint a csoportok közötti szabad megegyezés eredménye (mint az elsôdleges állam), vagy mint az egyik sor csoport által a másik ellen használt erôszakstruktúra (mint a másodlagos állam: Levi 1988; Olson 1993; Tilly 1985). Szabad megegyezés esetében az állam anarchikus környezetben jön létre, amikor egy sor kisebb csoport összeáll, és létrehoz egy közös ellenôrzési struktúrát, amely megakadályozza ôket hogy egymást rabolják, és megoldja a csoportközi konfliktusokat.
37 Erôszakos létrejötte esetén az államot egy felsôbbrendű katonai technológiával rendelkezô csoport kényszeríti rá akaratával együtt a gyengébbekre.38Bizonyos pontig ez a magyarázat követi az államok létrejötte hobbesi leírásának logikáját, azzal a fontos megkötéssel, hogy ebben az elméletben magasan szolidáris csoportok - nem az egyének - az ágensek.
39 Amint egy közös jóban közösen érdekelt emberek nem érhetik el azt az egyes tagok ellenôrzése nélkül, a rendben közösen érdekelt magasan szolidáris csoportok nem érhetik el azt a csoportok ellenôrzésének valamilyen módja nélkül.40 Az ellenôrzô struktúrának ez a magasabb szintje az állam.41Egy csoporton belül a szolidaritás ezért úgy valósítható meg, mint egy több szolidaritás-csoportból álló területen belül; mindkét esetben ugyanaz a mechanizmus működik.
42 Egy adott területen a társadalmi rend nem más, mint kiterjesztett csoportszolidaritás. Az elképzelés azonban, hogy az állami ellenôrzés és az alacsonyabb szintű csoportellenôrzés izomorf lenne, számos ehhez kapcsolódó kérdést vet fel. Miért szükségesek az állam kialakulásához elôzetes szolidaritás-csoportok, és miért maradnak ezek a csoportok az állam kialakulása után is fenn? Továbbá, mi akadályozza meg a csoportokhoz nem tartozó egyéneket, hogy államot alakítsanak és tartsanak fenn? A válaszok az állam fenntartásának költségei körül forognak, amelyek alacsonyabbak, ha az egyén és az állam között csoportok közvetítenek. Általában minél több erôforrást kell rendfenntartásra fordítani, annál kevésbé hatékonyak az ellenôrzô struktúrák. Ez a hatékonyság a társadalmi csoportok méreteivel nô, még ha a társadalom összlakosságának száma állandó is marad, és a csoportok állta költségek a hozzájuk tartozó egyének számával arányosan növekszik is.Az egyének és az állam közötti közvetítô csoportok léte csökkenti a társadalmi rend fenntartásának az államot terhelô költségeit. Továbbá az állam hatékonyabb a rendfenntartásban a kisebb számú és nagyobb közbeesô csoportokból álló társadalmakban, mint a több csoportból állókban, mert az elôbbiekben a megfigyeléshez és büntetéshez szükséges egy fôre esô erôforrások aránya kisebb.
Nem teszi-e egyoldalúvá az eredményeket, hogy az elemzés csak a rendfenntartás állami költségeit veszi figyelembe? A csoportközvetítéssel megspórolt állami erôforrások egyszerűen átszállnak a csoportokra, amelyeknek biztosítaniuk kell a tagjaik közti szolidaritást. Így ez a közvetítés másként érintheti az egész társadalom, mint az állam költségeit. Az állam költségei különösen fontosak, mert végsô soron ezek határozzák meg a társadalmi rend meglétét egy adott területen. Emellett a magasan szolidáris csoportok hatékonyabban tudnak hozzájárulásokat követelni tagjaiktól, mint az állam - különösen amikor az állam új egység, és az egyén függôsége tôle nem erôs (Stinchcombe 1965: 148) -, mert ez kevesebbe kerül nekik. Hasonlóképpen, méreteiknél fogva, a csoportok sokkal inkább képesek megfigyelni és büntetni, mint bármely állam, mert kevesebbe kerül nekik (Hechter et al. 1992; Hechter és Kanazawa 1993; Kanazawa 1997). Ennek ellenére a valamennyi szinten felmerülô társadalmi költségek összessége fontos, mert ettôl függ az egyének összteherviselése, akik általában a költségek minimalizálására törekednek. Azonban még ha a társadalmi költségek összességét is vesszük, a csoportközvetítés - azaz a közvetett kormányzás valamely formája - csökkenti a rendfenntartás költségeit.
Egy adott társadalomban a rend fenntartásához szükséges erôforrások összességét a társadalomban létezô különbözô csoportok közötti rend és az egyes csoportokon belüli szolidaritás fenntartásához szükséges erôforrások összege adja. Egy állandó lakosságú társadalomban a csoportok számának csökkenésével nô a csoportok átlagos mérete, és a csoportok közötti rend fenntartása költségeinek csökkenésével nônek a csoportszolidaritás fenntartásának költségei. Ennek a logikának a mentén a kevesebb és nagyobb csoportba való betagozódás növeli a csoportszolidaritás fenntartására fordított erôforrásokat, bár csökkenti a társadalom szintjén való rendfenntartás költségeit.
A beágyazott ellenôrzô struktúrák melyik szintje az, amely leginkább és a legalacsonyabb összköltséggel elvezet a társadalmi rend fenntartásához? A kérdés összetett, mivel nincs olyan egyetlen berendezkedés, amely valamennyi szervezettségi szinten a leghatékonyabb lenne. Gondoljuk el a legegyszerűbb esetet, amikor a hierarchiák úgy szervezôdnek, hogy minden egyes szinten valamennyi csoport ugyanannyi tagot számlál. Ez a szám a társadalom ellenôrzô láncai felületessége egy mutatójának tekinthetô. Az egyik végletet egy olyan tömegtársadalom képezi, ahol az állam és az atomizált egyének között egyetlen ellenôrzô szint van. A másik végletet a legerôsebb hierarchia képezi, ahol minden csoportnak csak néhány alcsoportja lehet. A rendfenntartás összköltsége egyszerűen egyenlô a szintek számának és az egyes szinteken fellépô költségeknek a szorzatával.
A csoport méretének és a megfigyelés és büntetés költségeinek szigorú összefüggése valamennyi szinten csökkenti a csoportok tagjainak optimális számát. Mikor a csoport méreteinek növekedése megnehezíti a megfigyelést, a rendfenntartás költségeit az ellenôrzôláncok szűkítésével és mélyítésével lehet a legalacsonyabban tartani. Általában ilyen a fejlett távközléssel rendelkezô multikulturális társadalmak szervezettsége.
43 Amikor azonban a megfigyelés könnyebb, a széles és felületes ellenôrzôláncok kevésbé költségesek. Ez segít megmagyarázni, miért szervezôdnek egyes társadalmak néhány, közvetlenül az állam szintje alatti csoportba, hosszú, szűk ellenôrzôláncokkal (mint a feudalizmus esetében), és miért oszlanak mások több csoportra, szélesebb ellenôrzéssel (mint a modern bürokratikus államokban.)Ebbôl az elemzésbôl az következik, hogy az állam és az egyén közötti csoportközvetítés - avagy közvetett kormányzás - valamilyen formájára szükség van a nagy társadalmak rendjének fenntartásához.
44 Ám az adott környezeti megszorításokhoz képest túl nagy közvetítô csoportok tulajdonképpen csökkenthetik a társadalmi rendet, mivel jelentôs mennyiségű erôforrást kell fordítaniuk a belsô szolidaritás fenntartására.Noha a fenti elbeszélés összetettnek tűnhet, azon az egyszerű elképzelésen alapszik, hogy az elsôdleges államalakítás csak magasan szolidáris csoportok progresszív társulásával jöhet létre. Ez egy intuitív elgondolás. Ugyanakkor egy nagy múltú elgondolás is, szülôatyja Johannes Althusius (sz. 1577, Vesztfália), aki az állam föderalista elméletét szegezte szembe a Bodin népszerűsítette központosított szuveranitás-elgondolással (Althusius /1614/ 1964.)
45Sem Platón, sem Arisztotelész, sem klasszikus antikvitás más, nyomdokaikba lépô szerzôje nem alkotta meg a föderalizmus fogalmát. Az elképzelés a középkorban alakult ki, amikor a nagy városszövetségek politikája - különösen a németországiaké - magára vonta az elméletírók figyelmét. Althusius a Kálvin politikai nézeteibôl következô álláspontot gondolta tovább - az alkotmányos rend biztosítói, mint a Kálvin által említett spártai ephorok által ôrzött defenzív föderalizmust. Az ilyen föderális berendezkedés példái Althusius számára egyértelműen adottak voltak a kálvinista egyház formájában, a svájci és a holland államszövetségben. (Az oxfordi egyetem kialakulása autonóm kollégiumokból szintén jól példázza ezt az elvet.) Althusius szerint a családtól kezdve a politikai közösség egymásra következô szintjein azokat, akik rendben élnek együtt, egy explicit vagy implicit egyezség köti össze, hogy megosszák javaikat a közös érdek és haszon megvalósítása. Számára a falu a családok föderatív szövetsége, akárcsak a céh; a város a céhek szövetsége; a tartomány a városok és falvak szövetsége; a királyság vagy állam a tartományok szövetsége; a birodalom az államok és szabad városok szövetsége. Ez az elképzelés az urak és vazallusok egymásra következô szintjeinek feudális hierarchiáját kooperatív alkotmányos renddé alakította át.
46Az elsôdleges állam kialakulása fenti elméletének lényege, hogy minden szinten a szövetség az elôzô szint egységeibôl áll. Így a csúcson az állam tagjai nem egyes személyek vagy családok, hanem politikai szervezettségű közösségek - tartományok és városok. Továbbá valamennyi ilyen társadalmi egység osztozik a politikai szervezôdés közös problémáiban. Amint azt a tizenkilencedik századi német történész, Jacob Burckhardt mondotta ((1860), 1958), az állam távolról sem szerves egység; ellenkezôleg, az állam műalkotás. Jelen céljaink szempontjából az elmélet fô következménye, hogy a megfigyelés magas költségeivel szembesülô államok kénytelenek a közvetett kormányzás valamilyen formájára hagyatkozni.
47Ha a közvetett kormányzást kulturálisan sajátos területek ellenôrzésére vezették be, akkor fontos látnunk, hogy ezek a területek kulturálisan többé és kevésbé homogének is lehetnek.
48 Hogy egyszerűsítsük a kérdést, tételezzük fel, hogy a közvetett kormányzást négy lehetséges helyzetben vezették be (2. ábra.) Milyen következményekkel járnak a közvetett kormányzás ezen helyzeti változatai a nacionalizmus kialakulására nézve?A közvetett kormányzás változatai
|
Közvetítô szerv típusa |
A periférikus terület kulturális egyneműségének mértéke |
|
|
Magas |
Alacsony |
|
|
Hagyományos |
I. Hagyományos hatóságok kormányozta nemzeti csoportok a modális eset Lengyelország és Magyarország, a 19. századtól 1954-ig; az ottomán millet-k; a szovjet köztársaságok; bennszülött amerikai törzsek |
II. Hagyományos hatóságok kormányozta vegyes csoportok instabil - átalakul az I. vagy III. esetté |
|
Nem-hagyományos |
III. Nem-hagyományos hatóságok kormányozta nemzeti csoportok gyakran hódítás következménye 19. századi Csehszlovákia; Szerbia és Bulgária; a balti államok; Quebec a 40-es években; a gyarmati Írország |
IV. Nem-hagyományos hatóságok kormányozta vegyes csoportok Kelet-Európa egyes részei; a gyarmati Afrika helyzete Románia, a Balkán; a gyarmati Nigéria, stb. |
2. ábra.
I. eset. Itt nem léphet fel a nacionalizmus, mert, noha lehet, hogy a terület egy nagyobb birodalom része, a nemzet és a kormányzati egység határai egybeesnek. Ez a nemzeti önrendelkezés igényét csökkenti, vagy egyenesen fölöslegessé teszi.
II. eset. Ez egy bizonytalan helyzet. A kulturálisan vegyes csoportoknak eleve nem lehet hagyományos kormányzata. Hagyományos hatóságokat kulturálisan homogén csoportok hoznak létre - ezt jelenti a "hagyományos kormányzás".
49 Ha a terület két kulturális csoport között oszlik meg, akkor vagy egyiket hagyományos (az I. eset), a másikat pedig nemhagyományos hatóság vezeti (a III. eset), vagy mindkettônek nemhagyományos kormányzata van. Így a II. eset vagy az I., vagy a III. esetté alakul át.III. eset. Ekkor vagy a központi uralkodó tesz meg egy kulturálisan idegen nemhagyományos hatóságot közvetítô szervvé (mint Anglia norman megszállása esetében), vagy egy idegen erô foglal el egy kulturálisan homogén területet (mint Kelet-Európa középkori germán gyarmatosítása esetében). Az idegen közvetett uralkodó és alattvalóinak konfliktusa gyakran ölt kulturális jelleget. Ennek ellenére a nacionalizmus legalább három okból nem fog megjelenni. Elôször is: a hagyományos politikai közösségekben az alattvalók egyéni elvárásait a szokás határozza meg (Weber /1922/ 1978). Ezért, ameddig az idegen ellenôrzô szerv a szokásnak megfelelôen kormányoz, ez visszafogja a politikai konfliktusokat. Mindez pedig visszafogja a nacionalizmust. Másodszor: néhány generáció alatt az idegen szerv alattvalóihoz asszimilálódik, ha másért nem, az utódállítás érdekében. Írország óangoljai kitűnô példák erre: az újabbkori észak-írországi brit bevándorlókkal szemben ôk az ír nacionalizmus legerôsebb hívei között voltak. Az asszimiláció után a helyzet átalakul az I. esetté, amelyben a nemzet és kormányzati egység határai egybeesnek. Ezért itt sem beszélhetünk nacionalizmusról.
Harmadszor, ha a közvetítô szerv maradandóan idegen marad is kulturálisan (amint az Kelet-Európa egyes városaiban történt), és még ha jobban ki is szipolyozza alattvalóit, mint azt a szokás megengedi, még mindig megfelelô ellenôrzô ereje van fölöttük a terület kis méretei miatt. Így az idegen szerv valószínűleg el tudja nyomni elégedetlen alattvalóit. Végül is, ha a szervnek nem lett volna magas ellenôrzô képessége, a központi uralkodó nem nyert volna semmit azzal, hogy hatalmat adott át neki. A nacionalizmus tehát ismét kizárt.
IV. eset. Noha ez a helyzet intuitív módon instabilnak tűnik, az ellenôrzô szerv hasznosan alkalmazhatja az oszd meg és uralkodj elvét. Ez szintén határt szab a nacionalizmusnak. Mivel az alattvalók kulturálisan megosztottak, nem képesek nacionalista szövetségbe tömörülni. A következtetés világos: a közvetett kormányzás visszafogja a nacionalizmust.
A közvetett kormányzás Európa történelmében
Gyakran megjegyezték már, hogy a történelem elôtti idôkhöz képest az autonóm területi egységek száma roppant mértékben csökkent, és a fennmaradó autonóm egységek mérete következésképpen nôtt. Kevesebb figyelmet kapott az a tény, hogy ezek a kisebb számú és nagyobb egységek egyre inkább változatos területi alegységekre tagolódtak (Sack 1986: 53). Míg a koramodern Európa kis politikai közösségei (városállamok, autonóm püspökségek, kis fejedelemségek) viszonylag közvetlen módon kormányozhatók voltak, a nagyobb államoknak a közvetett kormányzás valamilyen formáira kellett hagyatkozniuk. A tizenhetedik század elôtt minden nagy európai állam erôs közvetítô szervekkel kormányozta alattvalóit, amelyek jelentôs autonómiával rendelkeztek, akadályozták azokat az állami követeléseket, amely nem állt saját érdekükben, és saját javukra fordították a delegált államhatalom elônyeit.
50A császárok, királyok, fejedelmek, hercegek, kalifák, szultánok és más hatalmasságok ... hódítókként, sarcolókként és bérlôkként maradtak fenn, nem a területükön az életet tartósan és sűrűn szabályozó államok fejeiként. A fennhatóságuk alatt álló területeken továbbá riválisaik és állítólagos alattvalóik gyakran folyamodtak fegyveres erôhöz saját érdekeik védelmében, keveset törôdve névleges uralkodójuk érdekeivel. A magánhadseregek elterjedtek voltak a kontinens nagy részén. Sehol Európában nem létezett központosított nemzetállamhoz hasonló alakulat. Ezeknek a terjeszkedô, múlékony államoknak a gyűrűjében a szuverenitás még inkább elaprózódott, amint sok száz fejedelemség, püspökség, városállam, és más hatóság gyakorolt egymást átfedô fennhatóságot fôvárosaik apró hátországai fölött. (Tilly 1990: 39:40.)
Gondoljunk Angliára, egyikére az elsô politikai közösségeknek, amely önálló, autonóm államként tett szert erôs identitásra (Elton 1982: 353). Ez a közös identitás elsôsorban a Londont a periférikus vidékekkel összekötô rendszeres kommunikáción alapult. Anglia kommunikációs képességének egyik mutatója az olcsó nyomtatott anyagok, pamfletek, "ponyvák", szórólapok növekvô példányszáma, amely lehetôvé tette a központ számára, hogy befolyásolja olvasóikat vallási és politikai kérdésekben, és legitimizálja uralmát. Akik ezeket a nyomtatott anyagokat terjesztették, gyakran nagy távolságokat utaztak, és a fô útvonalak mentén található kocsmákban árulták árujukat (Watt 1991: 33, 131-43). Erzsébet uralkodásának végére ezek a pamfletek a legszegényebb lakásokban is elterjedtek voltak. Az államegyház létrehozása, a belföldi kereskedelem és a nemzeti oktatási rendszer fejlôdése (még ha az utóbbi az elitre korlátozódott) megerôsítette az angol államiság tudatát, és kiemelte a központi kormányzat erejét és fontosságát. Ez a központi kormányzat az egész állam területén jogilag szabályozta az oktatást, adózást, istentiszteletet, hadkötelességet és általában a rendet. A helyi hatóságok, mint például a békebírók, mind az államtanácsnak tartoztak számadással tetteikrôl:
Az államtanácsot kifinomult besúgó-hálózata, együtt a tagjai és a vidéki elitek közötti személyes kötelékekkel, szoros kapcsolatban tartotta a települések vallási és világi ügyeivel. Más eszközökkel együtt ez egyre erôsebbé tette az állam "infrastrukturális hatalmát", és akaratát hatékonyabban engedte megvalósulni a gyakorlatban. (Brayshay et al. 1988: 267.)
A központi hatalomnak a perifériák fölötti ellenôrzése azonban végsô soron még így is a helyi hatóságok együttműködésén múlott (Griffiths et. al 1996). A közvetett kormányzás tovább élt a központosított Angliában, mert a kommunikációs képességek egyenetlenek és erôsen korlátozottak voltak. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem történt semmi elôrehaladás. A késô tizenötödik században legkevesebb hat napba került, amíg egy hír Yorkból Londonba eljutott. A kincstári postarendszer bevezetésével az utazás ideje gyorsan csökkent: 1570-1620 között a két város közötti hivatalos levélváltás pusztán ötvenöt órát vett igénybe (Brayshay et al. 1998: 273). A nem fôutak mellett fekvô települések és a központ közötti kommunikáció azonban gyenge maradt. Ha a fô angol útvonalak mentén gyorsan terjedt is a központi ellenôrzés, az ország többi részén a helyzet élesen különbözött ettôl. Innen a központ jelentôs mértékű ráhagyatkozása a közvetett kormányzásra.
A közvetett kormányzás külön kormányzati egységek létét feltételezi az államban élô különbözô csoportok számára. A feudális Európában például katonailag önálló kastélyok biztosították a betolakodók elleni védelmet, az igazságszolgáltatást és más közös javak elosztását alattvalóik számára. Vallási ügyek kivételével a kastély autonóm kormányzati egység volt, amely adóval és különbözô szolgálatokkal tartozott a királynak.
Európa periférikusabb régióiban azonban a közvetett kormányzást egy kulturálisan idegen elit gyakorolta, amelyet egy fensôbb hatalom kényszerített rá a helyi lakosságra. Európa Karoling központjából egyfajta gyarmati terjeszkedés ment végbe az északi angolszász és kelta, a keleti szláv és a déli mór perifériáig. Ennek a gyarmatosításnak a gyökerei valószínűleg a Karoling központ elsôszülöttségének és a terjeszkedô európai gazdaságnak az együtthatásában keresendôk: "a 'rheimsi' vagy 'chartres-i' ma 'tyroszi' vagy 'antiochiai' - írta egy telepes -, 'már elfelejtettük szülôhelyünket.' A Szicíliában letelepedett lovagok új birtokaik után nevezték magukat, míg a frank Görögországban az új urak elhagyták régi neveiket és, mint bôrét levetô kígyó, újakat vettek fel." (Bartlett 1994: 56.) Ezekben a nem feudális övezetekben a közvetett kormányzás meglétét a multinacionális állam különbözô csoportjai számára fenntartott különbözô jogrendek bizonyítják:
"A középkor kiteljesedésekor a latin Európa legtöbb részén megtalálható volt legalább egy kisebbség, a zsidó, amelyet saját jogrendje különített el. A zsidók perhez vagy tanúskodáshoz való jogát külön törvények szabályozták, akárcsak a vádjaik bizonyításához vagy elítélésükhöz szükséges pontos bizonyítékokat és a tôlük megkívánt eskük formáit. Ezeknek a szabályozásoknak az alapja a különbözô etnikai-vallási csoportok különbözô jogi kezelésének elve volt. A latin világ peremén, ahol a lakosság különbözô csoportjai nem beékelt kisebbségeket, hanem nagy és kiterjedt csoportokat alkottak, még erôsebb etnikai-jogi pluralizmust találunk." (Bartlett 1994: 205-6.)
Gondoljunk Toledo példájára. A várost 1085-ben foglalták el a muzulmánoktól a keresztény seregek. Ezután Toledóban a várost lakó három különbözô keresztény etnikai csoport külön, de (látszólag) egyenlô jogrenddel rendelkezett.
A Sachenspiegal, egy, az 1220-az évekbôl származó szász törvénytár szerint a szászok nem ítélkezhetnek szlávok fölött, nem tanúskodhatnak ellenük, sem fordítva. Hasonlóképpen Kasztíliában és Aragóniában "ha egy mórt rablással, paráználkodással vagy bármi egyéb, az igazságszolgáltatásra tartozó dologgal vádolnak, csak megbízható mórok tanúskodása fogadható el ellene, keresztényeké nem." (Bartlett 1994: 210.) Ezek a különbözô csoportok gyakran krónikus kölcsönös bizalmatlanságban éltek együtt; mindenkit áthatott a jogi eljárásokon általi rászedetéstôl való félelem.
Ez a helyzet ugyanakkor a lakosság kiirtása (mint a keresztes államokban), kiűzetés (mint a spanyolországi mórok esetében) vagy asszimilálás által gyakran eredményezett kulturálisan homogén lakosságokat a gyarmatosított periférián. A generációk váltakozása során az uralkodó elit gyakran asszimilálódott a helyi kultúrához:
Az újonnan érkezettek szolidaritása migrációjuk körülményeitôl függött. Néha gyakoriak voltak a bevándorlók és helyiek közötti házasságok. Mivel a bevándorló lakosság összetétele általában kiegyensúlyozatlan volt, azaz a férfiak messze többségben voltak, a vegyes házasságok többnyire bevándorló férfiak és helyi nôk között köttettek. Az erôs helyi családokba való beházasodás volt tulajdonképpen az egyik módja annak, hogy a bevándorlók pozíciókhoz jussanak, mivel így azonnal szert tehettek rokonságra, tulajdonra és pártfogókra... A legmagasabb szinten a vegyes házasságoknak kevés akadálya volt. Az elsô tizenhat brandenburgi ôrgróf feleségeinek fele szláv eredetű volt. Az arisztokrata bevándorlás hosszú távú hatásait nagymértékben az élôerô kérdése határozta meg. Ahol a bevándorlók kevesen voltak, a kisajátítás és kiűzetés útja lehetetlen volt. Az asszimiláció egyik jele a régi helyett az új hazából származó helynevek felvétele volt... A keresztes államokban kevés földbirtokos család nevében szerepeltek nyugat-európai helynevek. (Bartlett 1994: 55-6.)
Hasonló intézményes berendezkedésekre Európán kívül is találunk példát.
51 A közvetett kormányzás klasszikus példáját az Oszmán Birodalomban találjuk, ahol a különbözô kulturális csoportok saját kormányzattal rendelkezô millet-ket alkottak, amelyek a császárnak adóztak.A közvetett kormányzás nem állandó, hanem változó. Még az európai államokon belül is több változata létezett (Tilly 1990; Te Brake 1998: 183-8.). Egyik típusa az adóbeszedô birodalom volt, amely nagy katonai és behajtó apparátust hozott létre, de a helyi közigazgatás legnagyobb részét a jelentôs autonómiával rendelkezô helyi hatalmasságokra bízta. Mikor a császár elveszítette az erôszak széleskörű alkalmazására való képességét, a struktúrák bomlásnak indultak. A kommunikáció költségeinek és a közvetítô szervek problémáinak következtében valamennyi ilyen uralkodó ismételten ki volt téve a hatalma elleni támadásoknak. Ezért arra törekedtek, hogy helyi és regionális hatalmasságokat nyerjenek meg maguknak anélkül, hogy saját hatalmukat aláásnák, és a koronától függô szerveket hozzanak létre. Ezért tartottak fenn a Mameluk szultánok egy idegen rabszolgákból álló egész kasztot, akik katonák és adminisztrátorok voltak. A hivatalnokokat közvetlenül fenntartó birtokokat leszámítva a Mamelukok meghagyták a helyi hatalmasságok hatalmát saját területeiken. Ilyen rendszerben vezették Egyiptomot és a környezô területeket rabszolgák 1260-1517 között.
A közvetett kormányzás második formáját a városligák és szövetségek adják, mint az észak-európai Hanza-szövetség. Itt az idôleges szövetségek és tanácsadó testületek jelentôs szerepet játszottak a háborúban és pénzbeszedésben, de az államapparátus kevés eleme alakult ki. Az ilyen politikai közösségekben a névleges alattvalók viszonylag kis szövetsége kiegyenlíthette az uralkodó erejét, míg az egyéneknek, csoportoknak sôt teljes lakosságoknak számos lehetôsége volt átpártolni a versengô fennhatóságok valamelyikéhez. Az uralkodók gyakran szigorú ellenôrzést valósítottak meg egyetlen város és közvetlen hátországa fölött. Ezentúl azonban alkudniuk kellett a versengô központok hatalmasságaival.
Minél periférikusabb földrajzilag egy terület egy államban, annál általánosabb a közvetett kormányzás.
52 Ez jelentôs hatalmat és szabadságot hagy a helyi hatóságoknak, ameddig azok féken tartják a király ellenségeit, és biztosítják az erôforrások áramlását a fôvárosba:Mindent együttvéve a francia forradalom elôtt egyetlen európai állam sem próbált a legfelsôbb szinttôl a legalsóbbig terjedô közvetett kormányzást bevezetni (leszámítva talán Svédországot.) Azelôtt a legkisebb államok kivételével valamennyien a közvetett kormányzás valamely formáját alkalmazták, és így a hűtlenség, képmutatás, korrupció és lázadás komoly veszélyeinek tették ki magukat. Ám a közvetett kormányzás lehetôvé tette, hogy egy megtermett adminisztratív apparátus létrehozása, fenntartása és pénzelése nélkül is kormányozhassanak. (Tilly 1990: 25.)
(...)
Következtetések
A nacionalizmusról felállítható vitathatatlan következtetések egyike, hogy modern jelenség. Ez a fejezet arra kereste a magyarázatot, hogy többnyire miért nem alakult ki nacionalizmus a tizenkilencedik század elôtt. A választ a politikai közösségek történelmi fejlôdésének felvázolásával keresi. Noha az államalakulás a világ egyik sarkától a másikig különbözô történelmi korokban - tehát különbözô körülmények között - ment végbe, egy egyetemes folyamat kibomlásának is tekinthetô. Az állam kialakulásakor a kis biztosítási csoportok kialakulásáért felelôs mechanizmus jöhet mozgásba a csoportosulás egy magasabb szintjén.
Az elsôdleges államalakulás fenti elmélete megmagyarázza, miért kellett a preindusztriális társadalmaknak közvetett kormányzáshoz folyamodniuk ahhoz, hogy biztosíthassák a rendet kiterjedt lakosságaik és területeik között. A tizenkilencedik század elôtt valamennyi kiterjedt állam a központi ellenôrzés gyakorlati korlátai miatt folyamodott közvetett kormányzáshoz. Mivel a közvetett kormányzáson alapuló államok nem voltak hajlamosak vagy képesek beavatkozni az ôket alkotó alacsonyabb szintű csoportok ügyeibe, ezek a csoportok általában kialakították saját kormányzati egységeiket. A közvetett kormányzáson alapuló államok kevés vagy semmi fenyegetést nem jelentettek a helyi hatóságok elôjogaira nézve. Ugyanakkor nem képeztek vonzó célpontokat a politikai hódítás számára. Noha a nagy agrárbirodalmak - köztük a Római, Kínai, Ottomán és Habsburg Birodalmak - nyilvánvalóan rendelkeztek központi kormányzati szervekkel, és noha különbözô kulturális szokásokkal és hiedelmekkel rendelkezô lakosságuk volt, ameddig közvetett kormányzásra hagyatkoztak, általában nem szembesültek nacionalista kihívásokkal.
53A közvetett kormányzás két különbözô módon akadályozta a nacionalizmus fellépését.
54 Gyakran biztosított saját kormányzati egységet a meglevô nemzeteknek, elejét véve ezzel a nemzeti szuverenitás követelésének. Még amikor kulturálisan idegen hatalmak kormányoztak is, a kulturális konfliktusok gyakran rövid életűek voltak, mert a közvetett kormányzás elôsegítette a kulturálisan idegen kormányzók asszimilálódását a vidéki lakossághoz. Így néhány generáció során a normann hódítók kulturálisan angolokká váltak, az anglo-írek kulturálisan írekké, és így tovább. Az asszimilációs nyomás a házastársak és a kereskedelmi nyereség iránti, valamint kommunikációs szükségletekbôl és más tényezôkbôl fakadt. Amint a kormányzati egység kulturálisan homogénné vált, a nemzeti szuverenitás is megvalósult. Ezáltal a nacionalizmus céltalanná vált.Bizonyos helyeken (mint a Baltikumban vagy az Elbától keletre) azonban az arisztokrácia hajlamos volt az asszimilációnak való ellenállásra. Gyakran a vidéki földművesektôl távol, kulturálisan idegen városokban lakott. Ezekben a rendszerekben megnô a kultúra politikai vonzereje, ami elôsegíti a nacionalizmus kialakulását. Ennek ellenére a vidéki munkások számára kevés lehetôség nyílt kulturális különbözôségük köré szervezôdô kollektív cselekvésekben való részvételre, mert az idegen arisztokráciának hatalmában állt elnyomni ezeket. Tulajdonképpen az arisztokrácia ellenôrzô képessége felelôs elsôsorban a közvetett kormányzáson alapuló állam kialakulásáért. Nélküle az állam összeomlott volna.
Végül az elmélet azt implikálja, hogy bármely állam felbomlása magasan szolidáris csoportok konfliktusát fogja eredményezni, bármi lenne is kialakulásuk alapja. Ez a következtetés egyszerűen onnan adódik, hogy a központi államot eleve ezeknek a szolidaritás-csoportoknak az együttműködése teszi lehetôvé. Így a központi állam összeomlása azt jelenti, hogy a társadalmi rend fenntartásának teljes felelôssége visszahull az alacsonyabb szintű csoportokhoz, bárhogyan is szervezôdnének azok. Mikor egy olyan állam bomlik fel, amelynek az alsóbb szintű csoportjai nemzeti alapon szervezôdnek, fellép a nacionalizmus. A nacionalizmus újjászületése a volt Szovjetunió köztársaságaiban és Jugoszláviában megfelel ennek az elvárásnak.
Ha a nacionalizmust a nemzet és a kormányzati egység egybeesésének hiánya határozza meg, akkor nem léphet fel, mielôtt a nemzet és a kormányzati egység valahogyan el nem válnak. Ez az elválás általában a közvetett kormányzás nagy, kulturálisan homogén politikai közösségekbe való bevezetésével jelent meg. A következô fejezet mindennek a nacionalizmus folyamatára való következményeit tárgyalja.
4. fejezet. Az államépítô nacionalizmus55
A modern állam egyik megkülönböztetô jegye, hogy ura saját területének. Ez feltételezi az ellenôrzés központosítását, mert enélkül az állam nem képes érvényesíteni saját akaratát területein. (Migdal 1988: 32-33.)
56 A gazdagsággal ellentétben a hatalom a nullszaldós javakhoz tartozik. A központnak az ellenôrzô hatalmat az elôzô fejezetben tárgyalt helyi hatóságoktól kell kiharcolnia magának. Ily módon a modern állam közvetlen kormányzata a korábbi közvetett kormányzatot váltja fel. A közvetlen kormányzás nem feltétlenül számolja fel ezeket a helyi hatóságokat, azonban azáltal, hogy központi ellenôrzésnek veti alá ôket, autonómiájuk jelentôs részét felszámolja.A politikai központosítás üteme a helyi viszonyokkal együtt változik. Jelen fejezet röviden áttekinti a közvetlen kormányzat kialakulását, majd részletesen tárgyalja következményeit a nacionalizmus kialakulására nézve. Fô állítása, hogy a multinacionális politikai közösségek azok, ahol a közvetlen kormányzás kialakulása általában kulturális homogenizációs törekvésekhez vezet. Ezek a törekvések alkotják az államépítô nacionalizmust. Ám a folyamatot általában szándékolatlan következmények akadályozzák. Ha sikeres, az államépítô nacionalizmus más országokban is serkentheti a nacionalizmust; ha sikertelen, periférikus nacionalizmushoz vezethet az államhatárokon belül. Mivel a közvetlen kormányzás igen nagy szerepet játszik a nacionalizmus kialakulásában, rendkívül fontos megértetnünk genezisét.
A közvetlen kormányzás kialakulása
Bár nem Franciaország vezette be elsôként, mégis ô képezi a közvetlen kormányzás talán leglátványosabb példáját.
57 Japánnal és némely Skandináv állammal ellentétben Franciaország valaha többnemzetiségű volt. Île de France fokozatosan, évszázadok során kiterjesztette ellenôrzését mind olyan vetélytárs (rész)államok fölé, amilyen Burgundia volt, mind más nyelvű, kultúrájú területekre: Bretagne-ra, az okszitánul beszélô Dél-Franciaországra és Elzászra. A közvetlen kormányzás lehetôvé tette Franciaország számára, hogy a tizenkilencedik század második felére a nemzetállamiság eszményéhez legközelebb álló formát megvalósítsa.Mint szinte valamennyi állam, 1789 elôtt Franciaország is közvetett kormányzattal rendelkezett.
58 Noha a király intendánsokat, királyi megbízottakat alkalmazott az adók beszedésére, vidéken a kormányzati munka nagy részét a helyi hatóságok, elsôsorban papok és nemesek végezték. Ezek a helyi hatalmasságok általában féltékenyen ôrizték kiváltságaikat a központ beavatkozásai ellen. Ameddig a központ és a vidék közötti viszonyok kiegyensúlyozottak voltak, kevés probléma adódott. Ám amikor a központ egyre több jogot és erôforrást követelt magának, ez ellenreakciókat váltott ki a vidéki nemességbôl és parasztságból. Tulajdonképpen a forradalom kiváltó oka egy ilyen többletadó-követelés volt a tizennyolcadik század végén (Tilly 1990: 108.).A forradalom után a helyi hatalmasságok pozícióit a gyôztes polgárság tagjaiból álló milíciák és bizottságok vették át. Ám amint megszerezték ezeket a pozíciókat, az új helyi hatóságok maguk is ellenszegültek a központi ellenôrzésnek. Idôvel a központ kialakított egy stratégiát hatalmának növelésére. Új adminisztratív egységekre osztotta fel az országot - megyékre, övezetekre, kantonokra és községekre -, és adózási, igazságszolgáltatási, közművesítési és rendészeti újításokat vezetett be. A nemzeti rendôrség például behatolt a helyi közösségekbe. A központ megerôsítette a katonaság fölötti hatalmát is, szigorúbban a kormány felügyelete alá vonva azt.
Mindent együttvéve, ezek az újítások idôvel Párizsba gyűjtötték az erôforrásokat, és fokozatosan fellazították a polgároknak a helyi hatóságoktól való függôségét. Így született meg a közvetlen kormányzás. A francia központi kormányzat hatékonyabb piacok megteremtésére használta újdonsült hatalmát, elôsegítve a gazdasági fejlôdést. Ez hozzájárult a katonaság modernizálásának anyagi fedezetéhez. Mindennek a végeredményeképpen pedig Franciaország igen hatékony állammá vált.
Ez az új típusú állam elefánt volt a kontinentális európai porcelánboltban. A francia agresszivitás vagy rákényszerítette a szomszédos országokra a közvetlen kormányzatot, vagy védelmi okokból azok maguk vezették be. Franciaország egyrészt a hatalmas területeken, amelyeket sikerült meghódítania, bevezette a közvetlen kormányzás valamilyen formáját. Másrészt a közvetlen kormányzás egy olyan modelljét mutatta fel a környezô országok számára, mit azok csak saját vesztükre hagyhattak figyelmen kívül. A napóleoni Franciaország gyôzelme (1804-1815) jól mutatja a közvetlen kormányzás geopolitikai elônyeit, és a tizenkilencedik századi Lengyelország szomorú sorsa intô példa bevezetése elmulasztása ellen.
Ha a közvetett kormányzás ennyire hatékony, miért vezették be az európai történelem ilyen késôi szakaszában? A közvetlen kormányzás kialakulásának okai jelenleg is vita tárgyát képezik.
59 A vezetô magyarázatok a keresleti és kínálati tényezôket hangsúlyozzák. A kínálat felôli magyarázat szerint a központi uralkodók mindig is közvetlenül akartak kormányozni, de egyszerűen nem voltak képesek erre. Eszerint a közvetett kormányzás egyfajta második legjobb stratégia volt, mivel az ügynökségek és korrupció problémái, amelyeket maga után vont, mindenütt aláásták a központi hatalmat (Kiser és Schneider 1994). Amint a közvetlen kormányzás technikai feltételei - monetarizált gazdaság, modern kommunikációs és szállítási technológiák és képzett hivatalnokok - adottak voltak, a központi uralkodók mindenféle kényszer nélkül bevezethették a közvetlen kormányzást.Ezzel szemben a keresleti magyarázat azt sugallja, hogy a közvetett kormányzás nem a technológiák, hanem az uralkodók szándékainak változását jelzi. Eszerint a nézet szerint a növekvô geopolitikai feszültség azoknak az uralkodóknak kedvez, akik képesek sikeresen háborúzni.
60 A háborúzás nemcsak kockázatos, de igen drága vállalkozás. Hatékonyságának hiányosságai miatt a közvetett kormányzás jelentôsen behatárolja az erôforrások mennyiségét, amit az uralkodók a környezô gazdaságból beszedhetnek (Barkey és von Hagen 1997). Következésképpen a bevételre éhes uralkodók a közvetlen kormányzáshoz folyamodnak, mint katonai ambícióik pénzelésének legjobb módszeréhez. A központ hatósági problémák megoldásáért vállal szervezeti terheket magára. A keresleti magyarázatban tehát a lényeg nem az ellenôrzés költségeit csökkentô technikai feltételrendszer, hanem a növekvô geopolitikai verseny, amely növeli a központ adóbevétel-igényét. Ennek kielégítésére folyamodnak a központi uralkodók a közvetlen kormányzáshoz, mert a nagyobb bevételek lehetôvé teszik katonai fejlesztésekre fordított támogatások növelését.A történelmi tényeknek azonban sem a keresleti, sem a kínálati magyarázat nem felel meg. Ha a monetarizálódás, technológia és képzett személyzet a közvetlen kormányzás elegendô feltétele, akkor Svájcnak vagy Hollandiának nagyjából Franciaországgal és Angliával egy idôben kellett volna bevezetnie. Az hogy mégsem sikerült bevezetniük, kellôképpen cáfolja ezt a nézetet. A kulturális sokszínűség mindkét országban jelentôs szerepet játszott a közvetlen kormányzás átvételének korlátozásában.
61A kereslet és kínálat szempontjait helyesebb egymást kiegészítô, különbözô oksági mechanizmusokat kiemelô nézetekként felfognunk.
62 A geopolitikai fenyegetések - maguk is a közvetlen kormányzás kialakulásának vonzatai - valószínűleg arra serkentették a közvetett módon kormányozott államok fôurait, hogy növeljék a központhoz való hozzájárulásaikat, mint a leigázás elleni biztosítás egy formáját. Amint azt Napóleon katonai sikerei bizonyították, ez a veszteség igencsak érezhetôvé vált a közvetlen kormányzás kialakulása után.A közvetlen kormányzás kialakulásának pontos okai országonként változnak. Legkorábbi példáit talán Dánia, Svédország és Anglia szolgáltatják. Ezeken a viszonylag kis és összefüggô területeken az ambiciózus fejedelmek a protestáns reformáció lelkes híveihez való csatlakozással tettek szert jelentôs politikai támogatásra (Te Brake 1998: 181.). Általában bármely változás, amely aránytalanul segíti a központi uralkodót a helyi hatóságokkal szemben a közvetlen kormányzás kialakulását fogja segíteni. A szállítási és kommunikációs technológiák fejlôdése volt az egyik ilyen változás: az új utak, vasutak és távíró berendezések kiterjesztették a központnak a távoli kihívásokra való válaszadási képességét. Egy másik hasonló változás a katonai technológiák fejlôdése volt: a tôkeigényes katonai technológiák a központi uralkodónak kedveztek, mert ôk nagyobb mértékben fértek hozzá tôkéhez, mint a helyi hatóságok. A nemzetközi kereskedelem növekedése lehetett egy harmadik, mert a központnak általában olcsóbb a nemzetközi, mint a helyi kereskedelembôl bevételre szert tenni.
63A közvetlen kormányzás következményei
A közvetlen kormányzás lehetôvé teszi, hogy az állam földrajzilag kiterjedt és népes területek kormányzati egységévé váljon. Ez azt jelenti hogy a központ korábban a helyi hatóságok által birtokolt jogokra, erôforrásokra és kötelezettségekre tesz szert. Így a közvetlen kormányzás elôrehaladtával az egyének egyre inkább a központtól függenek a védelem, vitás kérdések megoldása, oktatás és az egyéni jólét biztosításához szükséges egyéb javak tekintetében.
64 Ezeknek a javaknak a biztosításával a központi uralkodók a helyi hatóságok kárára növelik alattvalóik függôségét.65A modern világban annyira hozzászoktunk a központi kormányzat hatalmához, hogy könnyen elfelejtjük, mennyire új fejlemény ez. A közvetlen kormányzás bevezetése erôs kihívás a központi hatóságok számára, mert azt csak a társadalmi rend korábbi alapjainak felszámolásával lehet megvalósítani - azaz a közvetett kormányzásra épülô társadalmi rend felszámolásával (Hobsbawm 1992: 3. fejezet.) Amint a 3. fejezetben (Közvetett kormányzás és a nacionalizmus hiánya) láttuk, a központi uralkodók hagyományosan úgy valósították meg a rendet, hogy a társadalmi ellenôrzés felelôssége nagyobb részét a helyi hatóságoknak adták át . A közvetlen kormányzás kialakulása meggyengíti ezeknek a helyi hatóságoknak a hatalmát és elôjogait, akik közül sokan nem adják be könnyen a derekukat. A politikai központosítás így fenyegetô konfliktusokat szül.
66Hogyan tudták a központi uralkodók biztosítani földrajzilag szétszóródott és kulturálisan sokszínű alattvalóik engedelmességét és lojalitását, mikor azok hagyományosan a helyi hatósságoknak tartoztak hűséggel? Amint a közvetett kormányzás visszaszorult, a korábban ellenôrzött alattvalók hűsége gazdátlan maradt. Az ebbôl fakadó, az ellenôrzésért és legitimációért folytatott harcokban a központi uralkodóknak két versenytárssal kellett szembenézniük. Egyrészt a helyi hatóságok (papok és nemesek többnyire) mozgósíthatták a tôlük függôket a növekvô központi ellenôrzés ellen, elhintve a magjait a késôbbi perifériális nacionalizmusnak. Másrészt különbözô munkásmozgalmak próbálták az egyre növekvô számú gyári munkást a meglévô rend ellen mozgósítani.
A területi és osztályalapú társadalmi mozgalmak kihívására a központi hatalmak kétféleképpen válaszoltak. Elôször is megpróbálták növelni belföldi katonai erejüket, és lefegyverezni a lakosságot. Az egész államot átfogó rendôrségi erôk elterjedése az európai államokban nagyjából ugyanabban a tizenkilencedik század elejétôl kezdôdô idôszakban történt (Bayley 1975; Dandeker 1990; Emsley 1993). Számos rendôrség mintája a régi rend maréchausée-bôl kialakult francia gendarmerie volt. Míg a rendôrség többnyire városi övezetekben alakult ki, a rendfenntartás
à la gendarmerie különbözött a kulturálisan homogén államokban kialakult rendôrségtôl, mert a gendarmerie tevékenységéhez tartozott a bennszülött népeknek a korona hű alattvalóivá alakítása:A nemesek, akárcsak a kelet-poroszországi junkerek, hűek lehetnek a királyhoz úgy, hogy ugyanakkor ellenszegülnek a kialakulóban levô nemzetállamnak, és ragaszkodnak hagyományos udvaraik és ellenôrzô rendszereik fenntartásához. A parasztok gyakran hírhedtek voltak arról, hogy makacsul nem hajlandók vagy képtelenek elfogadni egy szülôföldjükön túli politikai közösség meglétét... A gendarmerie nationale, a Carabinieri, a Guardia Civil, az orosz Harmadik Osztály tagjai ugyanúgy részt vettek a parasztok franciákká, olaszokká, spanyolokká és oroszokká alakításában, mint a "nemzeti" terület kijelölésében, mint ahogy az Északnyugati Lovasrendôrség vagy a Királyi Ír Rendôrség is egyszerre foglalkozott a helyi lakosságnak a brit korona hű alattvalóivá való alakításával és a birodalmi terület kijelölésével. (Emsley 1993: 87.)
Másodszor, a központ megpróbálta kisajátítani a jogi hatalmat, és egységes közjogot létrehozni. A toldozott-foldozott szokásjog-rendszerek helyett a Code Napoléon (1804) rendezte a tulajdonjogot és szabályozta az egyének közötti viszonyokat Franciaország egész területén, és hamarosan elterjedt a kontinens többi részén és az óceánon túl.
Harmadszor, a központ beavatkozott a gazdaságba. Az új felelôsségek felvállalása nagyon költséges volt, és a központnak több bevételre volt szüksége a többletteher viseléséhez. A központ elkezdett közvetlen módon adót beszedni, a hagyományos adóbérlôk helyett. Egységes pénz-, súly- és mértékegységeket, valamint szabványokat vezetett be (Heckscher 1955). Felszámolta a belsô vámsorompókat fellendítve a technikai és gazdasági fejlôdést. A jövedelmeknek és technológiáknak (mint a vasút és az elektromos távírógép) az ebbôl következô fejlôdése tovább erôsítette a közvetlen kormányzást. (Dandeker 1990: 3. fejezet.)
67Ha ezek a közvetlen kormányzás következményei, milyen hatásuk van az államépítô nacionalizmus kialakulására?
Közvetlen kormányzás és államépítô nacionalizmus
A közvetlen kormányzás elôtt kollektív cselekvésre leginkább a helyi kormányzati egységek, kastélyok, millet-rendszerek és helyi hatóságok által hatékonyan ellenôrzött tartományok voltak képesek. Amikor ezek a kormányzati egységek területileg koncentráltak, kulturálisan sajátosak és megfelelô méretűek, a kulturális vállalkozók meg tudják gyôzni a helyieket arról, hogy közös történelemmel, kultúrával és szülôfölddel rendelkeznek. Így épülnek a nemzetek. Míg a közvetett kormányzás elôsegítheti ezt a fajta nemzetépítést, az általában ellenáll a nacionalizmusnak, mert a hatóságokat vagy a kulturálisan sajátos területek többi lakosát kevéssé készteti arra, hogy szuverenitást követeljenek maguknak - kivéve, amikor a birodalmi központ összeomlik.
Ez a fejezet azt mutatja meg, hogy a közvetlen kormányzás elterjedése a többnemzetiségű politikai közösségekben legalább három fajta nacionalizmus megszületését segíti elô. Azokat a közvetlen következményeket tárgyalja, amelyek az államépítô nacionalizmust jellemzik a megjelenô nemzetállamban. A nacionalizmusnak ez a fajtája a soknemzetiségű állam nemzetivé alakításával próbálja a nemzet és a kormányzati egység határainak egybeesését elérni. Míg a közvetett kormányzás számára a kulturális homogenitás eltűrése a kormányzás eszköze, a kulturális homogenitás megkönnyíti és segít legitimizálni a közvetlen kormányzást.
68Egy politikai közösség homogenitását befogadó vagy kizáró stratégiák biztosíthatják. (Brubaker 1992; Linz és Stepan 1996: 428-433.) A központi hatóságok befogadó stratégiákhoz folyamodnak a kulturálisan különbözô egyéneknek a domináns kultúrába való asszimilálásához (mint Franciaországban), vagy a többnemzetiségű politikai közösség megvalósításához (mint az Egyesült Államokban.) Kizáró stratégiákhoz folyamodnak, amikor a domináns kultúra tagjaira korlátozzák a polgári jogokat (mint Németországban), és másokat teljesen kiűznek a politikai közösségbôl (mint az etnikai tisztogatás vagy a népirtás esetében.) Természetesen minden rendszer sorozatosan és párhuzamosan is alkalmazhatja ezeket a stratégiákat.
69Nyugat-Európában az elsô kulturális homogenizációs stratégiák - mint a külföldi kereskedôk és vallási kisebbségek kiűzése Angliából és Spanyolországba költöztetése a késô tizenharmadik századtól a tizenhatodikig (Wallerstein 1974: 3. fejezet) - kizáróak voltak, ám messze megelôzték a közvetlen kormányzást. Mivel az államépítô nacionalizmus célja a közvetlen kormányzás új rendjének legitimizálása, a kizáró stratégiák céljaival ellentétesek - különösen viszonylag kiterjedt csoportokkal szemben. Ezért az államépítô nacionalizmus szükségszerűen a befogadó stratégiák használatát részesíti elônyben.
70A közvetlen kormányzás legitimizálásának megszokott módja a periférikus nacionalizmusoknak a központ kultúrájához való asszimilálódásának serkentése. Közvetett kormányzás alatt a kulturális sokszínűség nem befolyásolta a társadalmi rendet. Ám amikor a rend biztosításának felelôssége a helyi hatóságoktól a központiakra szállt, a kulturális különbözôség fenyegetésként jelent meg. Ebben a tekintetben Svédország volt a zászlóvivô. A svéd államnak sikerült Scania, Halland és Blekinge dán nyelvű lakosságát svéd nyelvűekké változtatnia 1600 és 1700 között. (Ø
stergard 1992.) A forradalom után Franciaország követte példáját:Valamennyi francia állampolgárnak meg kell értenie a Köztársaság érdekeit és céljait, mondta Barthélémy de Lanthemas a Konventnek 1792 decemberében. Különben nem tudnak, nem tudhatnak részt venni bennük. Egy nevelô és integratív rendszernek hatékony információ és propaganda-eszközökre volt szüksége; de ilyet nemigen találhatott, ha a lakosság nem beszélt franciául. 1792 decemberében, mindössze egy hónappal Lanthemas beszéde elôtt, az igazságügyi miniszter létrehozott egy hivatalt a törvények és rendeletek német, olasz, katalán, baszk és alsó breton nyelvekre való lefordítására. (Weber 1976: 72.)
Hasonló államépítô nyelvpolitikát vezetett be többek között Spanyolország és Japán is. (Laitin 1992: 13-14.)
A nyelvi egységesülés üteme Franciaországban azonban még így is lassú volt. Még 1863-ban is a lakosság legalább 20%-a nem beszélt franciául. (Weber 1976: 310.) A kulturális gyakorlatok olyanok, mint a szenvedélybetegségek: az emberek függôvé válnak tôle, ám a következmények kevésbé vonzóak. A kulturális gyakorlatok megváltozásához szellemi és lelki változásokra van szükség, de központi hatóságok felülrôl lefele alkalmazott eszközei alkalmatlanoknak bizonyulhatnak. Franciaországban például a közös nyelv bevezetésének érdekében a bretont kiűzték az iskolákból. A használatán kapott gyermekeket rendszeresen megbüntették - kenyéren és vízen tartották vagy kitakaríttatták velük az iskolai latrinát... Egy kedvelt büntetés az anyanyelve használatán kapott gyermek által viselendô szégyenjel volt. A jel mibenléte változott... Egy ilyen szimbólummal "felszerelt" gyermeknek addig kellett azt viselnie, amíg rajtakapott egy másik gyermeket, hogy nem franciául beszél, feljelentette, és továbbadta neki. Az a tanuló, akinél a nap végén a szégyenjel maradt, büntetést kapott. (Weber 1976: 313.)
Az ilyen stratégiák könnyen ellenkezô hatást érhetnek el (Ford 1993: 227). A francia nyelv inkább más stratégiák, például az általános hadkötelezettség, a lányok tanítása és az ingyenes oktatás fejlesztése melléktermékeként terjedt.
A nyelv azonban csupán egyike a kultúra összetevôinek. Míg a közvetett módon kormányozott államban a lojalitást a dinasztikus házasságokkal egyszerűen átruházhatónak tételezték, az államépítô nacionalisták végsô célja a központ iránti lojalitás kifejlesztése az egész országban. E célból az államok aktív módon terjesztenek új hagyományokat; ilyenek a nemzeti himnuszok, zászlók, műemlékek és nyilvános ceremóniák (Spillman 1997). Noha úgy tűnik, mintha a nemzeti zászlók és himnuszok az ôsidôktôl fogva léteztek volna, tulajdonképpen egyikük sem régi szülemény. A legrégebbi nemzeti himnusz, az angol, 1740-bôl származik, az elsô nemzeti zászló, a francia 1790-1794-ben alakult ki (Hobsbawm 1983b; Lewis 1977).
71 Ezek a kitalált hagyományok gyakran a társadalomtervezés szándékolt esetei, a nemzeti történelem tudatát voltak hivatottak elterjeszteni, amely helyettesítse a helyi területekhez és hatóságokhoz való régi kötôdéseket.72 Az amerikai iskolások által naponta elmondott hűségnyilatkozatnak minden közvetlenül kormányozott államban megvannak a megfelelôi.A nemzeti lét egyes szimbólumait a lakosság szívesen teszi magáévá. Számos amerikai például már-már szent tárgynak tekinti a zászlót (Welch és Bryan 1996-1997). A nemzeti szimbólumok gyakran válnak csoportközi konfliktusok gyújtópontjává: a döntés, hogy a tartományi zászlónak a kanadai juharlevél fölött kell lengenie a quebeci városházán, dühíti a föderalistákat. Mikor a Montreal Expo a késô-júniusi szeparatista ünnepnapon, St Jean Baptiste napján otthon játszik, a kanadai nemzeti himnuszt legalább egy fél órával a meccs kezdete elôtt el kell játszani, elkerülendô a rendbontást (De Palma 1997). Az északír katolikusok és protestánsok Londonderry városának igazi neve fölött csapnak össze (a katolikusok Derry-nek nevezik.) És a volt jugoszláv tagköztársaság, Macedónia neve elfogadhatatlan a görögök számára.
Az az elképzelés, hogy a kulturális egyneműség növeli a központ iránti lojalitást, megállja a helyét. Svédország sikerét például a déli tartományokban beszélt nyelvnek dánról svédre változtatásában a politikai lojalitás megfelelô változása követte.
73 Sokan azt gondolják, hogy a kulturális egyneműség növeli az állam katonai erejét is (Posen 1993b: 30). A tizenkilencedik század elôtt minden állam katonaságának fele vagy egyharmada külföldiekbôl állt (Finer 1975: 102). Napóleon katonai sikereinek jó részét katonai szakértôk és civil tudósok egyaránt a forradalom alatt kialakult erôs francia nemzeti identitás melléktermékeként magyarázták (Clausewitz /1827/ 1984: 51-52). Az elôcsatározóként ismert egyedül álló muskétások alkalmazásával a francia forradalom megváltoztatta a bevett európai katonai stratégiákat. Néhány muskétás könnyen sakkban tarthatott egy egész európai, mozdulatlan hadsereget. Az egyedül álló muskétások hátránya viszont az volt, hogy kívül estek tisztjeik ellenôrzô hatalmán. Az elônyben részesített megoldás az volt, hogy a muskétásokat úgy szocializálják, hogy a nemzeti érdek iránti lojalitásból alkalmazkodjanak a parancsokhoz. Következésképpen az európai hadseregek nemzeti ideológiákat kezdtek közvetíteni, hogy növeljék csapataik engedelmességét (Posen 1993a: 95). A katonai technológiák további fejlôdése, például az elöltöltô gyújtós puska és a hátultöltô puska (1866 utáni) bevezetése nagyobb kihívást jelentett csatatéri rend fenntartásában. Általában véve:a katonai technológiák minden olyan fejlôdése, amely a csatatéren a szétszóródást segíti elô, állandó gondot jelent a katonák motiválása szempontjából. Ugyanezek a fejlemények megnehezítik a hosszú kiképzés és szolgálati idô által kialakított motivációra való hagyatkozást, mert az egyre jobb fegyverzet túl gyorsan öli ezeket a "szokás-teremtette" katonákat. A katonai technológiák minden olyan fejlôdése, amely csökkenti a háború emberáldozatainak számát, növeli az állam késztetését, hogy felkészítse az embereket hogy meghozzák ezeket az áldozatokat, és (a hazafiasság) támogatása ennek egy módja. (Posen 1993a: 120.)
Az ingyenes közoktatás intézményét részben a polgári lojalitás elôsegítésére fejlesztették ki. Az oktatás tartalma jelentôs hangsúlyt helyezett a hazafias szocializálásra, amelynek célja az állam legitimitásának növelése volt.
74 Így 1881-ben Franciaország eminens oktatói szerint a tanár-hallgatóknak mindenekelôtt azt kell megmagyarázni... hogy elsôdleges feladatuk elérni, hogy (tanítványaik) ismerjék és szeressék szülôhazájukat. Tíz évre rá a magas célt ismét megismétlik: a 'nemzeti pedagógia' a közoktatás lelkévé kell hogy váljon. Az iskola 'az egység eszköze', 'válasz a veszedelmes széttartó tendenciákra,' és természetesen a 'nemzetvédelem sarokköve'. (Paret 1970: 5.)A gyermekeknek mantraként kellett felmondaniuk, egyfajta katekizmust, mely arra tanította a gyermeket, hogy kötelessége megvédenie szülôföldjét, vérét ontani vagy meghalni a haza üdvéért ('Amikor Franciaországot fenyegetik, kötelességed fegyvert ragadni és megszabadítására sietni'), engedelmeskedni a kormánynak, elvégezni a katonai szolgálatot, dolgozni, tanulni, adót fizetni, és így tovább. A gyermekek azzal kezdték tanulmányaikat, hogy legelsô kötelességük katonaként megvédeni hazájukat. A hadsereg ...'tagjai testvérek, szülôk' vagy rokonok... Az indoktrináció és hazafias nevelés legjobb eszköze a francia földrajz és történelem, különösen az utóbbi, 'amely, ha helyesen tanítják, az egyetlen eszköze a hazafiasság fenntartásának az általunk felnevelt nemzedékekben.' (Weber 1976: 333.)
Nem kétséges, hogy a közvetlen kormányzás kialakulása megnövelte az állam érdekeltségét a kulturális homogenitásra törekvô államépítô stratégiákban. Ami kétséges, az ezeknek a hatékonysága. Egyrészt nem minden államilag sugallt hagyomány gyökerezik meg. Keveset tudunk azokról a körülményekrôl, amelyek között intézményesülnek és egyfajta polgári vallás megteremtéséhez járulnak hozzá (a terminus Rousseau-tól származik; l. Bellah 1988.), vagy egyszerűen eltűnnek a történelem süllyesztôjében.
75 Másrészt a közvetlenül kormányzott államokban a gazdasági és technológiai fejlôdés vagy katonai stratégiák76 melléktermékeként is megjelenhet némi kulturális homogenizáció. Amennyiben a kulturális homogenizáció ily módon, alulról felfele terjed, kisebb a valószínűsége, hogy politikai ellenszenvet fog kiváltani.Következtetés
A közvetlenül kormányzott államok nem szabad társulások, amelyekhez szabadon csatlakozni, vagy amelyeket szabadon elhagyni lehetne. Ellenkezôleg: állampolgáraik általában magas árat fizetnek a kilépésért. Ebben az értelemben az állampolgárok nagymértékben függenek államaiktól. Ez a függôség a maga során igazolja a nemzetépítésre fordított kiadásokat. A kevésbé függô tagokkal rendelkezô csoportoknak, például cégeknek és vidéki kluboknak, általában nincsenek zászlóik és himnuszaik.
77Nyilvánvaló, hogy jelentôs mennyiségű erôforrást fordítottak - és fordítanak ma is - az állampolgárok állam iránti lojalitásának növelésére. Mennyire voltak ezek a befektetések eredményesek? Még Franciaországban is, az elsô országban, amely az államépítô nacionalizmus útjára lépett, és amely minden más országnál tovább ment rajta, az eredmények sikere vegyes volt.
78 A nyelvi homogenizáció kikényszerítési kísérlete politikai konfliktusokhoz vezetett Franciaországban és máshol is.79 Ellene szegültek a perifériák kétnyelvű elitjei, akiknek nyelvi monopóliumuk a sztenderd nyelv fölött monopólium-helyzetet jelentô bérleteket biztosított, és fenntartotta helyi befolyásukat. Következésképpen Németországban, Franciaországban, Nagy Britanniában és Hollandiában jelentôs harcok folytak az ingyenes elemi közoktatás bevezetése fölött. Az állam oktatási stratégiája különösen erôs ingadozásokat mutatott Franciaországban a forradalom után (de Swaan 1988: 3. fejezet.) Ezek a konfliktusok nem egyszerűen a korábbi, udvar és vidék közötti konfliktusok ismétlôdései voltak. A monopóliumát féltô római katolikus egyház ugyancsak kulcsszerepet játszott a közoktatás bevezetésére irányuló állami kísérleteknek való ellenszegülésben. Ahol az egyház azt gondolta, hogy meg tudja tartani monopóliumát, támogatta az állami oktatási intézményeket; ahol nem, a helyi nemesség mellé állt.Az asszimilációnak való ellenállás azokon e területeken volt a legnagyobb (mint például Bretagne-ban, l. Brustein és Levi 1987), ahol az erôs úr-szolga viszonyok és a szervezett közösségi kapcsolatok lehetôvé tették a helyi hatalmasságoknak a függô helyzetben levô parasztság mobilizálását.
80 Az összeírások elkerülése és öncsonkítás mintái (a besorozást elkerülendô) mutatják a tizenkilencedik századi franciaországi hazafias érzelmek megoszlását (Weber 1976: 106-107).81 Az így kialakuló kép, nem meglepô módon, alacsony hazafiasságot mutat délen is bizonyos mértékig Bretagne-ban. Mindkét régió messze esik Île de France-tól.Más államok még nagyobb nehézségekkel szembesültek az államépítô nacionalizmus bevezetésében. A Habsburg-Birodalom, talán a tizenkilencedik századi multinacionális állam legtisztább esete, közvetlen kormányzásra hagyatkozva próbálta hatalmas területeit összefoltozni.
82 Ennek a stratégiának lényegi elemeként az oktatás a nemzeti nyelveken folyt. Az 1848-as forradalom után azonban a birodalom önfejű területei egyesítésének reményében megpróbált kulturális homogenitást kényszeríteni rájuk. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés igencsak megerôsítette a magyar kulturális hegemóniát a birodalom magyarországi területein. A szlovák nyelven oktató iskolák száma az 1874-es 1971-rôl (ez volt a csúcsérték) 1900-ban 510-re esett vissza. 1874 után valamennyi felsôfokú oktatás nyelve magyar volt. "Az elmaradott és szegény vidékeken, mint például Kárpátalján ez a folyamat gyakorlatilag felszámolta a helyi értelmiséget, az egyedül az egyházat vagy az emigrációt asszimiláló valamely formájával szembeni reális alternatívaként." (Eley és Suny 1996: 15-17.) Az értelmiségi elitek hajlamosak ugyanúgy válaszolni a megélhetésüket és befolyásukat fenyegetô veszélyekre mint bármely más elit, ám más erôforrásokhoz folyamodhatnak önmaguk védelmében. Következésképpen a periférikus nacionalizmust gyakran tanárok és más, sajátos kulturális gyakorlatokat hirdetô elitek terjesztették.A Szovjetunió közelmúltbeli története újabb példa arra, milyen nehéz is közvetlen kormányzást bevezetni egy soknemzetiségű államba, még ha a központi hatóságoknak viszonylag modern technológia áll is rendelkezésére. Amint elôttük a Habsburgok is, a szovjet vezetôk eredetileg közvetett kormányzáshoz folyamodtak (ebben az esetben nemzeti köztársaságok formális szövetségéhez), hogy egységes államba fogják össze a hatalmat és soknemzetiségű területeiket. Noha az orosz kultúra terjesztésére történtek rapszodikus kísérletek, még 1989-re sem történt jelentôs nyelvi standardizálódás, sem számottevô vegyes házasság, leszámítva a helyi (köztársasági) elitek körét. (Kaiser 1994: 323.) Mindez azt sugallja, hogy kevés a valószínűsége, hogy a volt gyarmatok, mint India vagy az afrikai országok többsége, amelyek nem rendelkeznek modern információs és ipari technológiákkal, közvetlen kormányzást tudnának bevezetni.
83Lássuk be: a közvetlen és közvetett kormányzás különbsége mennyiségi, nem minôségi, és teljesen közvetlen kormányzás nagyobb társadalmakban még ma is kívül van az állam lehetôségeinek körén. A kiterjedt lakosságok és területek fölötti ellenôrzés megszerzésének költségei miatt kiterjedt társadalmakban - sôt formális szervezetekben is (Ahrne 1994) - a társadalmi rend megvalósítása ma is megkívánja a közvetett kormányzás egy egészséges arányban való fenntartását (Chai és Hechter 1998; Hechter et al. 1992; Hechter és Kanazawa 1993; Putnam 1994). A közvetlen kormányzás ezért soha nem abszolút: minél nagyobb hatalma van egy kormánynak területei gazdasági, igazságügyi, katonai (beleértve a rendfenntartást) és kulturális politikája fölött, annál közvetlenebbül kormányoz.
Fordította: Vincze Hanna Orsolya
Irodalom
Ahrne, Göran: Social Organizations. Sage, London, 1994.
Alter, Peter: Nationalism Edward Arnold, London, 1989.
Althusius, Johannes: Politics. Ford. Frederick S. Carney. Beacon Press, Boston, Mass. (alapkiadás: 1614) 1964.
Anderson, Benedict: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. Verso, London, 1982.
Axelrod, Robert: The Evolution of Cooperation. Basic Books, New York, 1984.
Axtmann, Roland: The Formation of the Modern State: The Debate in the Social Sciences. In Mary Fulbrook (ed.): National Histories and European History. Westview, Boulder, Colo., 1993. 21-45.
Barkey, Karen - Mark von Hagen (szerk.): After Empire: Multiethnic Societies and Nation-Building. Westview, Boulder, Colo., 1997.
Barry, Brian: Justice as Impartiality. Oxford UP, Oxford, 195.
Bartlett, Robert: The Making of Europe: Conquest, Colonization, and Cultural Change, 950-1350. Penguin, London, 1994.
Barzel, Yoram: Property Rights and the Evolution of the State. Economics of Governance, 1 (in press) 1999.
Bayley, David H.: The Police and Political Development in Europe. In Charles Tilly (szerk.): The Formation of the Modern State. Princeton University Press, Princeton, 1975., 328-379.
Beik, William: Absolutism and Society in Seventeenth Century France: State Power and Provincial Aristocracy in Languedoc. Cambridge UP, Cambridge, 1985.
Bellah, Robert: Civil Religion in America. Daedalus, 1988. 117: 97-118.
Bendor, Jonathan - Piotr Swistak: The Evolutionary Stability of Cooperation. American Political Science Review, 1997. 91: 290-307.
Bercé, Yves Marie: Revolt and Revolution in Early Modern Europe. St. Martin's Press, New York, 1987.
Berlin, Isaiah: The Crooked Timber of Humanity. Pantheon, New York, 1992.
Billig, Michael: Banal Nationalism. Sage, London, 1995.
Brayshay, Mark - Phillip Hamison - Brian Chalkley: Knowledge, Nationhood and Governance: The Speed of the Royal Post in Early Modern England. Journal of Historical Geography, 1998. 24: 265-288.
Breuilly, John: Nationalism and the State. University of Chicago Press, Chicago, 1993.
Brubaker, Rogers: Citizenship and Nationhood in France and Germany. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1992.
Brubaker, Rogers: Nationalism Reframed: Nationhood in France and Germany. Harvard UP, Cambridge, 1996.
Brustein, William: Class Conflict and Class Collaboration in Regional Rebellions, 1500-1700. Theory and Society. 1985. 14: 445-468.
Brustein, William: The Logic of Evil. Yale UP, New Haven, 1996.
Brustein, William - Margaret Levi: The Geography of Rebellion: Rulers, Rebels and Regions, 1500 to 1700. Theory and Society, 1987, 16: 467-496.
Burckhardt, Jacob: The Civilization of the Renaissance in Italy. Ford. S. G. C. Middlemore. Harper, New York (alapkiadás: 1860) 1958.
Byock, Jesse: Medieval Iceland: Society, Sagas and Power. University of California Press, Berkeley, 1988.
Calhoun, Craig: Nationalism. University of Minnesota Press, Minneapolis, 1997.
Cambell, Bernard G.: Human Evolution. Aldine, Chicago, 1966.
Chai, Sun-Ki: An Organizational Economics Theory of Anti-Government Violence. Comparative Politics, 1993, 26, 99-110.
Chai, Sun-Ki - Michael Hechter: A Theory of the State and of Social Order. In Patrick Doreian - Thomas Fararo (szerk.): The Problem of Solidarity. Gordon & Breach, New York, 1998, 33-60.
Chatterjee, Partha: Nationalist Thought and the Colonial World. University of Minnesota Press, Minneapolis, 1993.
Clausewitz, Carl Von: On War. Ford. M. Howard - P. Paret. Princeton University Press, Princeton (alapkiadás 1827) 1984.
Cohen, Ronald - Elman R. Service (szerk.): Origins of the State. Institute for the Study of Human Issues, Philadelphia, 1978.
Coleman, James S.: The Rational Reconstruction of Society. American Sociological Review, 1993, 58: 1-15.
Crone, Patricia: The Tribe and the State. In John A. Hall (ed.): States in History. Basic Blackwell, Oxford, 1986, 48-77.
D'Altroy, Terence N.: Provincial Power in the Inka Empire. Smithsonian Institution Press, Washington, 1992.
Dandeker, Chris: Surveillance, Power and Modernity: Bureaucracy and Discipline from 1700 to the Present Day. Polity Press, Cambridge 1990.
Dawkins, Richard: The Selfish Gene. Oxford UP, Oxford, 1989.
De Palma, Anthony: To Some Canadians, the Maple Leaf is a Red Flag. The New York Times 1997. nov. 26. A4.
De Swaan, Abram: In Care of the State: Health Care, Education, and Welfare in Europe and the USA in the Modern Era. Polity Press, Cambridge, 1988.
Dennett, Daniel C.: Darwin's Dangerous Idea. Simon and Schuster, New York, 1995.
Diez-Medrano, Juan: The Effects of Ethnic Segregation and Ethnic Competition on Political Mobilization in the Basque Country, 1988. American Sociological Review, 1994, 59: 873-890.
Earle, Timothy: How Chiefs Come to Power: The Political Economy in Prehistory. Stanford University Press, Stanford, Calif., 1997.
Eley, Geoff - Ronald Grigor Suny: Introduction. In Eley - Suny (szerk.): Becoming National. Oxford University Press, New York, 1996, 3-37.
Ellickson, Robert C.: Property in Land. Yale Law Journal, 1993, 102, 1315-1400.
Ellis, Steven G.: Tudor Frontiers and Noble Power: The Making of the British State. Clarendon Press, Oxford, 1995.
Elton, G. R.: The Tudor Constitution: Documents and Commentary. Cambridge University Press, Cambridge, 1982.
Emsley, Clive: Peasants, Gendarmes and State Formation. In Mary Fulbrook (szerk.): National Histories and European History. Westview, Boulder, Colo., 1993. 69-93.
Ertman, Thomas: Birth of the Leviathan: Building States and Regimes in Medieval and Early Modern Europe. Cambridge UP, Cambridge, 1997.
Evans, Geoffrey - Mary Duffy: Beyond the Sectarian Divide: The Social Bases and Political Consequences of Nationalist and Unionist Party Competition in Northern Ireland. British Journal of Political Science, 1997. 27: 47-81.
Fearon, James D.: Ethnic War as a Commitment Problem. Paper presented at Annual Meeting of the American Political Science Association, New York, 1994.
Finer, Samuel E.: State- and Nation-Building in Europe: The Role of the Military. In Charles Tilly (szerk.): The Formation of National States in Western Europe Princeton University Press, Princeton, 1975. 84-163.
Ford, Caroline: Creating the Nation in Provincial France. Princeton University Press, Princeton, 1993.
Fried, Morton H.: The Evolution of Political Society. Random House, New York, 1967.
Friedman, David: A Theory of the Size and Shape of Nations. Journal of Political Economy. 1977. 85: 59-77.
Friedman, Debra - Hechter, Michael - Opp, Karl-Dieter - Wippler, Reinhard (eds.): Social Institutions: Their Emergence, Maintenance and Effects. Aldine de Gryter, New York, 1990. 291-306.
Gamble, Clive: Hunter-Gatherers and the Origin of States. In John A. Hall (szerk.): States in History Basil Blachwell , Oxford, 1986, 227.
Gellner, Ernest: Nations and Nationalism. Cornell University Press, Ithaca, NY, London, 1983.
Glick, Thomas F.: Irrigation and Society in Medieval Valencia. Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1970.
Greenfeld, Liah: Nationalism. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1992.
Greif, Avner - Milgrom, Paul - Weingast, Barry R.: Coordination, Commitment and Enforcement: The Case of the Merchant Guild. Journal of Political Economy. 1994. 102: 745-776.
Griffiths, P. A. Fox - S. Hindle (szerk.): The Experience of Authority in Early-Modern England. Macmillan, London, 1996.
Hall, John A.: Nationalisms: Classified and Explained. Daedalus, 1993. 122/3: 1-28.
Hamilton, William D.: The Genetical Evolution of Social Behavior. Journal of Theoretical Biology, 1964, 7, 1-52.
Hardin, Russell: Collective Action. Johns Hopkins University Press for Resources for the Future, Baltimore, 1981.
Hassig, Ross: Trade, Tribute and Transportation: The Sixteenth Century Political Economy of the Valley of Mexico. University of Oklahoma Press, Norman, Oklahoma, 1985.
Hechter, Michael: Principles of Group Solidarity. University of California Press, Berkeley, Calif., 1987.
Hechter, Michael: The Emergence of Cooperative Social Institutions. In Michael Hechter - Karl-Dieter Opp - Reinhard Wippler (szerk.): Social Institutions: Their Emergence, Maintenance, and Effects. Aldine de Gruyter, New York, 1990, 13-34.
Hechter, Michael - Brustein, William: Regional Modes of Production and Patterns of State Formation in Western Europe. American Journal of Sociology, 1980, 85, 1067-1094.
Hechter, Michael - Satoshi Kanazawa: Group Solidarity and Social Order in Japan.
Journal of Theoretical Politics, 1993, 3: 455-493.
Hechter, Michael - Debra Friedman - Satoshi Kanazawa: The Attainment of Global Order in Heterogeneous Societies. In James S. Coleman - Thomas J. Fararo (szerk.): Rational Choice Theory: Advocacy and Critique. Sage, Newbury Park, Calif., 1992, 79-97.
Heckathorn, Douglas D: Collective Action and the Second-Order Free Rider Problem. Rationality and Society, 1989, 1, 78-100.
Heckscher, Eli F.: Mercantilism. Allen & Unwin, London 1955.
Hintze, Otto: Military Organization and State Organization. In The Historical Essays of Otto Hintze. Ed. Felix Gilbert, Oxford UP, Oxford, 1975, 180-215.
Hobsbawm, Eric: Introduction: Inventing Traditions. In Eric Hobsbawm - Terence Ranger (szerk.): The Invention of Tradition. Cambridge University Press, Cambridge, 1983a, 1-14.
Hobsbawm, Eric: Mass Producing Traditions. In Eric Hobsbawm and Terence Ranger (szerk.): The Invention of Tradition. Cambridge University Press, Cambridge, 1983b, 263-307.
Hobsbawm, Eric: Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, Reality. Cambridge University Press, Cambridge, 1992.
Hobsbawm, Eric - Ranger, Terence (eds.): The Invention of Tradition. Cambridge UP, Cambridge, 1983.
Hölldobler, Bert - Wilson, Edward O.: Journey to the Ants: The Story of a Scientific Exploration. The Belknap Press of Harvard UP, Cambridge, 1994.
Holt, J.C.: The Northerners: A Study in the Reign of King John. Oxford UP, Oxford, 1992.
Homans, George C.: The Human Group. Harcourt, Brace, New York, 1950.
Hutchinson, John - Anthony D. Smith (szerk.): Nationalism: An Oxford Reader. Oxford University Press, Oxford, 1994.
Jászi, Oscar: The Dissolution of the Habsburg Monarchy. University of Chicago Press, Chicago, 1929.
Johnson, Allen W. - Timothy Earle: The Evolution of Human Societies. Stanford University Press, Stanford, Calif., 1987.
Johnson, Gregory: Organizational Structure and Scalar Stress. In Colin Renfrew - Michael J. Rowlands - Barbara A. Seagrave (szerk.): Theory and Explanation in Archaeology. Academic Press New York, 1982. 389-421.
Kaiser, Robert: The Geography of Nationalism in Russia and the USSR. Princeton University Press, Princeton, 1994.
Kanazawa, Satoshi: A Solidaristic Theory of Social Order. Advances in Group Processes, 1997. 14: 81-111.
Karakasidou, Anastasia N.: Fields of Wheat, Hills of Blood: Passages to Nationhood in Greek Macedonia, 1870-1990. University of Chicago Press, Chicago, 1997.
Kedourie, Elie: Nationalism. Praeger, London, 1960.
Kennedy, Paul: The Decline of Nationalistic History in the West, 1900-1970. Journal of Contemporary History. 1973. 8: 77-100.
Keyfitz, Nathan: The Family that Does Not Reproduce Itself. In Kingsley Davis - Maichael S. Bernstam - Rita Ricardo-Cambell (eds.): Below-Replacement Fertility in Industrial Societies: Causes, Consequences, Policies. Cambridge UP, Cambridge, 1987.
Kiser, Edgar - Joachim Schneider: Bureaucracy and Efficiency: An Analysis of Taxabon in Early Modern Prussia. American Sociological Review, 1994. 59: 187-204.
Kohn, Hans: The Idea of Nationalism. Macmillan, New York, 1944.
Kuhn, Philip A.: Rebellion and its Enemies in Late Imperial China. Harvard UP, Cambridge, 1980.
Kuran, Timur: Ethnic Norms and Their Transformation through Reputational Cascades. Journal of Legal Studies, 1998, 27, 623-660.
Laitin, David D.: Language Repertoires and State Construction in Africa. Cambridge University Press, New York, 1992.
Laitin, David D.: Identity in Formation: The Russian-Speaking Populations in the Near Abroad. Cornell University Press, Ithaca, NY, 1998.
Lee, P. C.: Social Structure and Evolution. In P.J.B. Slater - Tim R. Halliday (eds.): Behavior and Evolution. Cambridge UP, Cambridge, 1994. 266-303.
Levi, Margaret: Of Rule and Revenue. University of California Press, Berkeley, Calif., 1988.
Levi, Margaret: Consent, Dissent and Patriotism. Cambridge UP, Cambridge, 1997.
Lewis, Bemard: History: Remembered, Recovered, Invented. Princeton University Press, Princeton, 1977.
Linz, Juan J. - Alfred Stepan: Problems of Democratic Transition and Consolidation. Johns Hopkins University Press, Baltimore, Md., 1996.
Livezeanu, Irina: Cultural Politics in Greater Romania: Regionalism, Nation-Building and Ethnic Struggle, 1918-1930. Cornell UP, Itheca, NY. 1995.
Livingston, Donald W.: Philosophical Melancholy and Delirium: Hume's Pathology of Philosophy. University of Chicago Press, Chicago, 1998.
Luttwak, Edward N.: The Grand Strategy of the Roman Empire from the First Century A. D. to the Third. Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1976.
MacDonald, David W.: The Ecology of Carnivore Social Behavior. Nature, 1983, 301, 379-384.
MacIver, Robert: Society. Farar and Rinehart, New York, 1937.
McNeill, William H.:Europe's Steppe Frontier, 1500-1800. University of Chicago Press, Chicago, 1964.
Mair, Lucy: Primitive Government. Scolar Press, London, 1977.
Mann, Michael: The Sources of Social Power: A History of Power from the Beginning to A. D. 1760. Cambridge UP, Cambridge, 1986.
Marcu, Eva Dorothea: Sixteenth Century Nationalism. Abaris Books, New York, 1976.
Maryanski, Alexandra - Turner, Jonathan H.: The Social Cage: Human Nature and the Evolution of Society. Stanford UP, Stanford, 1992.
Maurras, Charles: The Future of French Nationalism. In J. S. McClelland (szerk.): The French Right. Jonathan Cape, London (alapkiadás 1954), 1970. 295-304.
Migdal, Joel S.: Strong Societies and Weak States: State-Society Relations and State Capabilities in the Third World. Princeton University Press, Princeton, 1988.
Mill, John Stuart: Considerations on Representative Government. Parker Son and Bourne, London, 1861.
Miller, William Ian: Bloodtaking and Peacemaking: Feud, Law and Society in Saga Iceland. University of Chicago Press, Chicago, 1990.
Minogue, Kenneth R.: Nationalism. B. T. Batsford, London, 1967.
Motyl, Alexander J.: Sovietology, Rationality, Nationality: Coming to Grips with Nationalism in the USSR. Columbia UP, New York, 1990.
Mousnier, Roland: Recherches sur les soulèvements populaires en France avant la Fronde.
Revue d'histoire moderne et contemporaine. 1958. 5: 81-113.Mousnier, Roland: The Fronde. In Robert Forster - Jack P. Greene (eds.): Preconditions of Revolution in Early Modern Europe. Johns Hopkins UP. Baltimore, 1970a.
Mousnier, Roland: Peasant Uprising in the Seventeenth Century: France, Russia and China. Harper Torchbooks, New York, 1970b.
Netting, Robert M.: Balancing on an Alp: Ecological Change and Continuity in a Swiss Mountain Community. Cambridge University Press, Cambridge, 1981.
North, Douglas C.: Structure and Change in Economic History. Norton, New York, 1981.
Oliver, Pamela: Rewards and Punishments as Selective Incentives for Collective Action: Theoretical Investigations. American Journal of Sociology, 1980, 85, 1356-1375.
Olson, Mancur: The Logic of Collective Action. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1965.
Olson, Mancur: Dictatorship, Democracy, and Development. American Political Science Rewiev 1993. 87: 567-576.
Østergard, Uffe: Peasants and Danes: The National Identity and Political Culture.
Comparative Studies in Society and History, 1992. 34: 3-27.Ostrom, Elinor: Governing the Commons: The Evolution of Institutions for Collective Action. Cambridge University Press, Cambridge, 1990.
Paret, Peter: Nationalism and the Sense of Military Obligation. Military Affairs, 1970. 34: 2-6.
Pfeiffer, John E.: The Emergence of Society: A Prehistory of the Establishment. McGraw-Hill, New York, 1977.
Plamenatz, John: Two Types of Nationalism. In Eugene Kamenka (szerk.): Nationalism: The Nature and Evolution of an Idea. Edward Arnold, London, 1976. 23-36.
Poggi, Gianfranco: The Development of the Modern State: A Sociological Introduction. Stanford University Press, Stanford, Calif., 1978.
Polanyi, Karl R.: The Great Transformation. Beacon Press, Boston, Mass. 1943.
Porter, Bruce D.: War and the Rise of the State. Free Press, New York, 1994.
Posen, Barry R.: Nationalism, the Mass Army, and Military Power. International Security. 1993a, 18: 80-124.
Posen, Barry R.: The Security Dilemma and Ethnic Conflict. Survival, 1993b, 35: 27-47.
Posner, Richard: A Theory of Primitive Society. Journal of Law and Economics, 1980, 23, 1-54.
Putnam, Robert: Making Democracy Work. Princeton University Press, Princeton, 1994.
Reynolds, Vernon - Falger, Vincent - Vine Ian (eds.): The Sociobiology of Ethnocentrism. Croom Helm, London, 1987.
Sack, Robert David: Human Territoriality: Its Theory and History. Cambridge University Press, Cambridg