Végezetül meg kívánjuk jegyezni, hogy mivel az ún. CASBI-kérdésnek gyakorlatilag nincs szakirodalma², tanulmányunk írása során szinte kizárólag a hozzáférhetô magyarországi levéltári forrásokra támaszkodtunk. (Ezúton mondunk köszönetet Bárdi Nándornak és Fülöp Mihálynak, hogy az idevágó levéltári kutatásaik dokumentumait a rendelkezésünkre bocsátották.)

Mi sorolható az erdélyi magyar ipar-, bánya-, kereskedelmi vállalatok, valamint pénzintézetek fogalomkörébe? Az ide tartozó vagyonkomplexum egy része román állampolgárságú magyar tôkések, illetve Erdélyben/Romániában bejegyzett tôkéstársaságok tulajdonában volt, a másik része magyarországi nagyvállalatok, pénzintézetek leányvállalatai, bankfiókjai vagy a magyar állam tôkeérdekeltsége volt. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a magyarországi érdekeltségeket nem csak az erdélyi magyar társadalom tartotta magáénak, hanem az erdélyi románok és Bukarest is magyar vagyonnak tekintette.

A húszas években Erdélyben mûködô mintegy kétszáz magyar pénzintézet (bankok, takarékszövetkezetek, biztosítótársaságok) majdnem fele a budapesti nagybankok "affiliált" intézményei voltak. Ezek Erdély legerôsebb bankjai közé tartoztak, rájuk esett az összes erdélyi magyar pénzintézet által kezelt saját és idegen tôke kb. 85%-a, ami 1937 végén mintegy 3,5 milliárd lejt (35 millió dollárt) tett ki. (A nem csupán helyi érdekeltségû magyar pénzintézetek száma nem haladta meg a 20-at.) A romániai természetes vagy jogi személyek tulajdonában lévô bankokat az Erdélyi Bankszindikátus fogta össze. (A Bankszindikátusok jelentôségét mutatja, hogy a tag-pénzintézetek 1927-ben 3430 millió lej betétállományt kezeltek.³) Az 1934-es konverziós törvény⁴ azonban a magyar pénzintézeti hálózatot megrendítette. A hitelszövetkezetek és a kisebb bankok egy része a harmincas évek második felében csupán látszatéletet élt, egyesek kényszerfelszámolás alá kerültek, esetleg beolvadtak valamelyik nagyobb pénzintézetbe, vagy olykor hatósági nyomásra kimondták a felszámolásukat.⁵

A nagyobb pénzintézetek közé tartoztak: az Erdélyi Bank Rt. (a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank érdekeltsége, 1938-ban az alaptôkéje 150 Mrd lej), a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank Rt.⁶ (többségi tulajdonosa a Pesti Hazai Elsô Takarékpénztár Egyesület, 1938-ban alaptôkéje 43 Mrd lej), a Bihar megyei Takarékpénztár és Gazdasági Bank Rt. (a budapesti Angol-Magyar Bank affiliációja, 1938-ban alaptôkéje 42 Mrd lej), az Erdélyi Katolikus Státushoz közel álló, eredetileg gyulafehérvári, majd kolozsvári székhelyû Transylvania Bank Rt. (1938-ban alaptôkéje 40 Mrd lejre rúg), valamint az Aradi Általános Takarékpénztár Rt. (1938-ban alaptôkéje 32 500 Mrd lej), és a Temesvári Bank és Kereskedelmi Rt. (1938-ban alaptôkéje 62,5 Mrd lej).⁷

A jelentôsebb erdélyi magyar ipari, kereskedelmi vállalat nagyobb része ugyancsak anyaországi nagyvállalatok, pénzintézetek érdekeltsége volt. Az ipari vállalatok közül néhány még a húszas évek elején részben vagy teljesen román tulajdonba került. (Például a Resicai Vasmûvek, vagy az aradi Weitzer Vagongyár, a késôbbi Astra.) A gazdasági világválságot átvészelve, a harmincas évek végén a különbözô könnyû- és nehézipari ágazatokban 894 cég (8 160 372 ezer lejes tôkével) összesen 55 684 munkást foglalkoztatott.⁸ A magyar tôke aránya elsôsorban a vegyiparban, a textiliparban, a fa- és bútoriparban, a bôr- és cipôiparban, a cukoriparban, valamint a gépiparban volt számottevô. A jelentôsebb vállatok közé tartozott a Temesvári Gyapjúipar Rt. (Hatvany-Deutsch-tulajdon, 1938-ban mintegy 1440 munkást foglalkoztat, a befektetett tôke pedig megközelíti a 250 M lejt), a sepsiszentgyörgyi Textilmûvek Rt. (a budapesti Klinger gyár érdekeltsége, 1938-ban mintegy 1100 munkást foglalkoztat, befektetett tôkéje mintegy 149 M lej), a botfalusi, valamint a marosvásárhelyi cukorgyárak (a Magyar Általános Hitelbank és a Magyar Cukoripar Rt. érdekeltségei, 1938-ban az elôbbi 750, az utóbbi 680 munkást foglalkoztat, a befektetett tôkéjük pedig mintegy 590 M, illetve 322 M lej), a kolozsvári Renner-féle Dermata Bôrgyár (1938-ban mintegy 1200 munkást foglalkoztat, befektetett tôkéje pedig 198 M lej), a temesvári Elsô Bánáti Cipôgyár Rt. (a vállalat részvényeinek nagyobb része a Magyar Általános Hitelbank, kisebb része a Dermata kezében van, 1938-ban majdnem 800 munkást foglalkoztat, befektetett tôkéje 51 M lej), a marosvásárhelyi Réti és Székely Bútorgyár (1938-ban 350 munkást foglalkoztat), valamint a kolozsvári Corvinus Vasöntöde és Gépgyár (1938-ban több mint 300 munkást foglalkoztat, befektetett tôkéje 30 M lej).⁹

A második bécsi döntést követôen Észak-Erdélybe jelentôs magyarországi tôke "nyomult" be: nagyarányú beruházások és vállalatfelvásárlások történtek. (A magántôke mellett az állami tôke is komoly felvásárlásokba kezdett. Például a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank Rt. részvényeinek 60%-a az állam kezébe került, és a csehországi tulajdonosoktól is kivásárolták a nagybányai Phônix Vegyipari és Kohómûvek Rt.-t.¹⁰ Mindemellett az államkincstár igen jelentôs infrastrukturális beruházást eszközölt a visszatért területen.) A magyarországi érdekeltségek súlya, aránya 1940-44 közt megerôsödött, de ez azzal is járt, hogy a budapesti "falánk" üzleti politika eredményeképpen számos, korábban önálló észak-erdélyi magyar céget a magyarországi vállalatok, pénzintézetek bekebeleztek. (Például a korábban a Bihar megyei Takarékpénztár Rt. tulajdonában lévô Feketeerdôi Üveggyár Rt.-t felvásárolta a Salgótarjáni Üveggyár Rt. és a Tokodi Üveggyár Rt.¹¹, a Corvinus Kolozsvári Vasöntöde és Gépgyár Rt.-t pedig a Magyar Acélárugyár Rt. olvasztotta magába.) Az a paradox helyzet állt elô, hogy az észak-erdélyi cégek egy része éppen a "magyar idôben" vesztette el önállóságát - aminek negatív következménye a CASBI-törvény megjelenése után vált nyilvánvalóvá...

A CASBI létrehozásának eredeti jogforrása a szovjet-román fegyverszüneti egyezmény 8. szakasza. Az ellenséges államok és polgáraik javainak zár alá vételére vonatkozó rendelkezések azonban már sokkal régebbi keletûek.

1942. július 3-án az Antonescu-rezsim kiadta a 498. sz. törvényt, "azon államok alattvalói vagyonának rendezésérôl, amelyekkel Románia hadiállapotba van". A jogszabály többek közt elôírja, hogy az ellenséges államok alattvalóinak, illetve mindazon részvénytársaságoknak, melyekben legalább 20%-ban idegen tôke van, harminc napon belül részletes vagyon-nyilatkozatot kellett benyújtani a Romanizáló Államtitkárság Vagyonfelszámolási Igazgatóságának. Ezt követôen az Igazgatóság "leltározni fog minden jószágot, jogot vagy érdeket, melyet jelen törvény értelmében bejelentettek, és azokat külön nyilvántartásba vettek". Ezenkívül leszögezik, hogy: "Minden jószág, jog vagy érdek, melyet jelen törvény rendelkezése alá esik, zárolva van."¹² (A kiemelés tôlünk. - V. G.) A zárolt vállalatok élére ellenôröket neveztek ki, és az érintett tulajdonosok befolyó jövedelmeikkel nem rendelkezhettek szabadon, mivel azt egy külön számlán a Román Nemzeti Banknál kellett tartani. 

A 498. sz. törvény elôírásai az antifasiszta koalíció államaira, illetve az Egyesült Nemzetek tagállamaira és állampolgáraikra vonatkoztak, abban az esetben azonban, ha egy vállalatban, pénzintézetben a magyaron kívül a fenti államok polgárainak is volt (legalább 20%-nyi) érdekeltsége, az illetô vállalat is zár alá - vagy román tulajdonba került. (Például a budapesti székhelyû Angol-Magyar Bank érdekeltsége, a Temesvári Bank és Kereskedelmi Rt. részvénytöbbségét egy román pénzügyi csoport erôszakkal megszerezte.)

Az Antonescu idején burkoltan nacionalizált vagyonokat természetesen az 1944. augusztus 23-i, katonai/politikai fordulat után fel kellett szabadítani a zár alól, hiszen az addigi ellenségek most szövetségesekké váltak. Az elkövetkezô hetekben-hónapokban azután több jogszabály is megjelent, amelyek immár az új ellenséges államok vagyonának zár alá helyezését szabályozták. A jogszabályok elemzése azt mutatja, hogy 1944. augusztus 23. után a történelmi pártok politikusai - majd a Petru Groza vezette baloldali kormánykoalíció vezetôi - elérkezettnek látták az idôt arra, hogy a rég dédelgetett álmukat: a magyar gazdasági intézmények teljes fölszámolását valóra váltsák. (Valószínûleg úgy vélték: ehhez kiváló lehetôséget biztosít az a tény, hogy az augusztus 23-i fordulat következtében a korábbi szövetséges Magyarország ellenséggé vált, másrészt - fôleg a sikertelen budapesti "kiugrás" után - hangoztatni lehet, hogy "a románok mindnyájan antifasiszták", míg a magyar nemzetet kollektíve fasisztának, "Hitler utolsó csatlósának" nyilváníthatták...)

Az augusztus 23-i antifasiszta királypuccsot követôen, szeptember 12-én Moszkvában megkötötték a szovjet-román fegyverszüneti egyezményt, melynek 8. pontja a következô rendelkezést tartalmazta: "A román kormány és fôparancsnokság kötelezi magát, hogy nem engedélyezi Németország, Magyarország, vagy ezek állampolgárai, vagy ezek területén, vagy az általuk elfoglalt területeken lakhellyel bírók tulajdonát képezô bármilyen természetû vagyonnak (beleértve értéktárgyakat és pénzt is) a szövetséges (szovjet) fôparancsnokság engedélye nélkül történô kivitelét vagy kisajátítását. A román kormány és fôparancsnokság ezeket a vagyontárgyakat a szövetséges (szovjet) fôparancsnokság engedélye nélkül történô kitételek mellett fogja megôrizni."¹³ (A kiemelés tôlünk.) A korábbi analógiák alapján¹⁴ úgy véljük, hogy ezzel a kitétellel Moszkva csupán annyit akart elérni, miszerint a még hadviselô országok - melyeket tételesen nem neveznek meg! - ne tudják a Romániában található vagyonukat, erôforrásukat a további harcokhoz felhasználni.

A meglepô azonban az, hogy már a fegyverszüneti egyezmény megkötése elôtt megjelent egy jogszabály, amely "reaktiválta" a megbukott fasiszta rezsim által kiadott 1942-es törvényt! A szeptember 2-i, 443. sz. törvény ugyanis többek közt kimondta: "A 498/1942. sz. törvényt mindig alkalmazni fogják, valahányszor Románia valamely állammal háborús állapotban van vagy lesz."¹⁵ (A kiemelés tôlünk.) Ráadásul az ismét alkalmazandó 498. sz. törvény rendelkezései messze túlhaladják a fegyverszüneti egyezmény rendelkezéseit, ugyanis az idézett 8. pontban - többek közt - szó sincs arról, hogy ellenôröket kell kinevezni az érintett vállalatok élére. 

1944. október 6-án jelent meg az "egyes részvénytársaságok ideiglenes kezelésérôl" szóló 478. sz. törvény, mely felügyelô-vállalatvezetôk kinevezésérôl intézkedik, egyfelôl olyan részvénytársaságok esetében, melyek igazgatóságában 1944. augusztus 23. után Romániával hadiállapotba került országok "alattvalói" foglalnak helyet, vagy a vállalatok tôkéjének legalább 20%-a ellenséges országokbeli természetes vagy jogi személyek tulajdonában vannak. Másfelôl elrendeli a jogszabály felügyelôk kinevezését olyan részvénytársaság élére is, amelyek "nemzeti, politikai vagy gazdasági érdekekre káros mûködést fejtettek ki". (Ez a "gumiparagrafus" lehetôvé tette, hogy például a dél-erdélyi román állampolgárságú, de nem román nemzetiségû természetes személyek vállalatai élére is felügyelôt nevezzenek ki.) Emellett a törvény elrendeli az érintett vállalat közgyûlésének összehívását, azért, hogy azon új felügyelô-bizottságot és új igazgatóságot válasszanak. Ezek a rendelkezések azt jelentették, hogy a felügyelet alá helyezett vállalatok vezetése és ellenôrzése teljesen kikerült a tulajdonosok befolyása alól.

November 11-én újabb jogszabály látott napvilágot: a 453. sz. törvény megtiltotta, hogy az "ellenséges alattvalók" ún. biztonsági letéttel rendelkezzenek, meglévô széfjeiket pedig gyakorlatilag lezáratták.

December 19-én, a korábbi jogszabályok kiegészítéseként megjelent a 644. sz. törvény, mely elôször szól tételesen a magyar állam és a magyar állampolgárok javainak zár alá vételérôl. Ugyanez a törvény állítja fel a felügyelet alá helyezendô fizikai és jogi személyek - a CASBI-törvény után is alkalmazott! - kategóriáit is: 

a) a német állam és a magyar állam, valamint ezek polgárai;

b) azok a természetes és jogi személyek, amelyek nem magyar vagy német állampolgárok, feltéve hogy székhelyük vagy lakhelyük Németországban, Magyarországon vagy ezek által megszállt területeken van. (Utólag úgy tûnik, ebbôl a meghatározásból alakult ki a "vélelmezett ellenség" fogalma...);

c) a német vagy a magyar állam által megszállott területen létesített jogi személyekre, vagy azokra, amelyek tôkéjének legalább 20%-a a megelôzô pontokban megjelölt személyek birtokában van.

Végül pedig a Monitorul Oficial (Hivatalos Közlöny) 1945. január 3-i számában közzétett "tájékoztató" a zár alá helyezendô javak bejelentési módozatait szabályozza, és felügyeleti hatóságként a Román Fegyverszüneti Bizottságot jelöli meg. (Ez a bizottság felügyeli majd az elsô idôben a CASBI-t is.)

1945. február 10-én jelent meg az a 91. sz. törvény, amely felállította a hírhedt CASBI intézményét (Casa de Administrare ?i Supraveghere a Bunurilor Inamice - Ellenséges Javakat Kezelô és Felügyelô Pénztár rövidítése). A jogszabály azonban valójában nem sok újat hozott a megjelenése elôtt kiadott jogszabályok rendelkezéseihez képest, inkább csak megismételte a korábbi rendeleteket, illetve összegezte azokat. A jogszabály legfontosabb intézkedései a következôk:

- A CASBI kezeli az 1944. szeptember 12-i fegyverszüneti egyezmény 8.§-ában elôírt fizikai és jogi személyek ingó és ingatlan javait; elôbbi kategória javait felülvizsgálja, felügyeli, ellenôrzi, illetve vállalatvezetôt nevez ki abban az esetben, ha a vállalat tôkéjének legalább 20%-a az elôbbi pontban érintettekhez tartozik, vagy azok pénzügyi ellenôrzést gyakorolnak az illetô vállalat keretében; 

- A CASBI kinevezi, visszavonja, ellenôrzi azokat a vállalatvezetôket, melyek meg vannak bízva az elôzô paragrafusban említett vállalatok, javak ellenôrzésével; a CASBI vállalatvezetôknek vagy felügyelôknek a vállalat fôtisztviselôjét, vagy vállalaton kívüli személyt egyaránt kinevezhet;

- A CASBI felügyeli és ellenôrzi az elôbbi paragrafusokban érintett vállalatok mérlegének készítését, figyelemmel kíséri gazdasági és adminisztratív mûködésüket, határoz a felszámolás szükségessége és módja felett; 

- A CASBI gyakorolja mindazokat a hatásköröket, melyeket a fegyverszüneti egyezmény, a 443/1942. sz. törvény, a 644/1944. sz. törvény engedélyez. (Látható tehát, hogy itt expressis verbis hivatkoznak egy, a fasiszta rezsim által kiadott törvényre!) 

- A CASBI jogosult "bármely banknál, kereskedelmi vagy ipari vállalatnál, közjogi vagy magánjogi személynél vagy természetes személynél bármilyen ellenôrzést végezni" abból a célból, hogy megállapítsa a jelen törvény rendelkezéseinek betartását; 

- A CASBI végzéseinek, rendeleteinek végre nem hajtása esetén a természetes vagy jogi személyek vezetôségének tagjai súlyos börtönbüntetéssel, valamint egytôl három évig terjedô börtönbüntetéssel sújthatók. Ugyanezeket a büntetéseket kell alkalmazni azokra is, akik a törvény intézkedései alá esô javakat eldugják vagy megsemmisítik. 

- A CASBI elrendelheti bármely érintett vállalatnak a törvény hatálya alól történô kivonását. (A kiemelések tôlünk.)

A CASBI-t kezdetben a Román Fegyverszüneti Bizottság felügyelte, majd annak megszûnte után a SZEB-bel (Szövetséges Ellenôrzô Bizottsággal) Összeköttetést Tartó Romániai Bizottság (rövidebb nevén a Román Összekötô Bizottság). Mindkettô élén Simon Oeriu prominens kommunista politikus állt.

Mint már említettük, a dekrétum hivatkozási alapja az 1944. szeptember 12-i román-szovjet fegyverszüneti egyezmény 8. pontja volt. A CASBI-törvény áttanulmányozása és alkalmazása ismeretében azonban nyilvánvaló, hogy Bukarestben a fegyverszüneti egyezményben található kötelezettséget rosszhiszemûen, önkényesen félreértelmezték, ugyanis a CASBI-dekrétum megjelenése idején - február 10-én - Magyarország már nem volt ellenséges, hadviselô ország, mivel január 20-án Moszkvában aláírták a magyar-szovjet fegyverszüneti egyezményt. Szerintünk a CASBI-törvény megalkotóinak valódi szándéka itt érhetô tetten: nemzetközi jogviszony mögé bújva kisajátíthassák az erdélyi magyar vagyont.

Feltételezhetôen Bukarestben is érezték, hogy a 8. pontra történô hivatkozás bizonytalan jogalapokon áll, ezért - már a "magyarbarát"-ként emlegetett Petru Groza miniszterelnökké történô kinevezése után - 1945. április 3-án megjelent 3822/45. sz. végrehajtási utasításban megalkották az ún. "vélelmezett ellenség" (inamici prezumati) addig ismeretlen jogi fogalmát. A végrehajtási utasítás szerint ugyanis "vélelmezett ellenségnek" nyilvánulnak mindazon "német vagy magyar területen, vagy ezek által elfoglalt területen tartózkodó személyek, állampolgárságukra való tekintet nélkül, akik 1944. szeptember 12. elôtt vagy után Németországba vagy Magyarországra, vagy az általuk elfoglalt területre menekültek". Ráadásul a fenti kategóriába tartozó személyek azonosítása az 1944. szeptember 12-én fennállott helyzet alapján történik, még abban az esetben is, ha ezen idôpont után lakhelyeikre vagy tartózkodási helyükre visszatértek! Ezzel a "gumiparagrafussal", jogi abszurditással lehetôvé vált, hogy szinte bárkire kiterjeszthették a burkolt vagyonelkobzást.

A CASBI zárolta egyfelôl az összes magyarországi jogi és természetes személy különbözô típusú érdekeltségeit, ingó és ingatlan javait, a magyar állam, illetve hatóságai, valamint magyarországi közalapítványok (pl. az ONCSA¹⁶) Észak-Erdélyben lévô különféle vagyonát, ezen kívül pedig az 1940-44 közt bármikor Magyarországra költözött magánszemélyek (az esetek többségében 1944 ôszén elmenekült közalkalmazottakról van szó) Észak-Erdélyben maradt ingó és ingatlan vagyonát - a földbirtoktól a bútorokig. 

Ami a "vélelmezett ellenség" kategóriáját illeti, ide lehetett sorolni például azokat a dél-erdélyi magyar nemzetiségû román állampolgárokat, akik 1944 szeptemberében bármilyen okból (rokonlátogatás, gyógykezelés) idôlegesen Észak-Erdélyben vagy a trianoni Magyarország területén tartózkodtak. Ugyancsak ide sorolták azokat a dél-erdélyi magyarokat, akik a második bécsi döntés után ingatlancserével költöztek Észak-Erdélybe, akárcsak azokat, akik a harcok idején (Arad és Torda környékérôl) menekültek Észak-Erdélybe, vagy a trianoni Magyarország területére. Ugyanezen kategóriába sorolták azon észak-erdélyi magyar kisemberek tízezreit is, akiket a magyar vagy német katonai hatóság kényszerrel, kiürítési rendelettel ûzött el a szülôföldjükrôl. (1944 végén Szolnok-Doboka, Maros-Torda, Udvarhely, Csík és Háromszék vármegyékbôl mintegy 300 ezer ember hiányzott, akik közül kb. 250 ezer sorolható az elmenekült vagy erôszakkal eltávolított polgári lakos kategóriájába.¹⁷ Mindazok, akik a trianoni Magyarország területére menekültek, csupán 1945 tavaszán-nyarán tértek vissza otthonaikba.) Arra is akadt példa, hogy az Antonescu-rezsim csendôrei által a magyar-román határon erôszakkal áttett személyre is kiterjesztették a vélelmezett ellenség kategóriáját.¹⁸ Ugyancsak ebbe a kategóriába kerültek mindazon romániai tôkeérdekeltségek (jogi személyek), vállalatok, pénzintézetek stb., melyekben a "vélelmezett ellenséggé" nyilvánított természetes személyek legalább 20% tulajdoni hányaddal bírtak. (Ezt a hányadot késôbb 50%-ra emelték.) A vállalatok, pénzintézetek CASBI-gondnokság alá való helyezése azonban nem egy idôben, hanem fokozatosan történt, mégpedig nagyobbára a vállalatok fontosságának és nagyságának sorrendjében. (A CASBI-zár alá helyezett vállalatok, pénzintézetek jegyzékeit a Monitorul Oficial különbözô számai közölték.)

Ugyancsak elgondolkodtató a CASBI ténykedése kapcsán az is, miszerint a CASBI nem csupán a magyar kisemberek tízezreit sújtotta, hanem az észak-erdélyi, deportálásból hazatért zsidókat is! A tiltakozások hatására a CASBI egy 1946. április 1-i rendeletével úgy intézkedett, hogy a deportálásból visszatértek kinevezhetôk vagyonuk ellenôrzô kezelôivé, ipari javaik kezelése tekintetében pedig sürgôs távirati elôterjesztést kell tenni a CASBI vezérigazgatóságának a visszatért deportáltaknak ipari vagyonkezelôvé való kinevezésére. Csakhogy arról továbbra sem volt szó, hogy a deportálásból visszatért zsidók vállalatait mentesítenék a CASBI alól...

A CASBI-törvény végrehajtását - a 3822. sz. végrehajtási utasítás mellett - számos rendelet szabályozta. Még egy február 15-én közzétett minisztertanácsi jegyzôkönyv rendelkezett a megyei CASBI-hivatalok fölállításáról, melyek két részlegbôl álltak: a városi javak, valamint a vidéki javak ügyosztályaiból. Az elôbbiek a prefektus irányítása alatt álltak, míg az utóbbiak a megyei mezôgazdasági kamarák mellett mûködtek. (Ez az esetek túlnyomó részében román irányítást jelent, hiszen csak három székely megyének - Csíknak, Udvarhelynek és Háromszéknek - volt magyar prefektusa, és - egy-két kivételtôl eltekintve - a mezôgazdasági kamarák élén is mindenütt románok álltak.)

Egy 1945. április 21-én megjelent utasítás aztán pontosabban szabályozta a CASBI-törvény végrehajtását. A városi ingatlanok gondnokát a bukaresti városi pénzügyi hitelintézet nevezte ki, az erdôkhöz pedig az erdôigazgatóság nevezett ki gondnokokat. Az 1945. április 25-i utasítás - mely részben megismétli az elôbbi utasítást - azért is figyelemre méltó, mert leszögezi, hogy a "vélelmezett ellenség" kategóriájának esetében az azonosítás a hatóságoknál fellelhetô adatok alapján, "nyomozás, felhívás és a helyi sajtóban megjelent közlemények, valamint más eszköz felhasználásával" történik. Ez a "pongyola" fogalmazás aztán a rosszindulatú feljelentések áradatát tette lehetôvé...

1945 tavaszától a városi javak osztálya elkezdte fölleltározni a CASBI-törvény hatálya alá esô személyek ingóságait (a szônyegtôl az evôeszközökig, és az élelmiszerig) és ingatlanait (lakásokat, földbirtokot, irodaépületet stb.), míg a vidéki javak osztálya az érintett vidéki személyek ingóságait és ingatlanait vette leltárba (földbirtokokat, mezôgazdasági felszereléseket, állatokat stb.). Az ingóságok elôbb-utóbb az ún. CASBI-raktárakba kerültek, majd egy részüket bérbe adták. Ha az érintett személyek (akik közt rengeteg munkás, kistisztviselô volt) személyes ingóságát nem hordták raktárakba, vagyis a birtokukban maradhatott, akkor a rendelkezések értelmében bért kellett fizetniük a CASBI-nak.

Ugyanekkor a magyar nemzetiségû román állampolgárok, romániai jogi személyek kereskedelmi és ipari vállalataihoz, vagy a magyarországi érdekeltségû pénzintézetekhez (sôt, az észak-erdélyi magyar szövetkezetek több termelôegységéhez, vagy mezôgazdasági üzemekhez is) adminisztrátorokat/gondnokokat neveztek ki, akik az illetô vállalat stb. minden ügyviteli kérdésébe beleszólhattak, és akik e tevékenységükért súlyos összegeket szedtek fel. 

A CASBI megyei szervezetei a felügyelôk vagy adminisztrátorok személyének megválasztásánál igen sokszor önkényesen jártak el: részben olyan egyéneket neveztek ki, akiknek sok esetben vagy a szaktudásuk nem volt meg, vagy pedig - ahogy az MNSZ egyik memorandumában fogalmaztak - "erkölcsi vagy anyagi garanciájuk hiányzott".¹⁹ Ez azt jelenti, hogy bár - a hivatkozott 8. pont szerint - a felügyelôknek csupán annyi feladatuk kellett volna legyen, hogy a vagyont ne lehessen fölhasználni a háború további folytatásához, másrészt pedig ne lehessen a javakat az országból kivinni (exportálni), tehát a román állam csak arra kapott fölhatalmazást, hogy az ellenséges országok javait kezelésbe vegyék, a tulajdonjog megszerzésérôl szó sem volt.²⁰ Ennek ellenére számos adminisztrátor szinte magántulajdonként, rosszabb esetben "közprédaként" kezelte a gondjára bízott vagyont (Kolozsváron például sok bútort a gondnokok egymást közt osztottak szét, de több észak-erdélyi városban az RKP és a Magyar Népi Szövetség helyi vezetôi is az ottani CASBI-hivatal segítségével jutottak lakáshoz, bútorokhoz), a CASBI-hatóságok is sok esetben úgy tekintettek a zár alá helyezett javakra, mint amelyek már ténylegesen román tulajdonba mentek át. 

Mekkora értékû magyar vagyon került CASBI-zár alá? A kérdésre nem könnyû pontos választ adni. Az eddig megismert források eléggé eltérô számokat tartanak nyilván, attól függôen, hogy az összes, CASBI-zár alá helyezett magyar vagyont vagy csak a magyarországi érdekeltségeket vették figyelembe. 

Iklódi (Hirsch) Dezsô, aki még a harmincas évek második felében került ki Bukarestbe gazdasági tanácsosként és igen jó román kapcsolatokkal rendelkezett (1945 végétôl a bukaresti magyar külképviselet tanácsosa lett, és a CASBI-kérdés egyik fô szakértôje), 1945 augusztusában úgy becsülte, hogy a zár alá vett összes magyar vagyon értéke "óvatos becslés szerint is megközelíti jóvátételi kötelezettségünk teljes összegét".²¹ (A kiemelés tôlünk.)

A CASBI által 1945. április 2-án kiadott, "az ellenséges vagyonok azonosságának megállapítására és kezelésére" vonatkozó rendelete alapján a román hatóságok összesen 203 magyar érdekeltségû kereskedelmi és iparvállalatot helyeztek zár alá és juttattak a CASBI kezelésébe. A 203 vállalat 1937. évi alaptôkéje és társulati tôkéje - egy feltehetôen 1946 végén készült, "A CASBI-kérdés ismertetése" címet viselô feljegyzés szerint - mintegy 3,7 milliárd lej volt, amit a feljegyzés szerzôje 80 millió dollárra becsült.²² Drotleff Zoltán, a Pénzügyminisztérium (PüM) Külföldön Károsultak Ügyosztálya tanácsosa 1947 júniusában ugyancsak 203 zárolt iparvállalatot említ. Szerinte ezeknek az összértékét - hozzáadva az általa mintegy 50 ezerre becsült érintett magyar állampolgár vagyonát - 1 milliárd forintra tette.²³

Egy 1946. augusztus 31-i, a GYOSZ által a külügyminisztériumnak küldött feljegyzésben az áll, hogy a CASBI alá került jelentôsebb magyarországi érdekeltségû iparvállalat értéke - a Petrozsényi Kôszénbányák Rt. kivételével, mely külön mintegy 50-60 millió dollárt képvisel - több, mint 250 millió svájci frankra tehetô.²⁴

1948 márciusában a Pénzintézeti Központ Revizori Osztálya összesítése szerint csak a magyarországi pénzintézetek romániai vállalati érdekeltségei értékét 24,871 ezer dollárra lehetett tenni.²⁵

Végül pedig az 1948. június 11-i államosításokkal érintett magyar iparvállalatok értékét a budapesti iparügyi minisztérium 1948 végén 30 millió dollárra tette, ám Iklódi Dezsô - az általa beszerzett információk alapján - úgy becsülte, hogy a kérdéses vagyontömeg tényleges értéke a CASBI-felügyelet alá helyezés idôpontjában elérte a 60 millió dollárt.²⁶

Mindemellett CASBI-zár alá helyezték kb. 30-35 ezer magyar nemzetiségû román állampolgár minden vagyonát, "vélelmezett ellenségnek" minôsítve ôket. (Ez utóbbi két csoport vagyoni értékét a korabeli szakértôk még csak hozzávetôlegesen sem tudták megbecsülni.)

(Itt jegyezzük meg, hogy a magyar érdekeltségû vagyonok ellen a CASBI mellett az 1945/645. számú, ún. visszaperlési törvény alapján is eljárást lehetett indítani. Ez történt a második bécsi döntés után a román és csehszlovák állampolgárságú Wieser családtól megvásárolt nagybányai Phônix Rt., vagy a Kolozsvári Villamosmûvek esetében is, mely utóbbi a bécsi döntés elôtt román érdekeltség volt.)

A magyar vezetés természetesen tisztában volt a romániai magyar vagyonok jelentôségével. Például Soltész Pál kommunista politikus azt javasolta egy 1945. (!) január 27-én Bukarestbôl a Magyar Kommunista Párt hazai vezetésének küldött levelében, hogy a romániai magyar tôkeérdekeltségek egy részének eladásából befolyt összegekbôl próbálják meg enyhíteni a súlyos magyarországi élelmiszerhiányt.²⁷ Akkor még nem tudhatta, hogy két hét múlva megtörténik a romániai magyar vagyonok burkolt nacionalizálása...

A magyar vagyonok CASBI alóli fölszabadítása érdekében mind a magyar kormányok, mind a magyar kisebbség érdekvédelmét fölvállaló szervezet, a Magyar Népi Szövetség szívós küzdelmet folytatott. Természetesen Budapest elsôsorban a magyarországi vállalati érdekeltségek és a Magyarországra vissza/átköltözött magyar állampolgárságú személyek ingatlanainak és ingóságainak CASBI alóli feloldását tartotta szem elôtt, míg az MNSZ fôleg az erdélyi magyar természetes és jogi személyek vagyonai felszabadításáért küzdött. (Úgy tûnik azonban, hogy a szövetség vezetôi elsôsorban a "kisegzisztenciák" kisebb nagyságrendû magánvagyonának feloldását tartották elsôdleges kérdésnek - talán azt könnyebben megvalósítható feladatnak vélték -, ezért érzésünk szerint az erdélyi magyar tôkejavak zár alóli fölszabadítását nem szorgalmazták kellô eréllyel.)

Az MNSZ - melynek a CASBI-törvényrôl, illetve annak végrehajtási utasításáról az volt a véleménye, hogy az "nem egyéb, mint az erdélyi magyarság legnagyobb részének tudatos, tervszerû és rosszhiszemû tönkretétele és pauperizálása"²⁸ - már 1945. május 30-án emlékiratot küldött Groza miniszterelnöknek, melyben tiltakozott a CASBI 3822. sz. végrehajtási utasítása (vagyis a "vélelmezett ellenség" fogalmának bevezetése) miatt, - a tiltakozásnak azonban semmi eredménye sem lett. Az elkövetkezô hónapokban az MNSZ-nek be kellett érni a különbözô ígéretekkel, érdemi lépésekre sohasem került sor, ráadásul Lucretiu P?tr??canu igazságügy-miniszter (1945. október 10-i, 105 005. sz. rendeletével) még a bíróságok védelmétôl is megfosztotta az érintett magyarokat. Mivel P?tr??canu - aki ebben az idôben a többségi román társadalom elôtt a legnépszerûbb kommunista vezetô - az elkövetkezô években a CASBI-kérdés egyik legfôbb kerékkötôjének bizonyult, talán nem haszontalan leközölni a megyei bíróságok elnökeinek szétküldött körlevele teljes szövegét. "Észak-Erdély azon lakosait, akik közösséget vállaltak az ellenséges német és magyar csapatokkal, és Magyarországra vonultak vissza, az 1945. április 4-i törvény értelmében elvesztették román állampolgárságukat; következésképpen, ha ezek a személyek visszatérnek Románia területére, ellenséges alattvalóknak tekintendôk, és amennyiben javaik a fegyverszüneti egyezmény 8. fejezete rendelkezései alá esnek (CASBI), a román hatóságoknak nem áll jogukban ezen lakosok bármilyen, e javakra vonatkozó kérését teljesíteni; a bírói hatóságok tehát semmit sem tehetnek, hogy ezek a személyek ingó vagy ingatlan javaikat visszakapják, vagy lakásukba beköltözhessenek."²⁹ Az MNSZ rögtön tiltakozott a rendelet ellen - ismét csak eredménytelenül.

1946-tól az MNSZ vezetôi a sok be nem váltott ígéret hatására más utat kerestek: január 31-én terjedelmes beadványt intéztek a Román Összekötô Bizottsághoz, melyben kifejtették a szövetség elvi álláspontját a CASBI-kérdésben: "a CASBI létjogosultságát a nemzetközi helyzetnek a román fegyverszünetet követô fejlôdése vitássá tette", erre tekintettel pedig a CASBI-nak sem a magyar állampolgárok, sem a magyar nemzetiségû román állampolgárok tekintetében nincs létjogosultsága, és a belsô nyugalom, a konszolidálódás érdekében az egész költséges apparátust meg kellene szüntetni...³⁰

A Román Összekötô Bizottság a beadvány elvi fejtegetéseit a magáévá tette, azonban kijelentette, hogy csak a magánszemélyek CASBI alól való kivételét javasolja a SZEB-nek, a vállalatok, pénzintézetek stb. tekintetében azonban változatlanul az intézmény fenntartása mellett foglal állást! A romániai SZEB hasonló állásponton volt: a kisemberek tekintetében az ún. fisa-rendszer³¹, sôt egyáltalán a CASBI-intézmény megszüntetését javasolta Moszkvának, a vállalatok tekintetében azonban a CASBI megszüntetésére nem történt javaslat. (Az MNSZ azzal is kísérletezett, hogy Petre Bejan neoliberális párti ipari és kereskedelmi miniszternél az adminisztrátori rendszer megszüntetését, vagy legalább azt elérje, hogy csak a legindokoltabb esetekben nevezzenek ki vállalati felügyelôket. Az MNSZ eme, 1946. februári beadványa sem járt semmi eredménnyel, sôt, 1946 elsô felében újabb vállalatok élére neveztek ki adminisztrátorokat...)

Május elején Simon Oeriu, a Román Összekötô Bizottság vezetôje közzétett egy nyilatkozatot, miszerint a Szovjetunió az "abszentisták", az ún. távollévôk (vagyis akik 1944. szeptember 12-én valamilyen oknál fogva nem tartózkodtak a szülôföldjükön) vagyonát teljes egészében átengedte a román kormánynak, ettôl kezdve pedig mindazok, akiknek a személyi lapja (az a bizonyos fisája) alapján jogosultak rá, visszakapják személyi javaikat - az ipari, kereskedelmi javaik, kötvényeik stb. azonban továbbra is állami felügyelet alá tartoznak!³²

Végeredményben elmondható, hogy az 1946-os évben tovább folytatódott az elôzô évben megismert gyakorlat: a kormány, az illetékesek ígérgettek, miközben a helyzet semmit sem változott, sôt még rosszabbodott is. Egyfelôl számos, CASBI-kezelésbe adott magánvagyont (házat, földet stb.) bérbe adtak (az egyik legismertebb eset a keresztvári magyaroké³³), Kolozsváron pedig - az egyik helyi román kormánypárti napilap felbújtására! - a városi CASBI hivatal mindazoknak a magyar kiskereskedôknek, kisiparosoknak el kezdte leltározni a javait, akik 1940-44 közt az ún. Nemzeti Önállósítási Alaptól kölcsönhöz jutottak. ³⁴

Mivel az MNSZ kommunista vezetôi szemmel láthatóan semmi kézzelfogható eredményt sem tudtak felmutatni a CASBI-ügyben (sem), a konzervatív liberális polgári körök nemhivatalos vezetôje, Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök április 12-i levelével egyenesen Nagy Ferenchez fordult, hogy a miniszterelnök "méltóztasson oda hatni, hogy az oroszok a szövetséges ellenôrzô bizottságon keresztül a román kormányhoz jegyzéket intézzenek a CASBI által zárolt magyar vagyonok felszabadítása tárgyában".³⁵ A püspök értesülése szerint ugyanis egy szovjet intervenciónak meg lenne az eredménye. Amint a Szuszajkov-levél utóéletébôl majd látni lehet, a püspök túlbecsülte a szovjet közbenjárás hatékonyságát...

Románia és Magyarország - mint két vesztes ország - között a békeszerzôdés aláírásáig nem volt hivatalos diplomáciai kapcsolat, ezért a magyar kormány csupán a magyarországi és romániai Szövetséges (Szovjet) Ellenôrzô Bizottságokon keresztül, illetve azok hozzájárulásával próbálhatta meg a kérdés rendezését. 

A magyarországi SZEB-tôl már 1945. május 24-én azt kérte a Magyar Fegyverszüneti Bizottság, hogy "a Romániában lévô magyar és magyar érdekeltségû vállalatokkal szemben foganatosított kényszerintézkedéseket" szüntessék meg.³⁶ Mivel a bizottság e lépése nem vezetett eredményre (levelükre még csak választ sem kaptak!), Gyöngyösi János külügyminiszter július 7-én egyenesen G. M. Puskinhoz, a Szovjetunió budapesti követéhez fordult, hogy ô próbálja meg érvényesíteni befolyását a CASBI-ügyben. Ez utóbbi próbálkozás sem járt semmi kézzelfogható eredménnyel.

Augusztus 28-án újabb szóbeli jegyzéket intézett a külügyminisztérium a magyarországi SZEB-hez, mivel a kormány megbízható információi szerint a román kormány egy bizalmas rendeletet bocsátott ki a magyar kisebbség kiutasítására. (A rendelet értelmében a nemzetiségügyi államtitkár alárendelt szervei "a jelenleg román közigazgatás alatt élô magyar nemzetiségeket állampolgárságukra való tekintet nélkül: »fasiszta magatartás, rémhírterjesztés, izgatás, oroszokkal való összeférhetetlenség és szabotálás« jogcímén fogják kiutasítani".³⁷ Hírek szerint a kiutasítási végzés csupán szóban közölhetô, és a kiutasítottak ingatlanaikat nem adhatják el, ingóságaikat pedig csak igen korlátozott mértékben vihetik magukkal. Kérik tehát a SZEB-et, járjon közbe annak érdekében, hogy a fenti intézkedés végrehajtására ne kerüljön sor. Hogy a SZEB interveniált-e ez ügyben a román kormánynál, arra nem találtam adatot, azonban az tény, hogy tömeges kiutasításra nem került sor.

Egyébként a romániai SZEB-nek az volt az álláspontja, hogy a CASBI-kérdés "általános elvi jelentôségû eldöntése" nem tartozik hatáskörébe. Simon Oeriu - akkor még a Román Fegyverszüneti Bizottság elnöke - egy 1945. november 19-20-i megbeszélésen ezért azt ajánlotta Iklódi (Hirsch) Dezsônek, hogy a budapesti kormánynak a magyarországi SZEB-en keresztül kellene a kérdést rendeznie. Azt is megemlítette Iklódinak, hogy Ausztriának és Csehszlovákiának sikerült elérnie, hogy romániai javaikat kivonhassák a CASBI-rendelkezések hatálya alól.³⁸

1945 ôszén a magyarországi SZEB engedélyezte, hogy egy magyar bizottság Bukarestbe utazhasson tárgyalni a román illetékesekkel. Bár a külügyminisztérium Békeelôkészítô Osztályának az volt az álláspontja, hogy "a bizottság célja volna a vélelmezett ellenség fogalmát végképp kizárni a CASBI nomenklatúrájából", a Grozával folytatott megbeszélésen ez a kérdés elô se jött.³⁹

1946 elsô felében a CASBI-kérdésben semmi érdemi változás nem következett be, Bukarest különféle ürügyekkel igyekezett kitérni az érdemi tárgyalások elôl. Nékám Sándor, a bukaresti Magyar Politikai Misszió vezetôje 1946. május 22-i feljegyzésében meg is jegyzi: "A Bukarestben szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy a román kormány a CASBI kérdésében a fegyverszüneti egyezményben vállat kötelezettségeire hivatkozással tárgyalásokra csak nehezen lesz bírható, illetôleg amennyiben ilyen tárgyalásokba mégis bebocsátkoznék, ezek során engedményeket tenni ugyanazon körülményre való hivatkozással amúgy sem fog. Mielôtt ilyen tárgyalásokat kezdenénk tehát, szükséges volna a Szövetséges Ellenôrzô Bizottság útján annak megállapítását kérni, hogy a Szövetséges Hatalmak a román fegyverszünet óta bekövetkezett események következtében a román fegyverszüneti egyezmény 8. pontjának rendelkezéseit meghaladottnak tekintik-e."⁴⁰ (A kiemelés tôlünk.)

Mivel feltételezhetô volt, hogy a Magyarországra költözött magyar állampolgárok Romániában maradt ingó és ingatlan vagyona feloldását hamarább el lehet érni, mint a nagy értékû vállalatokét, pénzintézetekét, 1946 második felében legalább az elôbbi kategória CASBI alóli mentesítését, illetve az ingóságok Magyarországra történô kiszállításának engedélyezését próbálták elérni. Eleinte úgy tûnt, legalább ezt a kérdést sikerül megnyugtatóan rendezni. Október 15-én Krinkin, a romániai SZEB gazdasági osztályának vezetôje értesítette Nékámot, miszerint a SZEB nem emel kifogást, hogy a közalkalmazottak zárolt vagyonát föloldják és ingóságaikat kiszállítsák. (Az átiratot Krinkin megküldte Grigore Meliodeanu vezértitkárnak, a CASBI fôigazgatójának is.)⁴¹ Ezután a hatóságok most már nem hivatkozhattak a szovjetekre a fenti vagyonok feloldása tekintetében, ezért egyszerû megoldást választottak: akikrôl sejthetô volt, hogy CASBI-ügyben akarnak beutazni Romániába, vagy húzták-halasztották a beutazási engedély megadását, vagy minden indok nélkül elutasították...⁴²) 

Nem csupán a kormányszervek próbálkoztak ebben az idôben azzal, hogy a magyar vagyonok zár alóli felszabadítását valamilyen módon elérjék. A magyarországi károsultak eredményesebb érdekérvényesítése érdekében 1945. július elején a hazai tôkéscsoportok egyik érdekképviseleti szerve, a budapesti Kereskedelmi és Iparkamara azt javasolta a külügyminisztériumnak, hogy az érintettek tömörüljenek egy érdekközösségbe, amely összegyûjtené az adatokat, megállapítaná a vonatkozó intézkedéseket, tájékoztatván természetesen a külügyminisztériumot és az érdekelt társminisztériumokat is. (Hasonló szerv 1916-ban, Románia hadüzenete után is létesült: "A Romániában Érdekeltek Magyar Központja".) Ez az érdekképviselet ugyan nem alakult meg, azonban a CASBI-kérdés koordinálása céljából az 1946. szeptember 13-i minisztertanácsi ülésen a Pénzügyminisztérium, és a Jóvátételi Bizottság elôterjesztésére elvi döntést hoztak, hogy felállítják a Romániai Magyar Javak Bizottságát. A bizottság a miniszterelnök felügyelete alatt mûködött, és feladata az volt, hogy megállapítsa: milyen javakat vontak CASBI-kezelés alá, milyen román hatósági határozattal, kik a tulajdonosok, a magyar tulajdonos vagy képviselôje milyen esetleges "jogfenntartó cselekvényt" végzett (vagyis történt-e például részvényátruházás abból a célból, hogy a tulajdont föloldják a zárlat alól). A bizottságnak egy-egy irodája mûködött Budapesten és Bukarestben (elôbbit Pásint Ödön miniszteri tanácsos, utóbbit Iklódi Dezsô, a külképviselet tanácsosa vezette).⁴³

A CASBI-felügyelet alól persze az érintett tulajdonosok is igyekeztek szabadulni. Voltak akik úgy vélték, hiábavaló abban bízni, hogy a hivatalos magyar-román tárgyalások eredményeképpen megszabadulhatnak a CASBI-gondnokoktól, ezért különféle "partizánakciókkal" próbálkoztak. Több magyarországi érdekeltség már 1945 nyarán tárgyalást kezdeményezett a román illetékesekkel, vagy különféle gazdasági, politikai körökkel abból a célból, hogy részvényátengedés fejében elérjék a CASBI alóli mentesítést. 1945-47 folyamán több magyar állampolgárságú gyártulajdonos átengedte a részvényeinek egy bizonyos részét különbözô román csoportoknak.⁴⁴ Számos információ szerint azonban az esetek jó részében ezek a tranzakciók kisebb vagy nagyobb presszió útján mentek végbe, az új érdekeltségeket kivétel nélkül a CASBI vezetôségéhez közel álló román személyek vagy csoportok szerezték meg...

A CASBI-apparátus, valamint a különbözô román politikai vagy gazdasági érdekcsoportok azonban nem csak az elôbbi módon - tehát a magyar tulajdonos(ok)kal történô "alkuk" útján - próbálták "megkaparintani" a zár alá helyezett magyar vagyonokat; amint alábbi példákból látható, számos módja volt annak, hogy különbözô román körök rátegyék a kezüket az illetô magyar vállalatra, pénzintézetre.

Az egyik módszerrôl a külügyminisztérium politikai osztálya egyik 1947-es jelentésébôl szerezhetünk tudomást: "Román hivatalos körök és a román nagytôke ügynökei arra beszélték rá a vállalatok tulajdonosait, és az érdekelt kisembereket, hogy adják el a CASBI alatt lévô javaikat, hiszen a zár alatt lévô vagyontárgyaikat úgyis kiszállítja a Szovjetunió jóvátétel címén..."⁴⁵ (A kiemelés tôlünk.) Megjegyezzük, hogy a budapesti külügyminisztérium már 1945 végén olyan információk birtokába jutott, miszerint "szó van [...] arról is, hogy mindazon bankok, amelyek a CASBI hatáskörébe tartoznak, tehát az összes magyar bankok, a közelmúltban létrejött Román-Orosz Bankba olvasztassanak be".⁴⁶ Elterjedt az a hír is, hogy a román kormányzat a CASBI alá helyezett magyar vagyonból fizetne kárpótlást a Szovjetuniónak. 1946 júliusában - az MNSZ egyik meg nem nevezett vezetôjének bizalmas információjára hivatkozva - jelentette Nékám Sándor, miszerint "nagyon komolyan kell számolni azzal a lehetôséggel, hogy a románok a helyreállítást és a kártalanítást a magyar javak terhére akarják eszközölni..."⁴⁷ Azt hisszük, joggal feltételezhetô, a fenti híresztelésekkel az volt az egyik cél, hogy a zárolt vagyon tulajdonosait javaik eladására, tulajdonjogukról való lemondásra késztessék... (Bár az sem zárható ki, hogy bizonyos kormánykörök valóban komolyan gondoltak arra, hogy a magyar javakat használják fel a Szovjetuniónak történô jóvátétel fizetésére.)

A CASBI részérôl az elsô lépés az volt, hogy megvonták a tulajdonosok ellenôrzési jogát, a régi igazgatótanácsot pedig leváltották. (Mivel a CASBI-felügyelôk nem engedtek betekintést a vállalatok ügyeibe, az elkövetkezô években a magyarországi tulajdonosok egy része azt sem tudta, mi lett a vállalatával...) A kinevezett új igazgatóság - melynek tagjai legtöbbször tisztán politikai okokból kerültek ilyen funkciókba - sokszor szakmailag teljesen felkészületlen volt az adott vállalat irányítására. Ennek pedig igen súlyos következményei lettek, mert hibás döntések sorozatát hozták. Például a rendelkezésre álló pénzkészletet elköltötték (sokszor a politikai okokból szükséges, pénzügyileg azonban megalapozatlan fizetésemelésekre fordították), majd értékesítették a készárut és a nyersanyagot, végül - CASBI-engedéllyel - igen nagyarányú hitelfelvételre kényszerültek. (Arra is akadt azonban példa, hogy tudatosan adósították el a vállalatot.) Igen sokszor elôfordult, hogy az eladható vagyontárgyakat értékesítették - olykor azért, hogy a bérlô az infláció alatt⁴⁸ be tudjon ruházni a bérbe vett vállalatba.

A zárolt vállalat tulajdonjogának vagy legalábbis a részvénytöbbség megszerzésének másik útja az önkényes részvénykibocsátás volt. Ennek következtében ugyanis az adott magyarországi tulajdonos tulajdoni hányada számos esetben 50% alá esett, olykor teljesen eljelentéktelenedett. Más esetekben több évre szóló bérleti szerzôdést kötöttek más vállalatokkal vagy vállalkozókkal. (Bár a CASBI-törvények elôírták, hogy vállalatok csak Bukarestben, nyilvános árverés útján adhatók bérbe, ezt az elôírást a magyar vállalatok esetében gyakorlatilag sohasem tartották be, és azokat az esetleges konkurencia teljes kizárásával, szabad kézbôl, úgyszólván titokban adták bérbe.) A CASBI-gondnokok - az esetek többségében szándékos gondatlanságból - sokszor komoly mennyiségû köztartozást halmoztak fel, felélték a vállalatok pénzügyi és alapanyag-tartalékát, aminek következtében azok az 1947-48-ban elkövetkezô "felszabadulás" után lehetetlen helyzetbe kerültek. Némely vállalatokat annyira "lezüllesztettek" - eladósítottak stb. -, hogy tulajdonosaik nem is merték kérni a CASBI alóli felszabadítást.⁴⁹

Lássunk néhány konkrét példát. 

A nagyváradi Vegyi és Élelmiszeripari Rt.-t évi 120 millió lejért adták bérbe egy bukaresti cégnek - annyiért, amennyit évente kellett fizetni a tûz elleni biztosításért. Mivel a 826. és a 998. sz. CASBI-törvények egyaránt úgy rendelkeznek, hogy vállalatot csupán nyilvános árverésen lehet bérbeadni, a fenti és több más hasonló esetben a hatályos jogszabályok durva megsértésérôl van szó...

A Magyar Ruggyanta Árugyár Rt. tulajdonában lévô brassói Gumigyár esetében az új igazgatóság a hozzá nem értése miatt keletkezett pénzügyi zavarokat úgy akarta áthidalni, hogy 50 ezer dollár értékben jelzálogkölcsönt szándékozott fölvenni, amit - egy elszórt utalásból legalábbis úgy tûnik - sikerült megakadályozni.

A budapesti Globus Nyomdai Mûintézet Rt. a temesvári Helicon S. A.-ban rendelkezett érdekeltséggel. 1946 márciusában a temesvári vállalatnál alaptôke-emelést hajtottak végre, ám a budapesti cég az ôt megilletô részvényeknek csak egy töredékét kapta meg.⁵⁰ Ugyanez történt a kolozsvári Ady Harisnyagyár Rt. esetében is, ahol az alaptôke-emelés következtében a magyarországi részvényesek korábbi 50%-os részesedése 6,12%-ra csökkent.

A Pesti Hazai Elsô Takarékpénztár Egyesület a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank Rt.-ben 24%-os részesedéssel szerepelt, a részvények 60%-a pedig a magyar államkincstár kezében volt. A CASBI által kinevezett igazgató 1945-46 folyamán több ízben végrehajtott alaptôke-emeléssel elérte, hogy a pesti takarékpénztár részesedése 3,9%-ra, a magyar államkincstáré pedig 10%-ra zsugorodott. A budapesti pénzintézet ugyanígy járt a Nagyváradi Takarékpénztár és Hitelbank Rt. esetében is, ahol az alaptôke-emelést követôen a korábbi 31%-os részesedése kb. 6%-ra csökkent. (Számos esetben az új részvények jegyzésében a régi részvényesek - köztük azok, akik a CASBI-rendelet hatálya alá estek -, nem vehettek részt!) Természetesen a tôkeemelés után az új részvénytulajdonosok segítségével a két erdélyi bank kikerült a CASBI-ellenôrzés alól. Mivel a tulajdonosi arány megváltoztatása súlyosan sértette a magyar állam érdekeit is, amikor csak lehetett, a bukaresti képviselet útján igyekezett az ilyen törekvéseket megakadályozni.⁵¹ (Valószínûleg ennek köszönhetô, hogy a fenti két pénzintézeten kívül más magyarországi érdekeltségû banknál nem történt önkényes részvényérdekeltségi eltolódás.⁵²) 

A nagybányai Phônix Kénsav- és Vegyiparitermékek Rt. 100%-os tulajdonát a második bécsi döntés után a budapesti székhelyû Hungária Vegyi- és Kohómûvek Rt. (melynek 40%-a angol, belga, cseh tulajdonban volt!) és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank megvásárolták a Weiser-csoporttól és egy erdélyi magánszemélytôl. 1945-ben a Phônix Rt. is CASBI-kezelés alá került. Az üzemi bizottság a CASBI által behelyezett igazgatósággal együttesen irányította tovább a vállalatot, de oly rendkívül káros módon, hogy nemcsak a vállalat tôkéjét és anyagkészletét pazarolták el, hanem 1947 elejéig mintegy 36 milliárd lejnyi adósságot is "csináltak", ami '47 nyarára kb. 92 milliárdra nôtt. 1947-ben "egy bizonyos romániai politikai párt" (feltehetôen az RKP) megbízottain keresztül felajánlotta a Hungária Rt. vezérigazgatójának, Deutsch Sándornak, hogy a részvények 66%-áért cserébe elintézik, hogy a nagybányai vállalat hitelekhez juthasson, és preferenciális helyzetbe kerüljön. A vezérigazgató az ajánlatot elutasította. Ezt követôen azonban a Hungária Rt. által Nagybányára küldött két igazgatót - akik többször tiltakoztak a CASBI-adminisztrátor káros ténykedése ellen -, hatósági erôszakkal kitoloncoltatták az országból, majd amikor a budapesti vállalat vezetése - hogy megakadályozza romániai vállalatuk köztartozás címén történô elárvereztetését - egyezséget kötött a román kincstárral (1947. június 15-ig 22 milliárd lejt kifizetnek, cserébe a kincstár törli a többi adóhátralékot), a CASBI megakadályozta, hogy a Hungária a fenti egyezséget határidôre teljesíteni tudja. Ezek után az iparügyi minisztérium titkára, Blénessy Erzsébet kénytelen volt megállapítani, hogy "részben a romániai hatóságok, részben különbözô politikai érdekeltségek megkívánják szerezni a Hungária Rt. romániai vagyonát és e célból a vállalat mûködésének lehetetlenné tételére minden eszközt felhasználnak".⁵³

A késôbbi teljes romanizálás, kisajátítás reményében 1945-46 folyamán tulajdonképpen három román csoport harcolt a magyar gazdasági intézmények ellenôrzésének megszerzéséért: 1) A CASBI-hatóság; 2) A kormánykoalíciót adó Országos Demokrata Arcvonalhoz tartozó baloldali pártok; 3) A nemzeti liberális és a nemzeti parasztpárti tôke (bár ezek olykor egymással szemben is komoly küzdelmet folytattak egy-egy "zsíros falat" megszerzéséért). 

A vállalatok fölötti ellenôrzés megszerzéséért folyó küzdelem Észak-Erdélyben 1945. március 1., a román közigazgatás visszatérése után élezôdött ki igazán. Korábban ugyanis, az ún. észak-erdélyi köztársaság idején (tehát amikor szovjet katonai közigazgatást volt a régióban), a Szakszervezeti Tanács az iparvállalatok nagy részét az általa kinevezett üzemvezetôkön keresztül maga vezette. Elsôsorban azok a vállalatok kerültek a szindikátus kezébe, amelyek tulajdonosa vagy vezetôsége elmenekült, a vállalat mintegy "gazdátlanná" vált. (Volt rá eset, hogy a "gazdátlan" vállalatot az üzemi bizottság nem volt hajlandó a tulajdonos visszatért megbízottainak visszaadni, ezért az elhúzódó pereskedés láttán a budapesti tulajdonosok inkább lemondtak az erdélyi vállalatukról, vagyis nem szorgalmazták a CASBI alóli feloldást.⁵⁴) 

A román közigazgatás visszatérte után a szakszervezet által kinevezett üzemvezetôket a legtöbb esetben CASBI-gondnokokká is kinevezték, ezért a termelésben a CASBI-törvény Észak-Erdélyre történô kiterjesztése eleinte nem okozott különösebb zavart. Csakhogy a CASBI-utasítások végrehajtása sok esetben a vállalatok leromlását idézte elô, ezt a helyzetet pedig a kormánykoalíció tagja, a neoliberális párthoz tartozó Petre Bejan ipari és kereskedelmi miniszter arra igyekezett felhasználni, hogy a szakszervezetek képviselôit leváltsa, és a saját - a pártjához közel álló - embereit neveztesse ki CASBI-gondnoknak. 1945 végén minisztériuma keretében ún. tôkevédelmi bizottságokat alakított azzal a céllal, hogy ezek vizsgálják felül az adminisztrátori vezetés alatt álló vállalatok ügymenetét. Ezeknek a bizottságoknak, bár titkolt, de nyilvánvaló célja az volt, hogy akár bûnvádi feljelentések útján, az üzemi bizottságokat a vállalatok vezetésébôl kizárják. Így aztán a magyar érdekeltségek feletti ellenôrzés részben a jobb- és baloldal közt folyó küzdelem egyik terepévé vált...

Jól mutatja ezt az Erdélyi Bank Rt. esete is. A pénzintézet abszolút részvénytöbbsége eredetileg a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank birtokában volt. A pesti bank vezetése a részvénypaketteket még a második bécsi döntés elôtt "falból" eladta egy budapesti székhellyel is bíró angol vállalatnak, az Oak and Timbre-nek. Amikor az Erdélyi Bankot is CASBI-ellenôrzés alá helyezték, a budapesti pénzintézet vezetôsége a romániai SZEB angol tagjainak támogatásával akarta a kolozsvári székhelyû bankot mentesíteni a zárlat alól. A feloldást állítólag támogatta a bukaresti pénzügyminisztérium, a CASBI-t felügyelô Román Fegyverszüneti Bizottság, valamint a "legfelsôbb fórumok" is. Csakhogy kiszivárgott, hogy a feloldással párhuzamosan tárgyalások folynak egy, a történelmi pártokhoz tartozó csoporttal a magyar részvénypakett eladásáról. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank megbízottai, Konrád Ottó, Révai Béla és Pilis Kornél ugyanis még 1945 nyarán tárgyalásokba bocsátkoztak a Nemzeti Parasztpárt és a Gheorghe T?t?rescu külügyminiszter vezette neoliberális párt exponenseivel, Emil Ghilezannal és Mircea Durmával arról, hogy a bank részvényei 50%-ának átadása fejében utóbbiak feloldatják a pénzintézetet a CASBI-zár alól. Amikor ez kitudódott, az ODA vezetôi igen felháborodtak, kijelentvén, nem engedhetô meg, hogy a magyar pénzintézet a "reakció bástyája" legyen. Groza személyesen járt közben annak érdekében, hogy a budapesti pénzintézet vezetése szakítsa meg az addigi tárgyalásokat, és Groza megbízottaival állapodjon meg. Végül egy addig ismeretlen román pénzügyi csoport - alaptôke-emelés révén - hozzájutott az Erdélyi Bank részvényeinek 51%-ához.⁵⁵ (Az ügylet magában foglalt egy "gentlemen's agreement"-et is, miszerint a bank irányításában részt vesz Révai és Pilis is, ezt azonban a román fél nem tartotta be.) Az elsô közgyûlés összehívása alkalmával derült ki, hogy a román fél részérôl az igazgatótanács tagjai mindnyájan régi kommunisták... Az ügylet lezajlása után a CASBI alól felszabadították a bankot, és az ezután a kormány teljes bizalmát élvezte. 

Hasonló történt a Magyar Acélárugyár Rt. kolozsvári vállalatával is, amelyet 1946. októberi kelettel - valószínûleg antedatálva! - nevetséges 1,3 millió lej évi bérleti díjért (a gyár évi forgalma 1943-ban 3,8 millió pengô - mintegy 125-130 millió lej volt) a CASBI-gondnok egy addig ismeretlen személynek, Bergner Zoltánnak adta bérbe, aki a bérletet egyszerûen átengedte az RKP érdekeltségét képezô bukaresti Carbometall Rt.-nek.⁵⁶

Az RKP az elôbbieken kívül számos más módon, például az üzemi bizottságokon keresztül (amelyekben a vezetôség sok esetben a kommunisták kezében volt), esetleg egyéb "pénzügytechnikai manôverekkel" 1945-46 során több vállalat irányítását vagy tulajdonát szerezte meg az RKP-nak. Az RKP érdekeltségébe került többek között a temesvári Gyapjúipar Rt., és a lugosi Textilipar Rt. (utóbbi 1/3-a a Magyar Textilipari Rt., 2/3-a a Schweizerische Volksband tulajdonában volt). 

A félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznünk: az RKP nem csak magyar érdekeltségeket igyekezett megkaparintani, ugyanis a párt gazdaságpolitikáját többek közt az jellemezte, hogy legális, féllegális és illegális eszközökkel a magántulajdonban lévô erôforrások fölötti ellenôrzés megszerzésére törekedett, ezért politikai befolyását kihasználva, haszonrészesedés fejében, román tôkéseknek is kijárt különbözô kedvezményeket, más esetekben pedig az állami tulajdonba átment javakat különbözô pártcélokra használta fel.

Visszatérve a különbözô román körök "zsákmányszerzô" törekvéseire, azt sem hallgathatjuk el: a Magyar Népi Szövetség vezetésétôl sem volt idegen az a törekvés, hogy egy-egy magyar vállalatra kiterjessze befolyását azzal, hogy a saját embereit igyekezett behelyezni az adminisztrátori állásokba. Erre utal Nékám Sándor is - megbízható informátorra hivatkozva⁵⁷ - egy 1946. június eleji jelentésében: az MNSZ el szeretné érni, hogy azokban a magyar érdekeltségû, zár alatt lévô vállalatokban, ahol a közeljövôben kicserélik az igazgatósági tagokat, legalább 50%-os részesedést tudjon elérni az újonnan felálló vállalatvezetésben. Abban is reménykedtek, hogy ha a vállalatokat fölszabadítják valamikor a zárlat alól, az erdélyi magyarságot, illetve az MNSZ-t a vállalatok vezetésében és hasznában "kellô részesedéshez juttatják". Az MNSZ törekvése nem is volt sikertelen: a Transylvania Bank Rt. (amely, mint korábban említettem, az Erdélyi Katolikus Státushoz állott közel) részvényeinek 40%-át azzal szerezték meg, hogy megígérték: fölmentik a kolozsvári pénzintézetet a zárlat alól. Az MNSZ vezetése tudatosan törekedett arra, hogy a magyar kisebbség gazdasági bázisát próbálja erôsíteni. Így többek között sikerült megszerezni - egyelôre még nem ismert módon - az Angol-Magyar Bank affiliációjának, a Marosvásárhelyi Leszámítoló Bank tulajdonában lévô Medgyesfalvi Gôztégla és Cserépgyár Rt., valamint a Marosvásárhelyi Üveggyár Rt. (az elsôben 100%-os, az utóbbiban 60%-os tulajdoni hányada volt a pesti banknak) részvényérdekeltségeinek felét, ezen kívül pedig a budapesti bank átengedte a kolozsvári, nagyváradi és marosvásárhelyi affiliált pénzintézeteinek banküzletét.⁵⁸ A Magyar Népi Szövetség azonban nem sokáig örülhetett a különbözô "szerzeményeinek", hiszen azok sem úszhatták meg az államosításokat. (A "fordulat évében" egyébként az MNSZ "államosítása" is megtörtént, hiszen már nem a magyar kisebbség érdekvédelmi szervezete volt, hanem csupán "transzmissziós szíj a Román Munkáspárt és a pártonkívüli magyar dolgozó tömegek között"...)

A különbözô román politikai/gazdasági csoportok mellett nem feledkezhetünk meg az országot ellenôrzése alatt tartó Szovjetunióról sem, hiszen ez utóbbi is hozzájutott különbözô nagyságú vállalati részesedésekhez. A potsdami konferencia határozatának megfelelôen háborús jóvátételként a legyôzött közép- és kelet-európai országokban található német és olasz javak a Szovjetunió tulajdonába kerültek, Romániában így jöttek létre a szovjet-román vegyes vállalatok, az ún. szovromok. Természetesen nem csak a román vállalatokban található német részesedés került a szovjetek kezébe, hanem a magyar vállalatok esetében is a Szovjetunióra szálltak át a részvények. Ez történt a brassói Gumigyár, és a Magyar Vasútforgalmi Rt. esetében. 

A nagyváradi Dreher-Haggenmacher Sörgyár esete azonban egészen más volt. A vállalat 50-50%-a a budapesti Pesti Hazai Elsô Takarékpénztár és a kôbányai Dreher-Haggenmacher Sörgyár Rt. tulajdonában volt. 1945 januárjában a budapesti ostrom során a harcoló szovjet csapatok mögött megjelenô ún. "speckülönítmények" a magyar pénzintézetek páncéltermeit szisztematikusan kifosztották, elhurcolva azokból a mûkincsekkel együtt a készpénzt és a részvénypaketteket is. Ekkor került a szovjetek kezébe a váradi sörgyár részvényeinek kb. 29%-a. Bár a fôrészvényesek 1945-ben - a megfelelô törvényes úton - az "eltûnt" részvényeket megsemmisítették, és új részvényutalványokat állítottak ki, 1947 tavaszán értesítést kapott a nagyváradi vállalatvezetôség a bukaresti Sovrombanktól, hogy - úgymond hadizsákmány jogcímen - a szovjetek birtokába jutott, és most náluk található részvények jogán a bukaresti intézet magának igényli a tulajdonból folyó összes jogokat. A nagyváradi Sörgyár esete nem egyedi, ugyanis a szintén váradi Carmen Cipôgyár részvényei egy - igaz jelentéktelen - része az elôbbi módon szintén a szovjetek birtokába került.⁵⁹

Nékám Sándor - az MNSZ egyik vezetôjére hivatkozva - 1946. július 23-i jelentésében⁶⁰ arról tájékoztatta a külügyminisztériumot, hogy a CASBI-törvény végrehajtási utasítása módosításának közzététele "a közeli napokra várható". Az ismeretlen informátor azonban túl derûlátó volt: még hónapoknak kellett eltelnie, amíg - valószínûleg az alább ismertetendô Szuszajkov-levél hatására - a kérdéses jogszabály október 19-én valóban megjelent a Monitorul Oficialban. A korábbi CASBI-rendelkezéseket módosító 826. sz. törvény azonban továbbra is CASBI-ellenôrzés alatt hagyta a kereskedelmi és ipari vállalatokat, pénzintézeteket, pozitív változást csupán az jelentett, hogy kivették a CASBI-felügyelet alól a román állampolgárok személyes javait (városi és falusi ingatlanokat, házhelyeket, mezôgazdasági felszereléseket, kisebb háziipari üzemeket, falusi vállalkozásokat). Valódi fordulatot azonban ez az intézkedés sem jelentett, ugyanis többek közt - a fisa-rendszerhez hasonlóan - igen körülményes, nehézkes utat írtak elô a javak felszabadítására.⁶¹ Ráadásul a jogszabály még azokat a javakat is zár alá vette, amelyek valamilyen oknál fogva addig még nem kerültek CASBI-zár alá! (A CASBI-törvény alapján ugyanis a vagyonbejelentési kötelezettség nem az érintett félre, hanem a hatóságokra hárult, így elôfordult, hogy némelyek addig "megúszták" vagyonuk zárolását.) Nem csoda, hogy a jogszabály megjelenése után - Erdélybôl származó hírek szerint - a magyar kisebbségen nagyfokú nyugtalanság lett úrrá... Elgondolkodtató mindazonáltal, hogy Iklódi Dezsô - általa teljesen megbízhatónak tartott informátor értesüléseire hivatkozva - azt jelentette, hogy Grozának a törvény tartalmáról - melyet Oeriu a "megtévesztésével" szövegezett meg, és hagyatott jóvá a minisztertanáccsal -, annak közzététele elôtt nem volt tudomása, ráadásul a jogszabályt rendkívül károsnak tartotta a választások elôtt...⁶²

Ahhoz, hogy legalább remény legyen arra, miszerint a CASBI-ügyben végre valódi fordulat fog elkövetkezni, Ivan Z. Szuszajkov vezérezredesnek a romániai SZEB helyettes elnökének közbelépésére volt szükség. Szuszajkov 1946. október 12-i, Grozának címzett átiratában tudomására hozta a román miniszterelnöknek, hogy "Magyarország és a magyar állampolgárok, valamint mindazok a fizikai és jogi személyek javai, melyek a Fegyverszüneti Egyezmény 8. szakaszának nyilvántartása és ellenôrzése alá estek, teljes egészükben kivétetnek a Fegyverszüneti Egyezmény 8. szakaszának illetékessége alól és visszaadatnak törvényes tulajdonosaiknak". A szovjet tábornok még arra is fölhívta Groza figyelmét, hogy "szíveskedjék különös figyelemben részesíteni azt a tényt, hogy a magyar és román javak felszabadítása és visszabocsátása folyamán azokból ne történhessenek elvonások vagy eltulajdonítások".⁶³ (A kiemelések tôlünk.)

Csakhogy Iklódi Dezsô követségi tanácsos - a föntebb említett informátortól - megtudta, hogy amikor a Szuszajkov-levél október 31-én megérkezett a CASBI-hivatalhoz, állandó tanácskozásokat tartottak, és lázasan dolgozni kezdtek az elôállt helyzet szabályozására vonatkozó új intézkedéseken. Simon Oeriu, a Román Összekötô Bizottság vezetôje - azon túl, hogy utasította a CASBI-hivatalokat: a feloldó rendelkezést tartsák titokban - elrendelte, hogy sürgôsen alakítsanak egy bizottságot a magyar vagyonok visszaszolgáltatása módozatait tartalmazó törvénytervezet kidolgozására. Utasítása értelmében csak olyan fizikai és jogi személyeknek adható vissza a CASBI alá vont vagyon, akik: 1) igazolni tudják, hogy mind 1944. szeptember 12-én, mind 1946 októberében is, magyar állampolgároknak, illetve e két idôpontban elismert magyar jogi személyeknek tekinthetôk; 2) akikre vonatkozólag a román hatóságok által lefolytatandó eljárás során igazolást nyer, hogy az Egyesült Nemzetekkel vagy Romániával szemben ellenséges magatartást nem tanúsítottak, azok érdekei ellen nem mûködtek és az Egyesült Nemzetek vagy Románia elleni háborúban valamely idegen állam hadseregében vagy paramilitáris alakulataiban önkéntesként nem szolgáltak. Ezenkívül "legalaposabb vizsgálat tárgyává teendô egy erre vonatkozólag lefolytatandó eljárás során, hogy a CASBI alól felszabadítandó magyar javakban nincsen-e burkolt német vagy olasz érdekeltség". Végül pedig arra utasította a hivatalokat, hogy "A felszabadítási és visszabocsátási eljárásnak lehetôleg hosszadalmasnak és komplikáltnak kell lennie".⁶⁴ (A kiemelés tôlünk.) 

A fenti koncepciónak megfelelôen Oeriu elkészíttetett egy rendelettervezetet, ám ez az utolsó pillanatban még sem jelent meg a Monitorul Oficialban, arra való hivatkozással, miszerint egy ilyen fontos ügyet nem rendeleti, hanem törvényi úton kell rendezni. Ezután több jogszabálytervezet-változat után (a tanácskozásokba a nemzetiségi államtitkárság bevonta az MNSZ vezetôségét is), végül is elkészült egy új törvénytervezet, melynek tartalmát megismerte Gyöngyössy István követségi tanácsos is. Jelentésében⁶⁵ arról tájékoztatta a külügyminisztériumot, miszerint "a tervezet legfeltûnôbb intézkedése, hogy a magyar[országi] javakat sokkal kedvezôbb elbánásban részesíti, mint a román állampolgárok CASBI alá vont javait". (Az elsô kategória javai visszabocsátása "hivatalból történik", ezzel szemben a román állampolgárok javainak feloldására - a korábbi gyakorlathoz hasonlóan - igen szigorú és hosszadalmas eljárást fogalmaztak meg.⁶⁶) Mindemellett a tervezet a javak két csoportjára vonatkozó eljárási mód tekintetében is különbözô ügymenetet írt elô.⁶⁷ Ráadásul - Iklódi Dezsô információi szerint - "változatlanul fennáll az a tendencia, hogy a CASBI alatt álló javak feloldását lassítsák és ezáltal is lehetôvé tegyék a fait accompli-k megteremtését..." (A kiemelések tôlünk.)

November elején már egyértelmûen látszott, hogy egyfelôl Bukarest a Szuszajkov-levelet igyekszik titokban tartani, másfelôl pedig - a levél szellemével ellentétben - a magyarországi érdekeltek javait továbbra sem hajlandóak fölszabadítani. Ezért a budapesti külügyminisztérium - nem elôször, és nem utoljára - a "sajtó-kiszivárogtatás" eszközéhez folyamodott, azt remélve, hogy ezzel színvallásra késztetheti a román vezetést. November 12-én a tekintélyes napilap, a Magyar Nemzet elsô oldalán, öles betûkkel közölte: "A SZEB rendeletére visszaadják a Romániában lefoglalt magyar javakat". A lap forrásként a Reuter-re hivatkozva⁶⁸, részletet közölt az ominózus levélbôl, melyet másnap szinte minden jelentôsebb politikai lap átvett, a kommunista Szabad Néptôl a kisgazda Kis Újságig. Romániában természetesen a lapok hallgattak. (Az egyetlen kivétel a Zsidó Demokrata Népközösség kolozsvári hetilapja, az Egység volt, amelyben - különös módon - lehozták az ominózus levelet. Ráadásul Oeriu már a november 2-i, a prefektusoknak kiküldött körrendeletében is hivatkozott a levélre!⁶⁹)

Úgy tûnik, Groza nem