A 20. század végén felmerül bennünk az a jogos igény, hogy természeti, társadalmi és mesterséges környezetünk körülöttünk harmóniát alkosson. E harmónia akkor a legteljesebb, ha az ember is megtalálja benne azt a helyet, ahol megvalósíthatja önmagát. Technikai civilizációnk elônyei mellett számos megoldatlan kérdés vetôdik fel, melyekre a tudomány meg kell találja a választ. Egyik ilyen kérdés az ún. "centrum-periféria" probléma. Az emberi történelem hosszú évszázadain át gyakran vált ez az elméleti kérdés és annak aktuális gazdasági és társadalmi vonzatai politikai viták tárgyává.

A probléma abban rejlik, hogy a fejlôdés folyamán mindig át kell értékelni azt, hogy mely döntési kompetenciák tartoznak térségi, kistérségi vagy éppen települési szintre, és melyek tartoznak nemzeti, országos vagy nemzetek feletti szintekre. Kontinensünk jelenkori fejlôdésére meghatározó hatással van az Európai Unió belsô szokás- és jogrendje, valamint ezek fejlôdési tendenciái. A volt szocialista országok csatlakozási törekvései szempontjából ez a közigazgatási preferenciák egyoldalúságát megtestesítô megyerendszer és a társadalmi-gazdasági szempontok szerint tagozódó regionális és szubregionális szemlélet versenyfutását jelenti.

Mivel a fejlôdés elsôsorban a társadalmi-gazdasági élet koncentrációjához kötôdik, ezek eredményeinek elterjesztéséhez, esetenként gyakorlatba ültetéséhez meg kell oldani a térségi szintû adaptációt.

A vidékfejlesztésnek ezen központi eredmények és elvárások adaptációjú alapfeladata mellett a másik fô funkciója azon döntések ügyében eljárni, melyekben a magasabb, országos, vagy az alacsonyabb kistérségi települési szint megfelelô hatékonysággal már nem képes.

Mivel a regionális szervezeti egységek kialakítása társadalmi, gazdasági és természeti szempontok alapján történt, a vidékfejlesztés feladatait is e szempontokhoz érdemes kapcsolni. E feladatokon belül két fô területet érdemes elkülöníteni: az egyik a természeti erôforrások, másik a humán erôforrások fejlesztése. 

A természeti erôforrásokkal kapcsolatos feladatok gyûjtôfogalma a természetes ökoszisztémák megôrzésére, a biológiai egyensúly fenntartására és az ezzel kapcsolatos fenntartható gazdasági fejlôdésre orientálódó tájgazdálkodás és környezetterheltség csökkentésére koncentrálódó környezetgazdálkodás.

A humán erôforrások fejlesztésében alapvetô fontosságú a lakosság jövedelmi színvonalának emelése, jobb minôségû és szélesebb skálájú termékekkel és szolgáltatásokkal való ellátása. E kérdések megválaszolása után beszélhetünk csak a vidék népességmegtartó és közösségszervezô szerepének megvalósításáról.

A lakossági jövedelemnövekedésnek két fô lehetôsége van. Az elsô a térségben gyártott termékek, illetve a térségbeli vállalkozások által nyújtott szolgáltatások piaci pozícióinak erôsítése, ezáltal a termelésbôl származó bevételek növelése. A következô lehetôség a háztartási és a termelôi kereslet javuló minôségén és kedvezôbb árakon történô kielégítése.

Mindkét cél eléréséhez alkalmas eszköznek bizonyulhat a Nyugat-Európában elterjedt ún. piacgazdasági szövetkezeti modellek adaptálása. A termékelôállítással vagy szolgáltatással foglalkozó vállalkozások általános gondja a pénzügyi lehetôségek szûkössége. Erre a hiányosságra az a legelterjedtebb reakció, hogy a vállalkozásokban arra a funkcióra fordítsanak legkevesebb erôforrást, mely a közfelfogás szerint a legkevésbé hat vissza a termelés jövedelmezôségére. 

E funkció a teljes marketingtevékenység: a piaci igények feltérképezésétôl a termék piaci pozicionálásáig, a termék vagy szolgáltatás fizetôképes piacának jogi és egyéb eszközökkel történô biztosításáig. Térségi szinten az információáramlás lassúbb, beszerzése nehézkesebb a regionális központ és a kisebb népsûrûségû vidék között. E hátrányos feltétel miatt, az elsôsorban tôkeérdekeltségû vállalkozások tevékenységük szempontjából elônyben részesítik a regionális központot, mint a hozzá képest periferikus elhelyezkedésû régiót. Így a periféria keresletének megismerése, igényeinek esetleges befolyásolása, a termék eljuttatása a helyi termelô réteg feladata fog maradni. Ehhez azonban összefogásra van szükség, ha nem akarnak beletörôdni a néhány közvetlen tôkeérdekeltségû vállalkozásnak való kiszolgáltatottságba. E vállalkozások csak akkor vállalják fel a periferikus területen történô tevékenység hátrányait (többletköltségeit), ha viszonylag kevés versenytárssal kell számolni. A marketing-tevékenység ellátására a régiót jól ismerô, a helyi termelôk által tôkével ellátott speciális szervezetet lehet és érdemes létrehozni. Ez a szervezet a marketing vagy értékesítô szövetkezet. A szövetkezet a marketing funkciót sokkal hatékonyabban el tudja látni, mintha a tagjai egyénileg próbálkoznának.

Az életszínvonal emelésének további eleme a régió vásárlóinak jobb minôségû, olcsóbb, nagyobb választékú termékekkel történô ellátása. A beszerzô funkcióra is igazak azok az állítások, melyek a marketing szövetkezetekre vonatkoznak, azaz az elsôdlegesen tôkeérdekeltségû vállalkozások a központot helyezik elôtérbe a régióval szemben, fôként az információszerzés és a közlekedés, szállítás költségesebb és bizonytalanabb volta miatt. A beszerzési tevékenység gazdaságosabbá tétele is a helyi lakosság feladata marad. A fejlett piacgazdaságban erre a problémára hosszú ideje bevált megoldás a fogyasztási szövetkezet. Gondoljunk csak a rochdale-i takácsok, az erdélyi Hangya szövetkezetek vagy a magyarországi ÁFÉSZ-ek példájára. E beszerzési vagy fogyasztási szövetkezetek mûködtethetnek elárusítóhelyeket mind a termelôk, mind a háztartások számára.

A régió lakosságának és termelôinek megfelelô minôségû és árszínvonalú szolgáltatásokkal való ellátása szintén legalább olyan fontos és megoldatlan feladat, mint a beszerzési funkció hatékony ellátása. A tôke és információs források szûkössége e területen is a helyileg érdekeltek összefogására hívja fel a figyelmet. A különféle gépüzemi szolgáltatások - amelyek igazán tôkeigényesek - ellátására alakíthatók ki a szolgáltató szövetkezetek. Ez esetben két típust lehet elkülöníteni: egyrészt a tôkeegyesítésbôl létrehozott, közös gépparkkal rendelkezô gépszövetkezetet, másrészt a gépparkkal nem rendelkezô, csak koordinatív funkcióval rendelkezô gépkört.

A természeti erôforrások megôrzésére az elôbbiekben ismertetett szövetkezettípusok logikája alapján megfontolandó lehet hulladékfeldolgozó, víztisztító, természetvédô, az eredeti ökoszisztémát (a lehetséges mértékben) helyreállító szövetkezetek kialakíthatóságának vizsgálata. Ezekben az esetekben a helyi lakosság szélesebb rétege tud csak anyagilag kielégítô mértékben hozzájárulni a beruházásokhoz (hulladékfeldolgozó vagy víztisztító üzem), ami komoly szervezômunkát és közösségi összetartást igényel. Számottevô tôke is szükséges, melynek elôteremtéséhez az államnak kell vissza nem térítendô támogatásokkal hozzájárulni. Fontos tôkeforrás lehetne még a környezetet jelentôsebben szennyezô vállalatokkal fizettetett összeg (adó), amit így vissza lehetne forgatni a természet megóvásának céljára.

A vidékfejlesztés aktuális társadalmi-gazdasági feladat. A probléma a klasszikus "centrum-periféria" kérdéskörrel hozható kapcsolatba. A vidéki térségek fejlesztésének alapja a természeti és a humán erôforrások fejlesztése. E folyamat legnagyobb akadálya a centrumtól távoli tôkeforrások szûkössége, valamint az információáramlás akadályai és a szállításokkal kapcsolatos többletköltségek.

A problémára megoldást hozhatnak az ún. piacgazdasági szövetkezeti modellek, mert lehetôvé teszik a szükséges tôke összevonását olyan területen, ahol a vállalkozói tôke nem szívesen jelenik meg, valamint tagjai hordozzák azokat az információkat, melyek összegyûjtése a vállalkozói tôke számára nem szívesen vállalt többletköltség.

Természetesen a szövetkezeteknek a vidékfejlesztésben vállalt szerepe csak akkor lesz hatékony, ha az állam e törekvéseket támogatja mind a jogalkotásban, mind az állami beruházások, mind a pénzügyi céltámogatások terén.

Irodalom