A romániai magyarság gazdasági élete, mint minden kisebbségi helyzetben levô népközösségé, kettôs szempontból vizsgálható. A többségi néppel, illetve az ország gazdasági életével való kapcsolatai és ezeken keresztül a nemzetközi kereskedelmi viszonylatok szempontjából, és azoknak a különleges népkisebbségi feladatoknak alapján, amelyeket egy többé-kevésbé elkülönült gazdaságtársadalmi organizmus teremt. Ha a kisebbségi magyarság gazdasági élete nem is tekinthetô az ország egyetemes gazdasági életétôl teljesen elvonatkoztatva, bizonyos, hogy mint külön népi életet élô nemzettestnek, önálló s a többségi nép gazdasági feladataitól eltérô vagy éppen ellentétes gazdasági törekvései is lehetnek. A gazdaságpolitikai irányítás célját és eszközeit mindig az illetô nép gazdasági helyzete, szervezettsége, adottságai és lehetôségei határozzák meg, s ezek egy kisebbségi népnél sohasem lehetnek ugyanazok, mint az állam különleges gondoskodásának örvendô többségi népnél. Mivel külön feladatot jelentene a kisebbségi magyarság és a többségi nép gazdasági élete közötti összefüggéseket és kapcsolatokat vizsgálni és ezeken keresztül a transzilván magyarság gazdasági tevékenységének útját a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokban keresni, a következôkben csak belsô gazdasági feladatainkról, az öncélú magyar kisebbségi gazdaságpolitika problémáiról lesz szó. Az erdélyi magyar népközösséget úgy tekintjük, mint oly nemzettársadalmat, melynek a maga jól felfogott érdekeinek védelmében és céljainak követésében - minden elméleten túl - egy önös érdekû gazdaságtársadalmi élet megteremtésére kell törekednie.

A transzilván magyarság gazdasági szervezetének alkata még a régi magyar államkeretek között, a magyar kapitalizmus keletkezése idején és kifejlôdése során kapta meg mai jellegét. Nem foglalkozunk részletesen a régi Magyarország gazdaságpolitikájával, annak szellemével és következményeivel. Sok meg nem bocsátható tévedését itt érezzük, látjuk és bûnhôdjük nap nap után mindnyájan, kik annak késôi elesettjei vagyunk. 1867-tôl kezdve minden a liberalizmus jegyében történt, s mi liberálisok voltunk önmagunk érdekeinek feláldozása árán is. A gazdasági erôk szabad érvényesülésének jelszava sok millió magyar kisember vagyonának megsemmisülését, életlehetôségeinek elzárását és gazdasági érdekeinek feláldozását jelentette egy csak önmagának élô, a nemzeti lélektôl és szellemtôl jobbára idegen plutokrácia javára. Magyarország gazdasági fejlôdése nem jelentette a magyar tömegek anyagi és szellemi elôrehaladását. Ez a fejlôdés csenevész, sorvadt és szociális sebektôl éktelenkedô magyar mezôgazdaságot és egy öncélú, vagyont, tôkét, befolyást, közszellemet és kormányokat hatalmában tartó merkantil-liberál-kapitalizmust eredményezett. A jobbágyi sorból még alig felemelkedett nép a maga védtelenségében és kiszolgáltatottságában továbbra is jobbágya maradt az új hatalomnak, az ingó tôke erejének. A feltörô magyar kapitalizmus útját az eladósodott birtokok, a falvakon uralkodó hitel- és áruuzsora, a kivándorolni kezdô magyar tömegek, az egyre növekvô agrárproletariátus, az ország szélein élô nemzetiségek fokozódó térhódítása, egy szétesett és új elemekkel felhígított magyar középosztály s az új pénzarisztokrácia hatalma és mohósága jelezték.

A szabadelvû kormányok szemében a magyar mezôgazdaság mint számba jöhetô gazdaságpolitikai tényezô nem létezett, a mezôgazdaságból élô Magyarországot az agárérdekek elhanyagolása jellemezte. Gazdaságpolitikája csak arról gondoskodott, ami az ingótôke és a merkantilkörök céljait, illetve az azt képviselô új magyar fôvárosi és városi elemek érdekeit szolgálta. A nemzeti ipar pártolása is már alapjában elhibázott volt, mert az agárválságban legyengült, a mobiltôke hatalmának kitett, számottevô fogyasztó erôt nem képviselô mezôgazdaságra akart ráépíteni egy, a külföld, fôképpen Ausztria fejlett iparával sikeres versenyzésre képtelen gyáripart. Irracionális ipari kísérletezésekre hatalmas összegeket áldozott - iparvállalatokat létesítvén a kivándorlás által sújtott vidékeken, a gazdasági feltételek minden adottsága nélkül. Nagy összegû állami segítségben részesített oly kezdeményezéseket, amelyeknél a vállalkozás komolysága, a vállalkozók anyagi és erkölcsi hitele, szakértelme, de még nemzeti megbízhatósága is egyaránt hiányzott. Így ennek az erôltetett iparfejlesztési mozgalomnak nem sok elônye, de annál több hátránya jelentkezett, fôképpen a magyar elemet képviselô kisipar visszaszorítása tekintetében, mely kisipar egyre nehezebben állta a versenyt a gyáriparral szemben. Az erôteljes iparosodás és kapitalista fejlôdés nem talált semmi ellenállásra az agrárérdekek szempontjából sem. Mezôgazdasági téren csak az agártársadalom érdekképviseleti tömörülése és szövetkezeti szervezkedése jelentett némi mozgalmasságot, elôbbi a Gazdaszövetség, utóbbi a gróf Károlyi Sándor és társai által létesített szövetkezeti központok keretében. Mindkét szervezkedés azonban csak részleges eredményeket érhetett el a felsôbb osztályok közömbössége, a liberális-merkantil körök nyomasztó gazdasági fölénye és szellemi befolyása következtében.

A magyar gazdasági fejlôdésnek ez az egyoldalúsága határozta meg a fôhatalmi változással Romániához csatolt magyarság gazdasági szervezetének képét és alkatát. Csak a mezôgazdálkodás, az ôstermelési ágak mûvelése jelentett kimondottan magyar gazdasági tevékenységet, de ez a mezôgazdaság sem rendelkezett fejlettebb érdekvédelmi szervekkel, tôkeerôs és a feladatoknak széles területén munkálkodó szövetkezeti hálózattal, erôs gazdaköri szervezettséggel és a mezôgazdasági oktatást és kiképzést ellátó intézményekkel. A mezôgazdaság mellett számottevô magyar gazdasági tényezônek csak az akkor még erejének teljében, intézményeinek és vagyonának birtokában levô magyar kisiparosság számított, a gyenge magyar kereskedôi osztály mellett. A régi magyar nemzeti iparpártolási mozgalom eredményeképpen itt-ott magyar kezekben levô kisebb-nagyobb ipari üzemek - korábbi kapcsolatainak elvesztése, az új többségi tôke- és személybevonások következtében, de fôképpen a nemzetiségileg, politikailag és társadalmilag külön szervezkedô kisebbségi zsidóságnak a magyarság életébôl való kiszakadásával - kiestek a magyar gazdasági közösségbôl.

Nemzeti iparral csak a gazdasági szervezeteit céltudatosan kiépítô, zárt gazdaságtársadalmi életet élô szászság és a jómódú svábság rendelkezett. A gyáripart, ipari telepeket, a termelô üzemeket, a városi nagy- és kiskereskedelmet, a mezôgazdasági termények bel- és külföldi értékesítésének szerveit, a nyersanyagokkal, élelmi és ruházati cikkekkel való ellátás üzletkörét majdnem kizárólagosan a faji öncélúságot keresô zsidóság tartotta birtokában és tartja birtokában ma is. A románság és a szász nép nemzeti célok szolgálatában álló és birtokpolitikai célokat támogató hitelszervezetével szemben a budapesti nagytôkétôl függô magyar pénzgazdaságnak nem volt oly kiépített bankszervezete sem, mely a transzilván magyarság céljaival és intézményeivel összeforrt, nemzeti feladatokat betöltô tôkét jelentett volna.

Nem lehetett azt várni, hogy a transzilván magyarság - gazdasági és pénzügyi szervezetének ezzel a csonkaságával, idegenbe veszô tôke-, munka- és fogyasztási erejével - ki tudja majd heverni a vagyonállományában beálló óriási veszteségeket, ellen tud állni az elmélyült gazdasági válságnak és vissza tudja verni a létét veszélyeztetô támadásokat. Az adottságok és lehetôségek komoly mérlegelése, önerônk tényleges számbavétele mellett nem lehetett hinni azt, hogy a transzilván magyarság erôs és öncélú gazdasági szervezkedés nélkül képes lesz vagyoni, szellemi és erkölcsi értékállományát megôrizni és teljesíteni mindazt, amit egy önálló államiságban élô nemzet életében az állam tesz a maga hatalmával, anyagi erejével, gazdasági, szociál- és kultúrpolitikájával. Az erdélyi magyarság azonban nem fordult komolyan a gazdasági kérdések felé, a társadalmi és gazdasági szervezkedés ügyét másodrendû fontosságúnak tartotta. Gazdasági, kereskedelmi és bankvállalatainak látszólagos és csak a kedvezô konjunktúra által teremtett, ideiglenes föllendülése elterelte figyelmét a belsô gazdasági erôk megszervezésének és saját intézményei kiépítésének szükségességérôl. A gazdasági összeomlás így nagyobb mérvû rombolást vitt végbe életében, mint más kisebbségi vagy akár a többségi népnél. A földreformmal tönkrement a birtokosság, a mezôgazdasági válságban jövedelmezôségét vesztette a mezôgazdálkodás és vándorútra indult a falu, a konverziós törvény következtében elpusztultak a takarékossági és alapítványi vagyonok, hitelszervezetünk tönkrement. A magyar középosztály leszegényedése egyre tovább tartó folyamat, állástalan ifjúságunk problémájára nem tudunk megoldást találni, s a gazdasági súlyát vesztett magyar iparosság is egyre több helyet kénytelen feladni.

Hogy él ma a transzilván magyar társadalom? Kopottan és leszegényedve, máról holnapra, tervek és célok nélkül, bizonytalanságban önmaga sorsa felôl. Társasélete egyre szûkül, nyilvános életet nem él, igényeit teljesen lecsökkentette, sorskérdéseivel szemben fásult és közönyös. Társadalmi életünk elevenség, mozgalmasság és vezetés nélküli, szellemi életünk a világnézeti széttördeltség képét mutatja. S az anyagi pusztulással jár az erkölcsi romlás. Népünk nemzeti megbízhatósága csökken, erkölcse romlik a ránehezedô szegénység és megélhetési gondok súlya alatt. Egy önerejére utalt kisebbségi nemzettársadalom, amely nem tudja tagjainak a szerves közösségi élet adta erôt, védelmet, anyagi támaszt, bátorságot, öntudatot és biztonságérzetet nyújtani, más nem is lehet.

Gazdasági helyzetünk felmérése, erôink számbavétele, lehetôségeink kikutatása és követése egy jól meghatározott magyar kisebbségi gazdaságpolitika keretében ma már jövôt mentô vagy jövôt vesztô kérdés. A politikai tevékenység látszateredményei miatt a társadalmi és gazdasági szervezkedés ügye el nem hanyagolható. Ma ötletszerûen élünk, egy átfogó és egyetemes terv, gazdasági program nélkül, mely meghatározná tennivalóinkat, kijelölné fejlôdésünk irányát. Szükség van kisebbségi gazdasági programra, mely hozzáidomítsa társadalmi berendezkedésünket, gazdasági szervezeteinket és gondolkodásmódunkat a kisebbségi sors ma már újnak sem mondható követelményeihez. Szervezett gazdasági ellenállás nélkül meddônek látszik minden politikai küzdelem, viszont csak az a gazdasági szervezkedés ellenálló, mely a széles tömegek érdekvédelmére támaszkodik. A magyarság 80%-a kis emberekbôl áll, elsôsorban földmûvelôkbôl, majd munkásokból és kisiparosokból. A szervezkedés munkájának tehát a kisembereket kell céloznia. Gazdasági erôink és lehetôségeink majdnem kizárólagosan a mezôgazdaságban találhatók fel, gazdaságpolitikánknak tehát elsô vonalban a mezôgazdálkodás fejlesztésére, jövedelmezôségének fokozására és intézményeinek megerôsítésére kell irányulnia.

Annak a súlyos válságnak, amely gazdatársadalmunkat létalapjaiban támadta meg, egyetlen vonatkozásban jelentkezett kedvezô hatása: ennek az igazságnak felismerésében és köztudatba vitelében. Ma már nem kétséges, hogy mezôgazdaságunk, állattenyésztésünk helyzetén, falusi népünk sorsán nyugszik nemcsak egész közgazdasági életünk, de népi jövônk is. A nagybirtokok megszûntével nemzeti földbirtokállományunk csaknem kizárólag a kisbirtokokon nyugszik, e mezôgazdasági kisüzemeknek termelési eredménye és jövedelmezôsége azonban messze elmarad a várhatótól általános gazdálkodási kultúránk hátramaradottsága, a kisgazdaságok tôkehiánya és gazdatársadalmunknak szervezetlensége következtében. A mezôgazdasági szaktudás emelése, gazdasági ismereteink növelése a múlt mulasztásai után fokozott mértékben hárul lehetôségeiben megfogyatkozott kisebbségi jelenünkre. Négy, újonnan létesített gazdasági iskolánk s a Gazdasági Egylet által rendszeresített oktatási tanfolyamok régen érzett hiányt pótolnak, de valós eredményekrôl csak akkor beszélhetünk, ha hatásukat földmûvelô népünk többoldalú, jobb és olcsóbb termelésében s a kisbirtoküzemek jövedelmezôségének fokozottságában fogjuk föllelni. Mezôgazdasági termelésünk belterjesebbé tétele, az egyoldalú szemtermelés helyett az eddig elhanyagolt mellékgazdasági ágak felkarolása, a termelés mennyiségi és minôségi emelése, visszaesett állattenyésztésünk feljavítása képezik legfôbb gazdasági feladatainkat.

Ezek a feladatok földmûvelôinkkel és kisgazda-társadalmunkkal szemben igen nagy kívánságokat támasztanak. Jobbat, többet és olcsóbban termelni csak az tud, ki kellô szakismeretekkel rendelkezik, a rohamosan haladó kutatás eredményeit saját üzemében felhasználja, akinek módjában áll a hasznos újítások megvalósításához szükséges tôkét megszereznie és gazdaságos befektetéseket eszközölnie, új gazdálkodási ágakkal foglalkoznia, s aki kellô kereskedelmi ismeretekkel és érzékkel bír, hogy az értékesítés mûveleteiben is részt vegyen. A termelés ma ötletszerûen történik, a vidék talaj- és éghajlati viszonyainak legkedvezôbb termelési lehetôségei figyelembevétele, a fogyasztás kívánalmainak, a piaci árak és értékesítési módok ismerete nélkül. Hiányoznak azok a hitelszervek is, amelyek olcsó s a mezôgazdasági termelés kívánalmaihoz alkalmazkodni tudó kölcsöntôkékkel látnák el gazdasági kisüzemeinket. Drágább és nagyobb tôkebefektetést jelentô mezôgazdasági gépek és eszközök beszerzése és használata szinte lehetetlenség tôkeszegény és csak a legcsekélyebb jövedelmezôséget nyújtó kisgazdaságaink számára. A legnagyobb veszteség azonban termelôinket az értékesítésnél éri, melynek hasznában egyáltalán nem részesülnek. Termelôink helyzete e tekintetben a teljes kiszolgáltatottsággal egyenlô, az exportcégek s a közvetítô kereskedelem falvakat járó ügynökei gyakran még a termelési önköltségen is alulmaradó árakon vásárolják össze terményeinket.

De annak, hogy a termelés átszervezése s az értékesítés kihasználása a kistermelôk körében megindulhasson, olyan elôfeltételei vannak, melyeket azok külön-külön nem képesek megteremteni. Amit azonban egyesek igyekezete és törekvése elérni nem tud, azt biztosíthatja a kistermelôk számára a gazdaköri és szövetkezeti szervezkedés.

A termelés szükségletei (vetômag, mûtrágya, gépek, anyagok, eszközök) közös gazdaköri vagy szövetkezeti vásárlással szerezhetôk be leggazdaságosabban. A modern termelési eszközök csak nagyobb szervezetekben érvényesülhetnek elônyösen, s a jobb és biztosabb értékesítés hasznának a termelôk számára való biztosítása is csak termelô és értékesítô szövetkezetekbe való tömörüléssel lehetséges. E szövetkezetek a bennük szervezett kistermelôk gazdasági és kereskedelmi tudását fokozzák, termelését mennyiségileg és minôségileg irányítják és azt - a közös nagybani értékesítés által nyújtott elônyök kihasználásával - a felvásárló és fogyasztó piaccal való közvetlen kapcsolatuk révén, szakképzett személyzetük segítségével jobban értékesítik s ezáltal a mezôgazdasági termelés jövedelmezôségét emelik.

Tudunk-e magyar terménykereskedelmet teremteni, tudjuk-e falusi népünk jövedelmét fokozni és számára jobb megélhetést biztosítani, e kérdéstôl nemcsak az abban közvetlenül érdekeltek sorsa, hanem az egész kisebbségi magyarság gazdasági talpraállásának ügye függ. Sajnálatosan nélkülözzük a vonatkozó statisztikai adatokat, de a mezôgazdasági termékeknek a városi fogyasztó közönség és a külföldi felvevôpiacok által fizetett árai és a termelôinknek juttatott árak közötti összehasonlításból is könnyen meggyôzôdhetünk arról, hogy sok száz millióra rúg annak az értékesítési haszonnak az összege, mely a termelô és fogyasztó közé sokszor indokolatlanul hosszú sorban beilleszkedô kereskedelem hasznát teszi. Ennek a közvetítô kereskedelemnek tevékenységét pedig nem magasabb erkölcsi szempontok irányítják, alanyai nemzetileg érzéketlen, idegen elemek, s a fáradságos termelô munkát végzô népünk érdekeinek rovására könnyen, gyakran pillanatok alatt létrejött üzletkötések révén szerzett hatalmas haszna nem szolgálja a kisebbségi magyarság anyagi és szellemi megerôsödését.

Legnagyobb gazdasági fogyatkozásunk, hogy sem gazdaköri, sem szövetkezeti szervezkedésünk még nem áll azon a fokon, hogy a közös beszerzés és terményértékesítés terén fennálló lehetôségek elônyét és hasznát a magyar termelô rétegek javára biztosíthassa. Mezôgazdasági értékesítésünk megszervezése s az értékesítés szerveinek kiépítése, a termelôknek az értékesítési tevékenységbe való bekapcsolása oly feladatunk, amelynek megoldása nélkül egyéb gazdasági céljaink sem valósíthatók meg. Amíg az ôstermelô magyarság gazdasági szerepe csak a termelésben, a termények elôállításában áll, anélkül hogy a hasznosítás, értékesítés és forgalomba hozatal terén mint számottevô tényezô szerepelne, mezôgazdaságunk mindvégig idegen gazdasági erôk és érdekcsoportok kiszolgáltatottja marad. Gazdasági egyleteink, iskoláink és gazdaköreink gazdasági oktatást nyújtó munkája egy fejlettebb, minôségi és mennyiségi többletet adó mezôgazdasági termelés elérése, szövetkezeteinknek propagandája egy fokozottabb szövetkezeti szervezkedés beindulása érdekében csak akkor fognak eredményesekké válni, ha tudunk oly gazdasági és kereskedelmi szerveket is létesíteni, amelyeknek munkájába bekacsolódva a termelô a maga szervezettségének, többet tudásának, fejlettebb gazdálkodási kultúrájának tényleges hasznát is tudja. A hasznot hajtó értékesítés, amely visszahat a termelés módjára, eredményére és a termelôk gondolkozására, a legjobban tanító gazdasági iskola, a legeredményesebben dolgozó gazdakör és a legtöbbet nyújtó szövetkezet.

A mezôgazdasági beszerzô és értékesítô szövetkezetek mûködése azonban sok nehézségbe is ütközik. Ilyen a megfelelô, szakképzett, szövetkezeti lelkületû, de kereskedôi jártassággal bíró személyzet kérdése, továbbá a tôkéé, amelyre a beszerzô és értékesítô mûveletek pénzügyi támogatása, a szükséges felszerelések és berendezések beszerzése s raktárak felállítása céljából fokozott mértékben van szükség, és végül, de nem utolsósorban, az értékesítô lehetôségek, az állandó vevôpiac kérdése. Mint a gyakorlatban legtöbbször elôforduló hibát említjük meg, hogy a kifejezetten értékesítô céllal megalakult szövetkezetek nem specializálták magukat, hanem többféle irányban, sokféle áruval kezdenek foglalkozni, ami bukásukhoz vezet. E nehézségek részbeni kiküszöbölése jelenlegi adottságaink között úgy volna lehetséges, ha az értékesítési feladatok elvégzésére egyelôre nem alakulnának külön szervek, hanem a már meglevô hitel- és fogyasztási szövetkezeti hálózatunk kapcsolódna bele ebbe az új üzletágba. E célból szükséges volna, hogy városi székhellyel egy vagy több altruizált tôkéjû mezôgazdasági beszerzô és értékesítô részvénytársaság jöjjön létre, mely ugyan elveszítené így a szövetkezeti formában megvalósítható anyagi és erkölcsi lehetôségeket és elônyöket, de ezzel szemben több képességgel, kötetlenséggel és mozgásszabadsággal rendelkezne. E részvénytársasági formában létrejövô tôkeerôs, szakképzett személyzettel és vezetéssel rendelkezô, megfelelô bel- és külföldi üzleti összeköttetésekkel bíró vállalat a már mûködô és a jövôben alakítandó szövetkezetekkel dolgozna együtt, felhasználva azokat mint a legtermészetesebb vidéki beszerzô és szétosztó helyeket.

E pillanatnyilag legelônyösebbnek látszó megoldás azonban nem jelentheti a mezôgazdasági beszerzô és értékesítô szövetkezetek alakítására irányuló törekvések feladását.

Szövetkezeti hálózatunk ma még sajnálatosan nélkülözi a termelô és értékesítô szövetkezeteket, amit a falusi hitel- és áruuzsora letörésére annak idején létrehozott magyar szövetkezeti mozgalom különleges fejlôdési módja magyaráz. Az újabban szervezett tejszövetkezeti mozgalom és annak számottevô eredményei megmutatják az értékesítô szövetkezeti összefogásnak beláthatatlan jelentôségét és lehetôségeit. Mûködésük eredményét egy kis nép életében és egész nemzetgazdaságokat átalakító hatásukat világosan igazolják a finn és a dán példák. Falvainkban a hitelszövetkezetek és a még kis számú tejszövetkezetek mellett csak fogyasztási szövetkezetek mûködnek, holott a falu természeténél fogva elsôsorban termelô és csak másodsorban fogyasztó. Falusi fogyasztási szövetkezeteink, habár cégük és alapszabályaik szerint a mezôgazdasági termelésbe és értékesítésbe bekapcsolódó üzlettevékenységet is kellene folytatniok, ma pusztán csak mint háztartási és fogyasztási cikkeket beszerzô boltok mûködnek. Bár hivatásuk így is jelentôs, mégis be kell látnunk, hogy e tekintetben szövetkezeti mozgalmunk egészen különlegesnek mondható és eltér a külföldi szövetkezetek mozgalmától, ahol a falusi szövetkezetek fôleg közös beszerzéssel és értékesítéssel foglalkoznak és fogyasztási szövetkezetek alatt kizárólag városi szövetkezeteket értenek. Fogyasztás szempontjából gazdasági jelentôségük a városoknak van, nálunk azonban sajnálatos módon éppen városainkban erôtlen a fogyasztási szövetkezeti szervezkedés, sôt legtöbb helyen nem is találunk ilyen szövetkezetet. Ez a helyzet parancsolólag írja elô a még mindig többségükben magyar városaink fogyasztó közönségének szövetkezeti megszervezését, párhuzamosan a falusi értékesítô szövetkezetek alakításával. A városi magyarság ugyanis fogyasztási erejének mai szervezetlenségében nem tud élni azzal a gazdasági hatalommal, amelyet mint fogyasztó tömeg képvisel. Kiszolgáltatottsága ebben a vonatkozásban semmivel sem kisebb, mint a termelôké. Nem tud befolyást gyakorolni a közvetítô és városi kereskedelemre és így gazdasági erején keresztül társadalmi súlyát, szellemi befolyását és politikai szempontjait sem érvényesítheti fokozottabb mértékben. Még ma is milliárdokra rúg évente az az összeg, amelyet a városi magyarság közszükségleti cikkekre, élelemre, ruházkodásra kiad. Ennek az összegnek igen jelentôs része azonban a magyar fogyasztó közönséghez sem gazdasági, sem kultúrjavak formájában nem folyik vissza, s ez lassú tôke- és vagyonelszivárgást, állandó vérveszteséget jelent. Ha a városi magyarság fogyasztási szövetkezetekbe tömörülve szerezné be a maga szükségleteit, olcsóbban és jobban vásárolna, bennük saját közhasznú intézményeit támogatná s a fölösleges közvetítô szervek kikapcsolásával a magyar falusi réteggel jutna közvetlen gazdasági és kereskedelmi összeköttetésbe, ami mindkét fél számára hatalmas gazdasági elônyt jelentene. A kisebbségi önellátás megvalósulása felé ez volna az elsô lépés és út annak a gazdasági közösségnek a létesítésére, amely önvédelmen, önkéntes érdekazonosításon és az egymás támogatásának elvén épül fel. Annak az öncélú magyar kisebbségi gazdasági közösségnek megvalósítása, amely csak feleslegét adja át másoknak és csak a hiányzót szerzi be külsô forrásokból, mint legfôbb életparancs és gazdasági célkitûzés áll elôttünk. Ehhez azonban szükséges az is, hogy városainkban a fogyasztási szövetkezeteknek s a magánkereskedéseknek is olyan új típusa fejlôdjék ki, mely különlegesen a falu termékeit veszi fel és juttatja el a városi fogyasztó közönséghez (tejtermékek, gyümölcsfélék, zöldség, baromfi, tojás, háziipari és népmûvészeti termékek stb.). Az erre irányuló eddigi kezdeményezések igen sok sikerrel biztatnak (AVE, ÁGISZ, "PITVAR" szövetkezet).

A mezôgazdasági értékesítés és a városi fogyasztás megszervezése mellett gazdaságpolitikánknak a magyar jellegû ipar megteremtésére és kereskedelem-fejlesztésére kell irányulnia. A mezôgazdasági és kisipari termelés, még ha fejlôdésük szempontjából adva volnának is az összes kedvezô feltételek, csak másodrendû szerepet tölthetnek be bármely gazdasági szervezetben, ha a nagyipar, a vállalatok, az üzemek és a kereskedelem tôlük különálló gazdasági tényezôk birtokában van. A magyar gyáripar és kereskedelem fejlesztése nélkül gazdasági szervezetünk mindvégig csonka marad. Az iparnak nagy jelentôsége van nemcsak gazdasági, hanem közmûvelôdési, sôt politikai vonatkozásban is, mert alapja a városi életnek és elômozdítója a társadalmi és kulturális fejlôdésnek. Az önellátásra törekvô agrárállamokban ma az ipar kedvezô helyzetben és hatalmas fejlôdési lehetôségek birtokában van. Annak a fellendülésnek azonban, amelynek a romániai ipar az utóbbi esztendôben örvend, a magyar termelô- és fogyasztórétegek semmi elônyét sem élvezik és kedvezô hatását nem érzik.

A ma még csekély gazdasági erôt és tôkét képviselô magyar jellegû ipar további megizmosítására legfôbb lehetôségnek a mezôgazdasági ipar fejlesztése, az ipari növények feldolgozásával foglalkozó üzemek számának növelése látszik. Falusi termelôrétegünk gazdasági szerepe ebben a tekintetben is ma majdnem kizárólagosan csak a nyersanyagok szolgáltatásában áll, anélkül hogy az ipari feldolgozás hasznában részesülne. A mezôgazdasággal szoros ipari termelésnek kedvezô hatása az ipari növények nagyarányú termelésében, a gazdálkodás jövedelmezôségének fokozásában és belterjesebb jellegében is jelentkezik. Ma az e területen jelentkezô gazdasági lehetôségek kiaknázatlanul maradnak a termelésben elsôsorban érdekelt tényezôk részérôl. A len, kender, komló, répa, gyógy-, festô- és olajnövények ipari feldolgozása, szeszfôzdék, gyümölcsfeldolgozó, konzerv- és húsvágó üzemek létesítése, tejiparunk további kiépítése, a magyar jellegû malomipar megteremtése jelentené a magyar ipar úttörését az iparosodás minden elônyével. Házi iparcikkeink s a székely szôttes- és posztógyárak által újabban forgalomba hozott ruhaszövetek nagy kelendôsége bizonyítja, hogy háziiparunk elsôrendû minôségû cikkeket tud elôállítani s a magyar közönség a gazdasági kérdésekben egyre tisztábban látó szemmel igazodik.

Legközelebb álló feladatunknak azoknak az iparágaknak felkarolása látszik, amelyek aránylag nem igényelnek nagy tôkét és nagyobb befektetést. Ahogy a lengyelországi ukrán kisebbség kicsiny kezdeményezésekbôl a nemzeti összetartás és fegyelem erejével meg tudta teremteni az ukrán nemzeti ipart, s ahogy ma az ukrán kisebbség a gyertyától kezdve a cipôkrémig és a kávépótlékig kizárólag ukrán árut fogyaszt, úgy a transzilvániai magyar kisebbségnek is, fôképpen ifjúságának el kell indulnia a nemzeti ipar megteremtésének útján.

A magyar fogyasztó- és vásárlóközönség öntudatos magatartásától, az általa nyújtott támogatástól nem csak gyermekcipôben járó gyáriparunk jövôje, hanem nemzettársadalmunk másik, számban és értékben igen jelentôs osztályának, kisiparosságunknak helyzete és gazdasági erejének növelése is függ. Értelmiségi középosztályunk pusztulásával kisiparosságunk társadalmi és politikai súlya városaink életében jelentôs módon megnôtt. A magyar társadalom leszegényedése, a gazdasági válság, a túlzott adóztatás, régi intézményeinek elvesztése s a többségi iparosság megkülönböztetett állami támogatása azonban egyre nagyobb mértékben éreztetik romboló hatásukat. A magyar iparosság fokozott mértékben szorul rá a magyar társadalom támogatására, de egyben saját érdekképviseleti és gazdasági intézményeinek kiépítésére is. A munkakamarák ipari osztályainak tevékenységébe való erôteljes bekapcsolódás és a kisebbségi ipari oktatás intézményes megszervezésérôl való gondoskodás mellett különös fontossága van iparosságunk szakma szerinti szervezkedésének és ipari szindikátusokba való tömörülésének. Ez a már megindult és kedvezô elôjeleket felmutató mozgalom azonban csak akkor fogja a hozzá fûzött reményeket beváltani, ha a szindikátusokban és azok vezetésében a magyar iparosság számarányának megfelelô módon jut képviselethez, s ha e szindikátusok keretében külön nyersanyagbeszerzô és ipari hitelszövetkezetek is alakulnak a kisipari termelés olcsóbbá tételére és termelési elôlegek folyósítására. E hitelszövetkezetek volnának hivatva arra is, hogy a megalakulás elôtt álló Kisipari Hitelintézettel a kapcsolatot megteremtsék és tagjaik számára ezáltal új és olcsó hitelforrást nyissanak.

Az ipar problémájával esik egybe a városi magyar kereskedelem ügye is. Nem írunk most a városok múltjáról, a városi lakosság és kereskedelem kialakulásáról, arról a közönyrôl, amellyel a kereskedelem területét a magyarság másoknak engedte át, csak megállapítjuk, hogy ennek a területnek a magyarság részére való fokozatos elfoglalása gazdasági programunk legsarkalatosabb pontjának kell lennie. A hatalomváltozás idején nagyobb városainkban még szép számmal voltak tôkeerôs, nagy üzleti forgalmat lebonyolító kereskedôházak, régi és tekintélyes magyar kereskedôcsaládok, melyeknek tagjai jelentôs szerepet töltöttek be a közéletben és a várospolitikában. Ma már ezeknek utódjait sem látjuk, a magyar kereskedelem a külvárosokba szorult. Csak valamivel jobb a helyzet kisebb vidéki városainkban, de ezeknek kereskedôiben gyakran nincsen meg az a mozgékonyság, üzleti szellem és készség a haladásra, amely okvetlenül szükséges volna ahhoz, hogy a városi magyar kereskedelem a maga helyzetét megerôsíthesse. Ifjúságunknak a kereskedelmi pályára való tervszerû irányítása és nevelése, a magyar gondolkozásból a kereskedôi foglalkozással szemben táplált elôítéleteknek kiirtása, a magyar kereskedelem támogatása és erôsítése oly életparancsok, melyeknek teljesítése nélkül a még elhelyezkedési lehetôséget nyújtó és némi kedvezô kilátásokkal kecsegtetô kereskedôi pálya is bezárul elôttünk. Ami aggodalom ezzel a kérdéssel kapcsolatosan felmerülhet, az a városi fogyasztási szövetkezetek ügye. Fokozottabb városi fogyasztási szervezkedés látszólag sértené a magyar városi kereskedôosztály érdekeit. Véleményünk szerint azonban komoly érdek-összeütközés nem állhatna elô, mert a városi kereskedelemnek a szövetkezetek által való kizárólagos birtokbavétele amúgy sem következhetne be, másrészt egy megerôsödött városi fogyasztási szövetkezeti mozgalom csak emelné a szaktudással és üzleti ismeretekkel rendelkezô kereskedôk elhelyezkedési lehetôségét. A szervezett magyar vásárlóközönség öntudatos magatartásának pedig a magánkereskedelem is hasznát látná.

Hiteléletünk válsága jelenti ma számunkra a legnehezebb kérdést. A mezôgazdasági és városi adósságok likvidálásának páratlanul gyökeres módja, mely 20-70% tôkecsökkentéseket írt elô kizárólag a takarékbetéti tôkék és gyûjtött alapok terhére, megsemmisítette egész bank- és hitelszövetkezeti hálózatunkat. Már az elsô moratóriumos törvények megjelenésétôl, 1931. évtôl kezdve hitelintézeteink feladataikból folyó tényleges mûködést nem fejthettek ki, s minden tevékenységük csak a megmenthetôk mentésére korlátozódott. Mai létük sem más, mint csendes felszámolás, a konvertált tartozások törlesztési részleteinek beszedése és a hitelezôknek való kifizetése által. Mûködésük hosszabb idôre csak akkor biztosítódik, ha a bankkereskedelem szabályozásáról szóló törvénynek a minimális alaptôke megkövetelésére vonatkozó intézkedései kedvezôen fognak módosíttatni. Jelentôségük ma mindössze csak abban áll, hogy ôrzik a régi kereteket és vidéken egypár embernek szerény megélhetési lehetôséget biztosítanak. Kedvezôbb a helyzet a közel 300 tagot számláló hitelszövetkezeti hálózatunkban, amelynek több mint egyharmada a szövetkezeti mûködésnek mélyebb erkölcsi tartalmánál és így nagyobb ellenálló képességénél fogva, a központosított vezetés és szakszerû ellenôrzés kedvezô eredményeképpen ismét megkezdhette rendszeres mûködését a központtól kapott újabb visszleszámítolási hitelek segítségével. Városi bankjaink közül kivételes helyzetben vannak a budapesti nagybankok itteni érdekeltségeit képviselô intézetek, melyek erôsebb megalapozottságuknál, nagyobb üzleti mozgékonyságuknál és jó külföldi összeköttetéseiknél fogva, de fôképpen azért, mert kihelyezésük nagyobbrészt kereskedelmi és nem agrártermészetû volt, megszûkült keretek között ugyan, de tovább mûködnek.

Az a bankári mûködés azonban, amelyet még a válság után is prosperáló bankjaink és hitelszövetkezeteink jelentenek, még korántsem elegendô ahhoz, hogy transzilván magyar hiteléletrôl és leküzdött bizalmi válságról beszélhessünk. Kétséges az is, hogy az államnak a hitelélet feltámasztására irányuló s pusztán mechanikai beavatkozást jelentô kísérletezései sikerrel fognak-e járni. Bizonyos, hogy a vállalkozási és betéti tôkék elriasztása után nehéz feladat a gazdasági és pénzvilágban annyira nélkülözhetetlen bizalmat és biztonságérzetet helyreállítani. A hitelnek nagy szerepét azonban a gazdasági életben nem nélkülözhetjük, nélküle nincsen fejlôdésképes gazdasági élet, fokozottabb ipari és mezôgazdasági termelés, elevenebb kereskedelmi forgalom, de nem indulhat meg a belsô tôkeképzôdés folyamata sem. A gazdasági életbôl kivont és gyümölcsöztetés nélkül heverô betéti s a konverziós törvény által hosszú idôre lekötött kölcsöntôkék pótlása gazdasági jövônk számára igen jelentôs kérdés, mert e nélkül a válságban elpusztult aktívák és veszteségek fedezése, a magángazdaságok egyre fokozottabb mértékben jelentkezô hitelszükségleteinek kielégítése, mezôgazdasági értékesítésünk megszervezése, nemzeti vagyonállományunk megvédése nem lehetséges. A transzilván magyarság gazdasági életét, fôképpen földbirtokállományát ma a teljes kiszolgáltatottság jellemzi, ami közvetlen veszedelmet egyelôre csak azért nem jelent, mert a többségi nép hitelszervezete és tôkeereje sem követhet ma még expanziós hitelpolitikát. Egy elkövetkezô gazdasági fellendülés, pénzbôség és meginduló hitelélet - melyre egyébként pénzünk aranyfedezetének újjáértékelése után kilátásunk is lehet - védtelenül játszaná át a tôkeszegény, pusztán önerejére utalt és éppen ezért a konjunktúrát legkésôbb megérzô magyarság vagyonállományát. Az állami gondoskodás, miként azt felelôs kormánytényezôk több ízben is hangoztatták, csak a többségi népre terjedhet ki. Ez a kisebbségi politika kényszerült módon utalja rá a magyarságot az önsegély alapján való szervezkedésre és egy olyan hitelpolitika kezdeményezésére, amely a gazdasági összezárkózás politikáját és az öncélú hitelügyi szervezkedés céljának követését jelenti.

Nem foglalkozunk a transzilvániai magyar hitelélet múltjával, bankpolitikánk tévedéseivel, hibáival és azzal az úttal, amelyen át a liberális-kapitalista gondolattól eljutottunk a közösségi szellemet jelentô, kis erôkre támaszkodó és magasabb erkölcsi felfogást képviselô szövetkezeti gondolatig s egy közhasznú hitelszervezet szükségességének felismeréséig. Meggyôzôdésünk, hogy sem a gazdasági válság, sem az adósságrendezô törvény nem vihetett volna végbe oly rombolást hitelszervezeteinkben, mint amilyent a valóságban végbevitt, ha a transzilván magyarság mindjárt kezdetben, a szász és román példákból kiindulva, nemzeti hivatást betöltô magyar Albinákat és magyar Sibiui Takarékpénztárakat hozott volna létre. Bizonyos, hogy a bizalmi válság nem mélyülhetett volna el gazdasági életünkben annyira, amennyire elmélyült, az adósságrendezô törvény közös érdekeket szétbontó hatása nem érvényesülhetett volna úgy, ahogy érvényesült, ha a transzilvániai magyarság hiteléletét mindjárt az új alapok lefektetésénél a közérdekûség, az altruizmus, a kölcsönös bizalom és a nyílt ellenôrzés rendszerén építette volna fel.

Hiteléletünk jövôje nem sok reményt nyújt. Nem alapozhatunk arra, hogy a Nemzeti Bank hitelpolitikája magyar jellegû pénzintézetekkel szemben a jövôben kedvezô módon változni fog és intézeteink részesedni fognak a tôkeerejüknek megfelelô visszleszámítolási hitelben. Kétséges az is, hogy a kisebbségi hitelszövetkezeteket az állam kárpótolni fogja-e konverziós veszteségeikért a szövetkezeti törvény intézkedései szerint. Tekintetbe vesszük, hogy a budapesti nagybankok itteni érdekeltségeit képviselô pénzintézetek ténylegesen nem jelentenek öncélú transzilván pénzügyi elgondolást és bankpolitikai vezetést. Ezért a transzilvániai magyarság hitelélete csak saját erôire, eszközeire és lehetôségeire támaszkodhat. Idegen tôkéknek nagymérvû igénybevétele bizonyos mértékig mindig a független gazdaságpolitika feladását, illetve a hitelezôk szempontjainak való alárendelését jelenti. Megnôtt feladatként áll tehát elôttünk a transzilván magyarság szempontjából sajátnak tekinthetô tôkék képzésének kérdése. De nemzeti tôke csak nemzeti talajból nôhet ki és a nemzeti öncélúság szolgálatába való beállása csak ilyennek lehet. Ennek a belsô tôkeképzôdésnek legfontosabb tényezôi jelenlegi adottságaink között: biztosítási ügyünk nemzeti megszervezése, a takarékossági szellem újbóli felélesztése egy széles körû nevelômunka és társadalmi mozgalom útján, fôképpen a kisegzisztenciák rétegében és végül a betéti tôkéknek a magyar jellegû pénzintézetek felé való terelése a ma gyümölcsözetlenül heverô tôkék bizalmatlanságának leküzdése által.

Biztosítási ügyünk nemzeti megszervezése alatt a magyar nemzeti vagyonnak kizárólag a magyarság társadalmi és gazdasági talajából kinôtt, magyar jellegû társaságnál való biztosítását értjük. Törekvéseink, hogy minden értéket, melyet a magyar társadalmi és gazdasági élet termel ki, közhasznúvá tegyünk és azokat népközösségi kereteink között megtartsuk, csak akkor valósulhatnak meg hiánytalanul, ha a tôke- és vagyonképzés szempontjából oly nagy jelentôséggel bíró biztosítási ügyünket is ennek a gondolatnak jegyében szervezzük meg. Minél inkább sikerül a magyar társadalmat ennek szükségességérôl meggyôznünk és biztosításait egyetlen intézethez központosítanunk, annál jelentôsebb lesz a társaság által gyûjtött tôke és vagyon, amelyre a kockázat viselése szempontjából szüksége van. A transzilván magyarság által fizetett biztosítási díjak évi összege kb. 300 millió lejt tesz ki. Ezzel a hatalmas összeggel legnagyobbrészt idegen tôkét képviselô és csak üzleti szempontokat követô társaságokat támogat, üzleti hasznából pedig egyáltalán nem részesül. A külföldi érdekeltséget képviselô társaságokhoz fizetett biztosítási díjaknak belföldi megôrzése és gazdasági életünk vérkeringésébe való bevonása által hiteléletünk igen tekintélyes összegû új tôkében részesülne. Lehetôvé válna egy tôkeerôs, biztos alapokon nyugvó és altruista szellemben mûködô biztosítóintézet megteremtése s az intézet által gyûjtött és kezelt tôkék gyümölcsöztetésével a magyar gazdasági élet hitelszükségleteinek nagyobb lehetôségek közötti kielégítése.

Az apró takarékossági tôkék gyûjtésére irányuló tevékenység sem mutat ma teljes kilátástalanságot. Városainkban ma is tekintélyes számmal mûködnek segélyezô egyesületek és heti betéti rendszeren felépülô hitelszövetkezetek. A válság ideje alatt beigazolták életképességüket és ma is évi több millió lej forgalmat bonyolítanak le e szövetkezetek, amelyek a városi polgárság számára az egyedüli személyi hiteleket folyósító és segélykölcsönöket nyújtó pénzintézetek. Közgazdasági jelentôségük igen nagy és szerepük pótolhatatlan, fôképpen a takarékossági hajlam ápolása és a kistôkék gyûjtése szempontjából. Példaképpen említjük meg a cluji "Kolping" Hitelszövetkezetet, mely háromszáz heti betétes tagjától évi 4 millió lejt és a cluji Iparosok és Kereskedôk Hitelszövetkezetét, amely ötszáz heti betétes tagjától évi 7 millió lejt gyûjt össze, ugyanekkora összegben folyósítván segélykölcsönöket arra szoruló tagjainak. Hasonló szövetkezeteknek sikeres mûködése egyben bizonyítja azt is, hogy az egyházi, társadalmi és közmûvelôdési alakulatok keretei között meginduló gazdasági szervezkedés aránylag mindig könnyen közelíti meg célját és ér el kedvezô eredményeket, miután a vallási és foglalkozásbeli közösség vagy osztályazonosság már eleve megteremti azt a kedvezô érzelmi és lelki alapot, melyen a közös érdekû gazdasági együttmûködés felépül.

Nem látszik kilátástalannak egy fokozottabb betétgyûjtési tevékenység sem, ha annak anyagi és erkölcsi elôfeltételei az illetô hitelintézetre nézve megvannak. Kétségtelen, hogy a gazdasági válság mélypontján túl vagyunk. 1934-tôl kezdve lassú, de fokozatos újraépítô folyamat észlelhetô a világ gazdasági életében és így nálunk is. A tôke az utóbbi esztendôkben nagyarányú építkezésben és ipari beruházásokban keresett ugyan elhelyezkedést, de még ma is igen jelentôs tôkék hevernek gyümölcsözetlenül. Igazolja ezt a magánúton kikölcsönzött tôkék egyre növekvô mennyisége még falvainkban is, a postatakarék-pénztárnál elhelyezett, államilag biztosított betéteknek éppen az utóbbi esztendôkben évenként 100 milliókkal növekedô, ma már milliárdra rúgó összege, valamint Transzilvánia nagyobb városaiban mûködô 63 pénzintézet összesített mérlege, mely a betétállomány átlagos 7%-os emelkedését mutatja.

A felsorolt lehetôségekre irányuló törekvések sikere azonban személyi érdekeket feláldozó bankfúziókat és tôkeközpontosításokat tételez fel, fôképpen a betevô rétegek bizalmának megnyerése és fokozása érdekében. Bankrendszerünk ma a különálló, helyi jelentôségû takarékpénztárak rendszerén épül fel, ami a múltban is káros hatású versengést eredményezett az egyes pénzintézetek között. A válságból való kibontakozásnak elengedhetetlen feltétele, hogy hitelszervezetünk a fiókrendszer alapján való mûködésre térjen át. Hiteléletünknek a kevés számú, de erôs intézetek tengelyén kell nyugodnia, mely intézetek fiókhálózatukkal, egységes hitel-, betét- és kamatpolitikájukkal, központosított irányításukkal átfogják a magyar gazdasági élet egész területét, elhatárolt hitelügyi feladatokat töltvén be a mezôgazdaságnak, iparnak és kereskedelemnek hitellel való ellátása terén. Amíg ugyanis az ipar és kereskedelem táplálása központosított bankjaink és kisvárosi fiókjaik feladatát képezné, addig a mezôgazdasági kishitellel való ellátást kizárólag a hitelszövetkezetek vállalnák a jövôben.

A mezôgazdasági hitelnek legmegfelelôbb szervei kétségtelenül a hitelszövetkezetek, melyek a mezôgazdasági termelôk saját intézményei; azok önálló vezetése és ellenôrzése alatt. A mezôgazdasági termelésnek a hitel szempontjából különleges követelményeihez való alkalmazkodóképességgel fôképpen a hitelszövetkezetek rendelkeznek. Hogy hitelszövetkezeti szervezetünk ennek a feladatnak megfelelhessen, gyorsabb ütemben kell haladnia az újbóli megerôsödés felé. A jelenlegi adottságok között azonban ezt pusztán hitel- és betétügyletekkel el nem éri, csak akkor, ha épségben meglevô, de nagyobbára üressé vált kereteit a mezôgazdasági beszerzés és értékesítés feladatkörével tölti ki s szövetkezeteink igyekszenek felfokozott, a falvak általános gazdasági életébe mélyebben behatoló munkával az adósságrendezô törvény által széttépett anyagi, érzelmi és erkölcsi szálakat tagjaik között ismét megerôsíteni. Még nagyobb jelentôségû és jövôjükre elsôsorban kiható kérdés az adósságrendezés folytán jelentkezett veszteségeknek pótlása az állami kártalanítás elnyerése által. Egyedül ennek birtokában lesznek képesek arra, hogy az általuk kezelt betéti tôkéket csorbítatlanul megôrizzék s ezáltal a falusi kisbetevô rétegek és üzletrészes tagok bizalmát a maguk számára a jövôre is biztosítsák. Mezôgazdasági termelô rétegünk által igényelt új hiteltôkék szempontjából nem kisebb jelentôségû kérdés az sem, hogy hitelszövetkezeteinknek és központjuknak mennyire sikerül bekapcsolódniok a tervezett Országos Mezôgazdasági Hitelintézet mûködésébe, mely - az elgondolás szerint - néhány nagyobb, kiváltságolt hitelintézettôl eltekintve - kizárólag a hitelszövetkezeteken keresztül fogja folyósítani rövid lejáratú termelési vagy hosszabb lejáratú, felszerelésre és földvásárlásra adott kölcsöneit. Hitelügyi szervezkedésünk öncélúsága, a belsô tôkeképzôdés megindítására irányuló törekvéseink és nemzeti jellegû tôkéink keresése ugyanis nem jelenthet elzárkózást minden más hitelforrástól.

Hitelszervezetünknek pusztán a kisebbségi magyarság belsô tôkeerejébôl való újjáépítése, gazdasági életünk hitelszükségleteinek kizárólag saját erônkbôl való kielégítése jelenlegi gazdasági adottságaink között a lehetetlenséggel határos. Törekvéseink nem jelenthetik tehát sem a külföldi tôkék, sem a belföldi hitelforrások keresésének elhanyagolását. A külföldi tôke azonban, amelyre hiteléletünknek szüksége van, csak különleges nemzetgazdasági feladatainkhoz alkalmazkodó lehet, éppúgy, mint ahogy a belföldön esetleg rendelkezésünkre álló hitelek igénybevétele sem eredményezheti öncélú pénzpolitikánk és gazdasági törekvéseink feladását. Példát nyújthat erre az egykori román kisebbség külföldi tôkeforrásokból és az Osztrák-Magyar Nemzeti Bank visszleszámítolási hitelébôl táplálkozó altruista bankszervezetének céltudatos pénzügyi politikája. Pénzintézeteinknek súlyos áldozatok és nem kis nehézségek árán sikerült újraszervezniök magukat az adósságrendezô törvény okozta válság után, és ezzel megteremtették a kedvezô alapot hiteléletünk helyreállítására. Nem hiányozhatnak tehát azok a törekvések, amelyek részint arra irányulnak, hogy a Nemzeti Bank, mint az ország egyedüli hitelforrása, ne zárkózzék el továbbra is hitelintézeteink méltányos támogatásától, másrészt, hogy az ország hiteléletének talpra állításával kapcsolatosan tervbe vett Mezôgazdasági és Kisipari Hitelintézetek ne a nemzeti kizárólagosság jegyében töltsék be szerepüket az érdekelt termelô rétegek tôkeellátása terén. Erre annál is nagyobb szükség van, mert a javaslatba hozott hitelügyi intézkedések kétségtelenül az ország hiteléletének központosítására irányuló törekvések jegyét viselik magukon, ami kisebbségi hitelintézeteinknek a hitelfeladatok egyes területérôl való kikapcsolását eredményezheti.

Gazdaságpolitikai törekvéseink azonban nem táplálkozhatnak csak a materializmus szellemi talajából. A gazdasági élet realitásainak jelentôségét, a tények erejét nem szabad lebecsülnünk, de éppígy nem felejthetjük el azt sem, hogy a gazdasági élet nemcsak anyagi erôk, hanem lelki, erkölcsi tényezôk erejének és hatásainak is a színtere. A közgazdaság etikai értelemben vett társadalmi mûködést is jelent, mert minden gazdasági tevékenységnek erkölcsi és lelki indítékai is vannak. Különösen kisebbségi sorsban élô népekre vonatkozik ez, amelyek egyedül önmaguk erejére, saját társadalmi és gazdasági életképességeikre vannak utalva. Mivel államhatalommal, a tételes törvények parancsoló erejével nem rendelkeznek, önmaguk felé fordulva, nemzettársadalmi életüknek belsô, lelki és erkölcsi világából merítve kell megteremteniök az ôket összefogó, megtartó, vezetô és élettevékenységüket szabályozó kötelékeket. A faji összetartás, a közös gazdasági érdekek kölcsönös védelmébôl fakadó társadalmi szolidaritás, áldozatkészség és együttmûködés teremthet csak életerôs népi közösségeket. A kisebbségi közszellemet, lelkiséget és gondolkozásmódot ennek érdekében állandóan és céltudatosan munkálni kell.

Az élô és írott szó minden erejével tudatosítanunk kell népünkben azt a gondolatot, hogy minden, népközösségünk valamelyik tagjához tartozó ingó és ingatlan vagyon jogilag ugyan magánvagyon, de faji értelemben véve népközösségi vagyont képez, amelynek megtartása, megôrzése és növelése az egyeseknek nemcsak önmagukkal, hanem nemzeti közösségükkel szemben való kötelessége is. Ahogy keresztény felfogásunk szerint a nagyobb vagyonnak nagyobb terhet és több szociális kötelezettséget kell viselnie, ennek a nemzeti felelôsségnek is elsôsorban a nagyobb vagyonokon kell nyugodnia. A nemzeti közös vagyon eme tudatának nem szabad eltûnnie még akkor sem, ha kényszerítô körülmények a vagyonok vagy vagyonrészek elidegenítését teszik szükségessé, amikor is ez csak a nemzeti vagyonkeretek közötti forgalmat jelentheti.

Ápolnunk és erôsítenünk kell a gazdasági összemûködésben megnyilvánuló nemzeti szolidaritást, törekednünk kell a kölcsönös segítség és egymás támogatása elvének maradéktalan megvalósítására gazdasági életünkben. Az egyházi, iskolai és iskolán kívüli neveléssel, társadalmi munkával és a sajtónak közszellemet formáló erejével új nemzeti lelket és gondolkozást kell teremtenünk, amely mentes az én- és haszonelvûség túlzásaitól, több hajlandóságot és szervezkedési készséget mutat a közös érdekû és közhasznú gazdasági tevékenység iránt, és amely az egyesek és csoportok anyagi érdekeit nem helyezi a nemzet egyetemes és magasabb érdekei fölé. Az üzleti etika nem tévedhet le a nemzeti lelkiismeret és a keresztény erkölcs útjáról, az egyesek gazdálkodása, kereskedése, vásárlása nem magánügy, hanem a nemzeti közösség sorsára kiható, éppen ezért annak ellenôrzése és fegyelmezése alatt álló cselekedet. A társadalmi és gazdasági szervezkedés ügye világnézeti ellentétek kérdésévé nem válhat. Sorsunk és jövônk problémája parancsolólag írja elô az utat, amelyet követnünk kell.

Fennmarad a kérdés: van-e a kisebbségi magyarságnak oly központi szerve, mely végrehajtó hatalom és fegyelmezô erô birtokában meg is tud valósítani gazdasági programokat? E kérdésnél újra meg újra a meg nem valósult Magyar Szövetségre kell gondolnunk, mint közmûvelôdési, társadalmi és gazdasági életünknek csúcsintézményére, legfôbb vezetô szervére, népi együvé tartozandóságunk, nemzeti közösségünk legmagasabb kifejezôjére. A politikai pártunk kebelében mûködô közgazdasági szakosztály csak idônként összeülô, tanácskozó, kívánságokat és sérelmeket feltáró szervet jelent - szervezett és folyamatos központi irányítás, végrehajtó hatalom s a határozatok kötelezô ereje nélkül. Legfôbb gazdasági intézményeink között sem látjuk a céltudatos együttmûködés jeleit egy részletesen kidolgozott és a gyakorlatba is átvitt gazdasági program megvalósítása érdekében. Még a három legfôbb agrárintézményünk, a Transzilvániai Gazdasági Egylet, a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége és a Hangya Fogyasztási Szövetkezetek Központja is egymástól függetlenül dolgozik, habár tagintézetein keresztül mindhárom egymást kiegészítô, falut szervezô munkát végez, igen gyakran még személyekben is ugyanazon faluvezetôkre támaszkodva, teljesen hasonló célokkal és nehézségekkel. Ezeknek az intézményeknek egy közös munkaterv megvalósítása érdekében való szerves együttmûködése - a Cluji Takarékpénztár és Hitelbanknak, mint legnagyobb magyar pénzintézetünknek, a Minerva Biztosító Társaságnak és a Transzilvániai Bankszindikátusnak, mint magyar jellegû intézményeknek bevonásával - az elsô lépést jelentené a határozataiban kötelezô erejû Gazdasági Tanács megvalósulása felé, mely hivatva volna a nemzeti összetartás és felelôsség pontosan megfogalmazott parancsainak a gazdasági életben való munkálására.

--------------

^* Forrás: Hitel 1936 4. sz. 262-278.