Örömmel nyugtáztam Birtalan Ákos problémafelvetését a Magyar Kisebbség 1999./2-3. számában. Helyesebben fogalmazva, egy immár tíz éve fel-felmerülô problémának az újrafelvetését. Üdvös lenne, ha ez a mostani tisztázási kísérlet nem fulladna ki rögtön a válaszok közlése után.

A címében igen nagyvonalúan nyitó írás, a bevezetô sorok után sajnos, rögtön beszûkíti vizsgálódási területét azáltal, hogy a kisebbségi lét önálló gazdasági életét a romániai magyarságéra korlátozza. Figyelembe véve a neki otthont adó publikáció specifikumát, ez ugyan könnyen érthetô és el is fogadható, mégis az a benyomásom, hogy - ha akaratlanul is, de - ez valahol kifejezi a romániai magyarság nagy részének a hozzáállását a kisebbségi problematikához. Ti., hogy - ha nem is kizárólag, de - fôként önmagával foglalkozva, a mucsai "mit érdekel minket más?" hamis pragmatizmusától vezérelve, nem vesz tudomást a közös csónakról. Távol álljon tôlem, hogy a szerzôt, kit személyesen is ismerek és nagyrebecsülök, bármiféle sanda bunkósággal meggyanúsítsam. Arról van itt inkább szó, hogy eluralkodott rajtunk az "itt és most" imperativusa, egyfajta provinciális diskurzus, mely sokszor meggátolja, hogy problémáinkat kellô perspektívából, általános keretek között tárgyalhassuk.

Kockázatosnak minôsíti a szerzô ama szellemi vállalkozást, melyre meghív minket, valószínûleg mint egy olyan (esetleg) anakronisztikus diskurzus továbbvitelét, mely az éppen aktuális integrációs/ globalizációs trendekkel fordul (látszólag) szembe. Jómagam is rizikószagot érzek, csakhogy ez más irányból jön. Már régen késô nekivágni a címben felvetett problémakör vizsgálatának és - netalán - cselekedni is, a megfelelô következtetések levonása után... Amiben én kockázatot látok, az mind a megközelítésmód, mind pedig a tárgyalás felületessége; az, hogy - bizonyos, általunk hagyományosan elfogadott kategóriák és posztulátumok foglyaként - ismét képtelenek leszünk a felvetett aporia lényegi megoldására.

Nem szándékom senkit, legkevésbé önmagamat, azzal áltatni, hogy jelen írásban körüljárom a teljes problémakört, illetve megadom a csalhatatlan megoldások teljes listáját. Célom más irányból közelítve bemutatni a probléma másik néhány vetületét is, ezáltal további lehetséges támpontokat nyújtva a kérdéskör kiszélesítéséhez, illetve a diskurzus további elmélyítéséhez.

Egyetlen nemzet gazdasága sem homogén, hiszen a nemzetgazdaság, mint olyan, igen bonyolult szerkezettel és kiterjedt funkcionális kapcsolatokkal rendelkezô rendszer. Az elemzést megkönnyítendô szokás a gazdaságot alrendszerekre bontani, általában ágazati vagy földrajzi kritériumok alapján. Elképzelhetô persze egy olyan felbontás is, amely etnikai hovatartozás alapján történik, felmérni mekkora összvagyon (magán, ill. intézményi) van a magukat egy adott etnikumhoz tartozóknak tekintô egyének tulajdonában. Ha figyelmen kívül is hagyjuk a felmérés/becslés (gyakorlatilag nem lebecsülendô) technikai nehézségeit, nem kerülhetjük meg azt a kérdést, miszerint: mit fejeznek ki az így kapott mutatószámok és fôként mire használhatóak? Egyrészt ezek a számok semmi egyebet nem fejeznek ki, mint azt, hogy egy-egy etnikum mekkora hányaddal részesedik a nemzeti vagyonból. Másrészt, gyakorlatilag semmi hasznuk nincs, legfeljebb az, hogy láttukra néhány etnikumi szellemiségtôl áthatott pszeudopróféta megkongathatja az öröm, illetve a gyász harangjait.

Ami egy nemzeti kisebbséget a többségtôl megkülönböztet, az (az általános értelemben vett) kultúrában, nem pedig a gazdaságban keresendô. Elméletileg ugyan elképzelhetô egy, akár nemzetiségi alapon megszervezett, relatíve kisméretû autarch gazdasági közösség, ám ennek fennmaradási esélyei a világméretû globalizáció kihívásai ellenében, éppen méreténél és bezártságánál fogva, hosszú távon minimálisak. Mellesleg, a történelmi példák is azt mutatják, hogy lett légyen bármennyire zárt is egy adott kisebbségi közösség (kulturálisan, vallásilag stb.), tartós fennmaradásának záloga az adott állam gazdaságában, illetve a nemzetközi gazdasági életben való részvétele sikeressége volt.

Amennyiben kicsit csavarunk a címen, a következô kérdést kapjuk: mi szükség van önálló kisebbségi gazdasági életre? Az egyedüli racionális válasz a következô lenne: hogy megtermelje az adott kisebbség sikeres fennmaradásához szükséges intézmények mûködésének anyagi feltételeit. Ám ezek nem gazdasági, hanem kulturális, politikai, szociális, vallási stb. szervezetek. Egy olyan gazdasági intézményrendszert (infrastruktúrát) kellene kiépíteni, amely közvetlenül ezeket a szervezeteket "szolgálná ki". Nem egy önálló kisebbségi gazdasági rendszerre van tehát szükség, hanem egy hálózatra (alapítványok, társaságok stb.), melyet a civil társadalmi szervezetek hoznának létre, és amelynek fô feladata a közösség identitásának megôrzése lenne - ezt támogatná egy, a gazdaság egészébe beágyazott vállalathálózat.

Ilyenformán a gazdasági aktorok (tulajdonosok, illetve munkavállalók) a többségi nemzet, illetve bármely kisebbség tagjai lehetnek - de ez, legalábbis a neoklasszikus elmélet keretei között maradva, egyáltalán nem releváns: "the business of business is business". Megváltozik persze a helyzet, ha a felelôs vállalat koncepciójából indulunk ki: ekkor ugyanis a vállalatnak figyelembe kell vennie külsô és belsô érintettjeinek bizonyos specifikus érdekeit, amelyek eredhetnek akár nemzeti(ségi) hovatartozásukból is. Például: ha az adott cég vezetôsége óvodát üzemeltetne a különféle nemzetiségû alkalmazottak gyerekei számára, vagy ha a település kulturális intézményeit óhajtaná szponzorizálni. Ilyen jellegû döntési helyzetekben már fontos szerepet játszhat a tulajdonosok nemzeti hovatartozása, illetve az alkalmazottak nemzetiségi aránya.

Ezen - elvileg - mit sem változtat az, ha a vállalat állami tulajdonban van, ugyanis a tulajdonos - jelen esetben az állam - még a mi vidékünkön is etnikailag semleges (legalábbis formálisan). Egy állami vállalat esetében a menedzsment hatáskörébe tartoznak az olyan jellegû döntések, melyeknek, mint elôzô példákban is, lehetnek "nemzetiségi" kihatásai. Természetesen az állam nem mint konkrét létezô látja el megbízói, illetve ellenôrzô feladatát a vállalat menedzsmentjével szemben, hanem képviselôi által, akik különbözô attitûdjeiket illetôen, beleértve a nemzeti probléma iránti viszonyulásukat is, többé-kevésbé toleránsak lehetnek, pozíciójuknál fogva ekképpen befolyásolva a menedzsment döntéseit.

Képzeljünk el egy olyan vállalatot, amelynek kizárólag egy bizonyos kisebbséghez tartozó tulajdonosai vannak. Nem tartanám kívánatosnak, ha úgy döntenének, hogy csak a saját kisebbségükhöz tartozó munkavállalókat alkalmaznak. Egyrészt nem etikus a nemzetiségi hovatartozás alapján való megkülönböztetés (sem). Másrészt ez valószínûleg igen rövid idôn belül ellenérzést keltene a vállalat más etnikumú külsô érintettjei körében, ami elôbb-utóbb kimutatható lenne a cég teljesítményének csökkenésében is. Azt se feledjük, hogy amennyiben nem gazdasági kritériumok alapján döntünk az alkalmazásnál, komoly esélyünk van rá, hogy sikeres kontraszelekciót végezzünk, ami viszont rövid idôn belül eredményeink hanyatlásához vezet. De az efféle diszkriminációt általában a törvények is szankcionálják.

A megkülönböztetés tilalma megakadályozza, hogy egy vállalat csak románokat alkalmazzon, vagy hogy egy pénzintézet csak tatárokat fogadjon el ügyfélnek; az eljárás gusztustalanságáról már nem is beszélve. Ám, amennyiben az illetô intézmény tulajdonosa egy nemzetiségi érdekeket képviselô szervezet, úgy is elérheti célját (ti. a közösségi lét megóvása és fenntartása), hogy közben nincs szüksége etikátlan, diszkriminatív jellegû tevékenység folytatására. Ugyanakkor, egy ilyen konstrukció, melyben konkrét tulajdonos(ok) és felügyelô bizottság szerepelnek, csökkentheti az alkalmazottak visszaélési lehetôségeit is. A kérdés tehát nem az: szükség van-e egy erdélyi/romániai bankra (vagy bármilyen más pénzintézetre)? - hiszen ennek így, szerintem, semmi értelme. Olyan pénzintézet(ek)re van szükség (egyebek mellett), melyek profitját a közösségi intézményrendszer fenntartására lehet fordítani.

A költségvetés szintén nem elhanyagolható forrás; vagy legalábbis nem kéne az legyen. Persze a belôle való részesedés még jó ideig politikai alkuk tárgyát fogja képezni. Mindenesetre a cél annak elérése lenne, hogy az állam anyagilag is támogassa az olyan tevékenységeket, melyeket felvállal, de különbözô okokból kifolyólag nem tud teljesíteni (fôként szociális és kulturális területen).

Egy harmadik forrást a még hátralévô privatizációból származó jövedelmek jelentik. Mivel ezek az államkasszába folynak majd be, a kisebbségek csak az állami redisztribúciós csatornákon keresztül részesülhetnek majd belôlük. A már megtett lépéseket, a hely szûke miatt, itt nem óhajtom kommentálni. 

Ne feledkezzünk meg a helyi adminisztráció lehetôségeirôl sem. Egy jelentôs kisebbségekkel rendelkezô településen, amennyiben ezek képviselve vannak a helyi tanácsban, sokkal könnyebb az adott kisebbségeket favorizáló döntéseket hozni.

Végül megemlítem még a külföldi forrásokat is, melyek két jelentôs csoportba oszthatók: az anyaországi, illetve a nagy nemzetközi finanszírozók. Tudomásul kell azonban venni, hogy ma már csak profi szintû pályázatokkal érdemes résztvenni a versenyben. Visszajutottunk tehát a szaktudás, illetve annak megfizetése kérdéséhez.

Tudatában vagyok annak, hogy a fentebb leírtakat még sokkal részletesebben ki kell fejteni mind az elmélet, mind pedig a konkrét megvalósíthatóság szintjén. Természetesen jelentôs eltérések vannak a különbözô kisebbségi csoportok között méret, társadalomba való betagoltság, kulturális csoportjellemzôk stb. szerint. Mégis úgy vélem, hogy az általam vázolt modell eléggé általános ahhoz, hogy alkalmazható legyen, amennyiben minden eltérô esetben feltöltik a megfelelô, szükséges konkrét tartalommal.