A múlt kísértéseinek enciklopédiájából már-már klasszikusnak számít az, hogy a hideg beköszöntése felkészületlenül éri Romániát. 

A mindenkori hatalom rendszerint "elfelejti", hogy az ország a mérsékelt égövön belül helyezkedik el, pedig egyik-másik régióban nem ritka a -35° C vagy még alacsonyabb téli hômérséklet. Az idén különösen sújtja az országot a téli fûtés gondja. Nem árt, ha egy kicsit visszatekintve elemezzük a helyzetet, hisz a bajok gyökerei régi keletûek. 

A '89 elôtti rendszer megalomániás építkezései példájának tekinthetjük a tömbházakat. Az erôltetett iparosítás mindenütt megteremtette az új lakónegyedeket, igazi tömbház-konglomerátumokat, amelyeket rendszerint távfûtéses rendszerben kapcsoltak be. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a lakónegyedek nagy tömegek mozgását eredményezték, a kisebbségi területeken a nemzetiségi arányok megbomlásához vezettek. A tömbházak többnyire gyorsan felhúzott, a szocialista normarendszer keretében elfuserált panelszerkezetek, mondhatni jóformán nem rendelkeznek a mai értelemben használatos hôszigeteléssel, így a közben jócskán elavult fûtési rendszer hôvezetékes veszteségeit tétezik a lakrészek hôveszteségei. Nem is szólva arról a veszteségrôl, ami az üzemanyag hôvé alakításának folyamatában keletkezik. Ez mûszaki terminológiában alacsony hatásfokot jelent. A másik gond maga az üzemanyag. Valószínûleg Bukarestben nem csak azzal nincsenek tisztában, hogy helyenként a tél nem három hónap, hanem egy fél év, hanem bizony nem is tudják, hogy elég sok helységben nincs bevezetve a földgáz. Vagy legalábbis elég késôn jöttek rá erre. És ezen helységeknek a gondjai hatalmasok lettek, a befagyasztott beruházások még attól a reménytôl is megfosztották az érintetteket, hogy a jövôben felszerelendô gázvezeték megoldja ezeket a gondokat. Az alábbiakban vázoltak az ilyen településekrôl szólnak. 

Azokat a helységeket leszámítva, ahol a távfûtést maradék hôvel oldották meg (amely elektromos hôerômûvekbôl származik), még használatosak a kôolajszármazékokat vagy akár szilárd tüzelôanyagot égetô kazánok. Ezekben az esetekben a hatásfok kérdése hangsúlyosabban tevôdik fel. Ez pedig szorosan összefügg a környezetvédelmi kérdéssel. Képzeljünk el egy olyan lakónegyedet, ahol betonszerkezetû, többemeletes szürke épületekben több ezer ember lakik, a hôközpont magas tornyából csak úgy ömlik a fekete füst, ami a többnyire az erkélyen szárított fehér ruhából piszkosszürkét "varázsol", és pont akkor nem melegednek a fûtôtestek és a csapból nem folyik a meleg víz, amikor kint a hômérô fagypont alá süllyed. És ez így megy, kisebb-nagyobb megszakításokkal évrôl évre. Az átlagember jogosan aggódik az ôsz beköszöntésével: vajon mi lesz a fûtéssel? Mert a meleg vizet elég sok helységben már végleg elfelejtették, most a harmadik évezred küszöbén. Errôl a nyár folyamán elég sok példát megismerhettünk a médiák révén, amikor az agyhártyagyulladás több helységben is felütötte a fejét. Nem is szólva az olyan településekrôl, ahol már a távfûtést is elfelejtették és a "modern barlanglakásban" mindenki úgy oldotta meg a fûtést, ahogy tudta. Így születtek például a kiütött falból kilógó, füstölgô kályhacsövek. Ezeket a letûnt rendszer békekampány-hisztériás idejében a népi humor Székelyföldön "ágyúcsövek"-nek titulálta.

A Romániát sújtó recesszió, infláció meg a többi gazdasági nehézség részeként értelmezhetô az, amit jelenleg fûtési gondnak nevezünk. Az új világ egyértelmû szabálya: mindenért fizetni kell. Ha én valamilyen árut, szolgáltatást igénylek, akkor fizetek és viszem, illetve megkapom és utólag fizetek. De mi van, ha bele vagyok kényszerítve egy helyzetbe, esetleg valamit kapok, amit nem úgy igénylem, ahogy adják, vagy nem igénylem és úgy adják, hogy én nem tudok fizetni. Hogy is van ez?

A távfûtés esetében az eddigi eljárás szerint a szolgáltatók megszabott áron számlázták a lakosságnak a Gkal mértékegységben megállapított hôt. 1999. márciusa elôtt ez 93 000lej/Gkal volt, majd 153 500 lejre* emelkedett. Többnyire a nem földgázt használó távfûtési rendszerek esetében a szolgáltatók állami támogatásban részesültek, ugyanis a megszabott ár közelrôl sem fedezte a termelési költségeket. Ez az utóbbi helyenként a megszabott ár két-háromszorosa is lehetett. Közvetett módon az állam így a fogyasztókat is védte, biztosítva a szolgáltatás folyamatosságát. Az is egy kérdés, hogyan lehet mérni azt, amit ki-ki elfogyaszt. Ugyanis a távfûtési rendszerek az esetek döntô többségében nem rendelkeznek egyéni mérômûszerekkel, általában csak a termelôegységbôl kijövô hômennyiséget mérik, a legjobb esetben lépcsôház szinten van merôeszköz. És a fogyasztónak arra sincs lehetôsége, hogy saját igényei szerint állítsa be az elfogyasztott hômennyiséget és e szerint fizessen. A tömbházlakók azt fizetik, amit egy nagyobb mennyiségbôl egyszerû átlagosztással a fûtött felület szerint rájuk esik, beleértve a hálózat veszteségeit és a rendszer aránytalanságait is. Tudott dolog, hogy a kedvezôbb fekvésû lakások melegebbek. Sok esetben az építési vagy tervezési gondatlanság következtében van akinek indokolatlanul melegebb a lakása és van akinek alapos oka van a panaszra. Vagyis olyasmiért is kell fizessen, amit nem kap meg. Viszont nincs alternatíva. Csak egy lehetôség van: egyszerûen lecsatlakozik a rendszerrôl és többé nem fizet azért, amit nem kap meg. Ilyen példákról is beszámolt a sajtó. Viszont mi van, ha a közös fallal rendelkezô szomszédok közül egyiknél van fûtés és a másiknál nincs? A rendszerrôl leváló lakos rendszerint csak egy-két helységet fût más módszerekkel és nem az egész lakást. Nyilván, hogy a hideg közfal azt eredményezi, hogy a létezô fûtôtest-felület által leadott hômennyiség nem elegendô a lakás megfelelô fûtésére. A szomszédnál hideg van, mert nincs fûtés, és nálam is elégtelen a fûtés, mert a szomszéd hideg falát is fûtöm. Arról is lehet szólni, hogy a fogyasztók csökkenésével nô a fajlagos önköltség az állandó rezsiköltségek kevesebb fogyasztóra való szétosztásával. Tehát a meglevô távfûtési rendszerben a tömbházlakók teljesen egymásra vannak utalva. Mindenki fizet és kap érte valamit. Viszont még az állami támogatás dacára is sokan nem tudták kifizetni a rájuk esô részt. A baj akkor vált igazán tragikussá, amikor az állam sem adta a támogatást a szolgáltatóknak. Vagyis üzemanyagot vettek hitelre a támogatás reményében, hôt termeltek, szolgáltattak, nem kapták meg teljes mértékben az államilag megszabott ár alapján kiszámlázott szolgáltatás ellenértékét és kegyelemdöfésként az állami támogatás sem érkezett meg. A kör lezárult: a szolgáltatók fizetésképtelenné váltak és nem tudtak több üzemanyagot vásárolni. A fogyasztók azon rétege, amely addig rendesen fizetett ugyan, arra a sorsra jutott mint a fizetni nem tudó, vagyis szolgáltatás nélkül maradt. És közben az üzemanyag ára növekedett, mondhatni többszörösére. 1999 februárjában mindez már tudott dolog volt. A várt intézkedések nem születtek meg sem tavasszal, sem nyáron. Némileg magyarázat lehet, hogy a világbanki hitel reményében megszüntettek minden állami támogatást. Viszont az addig nem folyósított, jogos állami támogatás hiányában felhalmozott szolgáltatói adósságok csak nôttek és az állam a miatta fizetésképtelenné vált szolgáltatói cégeknek bizony késedelmi kamatot számolt fel a be nem fizetett állami illetékek és adók után. Az állami támogatás áthárítása a helyi adminisztrációkra (helyi tanácsokra, akarattal nem írok önkormányzatot, mert Romániában nem lehet ennek nevezni a tanácsokat) nem volt megoldás, mert nagyon sok helység nem rendelkezett elegendô anyagi forrással. Beköszöntött a hideg október, mire végül is befutottak az elsô külföldi hitelek és a kormány lépésre szánta el magát. Természetesen lentrôl jött a nyomás, az érdekelt helységek részérôl. Megszülettek az alább vázoltak: a megszabott árat az országos átlagár alapján számították ki, így lett ez 230 000 lej/Gkal. Ahol a termelési költséget ez nem fedezi, azt az állam magára vállalta. A nehezebb helyzetben levô családoknak támogatást szánnak, az átlagkereset alapján. Ezt az utóbbit úgy néz ki, hogy a helyi tanácsokra hárítják. Teljesen nyitott kérdés az, hogy mi lesz ott, ahol ezt az anyagi terhelést nem bírja az adott helység. Még ezeknek a támogatásoknak a figyelembevételével is, a tavalyihoz képest a hôenergiaárak 50-80%-kal növekednek. A bérek és a nyugdíjak viszont nem. Sarkított példaként: egy kétszobás lakás havi fûtése kb. 450 000 lej lesz, téli hónapokban. Ki lehet ezt fizetni egy havi 700 000 lejes nyugdíjból, amikor egy kenyér 7000 lej és egy kiló hús 50 000 lej? 

Az alapvetô kérdés megmaradt: mi lesz az ország lakosságának nagyon jelentôs részét (a sajtó szerint közel felét) kitevô tömbházlakó fogyasztóval? Fûtenek vagy befûtöttek?

-----------------------------

^*Nem hivatalos (feketepiaci) árfolyam szerint 1999. november elején 1 forint: 70 lej. Hivatalosan 1 euro: 17 813 lej.