Rendkívül újszerû és kellemes kihívás reflektálni Birtalan Ákos vitaindítójára. A kérdéskör izgalmassága mellett azért is, mert kilenc év értelmiségi és politikai vitái igen ritkán foglalkoztak gazdasági kérdésekkel. Mintha egy virtuális valóságban próbáltuk volna kisebbségi helyzetünket megfogalmazni, mintha hétköznapjainkat és távlati perspektíváinkat nem a gazdasági valóság gyökereibôl eredeztetnénk. Nem emlékszem, hogy ez kiemelt témája lett volna kongresszusnak, SZKT-nak, küldöttgyûlésnek, értelmiségi kerekasztalnak vagy alulról jövô kezdeményezésnek, lakossági fórumnak.

S ez a megállapítás, mely tény, magában foglalja politikai életünk alapvetô dilemmáját: hogyan fogalmazódik meg és artikulálódik a közösségi érdek, hogyan választódnak ki a képviselet eszközei, milyen létezô vagy indukált elvárásokat tükrözünk politikai megnyilvánulásainkban, tetteinkben. Hogyan tud egy etnikai alapon szervezôdô politikai alakulat egy idôben ellátni olyan érdekvédelmi feladatokat, melyek szervezési elve, meghatározása alapjában véve különbözik. 

Etnikai alapon viszonylag könnyen definiálhatók azok az igények, amelyek összekötik a romániai magyarságot az oktatás, kultúra, kisebbségi jogvédelem területén, míg gazdasági vonatkozásban sokkal bonyolultabb meghatározni ugyanerre a közösségre jellemzô közös célokat. Ráadásul a kétfajta érdekvédelem eszköztára lényegesen eltér egymástól, s még ha sok esetben egymás hatékonyságát gyengítik is, sem egyikrôl, sem másikról lemondanunk nem lehet, meg kell keresnünk a kellô arányosságot, kompromisszumot. Nagy tévedés viszont, ha minden erônket és befolyásunkat csak egyik irányba kamatoztatjuk. 

No, de visszatérve kalandozásomból vitafórumunk forrásához, az "önálló erdélyi magyar gazdasági élet" témaköréhez, elsôsorban azt kell kielemeznünk, hogy e fogalom által takart valami kell-e és lehetséges-e, s majd csak ezután érdemes foglalkozni a hogyanjával.

Viszonylag önálló gazdasági élet fejlôdhet ki egy földrajzilag körülhatárolt közigazgatási egységben, régióban s ez automatikusan az önkormányzatiság fogalmához kötôdik. Az önállóság itt sem a szó szoros értelmében használandó, hanem inkább mint természetes igény olyan törvényes és gyakorlati garanciákra, melyek biztosítják az illetô település, megye vagy régió döntési jogát az ôt illetô kérdésekben. Ide tartozik a helyi adópolitika, elégséges források képzése, a költségvetés kidolgozása és végrehajtása. A kérdés csak az, hogy amennyiben sikerül a helyi költségvetési autonómiát kiterjesztenünk (mely folyamat kétségtelenül elindult, még akkor is, ha egyenlôre a kezdeti tapogatózás és tanácstalanság lépcsôjénél tartunk), tudunk-e majd hatékonyan élni lehetôségeivel? 

A "fejlesztô önkormányzat" feladatai alatt leginkább a konkrét fejlesztési programok kidolgozását értjük, oly módon, hogy ezek megfeleljenek a hazai és fôleg nemzetközi pályázatok elvárásainak. Nem tagadom ennek fontosságát, hiszen abból ami adatik, minél többet "meg kell fogni". Ugyanakkor, a pályázati lehetôségeket vadászó "aranyláz" nem feltétlenül tereli hasznos irányba az önkormányzatok figyelmét és energiáit. Hiszen a megpályázható összegek legtöbb esetben csak kis hányadát teszik ki a helyi költségvetésnek (melynek felhasználási hatékonysága sok esetben megkérdôjelezhetô), vagy a piaci mechanizmusokkal megmozgatható külföldi vagy akár belföldi tôkének. Hány önkormányzat volt képes arra, hogy kidolgozzon és gyakorlatba ültessen sajátos helyi gazdaságpolitikát, átgondolt adó- és kedvezményrendszert a befektetések vonzására, image-építési és marketing stratégiát? Tudatosult-e önkormányzatainkban annak a ténye, hogy a költségvetési decentralizáció versenyhelyzetbe állítja ôket, s fel vannak-e készülve ennek helytállni? A források szûkösségébôl kiindulva, fejlesztô önkormányzatok helyett leginkább versenyzô önkormányzatokról beszélhetünk. Erre a feladatra kell felkészülnünk információval, képzéssel, példák felmutatásával, tapasztalatok átadásával, akkor, ha komolyan vesszük a helyi pénzügyi autonómia lehetôségeit és kihívásait. 

A helyi közösség szintjérôl kilépve viszont nehezen képzelhetôek el olyan érvek és valós érdekek, amelyek mentén az erdélyi magyarság gazdasági szereplôit, vagy akár csak egy részüket, életképes gazdasági alrendszerbe tudnánk szervezni. Meggyôzôdésem, hogy a piaci mechanizmusok az ilyen képzôdményeket elôbb-utóbb elsöprik, nemzetiségtôl függetlenül. Ilyen szempontból tehát nem kell és nem is lehet valamilyen mesterségesen kialakított önálló gazdasági életrôl beszélnünk, még kevésbé érdemes ennek hogyanjával foglalkozzunk.

Ez távolról sem jelenti azt, hogy nincsenek közös feladatok és lehetôségek a gazdasági érdekvédelem területén. Hiszen, ha gazdasági alrendszerbe nem is foglalhatjuk az erdélyi magyarságot, sajátosságaiból, helyzetébôl, lehetôségeibôl adódóan egy jól körvonalazható érdekközösséget alkot, melynek képviseletére lehetôségünk, és szavazata által megbízásunk, kötelességünk van. 

A múlt és közelmúlt rendszerek köztudott és mindnyájunk által tapasztalt diszkriminációs politikája elzárta a karrier lehetôségét a magyar szakemberek elôl, kiszorítva ôket az állami intézmények, vállalatok kereteibôl. Ennek következtében a munkahelyükrôl kényszerítve vagy önkéntesen kilépve már a rendszerváltás elsô éveiben a magánkezdeményezés útjára tértek, nagy számú kisvállalkozást indítva be. Ezek mára jelentôs tapasztalatot halmoztak fel, és kihasználva információelônyüket, magyarországi kapcsolataikat, lassan, de egészségesen fejlôdtek. Ennek ellenére, mivel nem fértek hozzá a nagy finanszírozási forrásokhoz, nem alakult ki nagytôkés réteg a magyarság körében.

Nyilvánvalóan adódik egyik legfontosabb gazdaságpolitikai feladatunk: a kis- és középvállalkozások támogatása a törvénykezésben, a költségvetési ráfordításban, az intézményrendszer fejlesztésében. Ezek részvételét kell megkönnyíteni a privatizációban is, ennek decentralizációja és a részletfizetés lehetôségének biztosítása révén. Még az se baj, ha néha lobbizni tudunk érdekükben. 

Nem akarok itt kitérni a tulajdonviszonyok rendezésének, az egyéni és közösségi tulajdon visszaszolgáltatásának szükségességére, hiszen ez magától értetôdô, és minden erôforrást fel kell használni érvényesítésére.

De mindezekkel még messze állunk az esélyegyenlôség, a korrekt verseny állapotától, mivel az erôforrás-elosztási központok napi döntéseibe, melyek mindmáig meghatározzák különbözô társadalmi vagy vállalkozói csoportok fejlôdési lehetôségeit, csak kis mértékben tudunk beleszólni. Ez nyilvánvalóan következik abból a ténybôl, hogy politikai képviseletünk nem tudja meghaladni az országos 6-7% közötti arányt, amely az adott politikai helyzet függvényében kialakuló 0 és 2 közötti szorzóval számolva is elég konkrét határokat szab mozgásterünknek.

Az állami költségvetés mai felépítése mellett, különbözô bûvös technikákkal lehetôség nyílik óriási összegek csatornázására bankkonszolidáció, vállalati szerkezetváltás és fejlesztés címszó alatt. Ennek egy része kidobott pénz, amely köztudottan soha meg nem térül, de szociális segélyként életben tart állami vállalatokat, más része viszont a szûkös források jól irányított átcsoportosítása az államkasszából magánérdekek felé. Nem jelent igazi ellenszert a projektorientált költségvetési mechanizmusok életrehívása sem, hiszen ez elôrelépést jelenthet a felszínen, de eredményeiben nem, addig, amíg a pályázatok elbírálása ugyanolyan módszerekkel történik, mint ahogy ma a minisztériumok keretei osztódnak le. 

Az igazi megoldás az adópolitika gyökeres megváltoztatásában rejtôzik. Nyilvánvalóan csökkenteni kell az állam szerepét, mely a gazdaságból elvont forrásokat ugyanannak a gazdaságnak ossza vissza úgy, hogy az elvonás és visszaosztás szenvedô és haszonélvezô alanyai nagyon különbözô csoportokból kerülnek ki. Az egyiknek igenis részesei vagyunk, míg a másiknak nem. A mai Románia viszonyai között nem látok különösebb logikát abban, hogy az állam magas adózással megfossza az anyagi forrásoktól azokat, akik ténylegesen megtermelik és befizetik ezeket, azért hogy visszafektesse az így képzett költségvetési forrásokat az állami vállalatokba. Meggyôzôdésem, hogy a gazdasági fejlôdés szempontjából sokkal hatékonyabban tudnák a magáncégek saját fejlesztésükbe fektetni az illetô adóhányadnak megfelelô összeget az állam segítsége nélkül is.

Hasonló a helyzet más költségvetési nemek esetében is. Ha például infrastruktúra-fejlesztésrôl beszélünk, nyilvánvalóan elônyösebb az erre szánt összes forrás elosztását nem az államra bízni, hanem a forrásokat megyei szinten képezni és felhasználni. Méltányosabb elosztást és hatékonyabb felhasználást lehetne elérni, elkerülve az olyan eseteket, hogy bármilyen indoklással Vaslui megye tízszer több alapot kapjon úthálózat-fejlesztésre, mint Hargita megye. Tovább sorolhatnám példáimat, aláhúzva a leosztási szerepek decentralizációjának szükségességét a helyi szintek felé.

De a költségvetési decentralizáció mellett feltétlenül beszélnünk kell az állami tulajdonban levô és kereskedelmi társaságokká átkozmetizált egyedárúságok helyzetérôl is, hiszen ezek kezelésében összpontosul még mindig a nemzetgazdaság több mint fele úgy, hogy a tényleges döntéshozatali jogosítványoknak kis számú vezetô a letéteményese. Van-e most vagy lesz-e a jövôben esélyünk belátást szerezni vagy közel kerülni ezekhez a döntésekhez, bekapcsolódni az általuk bonyolított gazdasági-kereskedelmi folyamatokba? A mai helyzet szerint nincs és csak akkor lesz, ha ezek szerkezeti átalakítása ténylegesen megtörténik (a mûködési sémák házikóinak tologatásán túl), ha leépül monopóliumhelyzetük, és mind vertikális, mind regionális megoszlásban önálló vállalatokká alakulnak, amelyek a piaci körülményeknek kell eleget tegyenek.

Nem mondtam különösen újat a fenti gondolatokkal, hiszen ezek a prioritások magától értetôdôen következnek gazdasági-szociológiai tényeinkbôl, természetes érdekeit képezik a kis- és közepes vállalkozások tulajdonosainak és alkalmazottainak, azoknak a kisembereknek, akik ha hátrányból is indultak, bíznak erejükben, akik számára a reális versenyhelyzet jövôt jelent, a fejlôdés lehetôségét. Nem lehet fontosabb gazdaságpolitikai célkitûzésünk mint ezen érdekek tudatosítása és képviselete.

Mégis, mikor nagy ritkán szó esik gazdasági érdekvédelmi feladatainkról, akkor általában az etnikailag vagy regionálisan könnyebben definiálható kérdésekre koncentrálunk: a közösségi vagy egyházi tulajdon visszaszolgáltatására, egykori gazdasági szervezeteink újjáélesztésére. Ezek is rendkívül fontos kérdések, figyelmet kell fordítanunk megoldásukra. Az viszont tévedés volna, ha közben megfeledkeznénk azon általánosabb, de nagyon is aktuális prioritásainkról, melyek megvalósítása nélkül kevés esélyünk van a fejlôdésre. Hiszen nincs fontosabb sajátos érdekünk, még akkor sem, ha ez nem csak sajátosan ránk jellemzô, mint a magántulajdon méltányos helyzetének és szerepének helyreállítása, a gazdasági erôforrás-elosztás decentralizációja, a korrekt piaci versenyhelyzet kialakítása.

Rengeteget beszéltünk már egy romániai magyar bank szükségességérôl, mégsem lett semmi belôle a heves indoklás, ajánlás, kérés vagy felszólítás ellenére sem. Véleményem szerint ennek fô oka abban az alapvetôen hibás megközelítésben keresendô, melyet egy rövid, de sokszor hangoztatott mondat, sóhaj jellemzett: "segítsen végre rajtunk is valaki".

Az tény, hogy a hitelhez jutás esélyei nem voltak egyenlôek, hogy a hosszú idôn keresztül folytatott diszkrimináció által nehezen juthatott fejlesztési forrásokhoz az erdélyi magyar vállalkozó, gazda vagy magánszemély. Az is tény viszont, hogy azok a bankok, amelyek az üzleti érdekektôl merôen idegen kritériumok, esetenként nemzeti ideológiák mentén alakultak meg és mûködtek, sorra csôdöt mondtak, elpanamázva éppen azoknak a pénzét, akik nemzeti alapon való támogatását hirdették meg.

A "segítsen rajtunk is valaki" szintagma minden épeszû bankár számára rendkívül idegen, elriasztva ôt mindennemû további érdeklôdéstôl. Idegen a magyarországi politikustól is, akit a nemzet nevében arra kérünk, hogy a magyar állami költségvetésbôl segítse meg a 20%-ot kitevô határon túli magyarság egzisztenciáját, nyilvánvalóan a magyarországi adófizetô terhére. De legalább ennyire idegen attól az erdélyi magyar vállalkozótól is, aki nem kéznyújtásból akar megélni vagy panamákból meggazdagodni. Határozottan állítom, hogy ilyen a romániai reálgazdaság magyar szereplôinek túlnyomó többsége, mért is volna más.

Nem azért kell erdélyi magyar bankról gondolkodnunk, mert feltétlenül szükséges, hanem azért, mert lehetséges, és üzleti szempontból is indokolt. 

Szubjektív tényezôk is hozzájárulnak ahhoz, hogy egy modern infrastruktúrával és üzleti kultúrával rendelkezô magyar bank nagyszámú betétesi kört vonzzon el a piacról; nem túlzás azt feltételeznem, hogy az udvarhelyi vagy marosvásárhelyi, szatmárnémeti, kézdivásárhelyi lakosság jelentôs része bizalommal nyit majd betéti számlát egy ilyen bankban. Adott ugyanakkor az a nagyszámú román és magyar vállalkozói kör, mely lebonyolítója az egyre növekvô magyar-román kereskedelmi cserének, biztosítva a magas forgalmat és kereskedelmi hiteligényt. A Romániában befektetô magyar vállalkozónak is garanciát nyújt, ha magyar érdekeltségû bankban helyezheti el pénzét, ez pozitívan befolyásolhatja a befektetési kedvet, melynek fô finanszírozási forrásává ugyanez a bank válhatna. 

Hasonló érvekkel lehetne alátámasztani nem a szükségességét, hanem a piaci indokoltságát a magyar érdekeltségû nyugdíjalapoknak, biztosítótársaságoknak, egyéb pénzintézeteknek. Nyilván a felsorolt érvek nem helyettesíthetik a megalapozott, kimerítô piaci tanulmányokat. Arra talán mégis jók, hogy változtassanak azon a káros mentalitáson, amely jellemezte gazdasági szószólóink megnyilatkozásait, és amely meggyôzôdésem szerint sokat ártott a tényleges lépések beindításának.

Nem azért kell magyar bank, hogy segítsen rajtunk. A törökök sem azért nyitottak bankokat Romániában, hogy a romániai törökökön segítsenek, viszont terjeszkednek, helyet foglalnak el a piacon, mert úgy gondolják, hogy érdemes. Viszonylag kézenfekvô példa az, hogy Kolozsváron már a második török bank nyitja meg kapuit, a már rég mûködô görög érdekeltségû bank mellett. És a francia, holland, német, osztrák, amerikai bankok természetes terjeszkedése mellett erôsen felfutó török és görög bankok térfoglalása igen komoly jelzés arra nézve, hogy az idô teltével egyre nehezebb lesz a magyar pénzintézeteknek betörniük.

Az erdélyi magyar vállalkozó, gazda vagy egyszerûen polgár nem haszonélvezôje kíván lenni egy magyar érdekeltségû banknak, pénzintézetnek, hanem ennek partnere tud és akar lenni. Egyszerûen azért, mert senki számára sem közömbös ezek romániai jelenléte.