Egy kormány gazdasági magatartásából éppúgy megállapíthatunk egyértelmûen létezô igazságokat, mint politikai viselkedésébôl. Politikai és gazdasági tájékozódásából vagy tájékozatlanságából hasonlóképpen. Fenntartásokkal persze meg is lehet kérdôjelezni azokat, hiszen ami Románia társadalmi-gazdasági jövôképét illeti, eléggé szûk körû, politikai premisszái is hiányosak, és azoknak nincs kellô történelmi mélységük sem. 

Nem feledkezhetünk meg viszont arról, hogy egy társadalom gazdasági gyakorlata szükségszerûen a társadalom egészének, s nem csak a gazdasági életben résztvevôknek a jövôképét is visszatükrözi. Románia 1990, illetve 1996 utáni gazdasági gyakorlata és lakosságának elvárásai egy olyan gazdasági jövôképet jelentenek, melyben a gazdasági szereplôk társadalmi elkötelezettségeirôl már most sok mindent elárulnak. Azt például, hogy 1990-tôl Románia lakossága számára a nemzeti szempontból is fontos konstruktív gazdasági együttmûködés és a liberalizált kereskedelem jelenti a jövôképet. Hiszen 1997 végén, a Ciorbea-kormány az elsô év után is töretlenül még hitte és remélte, hogy majd és nálunk is: végül jótékony hatású lesz a globalizált szabad kereskedelem, hogy a társadalom az univerzális munkaerôpiacból profitál a legtöbbet, és hogy a szabályozatlan nagyvállalati kapitalizmus hosszú távon hozzájárul a nemzet gazdagságához és a lakosság meggazdagodásához is. Mit lehet mindehhez még hozzáfûzni?!

Mindenekelôtt azt, amiért Románia nem csatlakozhatott már 1997-ben a NATO-tömbhöz. És éppen azért, mert a társadalmi forma és a gazdasági mechanizmus dilemmáját nem oldotta meg kellôképpen. Márpedig ha a Ciorbea-kormány konszolidációs és reformérvényesítô politikáját szerette volna folytatni a továbbiakban, s a NATO-ba is bejutni éppen ezáltal, akkor fel kellett volna oldania azt a dilemmát, hogy miként viselkedjen az infláció, a munkanélküliség, a költségvetési hiány, valamint az ágazati és területi egyensúlytalanságok közepette. 

És itt emlékeztetôül meg kell tennünk néhány visszatekintô pontosítást. A Ciorbea-kormány nyilván azt a neoliberális gazdaságpolitikai stratégiát vállalta föl, mely éppen akkor jutott érvényre, amikor a kelet-közép-európai szocialista politikai gazdasági rendszerek rendre összeomlottak és az illetô stratégiát érintô szakmai és politikai viták és ütköztetések is lezajlottak. Az a fejlett ipari országokban a hetvenes évek kezdetétôl megvalósított keynesi rendszeren alapuló vegyes gazdasági és jóléti modell, mint gazdaságélénkítési és jóléti politikai megoldás, az 1980-as évek elejére már a recesszió árnyékában fulladozott, miközben Kelet-Európa egyes szocialista országaiban a piaci szocializmussal kísérleteztek, a harmadik világban pedig a fejlesztés közgazdaságtanát és a közigazgatási strukturalizmust támogatták, mindhiába. A nyolcvanas évek végére az az egyetlen gazdaságélénkítési politikai megoldás bizonyult életképesnek és alkalmazhatónak elméleti és gyakorlati szinten is, még a politikai szociológiai élettérben is, mely éppen a neoliberális gazdasági stratégia. 

Alejandro Foxley meghatározása alapján, neoliberális stratégiát folytat az a gazdaságpolitika, amely a rövid távú, neoklasszikus stabilizációs csomagterveket, költségvetési és pénzügyi megszorítást, valamint leértékelést olyan közép- és hosszú távú szerkezetátalakító programokkal kapcsolja össze, melyek mérsékelik az állam és növelik a piaci erôk szerepét a gazdasági folyamatban. A megszorító gazdaságpolitika pedig akkor is célszerû, ha a harmadik világ konszolidálása vagy éppen a posztszocialista átalakulás a cél. 

A neoliberális gazdaságpolitika strukturalista receptjének általánosan elfogadott alkotóelemeit John Williamson a "washingtoni konszenzus" tíz pontjában foglalta össze 1990-ben. Ezek pedig: 1. helyre kell állítani a költségvetési fegyelmet; 2. le kell faragni az állami támogatásokat, ugyanakkor a kiadásokon belül prioritást kell biztosítani az oktatásnak és az egészségügynek; 3. adóreformot kell végrehajtani mérsékelt marginális kulcsok bevezetésével, végsô esetben az adókulcsok növelésével, de lehetôleg széles adóbázison; 4. pozitív piaci kamatlábakat kell fenntartani; 5. az árfolyamot is a piac határozza meg; 6. liberalizált és exportorientált kereskedelmi rendszert kialakítani; 7. nem szabad korlátozni a külföldi közvetlen tôkebefektetést; 8. privatizálni kell az állami vállalatokat; 9. a gazdasági tevékenység deregulációja; 10. növelni a magántulajdon biztonságát. 

És nem ezt az összekapcsolt feltételességet szerette volna érvényesíteni Románia gazdaságpolitikájában a Ciorbea-kabinet?!

1946-ban még John Maynard Keynes szorgalmazta - magas bérek mellett is -, egy olyan nemzetközi gazdasági keret létrehozását, mely a kereskedelem gyors növekedését és érvényesülését tette lehetôvé. Jelenleg viszont a nemzetközi kereskedelmi megállapodásokhoz szociális kiegészítéseket is fûznek, hiszen a munkafeltételeket és a szociális körülményeket éppúgy beépítik a szerzôdésekbe, akár a környezetvédelmi követelményeket. 

A konzervatív üzleti és politikai körökben is tehát egy új gazdaságpolitika került elôtérbe, melynek gyökerei David Ricardo, sôt Adam Smith tanáig nyúlnak vissza. 

Adam Smithnek a piacra mint gazdasági és kereskedelmi prioritásokat meghatározó tényezôre vonatkozó gondolatait újra érvényesítették, azt a nézetét viszont, mely szerint az állam a közéleti prioritások és szolgáltatások nélkülözhetetlen szabályozója, figyelmen kívül hagyják.

David Ricardónak a viszonylagos elônyrôl és a kereskedelemben a nemzetek közötti szakosodásról kifejtett tételeit elfogadták, másokat viszont nem, így a "bérek vastörvényét" sem, amely szerint szabad piacon a bérek mindig éppen a létfenntartási szint felett stabilizálódnak. 

A 19. század gazdasági liberalizmusának népszerûsítôi tehát elôre látták azt, hogy a kereskedelem maximalizálása gyors és világméretû gazdasági növekedést fog eredményezni - és eredményezett is! -, és tudták, hogy a piac a gazdasági érdekek csalhatatlan ítélôbírája. Azt is hozzátették viszont, hogy a kormányzati beavatkozás a gazdasági életbe éppúgy elkerülhetetlenül eltorzítja a piaci viszonyokat, mint a társadalmi igények. Talán ezért állította Adam Smith is a következôt: "Az a legjobb kormány, amely a legkevesebbet kormányoz!" (That government is best which governs least!)

Francis Fukuyama 1995-ben megjelent Bizalom címû könyvében is ugyanezt következteti ki és állítja a jóléti társadalmakat megcélzó kormányprogramokról, melyekrôl különben még ma sem tudhatni, hogy egy nemzet határtalan hasznát vagy gazdagító bizalmát célozzák meg. Holott az már köztudott, hogy "egy nemzet jólétét és versenyképességét egyetlen, mindenütt észlelhetô kulturális tényezô határozza meg: a bizalom szintje az adott társadalomban".

Íme, milyen "rejtett mechanizmustól" függhet egy nemzetgazdaság sikeressége, miközben a piac globalizálásának nemzetközi követelményeirôl sem feledkezhetünk meg, különösen ha azok Közép- és Kelet-Európa térségeiben is érezhetôek már. Mert miközben a világkereskedelem felé nyitottak, befektetéseket, de egyben olyan világméretekben is versenyképes importot és fogyasztási javakat vonzanak, amelyek tönkretehetik a hazai termelôket, és legfennebb a munkanélküliség terén biztosított a rekord. Mert ne feledjük, 1996 júniusában az OECD Economic Outlook is azt állapította meg, hogy "maguk az OECD-országok jövôbeni gazdasági jóléte is attól függ, hogy sikerül-e csökkenteni a magas munkanélküliséget, a munkaerôpiacról való kirekesztettség és bizonyos esetekben a bérek és jövedelmek egyenlôtlensége által jelentett társadalmi és gazdasági kirekesztettséget". Nemhiába írta egy francia közgazdász, Michel Husson a következôket: "nem olyan világban élünk, ahol az egyik helyrôl eltûnt munkahely felbukkan egy másik helyen... Kétségtelen, hogy számos állás születik a fejlôdô országok exportszektorában. Amikor azonban egy gazdaságot megnyitnak a világkereskedelem elôtt, az új vállalkozásokat (és befektetéseket) versenyképessé tevô feltételek gyakorlatilag ugyanannak a gazdaságnak a nem versenyképes hagyományos ágazataiban sokkal több munkahelyet szüntetnek meg".

Íme, miért is kell egy kormányprogramnak például gazdagító, s ha lehetséges, föltétlen bizalmat kérnie, és nem határtalan hasznot ígérnie az ország lakosságának. Hiszen "a sikeres gazdasági közösségeket minden társadalomban a bizalom fogja össze" (Fukuyama).

Az 1990 és 1996 közötti Iliescu-korszakban Románia olyan gazdaságpolitikai örökséget teremtett nemcsak a saját, de a közép-kelet-európai régió számára is, mellyel például a privatizációs törekvésnek is csak paródiajellegét öregbítette. Így mint kiinduló helyzetet, talán a lengyel Janusz Lewandowski elhíresült és parafrazált aforizmájával jellemezhetnénk a leginkább, mely szerint a privatizáció Romániában is - legalábbis az elsô szakaszában - olyan folyamatnak bizonyult, melynek során a senki tulajdonában nem lévô és ismeretlen értékû vállalatokat azoknak az érdekelteknek adták el, akiknek nem is volt pénzük. Ugyanakkor ez a privatizáció az úgynevezett kuponos, illetve népi részvényes (vagyonjegyes) privatizációt jelentette, melynek köszönhetôen Románia lakossága 1996 elsô felében opciókat jegyezhetett az állami cégekben, az állami tulajdon 30%-át kitevô mértékben; a részvénykibocsátás pedig már áttevôdött a Ciorbea-kormány idejére, és még mindig folyamatban van. Kérdés, hogy az 1996. novemberi választásokon hatalomra jutott kormánykoalíció rövid és hosszú távú programja szerint (beleértve immár a Radu Vasile-kormány rendelkezésére álló, hátralévô egy évet), hogyan lehetne nagy vonalakban megvalósítani a privatizációt. Hiszen köztudott immár, hogy az Iliescu-rezsim kormányai úgy szerették volna a privatizációt megvalósítani, hogy mindegyre a makrogazdasági stabilizációt helyezték elôtérbe, miközben elmaradt a reformnak többi részével a mikrogazdasági szerkezetváltás is. Ezért Románia gazdaságpolitikáját az állami tulajdon dominanciája jellemezte, s bár 1995-ben a V?c?roiu-kormány tömegprivatizációs programot fogadtatott el, a privatizáció az elôbb említett módon jutott gyakorlati kivitelezésre, sôt "privatizációs patthelyzetet" eredményezett. Ezt feloldandó, a gazdasági és társadalmi struktúraátalakítás elsô lépéseként, a Ciorbea-kabinet 1997 elején készenléti megállapodást kötött a nemzetközi pénzügyi intézményekkel (az IMF-fel, a Világbankkal és társvállalkozásaikkal), melynek keretében vállalta, hogy végrehajtja a szükségesnek bizonyult gazdaságpolitikai korrekciókat, azok pedig fedezik e gazdaságpolitika módosításainak hiteligényét. 

Csakhogy P. A. Gourevitch neves gazdaságpolitikust idézve: "...a jó ötletek nem mindig nyertes ötletek... Még a jó gondolatoknak sem lesz gazdaságpolitikai befolyása, ha túl erôs az ellenzékük, miközben hibás ötletek is érvényre juthatnak, ha van támogatottságuk." Ma pedig a romániai gazdasági helyzetre s az azt változtatni, javítani szándékozó politikai akaratra tipikusan érvényes a fenti idézet. 

S ha a továbbiakban megvizsgáljuk (immár a Radu Vasile-kormány idején is), hogy az alkalmazott neoliberális doktrína hegemóniája hogyan nyilvánul meg Románia gazdasági és hatalmi viszonyainak átalakulásában, milyen eredményességre számíthatunk gazdaságpolitikai értelemben, birtokolni tudja-e annak vezérlôpultjait, segíti és szorgalmazza-e az adminisztrációs életképességet, milyen új intézmények létrehozására képes, és hogyan biztosítja a politikai életképességet jelentô koalíciót, akkor megállapításaink a következôk: Romániában is, akárcsak a többi volt szocialista közép-kelet-európai országban, az importhelyettesítés fejlesztési stratégiaként 1990 után is még 7-9 év haladékot kapott, azután is, hogy elméletként vereséget szenvedett, gyakorlatilag pedig szétesett a neoliberális szintézissel és gyakorlattal szemben. És erre oda kell figyelnünk, még akkor is, ha már tudjuk, hogy mindez azért volt így, mert a nemzetközi tôkepiacról eléggé nehézkesen vonultak vissza az egykori hitelkínálatot biztosító kereskedelmi bankok, és a pénzügyi erôpozíciókat lassított, kiváró ütemben szállták meg a nemzetközi pénzügyi intézmények (az IMF, a Világbank és társvállalkozásaik), ráadásul az adott politikai helyzet sem volt kedvezô számukra mindegyik volt szocialista országban, így 1996 ôszéig Romániában sem. 

De miért éppen a neoliberális gazdaságpolitikai stratégia? És mi történt 1996 ôsze után?

A nagy horderejû, gazdasági-társadalmi struktúra átalakítására is vállalkozó koalíciós (DK, DP, RMDSZ) politikai akarat ma már (1999 ôsze) kevésbé tarthatja magát választási kampányban tett ígéreteihez. Mert a felkért nemzetközi pénzügyi intézmények türelmetlen és késedelmet nem ismerô intézkedései drámaira fordíthatják mind a rövid, mind pedig a hosszú távú neoliberális gazdasági doktrína alkalmazási esélyeit. Így a Ciorbea-kormánynak, de a Radu Vasile által vezetettnek is, máris foglalkoznia kellett és kell azzal a kérdéssel, hogy megéri-e a stabilizáció és a reformtörekvés az országnak akkor is, ha többéves gazdasági recesszióval fizet érte? Hiszen ha továbbra sem válságkezelô, hanem strukturalista rendszer-átalakító politikát folytat a koalíciós kormány, akkor egyre több lesz a kétely a neoliberális doktrína gazdasági eredményességét illetôen. Az esetleges szociális engedmények miatt viszont s a neoliberális program túlzottan megkésett végrehajtása miatt, valamint szakszerûtlen alkalmazásának következményeként, számolni kell az említett program idô elôtti feladásával, s akkor teljes lehet számszerûleg is "az elvesztett növekedés évtizede". Jó viszont, hogy nem tartunk még ott - vagy már igen?! Ezért viszont fel kell emlegetnünk mindazt, amit a Ciorbea-kormány s a Radu Vasile vezette is "elkövetett" - s a továbbiakban nem válhat föltétlenül sem gazdasági, sem politikai elônyére. Hiszen most már nemcsak az ellenzék (amely éppen a miatta keletkezett és az általa minôsített "válságból" próbálja újrateremteni politikai becsületét) bíráló szólamaiban, hanem a közvéleményben is egyre több helyet kap az a megítélés, hogy a hatalomra jutott Demokratikus Konvenció választási kampányával lényegében egyszerûen megtévesztette választóit. De itt fel kell ugyanakkor figyelni és nem szabad még így sem megfeledkezni arról a lehetôségrôl sem, hogy a neoliberális stratégia megvalósítása akár egy politikai program igényeit és kereteit is szolgálhatja. Hiszen az importliberalizáció, a költségvetési kiadások lefaragása, valamint a privatizáció éppen azoknak a társadalmi és politikai rétegeknek strukturális pozícióját gyengítheti, melyek a jelenlegi ellenzéket támogatják és támogatnák. És így áttörés is lehetne a neoliberális fejlesztésstratégia, sôt adminisztratív és intézményteremtô forradalom is, melyrôl és amely által éppen az is kiderülhet majd, hogy képes-e Romániában is a saját társadalmi és gazdasági bázisának megteremtésére. És ehhez kellene a gazdagító bizalom, és ez lehetne a határtalan és megfordíthatatlan haszon éppen. A középosztály megszületésével a polgári világ többségi és kisebbségi értelmében egyaránt. 

De térjünk csak vissza "ama megtévesztésre". A reform bevezetésének az a fajta adminisztratív vezérelve, melyet a Ciorbea-kormány beiktatása után közvetlenül fölvállalt s a Radu Vasile vezette is átvett és folytatott, lényeges vonásaiban a következô: minél kevesebb tartalmi párbeszédet folytatni a reformról a társadalommal, annak politikai, polgári és érdekszervezeteivel, hogy a civil szervezeteket most ne is említsük. De mi motiválhatja ezt a kormányzati stílust, ha nem az az aggodalom, hogy a romániai társadalom és gazdaság még nincs fölkészülve az új típusú stratégiára, és emiatt - egyfajta tájékozatlanságból csupán - egyértelmûen ellenszegülne az új stratégia bevezetésének és végrehajtásának? (De szült-e valaha bizalmat a bizalmatlanság?!) Mert emlékezzünk csak! Csaknem hasonló okból következett a harmadik világbeli reformkurzusok sajátos tünetegyüttese is, és mibôl is állt csak az?! Nemde a reformteamnek a társadalomtól, a gazdasági érdekképviseletektôl és politikai erôktôl való elszigetelôdésébôl, a döntéshozatal titkosságából, a bürokrácián belüli konzultáció hiányából, az elnöki és kormányzati hatalomnak a parlament rovására történô kiterjesztésébôl, a rendeleti kormányzásból, a reformokat ellenôrzô bürokratikus hatalmi központok felszámolásából, külön bizottságok, az elnöki tanácsadó testületek létesítésébôl (befolyásos gazdasági döntéshozók koncentrálására), a tôke és a munka szervezeteivel és intézményeivel való konzultáció visszautasításából vagy elhanyagolásából s a nemzetközi pénzügyi intézmények hivatalnokainak a közvetlen adminisztrációba való beleszólási jogkörökkel való felruházásából (mert már ott tartunk mi is) stb. Miközben a hazai gyors és átfogó vállalkozói osztályt éppen a kormány következetlen pénzügyi és adminisztratív intézkedései fojtják meg, következményképpen a versenyképes és ellenôrizhetetlenül virágzó fekete munkáltatás és feketepiac effektusait tehetetlen szemlélôként nyögjük és vesszük tudomásul. Mi kisebbségiek is! Sôt, mi aztán igazán!

Birtalan Ákos vitaindító töprengésébôl (Gondolatok az önálló gazdasági életrôl kisebbségi létfeltételek közepette) én különösen "A kormányzati szerepvállalás néhány gazdasági vetülete" címû részre reflektálnék igazán. Magát a "privatizáció" vagy "reprivatizáció" (vagy "kapitalizáció"? - ezen is el kellene gondolkodni) fogalmát ezért is próbáltam meg ecsetelni vagy elragozni részletesebben a hazai körülményekhez és elôzményekhez viszonyítva, és kisebbségi "gazdasági illúziók" szempontjából is. Hiszen a romániai privatizálás mindmáig megkerülte a reparatív tartalmú és szándékú megoldást, mely magát a visszajuttatást avagy a kárpótlást jelentené. És éppen ez a privatizációs politika legproblematikusabb része, de ugyanakkor a legalapvetôbb is. Hogyan képzelhetô el a "magánosítás", ha a tulajdonviszony rendezése - miután a totalitarista állam 50 éven át minden eszközzel államosított, kisajátított, nem megoldott? S az erre irányuló politikai akarat rendkívül erôtlen, pontosan azért, mert a többség nagynemzeti politikai elképzelését sérti. Jogos tehát a kérdés: miért központi eleme a privatizáció a politikai és gazdasági változásokkal járó alapvetô strukturális átalakulásnak? Akkor, amikor a csak névleges privatizáció nem teremtett versenykörnyezetet, de biztosította az állami vállalatok monopoljellegébôl következô versennyel szembeni immunitást s a magántulajdon hiányából fakadó hosszú távú érdektelenséget. A csôdhelyzetek nem érvényesültek, s a nem létezô gazdaságélénkítés körvonalazódó célokat sem határozott meg. Mindezekbôl viszont következhet, hogy Romániában a privatizáció szükséges, de nem elegendô feltétele a gazdasági megélénkülésnek. Ott, ahol a piacgazdaság kialakulásához nem sikerült még megfelelô jogi környezetet kialakítani, a magántulajdont nem garantálják, a vállalati szerzôdésjog nem kellôképpen biztosított, az adószabályokat és a monopolellenes törvényeket nem tartják be, a munka- és a nyugdíjjog kétséges, hiába létezik csôdtörvény és banktörvény, mert nem alkalmazzák, és nem nyilvánvaló a számviteli gyakorlat, de nem utolsósorban az információ nyilvánossága sem - ott a privatizációs programnak nem következménye az állam gazdasági szerepének csökkentése, ott nem alakulhat ki hatékony és rugalmas magánvállalati szektor, nem nôhet a fogyasztókkal szembeni felelôsség, nem decentralizálódhat az a gazdaság, mely nem vonzza a beruházásokat, mert a külföldi hitelezôk kielégítését sem tûzheti célként maga elé, és nem lehetséges a politikai szövetségesek jutalmazása, de a politikai ellenfelek marginalizálása sem. És nem lehetséges egy kisebbségi társadalom önálló gazdasági hálózata sem. Mert hiába deszkázzuk be az üres pajták ablakát és ajtaját, ha azokba megelôzôleg sem a paripa, sem a jószág nem került vissza. És ilyen esetben az RMDSZ kormányszerepét nem érdemes elemezni és minôsíteni sem!

Az RMDSZ gazdasági programjának következtetése, eddigi gazdasági értekezéseinek tanulságai olyan egyszerûek és nyilvánvalóak, hogy az erdélyi magyarság szinte nem is érti: politikusai és gazdasági szakértôi miért nem próbálják legalább munkájukban azokat hasznosítani! S hogy a koalícióban miért nem sikerül elfogadtatni azokat. Az elôbbi felvezetésbôl talán kiderül ez is. Csakhogy az erdélyi magyarság szabadságának is megvan a maga "költségvetési vonzata". És politikai szándékának is - egy olyan régióban, melyben hovatovább a konfliktusok nem a civilizációs, vallási vagy kulturális ellentétekbôl fognak születni, hanem a versenyképtelenségbôl. És így szonantil helyzet alakul ki olyan értelemben, hogy szociális és nacionális töltetû, fanatizálásra alkalmas érzelmi alapú ideológiák érvényesülhetnek, s miközben a politikai és társadalmi képzelet radikálisan megváltozik, és csak ez a képzelet - addig az összes valós nehézség és probléma változatlanul megmarad vagy tovább romlik. 

Az erdélyi magyarság tehát ilyen szonantil helyzetbe került. Mert immár kétségbeesésében az egyenlôségen alapuló társadalmi rendet kéri számon attól az intézményrendszertôl, amelynek döntéshozóit éppen ellenkezô célok megvalósításáért juttatta hatalomra. Képviselôit azért küldte - demokratikus választások útján - a nemzeti parlamentbe és a koalíciós kormányba, hogy leépítsék a nem kifizetôdô vállalatokat, létrehozzák az új, piaci elvárásokkal harmonizáló jogi feltételrendszert - és a piaci hatékonyság nyomán létrejövô társadalmi egyenlôtlenség kodifikálásaként védelmezzék és szavatolják a magántulajdont. És most kiszolgáltatott és reménytelen helyzetében úgy érzi, hogy becsapták, hiszen politikai szabadságjogainak kivívásakor elveszítette a teljes foglalkoztatottsághoz való jogát, illetve az állam mentesült korábbi kötelezettsége alól, hogy ezt biztosítsa számára. S e helyzetében fogékonnyá válik bármely kiegyensúlyozó hatalmi elmélet elfogadására, kezdve a nemzeti-etnikai felsôbbrendûség gondolatától egészen a legváltozatosabb transzcendentális menekülési kísérletekig. Mert nemcsak munkájukat, de létüket fenyegeti a változás. Az a paradoxon pedig, hogy korábban éppen ezért a változásért küzdöttek, csak fokozza elkeseredésüket. Olyannyira, hogy még az elfásító közönyön innen, de már így üzennek: "Rossz sorsunk nektek bûnötökül rovatik föl!" Hát bizony: a tények mindig a feladathoz tartoznak és nem a megoldáshoz vagy megoldatlansághoz! (Parafrazálhatjuk szabadon Wittgenstein axiómáját.)