Kisebbségpolitika – pártpolitika – paktumpolitika^*

Gyárfás Elemér

Az elsô kísérlet^**

Az Averescu-paktum elôzményei, megkötésének
indokai, szövege, módosításai, következményei,
felbomlása és tanulságai

Másfél évtized telt el a békeszerzôdés ratifikálása óta, mely végleges formában megállapította a mai Románia határait s ezzel megszüntette azt az okot, mely az erdélyi magyarságot a román uralom elsô éveiben passzivitásra kényszerítette.

A passzivitás okai

Akkor s azután is éles kritikák hangzottak el e passzivitás ellen, holott annak fontos erkölcsi és gyakorlati okai voltak.

A kritikusoknak igazuk van abban, hogy az új rendszerben való elhelyezkedésünkre ez lett volna a legkedvezôbb idôpont. Elveszítettük a legfontosabb közéleti és gazdasági pozíciókat, tétlenül kellett néznünk, amint ezeket a románság rohammal elfoglalta. Kihasználatlanul maradt az a lélektani pillanat, amikor az új uralomhoz való csatlakozásunk hálát és elismerést váltott volna ki s ez a két nép lelkét hosszú idôre közelebb hozta volna egymáshoz.

Ez mind igaz, s ennek dacára nem tehettünk egyebet, mint amit tettünk.

Mentségül nem akarok tájékozatlanságunkra hivatkozni. Kétségtelen, hogy a velünk együtt élô többi népeknek ez idôben aránytalanul megbízhatóbb értesüléseik voltak arról, hogy a világ hatalmasainak mi a szándékuk ezzel a földdarabbal, melyen élünk. Tény az is, hogy a Budapesten uralkodó zûrzavar s az onnan nagy kerülôvel hozzánk érkezô, ellentétes forrásokból eredô hírek is megzavarták tiszta látásunkat. Budapest felé le volt zárva a határ, sok ideig harci front is választott el, s különben sem volt ott olyan tényezô, kinek különös gondja lett volna a mi irányításunk.

Egy dolgot azonban tudtunk a bucuresti-i sajtóból is.

Tudtuk azt, hogy Közép-Európának új térképet rajzolnak a nagyhatalmak. S tudtuk, hogy a megmaradt Magyarország kormányai – bárkik voltak is – emberfeletti erôfeszítéssel igyekeztek megmenteni a régi Magyarország területébôl, ami menthetô. A Bucuresti és Sibiu felôl felénk hangzó hívogatásokból láttuk azt is, hogy a nagyhatalmak elôtt eldöntésre váró perben Magyarország törekvéseivel szemben érvként fog felhasználódni minden olyan megnyilatkozásunk, ami a dolgok új rendjét véglegesnek elfogadja.

A szászok Mediason meghozhatták csatlakozó határozatukat. A zsidóság egy része megalakíthatta az új rendbe beilleszkedô Zsidó Nemzeti Pártot. Mindenki siethetett olyan állást elfoglalni, mely legtöbb elônyt ígért neki a jövôre. Az erdélyi magyarságot azonban saját lelkének szigorú erkölcsi parancsa intette némaságra s tökéletes tartózkodásra minden olyan megnyilatkozástól, mely volt anyaországával állította volna szembe, s mely az évszázados lelki közösség és faji rokonság megtagadása lett volna.

Egészen bizonyos, hogy a románság is megvetett volna minket s megvetne ma is még, ha a sorsfordulat és próbatétel eme idôszakában odaállottunk volna azok közé vagy mögé, akik a régi Magyarország romjain új nemzeti államokat akartak felépíteni.

Nekünk a vér és a faj közössége hallgatást parancsolt mindaddig, míg a nagy vita a béketárgyalások asztalánál el nem dôlt.

Az erkölcsi categoricus imperativus mellett gyakorlati okok is hallgatásra és passzivitásra kényszerítettek.

Ha a románság vezetôi ôszintén meg akarták volna valósítani Erdélyben azt a keleti Svájcot, melyet a magyar uralom idején követeltek, módjukban állott volna ennek lelki elôfeltételeit megteremteni. A vesztett háború s a budapesti vörös uralom hatása alatt olyan levertség ülte meg az erdélyi magyarság lelkét, hogy két kézzel ragadta volna meg a feléje nyújtott baráti jobbot.

Ez azonban nem történt, sôt az ellenkezôje történt. Céltalan volna ma rekriminálni. Eljöhet még az idô, hogy ezt minden oldalon belátják. Ami történt és ahogy történt, az fájdalommal töltötte el mindannyiunk lelkét, akik – gyakran saját közvéleményünkkel szemben is – nyíltan vallottuk, hogy népeinknek e földön, bárki uralkodjék fölöttük, békében és szeretetben kell egymás mellett élniük.

Nem csak a mi érdemünk volt tehát, hogy a békeszerzôdések ratifikálásáig pontosan betartottuk a némaság erkölcsi parancsát. A románság vezetôinek gyakorlati hibái is jelentôs mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a ránk kényszerített némaságot tökéletes fegyelmezettséggel megôrizhettük.

A ratifikálás után

Az uralomváltozás elsô éveiben a régi királyságban Brãtianu Ionel tartotta a kezében a kormánypálcát, Erdélyben pedig Maniu, a kormányzótanács élén, belügyekben majdnem korlátlan hatáskörrel.

A békeszerzôdések kisebbségi kikötéseit s a Bánság kettéosztását Brãtianu Ionel nem akarta saját kezével aláírni, ezek mellé nem akarta lekötni sem saját pártját, sem magát, s e célból átadta a kormányt Vaida Sándornak, aki összehívta Nagy-Románia Iorga elnöklete alatt tanácskozó elsô parlamentjét s úgynevezett "nagy kabinettel" igyekezett berendezkedni.

Mihelyt azonban a mór megtette a kötelességét s a terhes szerzôdések alá voltak írva, a Londonban tárgyaló Vaida – ki a politikai siker érdekében Párisban a szabadkômûves páholyba is belépett – arra ébredt, hogy a késôbb közmondásossá vált tégla ezúttal az ô fejére esett s többé már nem miniszterelnök (1920. március 15.).

Brãtianunak szüksége volt Vaidára, hogy erdélyi ember képviselje Románia területi igényeit s ez vállalja a terhes feltételeket, de távolról sem állott szándékában, hogy az erdélyiek uralmát meggyökereztesse, s éppen még a régi királyságra is kiterjessze, sôt legelsô feladatának tekintette, hogy szétrobbantsa az erdélyi kormányzótanácsot, mely egységesítô törekvéseinek útjában állott.

A régi királyság legnépszerûbb embere Averescu generális, a mãrãsesti-i gyôzô volt, s így ôt szemelték ki arra, hogy az elsô berendezkedés nehézségeivel megküzdjön. Az eddig zárt egységként jelentkezô erdélyi román front megbontására pedig alkalmasnak ítélték Gogát, kinek Maniu elleni személyes ellenszenvét Brãtianu jól ismerte még a magyar uralom idejébôl. Goga lett tehát a kultuszminiszter az elsô Averescu-kormányban, és sikerült neki – a hatalom varázsával is – annyi erdélyi román vezetô embert maga köré tömöríteni, hogy ezekre támaszkodva szétrobbanthatta az eddig szilárd erdélyi kormányzótanácsot (1920. április 10.).

Averescu elsô kormányának e rejtett céljait talán maguk az érdekeltek sem látták világosan, de a bucuresti-i boszorkánykonyhától akkor még egészen távol élô erdélyi magyarság mégis megérzett annyit, hogy rendszerváltozás történt, melytôl sorsának enyhülése remélhetô. Megingott az erdélyi románság egységes frontja, mely a régi királyságban Brãtianura támaszkodva, nálunk korlátlan hatalommal uralkodott s elsôsorban a magyarság rovására igyekezett berendezkedni s minden közéleti s gazdasági pozíciót megszerezni.

Goga is tisztában volt azzal, hogy az erdélyi románság nagy tömegei – a kormányzótanács defektusai dacára – tovább is kitartanak Maniu mellett. Minthogy pedig akkor még a régi királyságban hívekre nem számíthatott s különben is tôle Erdély legalább részben való megnyerését várták, keresnie kellett valamelyes megegyezést az erdélyi kisebbségekkel, kik közül Gogának egyénileg mindig sokkal rokonszenvesebbek voltak a magyarok, mint a szászok, mert Sibiu megyei létére, elsôsorban a szászokban látta népe törekvéseinek akadályait.

E taktikai szempontok mellett Gogában volt bizonyos nagyvonalúság s magasabb szempontok iránti intuitív érzék, mikor a magyarok felé orientálódott. Vezette e törekvésében az is, hogy ismerte a megboldogult Ferdinánd király intencióit, ki – amint ez ma már mind világosabban látható – éleslátással, lovagias lelkülettel és ôszinte jóakarattal igyekezett új alattvalói számára elviselhetôvé, sôt rokonszenvessé tenni saját uralmát.

A püspökök eskütétele

A békeszerzôdés ratifikálása adta meg az alapot arra, hogy e közeledésre az elsô lépések megtörténjenek.

A ratifikálásig az erdélyi kisebbségi püspökök is függôben tartották hûségesküjüket, miért viszont a kormány papságunktól megtagadott minden anyagi támogatást s papságunk így a legnagyobb nehézségekkel küzdött. A ratifikálás után Goga, tapintatos formában beindított és vezetett tárgyalások rendén, méltányos államsegélyt ígért a püspökök hûségesküjétôl kezdôdôen s kilátásba helyezte egyéb fontos sérelmeink orvoslását is. Az egyházak autonóm testületei ismét megtarthatták 1920 ôszén közgyûléseiket, sôt 1920. december 14-én már a királyhágóntúli református egyházkerület is szervezkedett. Ilyen légkörben készítette elô Goga, mint kultuszminiszter, a püspökök eskütételét, mely a közállapotok konszolidációját is hivatva volt dokumentálni, s amelyet ezért a legnagyobb ünnepélyességgel vettek be tôlük.

Az elsô ünnepélyes eskütétel 1921. március 19-én volt a bucuresti-i királyi palota tróntermében. Ez alkalommal gróf Mailáth Gusztáv Károly erdélyi s dr. Glattfelder Gyula csanádi püspökök és Teutsch szász lutheránus püspök tették le a hûségesküt Ferdinánd király kezébe, aki az eskütételnél s az ezt követô udvari ebéden szívélyes közvetlenséggel viseltetett irántuk s láthatóan örült, hogy e kiváló egyházfejedelmeket alattvalói közé fogadhatta.

A nemes uralkodó lelkületére és tapintatára jellemzô az a mód, ahogy a kényes nyelvkérdést kettévágta. Hosszas diplomáciai tárgyalások folytak arról, hogy miután a püspökök nem tudnak románul s a király nem ért magyarul, a katolikus püspökök latinul, az egyház hivatalos nyelvén tegyék le az esküt s nevükben Mailáth püspök francia nyelven üdvözölje a királyt. Alig fejezte be azonban Mailáth püspök a diplomácia nyelvén gondosan megszövegezett, történelmi jelentôségû beszédét, Ferdinánd király barátságos, meleg hangon, megnyerô közvetlenséggel németül felelt a püspöknek és németül folyt a társalgás az udvari ebéden is, melyen az ünnepélyesség emelésére Averescu miniszterelnök, Goga kultuszminiszter, a boldogult Misu udvari miniszter s más elôkelôségek is részt vettek.

Jellemzô az akkori felfogásra és helyzetre, hogy Mailáth erdélyi püspök mellett az eskütételre hivatalos volt az erdélyi katolikus Státus is, melynek képviseletében dr. Balázs András elôadóval engem küldött ki az Igazgatótanács. E meghívás nyilvánvalóan azt dokumentálta, hogy – a kölcsönös intencióknak és az eskü szövegének is megfelelôen – a püspök a hûségesküt nemcsak a maga, hanem hívei nevében is letette a trón zsámolyánál.

Ugyanezt az eljárást követték Nagy Károly református püspök pár nappal késôbbi eskütételén, melyen két fôgondnoka volt jelen (1921. április 9.).

Gróf Széchenyi Miklós oradeai püspök késôbb tette le külön az esküt; az elôrehaladott korú Boromissza Tibor Satu Mare-i püspöktôl és Ferencz József unitárius püspöktôl az esküt királyi biztos vette be székhelyükön.

Az eskütétel megnyitotta a magyar fôpásztorok elôtt a szenátus ajtaját is, hol elfoglalták – az akkor még érvényben levô magyar törvények szerint – az ôket megilletô jog szerinti helyeket. Mailáth püspököt – s késôbb néhai Nagy Károlyt is – széke elfoglalásakor a szenátus elnöke meleg szavakkal üdvözölte. Mailáth püspököt az üdvözlés váratlanul érte, s így francia nyelven rögtönzött válaszban mondott érte köszönetet, melyet lelkesen megtapsoltak.

Mindezek a külsôségek mutatják a megenyhült légkört, melyben a kisebbségbe szorult magyarság hivatott vezetôi a román közéletbe léptek, s amely remélni engedte, hogy három hosszú esztendô keserves megpróbáltatásai után szebb napok virradnak reánk és kölcsönös jóakarattal sikerülni fog népünk számára az élet és fejlôdés lehetôségeit biztosítanunk.

A fôpásztorok eskütételével teremtett kedvezô atmoszférában megindult az erdélyi magyarság elsô politikai szervezetének, a Magyar Szövetségnek megyénként való megalakítása, s negyedévvel az eskütételek után, 1921. július 6-án Clujon az alakuló nagygyûlést is megtartottuk, báró Jósika Sámuelt, a magyar fôrendi ház volt elnökét választva meg az új alakulat elnökévé.

Mindenki bízott, reménykedett, s alapos volt a feltevés, hogy a helyesen kijelölt úton az új államalakulatban is megtalálhatja az ideszakadt magyarság boldogulásának elôfeltételeit. A hangulat annyira bizakodó volt, hogy – jó magyar szokás szerint – már kezdtünk is egymásra berzenkedni.

Mailáth és Nagy Károly püspökök irányadó szerepe

Az a meleg szívélyesség, mellyel boldogult Ferdinánd király az eskütétel alkalmával Mailáth püspököt és társait s kíséretüket fogadta, nemcsak okosság és udvariasság volt, hanem az uralkodó nemes lelkének ôszinte érzése. Ferdinánd király felnôtt korában került Romániába, s a Hohenzollern-család mélyen katolikus ágából származott. Érthetôen közelállónak érezte magához a részben német vagy legalább német kultúrán nevelkedett fôpapokat és köztük saját egyházának püspökeit. Mailáth püspök, ki az udvari ebéd alatt a király jobbján ült, s aki otthonos volt már Ferenc József udvarában is, veleszületett tapintatával s finom modorával pár percen belül láthatóan megnyerte az uralkodó rokonszenvét.

Ez a rokonszenv azután megmaradt a nagy uralkodó haláláig, s Mailáth püspöknek – talán általa sem eléggé felismert – tekintélyt és nimbuszt biztosított a román közéletben. A boldogult Ferdinánd királynak nemcsak fogadószobája, hanem családi ebédlôje is gyakran megnyílt Mailáth püspök elôtt, s bármily nehézségek és súrlódások merültek is fel utóbb – különösen az 1922-ben uralomra jutott liberális kormány idejében –, minden irányadó politikus tisztában volt Mailáth püspöknek az udvarnál elfoglalt s méltósággal viselt elôkelô pozíciójával, mely boldogult Ferdinánd király élete végéig megóvta saját személyét is s a vezetése alatt álló intézményeket is azoktól a támadásoktól, melyek késôbb olyan vehemens erôvel indultak meg.

Az a nagyrabecsülés, mellyel néhai Ferdinánd király Mailáth püspök iránt viseltetett, kiterjedt a fôpásztor intézményeinek vezetôire is, s az erdélyi katolikus Státus küldöttségeinek ismételten volt alkalmuk elpanaszolni nehézségeiket a nemes uralkodónak, aki ezeket mindig jóindulattal hallgatta meg s ha érdemben néha nem is tudott segíteni, biztató s megnyugtató meleg szavaival megkönnyítette a felmerült nehézségek leküzdését vagy legalább elviselését.

Nagy Károly református püspök markáns egyénisége szöges ellentéte volt Mailáth püspök finom alakjának.

Nagy Károly csupa gerinc, erô, keménység és jellemszilárdság volt, valóságos inkarnációja az erdélyi kálvinista magyarnak, aki minden ízében át volt hatva saját meggyôzôdése helyességétôl s ennek rovására semmilyen engedményre sem kapható. Az az egyéniség volt, mely csak megtörhetik, de soha meg nem hajlik.

Nagy Károlynak ez az erôs egyénisége egyházkormányzatában is érvényesült. Szilárd kézzel vezette a helyesnek felismert irányba a rábízottakat, és nem tûrt elhajlásokat, kilengéseket, elmaradásokat. Mint egyházfô, egységes tábornak volt a parancsnoka, mellyel feltétlenül rendelkezett, mert papjai és hívei készséggel helyezkedtek biztos vezetése alá, s ahol e készség netalán hiányzott, ott tekintélyével s erôs kezével teremtett egységet.

Néhai Nagy Károly püspök csak egyetlen irányba tett erôszakot kálvinista felfogásán, s csak egyetlen vonatkozásban volt engedményekre hajlandó.

Mindenek fölött álló érdeknek tekintette, hogy az egész erdélyi magyarság – valláskülönbség nélkül – minden közéleti kérdésben közös egyetértéssel járjon el. Hogy a különbözô hitvallásokra szakadozott s akkor még az összefogó politikai szervezetet nélkülözô erdélyi magyarságban ezt a tökéletes lelki összhangot s a gyakorlati lépéseknél a fegyelmezett egységet biztosítani lehessen, ennek elôfeltétele volt az egyházi vezetôk feltétlen egyetértése a teendôkre nézve.

Ha talán nem is ô volt a kezdeményezôje, de mindenesetre ô volt a lelke azoknak az egyházközi értekezleteknek, melyeken az elnöklést is önmegtagadóan átengedte a pátriárka korú Ferencz József unitárius püspöknek, vagy a korra is s püspökségre éppen jóval idôsebb Mailáth püspöknek, de Nagy Károly volt a kezdeményezô, javaslattevô, buzdító, lelkesítô, soha el nem csüggedô, s itt hozta a mindennél magasabbra értékelt közös nagy ügyért a legnagyobb áldozatokat, alárendelve számtalanszor saját felfogását a többségnek, hogy ezzel megóvja az összhangot s biztosítsa az egységes fellépést.

A püspöki eskütételtôl a Magyar Párt jelentôs csoportjának a parlamentbe való bevonulásáig – 1921-tôl 1926-ig – többnyire Nagy Károly püspök által kezdeményezett s általa irányított egyházközi értekezletek vették fontolóra a teendôket s határoztak a követendô magatartásra nézve.

Ami ezeken a sûrûn tartott értekezleteken határozatba ment, annak emlékiratok benyújtásával, küldöttségek szervezésével, a kormány tagjaival folytatott tárgyalásokkal s több esetben legfelsôbb helyen is igyekeztek hangot adni és érvényt szerezni. Elvi jelentôségû nagy kérdésekben – a nyelvi nehézségek dacára – Mailáth püspök, sôt egyszer-kétszer Nagy Károly is a szenátus szószékérôl is megnyilatkoztak.

Hogy az impériumváltozáskor reánk szakadt elcsüggedés teljesen meg nem fojtott, hogy ismét kiderülhettek az arcok és biztatóan mertek a jövôbe nézni, az elévülhetetlen érdeme a nagy fôpásztoroknak, akik e nehéz esztendôkben az erdélyi magyarság háromfelé szakadt nyáját kormányozták, s nem lehet e korszakról beszélni anélkül, hogy történelmi szerepükrôl méltó megemlékezés ne történjék.

Az 1922. évi liberális választás

A harmonikusan lefolyt eskütételek révén megenyhült légkörben, az 1922. júliusban megalakult Magyar Szövetség, a csodás politikai érzékkel rendelkezô báró Jósika Sámuel bölcs vezetése alatt a legszebb auspiciumok között kezdte meg mûködését. Sok nehézséggel kellett megküzdeni s fôként likvidálni kellett a magyar uralom idejébôl származó s még mindig eleven – bár rég tárgytalanná vált – ellentéteket, melyek a meginduláskor annyi bajt okoztak, különösen személyi kérdésekben. Nagy nehézség volt az is, hogy az akkori vezetô férfiak közül alig ismerte valaki a románság felfogását, gondolkodásmódját, törekvéseit, s még kevesebben ismertük nyelvét.

Mindezek dacára derekas építô munkát végzett fennállása elsô felében is a Magyar Szövetség, mely a feloszlott cluji szabadkômûves páholyban székelt, ahol – különösen eleinte – szokatlan látvány volt a szimbolikus jelvények alatt praelatusokat s más katolikus vezetôket látni.

Az útkeresés, szervezés, tájékozódás munkáján még nem volt túl a Magyar Szövetség, amikor megbukott a kedvezôbb atmoszférát teremtô Averescu-kormány s 1922 februárjában Brãtianu Ionel vette át az uralmat, azzal a bevallott szándékkal, hogy az általa összehívott alkotmányozó parlamenttel megalkossa a megnagyobbodott Romániának az ô elgondolása szerinti egységes államszervezetét.

A Magyar Szövetség vezetôi joggal remélték, hogy az alkotmányozó parlamentben az erdélyi magyarságnak is megfelelô hely jut, s hogy a megalkotandó alaptörvények a kisebbségi kérdést s vele a mi helyzetünket is a nemzetközi szerzôdések értelmében megelégedésre rendezni fogják. Ebben bízva, a magyarság vezetôinek Clujon 1922. február 5-én tartott értekezlete kimondta a politikai aktivitást, s elhatároztuk, hogy a küszöbön álló választásokban részt veszünk.

Néhányan talán sejtettük, de egyikünk sem látta világosan, mennyire alaptalan volt túlfûtött reménységet fûzni az alkotmányozó országgyûléshez, s hogy az a Brãtianu Ionel, aki Vaida Sándornak engedte át a kisebbségi egyezmény aláírását, nacionalista koncepciójával a kisebbségeknek sem történelmi, sem nemzetközi jogállását össze nem egyeztetheti, hanem az alkotmányban az egységes román nemzeti államot akarja minél erôteljesebben megalapozni s elgondolásába nemcsak a mi közjogi felfogásunk nem illeszthetô bele, hanem az a különleges helyzet sem, melyet Erdély s fôként az erdélyi románság számára Maniu s elvbarátai, a kormányzótanács megbuktatása után is, biztosítani óhajtottak.

Egyedül néhai Jósika Sámuel báró érezte – talán ösztönszerûen –, hogy az 1922. februárban inaugurált liberális uralom egyaránt letöréssel fenyeget minket s az erdélyi román nemzeti pártot, s a választási készülôdések heteiben felkereste a cluji kórházban lábtöréssel fekvô Maniu Gyulát. Mit beszéltek együtt, nem tudtuk meg; az egyedül talán még védelmet nyújtó erdélyi front azonban e megbeszéléssel sem jutott elôre, s a választási harcba magunknak kellett belebocsátkoznunk.

Az 1922. évi választások még a kerületi rendszer szerint folytak le, s így a jelöléseknél Jósika Sámuelnek nem állott rendelkezésére az a fegyelmezô erô, melyet a mostani választótörvény a megszervezett pártoknak biztosít. A Magyar Szövetség nem volt politikai párt, ellenben volt már akkor Magyar Néppárt és kereteiben megvolt ennek ellenlábasa, a Magyar Nemzeti Párt is. Eleven erôvel éltek még a magyar uralom idejébôl való ellentétek, s az összefogás szükségessége sem vált akkor még köztudattá. Jósika Sámuel politikai érzékének, bölcsességének, emberismeretének s vezetôi képességének csodákat kellett mûvelnie, hogy e választásokra egységes frontként vonulhassunk fel s szembeállások ne forduljanak elô. Soha el nem múló hála illeti Jósika Sámuelt azért, hogy az elsô síkralépésnél ezt az egységes frontot sikerült megteremtenie. Tanúi voltunk, amint agg kora és gyöngesége dacára, éjszakába nyúló hosszú órákon át, türelemmel tárgyalja le egyenként a vidéki küldöttségekkel a kerületek kívánságait s a jelöltek személyét s bölcs tapintattal rávezetett mindig a helyes megoldásra. Tudjuk méltányolni tehát azt a páratlan teljesítményt, mellyel talán nagyobb szolgálatot tett nemzetének, mint a magyar uralom aránytalanul kedvezôbb körülményei között egy emberéleten át végzett közéleti munkájával.

A nagy egységet Jósika Sámuel így megteremtette s a kandidálások benyújtásának idôpontjára készen állott a magyar jelöltek névsora. Valamikor nagyon tanulságos lesz ezt a névsort egyenként szemügyre venni. Megtaláljuk benne mindazokat, akikre az erdélyi magyarság elôzô korszakban végzett munkájuk révén büszke volt, s azokat is, akiket a változott viszonyok között a jövô reménységeinek tekintett. Megvolt e névsorban a múltban szerzett politikai felkészültség s az újabb problémák megoldására a lendítô erô. Ha ez a gárda, szabad választások révén, töretlenül bejuthatott volna Nagy-Románia alkotmányozó parlamentjébe s ott legalábbis annyira barátságos fogadtatásra talál, mint a püspökök, mikor az eskütétel után szenátori székeiket elfoglalták, hiszem, hogy megnyugtatóan rendezhette volna évtizedekre az erdélyi magyarság új elhelyezkedésének nagy kérdését, Erdély történelmi népeinek egymáshoz való viszonyát, s talán még Románia s Magyarország nemzetközi helyzetének alakulásában is irányt szabott volna.

Brãtianu Ionelnek azonban – mint jeleztem – egészen más céljai voltak az alkotmányozó parlamenttel, melyben a maga erôs, fegyelmezett pártjának akart szilárd többséget teremteni s ennek segélyével alkotni meg Románia új államszervezetét, az egységes nemzeti állam elvi alapján, letörve minden különbözôséget és helyi érdeket s biztosítva az egységes állam vezetését a régi királyság intelligenciájának. E koncepciója megvalósításában legerôsebb akadálya volt a Maniu vezetése alatt álló erdélyi román nemzeti párt, mely akkor még majdnem érintetlenül megôrizte a magyar uralom alatt összekovácsolt fegyelmezett egységét, amit Goga 1921-iki kiválása alig ingatott meg. Az a veszély fenyegette Brãtianu Ionelt szabad választás esetén, hogy Erdély egységesen ellene fog felvonulni. Ezért rövidesen megegyezett a szászokkal és svábokkal, kik még a magyar uralom alól hozták magukkal a kormányokkal való megegyezés tradícióját. Az erdélyi román nemzeti párttal szemben el volt szánva a legerôsebb eszközökre, de számolnia kellett azzal, hogy ezek dacára is legfeljebb félsikert érhet el ellenük, mert a hatósági szervek, sôt a karhatalom is csak bizonyos fokig volt velük szemben felhasználható. A magyarsággal meg sem kísérelte a tárgyalást. Tisztában volt azzal, hogy olcsón nem vagyunk kaphatók; illô árat pedig nem akart fizetni.

A magyar kerületekre azonban a Brãtianu-kormánynak okvetlenül szüksége volt, hogy Erdélybôl jelentôs számú mandátumot szerezhessen. Így született meg az az elmélet, melyet késôbb, 1931-ben Vaida a kommunistákkal és 1933-ban Tãtãrescu a Vasgárdával szemben is alkalmazott, hogy a Magyar Szövetség és annak jelöltjei a román állam ellenségei s következôleg a magasabb államérdek – az agyonkompromittált salus rei publicae – követeli, hogy e káros elemeknek a román parlamentbe való bejutása minden eszközzel – törvénysértés és erôszak árán is – megakadályoztassék.

Természetesen ezt az elméletet csak utólag hangoztatták, a már elkövetett – elôttünk addig ismeretlen és elképzelhetetlen – erôszakoskodások mentségéül és igazolásául. Elôre senki sem sejtette, hogy mi fog történni. Akadálytalanul készültünk a választásokra, ejtettük meg a jelöléseket, mondtuk el a programbeszédeket. Számoltunk hatósági nyomással, nemcsak szelíd, de erôs nyomással is, erre fel is voltunk készülve, csak éppen azokra az eszközökre nem gondoltunk, melyeket pár nap múlva ellenünk alkalmazásba vettek.

A képviselôjelölések napján, 1922. február 26-án ugyanis az történt, hogy az akkori törvény szerint még a közigazgatási apparátusból kikerülô választási elnökök összes jelöltjeink ajánlóíveit – az egyetlen Bernády György kivételével – a leglehetetlenebb ürügyek alatt visszautasították s a magyar kerületekben az így ellenjelölt nélkül maradt liberális jelöltet – választás nélkül – megválasztott képviselônek mondották ki.

E cinikusan brutális elbánás fejbeütésszerûen érte az erdélyi magyarságot. A kormány is érezte hogy agyongyôzte magát. A szenátorválasztásnál már némileg enyhébb volt, Odorheiun Pál István és Timisoarán Fülöp Béla bekerülhettek a szenátusba. Mindkettô 60 éven felüli ember volt, egyikük sem tudott románul. Pótválasztáson azután még bejutott május 28-án a képviselôházba Sándor József Sfântul Gheorghén és Zima Tibor Aradon, a szenátusba pedig május 29-én Jósika Sámuel báró Ciucban.

Mindez azonban nem enyhítette a feszültséget és a keserûséget, mely csak fokozódott, mikor a kormány az erôszakos eljárás igazolásául nyíltan bedobta a közvéleménybe az államellenesség vádját, s hogy önmagához következetes legyen, 1922. július 6-án a Magyar Szövetséget is feloszlatta. Megalakult ugyan ehelyett 1922. december 28-án – ugyancsak báró Jósika Sámuel elnökletével – a Magyar Párt, de a nyomasztó légkörben ez sem hozott enyhülést.

Fokozta tragédiánkat, hogy a bölcs és hivatott vezér, báró Jósika Sámuel – bizonyára nem utolsósorban a sok keserû csalódástól megtörve – 1923. július 3-án meghalt és árván hagyta a vezetése alá helyezkedett erdélyi magyarságot.

Az 1922–1926. évi liberális uralom

Mire az alkotmányozó országgyûlés összeült, az erdélyi magyarság homlokára volt sütve már a stigma, hogy ellensége Romániának s a román nemzetnek, következôleg nemcsak hogy jogtalanság nem esett rajta, hanem hazafias nemzetvédelmi szolgálatot tett a kormány az országnak, mikor e veszélyes elemeknek a parlamentbe való bejutását – erôszakkal bár – megakadályozta.

S mert tapasztalati tény, hogy nem tudunk többé jó szemmel ránézni arra, akihez igazságtalanok voltunk, a kormánynak végzetszerûen tovább kellett haladnia a megkezdett csapáson. Lassan már maguk is hittek a saját elméletükben, s mindenesetre feltételezhették, hogy az elszenvedett jogtalanság tényleg véglegesen elidegenített minket. E sajnálatos elôzmények és érthetô lélektani indokok hatása alatt az akkor hatalma teljében lévô Brãtianu-kormány az új Románia államjogi berendezkedésénél leplezetlenül igyekezett a magyar kisebbséget a közéletbôl kiszorítani.

Elsô, kétségbevonhatatlan dokumentuma volt ennek az a mód, ahogy a hosszú évtizedekre készült alkotmány-törvényben megkerülték a Vaida által aláírt nemzetközi egyezményben kikötött kisebbségi jogok elismerését és biztosítását. Világosan elárulták ezt a törekvést a kormány egyéb törvényhozási alkotásai s kormányzati intézkedései is. A hatalmas Brãtianu Ionel kultúrpolitikáját egy rendkívül ambiciózus, dúsgazdag orvos, a ma már fogalommá vált dr. Anghelescu irányította, aki az elsô román kultúrpolitikus: Spiru Haret babérjaira vágyott, sôt ezeket túlszárnyalni igyekezett. Valóságos tragédiánk lett, hogy ez a páratlan befolyású és hatalmas akaraterejû ember éppen akkor alakította ki magában s fektette le pártja, sôt utódai számára is a román kultúrpolitika irányát, mikor velünk szemben ilyen nehéz s barátságtalan atmoszféra uralkodott, melyet egyenes magyargyûlöletté igyekeztek kifejleszteni egyes stréberek, akik siettek Anghelescunak mindenféle történelmi hazugságokat feltálalni, elefántnagyságúra fújva fel a budapesti kormányok egyes elhibázott intézkedéseit s buzgón szállítva változatos ideákat és javaslatokat az "irredenta" magyar kultúrmozgalmak megbénítására. Keserû gúnnyal állapítottuk meg, hogy e fullajtárok nem azok közül kerültek ki, akik a magyar uralom alatt a román nép érdekeiért nyíltan síkra szálltak s ezért esetleg meg is szenvedtek, hanem legnagyobb részük azok közül való volt, akik a magyar uralom alatt csendesen meglapuló jó fiúk vagy éppen a budapesti kormányok eszközei voltak, mint például a hírhedt Nistor tanfelügyelô, báró Horváth Emil magyar kormánybiztos volt munkatársa, aki Anghelescu égisze alatt odorheiui székely testvéreinket nyomorgatta.

Az alkotmányozó országgyûlés magyar tagjai sajnos teljességgel képtelenek voltak megváltoztatni vagy akárcsak feltartóztatni ezt az irányzatot s megenyhíteni a végsôkig feszült atmoszférát, mely minden értékünket tökéletes elpusztítással fenyegette.

A két szenátor – Pál István és Fülöp Béla – nem bírták a román nyelvet, s tôlük meggyôzô, felfogásokat irányító parlamenti beszédet vagy akárcsak parlamenten kívüli felvilágosító munkát már elôrehaladott koruk miatt sem lehetett várni, különben sem voltak hivatásos politikusok.

A háromtagú képviselôi csoport pedig rövidesen sajátságos és fölötte sajnálatos helyzetbe került.

A románul tudó, akcióképes Zima Tibor akkor még politikai pályájának kezdetén volt, a szorosan vett Erdélyben nem is volt ismerôs, s bár a román nyelvet bírta, a Magyar Párt háromtagú képviselôi csoportjának sajnálatos ellentétei miatt érdemleges parlamenti mûködést nem tudott kifejteni, hanem csak kisebb, fôként helyi, aradi jellegû ügyek intézésére kényszerült.

Bernády Györgynek az alkotmányozó országgyûlésbe való bejutását Brãtianu Ionel egyenesen elôsegítette, s felismerve elvitázhatatlan taktikai kvalitásait, ôt pártja és a magyar kisebbség közötti összekötô kapocsnak tekintette s ilyenként igyekezett is felhasználni. Tôle várta Brãtianu az erdélyi magyarság pacifikálását s az új uralomba való beilleszkedésének elôsegítését. Bernády e várakozásnak igyekezett is eleget tenni, s elsô parlamenti felszólalásában – mely magyar oldalon sok éles kritikát váltott ki – megkísérelte a maga személye s az általa képviselt magyarság számára a többségnél bizalmat ébreszteni s ezzel kedvezôbb légkört teremteni. Bernádynak különleges helyzetet biztosított magyar oldalon az, hogy állítólag bizalmát bírta gróf Bethlen Istvánnak, ki ôt még Mures-Turdából ismerte és Jósika Sámuel halála után – az értesülések szerint – ôt látta volna a legszívesebben a Magyar Párt elnöki székében. Bethlen István ekkor már erôs kézzel intézte Magyarország külpolitikáját, s ma már nyilvánvaló, hogy Bernádyhoz ôt nem annyira egyéni rokonszenv fûzte, mint inkább az a feltevés, hogy Bernádynak Brãtianu Ionelhez kiépített kapcsolatai révén sikerülni fog a két ország külpolitikáját is közelebbre hangolnia.

Az események további alakulásának irányát azonban nem e józan számítások, hanem a magyarság hangulata és érzelmei döntötték el, s ez döntô bizonyítéka nemcsak annak, hogy az erdélyi Magyar Párt politikáját nem Budapestrôl irányítják, hanem annak a régi axiómának is, hogy a politikában az imponderábiliák vannak legtöbbször túlsúlyban, s érzelmi szempontok halomra dönthetik a legalaposabb számításokat is.

A magyarság másik parlamenti képviselôje, Sándor József, múltjánál, temperamentumánál, érzéseinél fogva homlokegyenest ellenkezô taktikai álláspontra helyezkedett, mint Bernády György, kitôl ôt személyes ellenszenv is elválasztotta. Sándor József még a magyar parlamentbôl személyes nexust tartott fenn Maniu Gyulával, s parlamenti felszólalásaiban, a Brãtianu-kormány ellen általános kisebbségi és magyar nemzeti érdekekért folytatott küzdelmében, az erdélyi román nemzeti párt harci fegyverzetében vonult fel, ennek támogatását, harcmodorát és harci eszközeit igyekezett céljaira felhasználni. Természetes, hogy e bátor, sokszor egyenesen heves fellépés erôs ellenérzést és határozott szembeállást váltott ki a kormánypárt oldalán, de az onnan feléje röpködô éles szavak csak további stimulálói voltak Sándor József szenvedélyes temperamentumának.

Így az a sajnálatos helyzet állott elô, hogy a magyarság két parlamenti exponense egymás céljait keresztezte s hatását gyöngítette.

Ma nem tudhatjuk, hogy lett volna-e és minô eredménye Bernády bizalomébresztô s a többség jóindulatának megnyerésére törekvô magatartásának, melynek különös súlyt és jelentôséget adott, hogy siker esetén állítólag befolyásolhatta volna – személyes kapcsolatai révén – Magyarország külpolitikáját is. Lehetséges, hogy egészen más irányt szabhatott volna a két nemzet viszonyának. De csak akkor, ha a román közvélemény azt láthatta volna, hogy Bernády szavaiban tényleg az egész magyar kisebbség nyilatkozik meg s az ô kívánságainak teljesítése tényleg pacifikálná az egész magyarságot.

Sándor József energikus, öntudatos parlamenti ellenállásának történelmi értéke elvitázhatatlan. Hogy mindazok a törvények – élükön az alkotmánnyal –, melyek ránk nézve jogfosztást, hátrányt, másodsorba helyezést, anyagi veszteséget okoztak, nem kerülhettek tiltakozásunk nélkül a törvénytárba, az Sándor József elvitázhatatlan érdeme. Azt sem tudhatjuk, hogy milyen elônyöket jelentett volna ránk nézve, ha a Sándor József taktikáját követve, az egész magyarság a Maniu vezetése alatt álló nemzeti párthoz kapcsolódik ennek hosszú ellenzéki helyzete alatt s ezzel ôket valósággal elkötelezi magának. Esetleg a sokat emlegetett erdélyi szolidaritás is megteremthetô lett volna ezen az úton. De ez is csak akkor, ha az egész magyarság összes illetékes vezetôivel fenntartás nélkül követi ezt az utat.

A legrosszabb taktika azonban az a bifurkáció volt, az a két arcvonalon való hadakozás, melyet e két politikusunk testesített meg. Sokan azt vélték akkor, hogy két vasat kell a tûzben tartani, holott e kettôs és legtöbbször ellentétes irányú taktika teljesen paralizálta egymást és megbénította a magyarság politikai súlyát.

Román oldalon Bernády "hídverését" nem érezhették sem ôszintének, sem komolynak, mikor látták, hogy a nagy népszerûségnek örvendô Sándor József vele nyíltan szembehelyezkedik. Viszont Sándor Józsefet sem tekintették valóban félelmes ellenfélnek, látva azt, hogy pártja higgadtabb elemei s köztük az elnökjelölt Bernády nem azonosítják magukat szenvedélyes fellépéseivel.

Tökéletes zsákutcába jutott így az erdélyi magyarság politikája már az alkotmány-törvény parlamenti tárgyalása során.

Fokozta a helyzet kilátástalanságát, hogy a nagy tekintélyû, széles látókörû Jósika Sámuel halála után elnöke sem volt a pártnak, mert Ugron István csak az ügyvezetést vállalta, de az elnökségtôl szívósan húzódozott.

Ebben a légkörben vetôdött fel a Brãtianu Ionel és Bethlen István barátságát és bizalmát egyaránt élvezô Bernády György elnökjelöltsége, ami ellen Sándor József élesen állást foglalt, s hogy a tervet sikerült is megbuktatnia, abban talán nem csekély része volt éppen annak, hogy Bernádyt felülrôl mindkét oldalon valósággal kijelölték az élre. A közvélemény valósággal szereti, ha az az illúziója lehet, hogy tôle függ sorsának irányítása, s diktátumot csak vele közvetlen kapcsolatban álló, saját maga által vállaira emelt vezértôl fogad el.

Bernády elnökjelöltségének kudarca így elsô önálló lépése volt az öncélúsága tudatára ébredt erdélyi magyarságnak.

A Jósika Sámuel halála óta az elnöki széket ideiglenesen betöltô Ugron István alelnöknek végül is be kellett látnia, hogy Bernády jelöltségének további erôltetése a nehezen összekovácsolt egység széttöredezésére vezetne, s a Brasovban 1924. december 14-én tartott második nagygyûlésen elvállalta az elnöki tisztet.

A paktum indító okai

Jósika Sámuel elnökségének utolsó fél évében s Ugron István vezetésének elsô másfél évében súlyos lelki válságba jutott az erdélyi magyarság, melybôl kivezetô út semerre sem látszott.

Az 1922. évi alkotmányozó országgyûlésbôl ténylegesen ki voltunk rekesztve, mert az a csoport, melyet oda beküldeni szándékoztunk, mely kétségtelenül meg is kapta volna a magyarság szavazatainak legalább 90%-át, sôt talán összességét, s amely minket ott megfelelôen képviselhetett volna, az 1922. február 26-iki jelölési eljárással majdnem utolsóig visszautasíttatott.

Akik bejutottak mégis a parlamentbe, részben nem rendelkeztek a szükséges technikai felkészültséggel, részben – s ez volt még a legsúlyosabb baj – homlokegyenest ellenkezô úton és módszerekkel igyekeztek a rájuk bízott ügyet védeni s érvényesíteni, s így elôbbrejutás helyett a teljes kétfelé szakadás s a két nagy román párt – a liberálisok és nemzetiek – ideológiája és taktikája szerinti széttagolódás fenyegetett, ami viszont a magyarság belsô életében fájdalmas szembeállásokra vezetett volna.

A pártvezetôség képtelen volt a parlamenti képviselet útján saját felfogását, panaszait és kívánságait hallhatóvá tenni, s az érdekeinkbe súlyosan belevágó törvények sorozata szavaztatott meg anélkül, hogy a legcsekélyebb befolyást gyakorolhattuk volna ezek szövegének kialakítására.

A már említett stigma – az államellenesség vádja és nemkívánatos elemmé bélyegzésünk – mind erôsebb hangon vitetett be a román közvéleménybe, s ennek fájdalmas konzekvenciáit az egész vonalon éreznünk és vállalnunk kellett, ami annál terhesebb volt, mert vármegyei, városi és községi önkormányzati testületek akkor még abban a formában sem mûködtek, amint ezeket 1925-ben végre a liberális kormány a saját centralista felfogása szerint megalkotta.

Az 1918. december 1-tôl 1921. március 19-ig – a püspökeink eskütételéig – tartó passzivitás alatt erkölcsi kényszer szorított némaságra s annak hangtalan tûrésére, hogy egyik pozíciót a másik után elveszítsük. Most azonban ez az erkölcsi kényszer nem állott fenn, s közvéleményünk a további folytonos térvesztés láttára türelmetlenül sürgette a sorsa jobbra fordulását eredményezô akciót. A román országos politika irányzatával, törekvéseivel, módszereivel akkor még csak kevesen voltunk ismerôsek, hiszen a bucuresti-i napilapokat is csak néhányan kísérhettük figyelemmel, már a nyelv nem tudás technikai akadályai miatt is. Közvéleményünk tehát nem látta világosan azokat a külsô erôket, melyek az 1922–1926. évi liberális kormányzat alatt is de facto teljes passzivitásra szorítottak, látta és érezte azonban, hogy az agrárreformon kezdve az állampolgársági és fôleg az iskolai törvényeken folytatva, a kormányzat a magyarság birtokállományát széttördelô intézkedések egész sorozatát hívja életbe.

Ha a magyarság vezetôi nem akartak – s nem akarhattak – csüggeteg pesszimizmussal belenyugodni abba, hogy saját hangunk végleg elnémuljon s a milliós magyar tömegek a román pártok szavazatszállító csordáivá aljasodjanak, utat és módot kellett keresniük arra, hogy a romániai magyarság, jellegének megtartásával, szervezett egységként bevonulhasson a román közéletbe s ott elfoglalhasson olyan, bár szerény helyet, melyrôl e kisebbségi néptöredék sajátos céljait, törekvéseit, panaszait és kívánságait fennhangon kifejezhesse és érvényesíthesse, életérdekeit és megmaradt birtokállományát megvédelmezhesse.

Az 1922. februári képviselôválasztásoknál teremtett kedvezôtlen atmoszférában nem lehetett remélni, hogy ezt a célt az adott erôviszonyok között a magyarság egymagában és kizárólag saját súlyára támaszkodva elérhesse.

Szövetségesek után kellett nézni.

A többi kisebbségek e szempontból nem jöhettek tekintetbe. Szervezett egységet csak a szászok és a zsidók alkottak, ezek közül is csak az elôbbiek voltak a parlamentben képviselve. Mindkettô nehezen – bizonyos mértékben éppen a velünk korábban fennállott kapcsolatok megszakítása árán – szerzett magának valamelyes szerény karzati belépôt a román közéletbe. Egyiktôl sem remélhettük, hogy a velünk való szövetkezéssel hajlandó legyen magát megterhelni.

Nekünk azonban elengedhetetlen szükségünk volt arra, hogy a román közvélemény végre tudomást vegyen rólunk s a román közéletbe – s elsôsorban a parlamentbe – bevonulhassunk. Ezt akkor parancsoló érdeknek ismerte fel nálunk mindenki.

Így érezte és hirdette ezt a két politikusunk is – Bernády és Sándor József –, kik ebben az idôpontban az erdélyi magyarság két – egymástól sajnosan távol fekvô – fókuszában állottak. Az elôbbi a liberális pártban, az utóbbi a nemzeti pártban látta a jövô szövetségest s e két ellentétes párthoz akarták hozzákötni az erdélyi magyarság jövô sorsát.

Bernádynak és Sándor Józsefnek e törekvései közvéleményünkben kevés rokonszenvvel találkoztak, s csak negatív eredményt értek el.

Bernádynak sikerült közvéleményünket meggyôznie arról, hogy az akkori erôviszonyok között teljhatalmúnak nevezhetô Brãtianu Ionellel nyíltan szembehelyezkedni és az ô ellenfeleinek táborához csatlakozni öngyilkossághoz hasonló kockázat volna. Viszont Sándor József erôs hangulatot tudott kelteni még a gondolata ellen is annak, hogy a magyarság szavazataival a liberális pártot támogassa, mely az 1922. évi választásoktól az alkotmány-törvényen keresztül oly sorozatosan vétkezett a kisebbségi magyarság érdekei ellen.

A két nagy román párt bármelyikéhez való csatlakozás tervét tehát – bármennyire erôltette is egyiket Bernády, másikat Sándor József – a magyarság egyetemével lehetetlen lett volna elfogadtatni, erôszakolása a nehezen megteremtett egység szétrombolására vezetett volna, s így más megoldást kellett keresni.

A tanácstalanságnak és iránykeresésnek e nehéz hónapjaiban terelôdött az erdélyi magyarság néhány vezetôjének figyelme Averescu tábornokra, ki 1922-ben népszerûsége lényegesebb csorbítása nélkül vonult ellenzékbe, s akinek kormánya – a püspökök eskütételétôl kezdve – a legtöbb jóindulatot és megértést mutatta irántunk. Averescunak erdélyi kérdésekben Goga Octavián volt a reprezentánsa, s Goga szintén sok rokonszenvet szerzett magának rövid kultuszminisztersége alatt.

Ez az orientálódás összetalálkozott Averescunak és Gogának hasonló törekvéseivel.

Averescunak – hogy ismét élre kerülhessen – támogató tömegekre volt szüksége Erdélyben. Ezeket Goga egymagában szállítani nem tudta, mert a románság oroszlánrésze akkor még rendíthetetlenül Maniu oldalán állott. Kézenfekvô volt tehát a magyarság megnyerésének szükségessége, s Goga, aki jól ismerte a magyar gondolkodást, tisztában volt azzal, hogy ezen az úton feltétlenül megbízható fegyvertársakat szerez, kikre biztosan számíthat, ha nem renegátokkal operál, hanem a magyarság tényleges vezetôivel egyezik meg és vállalja ezek – aránylag szerény – igényeinek teljesítését. Nem lehet azt sem elvitatni Gogától és fôleg Averescutól, hogy ilyen megállapodással Románia belpolitikájának, sôt külpolitikai helyzetének is egyik legfontosabb problémáját akarták rendezni.

A mi oldalunkon tehát a közéletbôl való kirekesztésünk és államellenessé való bélyegeztetésünk mind tûrhetetlenebb hátrányaitól való szabadulás vágya, a másik oldalon pedig jelentôs szavazótömegek megnyerésére irányuló törekvés készítette elô a talajt a kézfogásra, melytôl mi az erdélyi magyarság helyzetének méltó és jogos rendezését reméltük, Averescu és Goga pedig jelentôs lépést a fiatal Nagy-Románia konszolidálása felé.

A paktum létrejöttének körülményei

Az elsô ajánlatot az Averescu-párt tette Goga sógora, Bucsan késôbbi belügyminiszter útján, dr. Moldovan Dénes akkori brasovi ügyvéd közvetítésével Szele Bélának, ki ezt nyomban jelentette Grandpierre Emilnek, a Magyar Párt akkori ügyvezetô alelnökének, s ezen az alapon indultak meg 1923 nyarán a személyes tárgyalások, melyeken az Averescu-párt részérôl elôbb csak Bucsan Constantin, a mi részünkrôl Grandpierre Emil, Hajdu István, Szele Béla és én vettünk részt.

Az elôzetes megbeszélések kedvezô mederben folytak, s ez alapon 1923. október második felében többnapos megbeszélésre jöttünk össze Bucuresti-ben Bucsan lakásán, melyen már ott volt Goga is, a mi részünkrôl pedig a fentieken kívül dr. Pál Gábor, miután az elôzôekben már bevonattak a tanácskozásba dr. Ferenczy Géza és Török Andor is.

Bucsan nekem osztálytársam volt a sibiui állami fôgimnáziumban, melynek padjaiban együtt ültünk hosszú éveken át s igen jó barátságban voltunk. Goga két osztállyal felettünk járt, s kiváló tehetségével magyar önképzôkörünkben is feltûnt.

Ez alkalommal már konkrét szöveget tárgyaltunk, melyet a mi elôkészítô tervezeteink alapján Bucsan készített elô román nyelven. Az én feladatom volt egyebek között a román és magyar szöveg egybehangzásának ellenôrzése s a felmerülô differenciáknak szerencsés szövegezéssel való megoldása és áthidalása. Hosszas viták után, melyekben a csíki magánjavak kérdése is jelentôs nehézségeket okozott, 1923. október 23-án hajnalban a román szövegben megegyeztünk, s bizony már hajnalodott, mikor Bucsan lakásáról szállásainkra tértünk.

Délben Negulescu volt közoktatási miniszter, a késôbbi képviselôházi elnök ebédet adott tiszteletünkre, melyen a tárgyalásban résztvevôkön kívül jelen volt Coandã késôbbi szenátusi elnök is. Az ebéd fesztelen és bizalmas megbeszélései közben az a meggyôzôdésünk alakult ki, hogy a román közélet legtiszteletreméltóbb egyéniségeivel állunk szemközt, kiket tényleg az az ôszinte törekvés vezet, hogy a román uralom alá került magyarság sorsát elviselhetôbbé tegyék.

Ilyen érzésekkel s a legjobb reményekkel utaztunk el Bucuresti-bôl.

Engem bíztak meg mindkét oldalról, hogy a sokszorosítandó román szöveget magyarra fordítsam, barátainkkal aláírassam s visszahozzam Bucuresti-be, hogy azután Bucsan, Goga s végül Averescu is aláírják.

E megbízásnak igyekeztem minél hívebben megfelelni, s a másolások és fordításoknál elkerülhetetlen hibák tisztázása és helyesbítése után a Grandpierre Emil, Hajdu István, Szele Béla és Pál Gábor aláírásával ellátott és a megállapodás tényleges létrejöttének napjáról, 1923. október 23-áról keltezett példányokat levittem Bucuresti-be azzal a megbízással, hogy én magam csak Gogával és Bucsannal egyidejûleg írjam alá s az általuk aláírt példányok ellenében szolgáltassam ki.

E ratifikálás 1923. október 31-én történt meg Bucuresti-ben, az Athénée Palace halljában, s ebbe bekapcsolódott Bernády György – akkor még prezumptív elnök – is, akinek kívánságára a Târgu Mures-i kultúrpalotára vonatkozó részt némileg módosítottuk s még néhány kisebb, nekünk elônyös helyesbítést eszközöltünk.

Goga a frissen aláírt megállapodást még ugyanaznap délután bemutatta boldogult Ferdinánd királynak, s az audienciáról visszatérve, örömtôl sugárzó arccal mondta nekem, hogy a király azt a legnagyobb érdeklôdéssel és szimpátiával fogadta. A bevezetô általános részt, valamint az egyházi ügyekre vonatkozó különös részt pontonként is felolvasta s a király azt mindenben helyeselte. Gogának a királyi kihallgatás után szemmel láthatóan az volt az érzése, hogy a paktum lényegesen elômozdította pártjuk kormányképességét, ami másfelôl kétségtelen dokumentuma volt annak is, hogy néhai Ferdinánd király nemes lelke egész melegével óhajtotta a magyarság megbékítését s a királynak ezzel az óhajtásával tisztában voltak a kormányképesség igényével fellépô politikusok is.

Goga azzal a meghagyással búcsúzott tôlem, hogy a paktum egyik aláírt példányát most pedig mielôbb vigyem el Bethlen István magyar miniszterelnöknek. Goga e kívánságának eleget tettem, de technikai okokból csak jó pár hónappal késôbb, 1924. április elején tudtam e kérdésrôl Bethlen Istvánnal beszélni. E kívánság spontán és rögtönös kifejezése mutatja, hogy Goga – s talán Ferdinánd király is, kivel pár perccel elôbb beszélt – úgy érezte, hogy a paktum alkalmas a két ország közötti feszültség enyhítésére is. Bethlen István kevésbé volt optimista. Hangsúlyozta, hogy ügyeinkbe beleszólni nem kíván, mi magunk tudjuk és érezzük leginkább saját bajainkat s mi tudjuk leginkább megítélni az ebbôl kivezetô eszközöket; ô csak örülhet, ha barátságos megegyezés révén helyzetünk megenyhül, de – amint természetes is – a paktum értékérôl érdemlegesen csak akkor lehet majd nyilatkozni, ha Averescu tényleg kormányra kerül. Ebben igaza is volt, mert a kormányra jutásig még három nehéz esztendô telt el, mely alatt a paktum sok viszontagságon ment keresztül.

A poéta Gogának volt érzéke ahhoz is, hogy a rideg papírosformán és a diplomatikus nyelvbe öltöztetett jogi formulákon túlmenô, lelki és érzelmi melegséget vigyen bele a szerzôdô felek viszonyába. Ezt láttuk már Bucsan lakásán október 23-án hajnalba nyúló tárgyalásunkon s a másnap Negulescunál rendezett ebéden. Ezt a módszert követve, felhasználta Averescu tábornoknak a ciuceai kastélyban tett látogatását, s 1923. november 25-ére barátságos ebédre hívott magához mindnyájunkat, kik a tárgyaláson részt vettünk, a meghívás hivatalos címe az volt, hogy Averescu tábornok "személyesen óhajtaná megismerni a magyarság vezetô egyéniségeit". Ezek kiválasztását és meghívását Grandpierre bízta, ki a már említetteken kívül az ebédre Bernádyt is meghívta. A román néppárt részérôl ott volt még Groza Péter is.

Ez alkalommal vettük kézhez az Averescu által is aláírt példányokat, ki aláírása fölé ezt a megjegyzést illesztette: Se va urma întocmai (e szerint fogunk eljárni), ami tényleg emberileg teljes megnyugtatást adott, hogy az ôsz katona tényleg komolyan veszi és tiszteletben kívánja tartani a nevében kötött s általa is elfogadott megállapodást, mely így reá és pártjára formailag is mindenben kötelezôvé vált.

Az ebéden Goga mint házigazda köszöntött minket, mire Grandpierre válaszolt magyarul, azután Averescu tábornok mondott néhány meleg és komoly szót, végül Bernády ismertette hosszú beszédben saját elgondolásait a magyarság s a románság viszonyáról.

Bármily körültekintéssel volt is megrendezve az 1923. november 25-iki ciuceai ebéd, ezt a találkozót már nem lehetett annyira titokban tartani, mint elôzô megbeszéléseinket s így kiszivárgott annak híre, persze anélkül, hogy a találkozó lényegét s fôként a paktum szövegét a beavatottakon kívül bárki is ismerte volna. Ez az oka annak, hogy késôbb a sajtó megállapodásunkat "ciuceai paktum" névre keresztelte, holott az tényleg Bucuresti-ben, 1923. október 23-án jött létre és november 25-én Ciuceán csak a paktum ünnepélyes megpecsételése céljából jöttünk össze.

Ide tartozik még annak megemlítése, hogy Averescu tábornok a ciuceai ebéd résztvevôinek dedikált fényképeket küldött, ami újabb jele volt annak, hogy Románia legnagyobb katonája tényleg érzésben is közelállónak tekinti azokat, kikkel e nagy kérdésben megállapodásra jutott.

Goga a ciuceai ebéden kialakult meleg hangulatot – joggal – személyes sikerének érezte. Az ebéd végén félrevont és bizalmasan odasúgta nekem:

– Ha Tisza István ilyen megállapodást tudott volna kötni az erdélyi románokkal, életében szobrot emeltek volna neki!

– Ha az erdélyi románok akkori vezetôiben lett volna annyi önzetlen, áldozatkész megértés az ország magasabb érdekei iránt, mint bennünk, akkor is létrejött volna a megegyezés – feleltem.

A paktum megkötésével tényleg hoztunk áldozatokat. Vállaltuk azonban e terheket s felelôsséget áldozatkészen azért, hogy népünk nyugalmát, megmaradt vagyon- és jogállományát s ezek alapján jövô életét és fejlôdését biztosíthassuk.

A paktum szövege

Alulírottak:

Goga Octavian és dr. Constantin Bucsan, mint a Néppárt meghatalmazottjai;

Dr. Grandpierre Emil, Dr. Hajdu István, Dr. Pál Gábor, Dr. Ferenczy Géza, Dr. Gyárfás Elemér, Dr. Szele Béla, mint a Magyar Párt meghatalmazottjai, attól a kívánságtól vezérelve, hogy a két párt összes erôit az ország magasabb érdekeinek szolgálatára egyesítsük, megállapodtunk a következôkben:

1. A Magyar Párt a Néppárt 1922. december havában Sibiuban elfogadott programját tudomásul véve, teljes támogatását adja az idemellékelt kívánságaival kiegészített program megvalósításához, és e program keretén kívül esô politikai akciókat nem kezdeményez.

2. A Néppárt a Magyar Párt kívánságait elfogadja, s azokat saját programja kiegészítô részéül tekinti, elô fogja mozdítani azok megvalósítását abban a meggyôzôdésben, hogy az ország konszolidálásának és elôhaladásának érdeke biztosítani minden polgára részére vallási vagy nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül a szabad élet és rendes fejlôdés feltételeit.

3. Mindkét párt képviselôi és szenátorai egy parlamenti egységet alkotnak.

4. A parlamenten kívül a Magyar Párt megtartja saját szervezetét, nevét és egyéniségét.

5. A vezetés egységének megóvása végett a Magyar Párt elfogadja a Néppárt elnökének e program keretén belül adott politikai utasításait.

6. A zavartalan és minél szorosabb együttmûködés érdekében a Magyar Párt a Néppárt végrehajtó bizottságában öt delegátussal lesz képviselve.

7. A magyar kisebbség országos és helyi érdekeit érintô kérdésekben a Néppárt minden más politikai alakulat kizárásával, a Magyar Párttal teljes egyetértésben fog eljárni e megállapodás tartama alatt.

8. E megállapodás érintetlenül marad abban az esetben is, ha a Néppárt valamely más politikai párttal együttmûködésre lépne.

9. Ez a megállapodás határozatlan idôre szól, de csak akkor mondható fel, ha lényegbevágó nézeteltérés merül fel a román állam vagy a romániai magyar kisebbség érdekeit illetôen.

10. Ez a megállapodás mai nappal lép érvénybe, azonban csak mindkét párt beleegyezésével meghatározandó idôpontban kerül nyilvánosságra.

A Magyar Párt missziójának tekintvén a magyar kisebbség mindennemû jogai és érdekei kivívását, az adott viszonyok között megvalósítható alábbi konkrét kívánságokat formulázza:

I.

1. A választói névjegyzékek akként egészíttessenek ki, hogy biztosíttassék a választói jog minden állampolgár részére, aki megfelel a választói jogosultság törvényes kellékeinek. Ha technikai okokból a választói névjegyzékek kiigazítása nem történhetnék meg a legközelebbi választások elôtt, abban az esetben sem utasítható vissza azoknak az állampolgároknak a jelölése, akik nincsenek ugyan bevezetve a névjegyzékbe, azonban rendelkeznek a választhatóságnak a törvényben elôírt feltételeivel. A választói jog feltételei egyenlôen alkalmaztassanak az összes állampolgárral szemben, nemzeti különbség nélkül.

2. A képviselô- és szenátorválasztások alkalmával a Néppárt és a Magyar Párt egymást kölcsönösen támogatni fogják. A Néppárt támogatni fogja a Magyar Párt jelöltjét az alábbi választókerületekben:

Szenátorválasztásoknál: Arad, Oradea Mare, Marghita, Ciuc, Cluj, Târgu Mures, Odorheiu, Satu Mare, Timisoara és Treiscaune.

Képviselôválasztásoknál: Arad, Oradea Mare, Sãlard, Marghita, Hetfalãu, Mercurea de Ciuc, Gheorgheni, Târgu Mures, Erneul Mare, Mercurea Niraj, Odorheiu, Cristur, Homorod, Satu Mare, Careii Mari, Sf. Gheorghe, Târgu Secuiesc, Aita Mare.

Ezekben a kerületekben a jelölt személyét a Magyar Párt intézôbizottsága jelöli ki.

Az összes többi kerületekben a Magyar Párt egész tekintélyével azon lesz, hogy a magyar nemzetiségû választók adják szavazatukat a Néppárt jelöltjére.

Késôbb, a választói reform megvalósítása után, mikor a szavazat lajstromosan fog történni, azokban a kerületekben, melyekben a Néppárt és a Magyar Párt is saját szervezetekkel rendelkeznek, mindkét párt illetékes szervei közös egyetértésben a jelölésekre közös listákat fognak készíteni. E jelölési listák összeállításánál elsôsorban a jelölt politikai értéke fog figyelembe vétetni, és csak másodsorban nemzetisége. Mindazonáltal, késôbbi félreértések elkerülése céljából már most megállapíttatik, hogy a Magyar Párt részére legkevesebb 18 képviselôi és 10 szenátori mandátum fog biztosíttatni.

3. A választói reform a kisebbségek arányos képviseletének elvén épüljön fel.

4. Az összeférhetetlenségi esetek törvény útján állapítandók meg, a mandátumok megtámadása kérdésében a Semmítôszék fog ítélni.

II.

1. A római katolikus, református és unitárius egyházak autonómiájának biztosítása az állam legfôbb felügyeleti jogának érvényesülése mellett, oly módon, amint azok a történelmi fejlôdés során kialakultak, s amint ezt ezek az egyházi szervezetek saját törvényeik értelmében gyakorolják.

Az erdélyi római katolikus státus autonómiájának a királyhágómelléki területekre való kiterjesztése. A királyhágómelléki református egyházkerületnek s a magyar nyelvû lutheránus egyház szabad szervezkedési jogának elismerése, utóbbi azzal, hogy megalakítandó autonóm szervezete alapján ez az egyház is államilag el fog ismertetni.

Az erdélyi római katolikus státus ekként kiszélesített autonómiája a római Szentszékkel való konkordátum esetén is respektálandó.

Mindezen autonómiáknak törvénybe iktatása. (Néppárt programja XII D.)

2. A közigazgatási hatóságok tartózkodjanak minden beavatkozástól az egyházközségek belsô ügyeibe. Az istentiszteletek végzése és a templomok nyitva tartása ostromállapot esetére is biztosíttassék. Lelkész ellen világi hatóság által kimondott hivatalvesztés végrehajtása az illetékes egyházi fôhatóság hatáskörébe tartozik.

3. Egyházi személy cselekménye vagy mulasztása miatt az egyház temploma, iskolája vagy más intézménye ellen megtorlásnak helye nem lehet.

4. A magyar lelkészek fizetésének állami kiegészítése s annak a román nemzeti egyházak lelkészeivel egyenlô, igazságos mértékben, ugyanazon módon és idôben leendô kifizetése.

5. Elismerése és biztosítása annak, hogy az egyházközségek vagyona, temploma, iskolája és bárminô egyéb vagyona valamely egyházközség megszûnése esetén, ha annak sorsát az illetô egyház törvényei másképp nem szabályozzák, az egyházközség felett álló magasabb egyházi szervezet tulajdonába megy, s így sem az államnak, sem más felekezetnek nincs joga ahhoz, hogy az ily egyházi vagyonra akár mûemlék címen is kezet tegyen. Az e tekintetben történt visszaélések megszüntetése a status quo ante visszaállításával (pl. a sântimbrui református egyházközség esetében).

6. Elismerése annak a jognak, hogy valamely egyházközség megszûnésének tényét egyedül csak a felette álló magasabb egyházi szervezet mondhatja ki, saját belsô törvényei értelmében.

7. A római katolikus, a református, az unitárius és a megalakulandó magyar evangélikus egyház önadóztatási jogának és ama joguknak elismerése, hogy az általuk saját belsô törvényeik szerint kivetett adók behajtásánál a közigazgatási végrehajtást igénybe vehetik.

8. A megváltozott viszonyok között is megfelelô módon teljesíttessenek a patronátusi kötelezettségek s vonassanak vissza mindazon rendelkezések, melyek eltiltották a patronátusi kötelezettségek teljesítését.

9. Minden olyan propaganda, mely az ingatlan vagy ingó egyházi vagy iskolai vagyon elidegenítésére irányul, a büntetô törvénykönyv értelmében büntettessék.

III.

1. A faji, vallási és nyelvi kisebbségek ama jogának elismerése, hogy szükségleteik kielégítésére, az ide vonatkozó törvényes rendeletek megtartásával és az állam felügyeleti jogának elismerésével, minden fajú, nemû és rangú iskolát nyilvánossági joggal és államérvényes bizonyítvány kiállításának jogával felállíthassanak. A felekezetek részére biztosíttassék az a jog, hogy ezen iskoláik fenntartására szükséges anyagi eszközöket saját híveiktôl megfelelô módon, tehát adó kirovásával is, úgyszintén a tandíjaknak a szükségeshez mért megállapításával megszerezhessék.

2. A már meglevô magyar tannyelvû felekezeti iskolákkal szemben alkalmazott indokolatlan és szükségtelen zaklató intézkedések megszüntetése, az iskolák szabad mûködésének biztosítása, nyilvánossági joguk elismerése. A Magyar Párt az állam fôfelügyeleti jogát a magyar hitvallásos iskolákra vonatkozóan fenntartás nélkül elismeri, és a maga részérôl is kívánja az esetleges szabálytalanságok, visszaélések megszüntetését, ha azokat tárgyilagos vizsgálat megállapítja.

3. A nyilvánossági jog és tanszabadság folyományaként annak kifejezett biztosítása, hogy az egyházak, egyletek és társulatok által fenntartott intézetek a jelentkezô növendéket nemi, vallási és nemzetiségre való tekintet nélkül felvehessék.

4. Abban a mértékben, amiként a román vagy más felekezeti iskolák az állam részérôl segélyben részesülnek, ugyanez az államsegély adassék meg ugyanolyan arányban a magyar felekezetek által fenntartott iskoláknak is.

5. A magyar községek, egyházak, egyesületek és társulatok által létesített és fenntartott iskolaépületeknek és egész felszerelésüknek, továbbá azoknak a közmûvelôdést szolgáló intézményeknek, melyek a testületek vagy városok által magyar tôkével és a magyarság céljaira emeltettek, a régi tulajdonosok birtokába való visszabocsátása.

6. Egyetlen felekezet hívei sem kötelezhetôk semmi formában és nevezetesen közmunka formájában sem az ô felekezetüktôl idegen egyházi vagy iskolai célokra való hozzájárulásra.

7. A felekezeti iskolák tanterve a közoktatási miniszter jóváhagyásával állapíttatik meg. A tanítás nyelvét az iskolafenntartó határozza meg.

8. A fenti pontokkal ellentétes intézkedések és rendeletek hatályon kívül helyezendôk.

IV.

1. Mindama társadalmi és jótékonysági egyesületek vagyonának visszaadása, melyeket jogtalan beavatkozással tagjaiktól vagy tulajdonosaiktól bármilyen címeken elvettek. (Lugoji, devai stb. kaszinók, sibiui Thereziánum, brasovi magyar ház stb.)

2. A Târgu Mures-i kultúrpalota egy bizottság kezelésére bízatik, melynek tagjai a város polgármestere, a kulturális ügyek elôadója, a mûvészeti minisztérium képviselôje és a négy magyar egyház által kiküldendô négy tag. Ugyanez az eljárás követendô az aradi kultúrpalotával.

3. A magyar színházak részére mûködési engedélyek olyan számban adandók ki, mint ahány ma gyakorlatban van. A színházi cenzúra megszüntetése. A cluji magyar színjátszás részére a nyári színkör állandó használatának biztosítása az épület karbantartási és amortizációs költségeit meg nem haladó bérösszeg ellenében. A magyar mûvészeti ügyekben háromtagú bizottság állíttatik fel, mely a mûvészeti minisztérium mellett tanácsadó szervként fog mûködni.

4. Politikai kifogás alá nem esô könyvek és egyéb sajtótermékek behozatalának engedélyezése.

5. A lehetôség szerint mindama történelmi vonatkozású mûemlékek, szobrok, mûvészi értékû képek visszahelyezése, melyek az államjogi helyzet változása után eredeti helyükrôl eltávolíttattak. Ha ez egyes esetekben akadályokba ütköznék, a kegyeletet nem sértô és mûvészi értéküket megvédô módon múzeumokban vagy más célra alkalmas nyilvános intézetekben való elhelyezése.

6. A külföldi egyetemeken és fôiskolákon szerzett oklevelek nosztrifikálása.

7. Az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület alapszabályainak kormányhatósági jóváhagyása és mindennemû jogaiba való visszahelyezése.

Az egyházközségek és iskolák által egyházi és iskolai célokra rendezett ünnepélyek és elôadások mentesíttessenek a nyilvános elôadásokra elôírt illetékek alól.

V.

1. Ismertessék el a magyar nemzetiségû állampolgároknak az a joga, hogy a helyi és középfokú közigazgatási hatóságokkal való közvetlen érintkezésükben anyanyelvüket szóban és írásban használhassák.

2. A legalább 25%-ban magyar nemzetiségû állampolgárok által lakott területeken az alsó és középfokú közigazgatási hatóságoknál magyar nemzetiségû vagy legalább oly tisztviselôk alkalmaztassanak, akik jól ismerik a magyar nyelvet, szokásokat és életkörülményeket. A jelenlegi helyzet, mely magának az országnak az érdekeit is sérti, szüntettessék meg.

3. A legalább 25%-ban magyar lakosságú városokban és községekben a helységek neve, a hivatalos hirdetések és az utcák és terek elnevezése az állam nyelvével párhuzamosan magyar nyelven is feltüntetendôk. Vonassanak vissza mindazok a rendelkezések, melyek megtiltják a feleknek, hogy a közhivatalokban, az államvasutak helyiségeiben stb. magyarul beszéljenek. A túlnyomóan magyar nemzetiségû állampolgárokkal lakott helységekben a helység neve a régi maradjon.

4. A törvények és miniszteri rendeletek magyar nyelven is kihirdettessenek.

5. Az országnak túlnyomóan magyarok által lakott területein biztosíttassék a magyar nyelv párhuzamos használata szóban és írásban.

6. A községi és törvényhatósági önkormányzat állíttassék vissza legkésôbb egy éven belül a választói reformról szóló törvény megszavazása után.

7. A közigazgatási reform keretében vétessenek figyelembe a magyar kisebbségnek e helyen kifejezett kívánságai is.

8. Biztosíttassék, hogy új közigazgatási és igazságszolgáltatási beosztás esetén a többségükben magyar nemzetiségû állampolgárok által lakott területek nem fognak felosztatni vagy egymástól elválasztatni mesterséges módon azzal a célzattal, hogy majorizáltassanak. E tekintetben respektáltatni fog nevezetesen a Székelyföld 1921. év végén fennálló közigazgatási beosztása.

9. A közigazgatás keretében mûködô és alkotandó bizottságokban a magyarság arányos képviselete.

10. Független közigazgatási bíróság felállítása, megfelelô számú magyar bíró és tisztviselô alkalmazásával.

11. A belügyminisztériumban kisebbségi ügyosztály szervezése, melynek élére magyar nemzetiségû egyén állíttassák. Ez osztály magasabb rangú tisztviselôi szintén a kisebbségek körébôl választandók.

A magyar egyházi és iskolai ügyek céljára szerveztessék egy-egy külön osztály a közoktatási és vallásügyi minisztériumokban.

12. Ezen ügyosztályok vezetése bízassék magyar tisztviselôkre vagy olyanokra, kik ismerik a magyar nyelvet és viszonyokat.

Minden minisztériumban alkalmaztassék legalább egy magyar nemzetiségû magasabb tisztviselô.

VI.

1. Az igazságszolgáltatásban a közvetlen érintkezés bírák, tisztviselôk, felek között a felek anyanyelvén történjék.

2. Azok a magyar nemzetiségû ügyvédek, kik ügyvédi képesítésüket 1922. évi január hó elseje elôtt szerezték meg, az alsó fokú bíróságok elôtt 1925. december 31-ig magyar nyelven tárgyalhatnak.

Azok az ügyvédek, akik ez alatt az idô alatt nem tanulhatták meg a román nyelvet, emiatt az ügyvédi kamarából ki nem törölhetôk. A magyar nemzetiségû ügyvédek semmi esetre sem vethetôk alá vizsgának román nyelvbôl.

3. Mindazokon a területeken, ahol a lakosságnak legalább 25%-a magyar anyanyelvû, a számaránynak megfelelôen magyar nemzetiségû vagy a magyar nyelvet ismerô bírák és tisztviselôk alkalmazása.

4. A bírói függetlenség intézményes biztosítása.

VII.

1. Az agrártörvény becsületes és pártatlan végrehajtása és az e téren elkövetett visszaélések megszüntetése.

2. A Comitetul Agrar keretében állíttassék fel egy külön ügyosztály, az erdélyi és bánsági kisajátítási ügyekben benyújtott revíziós kérések tárgyában egyedül és kizárólag ez az ügyosztály bíráskodjék.

3. A kisajátítás végrehajtása után a kisajátítás alól jogerôsen visszamaradt ingatlanok szabad forgalmának biztosítása.

4. A Ciuc megyei Magánjavak ügye igazságos módon oldassék meg az agrártörvény rendelkezéseinek megfelelôen, s e kérdés végleges megoldásáig adassanak vissza a vagyonközösségeknek mindazok a vagyontárgyak, melyek az agrártörvény értelmében nem esnek kisajátítás alá.

5. Ôsmarosszék 127 községe egyetemes tulajdonát képezô sovatai havasbirtok maradjon eddigi tulajdonosa birtokában.

6. A közigazgatási beosztás területi változása a törvényhatósági közvagyonok tulajdona tekintetében az eddigi helyzetet és használati módot nem változtatja meg.

7. Gazdasági egyesületek, szindikátusok és kisebb-nagyobb csoportokat felölelô mindennemû érdekképviseleti szervezetek létesítése, szabályzataik jóváhagyása, jogi személyiségük elismerése s a meglévô és ezután létesítendô ily szervezetek zavartalan mûködése a törvényben és a kormányrendeletekben szabatosan körülírt elôfeltételek megtartása és fennforgása esetén teljesen szabaddá tétetik és nem tehetô függôvé semminemû további diszkrecionárius természetû közigazgatási engedélyezéstôl és jóváhagyástól, és ezeknek mûködése csak abban az esetben korlátozható és akadályozható a kormány legfôbb felügyeleti joga alapján, ha ez nem maradna az állam törvényeinek és alapszabályainak keretén belül.

8. Belföldi, vagyis legalább háromnegyed részben belföldi tôkét képviselô és legalább háromnegyed részben román állampolgárokból álló igazgatóság vezetése alatt mûködô pénzügyi, ipari, kereskedelmi részvénytársaságok és szövetkezetek alapítása és fejlesztése (tôkeemelés) a fennálló ipari és kereskedelmi törvényekben elôírt elôfeltételeken felül ne legyen kötve semminemû kormányközeg vagy közigazgatósági hatóság diszkrecionális jogkörétôl függô engedélyhez.

9. A kereskedelmi, üzleti és magánéletben (nevezetesen levélpapírokon, címkéken, cégtáblákon, hirdetésekben, üzleti könyvekben stb.) biztosíttatik az anyanyelv minden korlátozás nélküli szabad használata.

VIII.

1. A még Romániában levô esküt nem tett s ezekkel egy tekintet alá esô magyar közalkalmazottak ügyének igazságos rendezése akár szolgálatba való visszavételük, akár, ha erre a feltételek megvannak, nyugdíjazásuk vagy végkielégítésük által. Szolgálati idejük a nyugdíj szempontjából megszakítatlannak tekintendô. A román állam által átvett és esküt tett, utóbb azonban a román nyelv nem tudása vagy más, a fegyelmi törvényben nem ismert ok miatt, fegyelmi eljárás mellôzésével elbocsátott tisztviselôk visszahelyezendôk.

2. A normális élethez való visszatérés következményeképpen szüntettessenek meg a kivételes intézkedések, a rekvirálások s a lakások kényszerû bérbevétele, az elrekvirált lakások pedig bocsáttassanak a tulajdonos rendelkezésére.

3. Valamely nemzetiséghez való tartozás alapját egyedül az illetô állampolgár bevallása képezheti.

4. Engedtessék meg a piros-fehér-zöld színek használata a román állam jelvényeinek megfelelô együttes alkalmazásával.

5. A Magyar Párt kötelezi magát, hogy a befolyása alatt álló lapok és újságok politikai propagandáját a program értelmében fogja irányítani. Kívánja, hogy azonos magatartást tanúsítsanak a Néppárt lapjai is.

Bucuresti, 1923. október hó 23.

Dr. Grandpierre Emil s. k. Octavian Goga s. k.

Dr. Hajdu István s. k. Dr. Constantin Bucsan s. k.

Dr. Pál Gábor s. k. Se va urma întocmai

Dr. Gyárfás Elemér s. k. (Eszerint fogunk eljárni)

Dr. Szele Béla s. k. Gen. Al. Averescu s. k.

A paktum és a politikai pártok

A paktum szövegét megállapodásunk szerint szigorúan titokban tartottuk. Ennek dacára rendre be kellett ebbe avatnunk pártunk vezetôségének több tagját, s ugyanez volt a helyzet Averescuéknál is. A letelt közel másfél évtized alatt – a mi tudtunk és hozzájárulásunk nélkül – több sajtóorgánum hozzájutott a paktumnak elôbb csak töredékéhez, majd egyes román lapok leközölték azt teljes szövegében is. Így nem követek el ma már indiszkréciót, ha e fejtegetések kapcsán közzéteszem ezt a dokumentumot, melynek ma már úgyis csak kortörténeti jelentôsége van, minthogy érvénye már 1926. február 1-én, de 1927 júniusában mindenesetre megszûnt.

A közzététel szükségesnek látszik nemcsak kortörténeti, hanem gyakorlati szempontból is, mert élesen megvilágítja az erdélyi magyarság akkori helyzetét.

A paktum miatt ma sem kell senkinek szégyenkeznie. Becsületes törekvések találkoztak abban, melyek jót akartak hozni mindkét népnek. S így a szó szerinti szöveg tanulságul szolgálhat a jelennek s buzdításul a jövônek.

Az ún. ciuceai paktum tehát ma már csak történeti dokumentum. De beszédes bizonyítéka annak, hogy jóakarattal és messzebb nézéssel meg lehet találni a megértés útját olyan kiélezett helyzetben is, minôben akkor voltunk. Egyes kikötések mutatják azt a mélypontot, melyre akkor leszorultunk, s amelyekbôl azóta nagy nehezen felvergôdnünk sikerült, más rendelkezések viszont azt igazolják, hogy 1923-ban komoly román hazafiak is még sok olyan kívánságunk teljesítését látták lehetségesnek, amivel ma talán elô sem hozakodnánk. Így például a paktum utolsó elôtti pontját (VIII. 4), a piros-fehér-zöld színek használatát mi nem is kértük, hanem Goga önként ajánlotta, azzal, hogy így a magyar népnek nemcsak józan belátása, hanem szíve és érzése is megnyerhetô. Ajánlatát vissza nem utasíthattuk, bár nyomban jeleztük aggodalmunkat, hogy ebbôl bajok is származhatnak. Ugyancsak Goga ajánlotta fel nekünk a magyarlakta megyék prefektusi helyeit. Ezt már kereken visszautasítottuk, mert hiszen a kormány politikájáért ilyen messzemenô felelôsséget nem vállalhattunk.

Hogy mindezek és több más pont ma egyenesen anakronizmusnak tûnik fel, az nem von le semmit a paktum értékébôl és nem hoz egyik félre sem szégyent, mert csak a megegyezésre irányuló ôszinte akaratot dokumentálja.

A mi részünkrôl meg éppen világos a helyzet, mert – Pál Gábor barátunk elôrelátó szövegezésében – világosan megmondja a bevezetô rész, hogy ez a paktum "az adott viszonyok között megvalósítható konkrét kívánságokat" tartalmazza, elôrebocsátva, hogy "a Magyar Párt a magyar kisebbség mindennemû jogainak kivívását missziójának tekinti".

A paktum megkötôi tehát akkor is, most is nyugodtan viselik eljárásukért az erkölcsi és politikai felelôsséget.

Erre az egyéni felelôsségvállalásra szükség is volt, mert érthetô gyakorlati okokból a megkötött paktumot nem lehetett teljes szövegében sem a Magyar Párt, sem a román Néppárt illetékes szerveinek formai jóváhagyása alá terjeszteni s így azt az érdekelt pártok hivatalos állásfoglalásával alátámasztani.

Az elôzô fejezetekben ismertetett személyi ellentétekre tekintettel – noha egyik oldalról Bernády György a ratifikálásba bevonatott – a Magyar Párt részérôl a ratifikálás csak abban a burkolt formában történt meg, hogy az intézôbizottság 1923. december 12-iki ülésén, a november 22-iki jegyzôkönyv hitelesítése kapcsán megállapíttatott, hogy a párt elnöksége felhatalmazást nyert arra, hogy különbozô román pártokkal tárgyalásokat folytasson és "ezek eredményérôl megfelelô idôben jelentést tegyen az intézôbizottságnak". Ugron István elnök azonban mindvégig tájékozva volt a tárgyalásokról, s minden lépés az ô hozzájárulásával történt. Ô maga a paktumot soha alá nem írta, de külön levélben közölte Averescu tábornokkal hozzájárulását s emlékezetem szerint ezt személyes látogatásával is megerôsítette.

Az óvatosság és diszkréció szükségességét mindnyájan beláttuk, mert nyilvánvaló volt, hogy ha a két nagy román párt s különösen az utódlásra magát elhivatottnak érzô nemzeti párt tudomást szerez a paktumról s éppen annak szövegérôl, olyan éles támadást intéz hangzatos soviniszta jelszavakkal az Averescu-párt ellen, hogy ezzel komolyan veszélyezteti a kormányutódlást, mitôl pedig kívánságaink teljesítése függött.

Az események azonban maguktól teremtettek olyan helyzeteket, melyekbôl a paktum létrejötte és fennállása szélesebb körben ismeretes vagy legalább sejthetô volt. Az 1925 tavaszán megtartott képviselôi pótválasztáson Reghinul Sãsescben a magyarság – éppen a pártvezetôségnek a paktum alapján adott utasításai folytán – egy emberként vonult fel Goga mellett s ezzel eldöntötte a választás sorsát, ami erôs ellenérzést váltott ki az erdélyi nemzeti pártnál. Viszont az 1925. április 24–25-iki ciuci szenátori pótválasztásnál az én jelöltségemet Averescu tábornok külön proklamációval támogatta, elejét vette, hogy a jelölést az 1922. évi eszközökkel visszautasítsák, s amikor ennek dacára csúfos urnalopással a liberális jelölt "került ki" gyôztesnek, a validálási vitában Averescu utasítására az így szerzett mandátumot a szenátusban Dãianu esperes megtámadta, igaz, hogy meglehetôsen lanyha beszéddel.

Mindezek az együttmûködések a politikai kulisszák mögött jártasok számára elárulták a megkötött fegyverbarátságot. Sándor József röviddel ezután hivatalosan is felvilágosítást kért a paktumról a pártelnökségtôl, mely erre bizalmasan rendelkezésére bocsátotta a paktum szövegét, amit Sándor József 1925. július 1-én 24 oldalas beadvánnyal és 12 oldalas pótbeadvánnyal írásban s az elnöki tanács ülésein szóval is erôteljesen megtámadott s annak felbontását követelte – híven az általa kezdettôl elfoglalt állásponthoz, mely szerint a magyarságnak a Maniu-párt felé kellene orientálódni.

A kormány s a liberális párt is értesült – ha mástól nem, úgy a néhai Ferdinánd királytól – a paktum megkötésérôl és szerette volna annak elônyeit a maga számára biztosítani. Tãtãrescu, akkori belügyi alminiszter, aki akkora vihart kavart fel Clujon 1924. június 11-én tett ama kijelentésével, hogy a magyars&aacut