Varga E. Árpád

A tanulmány célja: eddig feltáratlan vagy csak részben feltárt források ismertetésével hozzájárulni a jelenkori Erdély népességtörténetének kidolgozásához. A dolgozat ennek megfelelően három fontos szempont köré csoportosítva szolgáltat – az első témakörben átfogó, a másik kettőben pedig részleges – adalékokat az erdélyi magyarság demográfiájának történetéhez. Először (a rendelkezésre álló hivatalos statisztikai információk körének behatárolása után) az összes népesség tényleges és természetes gyarapodásával összefüggésben az erdélyi magyarság lélekszámának bő évszázadnyi alakulását követi nyomon. Ezt követően az etnikai erőviszonyok változásait döntően meghatározó városfejlődés főbb adatait összegzi, az urbanizációt kísérő vándormozgalmakra, azon belül is elsősorban a regáti románság Erdélybe áramlására összpontosítva. (E fejezetek a Magyarság és Európa 1994. 4. számában megjelent "Erdély anyanyelvi, nemzetiségi és felekezeti statisztikája 1880-1992", az Erdélyi Szemle 1994. 5-6. számában megjelent "Városodás, vándorlás, nemzetiség", illetve az Erdélyi Múzeum 1997. 1-2. számában megjelent "A népesség fejlődése, az etnikai és felekezeti viszonyok alakulása a jelenkori Erdély területén 1869-1920 között" című tanulmányok felhasználásával készültek.) A részletező technikai és módszertani kifejtéseket, valamint a bőséges adatfelsorolásokat a forrásfeldolgozások viszonylagos újdonságértéke indokolja. A terjedelmi korlátok miatt a tanulmány nem terjed ki a népesség térbeli (területi, települési, tömörülési) fejlődésének, valamint – s ebben már az adatok szűkössége, illetve hiánya is közrejátszik – társadalomszerkezeti és egyéb demográfiai jellemzői változásának részletesebb taglalására. E jellemzőket az utolsó fejezet (a Hitel 1996. 3. számában megjelent írás bővített és módosított változata) a legfrissebb állapotok szerint az 1992. évi népszámlálás eredményei alapján tekinti át.

A jelenkori Erdély területén zajló etnodemográfiai folyamatok vizsgálatához 1869-1910 között, valamint 1941-ben – a megosztott Erdély északi részében – a magyar, a hatalomváltást követően pedig a román statisztikai szolgálat népszámlálásai nyújtják a legfontosabb, "hivatalosan hiteles" adatforrásokat. A modern népszámlálásokat megelőzően a nemzetiségre is rákérdező 1850/51. évi katonai célú osztrák cenzus tájékoztat – aránylag híven – közvetlenül is az etnikai viszonyokról, e számbavétel részletező adatai azonban csupán a történeti Erdélyre vonatkozóan lelhetők fel.

Az 1869. évi felvétel a nemzetiségi hovatartozást politikai óvatosságból még nem kérdezte, a felekezet vizsgálatára azonban kitért. A népesség vallásfelekezeti megoszlása alapján – korabeli becslések figyelembevételével – kísérletet tehetünk a cenzus időpontjában feltételezhető etnikai arányok hozzávetőleges meghatározására. A magyar népszámlálások 1880-tól kezdve az anyanyelv (gyakorlatilag a legjobban és legszívesebben beszélt nyelv) kérdezésével tudakolták a nemzetiségi hovatartozást. Emellett kimutatták azt is, hogy a különböző vallású, illetve anyanyelvű népességből hányan és milyen más nyelveket beszélnek anyanyelvükön kívül, felvételről felvételre bővítve a megkérdezett nyelvek feldolgozási körét. 1941-ben szakembereink már a közvetlen nemzetiségi kritériumot is beiktatták a számlálóív kérdőpontjai közé. A népszámlálások eredményeiről közzétett kiadványok az érintett törvényhatóságok anyanyelvi (illetőleg nemzetiségi), valamint vallásfelekezeti megoszlásáról minden esetben községi részletezéssel, a nemzetiségek legfontosabb életviszonyairól pedig összevont táblás kimutatásokban tájékoztatnak.

A területileg megnagyobbodott Romániában a népesség nemzetiségi számbavételére első ízben az 1930-ban megtartott népszámlálás alkalmával került sor. Ezt megelőzően 1919-ben a román hadsereg által megszállt magyarországi területeken az ideiglenes Erdélyi Kormányzótanács végzett adatgyűjtést, majd másfél év elteltével az immár nagyhatalmi döntéssel Romániának juttatott Erdélyben a helyi belügyi államtitkárság hajtott végre közigazgatási célú népösszeírást. A községi elöljáróságok jelentésein alapuló 1919. évi összeírásról csupán provizórikus, ám a lakosság nemzetiségi és felekezeti megoszlására is kiterjedő megyei adatsorok maradtak fent. Az 1920. évi, a nemzetiségi erőviszonyokra szintén kiterjeszkedő számbavétel eredményeit már települési adattár formájában publikálták. Ezek az összeírások a lakosok nemzetiségét a "népi leszármazás" homályos, erősen aktuálpolitikai töltetű ismérve alapján esetenként névelemzéssel vagy a népi hovatartozást a felekezeti kötődéssel azonosítva állapították meg. Ugyanezzel a fajbiológiai színezetű fogalommal operált a román Belügyminisztérium 1927-ben, amikor országosan is kísérletet tett a "lakosság számának általános ellenőrzésére". A statisztikai hivatal elhatárolódása következtében eleve kudarcra ítélt, sebtében végrehajtott regisztráció részletes eredményeit nem hozták nyilvánosságra.

Az 1930 végén lebonyolított népszámlálás már minden szempontból megfelelt a nemzetközi statisztikai előírásoknak. Előkészítői az etnikai hovatartozás számbavételére a maga korában kivételes, az állampolgárság, a nemzetiség, az anyanyelv (a szülőktől tanult nyelv) és a felekezet vizsgálatára egyaránt kiterjedő összetett szempontrendszert dolgoztak ki. Az egyéb nyelvek ismeretére nem voltak kíváncsiak, csupán a románul "értést" kérdezték, célzatosan. A népszámlálás eredményeit, jóllehet megkésve, példás gazdagsággal, az etnikai vonatkozású és felekezeti lélekszámadatokat településenként is publikálták. Fontos információforrás a foglalkozási csoportokat törvényhatóságonként és városonként nemzetiségek szerint, valamint a népesség iskolázottságát településenként taglaló – így e számoknak a településszintű nemzetiségi adatokkal való összevetésére lehetőséget nyújtó – egy-egy kötet. A hasonló alapossággal megtervezett 1941. évi népesség-számbavétel a román népszámlálások történetében egyedülálló módon már figyelmet szentelt a többnyelvűség vizsgálatának, a háborús viszonyok következtében azonban sok egyéb mellett ezek az eredményei is feldolgozatlanok maradtak. E számbavételből csak a népesség "etnikai eredetére" vonatkozó főbb községszintű adatok láttak napvilágot.

A II. világháború után 1948-ban hajtottak végre először népszámlálást Romániában, a szövetkezesítés előkészítését célzó mezőgazdasági összeírással egybekötve. A vizsgálati szempontjait illetően az előző két népszámláláshoz illeszkedő felmérés demográfiai eredményeinek egy részét később feldolgozták, de csupán a népesség számára és anyanyelvi megoszlására vonatkozó főbb előzetes adatait tették közzé, megyénként és városonként. Ezt követően 1956-ban szovjet mintára, majd – az előbbinél már korszerűbb módszerekkel és gazdagabb vizsgálati programmal – 1966-ban, 1977-ben és 1992-ben végeztek népszámlálást Romániában. Mindegyik alkalommal sor került a nemzetiség, illetve az anyanyelv, sőt ötödfél évtized múltán először 1992-ben a felekezet kérdezésére is. A vonatkozó adatokból csupán az 1966. évieket adták közre településszinten, ám e kötetek évtizedeken át hozzáférhetetlenek voltak a kívülállók számára. Így egészen a legutóbbi időkig az 1956. évi – középszintű közigazgatási egységek és városok szintjéig lebontott, még elégségesen részletezett – nemzetiségi és anyanyelvi adatsorok képezték a II. világháború utáni román nemzetiségstatisztika bázisát. Ezek az adatok egyébként egybehangzó értékelés szerint közelebb is állnak a valóságos állapotokhoz, mint az egy évtizeddel későbbiek. Mind az 1956., mind az 1966. évi népszámlálási közlés kimutatja – tartományonként, város-falu megoszlásban (1966-ban rajónonként és városonként is) – a népesség nemzetisége és anyanyelve közötti összefüggéseket. A nemzetiségek társadalomszerkezetére és iskolázottságára vonatkozó adatokat 1956-ban tartományonként települési környezet szerint részletezték. 1966-ban az egyes etnikumok társadalmi kategóriák szerinti megoszlását csupán településtípusok szerinti országos összegekben adták közre, míg iskolázottságuk számait megyei bontásban is nyilvánosságra hozták. Egyedülálló a népesség lakóhelyét születési helyével egybevető 1966. évi kimutatás, mivel az adatokat a megtelepedés ideje szerint is szakaszolja. Így a lakóhelycsere időpontjának ismeretében hozzávetőleges képet alkothatunk az etnikai térszerkezetet jelentősen módosító belső vándorlások időbeni tagolódásáról, a megyei sorokat összevetve pedig az egyes időközök vándormozgalmainak területenkénti intenzitása térképezhető fel.

Az 1977. évi népszámlálás tényleges nemzetiségi adatait valójában csak másfél évtized múltán fedték fel. Addig mindössze a korabeli népszámlálási kötet példátlanul eltorzított, érdemi elemzésre szinte teljesen alkalmatlan megyénkénti közlése állt rendelkezésre. A valódi számadatok kései megjelentetése, s azok községi és egyéb részletezésének hiánya azért is sajnálatos, mivel az 1977. évi népszámlálás etnikai állapotrajza – Erdélyben – viszonylag érvényes, leginkább talán az 1956. éviével rokonítható. Fontos adalékokkal szolgál ugyanakkor az eltelt bő évtized belső vándorlásainak irányairól és térbeli kiterjedéséről az 1977. évi népszámlálásnak az akkori népmozgási láz tetőződésének félidejében készített születési hely szerinti statisztikája.

Az előző politikai rendszer összeomlását követő viharos – drámai méretű külső- és belső népmozgásokkal kísért – események lecsillapultával, 1992-ben végrehajtott népszámlálás jelentősége a háborús évek utáni felmérésekéhez hasonlítható. E "tabula rasa" etnikai vonatkozású eredményeit külön kötet összegzi. Az összeállítás a népesség nemzetiségi, anyanyelvi és vallásfelekezeti megoszlását, valamint a nemzetiségi-anyanyelvi és nemzetiségi-felekezeti átfedések számait megyénként és települési környezet szerint (sőt a nemzetiség és anyanyelv közti összefüggéseket városonként is) kimutatja. Ezen felül – még ha csak országos összegekben is – teljes körűen tájékoztat az egyes etnikumok demográfiai viszonyairól, ami páratlannak számít a román nemzetiségstatisztika történetében. Az 1992. évi településszintű nemzetiségi és felekezeti adatok nyomtatásban ugyan nem jelentek meg, de elzárva sincsenek a kutatók elől.

A századforduló előtti magyar népszámlálások a fegyveres erő adatait nem dolgozták fel községenként, ezért visszatekintő táblázataink az 1880. és 1890. években a jelenlevő polgári, 1910-ben a jelenlevő összes (polgári és katonai), míg 1900-ban mind a polgári, mind az összes népesség számának alakulását mutatják be. Ez a körülmény – tekintettel arra, hogy a katonaság létszáma nem volt különösebben nagy (az érintett területen az összes népességnek mindössze 0,6-0,7 százalékát tette ki) – számottevően nem befolyásolja az idősorok összevethetőségét. A román népszámlálások az állandó népesség adatait részletezik, a huzamosabb ideje távollevők le-, illetve jelenlevők hozzászámításával. Ez a szám a hetvenes évekig e fogalmi finomítás következtében nem tért el lényegesen az adott területen jelenlevő összes népesség számától. Az Erdélyben összeírt állandó népesség száma 1956-ban 8620 (a városokban 11781) fővel, 1966-ban pedig mindössze 2184 fővel volt kevesebb (illetve a városokban 208-cal több), mint az ugyanott jelenlevő népességé. A statisztikai évkönyvekben közzétett népesség-kimutatás és az 1977. évi népszámlálás eredményeinek egybevetéséből azonban kiderül, hogy 1977-ben a lakosság fokozott belső mozgékonysága következtében már közel 130 ezer (a városokban pedig 300 ezer) fővel több lakost regisztráltak Erdélyben, mint amennyi az 1966-ban összeírt állandó népesség bázisán becsülhető volt. A két szám közti eltérés különösen az úgynevezett zárt városokban, vagyis ott szembeötlő, ahol a letelepedés külön engedélyhez volt kötve. Ezt követően a hivatalos közlemények – a közlési kritériumokat a valóságos helyzethez igazítva – a fentebb értelmezett állandó népesség mellett a jelenlevő népesség helyett az állandó bejelentett lakóhellyel rendelkezők számát adják meg, a ténylegesen jelenlevő népességet pedig 1977 óta gyakorlatilag a statisztikai kimutatások "állandó népesség"-fogalma fejezi ki. Ez a szám Erdélyben 1981-ben 96313 (a városokban 246903) fővel, 1992-ben pedig 45107 (a városokban 130708) fővel volt magasabb, mint az ugyanott állandó illetőséggel bíróké.

A magyar statisztikai hivatal 1890-1893 között vallásfelekezet, 1897-ben, majd 1900-1918 között felekezet és anyanyelv szerint szolgáltatott népmozgalmi adatsorokat (a század elejétől kezdve a vegyes házasodásra is kiterjedően), 1912-ig – illetve a magyar anyanyelvűek természetes népmozgalmára vonatkozóan 1915-ig – törvényhatóságonkénti, 1913-1918 között pedig országrészenkénti részletezéssel. A ki- és visszavándorlás törvényhatóságonkénti adatait 1899 és 1915 között tették közzé; a kivándorlókét kezdettől fogva, a visszavándorlókét 1905-től taglalták anyanyelvük, illetőleg cél- és származási ország szerint. A román statisztikai szolgálat 1920-tól 1937-ig kisebb kihagyásokkal évenként szintén közreadta a felekezeti népmozgalom országrészenkénti és települési típusonkénti főeredményeit. A természetes népmozgalom nemzetiségi adatai az 1920-1923, valamint az 1933-1947 közötti periódusból (1934-től megyénként és hónaponként is) ismeretesek. A nemzetiségek 1931-1939 közötti természetes szaporulatának megyénkénti, illetve a bécsi döntés által megosztott Erdély két részére kiszámított összegét ugyancsak közzétették. A nemzetközi vándormozgalmak statisztikáját (a ki- és be-, illetve visszavándorlás adatait nemzetiség, állampolgárság, valamint országok szerint részletezve) előbb 1926-tól 1942-ig adták közre folyamatosan, majd (a kivándorlás adatait nemzetiség szerint 1975-tel, célország szerint 1980-nal, a visszavándorlás adatait pedig nemzetiség, illetőleg származási ország szerint 1990-nel kezdődően) az 1989. évi fordulat óta újra nyilvánosságra hozzák az illetékes szervek. A nemzetiségi népmozgalom kulcsfontosságú adatait – egy-egy kiszivárogtatott részinformációtól eltekintve – két emberöltő óta nem publikálják Romániában.

A jelenkori Erdély lélekszámának alakulását 1869-től napjainkig az 1. táblázat tekinti át. (Az összeállítás a népszámlálási közleményekben és statisztikai évkönyvekben közzétett alapadatok mellett a népmozgalmi számításokhoz szükséges, eltérő területekre, illetőleg eltérő időpontokra megadott értékeket is tartalmazza.)

Kurzív szedés: számított érték

^a Polgári népesség.
^b A határ által érintett települések osztatlan lélekszámának figyelembevételével.
^c A kimutatásból hiányoznak Jám, illetőleg a szerb megszállás alatti Battyánháza, Csene, Karátsonyiliget, Kiskomlós, Kőcse, Lacunás, Nagyzsám, Óbéb, Öregfalu, Pusztakeresztúr, Újvár és Zsombolya, és bennefoglaltatnak a ma Jugoszláviához tartozó Káptalanfalva, Módos és Párdány adatai.
^d A végleges határok között megállapított érték az előzőekben felsorolt települések 1910. évi adatai alapján, az 1930. évi közigazgatási beosztásnak megfelelően (Kosna és Radnalajosfalva 1151 lakosa nélkül).
^e A Máramaros megyei Tiszalonka és Técső Romániára eső részeinek adatai nem ismeretesek, ezért a két községrész az 1941. évi összegzésben 1930. évi értékeivel szerepel.
^f Az 1930., illetve 1948. évi közigazgatási beosztásnak megfelelően.
^g Az 1956. évi közigazgatási beosztás szerint
^h A mai közigazgatási beosztás szerint. i Az 1977. évi népszámlálás alapján származtatott hivatalos adatok, nem számolva az illegális kivándorlással.

Források: Magyarország népessége községenként [...] az 1869. évi népszámlálás alapján, A magyar korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás főbb eredményei. 2. köt. (1882): 9-331., A magyar korona országainak helységnévtára (1892): 18-656., Magyar statisztikai közlemények, Új sor. 1. köt. (1902): 280-455., Új sor. 42. köt. (1912): 280-457., 581-629., Popa, V. – Istrate, N. (1921): 156., Martinovici, C. – Istrati, N. (1921): 7-52., Recensământul general al populatiei României din 29 decemvrie 1930. Vol. 2. (1938): XXXII-XXXIII., Recensământul general al României din 1941 6 aprilie (1944): XI., Az 1941. évi népszámlálás (1947): 498-690., Golopentia, A. – Georgescu, D. (1948): 39-41., Biji, M. – Nichita (1957): 11., Recensămîntul populatiei din 21 februarie 1956. Rezultatele generale (1959): 4., Recensămîntul populatiei si locuintelor din 15 martie 1966 (1968) [Erdélyi tartományonkénti kötetek], Recensămîntul populatiei si locuintelor din 15 martie 1966. Vol. 1. (1969): 2., Measnicov, I. – Trebici, V. (1978): 31., Recensămîntul populatiei si locuintelor din 5 ianuarie 1977. Vol. 1. (1980): 6., Anuarul statistic al Republicii Socialiste România (1986): 13., Recensămîntul populatiei si locuintelor din 7 ianuarie 1992. Vol. 1. (1994): 1., Anuarul statistic al României (1990): 52., (1993): 686., (1995): 748.

A népességgyarapodás átfogó számait a régió geopolitikai meghatározottsága folytán érdemes a történelmileg érintett szomszédos területek adataival párhuzamosan is szemügyre venni. (2. táblázat.) A Romániához került egykori magyarországi területeken a népesség 1870-1992 közötti szaporodása európai viszonylatban közepesnek mondható. Az itt élők lélekszáma az eltelt bő évszázadban csaknem megduplázódott, hasonlóan a mai Magyarország területén élőkéhez. Ugyanez idő alatt Románia Kárpátokon túli lakosainak száma több mint a háromszorosára nőtt. Az egyes régiók népnövekedése már az I. világháborút megelőzően is eltért egymástól: a Regátban például a tényleges szaporodás üteme csaknem háromszor akkora volt, mint az erdélyi részeken. (Ez részben az 1870-es évtized demográfiai válságával magyarázható, amelynek következtében a népesség csaknem 5 százalékkal fogyott a jelenkori Erdély területén.) Erdély népességszáma a következő négy évtizedben is csupán enyhén emelkedett; gyarapodásának 1948. évi mutatója a magyarországi, illetve regáti növekedéssel szemben lényegében stagnálásról tanúskodik. A megtorpanást ekkor a háborús évek okozzák: az I. világégést magában foglaló periódus népességnövekedése szemmel láthatóan visszafogottabb, a II. világháborús fogyás pedig jóval nagyobb arányú, mint Magyarországon, vagy Románia Kárpátokon túli országrészeiben. Az ezt követő három és fél évtized során már Erdély népessége is jelentős iramban gyarapodott; növekedési ütemének éves átlaga a hatvanas évekkel kezdődően meghaladta a magyarországi, sőt 1970 és 1980 között a Kárpátokon túli értékeket is. E felívelést azonban a nyolcvanas évek vége felé hanyatlás váltja fel: Erdély lakóinak száma 1992-ben már kicsivel kevesebb, mint az előző évtized elején volt. Magyarország népessége közben fogyásnak indult, de a regáti lakosság gyarapodási üteme is csupán harmada az egy évtizeddel korábbinak.

Kurzív szedés: becsült érték

^aA mai országhatároknak megfelelően, Erdélyt és a Kárpátokon túli területeket a népszámlálások időpontjában érvényes közigazgatási határok szerint elkülönítve egymástól.
^b A népszámlálások – általában egymáshoz közel eső – időpontjaiban. Kivétel az erdélyi és a regáti oszlopban az 1970. és 1980. év, ahol az év közepi, illetve a magyarországi oszlopban az 1956. év, ahol az év eleji számított népességszám szerepel. A kezdő érték Erdélyben és a mai Magyarország területén az év eleji népszámlálási, az Ókirályságban pedig az év végi számított népességszám.
^c Az előző időponttól, az időszak közepi (átlagos) lélekszámhoz viszonyítva.

A népességfejlődés vázolt folyamatáról a tényleges népszaporulat forrásai (természetes szaporulat, vándorlási hiány vagy többlet) szerinti bontás nyújt közelebbi információkat. E tényezőkről Erdélyben a 3., az Erdéllyel demográfiai szempontból is szoros kölcsönhatásba került Kárpátokon túli területeken pedig a 4. táblázat tájékoztat.

Kurzív szedés: számított érték

^a Naptári évekre számítva.
^b Polgári népesség.
^c A tényleges fogyás az 1880. évi népszámlálás feltételezhető adathiányának figyelembevételével 162 ezer, a természetes fogyás a kolerajárvány nem regisztrált áldozataival is számolva 90-100 ezer, a vándorlási veszteség pedig ennek megfelelően 60-70 ezer főnyire tehető.
^d A határ által megosztott megyék esetében számított értékek alapján.
^e A tényleges gyarapodás az 1880. évi népszámlálás feltételezhető adathiányának figyelembevételével 367 ezer, a vándorlási veszteség pedig ennek megfelelően kb. 65 ezer főnyi lehetett.
^f A tényleges gyarapodást a határ által érintett települések 1910. évi osztatlan lélekszámának figyelembevételével állapítottuk meg.
^g A tényleges gyarapodás megállapítása során az 1920. évi népességszámot a véglegesített határok között számítottuk.
^h A háborús halálozásokat figyelmen kívül hagyva. Figyelembevételükkel a természetes szaporodást 29,7 ezer fős fogyás váltja fel, a vándorlási veszteség pedig 95,4 ezer főben állapítható meg.
ⁱ Az 1930. évi közigazgatási határok között.
^j A népszámlálási időpontok között.
^k Észak-Erdélyben – Ugocsa és Máramaros megyék érintett részein, illetve 1944-ben a terület egészén – becslés útján megállapított érték.
^l Az odavándorlás és elvándorlás különbözete + háborús emberveszteség.
^m Az 1956. évi közigazgatási határok között.
ⁿ 1948.I.25.-1956.I.1. között.
^o 1956.I.1.-1966.I.1. között.
^p A mai közigazgatási határok között.
^r 1966.I.1.-1977.I.5. között.
^s A két népszámlálás közti időszakhatárok évközepi népességszámának és az adott évben a természetes szaporodás felének az alapul vételével.
^t Az 1977. évi népszámlálásból kiindulva számított hivatalos adatok alapján, az illegális kivándorlást figyelmen kívül hagyva.

Források: Magyar statisztikai közlemények. Új f. V. köt. (1893): 70-73.*, Magyar statisztikai évkönyv (1874-1875, 1877-1880, 1893-1916/1918), A népmozgalom főbb adatai községenként 1828-1900. 7. köt. (1980): 28-35., 44-51., 90-99., 110-119., 8. köt. (1984): 30-51., 78-99., Magyar statisztikai közlemények. Új sor. 46. köt. (1913): 280-459., Népesedésstatisztikai iratok. A-2. A népmozgalom főbb eredményei 1911-1920 [KSH Levéltár], Manuilă, S. (1938): 796., Manuilă, S. (1929): VIII., XI., XV., Anuarul statistic al României (1928-1939/1940), Magyar statisztikai évkönyv (1941-1942), Statisztikai negyedévi közlemények (1942-1944. 1-2. füz.), Thirring L. (1943): 358., A népmozgalom főbb adatai községenként 1901-1968 (1969): 62-67., 124-129., 184-199., 314-319., 376-381., 436-451., Buletinul demografic al României (mai 1940-ianuarie/februarie 1948), Comunicări statistice. Nr. 18. (1947): 5-6., Anuarul demografic al Republicii Socialiste România (1967): 22., 82., Anuarul demografic al Republicii Socialiste România (1974): 144., 238., Anuarul statistic al Republicii Socialiste România (1975-1986), România. Date demografice (1994): 124., 188., Anuarul statistic al României (1990-1996).

Kurzív szedés: számított érték

^a Naptári évekre számítva.
^b A népszámlálási időpontok között.
^c Az odavándorlás és elvándorlás különbözete + háborús emberveszteség.
^d Az 1956. évi közigazgatási határok között.
^e 1948.I.25.-1956.I.1. között. f 1956.I.1.-1966.I.1. között.
^g A mai közigazgatási határok között.
^h 1966.I.1.-1977.I.5. között.
ⁱ A két népszámlálás közti időszakhatárok évközepi népességszámának és az adott évben a természetes szaporodás felének az alapul vételével.
^j Az 1977. évi népszámlálásból kiindulva számított hivatalos adatok alapján, az illegális kivándorlást figyelmen kívül hagyva.

Források: 1931-1940 között: Anuarul demografic al Republicii Socialiste România (1974): 142., 236. 1941-től ua. mint a 3. táblázatban.

A táblázatok első oszlopa – változó közigazgatási határok között – a népesség egyes időszakokra eső tényleges gyarapodását, illetve csökkenését tartalmazza. A második oszlopban az élveszületések és halálozások különbözetéből adódó természetes szaporulat, illetve fogyás értékei találhatók. A hiányzó adatokat az ország természetes szaporodásából Erdélyre eső 26-28 százalékos aránynak megfelelően becsült értékkel helyettesítve a Kárpátokon inneni természetes szaporulat 1948-1955 között nagyjában-egészében megegyezhetett a népesség tényleges gyarapodásával. A harmadik oszlop a népesség egyes időszakokra eső tényleges és természetes szaporodásának mérlegét vonja meg. Ez az egyenleg a belső- és külső vándorlások aktívumáról vagy passzívumáról ad számot, 1911 és 1920, illetve 1941 és 1947 között azonban – tekintve, hogy a népmozgalmi kimutatások a háborús halálozásokra nem terjedtek ki – magában foglalja az elszenvedett katonai, illetve polgári veszteségeket is. A vándorlási mérleg torzulásával bizonyos mértékben a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben is számolhatunk, adatfelvételi hiányosságok miatt. (Thirring L. 1963: 229., Katus L. 1980: 271.) Az ez időszakokra eső tényleges vándorlási különbözet tehát alacsonyabb a táblázatban jelzettnél. Az adatsorok egészen a legutóbbi időkig – az 1870-es évtized eleji járványos időszakot, valamint egyes háborús éveket nem számítva – a természetes szaporulat meghatározó súlyáról tanúskodnak Erdély tényleges népnövekedésében. A természetes népmozgalom összetevőinek alakulását – ugyancsak mindkét országrészben – az 5. és 6. táblázat szemlélteti.

^a A határ által megosztott megyék esetében számított értékek alapján.
^b A bánsági határőrezredek érintett részei nélkül.
^c Ugocsa és Máramaros megyék érintett részein számított értékek alapján.

Források: Ua. mint a 3. táblázatban.

^a Hozzávetőleges számítás.
^b Az Ókirályság (1921-1930 között Olténia, Munténia, Moldva és Dobrudzsa) területén.

Források: 1871-1900 között: Ghetău (1997a): 29. 1901-1930 között: Anuarul statistic al României (1922-1933). 1931-től ua. mint a 3. és 4. táblázatban.

A múlt század utolsó negyede Magyarországon az ún. demográfiai átmenet második szakaszába való áttérés kora. E modell szerint a hagyományos népesedési viszonyok uralmával jellemezhető első fázisban nagyarányú termékenység és magas halálozási arány mellett a természetes szaporodás még viszonylag alacsony, 5-10 ezrelékes. Ezt követően a halálozási arány csökkenő tendenciával mérséklődik, ugyanakkor a születési arány változatlan marad, vagy csupán kisebb mértékben csökken, így a természetes szaporodás aránya 10-15 ezrelékre nő. A harmadik szakaszban a születések arányszáma már folyamatosan csökken és így változatlan halálozási arányszám mellett a szaporodási arány is egyre mérséklődik. Magyarországon a demográfiai felgyorsulás később bontakozott ki, mint Nyugat-Európában, de abban is eltért, hogy a halálozási arányszám csökkenésével csaknem egyidejűleg megkezdődött a születési arány csökkenése; időbeli eltolódás a két arányszám alakulása között alig volt, s ezért az átmeneti rendkívüli népességnövekedés is csaknem teljes egészében elmaradt, illetve mérsékelt volt. Az áttérést az 1870-es években pusztító kolerajárvány és a lakosságot azzal egyidőben tizedelő éhínség is késleltette; e katasztrófa a korabeli ország keleti részeit, tehát éppen a jelenkori Erdély területét sújtotta leginkább. A mai Erdély természetes népmozgalmát a demográfiai átmenet második fázisába történő áttérés kezdetén (a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben) a születések arányának a halálozásokénál nagyobb mértékű – az akkori magyarországi átlagnál némileg erőteljesebb – csökkenése jellemezte. Ez a folyamat csak az I. világháborút megelőző évtizedben, majd – a háború utáni népmozgalom szabályszerűségeinek megfelelően – az 1920-as évek első felében vett rövid időre kedvezőbb irányt. Jelentős törést okozott az első világháború éveinek születéskiesése, amely nem csupán közvetlen veszteségként jelentkezett – Erdélyben kb. 350-400 ezerrel kevesebb gyermek jött világra, mint rendes körülmények közt várható lett volna –, de a későbbiekben meg nem születettek hiányában is éreztette hatását. A háborús születés-kieséses évjáratok termékeny korba lépésekor, vagyis 1931-1940 között az élveszületési arányszám már jelentős mértékben csökkent, ami az újabb – bár a korábbinál lényegesen kisebb – háborús születéshiánnyal társulva hozzájárult az újszülöttek számának 1956-1965 közti apadásához is. (Ezt megelőzően 1948-1955 között, a fentebb becsült természetes szaporulat alapján, az országosnál kicsit nagyobb arányú halálozást feltételezve Erdélyben az élveszületések mutatószáma még három-négy ezrelékponttal magasabb, 20 ezrelék fölötti lehetett.) Ezzel egyidejűleg a halálozási arányszám fokozatosan mérséklődött, ám 10 ezrelék körüli megállapodását követően lassan újból emelkedni kezdett. Összességében a jelenkori Erdély természetes népességfejlődésére a születésgyakoriság különböző tényezők által befolyásolt erős ingadozása nyomta rá a bélyegét. Ennek megfelelően a természetes szaporulat aránya a századelő viszonylag progresszív 9-10 ezrelékes értékeit csak a háborúkat követően és – drasztikus állami születésserkentő intézkedések hatására – a hatvanas-hetvenes évek fordulóján érte el. A háborús mélypontok mellett a harmincas években, majd a nyolcvanas évtizeddel kezdődően süllyedt a legalacsonyabbra a természetes szaporulat, amit újabban az élveszületések számának csökkenése és a halandóság növekedése következtében – békeidőben először – természetes fogyás váltott fel. A demográfiai átmenet vázolt folyamata a Kárpátokon túl – az erdélyinél magasabb élveszületési és többnyire alacsonyabb halálozási arányszámok mellett – kb. három évtizedes fáziskéséssel zajlott le. Az 1930-as évek demográfiai depressziója idején például a természetes szaporulat regáti átlagértéke az erdélyinek a kétszeresét érte el, de még 1948 után is jó három évtizeden át 3-3,5 ezrelékkel magasabb volt az itteninél. A vándorlási egyenleg 1956 utáni negatív szaldója – az erdélyi mérleg tartós pozitívumával összefüggésben – már azt a regáti népességfölösleget is jelzi, amely a II. világháború befejezése óta folyamatosan a Kárpátokon átkelve talált otthont magának.

Erdély demográfiai metamorfózisa szorosan összefügg népességének meghatározó komponensei, a nemzetiségek számának alakulásával. A vázolt összetevőket ennek megfelelően – a magyarság és a románság népességfejlődésére összpontosítva – nagyobb időszakok szerint tagolva tekintjük át. A nemzetiségi és felekezeti erőviszonyok változásait a 7. és 8. táblázat szemlélteti.

*A mai közigazgatási határok között.

Vastag szedés: anyanyelv
Normál szedés: nemzetiség
Kurzív szedés: számított érték

^a Polgári népesség.
^b A jiddis anyanyelvűekkel.
^c Horvátok, krassovánok.
^d A beszélni nem tudók arányosan szétosztva az egyes nemzetiségek között.
^e Szerbek, horvátok, krassovánok-
^f Az 1893. cigányösszeírás nemzetiségi felvétele szerint 273,3.
^g Szerbek, horvátok, szlovének.
^h Csehek, szlovákok.
ⁱ Szerbek, horvátok, szlovének, krassovánok.

*A mai közigazgatási határok között.

^a Polgári népesség.
^b Görögkeleti és görög katolikus együtt 213,8.

A XIX. század harmincas-negyvenes éveiben a jelenkori Erdély népességének – nagynevű leíró statisztikusunk, Fényes Elek becslése nyomán (Fényes E. 1839, 1840, Fényes E. 1842: 52.^b ) – 62,3 százaléka román, és csupán 23,3 százaléka számítható magyar nyelvűnek. Az 1869. évi népszámlálás időpontjában viszont – szintén becsült adatok alapján (Varga E. Á. 1997: 61.) – a magyarok ugyanitt a népesség egynegyedét tették ki (24,9%), a románok számaránya pedig már csak 59 százalékot ért el. (Arányuk 3,3 százalékpontos mérséklődéséből kb. 1 százalékpont jut a cigány nyelvűekre, akiket Fényes annak idején a románok soraiba számított.) Az etnikai arányok módosulása a Tisza-Maros szögében volt a legszembetűnőbb, ahol a románok számaránya négy évtized alatt közel 12 százalékponttal lett kisebb, a magyaroké és a németeké ellenben – a Bánság újranépesülése következtében – együttesen csaknem ugyanannyival nőtt.

Mint a 7. táblázatban a népgyarapodás indexe is mutatja, a románság számarányának további alakulását az 1870-es évtized népesedési katasztrófája messzemenően befolyásolta. A románok lélekszáma 1869 és 1880 között csaknem 200 ezerrel csökkent, s e népességi hiány kétharmadát – vándorlásaik passzívumán, valamint feltehető asszimilációs veszteségeiken túl – az évtized demográfiai válsága idézte elő. Ily módon egy évtized leforgása alatt újabb 2 százalékpontot veszítettek részarányukból, csaknem ugyanannyit – ha a cigány nyelvűek különválását nem számítjuk –, mint a megelőző három-három és fél évtized során. A magyarok részesedése az összes népességből, abszolút számuk némi csökkenése ellenére, ugyanez idő alatt 1 százalékponttal nőtt, s elérte a 25,9 százalékot.

A hivatalos anyanyelvi statisztikák tanúsága szerint 1880 és 1910 között a mai Erdély területén továbbra is – mint az akkori országban általában – a magyar anyanyelvűek száma nőtt a legnagyobb mértékben. Gyarapodásuk üteme nem csupán az összes népesség szaporodásának a kétszerese, de 3,7 százalékponttal még lélekszámuk növekedésének – Horvát-Szlavonországok nélkül számított – országos átlagát is felülmúlta. Ennek következtében a magyarság aránya az 1880. évi 25,9 százalékról 1910-ig 31,6 százalékra nőtt, míg a románságé 57 százalékról 53,8 százalékra csökkent.

Az etnikai erőviszonyokban a századforduló táján Magyarországon bekövetkezett jelentős eltolódások három tényezővel magyarázhatók. 1) A magyarok természetes szaporulata meghaladta a nem magyar népekét. 2) A magyarok kisebb arányban vettek részt a kivándorlásban, mint az ország más népei. 3) A nem magyar lakosság egy része, valamint a bevándorlók zöme a magyarokhoz asszimilálódott. (Katus L. 1982: 18.) Ezek a megállapítások a jelenkori Erdély területére is érvényesek, azzal a kiegészítéssel, hogy itt a magyarság viszonylagos súlyának az országos átlagnál némileg erőteljesebb növekedéséhez – néhány törvényhatóság esetében – a belső népcsere pozitív mérlege is hozzájárult. A vázolt összefüggéseket az utolsó békeévtized – nagyjában-egészében a mai országterületre is átszámítható – népmozgalmi adataival szemléltetjük.

A 9. táblázat összegzése szerint 1901 és 1910 között a magyar anyanyelvűek jóval gyorsabb ütemben szaporodtak, mint az összes népesség (csupán a kis számú, töredék népességként jelen lévő rutének és szlovákok esetében rögzített magasabb értékeket a korabeli statisztika). Az összes természetes szaporulatnak kereken a fele jutott a románokra és 36,3 százaléka magyarokra. A magyarok erőteljes természetes szaporodását – az átlagosnál egy árnyalattal magasabb s a románokénál ugyanennyivel alacsonyabb születésgyakoriságuk mellett – viszonylag kedvező halandóságuk határozta meg. A románok halandósága – néhány itt nem részletezett töredék nemzetiséget leszámítva – a többi népcsoporthoz képest a legnagyobb volt, s ezzel magyarázható, hogy ez idő tájt magasabb születési arányszámuk ellenére is a magyaroknál jóval gyengébb mértékben szaporodtak.

Kurzív szedés: számított érték

Források: Magyar statisztikai közlemények. Új sor. 7. köt. (1905): 178-183., 340-345., Új sor. 22. köt. (1907): 184-193., 346-355., Új sor. 32. köt. (1910): 184-193., 346-355., Új sor. 50. köt. (1916): 244-249., 460-465., Népesedésstatisztikai iratok. A-2. A népmozgalom főbb eredményei 1901-1910. [KSH Levéltár]

A természetes és tényleges szaporulat adatainak egybevetése a nemzetiségi népességgyarapodás egyenlőtlenségeinek további összetevőire világít rá. A két szám különbözete a külső- és – az akkori országterületen lezajlott – belső vándormozgalmak egyenlegét, valamint az illető nemzetiség asszimilációs nyereségét vagy veszteségét foglalja magában.

Kurzív szedés: számított érték

Mint a 10. táblázatban látható, csak a magyar és az egyéb anyanyelvűek tényleges gyarapodása magasabb a természetes szaporulatuknál. (Az egyéb anyanyelvűek pozitívuma a cigányság számának Királyhágón túli növekedését – vándorcigányok megjelenését, illetve az 1910. évi bevallás eltérését – jelzi 1900-hoz képest, más nemzetiségűek, főként a románok rovására.) A román és német negatívum nagyobbrészt az igen nagy mérvű kivándorlásnak köszönhető. Az erre utaló adatokat mérlegelve megállapítható, hogy ez idő alatt a jelenkori Erdély területén a románok számarányuknak megfelelően, a magyarok tényleges számerejük alatt, a német anyanyelvűként összeírtak pedig jóval afölött vették ki részüket a kivándorlásból. A románság külső vándorlási vesztesége – a hivatalosan kimutatott mellett a nyilván nem tartott immigrációval is számolva – a tíz év során 80 ezer (Kovács A. 1912: 798.), vagy – egyéb rejtett népmozgásokat (így a cigányok statisztikai különválását) is figyelembe véve – annál valamivel kevesebb, de legalább 60 ezer lélek lehetett (Varga E. Á. 1997: 77).

1880 és 1910 között – attól függően, hogy az utolsó évtized reprodukciós arányszámait visszamenőleg is irányadónak vesszük-e, vagy pedig a korábbi időszakban kiegyenlítettebb nemzetiségi szaporodással számolunk – a magyar anyanyelvűek természetes szaporulaton felüli népességi nyeresége az érintett területeken 180-200 ezer, a románság ugyanilyen jellegű vesztesége pedig 130-150 ezer főnyire tehető. Ez utóbbi veszteségért legnagyobbrészt a múlt század nyolcvanas éveiben – különösen a Királyhágóntúl déli megyéiben – fellángolt, majd az 1900-as évek elején tömegessé vált kivándorlás okolható. A magyarság számbeli gyarapodása ezzel szemben migrációs többletet is magában foglal. Ennek pontos mértéke azonban nem állapítható meg, mivel a törvényhatóságok közti belső népcsere mérlegének a mai határokat követő megosztására nincs lehetőségünk. Néhány, országrészek közti vándormozgalmat kiváltó gócpont vonzó hatása mindenesetre ismert. Az egyébként alacsony természetes szaporulatú Krassó-Szörény és Hunyad megyék területén a bányavidékek és a gyorsan fejlődő ipari központok vonzása következtében a – messzibb tájakról érkezett – magyarok száma három évtized alatt 4,7, illetve 4,2-szeresére nőtt, aminek következtében arányuk az 1880. évi 1,9 százalékról 7,2 százalékra, illetve 5,1 százalékról 15,5 százalékra emelkedett. Jelentős iramú fejlődés figyelhető meg az egykori Temes és Torontál megyék érintett részein (a magyarok száma 2,5-szeresére, aránya 8 százalékról 16,6 százalékra növekedett), s szemmel láthatóan dinamikus volt gyarapodásuk a különben átlagosan szaporodó szomszédos Arad megyében is (itt számuk 1910-ben már 1,8-szorosa az 1880. évinek, az összes népességből való részesedésük pedig 29 százalék a korábbi 22,3 százalékkal szemben). Hasonló ütemű (1,7-szeres) a magyarság létszámnövekedése Kolozs megyében (számarányuk 33,2 százalékról 38,9 százalékra nőtt), Szatmár és Ugocsa vidékén (arányuk 44,4 százalékról 55,1 százalékra szökött fel), valamint a bihari tájakon, ahol a magyarok részaránya a helybéli románság nagyobb szaporasága ellenére is 39,8 százalékról 44,4 százalékra erősödött. Figyelemre méltó a magyar anyanyelvűek máramarosrészi térfoglalása; itt számuk 2,1-szerese a harminc évvel korábbinak, számarányuk pedig 5 százalékponttal emelkedett és 1910-ben elérte a 19,4 százalékot. A Székelyföld égető gazdasági és szociális válságára utal viszont, hogy az akkori ország peremvidékén elhelyezkedő kisebbik magyar nyelvterületen, Csík, Háromszék és Udvarhely vármegyékben a magyarság számbeli növekedésének üteme vándorlási veszteségei következtében messze elmaradt még az erdélyi átlagtól is.

Az előzőekben jelzett népességgyarapodásban és pozitív aránymódosulásban a magyarság sorait gyarapító asszimiláció is közrejátszott. E folyamat kitüntetett színterei a gyorsan fejlődő városok, alanyai pedig főként a saját etnikumuk összefüggő tömbjeiből kiszakadt, szülőföldjüktől távolra sodródott, polgárosodó népelemek voltak. A magyar nyelv asszimilációs terjeszkedését a különböző hitfelekezetek magyarosodásán keresztül illusztráljuk.

^a Polgári népesség.
^b A beszélni nem tudók arányosan szétosztva az egyes anyanyelvek között.
^c A határ által érintett települések osztatlan lélekszámának figyelembevételével megállapított érték.

Források: A magyar korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás főbb eredményei. 1. köt. (882): 508-623., Magyar statisztikai közlemények. Új f. I. köt. (1893): 256-307., Magyar statisztikai közlemények. Új sor. 5. köt. (1907): 354-387., Új sor. 61. köt. (1916): 248-281.

A 11. táblázat növekedési indexe szemléletesen láttatja, hogy a "nem magyar" egyházak magyar anyanyelvű híveinek száma jóval gyorsabb ütemben gyarapodott, mint a magyar anyanyelvűeké általában, míg a jellegzetesen magyar (a református és az unitárius) felekezetekhez tartozók létszámnövekedése elmaradt az átlagostól. A magyar ajkúak között a görög katolikusok szaporodása volt a legnagyobb arányú, még a magyar zsidók szaporodásának percentjét is felülmúlta, majd őket követték a görögkeleti vallásúak. A helyi részletezésű adatok tanúsága szerint a magyar nyelv az Ér mellékén, Szatmár és Ugocsa megyében, illetve – kisebb mértékben – a Székelyföldön a görög katolikusok, Bihar megyében a görögkeletiek, Nagykároly és Szatmárnémeti környékén, valamint a Bánságban a római katolikus németek, általában pedig az izraelita hívek körében hódított teret magának. A magyar nyelv terjeszkedése magukat a nyelvhatárokat lényegében nem módosította, kivéve Szatmár-Ugocsa vidékén, ahol az 1910. évi népszámlálás a görög katolikus román és rutén, illetőleg a római katolikus sváb népesség nyelvváltása következtében a magyar nyelvterület kontúrjait a korábbiaknál határozottabban rajzolta meg. A nyelvi magyarosodás a múlt század közepétől Galíciából és Bukovinából folyamatosan érkező és gyors ütemben szaporodó német (jiddis) nyelvű zsidóság körében volt a legnagyobb méretű: a magyar anyanyelvű izraelita felekezetűek száma a mai Erdély területén 1880 és 1910 között 76 ezer lélekkel csaknem a két és félszeresére nőtt. A három évtized során a magyar nyelvűek természetes szaporulaton felüli nyereségének kb. 40 százaléka, szám szerint 80 ezer körüli többlet tulajdonítható a beolvadásnak. E nyereség mintegy kétötöde a görögkeletiek és görög katolikusok, másik kétötöde az izraeliták, a fennmaradó rész pedig a szatmári svábok és a bánsági németek, illetve egyéb kisebb néptöredékek közül került ki.

Az 1910. évi népszámlálás idején kirajzolódó etnodemográfiai viszonyok az első világégés után a főhatalomváltás következtében radikálisan visszarendeződtek. A háború kezdetéig intenzíven zajló kivándorlás, valamint a háborús emberveszteség (vö. Mike Gy. 1927: 627., Winkler, W. 1919: 31-34.) a magyarság évtized közbeni népmozgalmi pozitívumait lényegében kiegyenlítette. Ezért 1918 végén, a román foglalás hatására megindult menekültáradattal egyidejűleg a magyarok száma csökkenni kezdett Erdélyben. 1920 decemberéig összesen 154,3 ezren érkeztek a megszállt területekről Magyarországra (Thirring L. 1938: 390.). Így az akkori román összeírás időpontjában az 1910. évi népszámláláskor magyar anyanyelvűként bejegyzettek száma már nem sokkal lehetett több 1,5 milliónál. Az összeírás azonban a feltételezhető számnál több mint 200 ezerrel kevesebb magyar nemzetiségűt regisztrált. A hiány elsősorban a határ menti megyékben és a kiemelt migrációs központokban jelentkezett, de az összeírás mindazon vidékek etnikai arányszámain módosított, ahol nagyobb számban éltek a magyar anyanyelvű közösség "más vallású" hívei. A felmérés lebonyolítói, nyomós politikai indokoktól vezérelt "statisztikai igazságszolgáltatásuk" jegyében kamatostul vették vissza azt az asszimilációs nyereséget, amelyet a megkésett nemzetállami törekvéseket óhatatlanul is tükröző magyar anyanyelvi felvételek részben valóban megelőlegeztek. Az első hivatalos román népesség-számbavétel az 1910. évi népszámlálást megelőző évtizedek viszonyait reprodukálva mintegy "előre dolgozott", amit az is alátámaszt, hogy az ekkor rögzített alapvető nemzetiségi arányok az elkövetkező évtizedben lényegesen nem változtak.

Az új uralom első négy évében hivatalos kimutatás szerint az összes természetes szaporulatból 25,1 százaléknyi jutott a magyarságra, és 57,2 százaléknyi a románságra. (12. táblázat.) A halandóság jelentős arányú csökkenése és a szülési kedv háború utáni fellendülése folytán (bár az élveszületések aránya nem érte el a tíz évvel korábbi szintet) az összes népesség ekkor még az 1911-1914. évekéhez hasonló ütemben gyarapodott. A magyarság reprodukciójának – s különösen natalitásának – csökkenő értékei azonban (mind a korábbi időszakhoz, mind a többi népességhez viszonyítva) már előrevetítik népmozgalmának későbbi kedvezőtlenebbre fordulását.

* Az időszakközépi népességszám az 1920. decemberi összeírás nemzetiségi eredményei alapján, a természetes szaporulat hozzá-, illetve leszámításával (az 1920. évi természetes szaporulatot az egyes nemzetiségek között arányosan szétosztva), továbbá a menekültek hiányának figyelembevételével lett megállapítva.

Forrás: Istrate, N. (1925:) 115.

A népesség fejlődése etnikumonként 1921 és 1930 között csak közvetve, a felekezeti népmozgalom adatai alapján követhető nyomon.

* Az itt közölt érték az 1930. évi népszámlálási eredményből visszaszámított közepes népességszámon alapul, ezért eltér az 5. táblázat megfelelő arányszámától.

Források: Anuarul statistic al României (1923-1931/1932), Istrate, N. (1929): 681-683., Kovács A. (1929a): 1210-1211.

A természetes szaporulat átlagértékei a kezdeti fellendülés után az egyes években – 1928 és 1930 kivételével – fokozatosan és gyors ütemben csökkentek. A születések számának visszaesése a római katolikusok és protestánsok között megszakítás nélkül következett be, míg a többi felekezetnél egy-egy kis javulás mutatkozott. A halandóság közel azonos arányú mérséklődése következtében a felekezetek közti eltérés a születési többletnél is kiütközik; a szaporodási viszonyok romlása a protestánsoknál, a római katolikusoknál és a zsidóknál a legnagyobb fokú, a görögkeletieknél már kisebb arányú, míg viszonylag legkevésbé a görög katolikusok propagatív ereje csökkent. A számok különösen a magyarság szempontjából kedvezőtlenek, mivel legnagyobb mértékben a zömében magyar felekezeteknél rosszabbodott a helyzet. A 13. táblázat 4. oszlopában szereplő értékek alapján kísérletet tehetünk annak megállapítására, hogy a tízévi természetes szaporodásból mennyi eshetett a főbb nemzetiségekre. A számítást a magyar, illetve a román anyanyelvűeknek az egyes felekezeteken belül 1910-ben képviselt aránya alapján végezhetjük el oly módon, hogy az 1921-1930. évi természetes szaporodásból a megfelelő százalékot számítjuk az illető felekezetben helyet foglaló nemzetiségre (vö. Kovács A. 1929). A végeredmény szerint az összes népesség 483,8 ezres természetes szaporulatából 141,4 ezer lélek (29,2%) jut a magyarokra és ennek közel a kétszerese, 277,6 ezer lélek (57,4%) a románokra. (Ezt a magyarok szempontjából optimális végeredményt a "népi hovatartozás" román adatfelvételi gyakorlatához igazítva, vagyis az izraelita felekezetűeket a számításból kivéve, a görög rítusú egyházak magyar anyanyelvű híveit pedig a románok közé sorolva, a természetes szaporulatnak a magyarokra eső része kb. 115 ezer főre csökken, a románokra eső része pedig 290 ezer főre növekszik.) Ahhoz, hogy a magyarság népesedési mérlegét – ha csak feltételesen is – megvonhassuk, vándorlási veszteségeit is tekintetbe kell vennünk. 1921-1924 között további 42,8 ezer erdélyi menekültet vettek nyilvántartásba Magyarországon. A hivatalos román emigrációs statisztika szerint a magyar nemzetiségűek, illetve magyar állampolgárok ki- és be-, valamint visszavándorlásának egyenlege 1926-1930 között összesen -8,7 ezer fő volt. A magyar emigránsok számát növeli a közülük más – például zsidó és sváb – nemzetiségűként nyilvántartottak száma is. Különösen élénk volt a kivándorlás az évtized első felében, ám ebből az időszakból csak jelzésszerű információkkal rendelkezünk (Statistică emigrărilor din România 1923, Die Siebenbürgische Frage 1940: 223.). Ezek alapján azonban nem túlzás az Erdélyből tíz év során külföldre távozott magyarok hiányát összesen legalább 60 ezer főnyire becsülni; ez majdnem kiteszi a régió tényleges és természetes népességgyarapodásának a 3. táblázatban számított negatív egyenlegét. Mindezek figyelembevételével az 1930. december végi népszámlálás legfeljebb 80 ezerrel, "népi hovatartozása" alapján pedig mindössze 55 ezerrel több magyart találhatott Erdélyben, mint amennyit 1920-ban becsülhettünk, illetve amennyit az akkori összeírás ténylegesen számolt. A népszámlálás nemzetiségi felvétele – mely szerint a magyar nemzetiségűek száma 1353,3 ezerre nőtt – szerényen megfelel e visszafogott várakozásnak. Az anyanyelvi ismérv szerinti 1480,7 ezres eredmény már közelebb áll az 1910. évi népszámlálás adatait továbbgörgető becsléshez, de még ez is több mint 100 ezer fővel kevesebb annál az 1,6 milliónál, ahány magyar anyanyelvűt ugyanitt a mértéktartóbb magyar statisztikusok számításai szerint a népszámlálásnak ki kellett volna mutatnia (Rónai A. 1938: 97., Rónai A. 1939: 351., Schneller K. 1940: 492.). 1910-ben egyébként a vitatott identitású csoportokhoz tartozók (az izraelita, görögkeleti és görög katolikus felekezet magyar anyanyelvű hívei, valamint a szatmárvidéki elmagyarosodott svábok) együttes létszáma 264,1 ezer volt, vagyis nagyjából annyi, amennyivel kevesebb magyar nemzetiségűt talált az 1930. évi népszámlálás a fentebb becsült 1,6 milliós számnál. Közülük 127,2 ezren csak magyarul tudtak, míg – az anyanyelvükként beszélt magyar mellett – a vallásfelekezetük alapján feltételezhető "eredeti" nemzetiségük nyelvét 114,5 ezren ismerték. Ez utóbbi csoport létszáma nagyjából egyezik az 1,6 millióból az anyanyelvi felvétel szerint hiányzó értékkel.

1931 és 1935 között a felekezeti népmozgalom adata