Mirnics Károly

Várható hanyatlás a vajdasági magyar
tannyelvû általános iskolai hálózatban

Vitális statisztikai tényezôk
(vándormozgalmi komponens nélkül)

A Vajdaságban a két világháború között a jogfosztottság, a nagyméretû kivándorlás és az elnyomás ellenére is növekedett a magyarok száma. A növekedés a második világháború után is tartott egészen 1962-ig. Csak ezután következett be a zuhanás, ami napjainkban is tart. Ezt az alábbi táblázat szemlélteti:

Az elmúlt harminc év alatt tehát a magyarság száma 103 070 fôvel csökkent. A magyarság száma évente 3387 fôvel, naponta pedig 9,2 fôvel lett kevesebb. A csökkenés, mint ahogyan az látható a következô áttekintésbôl, elsôsorban az 1961–1991 közötti idôszakra korlátozódott, ennek elôtte nôtt a magyarság száma.

Az utóbbi két évtizedben már a szerbek száma is csökkent a Vajdaságban. Mégis, összehasonlítva a két fogyatkozást, meg kell állapítanunk, hogy a magyarok számának csökkenése mintegy kétszer-háromszor nagyobb méretû és gyorsabb volt a szerbekénél.

A szerbek átlagos életkora 37,9 volt, a magyaroké 41,5. A népesség öregedésében azonban már az átlagos 30 év is határértéket képez. Az öregedés indexe (a hatvanéves és idôsebb népesség aránya a 0–19 éves népességhez viszonyítva) a szerbeknél 0,725 volt, a magyaroknál az elképesztô 1,142. Az öregedés indexének határértéke már 0,400-nál kezdôdik.

Azonos paraméterek esetén tehát a magyarság eltûnésének üteme a szerbekhez viszonyítva kétszer gyorsabb, vagyis több mint fele (63 százalék) olyan rövid idô alatt bekövetkezhetne. Egészében véve a magyar népesség összetétele csaknem háromszor gyorsabban romlott, mint a népesség szükséges összetételének megôrzését biztosító ütem.

A magyar anyáktól született gyermekek száma 3621, arányszámuk ezrelékben kifejezve mindössze 10,6 volt 1991-ben. A népesség egyszerû reprodukciójához szükséges gyermekszámnak az egynegyede, vagyis 26 százaléka hiányzott ebben az évben. Valamelyest ez az arányszám még romolhatott is a következô években, pontosat nem tudni a háború következtében beállt külsô vándormozgalom miatt. Alapjában véve azonban azonosnak tekinthetô, és nem mozdulhatott a 10,0-10,5 ezreléktôl fölfelé. Mivel az 1991–1995 közötti években a háború miatt nagy volt a népesség külsô vándormozgalma (az emigráció), természetesnek vehetô, hogy a szülôk nagyobb számban nem mertek gyermeket vállalni. Ilyen születési ezrelékkel két várható élettartam alatt a magyar népesség teljesen eltûnne ebbôl a térségbôl.

A következô táblázat betekintést ad a magyar anyáktól született gyermekek alakulásába egy hosszabb számsor alapján.

Megjegyzés: A következô évekre csak becslés van: 1951, 1953, 1954, 1955, 1956, 1965, 1966, 1967, 1968 és 1969.

Ha megvizsgáljuk ezt a 46 éves idôszakot, azt látjuk, hogy az egyes rövidebb idôközökben különbözô mértékben csökkent a magyar gyerekek száma.

Bármilyen hihetetlen is, de a gyermekek száma 1996-ban az 1951. évinek harmadára csökkent. A gyermekek számát 1951–1971 között legjobban a szervezetlen és feje tetejére állított szovjet típusú, partizán módra végrehajtott iparosítás csökkentette. A családok tízezrei szakadtak szét a legkülönbözôbb okokból: az egyik házastárs falun maradt és a mezôgazdaságban talált munkát, a másik a városba kényszerült, otthonuk a falu volt; de elôfordult az is, hogy más-más városban kaptak munkát, mindketten ingáztak, vagy az egyik a városban lakott, a másik a falun stb. A gyermekek számának alakulása valamelyest csak 1971–1981 között stabilizálódott. Ebben az idôszakban az ország nagy külföldi hiteleket vett fel, megjavította az életszínvonalat, és az emberek kezdtek jobban élni. Igaz, ekkor is csökkent a gyermekek száma, de ez már a fokozottabb családtervezés módszereinek tudható be. Ez a látszatjólét nagyon rövid életû volt, mert 1981-tôl kezdve nemcsak a politikai élet vált ingataggá, hanem az ember élete is bizonytalanná. Az 1991–1996 közötti idôszakban viszonylag kisebb arányú volt a csökkenés (az 1991–2000 közötti idôszakban csak 18–20 százalék lenne). Véleményem szerint részben ez annak tudható be, hogy több külföldön született gyermeket jelentettek be, másrészt az a magyarság, amelyik átvészelte a háborút, úgy döntött, hogy itt marad. A Tisza menti helységekben a háború elôtt is szép számban voltak három gyermeket vállaló családok, s a háború óta is ez tapasztalható. Ez a tény azonban csak keveset enyhít az egészében továbbra is tragikus helyzeten.

A népszámlálási adatokból kiszámíthatóvá vált, hogy a magyar nôk átlagban 1953-ban még 2,38 gyermeket szültek, 1961-ben 2,15-öt, 1971-ben 1,92-t, 1981-ben 1,73-at és 1991-ben 1,68-at. Tehát 22–23 százaléknyi gyerek hiányzott a népesség egyszerû reprodukciójához e mutatószám alapján is.

Ha most tovább vizsgáljuk a születések alakulását, azt látjuk, hogy az 1948-as népszámlálás idôpontjában élt magyar népesség még képes volt önmaga reprodukciójára, alapul véve az akkor várható élettartam hosszát (a várható élettartam akkor 60 év körül volt) és az akkori magasabb születésszámnak köszönhetôen. Ez az arány késôbb egyre romlott. Így például az 1991-ben élt vajdasági magyar népesség a mostani csökkenô születésszámmal csak 110–120 év alatt lenne képes önmagát reprodukálni. A várható élettartam mindkét nem esetében 70 év körül alakulhatott 1991-ben.

Miután az elôzôkben rámutattunk arra, hogy nem véletlen tényezôknek tudható be a gyermekszám csökkenése és egyáltalán a magyarok lélekszámának a fogyása, a továbbiakban figyelmünket a következô kérdésekre irányítjuk: 1. a gyermekszám vagy a teljes népesség lélekszámának a csökkenése volt-e gyorsabb, illetve nagyobb méretû; 2. történelmi tájegységenként hol volt legkifejezettebb a gyermekek számának csökkenése; 3. a tömb-, szórvány- és szigetmagyarság összehasonlításában hol tapasztalható legjobban a gyermekek számának csökkenése.

Ahhoz, hogy a fenti jelenségeket megvilágítsuk, táblázatot állítottunk össze. Sajnos a további kutatás során az a nehézség tapasztalható, hogy az 1991-es népszámlálás adatai nem hasonlíthatók össze minden tekintetben az 1981-es és még kevésbé a korábbi népszámlálási adatokkal. Ezt a nehézséget csak úgy lehetett áthidalni, hogy magának az 1991-es népszámlálás által kimutatott népességstruktúrának a belsô viszonyait világítottuk meg részletbe menôen. Ebben az értelemben a következô táblázat az 1991-es népszámlálás adatai alapján tájegységenként és községenként szemlélteti a 0–4 éves, az 5–9 éves, a 10–14 éves és 15–19 éves korcsoportokat az össznépesség arányában.

Az elôzô táblázatok több következtetést kínálnak:

1. A különbözô népességtípusok Südberg-féle klasszifikációja szerint az a népesség, amelyben a 0–14 éves korcsoport az összes népesség 33 százalékát teszi ki, stagnáló vagy stacionált. Ahol ez a korcsoport csak húsz százalékot tesz ki, már az erôsen regresszív típushoz tartozik. Ezek alapján elmondható, hogy a vajdasági magyar népességben az 1991-es népszámlálás adatai alapján a 0–14 éves korcsoport az össznépességnek már csak 15,4 százalékát tette ki. Ez rostaszerûvé, lyukacsossá, porózussá teszi ezt a korcsoportot. Ugyanis ezen a szinten már nemcsak az újabb százalékos esések, hanem már tizedszázalékos csökkenés is iskolai tagozatok, óvodai csoportok megszûnéséhez vezethet.

2. Egy összehasonlítás azt mutatja, hogy a 0–19 éves korcsoport a vajdasági magyar népességnek 26,3 százaléka volt 1971-ben. Ez a részesedés 1991-re 21,0 százalékra csökkent. Az 5,3 százalékos esés 20 év alatt nagymértékben csökkentette a tanulók számát, s mint azt majd a továbbiakban látni fogjuk, számos más összevont tagozat megszûnéséhez, magyar tannyelvû iskola vagy kihelyezett tagozat bezáráshoz (önállóságának megszûnéséhez) vezetett.

3. A 0–19 éves korcsoport a magyar népességnek 26,3 százaléka volt, ami 111 476 fôt tett ki 1971-ben. Mint említettük, 1991-re ez a részesedés csak 21,0 százalékot tett ki, és ez már csak 71 609 fôt jelentett. A csökkenés indexe 64,3 volt 1971–1991-ben. Ugyanebben az idôszakban az össznépesség csökkenésének indexe 80,0 volt. A 0–19 éves korcsoport évi átlagos csökkenése 12,8, az össznépességé pedig 11,8. Nyilvánvaló tehát, hogy gyorsabban csökkent az említett korosztály száma, mint az össznépesség. Ebbôl az is következik, hogy az össznépesség csökkenésének egyik tényezôje tagadhatatlanul a kevesebb gyermek az említett korosztályban.

A következô táblázat tájegységenként mutatja be, hol helyezkedtek el a magyar gyermekek korcsoportjai az 1991-es népszámlálás idején.

A vajdasági magyarság 75,7 százaléka a Bácskában élt. Ugyanakkor a 0–4 éves korcsoporthoz tartozó gyermekek 78,3 százaléka jutott Bácskára. Nagyon hasonló volt a helyzet a többi korcsoport esetében is. A Bánságban éppen ennek az esetnek a fordítottja volt. A bánsági családokban kevesebb volt a gyermek. Igaz, nem feltétlenül azért, mert kevesebb született, hanem mert a család átköltözôben volt Bácskába, de ez a tényezô mindenképpen jelen lehetett. A Bánság a vajdasági magyar népesség elvándorlási területe. Bánságban ebbôl kifolyólag sokkal több lehetett a szétesett magyar család: az egyik szülô még maradt, a másik pedig a gyermekkel már átjött Bácskába, vagy külföldre távozott.

4. A Bánságban minden korcsoport százalékos részesedése az össznépesség egészében fél százalékkal vagy fél százalékot meghaladó aránnyal volt kisebb, mint Bácskában.

5. Ha összehasonlítjuk az egyes korcsoportokat egymás között, valamennyi között 0,5 százalékot kitevô vagy ezt az értéket is meghaladó különbséget – esést tapasztalunk. A Bánságban ez az esés még a bácskainál is kifejezettebb, a Szerémségben a csökkenés pedig már húsz éve tart, s ez idô alatt a 15–19 éves korcsoport nagysága csaknem megfelezôdött a 0–4 éves korcsoporthoz viszonyítva, amely 15 évvel késôbb született.

6. Ha községenként vizsgáljuk meg a korcsoportok viszonyait, azt tapasztaljuk, hogy Szabadkán, Újvidéken, Zomborban, Becskereken és Becsén 1,5 százalékkal kisebb lett a 0–4 éves korcsoport részesedése az össznépesség arányában, mint a 10–14 éves korcsoporté (Pancsován majdnem két százalékkal). Ez arra enged következtetni, hogy a legfiatalabb korcsoport (a 0–4 éveseké) csökkenése egyre gyorsuló tendenciát mutat. Újvidéken katasztrofálissá vált a helyzet már 1991-ben, mivel a 0–4 éves korcsoport részesedése 3 százalékot tett ki Újvidék össznépességének arányában. Ennek a következményei éppen ezekben az években válnak egyre kifejezettebbé. Szerémség viszonylag jó mutatószámai csak látszólagosak: tulajdonképpen ott egyetlen helységben sincs sok gyermek. A gyermekek nagyszámú településen szóródnak. Vonatkozott ez a Bánságra is, ahol a 0–19 éves korcsoportban 15 157 gyermek volt 1991-ben, és semmilyen lehetôség nem volt, hogy ennyi gyermekbôl 757 húszfôs iskolai tagozatot alakítsanak. Az esztelen ipartelepítés nem a magyarlakta helységekben folyt, hanem a magyarokat kényszerítette arra, hogy szétköltözzenek azokba a helységekbe, ahova az ipart telepítették, és ahol foglalkoztatási lehetôségek nyíltak.

Már ezek a vitális statisztikai eredmények is elég betekintést nyújtanak abba, hogy meggyôzôdjünk: az "emberanyag" biztosításával a magyar tannyelvû oktatás számára baj volt.

Ezen a vágányon haladva tovább, lehetséges a várható eseményeknek bizonyos kivetítése is a közeljövôt illetôen.

1. Az utóbbi években a magyar tannyelvû általános iskolákban a tagozatok átlagos nagysága 20–22 tanuló volt, a csökkenés tendenciája pedig igen kifejezett. Ugyanakkor a törvény a nemzetiségi tannyelvû iskolákban 15 tanuló minimummal engedélyezi a nemzetiségi tannyelvû oktatás megszervezését. Mivel minden magyarlakta település potenciálisan részt vesz a gyermekek számának kialakításában, a települések számát is tényezôként kell kezelni. Ennek alapján megállapítható, hogy Szerémségben és a Bánságban, ha a települések között arányosan és egyenletesen oszlana meg a gyermekek száma, szinte sehol sem lehetne többé megszervezni a magyar tannyelvû általános oktatást. Ugyanis mindössze 4,5 gyermek vagy még annál is kevesebb jutna egy-egy településre. Csakhogy most már Bácskában is vannak olyan községek és települések, ahol a gyermekek kevesebb száma miatt lehetetlenné vált vagy hamarosan lehetetlenné fog válni a magyar tannyelvû oktatás megszervezése. Ilyen községek Bácskában már most Apatin, Bács, Palánka, Petrôc, Kula, Zsablja, Hódság, Titel és Verbász.

2. A születésszám ezrelékébôl kiindulva (amely, úgy tûnik, tartósan megállapodott a tíz körül), valamint az említett 15 fôs törvényesített keretet figyelembe véve, elsô pillanatra úgy tûnik, hogy azokban a magyarlakta helységekben, ahol a magyar népesség nagysága meghaladja az 1500 fôt, továbbra is meg lehet szervezni az osztatlan tagozatos magyar tannyelvû általános oktatást. Ez a szabály azonban csak akkor érvényes, ha a helység teljesen magyarlakta. Ha viszont a helység népessége szerb–magyar vagy más vonatkozásban etnikailag kevert, a tapasztalat szerint a gyermekek 20–40 százaléka vegyes házasságban születik. Ha csak a 25 százalékos átlagot vesszük alapul, akkor is meg kell állapítanunk, hogy legalább 1900–2000 fôs magyar közösségnek kell lennie egy településen ahhoz, hogy akadálytalanul meg lehessen szervezni az osztatlan tagozatos magyar tannyelvû általános oktatást. Ilyen település egyre kevesebb van. Ezek még most a következôk: Ada, Mohol, Kupuszina, Bajsa, Topolya, Zentagunaras, Pacsér, Ómoravica, Becse, Bácsföldvár, Péterréve, Verbász, Torda, Becskerek, Versec, Kanizsa, Martonos, Kispiac, Orom, Oromhegyes, Horgos, Kikinda, Debelyacsa, Székelykeve, Kula, Kishegyes, Feketics, Magyarcsernye, Törökbecse, Törökkanizsa, Újvidék, Gombos, Pancsova, Felsôhegy, Zenta, Tornyos, Bezdán, Nemesmilitics, Telecska, Szenttamás, Bajmok, Bácsszôlôs, Palics, Szabadka, Hajdújárás, Csantavér, Temerin, Padé és Csóka – összesen 49 helység. Ezek közül azonban több helységet az a veszély fenyeget, hogy a közeljövôben nem fogja tudni megszervezni az osztatlan tagozatos anyanyelvû oktatást. Ezek között van Padé, Gunaras, Törökkanizsa, Törökbecse, Gombos, Pancsova, Nemesmilitics, Bezdán, Zombor. Viszont érthetetlen Verbász és Versec esete, nem volt számbeli akadálya a magyar tannyelvû oktatás megôrzésének, és mégis megszûnt. (Valószínûleg a vegyes házasságok rendkívül nagy száma és az elvándorlás következtében.) Még abban az esetben is, ha a gyermekek 30–35 százaléka származott vegyes házasságból, meg lehetett volna ôrizni a magyar tannyelvû oktatást. Újabban már bekövetkezett Versecen a magyar azonosságtudat elvesztése és az anyanyelv ápolásáról való lemondás is.

Várható folyamat 2005-ig
(a migrációs folyamatok mellôzésével)

Az 1991–1996. évi idôszakban (öt év) csupán a születési arányszám átlagosan évi -1,8 ezrelékkel csökkent. Ha ezt a csökkenést prognózisként lineárisan kivetítjük a magyar anyáktól született gyermekekre, azt látjuk, hogy a születésszám 2001-ben 3000–3100 között alakulna, 2005-ben meg már csak 2800 körül lenne. Ez a csökkenés igen valószínû, mert a legalacsonyabb szintû becslési alapon nyugszik, és a születésszám növekedése kizártnak tekinthetô ilyen rövid idô alatt. Ez a születésszám magában foglalná a vegyes házasságban született gyermekeket is. A magyar anyától és magyar apától származó gyermekek száma azonban már nem fogja meghaladni a 2500-at 2001-ben, illetve a 2300-at 2005-ben. A magyar nemzetiségû általános iskolaköteles tanulók kontingense megközelítôleg 24 000–25 000 körül alakulna 2001-ben, illetve 22 000–23 000 körül 2005-ben, de a magyar tannyelven tanuló iskolaköteles gyerekek kontingense ennél jóval kevesebb lenne: 20 000–21 000 gyermek 2001-ben, illetve 17 000–18 000 gyermek 2005-ben.

A valóságban azonban mégsem a fönti becslés fog bekövetkezni. Elképzelhetô ugyanis, hogy valamelyest javít a helyzeten bizonyos számú magyar anyától vagy magyar apától vegyes házasságban született gyermek is. A vegyes házasságból származó, elvált szülôk gyermekének magyar tannyelvû iskolába íratása is ilyen "javulást" hozhat. Ily módon azonban csak néhány száz gyermekkel növekedne a magyar tannyelvû általános iskolások kontingense.

Továbbra is a legnagyobb bizonytalansági tényezô (és számunkra eddig teljesen ismeretlen): hány magyar távozott a Vajdaságból az 1991–1995-i balkáni háború idején, majd utána, és milyen volt a távozók korösszetétele? Ezek a tényezôk meglepetéseket tartogathatnak, ezért célszerûbb tartózkodni a további elôrejelzéstôl. Az viszont több mint valószínû, hogy újabb osztatlan tagozatú iskolák válnak majd összevont tagozatúakká és a jelenlegi összevont tagozatok felszámolása várható. Bizonyos esetekben összevonásokra kerül majd sor Szabadkán, Újvidéken és Becskereken. Alapjában véve azonban sor kerül a magyar iskolák és tagozatok felszámolására.

Iskolai statisztikák szerinti megvilágítás

Az iskolai statisztikai adatok a tanulók számáról természetesen különböznek a vitális statisztikai adatoktól. Szükséges azonban az összevetés egymással, már csak azért is, hogy még pontosabb adathoz jussunk arról, mennyivel fog csökkeni a magyar tannyelvû általános iskolások száma 2001-ben. Ugyancsak szükséges az is, hogy megállapítsuk, hol generálódik elsôsorban a tanulóhiány, s ebbôl kifolyólag hol válik valószínûvé, sôt biztossá a magyar tannyelvû iskolák bezárása (alapul véve a törvény elôírta 15 fôs keretet egy tagozat megnyitásához).

A következô táblázat bemutatja a magyar tannyelvû általános oktatás csökkenô méreteit vajdasági szinten:

Mint a táblázatból is látható, az 1988/89–1996/97-es tanévek között rendkívül nagymértékben csökkent a magyar tannyelven tanulók száma: 26 917-rôl 21 848-ra. A csökkenés 5069 tanulót tett ki. Bennünket azonban különösen az érdekel, hogy 1991–1995 között mekkora volt a csökkenés: ez a szám 3429 tanuló, a csökkenési index pedig 86,4. Ennek az alapján megállapítható, hogy a tanulók számának csökkenési indexe kifejezettebb volt, mint a születések számának csökkenése az azonos idôszakban (86,4:92,7).

Ha megvizsgáljuk, hogy átlagban hány tanuló jutott egy tagozatra, azt látjuk, hogy 1988-ban ez a szám 23,8 volt, 1994-ben pedig már csak 21,2; 1996-ban minden bizonnyal ennél is kevesebb. Ha hat év alatt több mint 2,5 tanulóval csökkent az átlagos tagozat nagysága, nem nehéz elképzelni, hogy a következô 10–15 évben gyakorlatilag az egész magyar tannyelvû oktatásban az átlagos tanulószám tagozatonként a törvényben még megengedett 15 tanulóra csökkenne, természetesen akkor, ha nem növekedne a születések száma. Ennek azonban semmi jele nincs, és nem is lehetséges nagyobb méretû pozitív eltolódás ilyen rövid idôszakban.

Ha ilyen rohamosan csökkenne a magyar tanulók száma, 10–15 év múlva csak azokban a helységekben lehet fenntartani a magyar tannyelvû oktatást, amelyekben a magyarság összlétszáma 3000–3500 fôt tesz ki, az osztatlan tagozatú magyar tannyelvû oktatást azonban csak az 5000–6000 fôt számláló helységekben lehetne fenntartani.

Vizsgáljuk meg, hol következik be nagyobb és kisebb mértékben a tanulók számának csökkenése. Ezt egy olyan táblázat szemlélteti, amelyben párhuzamosan mutatjuk be a magyar nemzetiségû tanulók számát és azokat, akik közülük anyanyelvükön tanulnak.

A fenti táblázat sok összefüggést tár föl. Ezek közül néhány:

1. Az 1991–1996 közötti években, mint azt már említettük is, a születésszám csökkenésének indexe 91,0 volt. Az átlagos csökkenés ezreléke 1,8-at tett ki. A fenti táblázatban azt látjuk, hogy ebben az idôszakban a magyar nemzetiségû általános iskolások csökkenésének indexe 88,4 volt. Ennek az indexnek 2,4 évi átlagos csökkenés felelt meg a Vajdaságban. Bácskában a csökkenés indexe szintén 88,4 volt, viszont a Bánságban csak 87,7. Ennek több oka is lehetett. Például: bizonyos számú megszületett gyermeket nem iskoláztak be, vagy a fogyatékos gyermekek iskolájába kerültek, és bizonyos számú külföldre is távozott. Mindebbôl arra lehet következtetni, hogy azok a gyermekek, akik itt születtek a Vajdaságban, általában itt kerültek az általános iskolába (itt kezdték meg a tanulást és itt is fejezték be). Vannak olyan vélemények, hogy a magyar általános iskolások egy része is külföldön tanul, az adatok ezt cáfolják. Mégis fel kell figyelni erre a különbségre, mert mindössze öt év alatt 3616 gyermekkel csökkent az általános iskolások száma. Ennek a csökkenésnek egy része, 2826, a Bácskára, 805 pedig a Bánságra jut. Ez évi 2,5 százalékos csökkenés. Ez azt jelzi, hogy az említett idôszakban a Vajdaságban annyi magyar általános iskolás tûnt el, mint amennyi általános iskolás volt a Bánságban.

2. A csökkenés 72,6 százaléka Bácskában, 22,3 százaléka a Bánságban keletkezett. Ugyanakkor a magyar nemzetiségû általános iskolások 77,8 százalékát adta Bácska, a Bánság pedig 20,9 százalékát. Ebbôl látható, hogy a Bánságban gyorsabb volt a magyar tanulók számának fogyása, mint Bácskában.

3. Ha a magyar nemzetiségû általános iskolások száma évi 2,5 százalékkal csökkent, megállapítható, hogy a csökkenés a magyar tannyelven tanulók esetében még nagyobb volt: évi 3 százalékot tett ki.

4. A magyar nemzetiségû általános iskolai tanulók és a közülük magyar tannyelvû iskolában tanulók számának csökkenése és csökkenési üteme nagyobb volt, mint a népesség csökkenése. A születések számának alakulásán kívül tehát erre a csökkenésre más tényezôk is hatottak.

5. A szülôk nem csak azért adják gyermekeiket szerb tannyelvû iskolába, hogy megtanulják a környezet nyelvét, hanem mindenekelôtt azért, hogy kifejezésre juttassák beolvadási készségüket. A szórványosodás egyik legmegbízhatóbb mércéje az, hogy a magyar általános iskolások hány százaléka tanul szerb tannyelven. A regionális áttekintés ezt tökéletesen igazolja. A Vajdaságban 1990/91–ben a magyar nemzetiségû tanulók 18,2 százaléka (a Bácskában 13,2, a Bánságban pedig 31,9 százaléka) tanult szerb tannyelven. Ezek az arányok 1996–97-re még tovább romlottak: a Vajdaságban 20,7 százalék (Bácskában 15,9, Bánságban 33,5 százalék). Ennek következtében például az újvidéki magyar általános iskolások 55,8 százaléka, a verbászi tanulók 96,4 százaléka, a becskereki tanulók 27,1 százaléka, a kikindai tanulók 38,2 százaléka, a kevevári tanulók 38,1 százaléka és a pancsovai tanulók 72,4 százaléka tanul szerb tannyelven.

6. Az iskolai statisztikai elemzés is azt mutatja, hogy az osztatlan tagozatos magyar tannyelvû oktatás fennmaradása kérdésessé válik már 2005-tôl szinte valamennyi községben, de mindenekelôtt a következôkben: Apatinban (Szilágyi és Kupuszina is), Kulán, Hódságon, Zomborban (Bezdán, Doroszló és Telecska), Verbászon, Újvidéken (Budiszava és Piros is), Fehértemplomban (Udvarszállással), Versecen, Becskereken (Lukácsfalvával, Szentmihállyal), Kikindán (Szajánnal, Kisoroszival, Töröktopolyával), Antalfalván, Törökbecsén, Törökkanizsán (Oroszlámossal), Pancsován (Sándorfalvával és Hertelendifalvával), Plandisten, Szécsányban, Begaszentgyörgyön (Törzsudvarnokkal, Magyarittabéval, Tordával és Tamásfalvával), Magyarcsernyén (Tóbával). Tulajdonképpen minden olyan településen veszélybe kerül a magyar tannyelvû oktatás, ahol kevesebb mint háromezer magyar lakos él és a népesség több mint tíz százalékkal csökken, a magyar gyermekeknek a szerb tannyelvû iskolába való beíratásának gyakorlata pedig 20 százalékról 30 százalékra növekszik. Ne kerülje el azonban a figyelmünket az sem, hogy noha néhány községben, így elsôsorban Kanizsán, Kikindán, Szécsányban, Apatinban és Kulán 1991–1996 között nôtt a magyar nemzetiségû tanulók száma, azonban nem nôtt a magyar tannyelven tanulók aránya. Ebbôl kifolyólag a növekedés mégsem olyan biztató, mint amilyen lehetne, ha egy új gyakorlatnak és egy új iránynak a kezdetét jelentené. A bizakodás indokoltságát azonban egyetlen tudományosan megállapított tény sem támasztja alá.

A következô táblázatban a Szabadka községben a magyar tannyelvû általános iskolák elsô osztályaiba beírt tanulók száma látható. A táblázat áttekintést nyújt az elmúlt 25 évben elsô osztályba beírt tanulókról.

Mivel Szabadkának külön jelentôsége van a vajdasági magyar oktatás, kultúra és közélet szempontjából, szükségesnek tartottuk ennek a táblázatnak a közlését. (Az Újvidékre és Becskerekre vonatkozó adatok még rosszabbak.) Szabadkán nyolc év alatt 31,5 százalékkal csökkent az elsô osztályba beírt tanulók száma (1990/91–1997/98 között 588-ról 403–ra). Ha ezt a csökkenési arányt kivetítjük 2005-re, úgy már csak 276 elsô osztályos tanuló lenne magyar tannyelven Szabadka községben. Nyilvánvaló, hogy a következô 10–12 évben az általános iskoláknak a felét vagy be kellene csukni, vagy össze kellene vonni és úgy megszervezni a magyar tannyelvû oktatást.