Bárdi Nándor

Pártpolitika és kisebbségpolitika
A romániai Országos Magyar Párt javaslata
és annak visszhangja 1934–35-ben^*

(Dokumentumösszeállítás)

Ez a dokumentumközlés az Országos Magyar Párt (OMP) 1934 novemberében megfogalmazott javaslatával foglalkozik: "küldjön ki a törvényhozás parlamenti bizottságot, melyben minden román párt képviselve legyen, ez hallgassa meg a kisebbségek sérelmeit és kívánságait, ezután létesítsen pártközi megállapodást a kisebbségi kérdésekben úgy, hogy a gyakran változó pártkormányok ezt irányadónak tekintsék".¹

A két világháború között Románia magyarságpolitikájának alakulását alapvetôen három tényezô határozta meg. 1. A külpolitikai szempontok, amelyek közül a húszas években a nemzetközi kötelezettségek végrehajtása, illetve a nemzetközi megítélés játszott szerepet. A következô évtizedben, amikor a külpolitika sokkal fontosabbá vált a magyar kérdéssel kapcsolatban, a megváltozott nemzetközi erôviszonyok következtében, a trianoni békeszerzôdés megvédése, az antirevizionista mozgalom volt döntô hatással a vonatkozó döntésekre és a politikai közhangulatra. 2. A pártpolitikai viszonyok a húszas években a kisebbségi pártokkal kötendô paktumok miatt, a harmincas években pedig a "nemzeti program" megvalósítása körüli propagandaverseny révén váltak fontossá. A pártok között az ország modernizációjának és a gazdaság nacionalizálásának ellenôrzése felett kialakult harcban a kisebbségi kérdés, a külföldi gazdasági szereplôk megítélése mindig visszatérô vitatéma volt. 3. A történelmi komplexusok és félelmek rendszere egyrészt abból táplálkozott, hogy az erdélyi magyar kisebbség sérelmeinek felvetését külföldön és Romániában egyaránt a magyarországi revíziós propaganda részének tekintették. Másrészt a Magyar Királyság román nemzetiségû lakosságának alacsony társadalmi státusa és a Nagy-Romániában élô magyar kisebbség erdélyi domináns társadalmi, gazdasági pozíciója közti összevetés alátámasztani látszott a "toleráns nép vagyunk", "privilegizált kisebbség", "a kisebbségi kérdés Európában egyedülálló rendezése" és más érveléseket. Harmadrészt az 1918 elôtt kialakult társadalmi, gazdasági, települészerkezeti viszonyokat az ezeréves magyar elnyomásra vezették vissza és a történelmi igazságosság nevében jogosnak tekintették a románság erdélyi szupremáciájának állami eszközökkel való megteremtését. Ezek között a keretek között mûködött a magyarsággal kapcsolatos politizálás. Ezt az összetett folyamatot szeretném egy eseten keresztül bemutatni. Elôször az OMP-i javaslat parlamenti elôterjesztését és fogadtatását rekonstruálom, majd az értelmezéshez szükséges hátteret adok, többek között egy korabeli összefoglaló publikálásával.

1934. november 12–én az OMP elnöki tanácsa és parlamenti csoportja úgy döntött,² hogy az új kormány beiktatása és a téli ülésszak megkezdése alkalmából elhangzott trónbeszéd vitája során a sérelmek – addig megszokott – felsorolása helyett új javaslattal állnak elô. A képviselôházban Willer József december 11-én, a szenátusban pedig Gyárfás Elemér december 13-án, részletes indoklással kiegészítve ismertették a párt határozatát. A következôkben a két beszéd teljes szövegét közreadom.

Willer József kamarai beszéde:

"Tisztelt Kamara!

Minden párt évrôl évre felvonul a felirati vita során, hogy kijelölt szónoka útján kifejtse a maga politikai elgondolásait. A többség ilyenkor tesz ünnepélyesen hitet a kormány mellett, az ellenzék viszont felsorolja mindama hibákat és mulasztásokat, melyek a többséget nézete szerint alkalmatlanná teszik az ország ügyeinek további vezetésére.

A kisebbségi pártok is részt vettek mindig a felirati vitában. Többnyire tömör formába öntött deklarációkban adtunk hangot sérelmeinknek és legsürgôsebb kívánalmainknak.³

Uraim, ha józanul megfontoljuk a többségieknek és kisebbségieknek ezt az eddig taposott útját, be kell vallanunk, hogy az semmiféle eredményre nem vezetett. A kormány nem lett erôsebb saját híveinek dicséretétôl, de nem is bukott meg ellenfeleinek cicerói ékesszólásba foglalt támadásaitól. Viszont a kisebbségi népek helyzetén sem tudtak változtatni a mi deklarációink. Egyetlen kedvezôtlen sajtóhang, egyetlen soviniszta támadás többet ártott nekünk, mint amit használni tudtak összes tiltakozásaink, s mivel a támadások egyre szaporodnak, a politikai atmoszféra egyre nyomasztóbbá válik; a kisebbségek sorsa is egyre szomorúbb állapotba kerül.⁴

A legszomorúbb jelenség éppen az, hogy legnagyobb kihatással a mi életünkre olyan körülmények vannak, amelyek irányítása vagy befolyásolása egyáltalán nem áll módunkban. Értjük itt mindenekelôtt a külpolitikát, melynek mi kisebbségek, de elsôsorban mi magyarok minden apró rezzenését megéreztük s mondjuk inkább így: megszenvedjük. A romániai magyarság sorsa egyszerû függvényévé lett a külpolitikai hullámzásoknak, pedig minden tárgyilagos román politikusnak el kell ismernie, hogy az itteni magyar nép vezetôi sohasem fûtötték holmi eshetôségek illúziójával a fogékony lelkeket; ellenkezôleg, vaskövetkezetességgel megmaradunk a realitások mezején s maga a nép is csodálatos józanságot tanúsít. De ez sem elég: sem baráti melegséget, sem megértést nem tapasztalunk, s az az érzésünk, mintha valóságos túszok gyanánt kezelnének bennünket egy háborúban, mely már lezajlott, vagy amely még ki se tört. Lehet, hogy az ország, melynek lakói, az állam, melynek polgárai vagyunk, az alattvalói hûség és lojalitás természetes kötelességein messze túlmenô magatartást követel tôlünk, olyan magatartást, amely egyfelôl saját véreink nyílt és ízléstelen megtagadóivá, másfelôl egész biztosan megérdemelt közmegvetés osztályosaivá tenne bennünket, anélkül hogy a gerinctelen tolakodó szerepének vállalása ellenében a pozitív eredményeknek még csak legkisebb morzsájával is kecsegtethetnôk magunkat.

Helyzetünk tehát nagyon kényes, de amilyen kényes, olyan kétségbeejtô is. Gazdaságunk összeomlott, és ebben nemcsak világszerte észlelhetô jelenséget kell látnunk, mert nagy részük van benne a velünk szemben alkalmazott szûkkeblû kezelésnek és elfogult intézkedésnek is. A köztisztségekbôl kiszorulunk, s ma már a magángazdaságban való boldogulásunkat is veszély fenyegeti. Az öregek nyomorognak, a fiatalok elhelyezkedésének lehetôsége minimálisra csökkent. Politikai párt volnánk, nemzeti, néprajzi, kulturális problémákkal kellene foglalkoznunk, de sajnos a viszonyok már oda romlottak, hogy a mi tevékenységünk oroszlánrésze a napi megélhetés nyomasztó gondjainak problémájává zsugorodott össze. Nem hiszem, hogy túlságosan elvetném a sulykot, ha azt állítom, hogy nemcsak a Magyar Pártra állnak az elmondottak, hanem az összes kisebbségi pártok ilyen helyzetbe kerültek.

Uraim, óriási felelôsség nehezedik ránk, s ez a felelôsség annak felismerésére vezetett bennünket, hogy ma már nem elégedhetünk meg gyakorlati eredményekkel egyáltalán nem biztató deklarációk elmondásával. Tisztelt képviselô urak, itt történnie kell valaminek az Önök részérôl éppúgy, mint a miénkérôl. Hosszú hetek lelki vívódása és komoly tanácskozása eredményeképpen küldött engem a Magyar Párt az ország tribünjére, hogy a romániai magyarság nevében ne csak föltárjam Önök elôtt a helyzetet, hanem annak orvoslására is megtegyem a mi tiszteletteljes indítványunkat. Kérem mindannyiukat, szíveskedjenek engem olyan jó lélekkel meghallgatni, mint amilyen becsületes tiszta szándékok bennünket vezéreltek e lépés megtételében.

Erôs meggyôzôdésem szerint nyitott ajtókat döngetnék annak hosszadalmas fejtegetésével, hogy a kisebbségek lelki megbékélése és anyagi viszonyai elviselhetôvé tétele elsôrendû érdeke a román államnak is, a román nemzetnek is, mert közelebb hozza az országot a belsô béke, a konszolidáció, a harmonikus fejlôdés boldogabb korszakához.

Fölismerte a kisebbségi probléma óriási fontosságát minden párt, amelyre eddig rábízták az ország kormányzását. Averescu marsall és Goga Octavian urak már 1923–ban megkötötték velünk a csucsai paktumot. A liberális párt nyomban, mikor 1927–ben ismét átvette a kormányzást, bizottságot küldött a kisebbségi kérdés tanulmányozására, s e bizottság egyik leglelkesebb munkatársa éppen Tãtãrescu György, a jelenlegi miniszterelnök úr volt. Ugyancsak e probléma megoldása lebegett a Nemzeti Parasztpárt szeme elôtt, mikor a kisebbségi törvény elômunkálatai megtétele végett külföldi tanulmányútra küldte ki Pop Ghiçã képviselôt, volt alminiszter urat. Iorga volt miniszterelnök állandóan hangsúlyozta a kisebbségek kulturális értékeinek országos jelentôségét, és a kisebbségi ügyek intézésére kisebbségi politikusokat, illetve szakférfiakat vett maga mellé.⁵ Ha ezek az elgondolások, tervek nem jártak a kívánt eredménnyel, annak elsôsorban az az oka, ami általános kormányzati szempontból is legnagyobb bajunknak mondható, s ez nem más, mint a kormányzásban feltétlenül szükséges folytonosságnak a hiánya. Az egyes kormányok szinte évrôl évre váltogatják egymást, 1926 óta nyolc év telt el, s ez alatt 6 általános választáshoz s 10 miniszterelnökhöz volt szerencsénk, az egyes miniszteri székekben beállott változásokat már nem is lehet nyilvántartani. A váltakozó pártok politikusai homlokegyenest ellenkezô felfogást vallottak s egymás mûködésének könyörtelen bírálatát a tárgyilagosság helyett igen sokszor a pártérdek szülte elfogultság irányította. Teljes bizonytalanságot teremt ez a veszedelmes rendszer minden téren, de mindenkinél nagyobb kárát vallják ennek az ország kisebbségi polgárai és intézményei. Hatalom, erô nem áll rendelkezésünkre, jogos érdekeink védelmére elhangzott felszólalásainkat félreértik, s még a jóakaratú kormánytényezôket is túlságos óvatosságra inti az a türelmetlenség, mellyel a közhangulat egyre sajnálatosabb módon ellenünk fordul. Más kisebbségi pártok választási egyezményekkel próbáltak a szomorú kisebbségi sorson enyhíteni. Alig hisszük, hogy az elért eredményeket kielégítôknek tartanák. Eltekintve attól, hogy az ilyen választási megegyezések természetszerû ellenszenvet váltottak ki az ellenzéki román pártokból, az ígéreteket a kormányok se vették komolyan. De még ha meg is volt a szándék egyik-másik kérdés elintézésére; komoly munkára nem is állt eddig elegendô idô jóformán egyik kormánynak se rendelkezésére, szûkre szabott idejüket pártjuk számára pillanatnyilag fontos problémák foglalták le, s mire velünk foglalkozhattak volna, már át is kellett adniuk helyüket az utódnak, akinek uralma alatt elölrôl kezdôdött a mi gyászos vergôdésünk. Így odázódik el egyik évrôl a másikra a kisebbségi kérdések szônyegre hozása. Egyes részletkérdésekben is sorra vizitelik a kormányférfiak az összes pártfrakciókat, mindenkinek fontos a véleménye, de a milliós tömegeket reprezentáló kisebbségi pártokkal tizenöt év alatt még egyetlen kormány egyetlenegyszer le nem ült a zöldasztalhoz, hogy panaszainkat és kívánságainkat meghallgassa. Élünk az államban anélkül, hogy bárki is kíváncsi volna arra, hogyan is élünk hát. Ez a rideg semmibevevés elhárít rólunk minden felelôsséget, ha az ünnepélyes alkalmakkor szívesen elszavalt közeledési frázisok a keserves hétköznapoktól nagyon is távol maradtak.

A kormányzási elvek évenkénti változása, az örökös államéleti kátyúk, a küzdelem, panaszkodás folytonos újrakezdése s emellett a kisebbségeknek rohamos leromlása elvette minden reményünket attól, hogy az eddigi rendszer mellett bármiféle javulás is beállhatna. Tegyük fel, hogy akár a jelenlegi, akár egy jövôbeli kormány s a mögötte álló parlamenti többség – ráeszmélve a helyzet komolyságára – az évek óta szellôztetett kisebbségi törvény megalkotásával, avagy csak megfelelô célirányos intézkedések formájában is kezét nyújtaná felénk, ki biztosítana bennünket arról, hogy az utód respektálná ezeket az intézkedéseket s nem kellene-e egy röpke év eltelte után újrakezdenünk a hiábavaló küzdelmet?

Uraim, ezt a kérdést közmegnyugvásra csak úgy oldhatjuk meg, ha a kisebbségi problémát kiemeljük a napi politika gyûlölködô harcaiból, a választási alkudozások dicstelen játékaiból, a népszerûség-hajhászó izgatások fojtó, veszedelmes légkörébôl és az összes kormányképes pártok megegyeznek egy egységes emberséges kisebbségi politikában, megfogadván, hogy kormányra jutva, annak követését magukra is kötelezônek fogják elismerni.

A Magyar Párt nevében, annak megbízásából tisztelettel javaslom tehát, méltóztassanak kiküldeni olyan parlamenti bizottságot, melyben részt vesznek az összes pártok vezetôi: ez a bizottság hallgassa meg a kisebbségek képviselôinek elôterjesztését, tegye bölcs mérlegelés tárgyává, vajon azok bármiféle szempontból is beleütköznek-e az állam vagy a román nemzet érdekeibe, és hozza javaslatba a törvényhozásnak vagy a kormánynak azokat a törvényes intézkedéseket, illetve kormányzati rendszabályokat, amelyeket alkalmasoknak fog ítélni a kisebbségi népek békéjének és az ország többségi népével való harmonikus együttélésének biztosítására.

Teljes tudatában vagyunk ez indítvány fontosságának, és erôs meggyôzôdésünk, hogy átérzi ezt a tisztelt kormány és a Ház minden tagja is. Nem is tudnók elképzelni, hogy ilyen messze vágó kérdésnek tüzetes, lelkiismeretes tanulmányozásától komoly politikusok megtagadnák azt a fórumot, amelyet nagy elôzékenységgel siettek odakölcsönözni a Skoda-ügy vagy a Monitorul Oficial körül tapasztalt üzelmek kivizsgálásánál.⁶ Biztosítom Önöket, képviselô urak, hogy ha végre meghallgatnak bennünket, csak akkor fogják megtudni, milyen önként értetôdôk a kívánságaink s mily csekély kölcsönös jóakarattal egymás mellé állíthatjuk azokat a népeket, amelyek Európa néprajzi, földrajzi és gazdasági helyzeténél fogva olyannyira egymásra vannak utalva. Köthetnek az államok nemzetközi szerzôdéseket, amelyek látszólag biztos védelmet nyújtanak minden külsô támadás ellen: mi mégis azt valljuk, hogy ennek az országnak többségi népe és kisebbségei egyaránt öngyilkosságot követnek el, ha ôszinte megbékélés és összefogás helyett továbbra is szemben állnának egymással, mert nem leszünk képesek ellenállni a nálunknál aránytalanul nagyobb erôk rettenetes nyomásának.

Amennyiben javaslatunkat a tisztelt kamara hajlandó elfogadni, úgy kérnôk, hogy ezt a történelmi fontosságú megmozdulást a feliratban feltétlenül megemlíteni szíveskedjenek. Mert tulajdonítsanak bármily nagy jelentôséget az országvédelmi egyéb intézkedéseknek, bizony mondom Önöknek, valamennyit felülmúlja jelentôségében és kihatásában az az elhatározás, amely lehetôvé teszi a belsô béke és konszolidáció megteremtését."⁷

Gyárfás Elemér szenátusi beszéde:

"Elnök Úr! Szenátor Urak!

Nyolc év alatt, mióta megszakítás nélkül tagja vagyok e szenátusnak, legalább tíz felirati beszédet mondottam Önök elôtt, alaposan megvizsgálva ezekben a trónbeszéd által felsorolt kérdéseket és – társaimmal együtt – igyekeztünk mi is tapasztalatainkkal és tudásunkkal hozzájárulni ezek megoldásához.

Azt hiszem, hogy e felszólalásokkal reális szolgálatokat tettünk az ország általános érdekeinek is és saját népünknek is, melynek sorsa szorosan összefügg az egész ország fejlôdésével.

Az általános jellegû kérdések mellett foglalkoztunk természetesen mindig a mi különleges kisebbségi sérelmeinkkel is, és arra törekedtünk, hogy az Önök soraiból barátokat szerezzünk népünknek, kultúrájának és fejlôdésének s megkönnyítsük így nehéz helyzetét, melybe bizonyos történelmi végzetszerûség folytán jutott.

Ezúttal el kell hagynom az eddig követett utat, mert az a javaslat, mely tegnapelôtt pártunk nevében a képviselôházban elhangzott, oly kimagasló jelentôségû, hogy ezzel szemben minden egyéb kérdés második sorba szorul és banalitásnak látszik azzal a – hisszük – történelmi lépéssel szemben, mely most a romániai magyarság nevében megtevôdött.

Az az érzésünk, hogy kisebbítenôk és leszállítanók a közeledés és testvéri egyetértés érdekében tett eme javaslatunk jelentôségét, ha most egyes különleges kisebbségi panaszokkal foglalkoznánk s ezáltal esetleg nemkívánatos vitát idéznénk fel, mely elrontaná azt a légkört, melyet e javaslat körül megteremteni óhajtunk.

Elhagyva tehát ezúttal a felirati beszédek szokásos formáját és tartalmát, arra szorítkozom, hogy kiemeljem e fontos javaslatunkat és röviden rámutassak azokra a körülményekre és indokokra, melyeket minket e lépésnél vezettek.

Azt javasoltuk a képviselôházban – s javasoljuk most itten a szenátusban is –, hogy a kisebbségi kérdés megoldását tanulmányozza egy parlamenti bizottság, melyben vegyenek részt az összes román pártok képviselôi, s javasoltuk ezt három fôokból:

1. hogy kiemeljük ekként a román állam kisebbségi politikáját s nevezetesen az ország vezetôinek a magyar kisebbséggel szemben való magatartását a politikai pártok harcaiból,

2. hogy függetlenítsük a romániai magyar kisebbség helyzetét a változó nemzetközi helyzettôl s a barátságosabb vagy feszültebb nemzetközi viszonylatoktól,

3. s végül, hogy megteremtsük így – vagy még helyesebben – helyreállítsuk azt a lelki harmóniát, mely a barátságos együttélés érdekében olyannyira szükséges.

Nem a mi hibánk, hanem bizonyos történelmi események folyománya az, hogy a kisebbségi kérdés, nevezetesen a magyar kisebbség helyzete nálunk a politikai pártok egyik harci eszközévé vált, hogy alkudozások folytak, állítólag éppen árverések, valójában inkább árlejtések, e kérdésben a mi vezetô pártjaink között.

A mi belépésünk Románia közéletébe nagy nehézségek között ment végbe. Bizonyos – lélektanilag is érthetô – jogi meggondolások hatása alatt a magyar kisebbség politikai passzivitásban maradt a békeszerzôdések ratifikálásáig. Ennek következményeképpen nem foglalhatta el mindjárt az elsô berendezés alkalmával azt a helyet és pozíciót, mely ôt megillette, s amelyet – úgy hiszem – akkor kezdetben minden nagyobb nehézség nélkül átengedtek volna számára.

A békeszerzôdések ratifikálása után, 1921 elején, mikor püspökeink sorban letették a hûségesküt, az akkori Averescu-kormány olyan magatartást tanúsított velünk szemben, mely alkalmas lett volna arra, hogy megjavítsa a korábbi kedvezôtlen légkört.

Sajnos egy évvel késôbb, az 1922. évi választások során – midôn jelöléseinket majdnem mind visszautasították – alig bontakozó reménységeink összetörtek, s minthogy az alkotmányozó országgyûlésbe nem tudtunk kellô számú képviselettel bevonulni, tudatára ébredtünk annak, hogy feltétlen szükségünk van egy belépôjegyre Románia közéletébe, melyet olyan személyiség ellenjelezzen, aki fölötte áll minden gyanúsításnak és tekintélyével jóindulatú fogadtatást biztosíthat számunkra.

Ilyen személyiség volt Averescu generális, a mãrãsesti hôs, aki korábbi kormányzása során is határozott jóindulatot mutatott irántunk, s akit ebben a kérdésben akkori erdélyi tanácsadója, Goga Octavian vezetett.

E meggondolások alapján megállapodtunk Averescuval és Gogával, és megkötöttük azt a híres egyezményt, melyet csucsai paktumnak neveznek, s amely – a kormánnyal szövetkezve – a parlamentben megfelelô képviseletet s legfôbb kívánságaink teljesítését ígérte számunkra, minek ellenében mi is biztosítottuk Románia közéletébe való lojális bekapcsolódásunkat.⁸

Belépve így az 1926–iki országgyûlésre, fájdalommal állapítottuk meg, hogy a mi egyezményünk, mely annyira indokolt és szükséges volt általános szempontból, taktikai szempontból nagy hátrányt jelentett számunkra.

Az ellenzéki pártok – különösen a két nagy párt, a liberálisok és nemzeti-pártiak – nem tudták nekünk megbocsátani, hogy támogatásukkal a kormánynak – az új politikai ellenfeleiknek – biztos és hatalmas választási gyôzelmet szereztünk Erdélyben, emiatt láthatóan ellenséges érzülettel fogadtak minket s olyan fagyos légkört teremtettek velünk szemben, sôt – ami még súlyosabb volt – a mi jogos és szerény kívánságainkkal szemben is, mely lehetetlenné tette a kormány ígéreteinek beváltását.⁹

Levontuk ebbôl a következtetéseket, s a további választásokon óvakodtunk attól, hogy valamelyik román pártot egy másikkal szemben támogassunk s ezáltal ellenséges érzületet keltsünk, hanem arra törekedtünk, hogy megnyerjük az összes komoly pártok barátságát.

Fájdalom, ez a törekvésünk nem vezetett teljes sikerre s legfeljebb egyes könnyítéseket tudtunk elérni, alapjában azonban a légkör továbbra is feszült maradt, fôként azért, mert közben a túlzó nemzeti érzés évrôl évre mindinkább uralmába kerítette a lelkeket egész Európában s így nálunk is. Ekként kerültünk abba a helyzetbe, hogy a politikai pártok kölcsönösen meggyanúsították és megvádolták egymást, mihelyt valamelyik közülük engedékenyebb magatartást tanúsított velünk szemben.

Tisztába jöttünk azzal, hogy sohasem fogunk tudni megegyezni egyetlen párttal vagy egyetlen kormánnyal csupán – s ha ez sikerülne is, tartós nem lehet –, hanem keresnünk kell a megegyezést egyidejûleg és párhuzamosan az összes romániai politikai pártokkal.

Ez volt az elsô indok, amiért ebben a kérdésben parlamenti bizottságot kértünk, melyben vegyenek részt az összes számottevô pártok.

Második indokunk talán az elsônél is fontosabb.

Nagy sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy milyen befolyást gyakorolnak a mi helyzetünkre a nemzetközi viszonyok és különösen a Magyarországgal szemben fennálló helyzet.

Egyetlen tényt akarok felemlíteni:

Az elôzô kormány idején, mikor itt megszavazták a román–jugoszláv iskolai egyezményt s mi a magunk számára ugyanolyan bánásmódot kértünk, amilyen a bánáti szerbek számára biztosíttatott, Iorga azt mondta, hogy ezt megkaphatjuk akkor, ha Magyarországnak ugyanolyan lesz a magatartása Romániával szemben, mint Jugoszláviának.

Nyomban tiltakoztam ez ellen s azt mondtam, hogy egy nemzeti kisebbség mikénti kezelése nem tehetô függôvé nemzetközi viszonyoktól, hanem egyedül és kizárólag belsô politikai szempontok szerint irányítandó.¹⁰

Ma is fenntartom ezt az elvi álláspontomat, sôt aláhúzni szeretném, de ezen elvi szempontunk dacára nagy fájdalommal és aggodalommal láttuk és éreztük, hogy miként fokozódik velünk szemben is a feszültség abban a mértékben, amint mind feszültebbé válnak a nemzetközi viszonyok.

Holott mi annak idején levontunk minden konzekvenciát abból a ténybôl, hogy ezen országok állampolgáraivá lettünk. Mi nem akarunk árucikk lenni nemzetközi alkudozásoknál, de éppoly kevésbé vagyunk hajlandók viselni a felelôsséget és következményeit mások tényeinek és cselekedeteinek, mint azokénak, akiket a romániai magyar kisebbség saját maga bízott meg azzal, hogy nevében megnyilatkozzanak és eljárjanak, s akik teljes tudatában vannak annak a felelôsségnek, mely vállaira nehezedik.

Tényleg, népünk vezetôi részérôl nem merült fel a lefolyt 16 év alatt egyetlen olyan cselekedet, mely meggyanúsítást vagy éppen megtorlást igazolhatna. Mi azt óhajtjuk tehát, hogy idehaza szabályozzuk lojálisan és véglegesen a mi helyzetünket, elhelyezkedésünket s a román néppel való viszonyunkat, s teljes szívbôl kívánjuk, hogy ez a kérdés egyszer s mindenkorra kivétessék a vitás nemzeti kérdések sorozatából, hogy ne legyen többé feszültség oka, sôt mi, romániai magyar kisebbség legyünk az összekötô kapocs e két nemes nép között, minthogy elsôsorban a mi érdekünk az, hogy ezek megértsék egymást.

Ez volt a második indoka a mi javaslatunknak.

A harmadik indok elkerülhetetlen következménye az elôzôknek.

Mi nagy fájdalommal állapítjuk meg, hogy minden nappal mélyebb és szélesebb lesz közöttünk a lelki szakadék s ez mindinkább megnehezíti a harmonikus és barátságos együttélést.

Születnek és meggyökeresednek elméletek és felfogások, melyek meggyôzôdésekké erôsbödnek, hirdetnek célokat és kifejeznek törekvéseket, melyek eltávolítják egymástól a lelkeket és kölcsönösen keserûséggel telítik.

E beszédem során – melyet kizárólag a harmónia és megértés szolgálatába akarok állítani, s amelyet mindvégig a közeledô karácsony megbékítô szellemében akarnék elmondani – nem szeretnék érzékenységeket sérteni s nemkívánatos vitákat felidézni, tartózkodom tehát attól, hogy e vonatkozásban részleteket soroljak fel s csupán egyetlenegyet említek meg e sajnálatos és téves elméletek közül, s remélem, hogy ebben támogatni fog Iorga professzor is, aki egyik nemrég megjelent füzetében nagyon szépen mutatta ki, mennyire téves történelmi szempontból az az elmélet – mely majdnem közmondásossá vált – a magyar és román nemzet állítólagos évezredes ellenségeskedésérôl, holott tényleg a történelmi múlt legalábbis ugyanannyi példáját mutatja a barátságos együttmûködésnek.¹¹

Tény az, hogy Erdély olyan földdarab, melynek fiai valósággal rá vannak utalva a testvéri megértésre, mert a különbözô népek földrajzi elhelyezkedése e területen olyan, hogy e népeket egymástól tökéletesen elválasztani lehetetlen.

Ennek a testvéri megértésnek azonban felülrôl kell megindulnia, és ez volt a harmadik indoka a mi javaslatunknak.

Válaszolnom kell még egyes kifogásokra, melyek felhozhatók, sôt részben már fel is hozattak a mi javaslatunkkal szemben:

Azt mondják, hogy a magyar népnek megvannak a parlamenti képviselôi, akik kifejezésre juttatják e legfelsôbb testület elôtt összes kívánságaikat. Ez igaz. Rámutattam azonban az okokra, amiért a mi ilyen természetû elôadásaink az esetek többségében nem találtak a kívánt visszhangra politikai pártjaink vezetôinél. Emellett a kisebbségi kérdés és nevezetesen e kérdés részleteinek megoldása csak szûkebb és bizalmasabb testületben remélhetô, mely olyan államférfiakból áll, akik ismerik és elismerik a probléma komolyságát s igyekeznek közelebbrôl és részleteiben is foglalkozni a megoldási lehetôségekkel.

Azt mondják, hogy a román állam az összes kisebbségi állampolgároknak ugyanazokat a jogokat és kötelezettségeket írja elô, mint a többségieknek, következôleg a jelenlegi kisebbségi rendszer nem szorul módosításra. Ismerjük mi ezeket az elveket, melyeket szentesít az ország alkotmánya. Azonban nem ezeknek az elveknek leszögezésérôl, hanem ezeknek alkalmazásáról van itt szó.

Azt mondják továbbá – az Universul mai száma is meggyanúsít ezzel –, hogy vajon nem-e külföldrôl sugalmazzák ezt a javaslatot, minthogy Genfben most ismét napirendre került a romániai kisebbségek kérdése.¹² E gyanúsítással szemben hivatkozom javaslatunk második indokára, melyet elôbb bôven kifejtettem, s amelynek során kiemeltem, hogy a mi célunk éppen az, hogy ez a kérdés kiemeltessék a nemzetközi problémák sorából.

Mi azt hisszük, hogy reális szolgálatot teszünk az országnak is és népünknek is, mikor elôterjesztettük Önöknek javaslatunkat, melyet történeti lépésnek tekintünk. Reméljük, hogy a mi kezdeményezésünk, mely tiszta és jó meggyôzôdésünkbôl származik, megértésre talál Önöknél, és különösen reméljük, hogy a külügyek vezetôje, Titulescu, aki hozzá van szokva ahhoz, hogy a kérdéseket magasabb s a napi veszekedések fölé emelkedô szempontból tekintse, meg fogja érteni ennek jelentôségét s azokat az elônyöket, melyek ebbôl származhatnak.

A Skoda-kérdés hónapokon keresztül izgalomban tartotta a közvéleményt, s nagyszámú bizottság hatalmas munkát végzett ennek kivizsgálásával. Mi nem kívánjuk sem ugyanazt a publicitást, sem ugyanazt a terjedelmet, melyet a Skoda-bizottság igénybe vett. Mi csak jóindulatú figyelmet kérünk, s meg vagyunk gyôzôdve, hogy meg fogjuk találni a gyümölcsöt hozó egyetértés útját.

A kormány óriási erôfeszítéseket tesz az ország beruházási kölcsönének sikere érdekében. Mi azt hisszük, hogy javaslatunk elfogadása által Önök ezt az országot egy mérhetetlen értékû karácsonyi ajándékkal fogják felruházni: sok százezer polgárnak lelki megbékülésével.

Abban a reményben, hogy javaslatunk elfogadásra talál, kérjük, hogy a feliratba utólag iktattassék be e javaslatnak elvben való elfogadása is."¹³

A kamarában a Willer beszédét követô napon, december 12-én Constantin Giurescu liberális párti képviselô reagált elsôként. Nem csak Willerrel foglalkozott, hanem elsôsorban a kormányt bírálta. Kifejtette, hogy miként Ausztria a kompakt bukovinai román falvakat telerakta németekkel és zsidókkal, úgy a Székelyföldön is valószínûleg ez történt. De Romániában nem követhetik a török példát, akik néhány évvel azelôtt másfél millió görögöt utasítottak ki az országból. "Nem ugyanaz az eset. Nekünk négymillió kisebbségünk van, akik 700 éve itt élnek. De demografikus politikát kell folytatnunk telepítésekkel, ahogy Ionel Brãtianu megkezdte."¹⁴ Bírálta a kormány nemzeti politikáját. Szerinte a liberális párt nem folytatta a két Brãtianu által vitt nemzeti egység politikáját, az ennek az érdekeit szolgáló új vármegyei beosztást sem csinálták meg. (A Prut és a Kárpátok ne legyenek közigazgatási határok is.) A kisebbségek által veszélyeztetett területekre telepítéseket szorgalmazott, és sürgette a városok nacionalizálását. Statisztikai adatokkal bizonygatta egyes erdélyi városok magyarosodását. Példaként Medgyest hozta fel, ahol szerinte az impériumváltás óta megtízszerezôdött a magyarság száma.¹⁵ A gazdasági problémákról szólva azt hangsúlyozta, hogy a nemzeti védelem szempontjából fontos gyárakban többségben vannak a kisebbségi alkalmazottak. A nemzeti munkavédelmi törvény végrehajtása hat hónapja késik, és ebbôl úgy látszik, hogy a kormány hallgatólagosan eltûri, hogy az idegenek és a kisebbségiek kezükben tartsák az ipart és a kereskedelmet, kizárva a többségi elem érvényesülését.

A következô nap Virgil Madgearu nemzeti parasztpárti képviselô folytatta a kormány támadását a kisebbségi kérdésben. Azzal vádolta a kormányt, hogy a külkereskedelem terén nagyarányú visszaélésekre adott alkalmat azzal, hogy egyes, kisebbségek által vezetett vállalatoknak monopolszerû koncessziókat adott. Így a Román Importôrök Blokkját nagy többségében idegenek vezetik. "Ez a politika az élet drágulására és a tisztességes kereskedelem megszûnéséhez vezetett. Halálos csapást jelent ez a román polgári elem részére. Nincs ma már román kereskedelem, mert egyes kisebbségiek, a vakmerôk, a nyomát is kiirtották a tisztességes kereskedelemnek."¹⁶

Ugyanezen a napon, december 13–án az Antirevizionista Mozgalom hajtómotorjának számító, közvéleményt jelentôsen befolyásoló Universul címû bukaresti lapban részletesen foglalkoztak az OMP javaslatával. "Nincs szükség parlamenti ankétra ebben a kérdésben, mert az összes politikai pártok parlamenti képviselôik útján nagyon jól ismerik az etnikai kisebbségek helyzetét és a pártok leszögezték álláspontjukat ebben a kérdésben. Ha a magyar kisebbség képviselôinek közlendôjük és javasolnivalójuk van ebben a kérdésben, jogukban áll ezt a parlamentben megtenni, nyilvános vita keretében."¹⁷ A cikk szerint nincs szükség a romániai kisebbségi rendszer megváltoztatására sem, hiszen biztosított az állampolgári jogegyenlôség. A kamarában ismertetett javaslatra és indoklására a korabeli antirevizionista sajtópropagandából már ismert érvekkel válaszolt. A gazdasági ellehetetlenülés cáfolatára azt hozta fel a cikk, hogy az erdélyi ipar 1918 óta sokkal gyorsabban fejlôdött, mint a regáti. S mivel az elôbbi országrészben a kisebbségiek kezében van az ipar, igazából ôk jártak jól. Az Universul szerint a Willer által elôadottakra nem a román állam szempontjából van szükség – mert ott ez megoldott –, hanem az idegen, magyarországi érdekek miatt, hiszen épp azokban a napokban kérte Eckhardt Tibor Genfben az utódállamok kisebbségi politikájának felülvizsgálatát. Harmadik elemként a magyarországi kisebbségek helyzetérôl adott a cikk – álláspontja igazolására szolgáló – összefoglalást, elmarasztalva a magyar kisebbségpolitikát.

Az akkor egy hónapja megjelenô bukaresti A.B.C. ugyanakkor megfontolandónak tartotta az OMP fellépését, és külön kiemelte, hogy a Willert hallgató 30–40 képviselôre a beszédnek az a része tett nagyobb hatást, amikor a sûrû kormányváltozások hatásáról szólt. De lényegében ez a lap is elutasította a javaslat továbbgondolását. "Az az igazság, hogy a romániai kisebbségek civilizáltabb rendszert élveznek Romániában, mint a többi államban, és ha a magyar kisebbség még nem jutott el a román állam keretében az egyesülés ideális fokához, az nem a mi bûnünk."¹⁸ Az idézet két érveleme közül az elsôt a húszas évek elsô felétôl használták a romániai közbeszédben. (Ezt vagy a korabeli török–görög, illetve más balkáni kisebbségek helyzetével való összehasonlítás, vagy az Osztrák–Magyar Monarchia románsága társadalmi alulfejlettségének, az 1918 utáni erdélyi kisebbségek társadalmi pozíciójának összevetésével igazolták.) A második elem is ismerôs, amely a húszas évektôl úgy jelent meg, hogy miért nem a román politikai pártokon belül képviseli a magyarság az érdekeit. Miért szervezôdik külön pártba, önmagát önálló politikai közösségként megjelenítve? Ez a cikk is kitért Eckhardt Tibor genfi kijelentéseire, de ezért már nem Willert, hanem Budapestet hibáztatta.

A Lupta és az Adevãrul szintén beszámoltak a beszédrôl, és kiemelték Willer szónoki ügyességét.¹⁹

A magyar nyelvû romániai sajtó történelmi jelentôségûnek tekintette az OMP kezdeményezését, de nemigen bízott a sikerben. Willer a magyar közönségnek részletesen magyarázta a képviselôházi javaslatot. A kisebbségi kérdés egységes felfogásának szükségességébôl indult ki, amely megteremtéséhez állandó fórumra van szükség. Erre azonban a képviselôház nem alkalmas. "A hangulat izgatott, a kérdéssel szemben teljesen ismeretlenül és idegenül állnak, közbekiáltások zavarják azt, aki a kisebbségi kérdést fejtegeti. Ennélfogva nyilvánvaló, hogy a kérdést elô kell készíteni, az új fórum, a képviselôházi vegyes bizottság szolgálná ezt a célt, melyben minden pártnak vezére vagy küldötte benne van. Itt aztán minden pártvezér vagy párt elfogadna, leszögezne egy álláspontot, aztán ha valamikor kormányra kerül, akkor érvényesíthetné. Mindenesetre tisztázódnának a fogalmak és volna hely, ahol végre nyugodtan meghallgatnának bennünket. Ettôl a fórumtól egységes politikai állásfoglalás kialakulását várjuk a kisebbségi kérdésben. Mindaddig, amíg ez meg nem történik, csak a külpolitika függvényei vagyunk és nem bírálnak bennünket saját belsô értékünk, erônk, óhajaink és bajaink szerint."²⁰ Míg az eredeti parlamenti javaslat célja kimondatlanul a jogi szabályozás lett volna, itt már ezen túl egy kisebbségpolitikai fórum került elôtérbe, amely a többségi/kisebbségi párbeszéd külön intézményesítését jelentette volna.

Az Erdélyi Lapok vezércikkének írója szinte fohászkodott az érdemi válaszért. "Bár megértenék a kezdeményezés fontosságát, s ne becsülnék alá azt akként, mintha egy koldusnak a könyöradomány iránti kérése volna. A koldust is egy unott gesztussal s egy aprópénz odadobásával kár elintézni, mert ezzel csak maradandónak hagyjuk a koldulást. A koldusnál is a nyomora mély okainak a kikutatása s ez ok jóságos megszüntetése volna a helyénvaló."²¹ Az Ellenzék abból indult ki, hogy a lehetséges dunai vagy kárpáti béke kulcskérdése a kisebbségi kérdés megoldása. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha azt tisztán belpolitikai problémaként kezelik és az eddigi megoldások helyett kölcsönösen egy új kiegyezésre törekszenek a felek.²² A magyar párt hivatalos lapja, a Keleti Újság, Választ várunk címû cikkében foglalkozott a kezdeményezéssel. Az elkeseredés hatja át az írást. A parlamenti javaslat közhangulat-hátterét jelenítette meg. "Mi nem igazodunk külpolitikai helyzetek és kísérleti elméletek után, nem érdekelnek már bennünket a belpolitika pártharcai, az életet keressük ebben az országban és látni szeretnôk a jó állampolgárként való megélhetésnek a feltételeit és biztosított alapjait. [...] A kormányok pártoknak az erôviszonyaihoz igazodnak, s minden lépésüket ez a szempont irányítja. Ezért nem értek rá a kisebbségek polgári jogviszonyainak sokszor tervbe vett rendezésére."²³ A cikk abban látta a fô kérdést, hogy egyáltalán arra adjanak választ, hogy mit is gondolnak a kisebbségi kérdésrôl. "Az is felelet, ha a semmitmondás lesz a válasz."²⁴

December 17–én a képviselôházban Victor Iamandi belügyi államtitkár (a korabeli szóhasználatban miniszter, a propagandaügyek felelôse) foglalkozott a kisebbségi kérdéssel, de ebben még csak nem is utalt az OMP képviselôjének néhány nappal azelôtti javaslatára. "Egy minden áron való exkluzivista nacionalizmus pszichózisa alatt élünk. Két éve, de különösen az ôsz óta nem látok és nem hallok egyebet hangoztatni, mint egy minden irányban végrehajtandó nacionalizmus szükségét. Én azt hiszem, ez túlzás. Van bátorságom kijelenteni, hogy nem akarom magamat azok közé számítani, akik a nacionalizmus börzéjén versengenek. Utóbbi idôkben egyesek politikai érdekeikbôl voltak túlzók, szándékosan, mások viszont azért, mert konfúzióban vannak a kérdés lényegét illetôen. Ugyanis összetévesztik a gazdasági válságot a nacionalizmus krízisével. [...] Uraim, nem szabad elfelednünk, hogy Romániában négymillió kisebbség él. Ezek az ország egyik-másik vidékén tökéletes történelmi folytonosságban jelentkeznek és minden tekintetben ugyanazon a síkon állnak az állampolgári jogok szempontjából, mint mi.

Hivatalos állami politikát folytatni négymillió ember ellen, akiknek óriási többségével szemben a legkisebb mértékben sem lehet az illojalitás vádját emelni, lehetetlenség. Ezek a kisebbségek a mi államunkban fontos szerepet töltenek be gazdasági és társadalmi tekintetben, s ha az államhûség szempontjából nem hagynak kívánnivalót, akkor nem lehet ôket erôszakos politika áldozataivá tenni.

Uraim, én azt hiszem, hogy nagyon könnyelmûen beszélnek egyesek a városok romanizálásáról, hiszen Erdély, Bukovina és Besszarábia városai, de különösen Erdély városai sohase voltak a mieink. Nem lehet tehát 15 év alatt olyan állami tevékenységet véghezvinni, amely a 90 százaléknyi idegen elemet tiszta románná változtassa át. Szerintem az állam nemzeti politikájának olyannak kell lennie, hogy egyrészt megegyezést teremtsen az ország minden állampolgárával – olyan megegyezéseket, amelyek pozitív megvalósításokhoz vezessenek minden irányban; – másrészt pedig a román elem kellô figyelemben részesítésével fejlesztés és behatolás útján s a mi fajtánk erkölcsi és szellemi felsôbbrendûségének kihangsúlyozásával ahhoz a nacionalizáláshoz jussunk el, amely sokkal alaposabb, mint az erôszakkal történô nacionalizálások eredményei.

Ne felejtsük el, hogy a történelem folyamán elvesztettük az idegen uralom alatt állott országrészekben a vezetô osztályunkat. Erdély még jobban áll e tekintetben. A többi országrészekben egyáltalában nem maradt értelmiségi osztályunk, s óriási erôfeszítésekre volt szükség e hiány pótlására.

Ezt kell folytatnunk: mûvelôdési tényezôvé kell emelnünk paraszttársadalmunkat. Ebbôl a nagy nemzeti forrásból kell folyton merítenünk, anélkül hogy megsértenénk a polgárok más kategóriáinak jogait.

Így meg lehet teremteni azt a nemzeti légkört, amelyben minden tekintetben érezni lehet, hogy mi vagyunk az igazi urai ennek az országnak. El kellene vesztenünk értékekbe vetett hitünket, ha ez nem következnék be. Négymillió kisebbség mellett 14 millió román él ebben az országban, akik idegen uralom alatt megôrizték nyelvüket, vallásukat. Nem hihetô, hogy most, amikor a sorsunkat szabadsággal irányítva vehetünk részt a közéletben, okunk legyen kétségbeesni nemzeti életünk jövôje miatt."²⁵ A felszólaló kormányzati szempontból nézett szembe a romániai adottságokkal és megpróbálta a húszas években a legrészletesebben Iuliu Maniu által megfogalmazott nemzetépítési programot képviselni és az antirevíziós sajtópropaganda által is gerjesztett "politikai hisztériával" szembeszállni. Lupu parasztpárti politikus nemzetféltésében újra a kisebbségeket támadta. "Népünk rohamosan kipusztul, míg a kisebbségek jól élnek. A petróleumiparban régen csak románok voltak, míg ma magyarok és szászok is vannak alkalmazva."²⁶ A kormányzat részérôl Iamandi által beterjesztett válaszfelirat vitája során Willer nehezményezte, hogy a javaslat nem foglalkozik indítványával.²⁷ Amire az ülést vezetô Tataranu liberális politikus megjegyezte: "Azt hiszem, Önnek más céljai voltak ezzel."²⁸

December 18-án a szenátusban Lãpedatu kultuszminiszter reagált Gyárfás Elemér beszédére. "Az a véleményem, hogy úgy a román sajtó, mint pedig a szenátus nem részesítette olyan figyelemben Gyárfás Elemérnek a Magyar Párt nevében elmondott nyilatkozatát, mint amilyent ez jelentôségénél fogva megérdemelt volna. Pedig a nyilatkozattevô maga is történelmi jelentôségûnek mondotta ezt a lépést, s azért kellôképpen foglalkoznunk kell vele, annál is inkább, mert az olyan nép részérôl jön, amely legutoljára alkalmazkodott a békeszerzôdések által teremtett helyzethez.

Kitûnik ebbôl a nyilatkozatból, hogy a Magyar Párt el akarja hagyni az eddig követett utat s olyan útra lép, amelyen úgy maga a nép, mint pedig vezetôi jobban tudnak alkalmazkodni a jelenlegi helyzethez. [...]²⁹

Mindezeket úgy sorolta fel a Magyar Párt, mintha bennünket hibáztatna a jelenlegi kedvezôtlennek érzett kisebbségi helyzet elôállásáért, pedig ebben a tekintetben a felelôsség a magyar népre és vezetôire hárul. Nem mi vontuk bele a kisebbségi kérdést a pártpolitikai küzdelmekbe.

Maga Gyárfás Elemér is beismeri, hogy a Magyar Párt egyezményt ajánlott fel az Averescu-kormánynak, amelyben a magyarság bizonyos engedmények és kedvezmények fejében politikai támogatást nyújt. Ebbôl is kitûnik, hogy ez a paktumpolitika magyar eredetû. Ugyanezt gyakorolták egyébként Magyarországon is, és ôk vezették be ezt Romániába.

Iorga : És a szászok!

Lãpedatu: Így aztán ha ma a kisebbségi kérdés a román pártok közötti licitálás tárgyát képezi, a felelôsség azokra hárul, akik azt hitték, hogy ily módon kedvezôbb eredményeket érnek el népük számára.

Abban se mi vagyunk a hibásak, hogy a romániai magyar kisebbség helyzetét nem függetlenítik ma a nemzetközi politikai helyzettôl, különösen pedig a Magyarországgal való viszonytól. Hiszen a Magyar Párt feljogosítva érezte magát mindjárt az elején, hogy külföldre, különösen Genfbe menjen panaszaival.

Elôször amerikai vallásos missziókat hoztak az országba, amelyek a kisebbségek felekezeti és kulturális helyzetének megismerése céljából jöttek az országba, s azután hazatérve, közleményeikkel propagandát csináltak ellenünk. Aztán Genfbe mentek. Máig összesen 20 magyar kisebbségi panaszt iktattak a Népszövetségnél. Aztán kisebbségi népkongresszusokat rendeztek, amelyeken részt vettek a romániai magyar kisebbség nevében a román parlament képviselôi és szenátorai és így tovább. A felelôsség tehát azoké, akik azt hitték, hogy a román állam a berendezkedés elsô éveiben elég gyenge ahhoz, hogy a Népszövetségben megadják neki a kegyelemdöfést.

Itt említenem kell Ion Brãtianu kijelentését, amit Duca is sokszor ismételt: »Nem Genfben, hanem Bucuresti-ben oldódik meg az Önök problémája.« Most úgy tûnik fel, hogy a magyarok vissza akarnak térni tévelygésükbôl s nem nemzetközi, hanem hazai kérdést akarnak csinálni ügyükbôl.

Ami pedig azt az óhajt illeti, hogy szükség van összhang megteremtésére a kisebbség és a többség között, itt megint nem minket terhel a felelôsség. Nem mi voltunk a kihívó fél s hogy természetes módon bekövetkezett a visszahatás.

Gane : Nem is volt elég erôs ez a visszahatás!

Lãpedatu: Nem mondhatom, hogy nem volt reakció, de ennek nem mi vagyunk az okai. Legutóbb is osztogattak Genfben reánk nézve sértô brosúrákat, amelyek nem is titkolják, hogy az azokban foglalt értesülések az utódállamok kisebbségeitôl erednek. De végeredményben nem a múltról van szó, hanem a jelen helyzet megvizsgálásáról.

A Magyar Párt azzal a javaslattal jött, hogy küldjünk ki pártközi ankétet és közös megegyezés alapján igyekezzünk megoldani a kisebbségi problémát. Nincs jóérzésû ember, aki ne kívánná ezt a megegyezést. A sors úgy akarta, hogy a magyarság velünk együtt éljen itt. Alkotmányunkban, törvényeinkben nincs egyetlen intézkedés sem, amely ne elégíthetné ki a kisebbségek nemzeti, kulturális és vallási igényeit. Azok alkalmazását óhajtjuk. A Magyar Párt azonban parlamenti bizottság kiküldését kéri.

Én azt hiszem, hogy egy ilyen bizottságnak nincs semmi értelme s az nem vezetne semmi eredményre. Parlamenti ankétot nem lehet kiküldeni olyan jelenlegi helyzet megvizsgálására, melynek gyökerei a múltba nyúlnak vissza. Újból kellene vizsgálat tárgyává tenni rengeteg kérdést. Nem.

A helyes utat Brãtianu Vintilã mutatta meg 1927-ben, aki nagy érdeklôdéssel foglalkozott a kisebbségi kérdéssel. Brãtianu Vintilã látta, hogy minden kormánynak olyan kisebbségi politikát kell folytatnia, amely alkalmazza a törvény elôírásait, s minthogy ezt az alkalmazást egyesek rosszakarata vagy tudatlansága megakadályozza, Brãtianu Vintlã eszméje az volt, hogy a minisztertanács jól felkészült emberekbôl bizottságot állítson össze, amely vizsgálja meg a kérdést egyházi, mûvelôdési és egészségügyi szempontból egyaránt s határozatai kormányhatározatok értékével bírjanak. Természetesen ezek a döntések a kisebbségektôl bekért emlékiratokban megfogalmazott kívánságok alapján történtek volna, amely emlékiratok benyújtását kértük is annak idején a magyar és német kisebbségektôl. Mi megkezdtük ezt a munkát, és már be is akartuk nyújtani annak eredményét az 1929–iki országgyûlésnek, de akkor vissza kellett vonulnunk a kormányzástól és az ügy annyiban maradt.

Ez volt tehát az egyetlen út: pontosan megállapítani, milyen úton lehet eljutni azon törvények intézkedéseinek alkalmazására, amelyek alkalmazását a kisebbségek követelik. Természetes, hogy ezeket a megállapításokat a többi pártoknak is tudomására kellene hozni, hogy ha azok hatalomra kerülnek, állampolitikát és ne kormány- vagy pártpolitikát folytassanak ebben a tekintetben.

Ezt kell megcsinálni.

A Magyar Párt által kért parlamenti ankét azonban csak a felületeken tartaná a kérdést és még jobban összezavarná. De ha a Magyar Párt ezt a javaslatot ôszintén és lojálisan tette – és én nem akarom megsérteni ôket az ellenkezô feltételezésével –, én kijelentem, rajta leszek, hogy megvalósíttassanak a kívánalmak, mert nem óhajtanak mást, mint amit megvalósítani kívántak mindazok a kormányok, amelyek az ország kormányzásához jutottak, és amelyek komolyan foglalkoztak a kisebbségi kérdéssel.

Nekünk törekednünk kell, hogy a mi állampolgáraink sérelmei minél kisebb számban legyenek, és hogy ne adjunk okot elégedetlenségre. Kívánjuk, hogy Romániában a velünk együtt élô népkisebbségek otthont találjanak, olyan törvényesség és gyámolítás uralma alatt, amelynek megkövetelésére joguk van, s amit mi sohasem vontunk kétségbe."³⁰

A beszédet követô vitában Oane liberális párti szenátor Iamandit bírálta. Szerinte a magyarság a székelyeket kivéve a városokban jórészt zsidó származású. Feltette a kérdést, hogy melyik a kormány tényleges nyilatkozata: Iamandi vagy Lãpedatu megnyilatkozása? Lãpedatu arra figyelmeztetett, hogy meg kellett volna várni Iamandi beszédének hiteles változatát. "Ami a kormányunk kisebbségi politikáját illeti, nem lehet eltérés abban. A liberális pártnak jól megszabott programja van."³¹ Majd Iorga szólt hozzá, aki elmagyarázta, hogyan telepítették le a magyarokat, szászokat és zsidókat az erdélyi városokban. A vitát Lãpedatu a következôkkel zárta le: "Hogyha a múltban nem is lehettünk urai a városoknak, ma megvannak a lehetôségeink, hogy kijavítsuk azt, amit a mostoha történelem megtagadott tôlünk. Biztosíthatom Önöket, hogy rövidesen városaink helyzete egészen más lesz, a mi bennszülött népünk javára."³²

A következô napoktól a vita az OMP javaslata helyett Iamandi képviselôházi felszólalásával foglalkozott. Tehát a kérdésnek a pártpolitikai csatározásokból és a nemzetközi viszonyításokból való kivétele helyett a problémára reagáló kormányzati szempontok (a nemzeti program gyors és agresszív végrehajtásának nehézségére való hivatkozás) kerültek – újból pártpolitikai megfontolásból – a középpontba. A parlament téli szünete miatt (december 18.–január 21.) a vita a sajtóban folytatódott. Az Universul Egy lelkiismeretlen ember címû cikkben foglalkozott Iamandi beszédével. "Ez alkalommal a miniszteri székbôl példátlanul súlyos szavak hangoztak el, mert a miniszter kikelt azok ellen, kik a nemzeti eszmét propagálják, exkluzivizmussal vádolta meg ôket és a nacionalista akciót napjaink pszichózisának minôsítette. Azonban a kormánynak ez a lelkiismeretlen tagja – amely kormány élére állott a nemzeti egységért indított harcoknak – ennél tovább ment. Mert nemcsak hogy védôjévé szegôdött a kisebbségeknek, legitimálva az összes magyar agitációkat és a Budapesttel való kapcsolatokat, hanem még azt is erôsítette, hogy a kisebbségek az ország egyes részeiben a történelmi folytonosságot képviselik, és hogy Erdély, Bukovina és Besszarábia, de fôképp Erdély városai sohasem tartoztak hozzánk, úgyhogy hiába kívánjuk azok nacionalizálását. Még Budapesten sem beszélnek így. Ha Budapesten a Habsburg-uralom alatt egy magyar képviselô így mert volna szólni a román kisebbségrôl, egyszerûen elkergették volna az emelvényrôl vagy a miniszteri székbôl. Kijelenteni a miniszteri székbôl, hogy Erdélyben egyetlen város sem román – egyenlô a hazaárulás tényével. Lelkiismeretlenség, hogy a román parlamentben egy román miniszter a nacionalista mozgalmat pszichózisnak nevezze és azokról, kik a nacionalizmust propagálják, azt állítsa, hogy ténykedésük nem egyéb, mint a versengés demagóg mûvelete, és hogy valóságos börzéje az exkluzivizmusnak. Tãtãrescu munkatársának lelkiismeretlensége nem maradhat válasz nélkül. A miniszterelnök ki kell hogy jelentse, benne van-e a kormányzati programban az összes nacionalista tevékenységekrôl való lemondás, és hogy ô is azon a véleményen van-e, hogy a csatolt országrészek nacionalizálása jogtalan követelés? A kérdés rendkívül súlyos, és a román közvélemény nem fogja tûrni, hogy mindez a jövôben fegyver legyen a magyarok kezében, mint argumentum ellenünk, javára a magyar revizionizmusnak és a hazánkbeli kisebbségek izgatásainak. [...] Iamandi miniszter felhasználta románellenes teóriáinak hangoztatása céljából a parlamenti ülésszak és az ülés végét, amikor a kamarában nem volt egyetlen erdélyi sem. Különben dokumentumokkal bizonyították volna, hogy ha van Erdélyben város, »ahol magyar beszivárgás történet«, ez azért van, mert a román uralom alatt a románok tervszerûen meggátoltattak a városokban való letelepedésben. Kérdés, hogy mit szól mindezekhez Dinu Brãtianu, a liberális párt elnöke?"³³ A liberális párthoz igen közel álló lap a miniszterelnök és a pártelnök megszólításával együtt az ellenzéki pártok vezetôi körében már a másnapi lapszámban ankétot kezdeményezett. A következôkben ezeket idézzük.

Iuliu Maniu nyilatkozata: "Iamandi miniszternek a nemzeti küzdelemre tett megjegyzése felháborító. Nem tudok esetet arra, hogy miniszteri székbôl ilyen nemzeti herézist követtek volna el. A nemzeti küzdelem a legmagasabb kifejezése a földhöz való hûség eszméjének. Ezt meghamisítani, úgy, amint Iamandi tette, az erkölcsi és nemzeti defetizmus ténye. Különösen pedig beszélni a kisebbségi elemek történelmi folytonosságáról Erdélyben és Bánátban történelmi valótlanság, mit ellenségeink használnak képzelt jogaik bizonyítására. Az igazságérzés, mit alkalmaznunk kell hazánk kisebbségi egyedei és népeivel szemben, nem mehet odáig, hogy valótlanságokat állítson és olyant, ami káros évszázadokon át sötétségben hagyott jogaink hangoztatása és korszakokon át elnyomott életünk és igenlése szempontjából. A világháború véres próbái, miket a nemzeti vitalitásuk bizonyságául állottak ki, felemelte a nemzeti öntudatot és büszkeséget. Ezért a bolsevizmustól kezdve a fasizmusig, a legszélsôségesebb demokráciáktól a legkifejezettebb autokráciákig ma az összes rendszerek a nemzeti gondolatok és azok kiteljesítése erélyes igenlésének az alapján állnak. Nem engedhetô meg, hogy a testvériség szelleme, ami át kell hogy hassa az államok közötti kapcsolatokat, nemzeti közömbösséggé váltassék át. Kérem Önöket, ne sokat emlegessék ezt a beszédet, hogy minél elôbb elfeledhessük. Sajnos túlontúl emlegetni fogják nekünk ellenségeink."³⁴

Octavian Goga nyilatkozata: "Sajnálom, hogy nem voltam a kamara tegnapi ülésén és nem hallhattam ezt a beszédet. Amint a lapokból látom, azonnali helyesbítésre lett volna szükség Iamandi azon kijelentéseinél, amiket a mi nemzeti politikánkra tett. Nagy hibának tartom államunk konszolidálásának eszméjével szemben, hogy elítéljük azok törekvéseit, akik helyesen körülírt nemzeti jelleget akarnak adni tisztességes módon a mai román gondolkozásnak. Akkor, amikor minden oldalról az államok, melyek körülvesznek minket, a mi területünkre hajtják beszivárgott kisebbségeiket, nem tudunk országunk közszelleme miatt válaszolni mással, mint a nemzeti eszmék katekizmusával. Ezt természetesen, ha adunk a román állam nemzeti jellegére és ha a mozgalmaink céljául egy román civilizáció megteremtését tûzzük ki és azt követjük. Ezért csak örvendjünk annak a pszichózisnak, amit Iamandi miniszter úr oly megvetéssel emleget, mivel az mentesít minket a kontaminációktól, mik ha felülkerekednének, az egyszerûen az államunk felbomlását jelentené. A kisebbségek történelmi kontinuitását illetôleg a kifejezés nagyon szerencsétlen. Ha Iamandi az ügyet alaposan ismertetve beszélt volna, ezt kellett volna mondani: A történelmi igazságtalanságok kontinuitása. Ami az erdélyi városokat illeti, azoknak a pere sokkal bonyolultabb, mint az a Iamandi lakonikus megállapításaiból kitûnik, hogy »nem tartoztak sohasem hozzánk«. Egyszerûen ezt lehet válaszolni rá: Hát Erdély hozzánk tartozott-e? Ezek a városok etnikai szigetek, miket 50 év óta mesterségesen alkottak azzal a céllal, hogy megváltoztassák Erdély demográfiai arcát. Minden várost erôszakkal magyarosítottak el az utolsó öt évtized alatt. Mi sem természetesebb tehát annál, mint az az eszme, hogy életviszonyaink normalizálása céljából a városokat egy történelmi reparáció siettetô és törvényes eljárásával környékük reális kifejezôjévé tegyük, amire állami politikánknak törekednie kell. Mindenesetre kormányainknak kötelességük, hogy a nacionalista jelszavakat legalábbis támogassák, ha már meg nem valósíthatják azokat."³⁵

Alexandru Vaida-Voevod nyilatkozata: "Iamandi a nacionalizmus pszichózisáról beszél. Azonban ez a pszichózis létezik, míg meg nem szerzik az orvosságát. A nacionalizmus pszichózisa? Ha a múltat vizsgáljuk, a II. József császár korában akadunk az eredetére. Akkor, amikor Magyarországon a latin hivatalos nyelv helyébe II. József hivatalos nyelvnek a németet hozta be.

A magyarok ellenálltak, és a nyelv kérdésében izgatásba fogtak. Ugyanakkor a románok is reagáltak, és megszületett a »nacionalizmus pszichózisa«. El kellett jönnie az orvoslásnak. A wilsoni elvek és a trianoni szerzôdés volt az elsô orvosság e nemzeti pszichózis ellen. Azonban ha ma nézzük a helyzetet, azt kell megállapítanunk, hogy mennyire nincs még a román népi elem jogaiba helyezve. Hány román van, akiknek a legszükségesebb megélhetésük hiányzik az országukban. Rendszabályok kellenek az iránt, hogy ezek a románok ne legyenek abban a helyzetben, hogy ne juthassanak megélhetéshez hazájukban. Sok a tennivaló e célból, és ezek közt kell lennie, azt hiszem, a numerus valachicusnak is az etnikai proporcionalitás alapján. Bevallhatom, hogy Iamandit eddig értelmes embernek ismertem. A tegnapi beszéde azonban határtalan tájékozatlanságot árult el azokban a kérdésekben, amelyekrôl beszélt. Pedig csak leckét kellett volna vennie kormánytársaitól, Lãpedatutól és Pop Valértól, akik felvilágosították volna. Megtanulhatta volna Iamandi az utolsó 80 év magyar politikájából a valamennyi magyar kormány által követett politikát, ahol az ellenzék és a kormány nem forgácsolta fel egymást és nem rágalmazták állandóan minden lehetséges és lehetetlen kérdésben, hanem konstruktív munkát végeztek a magyar etnikai elemek érdekében. Egyetlen városi politikájuk volt: a városok elmagyarosítása. Egyfelôl szétszórták a nem magyar etnikai elemeket a városokból, magyar vidékeken állítva ôket funkciókba. Másfelôl vidéki magyar népi elemeket hoztak be és telepítettek le a városokba, megélhetést biztosítva számukra a kisiparban, a kereskedelemben és a szellemi pályákon. Ugyanakkor minden lehetôt elkövettek, hogy a falusi román elem ne tudjon behatolni a környékrôl és ne tudja biztosítani a városban magának a napi megélhetését. Mindent elkövettek egy román kiskereskedô és iparos polgárság létrejöttének magakadályozása érdekében, eltiltva ôket, vagy közvetett módon lehetetlenné téve számukra azt, hogy mint inasok helyt kapjanak magyar iparosoknál és kereskedôknél."³⁶ Ezt követôen a háború alatti Segesváról beszélt Vaida, ahol a városi tanács megakadályozta a románság betelepedését. Majd így folytatta: "Nem vagyok a kisebbségek ellen. Távol állnak tôlem az ilyen érzelmek. Ellenkezôleg, azt kívánom, hogy a magyar és a szász kisebbségek több megelégedéssel lakjanak Nagy-Romániában, mint Magyarországon. Nem az ô hibájuk, hogy Nagy-Románia nem teljesíti a maga román kötelességét, hogy a román népi elemnek biztosítsa megélhetését és elôrehaladását. Nem a magyarok hibája, hogy Nagy-Romániában egy csomó olyan törvény van életben, amelyek nemcsak hogy antiszociálisak, hanem hatásukat tekintve egyenesen románellenesek, amelyek a paraszti elemeket felôrlik. Kötelességünk, hogy városainkat Romániában románokká tegyük. Ez nem exkluzivizmus, nem sovinizmus, hanem – romanizmus. Én nem vagyok soviniszta, hanem román vagyok, és rá kell mutatnom a valóságra. Hangoztatnunk kell a románság jogait, természetesen anélkül, hogy valakit sértenénk. Abszurdum azt állítani, hogy az erdélyi városok nem voltak a miénk. Tudjuk, hogyan magyarosították el azokat. Kolozsváron például a magyar állam az összes intézményeket magyarokkal töltötte meg. A vasútnál, a postán, egyetemen mindenütt magyar elemek voltak. Magyar felekezeti és állami tanintézeteket állítottak fel. Azonkívül a királyi ítélô táblát. Egyszóval tervszerüleg és erôszakkal magyarosítottak, a magyar családok százait behozva a városba. És így tettek mindenütt. Nagyon sajnálatos, hogy valaki így beszélhetett a miniszteri padsorokból, mint Iamandi, és ezzel fegyvert adott a magyarok kezébe ellenünk. Bármikor felemlíthetik: »Íme, így beszél egy román miniszter!« Szomorú, nagyon szomorú!"³⁷

Az Universul nemcsak a kormánypártot támadta az erdélyi ellenzéki politikusok megszólaltatásával, hanem a magyar kisebbséget is nyílt fenyegetéssel. "A mai körülmények között [...] a magyar kisebbség helyzetét semmiképpen sem lehet függetleníteni Magyarországgal szemben való politikánktól. Magyarország olyan fegyverrel küzd ellenünk, mely nekünk sokkal inkább kezünk ügyében áll: kihasználja a mi állami érdekeink ellen a romániai magyar kisebbség helyzetét. [...] Kétélû fegyverhez nyúltak, mely végzetes lesz számukra. [...] Tudják meg, hogy mi ugyanazzal a fegyverrel fogunk élni, vagyis a magyar kisebbségekkel. [...] A román állampolitika ügyesen kihasználta a hibát, s a nekünk készített fegyver beléjük üt és ütni fog ezentúl kíméletlenül, amíg azoknak a kegyetlen ütéseknek súlya alatt, melyeket a romániai magyarok fognak elszenvedni, a határon túli magyarok fel nem ébrednek. [...] Hogy függetlenítsük a romániai magyarok sorsát Magyarországnak velünk szemben követett politikájától? Semmiképpen sem, sôt éppen ellenkezôleg. [...] Hadd lássuk, kinek kell többet szenvednie."³⁸

A magyar lapok Iamandi beszédével kapcsolatban hiányolták, hogy nem is utalt a Willer által elmondottakra. Az Universulban folytatott sajtókampányt röviden ismertették, de nem elemezték, s legfôképpen semmilyen Iamanidival szolidarizáló anyagot nem adtak közre. Feltehetôen nem kívántak a kampányba belekeveredni.

1934. december közepére Romániában a politikai közvélemény érdeklôdésének középpontjába a kisebbségi kérdés került. Addig a kisebbségi kérdéssel foglalkozó parlamenti felszólalásokkal nemigen foglalkozott a sajtó. Ha egy-egy kisebbségi képviselô vagy szenátor beszéde nyomán élesebb vita alakult ki, általában a kormányzat képviselôjével, néha az ellenzék körébôl hangzott el egy-egy megértôbb nyilatkozat a kisebbség mellett. Most azonban a helyzet teljesen megváltozott. A Carpatpress elemzôje szerint "az ellenzéki pártok indítottak koncentrikus támadást a kisebbségek ellen s a kormány vette védelmébe a megtámadott kisebbségeket. A kisebbségi kérdést eddig kerülgetô hang és módszer is merôben megváltozott. Az ellenzéki pártok – nagyrészt éppen a demokrata programot hangoztatók – leplezetlen nyíltsággal, meg nem válogatott kifejezésekkel megtûzdelt felszólalásokban úgy aposztrofálták az ország kisebbségeit, mint a gazdasági válság és minden egyéb baj okozóit, amiktôl ma az ország és népessége szenved, felelôssé téve a kormányt amiatt, hogy ezen állapotokat eltûri és kiváltságos elbánásban részesíti a bajok okozóit, a kisebbségeket".³⁹ A három, egymástól eltávolodott, egyénileg jó magyar kapcsolatokkal rendelkezô, erdélyi román politikus megnyilatkozásából nyilvánvaló, hogy ellenzéki pozícióban a nemzeti (antirevíziós) propaganda számonkérésével akarták a kormányzatot kellemetlen helyzetbe hozni. A közhangulatba táplált, a nemzeti és történelmi igazságtalanságokat kompenzáló nemzetépítési programban, pl. a városok elrománosításában a kormány és az ellenzék egyetértett, de az elôbbi pozíciójából és a változó külpolitikai helyzetbôl adódóan nem valósíthatta meg mindazt máról holnapra, nyilvánvaló erôszak és kényszer alkalmazásával. Maniuék számára a dolognak nem volt közvetlen tétje, de közvetetten az alkotmányos jogrend fenntartása vagy egyes kérdésekben annak átlépése volt a kérdés. Néhány hónappal azelôtt még Maniu is Vaida numerus valachicus tervezetével fordult szembe, a polgári jogegyenlôség keretein belül keresve a román parasztság polgári nemzetbe való szerves beemelésének módját.⁴⁰ Az ellenzéki politikusok azonban csak Iamandit bírálták, aki a kamarában szólalt fel és nem is közvetlenül az OMP javaslatára reflektált. Lehet, hogy a liberális kormányzat részérôl egy politikai léggömb felengedésérôl volt szó, mely jelezte, hogy meddig lehet elmenni? A korabeli magyar sajtóban az is többször megfogalmazódott, hogy a javaslatról elterelt közfigyelem elsôsorban az erdélyi román politikusoknak állt érdekében, hiszen másfél évtizeden keresztül az erdélyi magyar kisebbség veszélyességével riogatták a román közvéleményt és azt hangoztatták, hogy csak ôk kezelhetik ezt a problémát. A külön parlamenti bizottság mûködése megváltoztatta volna ezt a helyzetet. Ha elfogadják a javaslatot, kiderült volna, hogy miben közösek és miben térnek el egymástól az erdélyi és regáti elitek, illetve a különbözô pártok kisebbségpolitikai elképzelései. A kampány másik fontos eleme, hogy amint nem engedték a kisebbségi kérdést kivenni a pártpolitikai csatározásokból, az OMP kezdeményezését Magyarország revíziós törekvéseivel összekapcsolva, a romániai magyarság problémáinak kezelését továbbra is a két ország viszonyától tették függôvé.

A megtámadott Iamandi miniszter december 21-én levelet intézett a lapokhoz. "A sajtóhadjárat, amelyet ellenem indítottak, arra kötelez, hogy néhány felvilágosítást adjak. Meg kell jegyeznem, hogy beszédemet az egész képviselôház megtapsolta. Annak a kisebbségekre vonatkozó része ellen senki szót nem emelt, senki nem tiltakozott olyan állítások ellen, amelyek akár a legkisebb mértékben sértették volna nemzeti érdekeinket.

Aztán meg kell állapítanom, hogy a válaszfelirati vita során az erdélyi városok kérdését több szónok szóvá tette s azzal vádolta a kormányt, hogy nem tett semmit az erdélyi városok romanizálásának a siettetése érdekében.

Én a nyilatkozatomban nem tettem mást, mint ismételtem azt, mondván: hogy 16 év alatt nem lehet állami akcióval átváltoztatni egy olyan lakosságot, amely 90 százalékban idegen volt az egyesülés idôpontjában, a román lakossághoz képest.

Egyébként én körülbelül ugyanezt kijelentettem már március 10-én elhangzott képviselôházi beszédemben, amikor a nemzeti munkavédelem ügyében mondott interpellációkra válaszoltam.

Önök tudják – mondtam akkor –, hogy Erdélyben a parasztelem tartott ki a románság mellett, mi elvesztettük ott uralkodó osztályunkat. Uralomváltozás esetén ugyanis elôször a vezetô osztály hasonul át, mert nem akarja feladni kiváltságait, viszont a városokban mi sohasem voltunk urak, a városok az uralkodó nemzetéi voltak, amely politikai, mûvelôdési, társadalmi és gazdasági elôjogokat élvezett.

Nekünk nem szabad azonnali megvalósításokra törekedni, mi nem lehetünk a vasvillával való nacionalizálás hívei, nekünk tiszteletben kell tartanunk mindazok jogait, akik a román állam területén élnek. De munkánkkal, tevékenységünkkel el kell érnünk, hogy nemzetünk valóságos fölénye egyre jobban kifejezésre jusson s így megszelídítsük azokat, akik idegen szemmel néznek reánk.

Látnivaló, hogy márciusban is ugyanazokat mondtam, mint most, de akkor senki se támadott emiatt. Mit értettem én az alatt, hogy a városok nem voltak a mieink? Azt, hogy az idôk mostohasága következtében a városokban számszerûleg alatta állottunk a kisebbségeknek. Sehol se mondtam, hogy a városok elejétôl fogva a magyaroké voltak. A magyar szót ki sem ejtettem egész beszédem alatt. Az erdélyi városok szász alapításúak voltak, s magyarosításuk a múlt században ment végbe. A románok a külvárosokban laktak, azonban csak nehezen vagy egyáltalán nem tudtak behatolni a városokba. Ez volt a helyzet, amikor az egyesülés megvalósult. Így tehát nem mondtam kitalálásokat a beszédemben, hanem ismételtem azt, ami benne van minden történelmi tankönyvben, s én csupán válaszoltam a képviselôk felszólalásaira, akik a városok gyors romanizálását követelték. Meg kellett mondanom, hogy ilyen átalakítást nem lehet véghezvinni egyik napról a másikra, és hogy egy komoly állami politika sok körültekintést, huzamosabb idôt követel meg ebben az irányban. [...]⁴¹

Mármost vizsgáljuk meg, mely állítások nem felelnek meg itt a valóságnak, s melyek nem egyeztethetôk össze egy komoly és nemzeti állampolitikával, amit a liberális párt mindig folytatott?

Azt állítottam, hogy Romániában négymilliónyi kisebbség él, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Kérdem: ki cáfolhatja meg ezt az igazságot?

Ezek a kijelentések tehát egyszerû ténymegállapítások voltak, amelyeknek más jelentôséget adni egyértelmû a való tények mellôzésével. Lehet ebbôl arra általánosítani, hogy én a magyarság folytonosságát egész Erdélyben elismertem volna? Állítottam továbbá, hogy nem lehet hivatalos állampolitikát folytatni a kisebbségek ellen. Van ebben az országban egyetlen felelôsségérzettel bíró ember, aki ne írná fenntartás nélkül alá a kisebbségi politikának ezt a követelményét?

Azt állítottam még, hogy a kisebbségi tömegek fontos gazdasági és társadalmi szerepet töltenek be az államban és általánosságban nincs okunk panaszra államhûségüket illetôleg. Ennek a nyilatkozatnak a helytálló voltát se lehet kétségbe vonni. Azt állítottam, hogy ha centrifugális magatartásról lehet szó, az legfeljebb a kisebbségek vezetôinél van meg, s még hozzátettem, hogy ez a magatartás olykor érthetô.

Hát lehet tagadni, hogy a magyar vezetôk legnagyobb részben ugyanazok ma, akik az egyesülés elôtt a magyar állampolitikát képviselték? Hát lehetséges lélektanilag, hogy ezek az emberek oly hamar megváltozzanak? Ezek egészen elemi dolgok, amiket tagadni nem lehet, de máskülönben is, mi volt a román kormányok magatartása a háború óta a kisebbségekkel szemben? Nem kötöttek egyezményt velük? Nem közeledtek hozzájuk?

Még a szélsôséges irányzatoknak is vannak kapcsolataik a kisebbségekkel, keresztény alapon akarják ôket táborukba vonni. Nincsenek az erdélyi szász hitleristáknak kapcsolataik az ókirályságbeli antiszemitákkal? Vagy Cuza professzor, aki a nemzeti kizárólagosságot képviseli, nem jelent-e meg egy budapesti antiszemita gyûlésen? Nevetséges tehát állítani, hogy képviselôházi beszédemmel veszélyeztettem volna a román állam nemzeti létét."⁴² Ebben a nyilatkozatban Iamandi tovább részletezte az álláspontját. Két alapelvet elfogad és bizonygatja, hogy ezt nem lépte át: a magyarság idôbeli és térbeli folytonosságának tagadását Erdélyben. Ez az ôslakó történeti jogának alapja. Ha pedig a románság adja Erdély ôslakosságát, társadalmi elmaradottságuk a magyar elnyomás és kizsákmányolás eredménye. Így hatalomhoz jutva, joguk van a történelmi igazságtalanság korrigálására. A beszéd fontos eleme, hogy a kapcsolódó parlamenti és sajtókampányt aktuálpolitikai akciónak tekinti, hisz márciusban és a beszéd elmondásakor a parlamentben teljesen más reakciót tapasztalt. Ezzel egyrészt arra utalt, hogy beszéde tartalma nem ellenkezik a román nemzetpolitika fô irányával, másrészt igazolja az OMP képviselôinek azon megállapítását, hogy a kisebbségi kérdés tisztázását/rendezését a pártpolitikai harcok akadályozzák. Ez a nyilatkozat még nem visszakozás az eredeti állásponttól, mert nyíltan kiáll a kisebbségpolitikai/nemzetépítési célkitûzések integratív eszközökkel való megvalósítása mellett. (Vasvilla helyett a munkával megszerzett fölény akarása.)

Ellenzéki oldalról nem szûntek meg a támadások. A Nemzeti Parasztpárt kolozsvári lapja, a Patria néhány nap múlva Iamandit csángónak titulálva (Lamandy Gyôzônek nevezi) bírálja, akiben az atavizmus szólalt meg.⁴³ Erre reagálva a Keleti Újság figyelmeztette a parasztpárti lapszerkesztôket, hogy a bukaresti liberális lapok ugyanezt a technikát alkalmazták Vaidával és Maniuval, mikor vitézkötéses öltözetben ábrázolták ôket.⁴⁴ Tehát a magyar "hivatalos lap" polémia helyett megpróbált tükröt tartani a hiszterizált légkörben.

A vitában már többször megszólított Tãtãrescu miniszterelnök december 28-án nagyszabású politikai beszédet mondott Kolozsváron. A beszéd belpolitikai célja egyrészt annak bizonyítása, hogy Maniuékra nincs szükség a belpolitikában, másrészt a nemzeti-történelmi igazságtétel kormányzati szándékának hangoztatása volt. Az országok határvonalait örök igazságoknak nevezte. Az erdélyi városokban a románság mint ôslakó volt elnyomva, mert ezek a városok – szerinte – egyetlen pillanatra sem szûntek meg románnak lenni. Májusi kolozsvári beszédéhez hasonlóan, az év végi beszédében is hangsúlyozta, hogy történelmi igazságtételre van szükség a gazdasági, kulturális és a szociális élet minden ágában. A cél egy erôteljes román polgári osztály megteremtése, amely a nemzeti állam többségi elemeit képviselheti a régióban. "A román nemzeti felemelkedésnek nem szabad agresszív és elnyomó módszerekkel megvalósulnia. Nem szabad tehát ennek a felemelkedésnek a többi együttlakó elemek jogainak megcsonkításával történnie, sem pedig egy agresszív politika megvalósulása útján, hanem egy kizárólagos és folytonos segítô és támogató ténykedés által, amely a törvények keretein belül érvényesül, és amely a mi állampolitikánk megértô szellemének alapján kell megvalósuljon."⁴⁵ Még a májusi beszédben Tãtãrescu különbséget tett a destruktív sovinizmus és a konstruktív nacionalizmus fogalma között.⁴⁶ Hogy az általa vallott utóbbi stratégia alatt mit is értett, decemberben vette számba. "A nemzeti politika elsôsorban a konverziós törvény, amelynek célja volt a román paraszti elem felszabadítása az adósságok igája alól; nemzeti politika továbbá a román munka védelme, nemzeti politika a közoktatás újjászervezésének törvénye a nemzeti érdekek figyelembevételével, nemzeti politika a nyomor óráiban a román kultúráért hozott áldozatok, nemzeti politika a közigazgatási intézkedések, amelyek biztosítják a román elem részvételét a városi és helyi vezetôségekben, nemzeti politika az ország pénzügyeinek az idegen felügyelet alól való mentesítése, nemzeti politika mindazon kormányzati és közigazgatási ténykedések, amelyeket megvalósítottunk uralomra jutásunktól a mai napig."⁴⁷ A felsorolt kormányzati lépések tételesen azonosak a kisebbségi pártok által megfogalmazott sérelmekkel. Tehát az ún. konstruktív nacionalizmus is a kisebbségek pozícióinak leépítésével, kiszorításával járt. Az elemek felsorolása egyben annak az igazolására szolgált, hogy a kormányzat a hitelesebb képviselôje a nemzeti érdekeknek, mint az ezt egyre élesebben számon kérô ellenzék. A tárgyalt vita szempontjából feltûnô, hogy igazából nem védte meg Tãtãrescu saját miniszterét, sôt – a hangsúlyt a számon kért nemzeti programra helyezve – azt korrigálni igyekezett. Iamandi ezt követôen be is adta lemondását,⁴⁸ amelyet a kormány végül nem fogadott el.

Az év utolsó napján az OMP részérôl Gyárfás Elemér a Keleti Újságban fejtette ki a véleményét.⁴⁹ Iamandi megnyilatkozásaira nem tekintette válasznak csak Lãpedatu szenátusbeli beszédét, és ennek két állítására reagált. Lãpedatu megállapítását, hogy a román pártpolitikába épp az OMP keverte be a kisebbségi kérdést, a húszas években folytatott paktumpolitikájával, azzal utasította el, hogy a liberális kormányzatok választási visszaélései miatt nem is volt más lehetôség a parlamentbe való bejutásra, mint politikai belépôjegyet szerezni valamely román párt révén. A romániai kisebbségi kérdés nemzetköziesítéséért való felelôsséget pedig Gyárfás azzal hárította el, hogy alkotmányos alapjog Romániában a nemzetközi fórumok megkeresése. S ha ebben akadályozzák, az alkotmányos jogegyenlôséget sértik. Másrészt a problémáikat Bukarestben meg sem hallgatták csak akkor, ha az már Genfben is népszövetségi üggyé vált. Harmadrészt hivatkozott Románia genfi képviselôjére, aki egy nyilatkozatában – más európai államok viszonylatában – sikernek nevezte a romániai panaszok (15 beadvány) alacsony számát. Gyárfás szilveszter napján Gyergyószentmiklóson tartott szenátori beszámolót, ahol a román kormányzati törekvések két fôirányát a városok románosításában és a magyarok tisztviselôpályáról történô kiszorításában nevezte meg. A megbékélést a többségi nemzettôl tette függôvé. Történelmi tanulságként két példát hozott elô. Egyrészt azt, hogy az abszolutizmus korában a magyarság a hivatalokból a gazdaságba szorult és ez milyen pozitív következményekkel járt, másrészt a románság példáját hozta fel, amely a falvakban izmosodott meg és így vette kezébe az uralmat Erdélyben. Gyárfás a húszas évektôl gazdasági kérdésekkel is foglalkozott a párton belül. De nála és a párt más vezetôinél is csak a nagy gazdasági válság idôszakában vált programmá a jogvédelem mellett a belsô önszervezôdés szorgalmazása.

Január elején Iamandi Párizsban nyilatkozott a vitáról. Ebbôl nem csak az derült, ki, hogy új beszédre készül a kisebbségi kérdésben, hanem utalás szintjén az is, hogy hangsúlyeltolódás várható. Ekkor már azzal védekezett, hogy beszédét félreértették, néhány bekezdést ragadtak csak ki és mindenben egyetért a kormány városnacionalizálási programjával.⁵⁰ A kamara 1935. január 22-i ülésén szólalt fel Iamandi, majd erre reagálva Popescu Necsesti és C. Giurescu. A miniszter beszédét azzal kezdte, hogy rosszindulatú kompromittálás áldozata. Egyrészt azért, mert még mielôtt a gyorsírói feljegyzéseket átnézte volna, valakik ezeket a nyers feljegyzéseket megszerezték és ráadásul nem is hitelesen közölték, hanem összefüggéseikbôl kiragadott részleteket állítottak egymás mellé. Másrészt támadói azt állították, hogy a miniszterelnök Kolozsváron "dezavuálta" az ô december 17-i beszédét. Iamandi kijelentette, hogy Tãtãrescu és az ô nemzeti politikára vonatkozó felfogásuk között nincs semmi ellentmondás. Ezt követôen a félreértések magyarázatát adta. "Az én megszólóim szándékosan és megfontoltan összetévesztenek egy statisztikai megállapítást, amelyet már elôttem is annyian kevertek, a nemzeti szuverenitás kérdésével, vitathatatlan jogunkkal ezen városok fölött, azon sértô vádat emelve ellenem, hogy nyilatkozatommal elismertem volna másoknak mint románoknak uralmi jogát az erdélyi és más tartományokbeli városi centrumok fölött."⁵¹ Szerinte ilyen felfogást nem egy miniszter, de egy elemi iskolai tanuló sem vallhat, akit "szíve és ösztöne ellenállhatatlanul a románság válságos útjaira terel Dácia 2000 év óta megvont történelme és földrajzi határai között. Jogaink állandó forrása Erdély és a többi tartományok fölött az etnikai és történelmi formáción felül a román lakosság roppant többsége ezeken a területeken. Az erdélyi és egyéb tartományokban levô városok – függetlenül fejlôdési feltételeiktôl – soha nem szûntek meg románok lenni, mert jogainkat azok fölött mindenkor megadta az a román többség, amely ezen a földön jutott kifejlôdéshez. [...] 1934. december 17-i beszédemben konstatáltam másfelôl, amit különben mindenki tud, hogy ha Romániában mégis léteznek kisebbségek és az egyes részeiben megvan létüknek folytonossága, úgy ezek ellen nem lehet hivatalos állampolitikát folytatni, és önök tudják, hogy mit jelent ez, vádlóim, ahelyett hogy megértenék ezen nyilatkozatom értelmét és egyetértenének abban, hogy egyetlen kormány sem beszélhet másképpen, nekem estek és másodszor is öntudatlannak és a nemzeti érdekek árulójának tekintettek, nem többel és nem kevesebbel vádolva, mint hogy a »folytonosság« szó használatával Erdély fölötti szuverenitásunk minden alapját leromboltam és burkoltan elismertem a kisebbségek jogegyenlôségét a Kárpátokon túl.

Ez az interpretáció és dedukció – mély szomorúsággal mondom – megdöbbentô volt rám nézve. Valóban, mit jelent ez a szó: folytonosság? Foglal-e magában egyebet, mint bizonyos idôbeli, egy vagy több évszázados meg nem szakított létezést? Természetesen senki, még a rosszhiszemûek sem adhatnak, legszélesebb értelmezésében sem ennél messzebb menô jelentôséget ezen szónak. [...] Szememre vetették még azt is, hogy 1934. december 17-ki beszédemben foglalkozván a kisebbségek vezetô osztályával, azt mondtam, hogy ezeknek centrifugális, vagyis irredenta törekvései, amit látunk tanúsítani a Magyar Párt vezetô egyéni részérôl, érthetôek.

Miért érthetôek? Igen egyszerû. Mert ezen vezetôk legtöbbje az egyesülés elôtt Magyarországon jól meghatározott politikai szerepet töltött be, és ebbôl az okból akármennyi kétszínû nyilatkozatot tennének, lelkük nem változhatott oly gyorsan s egyesek tájékozódása továbbra is függôben maradhat Budapesttôl.

Maniu: De uram, hogy mondhat ilyet? Ne bonyolódjék bele még jobban, hogy kimosakodjék.

Iamandi: Óhajtanám, hogy Maniu úr megmagyarázza közbeszólását.

Maniu: Fogom venni a szabadságot.

Iamandi: Képviselô Urak! Megvallom, hogy meglepett Maniu úr közbeszólása. Mert amidôn a fentieket mondottam, nem tettem egyebet, mint hogy reprodukáltam azt