Vincze Gábor

A romániai magyar kisebbség oktatásügye
1944 és 1989 között

II. rész: 1948–1965^*

Az 1948-as "tanügyi reform"

Az 1948. augusztus 3-i 175. számú "tanügyi reform" törvény az egész romániai oktatásügy számára új korszakot jelent, de a magyar nyelvû oktatás szempontjából külön döntô jelentôséggel bír, ugyanis a jogszabály megszüntette az addig egyházi kézben lévô – olykor három-négyszáz éves – elemi- és középiskolákat. (1. szakasz) A három római katolikus egyházmegyének összesen 468; a két református egyházkerületnek 531; az unitárius egyháznak 34; a magyar evangélikus egyháznak 8 oktatási intézményét államosították.¹ (A magyar felekezeti iskolák jelentôségét mutatja az a tény is, miszerint az 1947/48-as tanévben az összes magyar tannyelvû elemi iskolák diákjainak 45 százaléka; a fôgimnáziumok tanulóinak 75 százaléka; a tanító- és óvónôképzôk tanulóinak pedig 56 százaléka járt az egyházak, vagy különbözô rendek tulajdonában lévô intézménybe.²)

Az egyházi iskolák megszüntetésén túl a törvény felszámolta az addig épp hogy csak megtûrt – és 1947 után egyre szimbolikusabbá váló – magyar oktatási autonómiát is. (Ugyancsak megszûnt az addig létezô – bár 1945 után ugyancsak egyre névlegesebbé váló – egyetemi autonómia is.) Szeptember 1-ével megszûntek az önálló magyar tankerületek; magyar tanfelügyelôk továbbra is maradtak, de a késôbbiekben számuk egyre csökkent. (A magyar tanfelügyelôk számának alakulásáról nem rendelkezünk statisztikai adatokkal, de feltételezzük, hogy amint 1952 után elkezdôdött az államapparátus "zsidótlanítása" és "magyartalanítása", a tanügyigazgatás magyar nemzetiségû alkalmazottainak száma és aránya is minden bizonnyal lecsökkent.)

A tankönyveket országosan "egységesítették", ami a nemzeti kisebbségek sajátos szempontjait figyelmen kívül hagyó tankönyvek megjelenését vonta maga után; az addigi tananyagot a románhoz igazították, megígérve, hogy "a nemzetiségi iskolák tananyagának összeállításánál figyelembe veszik a sajátosságokat." (6. szakasz.)

Az elemi iskola négyosztályos volt, kötelezô, de ingyenes. (A közép- és felsôfokú oktatás esetén tandíjat kellett fizetni, aminek összegét nem mindig a szülô anyagi helyzete, hanem "származása", az elmúlt rendszerben betöltött társadalmi helyzete szabta meg.) A IV. osztály után most az addig a magyarországi oktatásból "örökölt" négy osztályos helyett három osztályos gimnáziumot vezettek be (V-VII. osztályok).

A törvény a középfokú oktatás idejét négy évben szabta meg, és négy iskolatípust hozott létre: a) líceumok, b) pedagógiai iskolák, c) technikai iskolák, d) szakmai iskolák. Az elsô két típus iskolái a közoktatásügyi minisztérium, a másik kettô pedig a különbözô szakminisztériumok (egészségügyi, bányászati stb.) igazgatása alá tartoztak. A törvény 31. szakasza lehetôvé tette, hogy "Az ország sürgôs társadalmi és gazdasági szükségleteinek fedezésére" lerövidítsék a középfokú oktatás idejét három évre. (Ez tette lehetôvé, hogy 1951-ben lecsökkentsék a líceumi oktatást 3 évre – minek következtében az oktatás néhány évig csak tíz tanévre terjedt ki.) Végül pedig három évi átmeneti "engedmény" után a nemzeti kisebbségek gyermekeinek ismét kötelezôvé vált már az elemi elsô osztályában a román nyelv tanulása. (A IV. évtôl kötelezôvé tették az orosz nyelv oktatását is, amit csak a Szovjetuniótól való fokozatos eltávolodás egyik kísérôjelenségeként 1963-ban szüntettek meg.)

A tudományegyetemek az oktatásügyi minisztérium, míg a különbözô profilú felsôfokú oktatási intézetek (fôiskolák) a különbözô szakminisztériumok felügyelete és irányítása alá tartoztak. Az egyetemek hallgatói létszámát minden évben – "az ország szükségleteinek megfelelôen" – a minisztertanács (!) állapította meg. (Ez a totális központosítás a késôbbiekben nagyban megkönnyítette Bukarest számára, hogy a felvett magyar hallgatók számát fokozatosan csökkentse.)

A magyar kisebbséget érintô intézkedésektôl eltekintve, általánosságban elmondható: az 1948-as "tanügyi reform" után a román iskolarendszer – egyébként is hagyományos – etatista jellege, túlközpontosítottsága tovább nôtt – akárcsak a többi kelet-európai "népi demokratikus" ország oktatási rendszere.

A magyar nyelvû oktatás helyzete
a "klasszikus sztálinizmus" Romániájában
(1948–1955)

Változások a felsôoktatásban

A "reformtörvény" megjelenésének másnapján, augusztus 4-én kiadták a 177. számú "kultusz"-törvény. Ez minden egyháznak egy papnevelô intézetet engedélyezett, ezért a római katolikus egyház esetében csak a gyulafehérvári szeminárium maradhatott fönn a továbbiakban. (Nemcsak a temesvári, vagy a szatmárnémeti, hanem a bukaresti és a iasi-i szemináriumok is megszûntek.) 1948. november 15-én a bukaresti hatóságok nyomására "egyesültek" a református, valamint az unitárius teológiák és megalakult az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet. (Ez a Bukarestbôl "levezényelt" egyesülés feltehetôen azt a célt szolgálta, hogy a lelkészképzés fölötti állami ellenôrzés ezáltal is hatékonyabbá váljék...)

A felsôfokú oktatásban az 1948. október 26-án megjelent – az egykorú sajtóban "felsôoktatási törvénynek" titulált – 263327. számú közoktatásügyi miniszteri rendelet hozott jelentôs változásokat. Ezzel – szovjet mintára – az egész országban "leválasztották" a tudományegyetemek orvosi karait és létrehozták az önálló orvosi egyetemeket. Így jött létre a Bolyai Tudományegyetem orvosi karából is a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet (Institutul medico-farmaceutic, cu limba de predare maghiarã din Tg. Mures). Az 1948. októberi "felsôoktatási törvény" elôkészítése kapcsán a közoktatásügyi minisztériumban felmerült az a terv, hogy a Bolyai Tudományegyetemen megszüntessék a közgazdászképzést, Marosvásárhelyen pedig – a korábbi ígéretek ellenére – még se engedélyezzék a gyógyszerészkar felállítását. Bár ezeknek az elképzeléseknek a megvalósítását a két magyar egyetem vezetôségének sikerült megakadályoznia, ám Marosvásárhely nem kapta meg a doktori fokozat megadásának a jogát. Egy év szívós tárgyalásaira, alkudozására volt szükség ahhoz, hogy a magyar egyetem egyenrangú legyen a többi román orvosi egyetemmel.³ Az október 26-i rendelet szerint végül az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet általános orvosi, gyerekgyógyászati, gyógyszerészeti, közegészségtani és fogászati karokkal jött létre. (Az 1950/51-es tanévben 927 hallgatója volt az intézetnek.)

Az október 26-i rendelet a Bolyai Tudományegyetemet is átszervezte: ekkor állították fel a pedagógiai és pszichológiai kart 2 tanszékkel; a filozófiai kart 4 tanszékkel; a filológiai kart 5 tanszékkel; a történelem-földrajzi kart 7 tanszékkel; a természettudományi kart 8 tanszékkel; a matematikai és fizikai kart 10 tanszékkel; a kémiai kart 5 tanszékkel és a közgazdaság-, jog- és közigazgatás-tudományi kart 18 tanszékkel. (Az 1950/51-es tanévben 1418 hallgatója volt az egyetemnek.⁴) A magyar tudományegyetem azonban nem sokáig maradt ilyen szervezeti keretek között, mert 1950-ben megszüntették a pedagógiai és pszichológiai, valamint a filozófiai kart.

A szervezeti változások mellett legalább ilyen fontosak volt az oktatói karban lezajlott személyi változások is. A polgári demokrácia értékrendjéhez kötôdô, nagy tekintélyû professzorok 1947 ôszi nyugdíjazása után, egy évvel késôbb, 1948 ôszén a magyar állampolgársággal rendelkezô oktatók nagy többségének nem újították meg a szerzôdését. Bár még néhányan (László Gyula, Incze Miklós, Entz Géza) az 1948/49-es tanévben is Kolozsváron maradhattak, már sejteni lehetett, hogy a "vendégoktatóknak" hamarosan véglegesen távozniuk kell Erdélybôl. (Marosvásárhelyrôl az utolsó professzorok – Miskolczy Dezsô kivételével – 1953-ban kényszerültek visszamenni Magyarországra. A marosvásárhelyiek valószínûleg azért maradhattak tovább, mert a kiváló orvosokra a román államnak is szüksége volt, és maga az orvostudomány is ideológiailag "veszélytelenebb" diszciplína volt, mint például a történelem, vagy a néprajz.)

Az új – életkorukat tekintve igen fiatal, húszas-harmincas éveikben járó – "egyetemi káderek" származásukat tekintve három kategóriába sorolhatóak: egy részük a középiskolákból került az egyetemre. (A romániai magyar társadalomnak – ekkor még meglévô – aránylag gazdag értelmiségi-szellemi tartalékát mutatja az a tény is, hogy a középiskolai tanárokból egyetemi oktatókká kinevezettek legnagyobb része az elkövetkezô években/évtizedekben megállta a helyét, és komoly tudományos tevékenységet mutatott fel, mint például Bodor András, Márton Gyula és mások.) Az új oktatói gárda másik kategóriáját azok az oktatók alkották, akiket a politikai, írói múltjuk miatt neveztek ki egyetemi tanárrá. (Bányai László, Nagy István, Erdélyi László és mások.) Ezeknek a személyeknek a kiválasztásánál már fontosabb volt az ideológiai, mint a szakmai felkészültség. Az egyetemi oktatásba 1948 után bekerültek harmadik kategóriáját azok a személyek alkották, akik vagy frissen végzettek, vagy még csak harmad-negyed éves hallgatók voltak, akiket tanársegédi megbízással gyakornoknak neveztek ki, és akik késôbb az egyetem professzorai lettek, mint pédául Tóth Sándor, Kallós Miklós és mások.⁵

A magyarországi professzorok (kényszerû) távozását követôen – már az "osztályharc fokozódása" közepette – a magyarországi Rajk-per romániai visszhangjaképpen 1949. november 3-án a Securitate letartóztatta dr. Csôgör Lajost, a marosvásárhelyi orvosi egyetem, és Balogh Edgárt, a Bolyai egyetem rektorait, majd 1952. augusztus 30-án Demeter Jánost, a Jog- és Közgazdaságtudományi Intézet dékánját, az egy évvel korábban szabadon engedett Balogh Edgárt, valamint Jordáky Lajost, a Bolyairól még 1947-ben elbocsájtott szociológia professzort.

1952 ôszén újabb nagyarányú "tisztogatás" zajlott .a Bolyai egyetemen is. Szeptemberben eltávolították a Bolyai Tudományegyetemrôl a "régi garnitúra" ott maradt szakemberei közül Jakó Zsigmondot, Szabó T. Attilát, valamint az ideológiailag megbízható "ifjú káderek" egy részét, többek között Benkô Samut és Hajós Józsefet. A fanatikus sztálinista Nagy István rektort pedig ekkor Bányai László "váltotta" fel. (Az eltávolítottak egy része 1-2 év múlva visszakerülhetett az egyetemre.) Nemcsak a Bolyai Tudományegyetemen folyt ekkor "tisztogatás", hanem a Protestáns Teológián is. 1949-ben a legtekintélyesebb professzorokat, Tavaszy Sándort, Gönczy Lajost, id. Nagy Gézát és Imre Lajost eltávolították ("kényszernyugdíjazták").

Az 1946-ban létrehozott kolozsvári Magyar Zene- és Színmûvészeti Intézet helyett a már említett október 26-i rendelet felállította az önálló Magyar Mûvészeti Intézetet (Institutul de artã din Cluj, cu limba de predare maghiarã) zenei, színmûvészeti és képzômûvészeti karokkal. (A zenemûvészati karon olyan elismert zenetudósok oktattak, mint Jagamas János és Lakatos István, míg a színmûvészeti kar tanárai között találjuk ekkor többek között Senkálszky Endrét és Tessitori Nórát.) 1950-ben ismét átszervezték a mûvészképzést. Ôsszel – az elkövetkezô évek gyakorlata szerint – egyesítették a magyar és román mûvészképzést és létrehozták a magyar- és román tagozatos Ion Andreescu Képzômûvészeti, a Gheorghe Dima Zenemûvészeti és a Szentgyörgyi István Színmûvészeti Intézeteket. (A három intézetben az 1950/51-es tanévben összesen 174 magyar nemzetiségû diák tanult.) A Képzômûvészeti Intézet románosítása már 1951 ôszén elkezdôdött, amikor – egy kortársi visszaemlékezés szerint – a megszûntetett iasi-i képzômûvészeti intézetbôl 100 román diákot Kolozsvárra "irányítottak át" és ezzel az utóbbi helyen 2/3-ra nôtt a román hallgatók aránya.⁶

A magyar nyelvû agrármérnök képzés kérdése szintén az 1948. október 26-i rendelettel oldódott meg: ez ugyanis felállította az Agrártudományi Intézet magyar tagozatát, (Institutul agronomic din Cluj, facultatea agrotehnicã cu limba de predare maghiarã), ahol kezdetben 4, majd 5 éves mérnökképzés folyt.

Az ötvenes évek elején tovább folytatódtak Kolozsváron az intézményi "átszervezések": 1951. október 1-én beindult a kolozsvári Jog- és Közgazdaságtudományi Intézet, melyet a Bolyai jog- és közgazdaságtudományi, valamint a Babes egyetem jogi karának összevonásával hoztak létre. Ekkor az immáron új intézmény Bástya utcai épületébôl ki kellett költöztetni a Pedagógiai Fôiskolát, amely a Bolyai Tudományegyetem megmaradt épületeibe szorult. A Jog- és Közgazdaságtudományi Intézet azonban nem volt hosszú életû, mivel 1953. augusztus 31-ével az önálló intézmény megszûnt. A magyar jog- és közgazdaságtudományi kar azonban a Bástya utcai épületét nem "vitte" magával, mert azt a Mechanikai Intézet kapta meg, ezért az elôbbi kénytelen volt a magyar egyetem már úgyis túlzsúfolt Horea úti épületébe szorulni. (Természetesen a Babes Tudományegyetem a szétváláskor vitte magával a saját épületét.)

A Magyar Autonóm Tartomány 1952-es felállítása után hamarosan kiderült, hogy ebbôl a bukaresti pártvezetés "magyar kultúrgettót" akar csinálni. Ennek volt az egyik feltûnô jele, hogy a kolozsvári Színmûvészeti Intézet magyar tagozatát, mint önálló intézetet 1954. szeptemberi hatállyal a Magyar Autonóm Tartomány központjába, Marosvásárhelyre helyezték, ami a magyar értelmiség körében nagy felháborodást váltott ki. (1954-55-ben már arról is "kósza hírek keringtek" Kolozsváron, hogy a Zenemûvészeti Intézetet is Marosvásárhelyre költöztetik –, ahol sem opera, sem filharmónia nem mûködött.⁷)

A magyar kisebbséget elsô vesztesége a mûszaki oktatás terén érte. Az elôzményekhez tartozik, hogy a román illetékesek már a "tanügyi reform" idején felvetették a magyar tagozat megszüntetését. A Mechanikai Intézet (Institutul de mecanicã din Cluj) 1948. decemberi felállítása után a megszûnt Villamos és Gépipari Almérnöki Intézet magyar tagozatának az oktatói és hallgatói, valamint a Román Munkáspárt kolozsvári szervezete kérésére ekkor még a minisztérium lehetôvé tette, hogy kezdetben az elméleti jellegû tantárgyakat magyar nyelven is elôadják.⁸ Az anyanyelvi oktatás további szélesítésére azonban már nem került sor, mivel a minisztérium nem járult hozzá a tantestület magyar oktatókkal történô bôvítésére, ezért az 1948/49-es tanévben a 47 tantárgyból csak 9-et adtak elô magyarul is.⁹ (Mindeközben a hivatalos kimutatásokban a Mechanikai Intézet is kéttagozatos intézményként szerepelt!) Az oktatásügyi minisztériumban az ötvenes évek elején végül az az álláspont gyôzedelmeskedett, hogy az ipari vállalatok államosítása után "fölösleges" a magyar nyelvû mechanikai oktatás. Ennek következtében az 1953–54-es tanévvel megszüntették a magyar tagozatot.

Az alsó- és középfokú oktatás helyzete

Bár még az 1948-at követô néhány évben is tovább nôtt az alsó- és középfokú iskolák és tagozatok száma, az országban végbemenô politikai folyamatok következtében megváltozott az oktatás tartalma, minôsége. Az 1948-as "fordulat" után a kommunista párt vezetése az addigiakhoz képest is erôteljesebben avatkozott bele az oktatásba. Egyrészt az 1948-as "reform" után az addig a felekezeti oktatási intézményekben dolgozó, általában kiváló szakmai munkát végzô pedagógusoknak csak egy részét vették át az államosított iskolákba, és azoknak is nagy hányadát az ötvenes évek elsô felében "leépítették". A pótlásukra a "dolgozó osztályok" soraiból sebtében kiképzett, szakmailag sokszor hiányos felkészültségû, de ideológiailag maximálisan megbízható tanítók, tanárok kerültek az iskolák falai közé. Ez az általános folyamat természetesen a magyar kisebbség oktatási intézményeit sem hagyta érintetlenül.

Az ideológiai "agymosás", (vagyis a marxista-leninista politikai nevelés és oktatás) egyaránt érintette az oktatásügy két fôszereplôjét, a tanulókat és pedagógusokat is. 1949. április végén – szovjet minták alapján – megalakították a pionír (úttörô) szervezeteket a 9-14 éves tanulók számára. (Erdélyben elsôként május közepén Marosvásárhelyen már meg is alakultak az elsô pionírcsoportok.) A pedagógusok rendszeresen részt vettek a különféle "ideológiai gyorstalpalókon", marxista-leninista tanfolyamokon. Mindezek mellett a különbözô éppen aktuális ("antiklerikális", "titoellenes" stb.) kampányokon, tavaszi szántásra, ôszi betakarításra történô "mozgósításokon" stb. is részt kellett hogy vegyenek.¹⁰ (Az "iskolánkívüli munka" méreteire jellemzô, hogy egy 1950-es oktatásügyi minisztériumi rendelet szerint a tanárok heti munkaideje 48 óra volt, amibôl 30 órát (!) az iskolánkívüli tevékenységre kellett fordítani.¹¹)

Ami a magyar nyelvû elemi- és középfokú oktatás kereteit illeti, az 1948. augusztus 3-i "tanügyi reform" után egyaránt voltak optimizmust és pesszimizmust sugalló események. Az elemi iskolák száma tovább gyarapodott és 2.200 fölé nôtt, a középiskolák száma azonban jelentôsen lecsökkent: a tanügyi reformot követô tanévben 184 helyett csupán 79 magyar tannyelvû középiskola mûködött, amibôl azonban 24 csak tagozat volt. A középiskolák száma a következô tanévben, 1949/50-ban 106-ra nôtt, de ebbôl majd' 40 százalék csupán tagozat volt. Ez a csökkenés fôleg az elméleti középiskolákat sújtotta, amelyeknek éppen az értelmiségi utánpótlásban volt fontos szerepük: míg 1947-ben 64, döntô részben humán líceum/fôgimnázium mûködött, addig ez a tanügyi reform után 22-re csökkent. Olyan tradicionális magyar iskolavárosokban szûnt meg a magyar nyelvû elméleti képzés, mint Nagyenyed, Gyulafehérvár és Máramarossziget. Jellemzô az is, hogy az ekkor még mindig mintegy 80 százalékban magyar lakosságú Marosvásárhelyen, vagy Szatmárnémetin ugyanannyi elméleti iskolája volt a románoknak, mint a magyaroknak. (A pártvezetés kétarcú magyarság-, illetve iskolapolitikáját jól mutatja az a tény, hogy miközben például Gyulafehérváron megszûnt a magyar nyelvû középfokú oktatás, addig Bukarestben 1949 ôszén új épületet kapott a volt református elemi iskola – 1945 után Egységes Magyar Gimnázium – és létre hozták a 12 osztályos 5. sz. Matematika-Fizika Líceumot az ott élô magyar diaszpóra gyermekei számára.¹²)

1952-ben újabb alkotmányt született, melyben a nemzetiségi oktatásról szóló fejezet szinte szó szerinti ismétlése az 1948-as alaptörvény passzusainak. (Az egyetlen – fogalmi – változás csupán annyi, hogy a "nemzetiségek" helyett a "nemzeti kisebbségek" kifejezés bukkant fel a szövegben.¹³) Az újabb alaptörvény azonban létrehozta a székelyek lakta területekbôl a Magyar Autonóm Tartományt.

A MAT szerteágazó problémájának taglalása helyett ezúttal csak témánkhoz kötôdve annyit kívánunk megjegyezni, hogy – miközben lassan semmiféle autonómiával nem rendelkezett, az anyanyelvi oktatás a tartományban egyelôre megnyugtató helyzetben volt. Az 1952/53-as tanévben a tartományban 250 hétosztályos elemibôl 201 (80 százalék), a 12 középiskolából pedig 9 (75 százalék) volt magyar tannyelvû.¹⁴ (A magyar kisebbség aránya ekkor mintegy 77 százalékra tehetô.) Egy másik adat szintén azt mutatja, hogy a magyar tannyelvû oktatási intézmények aránya nagyjából megfelelt a MAT-on belül élô magyar lakosság arányszámának. Az 1953/54-es tanévben például a 781 négy- és hétosztályos elemi iskolák közül 569 (73 százalék) volt magyar tannyelvû. Ezzel szemben a tartományi székhelyen – bár a lakosság 75 százaléka volt magyar – 22 magyar és 13 román tannyelvû középiskola mûködött.¹⁵

A "lenini-sztálini nemzetiségi politika" másik "kirakatvívmánya" a Magyar Autonóm Tartomány létrehozása mellett a moldvai csángó iskolák létrehozása volt. A magyar tannyelvû iskolák létrehozásának közvetlen elôzményei 1947-ig nyúlnak vissza, amikor is az év végén tefan Voitec nemzetnevelésügyi miniszter elrendelte 4 magyar tannyelvû I-IV. osztályos elemi iskola felállítását Lészped, Klézse, Külsôrekecsin és Újfalu (Ferdinánd) falvakban, aminek következtében 1948 januárban 8 tanító¹⁶ már 824 beiratkozott gyermeket tanított a magyar nyelvû írás-olvasásra. A moldvai magyarság (csángók) a modernkori történelmükben elôször juthattak magyar iskolákhoz. A jó évszázados erôszakos asszimilációs politika miatt azonban ekkor már csupán kb. 100000 csángó beszélt magyarul, ám a magyar iskolahálózat felállításával reális esély nyílt arra, hogy a nyelvvesztés folyamata idôvel megálljon.

A kezdet biztató volt: az 1951/52-es tanévben a minisztériumi statisztika szerint Bákó tartományban már 38 csángók lakta településen folyt magyar nyelvû oktatás. (A Iasi tartománybeli nagy csángó településen, Szabófalván és a déli csángó falvakban, mint például Ploskucén, Gajcsána, Magyarfalu nem jöhettek létre magyar iskolák, bár igény volt a magyar nyelvû oktatásra.) A magyar tannyelvû I-IV. osztályok mellett magyar óvodákat is létesítettek. (1952/53-ban már 13 faluban mûködött magyar óvoda.) A bákói pedagógiai líceumban (tanítóképzôn) az 1952/53-as tanévben megnyílt a magyar tagozat, amelynek az lett volna a feladata, hogy a csángók közül kinevelje a magyar iskolák tanszemélyzetét. (Az elsô évben 31-en jártak a magyar tagozatra.)

A biztató kezdetet azon a gyors hanyatlás követte: miközben az ötvenes évek elején több csángó faluban még újabb és újabb magyar osztályokat szerveztek, 1949-ben Bogdánfalván már meg is szûnt a magyar nyelvû oktatás. 1953-55 között az iskolafelszámolás eredményeként az alig pár éves iskolák sorra szûntek meg. Mindennek több oka is volt. Az objektív okok között említhetjük, hogy egykorú beszámolók és a visszaemlékezôk szerint az iskolák nem egy helyen oktatásra teljesen alkalmatlan, rossz épületekben voltak. (A falu egyetlen, oktatásra alkalmas épülete ugyanis a román nyelvû oktatást szolgálta.) Ráadásul igen hiányosan voltak ellátva iskolai felszereléssel, szemléltetô eszközökkel. Mindezek mellett a tanítók egy része szakmailag gyenge felkészültségû volt, vagy gyenge román tudással rendelkezett. (Pedig ez különösen fontos volt azon a vidéken, ahol az elôrehaladott nyelvváltás miatt a tanulók szókincsének egy része már román volt.)¹⁷ A szubjektív tényezôk között említhetjük, hogy a román sovinizmus szellemiségével beoltott, legtöbbször csángó-magyar ôsöktôl származó katolikus papok, valamint a román államapparátus helyi képviselôi részérôl egyre nagyobb nyomás nehezedett a szülôkre, hogy vegyék ki a gyermekeiket a magyar iskolákból.

A "nacionálsztálinizmus" magyarság- és iskolapolitikája
(1955-1965)

Románia azon országok közé tartozott, ahol a Szovjetunióból kiinduló desztalinizációs folyamat nem tudott gyökeret verni. A Moszkva által közép- és kelet-európai csatlósai számára biztosított nagyobb önállóságot a bukaresti vezetés arra használta ki, hogy kiépítse sajátos politikai rendszerét, mely a sztálinizmust ötvözte a hagyományos román nacionalizmussal. Mindennek elôbb-utóbb a magyar és a többi nemzeti kisebbséggel szembeni politikában is meglett a hatása: többek között a anyanyelvükön folyó oktatás lassú, fokozatos fölszámolása. Elôször természetesen a szórványvidéken, a kis létszámú elemi iskolák számolták föl vagy vonták össze a román osztályokkal. (Nem véletlen, hogy míg a gyarapodás éveiben a központilag irányított magyar sajtó diadalittasan számolt be a nemzetiségi iskolák gyarapodásáról, addig az ötvenes évek elejétôl szinte semmilyen iskolastatisztikát nem közöltek az újságok hasábjain.)

1953 januárjában valószínûleg kevesen sejtették, hogy az RMP elsô titkára, Gheorghiu-Dej kijelentése, (miszerint a Román Népköztársaságban "megoldották a nemzeti kérdést"¹⁸) egy korszak végét jelzi: vége az "aktív magyarságpolitikának" vagyis nem lehet többé számítani további "engedményekre" a magyar kisebbséggel kapcsolatos politikában. Témánk szempontjából ez annyit jelent, hogy ezentúl nem bôvülnek tovább az anyanyelvi oktatás keretei, hanem éppen ellenkezôleg: az ötvenes évek közepétôl inkább a lehetôségek szûkítésérôl van szó. Elsô lépésként a nemzetiségek nyelvén folyó szakmai oktatás felszámolására tettek kísérletet: 1955. január 30-án a lapok közzé tették az RMP Központi Vezetésének és a minisztertanácsnak a határozatát a tanonciskolák, mûszaki iskolák és mesteriskolák megszervezésérôl. Ebben azonban egy szó sincs a nemzeti kisebbségek nyelvén megszervezendô mûszaki iskolákról, ami jelzi, hogy a pártvezetés már nem is számolt azzal, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvén is lesz majd szakemberképzés. (A határozat megjelenésének évében, 1955-ben már csupán 6 technikumban folyt magyar nyelven oktatás.)

1955 ôszén a magyar nyelvû felsôoktatást újabb veszteség érte: nem hirdettek felvételit a Mezôgazdaság-tudományi Intézet magyar tagozatára. A cél ekkor is ugyanaz volt, mint a Mechanikai Intézet esetében: a magyar nyelvû felsôfokú szakképzés felszámolása. (1956 nyarán – a börtönébôl egy jó évvel korábban szabadult – Jordáky Lajos úgy tudta, hogy: "A Mezôgazdasági Akadémia magyar tagozatát a leninizmusra való hivatkozással zárták be. A Központi Bizottság szerint a felsôiskolai szakoktatás természetszerûen csak az állam hivatalos nyelvén engedhetô meg."¹⁹)

Ezekkel a negatív intézkedésekkel párhuzamosan – mintegy a román pártvezetés taktikázását mutatva – 1955. májusában nagyszabású évfordulós ünnepségekre: a Bolyai Tudományegyetem 10 éves fennállásának megünneplésére kerül sor Kolozsváron. Május 31-én az ünnepi, nyílt tanácsülésre bevonul az 1949-ben és 1952-ben letartóztatott négy professzor: Balogh Edgár, Csôgör Lajos, Demeter János és Jordáky Lajos. Az ünnepségek kapcsán a tartományi magyar pártlapban, az Igazságban szalagcímmel szerepel, hogy "A Bolyai Tudományegyetem – pártunk és kormányunk nemzetiségi politikájának nagyszerû mûve."²⁰ (Fél évtized sem telik el, és kiderül, hogy a Bolyai létrehozása nem a párt magyarságpolitikájának "nagyszerû mûve", hanem politikai hiba volt...)

Amikor 1956 elején megkezdôdtek az elôkészületek a 11 éves oktatásra való visszatérésre, az "oktatás színvonalának emelését" megcélzó párthatározat tervezetének vitája közben az is megfogalmazódott, hogy: "általánosítsák a vegyes iskolákat és osztályokat: kötelezô módon szervezzék meg, hogy az V. osztálytól kezdve is legalább két párhuzamos osztály legyen a hétosztályos iskolákban; nyújtsanak lehetôséget ahhoz, hogy a vegyes lakosságú helységekben egységes, hétosztályos elemi iskolákat és középiskolákat létesítsenek román tannyelvû tagozattal vagy osztályokkal, és a nemzeti kisebbségek nyelvén mûködô tagozatokkal és osztályokkal."²¹ (Kiemelés tôlünk, V. G.) Végül az 1956. július 20-án megjelent, 1380. számú, "az általános oktatás megjavítását" célzó rendelet alapján, (amely visszaállította az 1951-ben megszûnt 11 éves oktatást) a hároméves gimnáziumi osztály (V-VII. osztályok) után ismét négy éves középiskolákban lehetett tovább tanulni, de az utolsó két évben (X-XI. osztályok) két irányba vált szét a képzés: reál és humán tagozatra. Ebbe a rendeletbe azonban átvették a korábbi tervezetnek azt a passzusát is, amely elôírja a vegyes – román és nemzetiségi tagozatos – oktatást megszervezését: "A többnemzetiségû vidékeken és helységekben román és kisebbségi tagozatokkal, illetve osztályokkal rendelkezô iskolákat kell létesíteni." (Kiemelés tôlünk, V. G.) A kisebbségek felháborodását csillapítandó, viszont a határozat az 1948-as reform elôírásával szemben a kisebbségi tanulóknak csak az elemi iskola második osztályától teszi kötelezôvé a román nyelv tanulását.

A határozat végrehajtását az illetékesek rögtön elkezdték, aminek következményeként elkezdôdött egy – "tagozatosítás"-nak eufemizált – többéves folyamat, melynek rejtett célja a nemzeti kisebbségk nyelvén folyó oktatás visszaszorítása volt. A magyar (és a többi nemzeti kisebbség) nyelvén oktató iskolák "romanizálása" két módon történt: az addig önálló adminisztrációjú kisebbségi és román iskolák "összevonásával", valamint úgy, hogy ahol csak kisebbségi nyelven folyt oktatás, ott román tagozatot hoztak létre. Az "eredmény" nem is maradt el: míg az 1955/56-os tanévben 1022 I-IV. osztályos magyar tannyelvû önálló elemi iskola mellett mindössze 38 tagozat mûködött, addig a következô tanévben az önálló elemi iskolák száma lecsökkent 940-re, a tagozatok száma pedig 163-ra ugrott. Hasonló változás figyelhetô meg a magyar tannyelvû hétosztályos iskolák esetében is, ahol 1956 ôszén megháromszorozódott (10-rôl 33-ra nôtt) a tagozatok száma, a líceumok esetében pedig – ahol már 1955-ben is a magyar iskolák majd' fele volt tagozatos – 1956 ôszén már meghaladta a tagozatok száma (62) a kizárólag magyar tannyelvû líceumok számát (43). A legdrasztikusabb változás – a hivatalos statisztika szerint – a pedagógiai líceumok (tanítóképzôk) terén történt: amíg az 1955/56-os tanévben még 672 tanulóval 4 önálló líceum és 10 tagozat mûködött, addig 1956 ôszén megszûnt az összes önálló magyar pedagógiai líceum és csupán 5 tagozaton tanítottak – mindössze 246 tanulót!²² (Az országos statisztikai évkönyvbôl kiolvasható drámai változást megerôsítik a Magyar Autonóm Tartomány 1960-as statisztikai évkönyvében található adatok is.) Ilyen nagyarányú csökkenés nem fordult elô egészen a nyolcvanas évek közepéig! Hogy pontosan mi történt, mely iskolák és tagozatok szûntek meg, illetve az addig pedagógia szakra járó tanulókkal mi történt, nem tudjuk.

Az elmúlt fél évtized nacionalista, magyarellenes kisebbségpolitikája miatt a magyar értelmiség soraiban a feszültség 1956 nyarára szinte tapinthatóvá vált. Ezt – az SZKP XX. kongresszusát követôen egyébként is elbizonytalanodott – bukaresti pártvezetés is érzékelte, ezért 1956 augusztusában Kolozsvárra küldött egy Miron Constantinescu közoktatásügyi miniszter vezette "tûzoltóbrigádot", azzal a nem titkolt céllal, hogy az "ráncba szedje" a renitenseket.²³ A csapat több, heves megbeszélést folytatott a prominens kolozsvári magyar értelmiségiekkel, akik a bukarestieket meglepve, igen keményen léptek fel a kisebbségi sérelmek orvoslása érdekében: többek között elhangzott, hogy ismét magyar alminisztert kell helyezni az oktatásügyi minisztériumba, vissza kell állítani a mezôgazdasági fôiskola magyar tagozatát és általában a kisebbségi nyelvû szakmai oktatást; ugyancsak vissza kell állítani az elmúlt fél évtizedben megszüntetett kétnyelvû feliratokat; többen egy havi mûvelôdési szemle, valamint egy gyermeklap létesítését követelték, míg végül olyan "renitensek" is akadtak, akik egyenesen egy nemzetiségi érdekképviseleti szerv létrehozását követelték. (Ez utóbbi követelést egyetlen ember nem támogatta: Bányai László.²⁴)

Az egységes fellépés hatására a "tûzoltóbrigád" a korbács politikája helyett kénytelen voltak a mézesmadzag politikájához folyamodni: kénytelenek voltak az elhangzott követelések egy részét teljesíteni. Részben ennek hatására a tanév elején néhány erdélyi városban (pl. Szilágysomlyó, Székelykeresztúr Bánffyhunyad stb.) – tagozati szinten – visszaállították az 1948-ban megszüntett elméleti oktatást, majd Szászrégenben, Szecselevárosban (Négyfalu) és Székelyhídon – kéttagozatos – középiskolák nyithatták meg kapuikat. Ugyanekkor engedélyezték a moldvai csángók számára a bákói és lészpedi iskolákban a magyar tannyelvû V. osztályok beindítását is. Az engedmények sorába tartozott az oktatásügyi minisztérium – hosszas tárgyalások után – megváltozott álláspontja is, minek eredményeképpen a Bolyai Tudományegyetem esetében visszaállították az elôzô évi felvételi keretszámokat, valamint néhány megszüntetett tudományszakot. Ismét megjelentek a kétnyelvû feliratok Kolozsváron (hogy egypár év múlva végleg eltûnjenek). Az oktatásügyi minisztérium keretén belül novemberben felállították a Nemzetiségi Vezérfelügyeletet (élére kinevezve Bányai Lászlót, a Bolyai Tudományegyetem ôsszel leváltott rektorát), ahol a magyar mellett német, szerb-horvát, szlovák, ukrán és jiddis nyelvû oktatás is kapott egy-egy fôfelügyelôt. (Ekkor még az az elképzelés is felmerült, hogy a Mechanikai Intézet 1954-ben felszámolt magyar tagozatát Marosvásárhelyen állítsák újra fel.²⁵) A budapesti forradalom kirobbanása elôtt 2 nappal, október 21-én a kolozsvári pártlapban, az Igazságban közlemény jelent meg, miszerint: "Az illetékes szakminisztériumok bürokratikus intézkedései miatt tavaly és tavalyelôtt a kolozsvári Mezôgazdaság-tudományi Intézet magyar tagozatán megszüntették az elsô- és másodévet. Pártunk Központi Vezetôsége felülvizsgálta a szakminisztériumok intézkedéseit és megállapította, hogy azok nem felelnek meg a párt nemzeti politikája szellemének... A Központi Vezetôség elhatározta a bürokratikus intézkedés azonnali megszüntetését..." Ennek következtében utólag – a tanév megkezdése után néhány héttel! – sebtiben felvételi vizsgákat tartottak, a másodévre pedig a Bolyai Tudományegyetem rokon szakjairól "irányítottak át" diákokat. Még október 6-án, ugyancsak az Igazság szerkesztôségi cikkben foglalkozott azzal, hogy a VIII. osztályokba történô felvételik során milyen magyarellenes diszkriminációk történtek, és közölték a visszaélésért felelôs vezetô leváltásának hírét.

Még mindig a "nagylelkûbb" kisebbségpolitika folytatásaként az 1956/1957-es tanév elején több magyar tannyelvû középiskola jeles magyar személyiségek neveit vehette föl: ekkor kapta a nevét a kolozsvári Brassai és az Ady, a szatmárnémeti Kölcsey, valamint a zilahi Ady Líceum. A Nemzetiségi Vezérfelügyelet határozata alapján 1957-tôl a kisebbségi nyelven történô oktatáshoz elegendô volt, ha az V. osztályba 15 tanuló, a VI. és VII. osztályokba pedig 10 tanuló jelentkezett. Újabb "engedmény" volt az is, hogy az 1957 június 26-i fôiskolai reform engedélyezte a nemzeti kisebbségeknek, hogy anyanyelvükön felvételizhessenek.

A pártvezetés 1956 nyár végi-ôszi "engedékeny" magyarságpolitikájának csak egy "szépséghibája" van: éppen a leglényegesebb téren: az "iskolatagozatosítás" esetében nem történt semmiféle pozitív változás sem...

Az '56-os magyarországi forradalom hatása

A magyarországi forradalmi eseményeknek a magyar értelmiség – fôleg az egyetemi ifjúság, és a középiskolások körében széleskörû visszhangja támadt: a budapesti hírek hatására a diákok is jogokról, diákönkormányzatról kezdtek beszélni, és más egyéb "felelôtlen kijelentéseket" hangoztattak. Amint azonban ismertté váltak a különbözô mozgolódások, szervezkedések, a román pártvezetés részérôl rögtön készen állt a vád: az erdélyi magyar értelmiséget – különösen a diákságot – a magyarországi "ellenforradalom", valamint a "burzsoá nacionalizmus" – úgymond – "megfertôzte".²⁶ (Gh. Gheorghiu-Dej a Magyar Autonóm Tartomány 1956. decemberi pártkonferenciáján tartott expozéjában már a romániai magyarság egészét a szocialista Románia iránti illojalitással vádolta.²⁷) A késôbbi fejlemények pedig azt mutatják, hogy az "ellenforradalmi, burzsoá nacionalista megnyilvánulásokból" Bukarest azt a következtetést vonta le, hogy egyfelôl az államvédelmi szerveknek határozottan le kell csapni az "ellenforradalmi nézeteket hangoztató elemekre", másfelôl pedig gyökeresen szakítani kell a korábbi hibás, "túlzottan engedékeny" magyarságpoliotikával, vagyis folytatni kell a "burzsoá nacionalizmus" fészkeinek bizonyuló magyar oktatási nyelvû iskolák romanizálását.

Az elsô letartóztatások még 1956. október 24-én éjszaka történtek. Ekkor tartóztatták le a Ion Andreescu Képzômûvészeti Intézet két diákját, (Balázs Imrét és Tirnován Arisztidet), akik aznap a tanintézetükben tartott diákgyûlés szervezôi voltak. Balázs az ott felolvasott 5 pontos követelésében többek között egyetemi autonómiát követelt, valamint azt, hogy a diákszövetségek ne csak a kelet-európai, hanem a nyugati diákszövetségekkel is fölvehessék a kapcsolatot, és tegyék fakultatívvá a "melléktantárgyakat": a marxizmust, az orosz nyelvet és a pedagógiát.²⁸ Hasonló követeléseket fogalmazott meg Várhegyi István, a Bolyai hallgatója is a bölcsészkari diákszövetség általa kidolgozott programtervezetében. (Az utóbbi dokumentumról Fazekas Jánosnak és Leonte Rãutunak egy december 5-i jelentésében többek között az volt a véleménye, hogy: "nem ismeri el az egyesület alárendelôdését a diákegyesület felsôbb szerveinek, a platformja lényegében nem ismeri el az RMP KB szerepét ezeknek az egyesületeknek az irányításában."²⁹ (A kiemelés tôlünk, V. G.) A képzômûvészeti fôiskolán megtartott diákgyûlés két szervezôjét, majd a Bolyai bölcsészkarának diákjait, Várhegyi István, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket, végül decemberben, illetve 1957 áprilisában a kolozsvári katonai törvényszék "nyilvános lázításért" többévi börtönbüntetésre ítélte. Tavasszal tovább folytak a letatóztatások, ekkor több oktatót (többek között Jordáky Lajost, Bereczki Andrást, valamint Dávid Gyulát) és hallgatót ítéltek el.³⁰

Az elsô nagyobb megtorlási hullámot 1957 nyarától egy enyhe "nyugalmi idôszak" követte, majd miután a hatalom csúcsain véget értek a hatalmi harcok, 1958 második felétôl ismét tömegessé váltak a letartóztatások. Az eddigi ismereteink szerint ez a második hullám érintette leginkább a magyar pedagógustársadalmat, valamint a középiskolai diákságot és az egyetemi-fôiskolai hallgatóságot.³¹ (Romániában egyébként is ekkor tetôzött a letartóztatási hullám, – ami részben összefüggött a Duna-delta kényszermunkatáborainak megnövekedett "munkaerô-szükségletével".) Az 56-os "események" után jó két évvel tartóztatták le a kolozsvári magyar egyetem újabb két oktatóját és három diákját, kiket csak 1959 februárjában ítéltek el. (Gagyi Balla István szerint 1957-58 során mintegy 28-30 kolozsvári egyetemi hallgatót ítéltek el, akik közül 11 volt bolyais.) A megtorlások nem kerülték el a Protestáns Teológiai Intézetet sem: börtönbe került az unitárius, evangélikus és református teológusok nagy része.³² A különbözô – a Securitate embereinek fantáziájában létezô vagy ténylegesen meglévô – szervezkedésben (lásd: EMISZ, Szoboszlay-, Dobai-perek stb.) történt résztvétel miatt több száz diák, tanár került börtönbe. Csak az ún. EMISZ – Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség – szervezkedése kapcsán több tucat brassói és háromszéki középiskolás diák került bíróság elé. (Meg kell jegyeznünk, hogy nem feltétlenül ténylegesen elkövetett cselekmény (vagyis valamilyen szervezkedésben való résztvétel) miatt kerülhetett valaki börtönbe, vagy valamelyik Duna menti kényszermunka táborba. Nem egy esetben – abból a célból, hogy az adott iskolai közösséget és a helyi magyar lakosságot megfélemlítsék – a belügyi szervek mesterségesen kreáltak "ügyeket". (Ilyen eset volt többek között a csíkszeredaiaké is. 1959 áprilisában a csíkszeredai 1. sz. líceum 6 tanárát és 5 diákját tartóztatták le és ítélték el "fölforgatás" vádjával 3-15 év börtönbüntetésre. A visszaemlékezôk szerint azonban a valódi ok az lehetett, hogy a líceum "túl jó" tanulmányi eredményeket tudott felmutatni, emiatt egyes pártfunkcionáriusok szinte "elitintézménynek" tekintették, amely ráadásul "túlságosan magyar szellemiségû" volt.³³

A magyar pedagógusokkal szembeni retorziók, megfélemlítések még a hatvanas évek elején is folytak. Egykorú nagyváradi szemtanúk elmondása szerint: "A városban szóbeszéd tárgyát képezi, hogy Nagyváradon a legveszélyesebb funkció a magyar irodalom tanári funkció... Az utóbbi években több tanárral szemben volt eljárás. Minden tanévben 3-4 olyan eset van, amikor fiatal magyar diákokkal szemben eljárás indul nacionalista szervezkedés címén."³⁴)

Az elemi- és középiskolák "tagozatosításának" folytatása

A fenti idézet is érthetôvé teszi, hogy az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején – a tömeges letartóztatások nyomán – kialakult légkörben a pártvezetésnek nem kellett számolnia semmmiféle komolyabb tiltakozással sem a magyar iskolák "romanizálása", ("tagozatosítása") során. (Elszórt illegális akciókra, "röpcézésekre" azonban néhány helyen sor került, ami ismét csak a hatóságok brutális megtorlását vonta maga után.³⁵)

A "nemzetiségi elszigetelôdés elleni harc" jegyében folyó iskolaösszevonások hivatalos indoklását például egy Magyar Autonóm Tartomány-beli néptanácsi funkcionárius az alábbiakkal indokolta: "A tartományi pártbizottság és a tartományi néptanács végrehajtó bizottsága már évekkel ezelôtt tanulmányozta azokat a lehetôségeket, amelyek megkönnyítik tartományunk román, magyar, német és más ajkú iskolásainak további közeledését, barátságuk elmélyítését. Ennek érdekében támogatták azt az alulról jövô kezdeményezést [sic!], hogy egyesítsék azokat a külön intézményként mûködô román és magyar tannyelvû iskolákat, amelyek ugyanazon épületben vannak. Még 1956-ban megkezdôdött az ilyen iskolák egyesítése..."³⁶ (A kiemelés tôlünk, V. G.) Hogy mégsem az "alulról jövô kezdeményzések" végrehajtásáról van szó, azt egy 1959-es bukaresti magyar követségi jelentés világítja meg. A nagykövet információi szerint ugyanis Athanase Joja oktatásügyi miniszter egy bizalmas beszélgetés során kijelentette: "Az eddigi iskolapolitikájuk a nemzetiségekkel kapcsolatban hibás volt... Tévedés volt eddig a külön magyar anyanyelvû iskolák megengedése. Az egyetemek egyesítésén túl most gondolkodnak a középiskolai kérdések megoldásáról is. Vannak olyan elgondolások, hogy a magyar nyelvû középiskolákban egyes tantárgyakat román nyelven adjanak elô. Ez átmeneti megoldás lenne az elsô évekre, hogy a román nyelvet teljesen elsajátítsák a magyar fiatalok, késôbb pedig teljesen román nyelven taníthassanak."³⁷ (A kiemelés tôlünk, V. G.)

A román tagozatok létesítése inkább a tömbmagyar vidéken fordult elô. Csakhogy ha helyben nem élt elég román iskoláskorú gyermek, akkor távoli vidékekrôl kellett tanulókat hozni a román tagozatra. (Ez a módszer korábban is ismert volt: például a tiszta magyar lakosságú Székelyudvarhelyen a magyar líceum keretében még 1948-ban létrehozott román tagozaton 1954-ben érettségizett 18 tanulót a Regátból, vagy erdélyi románlakta vidékekrôl "toborozták".³⁸) Ha ez a módszer valamiért nem volt alkalmazható, akkor valamilyen úton-módon a magyar gyermekeket kellett a román tagozatba kényszeríteni. Emiatt a hatóságok hol enyhébb, hol durvább módszerekkel igyekeztek a magyar szülôket meggyôzni arról, hogy gyermekeiket a román tagozatra írassák be. (Takács Lajos információi szerint arra is volt példa, hogy a Maros Magyar Autonóm Tartományban a hatvanas évek elején "egyszerûen hamisították a [magyar] szülôk neveit olyan kérvény alá, amelyben a román nyelvû oktatás bevezetését kérték."³⁹)

Milyen következményekkel járt a magyar (és természetesen a többi nemzeti kisebbség) iskoláinak románosítása? Teljes, megnyugtató választ erre a kérdésre egyelôre nem tudunk adni. Mivel 1959 után a statisztikai évkönyvekben semmiféle számadatot nem közöltek az iskolák tannyelvének nemzetiségi megoszlásáról, ezért a hatvanas évek elejérôl csak elszórt adatokkal rendelkezünk.

Annyi azonban ismeretes, hogy milyen eredménnyel járt a "tagozatosítási" politika az 1959-es tanév végéig: a már idézett statisztikai évkönyv⁴⁰ szerint az I-IV. osztályos elemi iskolák esetében a magyar tagozatok számának 1955 és 1956 közötti ugrásszerû növekedése után némi csökkenés következett el: míg az 1956/57-es tanévben 163 tagozat mûködött, 1958/59-ben már "csak" 124. A hétéves iskolák esetében azonban tovább nôtt a tagozatok száma: az elôbbi esetében 1956-hoz képest az 1958/59-es tanévre megduplázódott (33-ról 77-re nôtt), de a magyar tannyelvû iskolák számának még mindig alig 16 százalékát tették ki. A líceumok esetében sokkal roszabb volt a helyzet: az 1958/59-es tanévben 49 önálló iskola és 43 tagozat mûködött A pedagógiai líceumok esetében annyi apró javulás következett be, hogy – feltehetôen a széleskörû felháborodás hatására – a Magyar Autonóm Tartományban újból önállósították az 1956/57-es tanévben "tagozatosított" sepsiszentgyörgyi tanítóképzôt, de ezzel párhuzamosan az 1958/59-es tanévben 5-rôl 4-re csökkent a tagozatok száma. (A szórványos adatok a magyar óvodák "tagozatosítását" is mutatják: így például amíg 1955/56-ban 39669 magyar gyermek járt önálló magyar óvodába, addig 1964/65-ben már csupán 27101.)

A statisztikai évkönyvben megjelent adatok azonban csupán globális adatokat közölnek, területi bontásban nem ismerjük a "tagozatosítás" eredményeit. Ennek ellenére az egyéb részadatok alapján úgy tûnik, hogy a Székelyföldön (a Magyar Autonóm Tartomány területén) az anyanyelvi oktatás eleinte még viszonylag megnyugtató helyzetben volt. Például az 1957/58-as tanévben a 753 elemi- és középiskolából 583 (74 százalék) volt magyar tannyelvû⁴¹. Hogy a hatvanas évek elsô felében miként romlott a helyzet, azt pontosan nem ismerjük, mivel az ötvenes évek végétôl már a Magyar Autonóm Tartomány statisztikai évkönyvében sem közöltek adatokat a magyar oktatásra vonatkozóan.⁴²

A statisztikai adatközlés szûkszavúsága (pontosabban: teljes némasága) ellenére az országos trend ismert: egyre több a magyar-román tagozatos és egyre kevesebb az önálló magyar tannnyelvû elemi- és középiskolák száma. Az 1960-as évek elején – helyszíni beszámolók szerint – például már sem Hunyad, sem Bihar tartományban nem volt egyetlenegy önálló magyar középiskola sem.⁴³ (1964-ben nyugaton már az az – egyébként téves – hír terjedt el, hogy a mintegy kétezer magyar iskola összevonása után 1962 végére már egyetlen önálló magyar iskola sem maradt Romániában...⁴⁴)

Az önálló magyar iskola "lefokozása" tagozattá még nem jelentette automatikusan, hogy a magyar nyelvû oktatás is megszûnik. Ez egy hosszabb folyamat volt, és természetesen elôször a vegyes népességû területeken jelentkezett. (Például 1959-ben egyesült a kolozsvári Ady és incai líceum, de a két tagozat még majd' harminc évig fennállt.) A magyar és román iskolák összevonása után elôbb-utóbb román igazgatót neveztek ki az intézmény élére (vagy esetleg kezdetben csak az igazgatóhelyettes lett román), majd az iskolai adminisztrációt is elrománosították. A tanári értekezleteket kizárólag román nyelven tartották, a magyar tablók lekerültek a falakról és a magyar jellegû dekoráció is elôbb-utóbb "eltûnt". A tagozatosítás után pedig már olykor néhány év múlva, máskor esetleg csak a nyolcvanas években, felszámolták a magyar tagozatot is. Ezek után még az a Takács Lajos is, aki kezdetben lelkesen támogatta az egységes iskolák létrehozását (és a Babes, valamint a Bolyai egyetemek egyesítését!), kénytelen volt 1963-ban önkritikusan megállapítani: "az egységes iskolák a gyakorlatban a magyar nyelvû oktatás elsorvadásához vezetnek."⁴⁵

A magyar nyelvû felsôoktatás "romanizálása"

1956 után néhány évvel az "intézmény-összevonásnak" az elemi és középfokú iskolák esetében már "bevált" gyakorlata kiterjedt a kolozsvári, még magyar nyelvû oktatást nyújtó két intézményre is a Mezôgazdaság-tudományi Fôiskola (Agronómiai Intézet) magyar tagozatára és a Bolyai Tudományegyetemre. Az elôbbi intézmény – magyar hallgatóinak száma az 1950/51-es csúcsév után (349 hallgató) folyamatosan csökkent egészen 1959-ig⁴⁶ – "átszervezése" a Bolyai Tudományegyeteménél is drasztikusabb volt: ôsszel egy csapásra megszüntették a magyar nyelvû elôadásokat és még azoknál a "keresztféléves" tantárgyaknál sem tettek kivételt, amelyeket még az 1958/59-es tanév második félévében kezdtek el tanulni a hallgatók.⁴⁷ A Mezôgazdaság-tudományi Fôiskolán tehát az anyanyelvi oktatás 1959 ôszén véglegesen megszûnt. (A magyar nyelvû agrármérnökképzés felszámolásának pontos körülményei egyelôre nem ismeretesek. Annyi tudható Demeter János egy töredékes kéziratából, hogy az 1959. április 22-i bukaresti értekezleten, ahol a Bolyai sorsa is eldôlt, a fölszólaló Balogh Edgár és Nagy István határozottan ellenezték a magyar tagozat fölszámolását.)

A Bolyai Tudományegyetem felszámolásának volt egy kevéssé ismert elôzménye is: 1957 ôszén megszüntették a közgazdaságtudományi tagozatot. (A késôbbi fejlemények ismerete alapján feltételezzük, hogy a közgazdászképzés felszámolása már az "egyetemegyesítést" készítette elô, mivel a Babesen nem volt hasonló tagozat, ezért a magyar tagozatot nem lett volna mivel "egyesíteni".)

A Bolyai felszámolása egyik politikai elôzményének egy 1958. októberi "botrányos" ifjúsági nagygyûlés⁴⁸ tekinthetô, amelyen a Kolozsvár tartományi pártbizottság és a diákszövetség központi bizottságának jelenlévô képviselôi a magyar hallgatóság magatartását "rendszer- és államellenes megnyilvánulásnak" tekintették. Ezt követôen 1959. február 15-én a bukaresti Elôrében Sztranyiczki Gábor, a Bolyai Tudományegyetem diákszövetségi tanácsának tagja arra figyelmeztette az olvasókat, hogy: "... a Bolyai egyetem különösképpen ki van téve a burzsoá nacionalista ideológia megtévesztôen burkolt vagy egyenesen szemérmetlenül nyílt támadásának." Négy nap múlva, február 19-én nyílt meg a Diákegyesületek Szövetségének 2. országos konferenciája, melyen nagy feltûnést keltett, hogy megjelent az RMP Központi Vezetôsége, valamint a kormány több tagja is, Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel az élen. A párt elsô titkára és Ion Iliescu, a Diákegyesületek Szövetsége Országos Tanácsának elnöke beszédeikben – a Sztranyiczki-cikkhez hasonlóan – ugyancsak az egyetemi és fôiskolai hallgatóság soraiban föllelhetô nacionalizmusra figyelmeztettek. Dej fölhívta a figyelmet arra, hogy: "...az iskola hatékony eszköze az összes nemzetiséghez tartozó fiatalok közeledésének, a nemzeti elszigetelôdési törekvések, valamint a kizsákmányoló osztályok által szított nemzeti gyûlölködés maradványai felszámolásának... Az oktatásügyben a nemzetek egyesítésére kell törekednünk, hogy az iskola elôkészítse azt, ami az életben megvalósul... Arra kell törekedni, hogy minden nemzetiség gyermekei egységes iskolában, együtt tanuljanak."⁴⁹ A továbbiakban Dej a külön nemzetiségi iskolákat a nacionalista tanügyi politika rovására írta és állást foglalt a "kulturális szétválasztás" ellen. "Eszmei-ideológiai iránymutatását" követôen a további fölszólalóknak az volt a feladata, hogy hozzászólásukkal mintegy alátámasszák az elsô titkár által elmondottakat. A demokrácia színjátékának azonban arra is szükség volt, hogy "alulról jövô igényként" tüntessék fel az egyetemek "egyesítését", ezért egy bolyais hallgató, Kacsó Magda, a felolvasott – és természetesen az "illetékesek" által megírt – beszédében (a többi bolyais hallgató nevében!) már egyenesen azt kérte a pártvezetéstôl, tegyék lehetôvé, hogy a különbözô szakos magyar és román diákok "együtt tanulhassanak". (Az ugyancsak felszólaló Takács Lajosnak, a Bolyai rektorának is az volt a véleménye, hogy: "Az anyanyelvi oktatás nem lehet öncél".)

Az események ezt követôen felgyorsultak. 1959. február 26. és március 5. között Kolozsváron gyûlések sorozatán "gyôzködték" a tanszemélyzetet és a diákságot az egyesítés helyességérôl. Az elnökségben jelen volt Bukarestbôl Nicolae Ceausescu (akkor a pártnómenklatúra szerint a hierarchia második embere), Athanasie Joja és Ion Iliescu, a helyiek részérôl pedig – többek között Vaida tartományi elsô titkár, valamint a két egyetem rektora, Takács és Daicovici. A gyûlések légkörét jól jellemzik azok a jelenetek, amikor is a február 26-án a felszólaló Balogh Edgárt és Nagy Istvánt, majd két nap múlva Szabédi Lászlót Ceausescu többszáz ember elôtt megalázta. (Balogh Edgárt félbeszakítva, a leendô fôtitkár kijelentette: "nem is lehet beszélni külön magyar és külön román kultúráról, hanem csak a szocialista, a szocializmust építô nép kultúrájáról."⁵⁰ Szabédi fölszólalására reagálva pedig az volt a véleménye, hogy: "A Groza-kormány tévedett! Hiba volt a Bolyai egyetem létesítése!") Hogy magát mentse az esetleges komolyabb retorzióktól, mindhárom professzor kénytelen volt "önkritikát" gyakorolni...

Március közepétôl – az "izoláció elleni harc" jegyében – megtörtént a két párt- és IMSZ-alapszervezet, valamint a szakszervezetek összevonása, a kollégiumok egyesítése. A Kolozsváron felállt ad hoc bizottság tárgyalásain azonban nem tudtak megegyezni az új egyetem kereteirôl. A magyar fél⁵¹ számára menet közben derült ki, hogy korábbi elképzeléseikkel – vagyis egy kéttagozatos egyetem létrehozásával – szemben a román fél terve szerint a szakoktatás csak román nyelven folyna, de annyi "engedményt" adnának, hogy minden szakon, néhány olyan általános, bevezetô, összefoglaló tárgynál, ahol a hallgatóság megismerkedhet az adott szakág alapelemeivel, és terminológiájával, megmaradna a magyar nyelv. Mivel a hosszas viták után kiderült, hogy egyik elképzelést sem lehet maradéktalanul keresztülvinni, illetve elfogadtatni a másik féllel, az április 22-i bukaresti ülésen elhatározták, hogy felállítanak egy újabb bizottságot, amely karonként kidolgozza a magyarul is elôadható tárgyak jegyzékét. Ugyanekkor döntöttek az egyetem elnevezésérôl is: Gh. Gheorghiu-Dej javaslatára fölvették a "Babes-Bolyai Tudományegyetem"nevet.⁵²

A két egyetem "egyesítését" – pontosabban: a Bolyai Tudományegyetem felszámolását – az erdélyi magyar társadalom nagy része elkeseredéssel, felháborodással fogadta. Természetesen ekkor már semmi lehetôség sem nyílt a szervezett módon történô tiltakozásra. Maradt a magányos, tragikus kimenetelû protestálás: az öngyilkosság. Az érzékeny lelkivilágú költô és egyetemi tanár Szabédi László öngyilkosságába minden bizonnyal belejátszott a februári nyílt színen történô megalázása mellett a Securitate zaklatása is.⁵³ Májusban Csendes Zoltán, a Bolyai egyik utolsó prorektora, a statisztika professzora vetett véget az életének. (Korábban Molnár Miklósnak, a politikai gazdaságtan professzorának és Nagy Lajosnak, a Bolyai másik volt prorektorának öngyilkosságát is az egyetemek egyesítésével hozták összefüggésbe, ám mindazok, akik közelebbrôl ismerték a fenti személyeket, állítják, hogy tragikus haláluknak semmi köze sem volt a Bolyai fölszámolásához....)

Milyen következményekkel járt hát a "közös" egyetem létrehozása, hogyan szabályozták a magyar nyelv használatát az új intézményben? A Babes-Bolyai mûködését egy egyszerû határozat, referátum (tehát nem törvény, vagy rendelet!) szabályozta. Például a történelem-filozófia karon Románia történelmének valamennyi kurzusát csak román nyelven, míg az egyetemes történelmet magyar nyelven adják elô. A matematika és fizika tagozaton 30 diszciplínából 9-et, a fizika-kémia tagozaton 26-ból 9-et adnak elô magyar nyelven. A jogtudományi karon – az ún. marxista tárgyak kivételével – kizárólag román nyelven folyt az oktatás. (A késôbb felállított közgazdaság-tudományi karon szintén csak román nyelven lehetett tanulni.) Összességében azokon karokon és tagozatokon, ahol volt egyáltalán magyarul is elôadandó diszciplína, az elôadott tárgyak egynegyedét adták le magyarul is (180-ból csak 43-at).⁵⁴ Az elkövetkezô években, évtizedekben a magyarul leadott diszciplínák száma egyre csökkent – akárcsak a magyar hallgatók száma és aránya. [Lásd az 1. sz. táblázatot.]

1959 után magyar nyelven Kolozsváron kívül kizárólag Marosvásárhelyen folyt oktatás, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben, valamint a Szentgyörgyi István Színmûvészeti Fôiskolán és az 1960 ôszén létrehozott magyar és román tagozatos Pedagógiai Fôiskolán.⁵⁵ (Ez utóbbiban évente mintegy 150-150 magyar és román hallgató végzett egészen a hetvenes évekig, és a magyar nyelvû oktatás színvonalát az is biztosította, hogy a magyar tagozat oktatóinak jó része a Babes-Bolyai Tudományegyetemrôl járt át Marosvásárhelyre oktatni.)

Egy korabeli beszámoló szerint a Bolyai Tudományegyetem beolvasztása után "mindenki tudni vélte", hogy a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem "napjai is meg vannak számlálva."⁵⁶ Az intézet elrománosításának megkezdéséhez azonban az is szükséges volt, hogy a Magyar Autonóm Tartomány párt és állami apparátusának vezetését "lecseréljék". 1960-tól – a most már: Maros Magyar Autonóm Tartomány új, immáron román többségû vezetôsége az orvosi egyetem szolgalelkû vezetôjével, Andrásofszky Tibor rektorral 1962-ben "behozták" az orvosi egyetemre a román hallgatókat. (Dr. Brassai Zoltán szerint az intézmény "romanizálása" Nicolae Ceausescu közvetlen utasítására történt.) Nem román tagozatot hoztak létre, hanem az intézmény oktatása vált kétnyelvûvé. Az addig kizárólag magyar oktatási nyelvû intézmény elrománosítása két módon történt: egyrészt ezentúl az ún. elméleti tantárgyakat román nyelven kellett oktatni, minek következtében az oktatás kb. 70 százaléka román nyelven folyt. (Így történhetett meg, hogy a magyar professzorok a magyar hallgatóiknak is román nyelven voltak kénytelenek elôadásokat tartani.) Ezenkívül évrôl-évre egyre több román hallgató, illetve oktató került az addig magyar jellegû intézménybe. [Lásd a 2. és 3. sz. táblázatokat.] Mivel 1962 után az új oktatók kinevezésénél másodlagos szemponttá vált a szakmai/tudományos felkészültség, és az elsôdleges szempont a (román) etnikai eredet volt, a hetvenes-nyolvanas évekre fokozatosan csökkent az oktatás színvonala.

A Gheorghiu-Dej-korszak
magyarság- és iskolapolitikájának következményei

Az ötvenes évektôl fokozatosan egyre nacionalistább kisebbségpolitikát folytató román pártvezetés távlati céljai világosan kikövetkeztethetôek a gyér statisztikai adatokból is: a magyar nyelvû felsôfokú oktatás fokozatos felszámolásával, és az egyetemi, valamint fôiskolai tanulmányokhoz felkészítô magyar tannyelvû elméleti líceumok számának csökkentésével akadályozni a magyar értelmiség utánpótlását, csökkenteni a magyar diplomások számát. (A magyar értelmiségi utánpótlás korlátozása azonban szelektív volt: már a hatvanas évek közepén is megfigyelhetô, hogy a mûszaki és természettudományi karokon jobb a magyarság aránya – 9,5 százalék –, míg a humán tagozatokon csak 4,5 százalék, a jogi és filozófiai karokon pedig még ennél is alacsonyabb volt.⁵⁷)

Az 1966-os népszámlálás adatai szerint a magyar kisebbség 12 évnél idôsebb része az országos arányszámánál (8,8 százalék) nagyobb mértékben végezte el az általános iskolát (11,6 százalék), és nagyjából az országos arányával megegyezôen (8,9 százalék) részesedett az egyetemi tanuláshoz szükséges elméleti líceumot végzettek közül. Ezzel szemben áll az a tény, hogy a magyar kisebbség 12 évnél idôsebb része az országos számarányánál kisebb arányban szerepel az egyetemet és fôiskolát végzettek között. (6,2 százalék). Ezenkívül minden ezer, 12. életévét betöltött román állampolgárra 22 diplomás jutott, a magyar nemzetiségû román állampolgárokra viszont csak 15.⁵⁸ Az is figyelemre méltó, hogy a magyar diplomások aránytalanul nagy hányada található falun. Minden ezer, 12 évnél idôsebb, városi románra kereken 50 diplomás jutott, míg ugyanez az arány a magyarok esetében fele ennyi volt. A 12 évnél idôsebb falusi románok esetében ezer fôre csak 40, míg a magyarok esetében 53 diplomás jutott!

Mit bizonyítanak ezek az adatok? 1. Az ötvenes-hatvanas évek nacionalista kisebbség- és oktatáspolitikájának következtében egyre kevesebb magyar tanuló juthatott be valamelyik felsôoktatási intézménybe. (Itt nem spontán folyamatokról van szó! Nem a magyar kisebbség "idegenkedik" a továbbtanulástól, hanem a Bukarestbôl irányított felvételirendszer, valamint a különbözô burkolt vagy nyílt diszkrimináció következtében nem képes számarányának megfelelôen képviseltetni magát az egyetemi hallgatók között.) 2. A magyar diplomások viszonylag nagy arányszáma a falusi lakosság között, megint nem a "véletlen" eredménye, hanem a már az ötvenes-hatvanas évek fordulóján elkezdôdött nacionalista "munkaerô-politika" következménye. Mindezek az itt bemutatott jelenségek pedig a hetvenes-nyolcvanas években csak fölerôsödnek.

Melléklet

1. sz. A Babes-Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak nemzetiségi
összetétele

2. sz. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet végzôseinek
nemzetiség szerinti megoszlása (általános, gyerekgyógyászati,
fogorvosi és gyógyszerészeti karokon)

3. sz. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet
oktatószemélyzetének nemzetiségi összetétele:

————————————

^* A tanulmány elsô része a Magyar Kisebbség 1997. évi 1-2. számában jelent meg, a befejezô részt pedig az 1997. évi 5. számban fogjuk közölni. (A szerk.)

Jegyzetek

¹ Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944–1953. JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Intézete – TLA Könyvtár és Dokumentációs Szolgálata, Szeged-Budapest 1994. 69-70.

² Magyar Országos Levéltár Jelenkori Gyûjtemény (a továbbiakban: MOL-JGY) Külügyminisztérium, TÜK-anyag, Románia XIX-J-1-j, 17. doboz, 16/b csomó, 1168/pol-1947. (Saját számításunk.) Egy 1947. április 27-i dátumot viselô kéziratos táblázatban némileg eltérô számadatokat találtunk, ám az egyházi iskolák aránya nagyjából hasonló. (A kimutatást Jenei Dezsôtôl kaptuk, melyért ezúton is köszönetet mondunk.

³ MOL-JGY XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b csomó, 117/pol-1948., valamint 56/szig. biz.-1949. A doktori címadási jog engedélyezését még Rákosi Mátyás is szorgalmazta az 1949. januárban Gheorghe Gheorghiu-Dejhez írott levelében. Megtalálható: Magyar Országos Levéltár MDP-MSZMP-iratok Osztálya (a továbbiakban: MOL-MDP-MSZMP), 276. fond, az MDP KV Külügyi Osztály iratai, 65/212 ô. e.

⁴ MSZP Politikatörténeti Intézet Levéltára (a továbbiakban: PIL) Bányai László hagyatéka, 923. fond, 8. ô. e., kéziratos táblázat B. L. Az együttélô nemzetiségek nyelvén oktató iskolák története. c. tanulmányához.

⁵ Az újonnan a Bolyai Tudományegyetemre került oktatók egy részének hiányos felkészültsége miatt nemcsak a román, hanem még a "régi típusú" magyar értelmiség egy része is lebecsüléssel tekintett a magyar egyetemre. (A kor abszurditását jól jellemzi, hogy a négy általánossal rendelkezô, de fanatikus sztálinista író, Nagy István is oktató, mi több, az egyetem rektora lehetett...)

⁶ Kovács Zoltán szóbeli közlése, Kolozsvár.

⁷ A korabeli közhangulatról, a magyar értelmiség sérelmeirôl fontos forrás egy 1954–1955-ben készült "hangulatjelentés": "A magyar értelmiségi körökben jelentkezô burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája". A Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem RMP alapszervezete bürójának megbízásából készült jelentés. (1954. december–1955. március). JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény, 4433 sz.

⁸ PIL 923. fond, 8. ô. e., Nagy László: A kolozsvári Mechanikai Intézetben folyó magyar nyelvû oktatás kérdése. Gépelt kézirat.

⁹ Jenei Dezsô: Egy emlékkönyv margójára. (Kiegészítés az "Institutul Politechnic Cluj-Napoca 1948-1978." c. kötethez). Kolozsvár, 1979. január 20., gépelt kézirat, 16. p. (JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény, 2797. sz.)

¹⁰ A pedagógusok kiszolgáltatottságát jól mutatja a Magyar Autonóm Tartománybeli Szentegyházasfalva néptanácsának egy máréfalvi tanítónô számára 1957-ben kiadott utasítása: "A holnapi naptól kezdve 15 napi fizetésnélküli szabadságot kapott, hogy ez idô alatt, hazamenve, gyôzze meg hozzátartozóit a társulásba való belépésre. Megérkezve haza, köteles jelentkezni a néptanács elnökénél, feladata befejezésével tôle igazolást kérni az eredményekrôl." Idézi: Kovács Piroska: A máréfalvi iskola 210 éve (1786–1996). Székelyudvarhely 1996. 67.

¹¹ Albert Dávid: A székelyudvarhelyi Tamási Áron líceum. Székelyudvarhely 1995. 104.

¹² A bukaresti magyar iskolának az ötvenes évektôl a hetvenes évekig volt egyfajta kirakatjellege, ezért amikor a tömbmagyar területeken kívül elkezdôdött a magyar anyanyelvû oktatás elsorvasztása, Bukarestben még zavartalanul folyhatott magyar nyelvû oktatás.

¹³ A fenti – a nyelvpolitika fogalomkörébe tartozó – változás fontosságával a kortárs magyar értelmiség nem egy tagja is tisztában volt, ugyanis az igen jól mutatta, hogy Bukarestnek változóban volt a kisebbségpolitikája. A romániai nyelvpolitika és magyarságpolitika összefüggéseire bôvebben lásd: Vincze Gábor: Nemzeti kisebbség, nemzetiség, "együttélô nemzetiség". Bukarest magyarságpolitikájának korszakai 1944–1989 között. (Elôadás a II. Összehasonlító Magyar Kisebbségtörténeti Szimpóziumon, Székelyudvarhelyen 1997. augusztus 21-én.) Gépelt kézirat. 22.

¹⁴ Csatári Dániel: Román-magyar kapcsolatok. Kossuth, Budapest 1958. 248.

¹⁵ Romániai Magyar Szó 1952. november 25.

¹⁶ 1948–58 között összesen mintegy 120 magyar tanító oktatott több-kevesebb ideig a moldvai csángók között.

¹⁷ Vincze Gábor: A "lenini-sztálini" nemzetiségi politika "kirakatvívmánya": magyar iskolák Moldvában 1948–1958 között. Szeged 1995. Gépelt kézirat. 10.

¹⁸ Igazság 1953. január 29.

¹⁹ Jordáky Lajos naplója, 1956. június 5. Medvetánc 1988. 2-3. sz.

²⁰ Igazság 1955. június 1.

²¹ Idézi: Enyedi Sándor: A romániai magyar oktatás helyzete (1944–1959) = Magyarságkutatás 1990–1991. Magyarságkutató Intézet, Bp. 1991. 66.

²² Învãtãmîntul de toate gradele în limbile minoriþãtilor naþionale dupã limba de predare în anii ºcolar 1955/56–1958/59. Anuarul statistic R. P. R. 1959. Bucuresti 1959. 254, 278, 290-292. (Saját számításunk.)

²³ A "brigád" tagja volt még Fazekas János, az RMP KV titkára, Iosif Ardeleanu, az országos cenzúrahivatal vezetôje (1940 elôtt Nagyváradon még Adler Dömeként Korunk-elôfizetô), valamint a magyarul ugyancsak jól tudó Vasile Vaida Kolozsvár tartományi elsô titkár.

²⁴ Jordáky-napló 1956. október 3. – Paizs Áron: A kolozsvári magyar nyelvû egyetemi oktatás történetébôl (tények és vallomások) 1945–1988. Budapest 1989. Gépelt kézirat, 90-91. (TLA KEI Könyvtára, K/1302/1993), valamint Tóth Sándor: Dicsôséges kudarcaink a diktatúra korszakából. (Gaál Gábor sorsa és utóélete Romániában 1946-1986.) Balassi, Bp. 1997. 68.

²⁵ Bartis Árpádnak, a volt Nemzetiségi Vezérfelügyelet fôtanfelügyelôjének levele Domokos Pál Péternek. (A levél fénymásolata a szerzô tulajdonában van.)

²⁶ Figyelemre méltó, hogy ebben az esetben a budapesti és bukaresti pártvezetés egy véleményen volt, ugyanis a romániai magyar nagykövetnek is az volt a véleménye, hogy "a magyarországi ellenforradalmi eszmék jó talajra találtak az erdélyi magyarok egy részénél." MOL-MDP-MSZMP, az MSZMP KB Külügyi Osztálya iratai, 288. fond, 32/1966/22. ô. e.

²⁷ Tóth Sándor: Jelentés Erdélybôl II. Párizs 1989. 53. (A szerzô szerint Dej beszédének ezt a részét a tartományi magyar pártlap, a Vörös Lobogó nem hozta le, az csak a hallgatóság, a tartományi pártaktíva révén terjedt el a magyar értelmiség között.)

²⁸ Erdélyi Magyarság 1992. november, 12. sz. 1. Kivonat Tirnován Arisztid ítéletébôl. (A gyûlésen elhangzottak igen hasonlítanak, részben pedig megegyeznek a temesvári román egyetemisták követeléseivel!)

²⁹ 1956 explozia. Percepþii române, iugoslave ºi sovietice asupra evenimentelor din Polonia ºi Ungaria. Editura Univers Enciclopedic, Bucureºti 1996. 372.

³⁰ Bôvebben lásd: Tófalvi Zoltán: 1956 – koncepciós perek Erdélyben. = A Maros megyei magyarság történetébôl. Tanulmányok. (Szerk.: Pál-Antal Sándor, Szabó Miklós) Mentor Kiadó, Marosvásárhely 1997. 281-291.

³¹ Keleti Ferenc értesülése szerint 1958 nyarán a Magyar Autonóm Tartományban 120 magyar pedagógust tiltottak el a tanítástól, Kolozsváron pedig kb. 400 párttagot zártak ki az RMP-bôl, fôként értelmiségieket és kispolgárokat. MOL-MDP-MSZMP, 288. fond, 32/1958/8. ô. e., 252.

³² A Protestáns Teológia hallgatói és professzorai közül 1957–1959 között 28 fôt tartóztattak le. Bôvebben lásd: Akik imádkoztak üldözôikért. (Szerk.: Miklós László) 2. köt., Kolozsvár 1996. 5-60.

³³ Interjú Kovács Gyulával (Székelyudvarhely, 1996. június), valamint Parácz Károly (Kolozsvár, 1992.) visszaemlékezése. (A magnószalag a szerzô tulajdonában.)

³⁴ MOL-MDP-MSZMP, 288. fond, 32/1963/4. ô. e., sz. n. (Feljegyzés a nagyváradi tartományban történt látogatásról.)

³⁵ Magyar '56. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Hatások a Kárpát-medencében. 1. köt. Bp. 1996. MVSZ '56-os Bizottság, Bp. 1996. 243-244., valamint Balogh László: A jóisten nem szállott le Bükszádon. Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy 1997.

³⁶ Elôre 1959. szeptember 8.

³⁷ MOL-MDP-MSZMP, 288. fond, 32/1959/5. ô. e. (A bukaresti követség 1959. április 28-i jelentése.)

³⁸ Albert, i.m. 109.

³⁹ Takács Lajost idézi Németh József követségi titkár az 1963. november 28-i beszélgetés alapján. MOL-JGY, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b csomó, sz. n. Takács értesülését erôsíti Tóth, i.m. 65-68.

⁴⁰ Lásd a 22. sz. jegyzetet.

⁴¹ Katolikus Szemle (Róma) 1958. 1. sz.

⁴² Figyelemre méltó, hogy sem a MAT monográfiájában, sem a tartomány 1960-as statisztikai évkönyvében nem található semmiféle adat a nemzetiségi nyelven oktató iskolák, osztályok számáról. (A MAT monográfiája egyébként nem került ki a nyomdából, mivel a betördelt anyagot központi pártutasításra megsemmisítették. A korrektúra példányból egy másolat a szerzô tulajdonában található.)

⁴³ A Bihar tartománybeli, magyar többségû Tenkén még a magyar líceumi tagozatot is megszüntették, és a magyarul továbbtanulni szándékozó diák kénytelen volt Nagyváradra, vagy Nagyszalontára ingázni.

⁴⁴ Révay István: Az erdélyi helyzet. 1. rész. Katolikus Szemle 1964. 1. sz. 12. (A szerzô G. Baileynek a New York-i The Reporter 1964. november 19-i számában megjelent cikkére hivatkozik.)

⁴⁵ MOL-JGY, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b csomó, sz. n. (Németh József követségi titkár beszélgetése 1963. november 28-án Takács Lajossal.)

⁴⁶ A romániai magyar fôiskolai oktatás. Kolozsvár é. n. [1990.] A Jelenlét kiadása, 19.

⁴⁷ Antal András: A Kolozsvári Gazdasági Akadémia. = Az erdélyi magyar felsôoktatás évszázadai. Emlékkönyv. Budapest 1996. 147.

⁴⁸ Az egyetemek egyesítésének elôzményeirôl, valamint a késôbbi fejleményekrôl bôvebben lásd: Vincze Gábor: Változás a Román Munkáspárt magyarságpolitikájában: a kolozsvári magyar nyelvû felsôoktatás felmorzsolása (1950–1959). Korunk 1997. 4. sz. 72-82. A Bolyai Tudományegyetem felszámolásával kapcsolatos eseményeket a továbbiakban – anélkül, hogy arra külön utalnánk – a fenti tanulmányunk alapján ismertetjük.

⁴⁹ Dej szavai a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején felerôsödô ún. "homogenizációs politika" téziseire emlékezetnek bennünket, ami ismét csak azt igazolja, hogy milyen szoros a kontinuitás a Dej által az ötvenes években elkezdett – a két háború között megismert nemzetállami, soviniszta kisebbségpolitika eszköztárát fölelevenítô – politika és Ceauºescu szélsôségesen nacionalista politikája között.

⁵⁰ Ceauºescu kijelentése azért is figyelemre méltó, mivel ez a nézete a nyolcvanas évek közepén az állampolitika rangjára emelkedett, ugyanis akkor már "magyarul alkotó román írókról" beszéltek.

⁵¹ Az "egyetemegyesítés" kapcsán nem lehet nem fölvetni Takács Lajos és társai felelôsségét, akik a baleksággal határos naivitással mentek bele az "egyesítésbe". Ismét az a jelenség figyelhetô meg, mint az MNSZ-nek a magyar-román határvitával kapcsolatos, hírhedett 1945. novemberi vásárhelyi kiáltványa kapcsán: a magyar kommunista elitet a szocializmusba (és Groza, Dej stb. személyébe) vetett vakhite megfosztotta a legelemibb józanságtól, óvatosságtól is. (Igen jellemzô, hogy Takács Lajos, a Bolyai egyik "likvidátora" még akkor is Dej "lényeglátó józanságában" (sic!) bízik, mikor már ô is belátja, hogy az egységes iskolák és a Babeº-Bolyai létrehozása a magyar nyelvû oktatás elsorvadásához vezetett... Lásd Németh József bukaresti követségi titkár 1963. november 28-i jelentését a Takács Lajossal folytatott beszélgetésérôl. MOL-JGY, XIX-J-1-j, 18. doboz, 16/b csomó, sz. n.)

⁵² Jellemzô a hatalom cinizmusára, hogy miért döntöttek a kettôs név mellett: Demeter János szerint "éppen annak a látszatnak [sic!] az elkerülésére, hogy a Bolyait felszámolták, kitartottak amellett, hogy az egyesülésbôl létrejött egyetem tartsa meg mindkét nevét: a Babeºt és a Bolyait is. Így, ilyen meggondolásból, mintegy szimbólumként lett Babeº-Bolyai." (Demeter János kéziratos, töredékes visszaemlékezése az egyetemek egyesítésérôl. Fénymásolata a szerzô tulajdonában.)

⁵³ Bodor András: Rohanó évek – változó valóság. H.és é. n. Gépelt kézirat. 313. (A szerzô szerint Szabédi az öngyilkossága elôtti hetekben arról panaszkodott neki, hogy "hetenként néhányszor felhívják a biztonsági szervek és éjfél utánig nyaggatják.")

⁵⁴ A referátum magyar fordítását Bodor András, a Bolyai Tudományegyetem nyugdíjas professzorának emlékirata tartalmazza. (Ezúton mondunk köszönetet, hogy a professzor úr kéziratát tanulmányozás végett a rendelkezésünkre bocsájtotta.)

⁵⁵ A pedagógiai fôiskolákat 1959-tôl kezdték felállítani az ország különbözô nagyvárosaiban, ahol az általános iskolák felsô tagozatain (V-VIII. osztályok) oktató pedagógusokat képeztek.

⁵⁶ Transsylvania (New York), 1961. 1. sz.: "Hû erdélyi helyzetkép. (Egy 1960 tavaszán »szabadföldre« menekült erdélyi magyar beszámolója)".

⁵⁷ MOL-JGY, XIX-J-1-j, 17. doboz, 16/b csomó, 002837/66 (Takács Lajos adata).

⁵⁸ A romániai magyar tannyelvû oktatás két évtizede. Hungarian Press of Transylvania/Erdélyi Magyar Hírügynökség 1984. július 26–i 39. sz. jelentése. A tanulmány szerzôje (Nagy György kolozsvári egyetemi tanár) tízezer fôre vetítve adta meg a számokat, mi ezt redukáltuk ezer fôre, hogy egybevethetôek legyenek majd az 1992-es adatokkal. A számokat felfelé kerekítettük.