Bíró Sándor

A kolozsvári egyetem román uralom alatt^*

Az 1918 végén lejátszódott tragikus események következtében Erdély legnagyobb részét Kolozsvárral együtt román csapatok szállották meg, s ezzel a kolozsvári magyar egyetem egészen új és váratlan körülmények közé került. A magyar állammal és a magyar közoktatásügyi minisztériummal közvetlen kapcsolata megszûnt, anyagi és közjogi helyzete teljesen bizonytalanná vált. Jövôje olyan tényezôktôl függött, melyeknek alakulását akkor senki sem sejthette elôre.

Az egyetem helyzetének bizonytalansága az általános erdélyi helyzet bizonytalanságából következett. Az erdélyi románság egyes képviselôi ugyan a december 1-én tartott gyulafehérvári gyûlésen kimondták Erdély és a magyarországi román lakta területek Romániával való egyesítését, de ôk is tudták, hogy e területek sorsa véglegesen még sem katonai, sem a nemzetközi jog szempontjából nem dôlt el. A demarkációs vonal körül a hazájukat védô székelyek elkeseredetten harcoltak. A Párizsban gyülekezô antanthatalmak még messze voltak a románok által követelt magyar területek sorsának eldöntésétôl. Így a magyarok és románok egyaránt csak találgatásokra és reménykedésekre voltak utalva. A románok reménykedése azonban napról napra növekedett és lassanként bizonyossággá változott. A Károlyi-féle kormánytól cserbenhagyott székely hadosztály már nem tudta Erdélyt megvédeni. Így a románok egyre nagyobb területet szállottak meg. Francia biztatások hatása alatt pedig majdnem egészen bizonyosak voltak abban, hogy területi követeléseiket a békét diktáló antanthatalmak teljesítik. Ilyen körülmények között meg sem várták a béke aláírását, hanem máris hozzáfogtak a román állam erdélyi alapjainak lerakásához. Ezt a munkát a Nagyszebenben alakult ún. Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) vállalta magára. Mint különleges erdélyi román kormány vette kezébe az állami ügyek irányítását. Ez a forradalmi szervezet érezte magát hivatva arra, hogy a kolozsvári egyetem magyar jellegét megszüntetve, a magyar államtól épített nagyszerû helyiségekben román egyetemet szervezzen meg.

A kolozsvári egyetem magyar tanárai keveset tudtak a Kormányzótanács terveirôl. A magyar forradalmi kormány közoktatásügyi minisztériuma az egyetemet már a román megszállás elôtt sorsára hagyta. Utolsó ténykedésképpen elrendelte a király nevének törlését az egyetem nevébôl s ugyanakkor megengedte a tanároknak, hogy szükség esetén hôségesküt tegyenek a román államnak. Az eddigi Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem ennek következtében Magyar Tudományegyetemmé alakult át; címe most már nem a magyar „állami", hanem az általános „magyar tudományos" jelleget hangsúlyozta. Ennek az új álláspontnak ugyanis több reménye lehetett az új helyzetben való érvényesülésre, mint a régi magyar állami jellegnek. Valószínûleg ezt a felfogást tartotta szem elôtt az egyetemi tanács, mely december 4-i határozatáben kimondta, hogy román állam iránti eskü kérdésében a szükséghez képest saját belátása szerint fog cselekedni. Ezt a határozatot minden valószínûség szerint az egyetem magyar jellegének biztosítása érdekében szavazták meg.

A magyar jelleg biztosítására vonatkozó tervek két eshetôségre épültek fel. Egyik és legkézenfekvôbb lehetôség a román megszállás ideiglenes voltában rejlett. Amíg valamely nemzetközi szerzôdés Erdély sorsát véglegesen el nem döntötte, és fôleg amíg katonai téren még remélhetô volt valami szerencsés fordulat, az erdélyi magyarság nem tekinthette véglegesnek a román uralmat. Ebben az esetben az egyetemnek csak kitartásra volt szüksége, mert a helyzet tisztázása után a magyar állam ismét szárnya alá vette volna. Ám Erdélynek Romániához való csatolása esetén is remélhetô volt az egyetem magyar jellegének megtartása. E második eshetôségben a román állam által követelt területek majdnem kétmilliós magyar népét megillette a magyar egyetem még a román szellemi élet vezetôinek véleménye szerint is.

Valóban a világháború elôtt az erdélyi románság vezetôi állandóan hirdették az erdélyi népek jogát saját nyelvû egyetem fenntartásához. Közvetlenül a világháború elôtt Ghibu Oniszifor, az ortodox román egyházmegye akkori iskolai felügyelôje emlékiratot dolgozott ki egy erdélyi román egyetem felállítása ügyében. Az emlékiratot a román nemzeti párt intézôbizottsága Tisza István akkori miniszterelnöknek adta át, aki ismételten kísérletet tett a román-magyar kibékülés létrehozására. E kibékülés elsô feltételéül román részrôl az erdélyi román egyetem felállítását tekintették, magyar állami költségvetés terhére. „Minden népnek, még a legkisebbnek is megvan a maga egyeteme" – írta ezzel kapcsolatban Xenopol, iasi-i egyetemi tanár, a Brassóban megjelenô Gazeta Transilvaniei címû román újsagban. Más román újságok is hangsúlyozták, hogy Erdélyben minden nép számára külön egyetem vagy legalábbis különbözô nyelven folyó egyetemi tanítás szükséges.

A gyulafehérvári határozatokból úgy látszott, mintha az erdélyi románság vezetôi az új román államban is fenntartanák régi elveiket. E határozatok harmadik részében ugyanis a nemzetgyûlés „teljes nemzeti szabadságot", közigazgatási és tanügyi önkormányzatot ígért az Erdélyben lakó népek számára. „Minden nemzet önmagát kormányozza, saját nyelvén saját közigazgatással, a saját kebelébôl való egyének által, önmaga látja el közoktatását és igazságszolgáltatását..." Az adott szó szentségét valló és jogi gondolkozású magyarság e határozatokat méltán tekinthette úgy, mint az erdélyi románság vezetôi által a magyar uralom alatt annyit hangoztatott elvek fenntartását és a román államban való érvényesítését. Ha az erdélyi románok ezeket az elveket annak idején meggyôzôdésbôl hangoztatták és érvényüket a gyulafehérvári határozatokban ismét nyomatékosan kimondották, akkor el kellett ismerniök a román uralom alá kerülô magyarságnak is a magyar egyetemhez való jogát.

A román szellemi élet legnagyobb tekintélyû képviselôi eleinte tényleg komolyan gondoltak a fenti elvek becsületes megvalósítására. Így elsôsorban Iorga Miklós, a történetíró, akinek óriási tekintélyét akkor Romániában senki más nem homályosította el, 1919 tavaszán Neamul Românesc címû lapjában nyíltan állást foglalt a kolozsvári egyetem magyar jellegének fenntartása mellett. „A kolozsvári egyetemnek a magyarok birtokában kell maradnia" – írta ez alkalommal. „Nem szabad durván megtagadnunk a többi nemzetektôl nemzeti kultúrájuk biztosításának lehetôségét, éppen saját szülôhazájuk területén. Ezeknek a nemzeteknek élniök kell jogaikkal; ezeket nekünk nem szabad a holnapi Romániában megtámadnunk." A továbbiakban Iorga rámutatott a kolozsvári magyar egyetem elrománosításának nehézségeire. A román szellemi életet jól ismerô Iorga attól félt, hogy Romániának nincs elég tudósa a kolozsvári egyetem katedráinak méltó betöltéséhez. Ezenkívül féltette a román szellemi életet azoktól a veszélyektôl, melyek a kolozsvári román egyetem vidékiességébôl és esetleges önkormányzati törekvéseibôl származhatnak. Ezért inkább azt javasolta, hogy a kolozsvári magyar egyetemet hagyják meg a magyarság számára, mellette pedig szervezzenek egy új román gyakorlati egyetemet, bányászati, erdészeti és kereskedelmi fakultásokkal. „Szomorú lenne – írta cikke végén –, ha ez alkotások helyett inkább szeretnénk holmi alsóbbrendû pótlékot és közönséges bitorlásokat." Iorgán kívül Branisce Valér, a Consiliul Dirigent közoktatásügyi minisztere sem helyeselte a kolozsvári magyar egyetem elrománosítását. Ô egyelôre szintén magyar kézben akarta hagyni, mert véleménye szerint jó egyetemet nem lehet rögtönözni, hiszen annak kialakulásához évtizedek, sôt évszázadok szükségesek. Elgondolása az volt, hogy lassan, két-három évtized alatt kell a kolozsvári egyetemet elrománosítani. Ugyanezen a véleményen voltak a román szellemi élet más képviselôi is.

A Kormányzótanács közoktatásügyi fôtitkára, a már említett Ghibu azonban a rögtöni elrománosítás mellett tört lándzsát, és felfogásának pár hónap alatt érvényt is szerzett. Ez az állásfoglalás szervesen következett az erdélyi ortodox román egyházmegye egykori iskolai felügyelôjének gondolkodásából és egyéniségébôl. Az erdélyi románság háború elôtti vezetôi között alig volt még valaki, aki a magyarságnak és a magyar mûveltségnek nagyobb ellensége lett volna, mint éppen Ghibu. A magyarság elleni gyûlölete minden munkájában megnyilvánult, de talán leginkább a kolozsvári román egyetemrôl írott mûveiben, melyek különben ez egyetem alakulására s életére nézve nélkülözhetetlen források. Szerzôjük részletesen leírja a kolozsvári magyar egyetem elrománosításának, megszervezésének és további életének érdekes folyamatát.

Ghibu Oniszifor gondolkozásában a román uralom alá kerülô magyarság egyetemre való igénye nem is merülhetett fel. Az erdélyi románság vezetôitôl egykor annyit hangoztatott elveket ô egészen elfelejtette. Hasonlóképpen keveset törôdött a gyulafehérvári határozatokkal. Felfogása az volt, hogy a Romániához csatolt Erdélyben csak román egyetem mûködhetik. A szászok csekély létszámuk miatt egyetemre nem tarthatnak igényt, a nuagyarság pedig Ghibu gyôlölködô véleménye szerint sohasem volt „kultúrnép", tehát nem is követelhet egyetemet. Ezt a véleményt azonban gyûlölete mellett valószínûleg mégis a magyar mûveltség erejétôl való be nem vallott félelem alakította ki benne. Legalábbis erre mutat az az elôadása, melyet az egyetem elrománosításáról 1939. május 12-én, a kolozsvári egyetem átvételének 20. évfordulója alkalmából, az egyetem dísztermében tartott. Elôadásában részletesen elmondotta, miképpen szólították fel annak idején a magyar egyetem tanárait a Románia iránti hûségeskü letételére, s milyen izgalommal várták: vajon a tanárok leteszik-e az esküt, melyet a nemzetközi szerzôdés megkötése elôtt a Kormányzótanácsnak tulajdonképpen nem volt jogában követelnie. Ghibu saját bevallása szerint nagyon aggódott, nehogy a tanárok letegyék az esküt. Mert – amint írja – „a román szuverenitás elismerése után a magyar tanárokat többé nem lehetett volna állásukból kitenni. Állásukban viszont évtizedekig megmaradhattak volna, megsemmisítvén egy erôs román egyetem kialakulását és a jövôben is állandósítva Kolozsvár, sôt bizonyos pontig egész Erdély magyar jellegét. Ki tudta volna megakadályozni azt, hogy a kolozsvári magyar egyetem tovább is erôteljes magyar központ legyen, veszélyes külföldi visszhanggal, mellyel szemben nekünk nem lett volna mivel kiállani ?"

E szavakból világosan látszik, hogy Ghibu félt a magyar mûveltségtôl. Iorgával ellentétben a kolozsvári román egyetemet ô csak úgy tudta elképzelni, ha azzal szemben nincs magyar egyetem, tehát a román egyetemnek nem kell a veszélyes magyar versenytárssal megküzdenie. Ismervén a romániai viszonyokat, félt egy ilyen mûvelôdési verseny kimenetelétôl. Ezt más vonatkozásban kénytelen volt ôszintén beismerni, midôn 1921. november 26-i kelettel a bukaresti közoktatásügyi miniszterhez beadványt intézett a kolozsvári egyetem mellett megszervezendô intézmények érdekében. „Bátran és ôszintén be kell ismernünk – írta a beadvány indokolásában, – hogy az erdélyi román állami közoktatásügy egész sereg szervi betegségben szenved, melyeket azonnal meg kell szüntetni. Ez [ti. a közoktatásügy] távolról sem felel meg az idôk nagy követelményeinek, sem pedagógiai, sem nemzeti szempontból, és alacsonyabbrendû a szász és magyar közoktatásügynél, melyeknek régi és erôteljes hagyományaik vannak."

E kulturális egyenlôtlenség lehangoló tudata vezette végeredményben Ghibut a kolozsvári magyar egyetem elrománosítására. Felfogásának lassanként sikerült híveket és támogatókat szereznie. A végén nemcsak Branisce Valér, de a Kormányzótanács elnöke, maga Maniu Gyula is magáévá tette Ghibu elképzelését, melyet a külön e célra készült emlékirataiban jó néhányszor ismertetett. Fáradhatatlan izgatása következtében a románság e vezetôi csakhamar sutba dobták a gyulafehérvári határozatokat, és Ghibunak szabad kezet adtak a kérdés megoldására. Erre Ghibu félhivatalos úton, a vármegyei prefektus révén kérdést intézett az egyetem magyar tanáraihoz : hajlandók-e a Kormányzótanács által követelt hûségesküt letenni? Mikor a tanárok magatartásából a nemleges választ megsejtette, hozzáfogott az egyetem átvételének elôkészítéséhez. E célból kiválasztott tíz ismert nevû és tekintélyes román középiskolai, tanárt és május 11-re távirati úton Kolozsvárra hívta ôket. Ugyancsak e célból értesítette a kolozsvári egyetem négy román asszisztensét is. Azután a Kormányzótanács nevében megfogalmazta a hûségeskü letételére vonatkozó hivatalos felszólítást, melyet május 9-én Porutiu kolozsvári prefektus útján az egyetem rektorának elküldetett. A felszólításban közölte a rektorral, hogy május 12-én délelôttig határozott választ kell adnia arra: leteszik-e a hûségesküt a tanárok a román királynak és a nagyszebeni Kormányzótanácsnak? Ismerve a helyzetet és a magyarság természetét, Ghibunak nem volt nehéz megsejtenie, mi lesz a válasz. Május 12-én fél 10 órakor felvonultatott egy század szuronyos román katonát az egyetem fôbejárata elé, majd a prefektushoz ment, hol már az átvétel céljából összehívott tanárok gyülekeztek. Pont tíz órakor érkezett meg a rektor kûldönce, aki kézbesítette a négy kar tiltakozását és a Kormányzótanács által követelt eskü visszautasítására vonatkozó válaszlevelet. A tiltakozásban a karok tanárai felsorolták azokat a jogi érveket, melyek alapján a Kormányzótanács nem követelhetett hûségesküt az egyetem tanáraitól. De a jogi alapról Ghibu és a Kormányzótanács már régóta letértek és a tényleges erôviszonyokra támaszkodtak. Az egyetemet minden valószínûség szerint akkor is elvették volna, ha a tanárok leteszik az esküt. Ürügyet erre bizonnyal találtak volna, hiszen Ghibu már március folyamán kijelentette a bukaresti Dacia munkatársa elôtt, hogy „bármi történik, a kolozsvári egyetemet át fogjuk venni és el fogjuk románosítani". Az eskü letételének kérdése csak ürügy volt, de annak azután annál jobb. Mikor Ghibu a rektor válaszát elolvasta, a már elôre elkészített meghatalmazásokat átadta az összehívott román tanároknak, és azonnal elindultak az egyetem átvételére. Ghibu a prefektus és Draganu Miklós, a magyar egyetem magántanára kíséretében megjelent az ôsz Schneller István rektor elôtt és a román állam nevében követelte az egész egyetem átadását. A rektor visszautasító válaszára erôszakkal fenyegetôzött, majd az erôszakot Vasiliu ôrnagy jelképesen alkalmazta is. Erre a rektor kijelentette, hogy az erôszaknak enged; ezután Ghibu az egyetem átvételét befejezett ténynek nyilvánította. A rektorátust Drãganu vette át; a jogi fakultás dékánátusát Ienciu Mózes középiskolai tanár, az orvosit és a klinikákat Tãtaru Koriolán, Stanca Sebestyén és Nemes Sándor, az egyetem volt asszisztensei, a filozófiai kar dékánátusát Rosca Pál szemináriumi tanár, a természettudományit Borza Sándor középiskolai tanár, a többi egyetemi intézményeket szintén egy-egy középiskolai tanár vette át. Mindeniket két egyetemi hallgató és két szuronyos katona kísérte el útjára. Néhány óra alatt az összes egyetemi intézményt átvették. Az intézetek és klinikák személyzete – körülbelül 3-400 ember – a város katonai parancsnokától írásbeli rendeletet kapott addigi tevékenységének megszakítás nélküli folytatására. Az esetleges ellenszegülôket a katonai parancsnok Ghibu tanácsának megfelelôen azonnali letartóztatással és az akkor éppen kommunista kormány alatt lévô Magyarországba való deportálással fenyegette meg. Az alaposan „elôkészített" intézkedések valóban biztosították a román állam számára átvett kolozsvári egyetem közérdekû intézményeinek további zavartalan mûködését.

Így született meg a kolozsvári magyar egyetem pompás helyiségeiben a román egyetem. Alapja tehát az erôszak volt, Iorga idézett cikke szerint „közönséges bitorlás", melyet késôbb még a békeszerzôdések történetének angol írója, Temperley professzor is élesen elítélt. Az egyetem húszéves mûködése alatt ennek az eredendô bûnének bizonyos következményeitôl sohasem tudott eléggé megszabadulni.

A magyar egyetem helyiségeinek és intézményeinek átvétele azonban csak elsô és könnyebbik része volt a kolozsvári román egyetem felállításának. A második és összehasonlíthatatlanul nehezebb feladat az új egyetem tanszékeinek megfelelô román tanárokkal való betöltése volt. El kell ismerni, hogy e feladat megoldásában az erdélyi románság vezetôi nagy körültekintést, józanságot és nem csekély bátorságot tanúsítottak. Erre a körültekintésre és bátorságra bizony alapos szükség volt, mert a kolozsvári román egyetem tanszékeinek betöltése körül a szenvedélyes sajtóharc már akkor megindult, mikor ez az egyetem még csak egyesek elképzelésében élt. Ghibu Universitatea Daciei Superioare címû munkájában (1929) részletes adatokat találunk a még át sem vett egyetem tanszékeinek betöltése körül felparázsló vitáról. A nagyszebeni Kormányzótanácsot már 1919. januárjától fogva elárasztották az egyetem átvételére és a tanszékek betöltésére vonatkozó emlékiratokkal és javaslatokkal. Így a román középiskolai tanárok és román orvosok kongresszusa egymás után állást foglalt a kérdésben. Ez utóbbi testület már egy 11 tagú bizottságot is létesített az orvosi kar tanszékeire pályázó jelöltek okmányainak és munkáinak átvizsgálására. A tanszékek betöltésére vonatkozólag a budapesti egyetem volt román magántanára, Popovici József is javaslatot tett. Ô a tanszékek betöltését a régi Romániában érvényes egyetemi törvények alapján képzelte el, az illetô szakcsoport tanszékein tanító rendes egyetemi tanárok véleményének meghallgatásával. E szempontoknak megfelelôen a kinevezéseket a Kormányzótanács közoktatási ügyosztályának fônöke, a mellette mûködô fôiskolai oktatásügy igazgatója és a bukaresti közoktatásügyi miniszter ejtette volna meg. Goldis László, a Kormányzótanács közoktatásügyi minisztere magáévá tette ezt a javaslatot, s ennek értelmében össze is hívott egy bizottságot a jogi kar megszervezésének elôkészítése céljából. A bizottság a tanszékek számát 18-ban állapította meg, s egyúttal kimondta, hogy ezek közül hetet „feltétlenül erdélyi emberrel kell betölteni". Hasonló értelmû javaslatot tett Moldovan dr., a bécsi egyetem volt magántanára is az orvosi kar megszervezésére vonatkozólag. Hangsúlyozta az erdélyi jelleg megtartásának szükségességét és a politikai kûzdelmektôl való óvakodás fontosságát.

A javaslatokkal szemben a Kormányzótanács közoktatási ügyosztályának titkára, Ghibu más megoldást keresett. Ô a tanszékek betöltésének jogát az ókirálysági két román egyetem leghíresebb tanáraiból és a Kormányzótanács képviselôibôl alakítandó egyetemi bizottságra szerette volna ruházni. E bizottság elnökéül a csernovici egyetem erdélyi származású nyelvésztanárát, Puscariu Szextilt akarta megnyerni. Felfogása mellett szívósan kitartott, és ismert mozgékonyságával újból sikerült annak érvényt szereznie nemcsak az erdélyi, de az ókirályságbeli véleményekkel szemben is.

Az erdélyiek mellett ugyanis az ókirályságbeli egyetemek véleményét is tekintetbe kellett venni. Ezek pedig a tanárok kinevezési jogát, illetôleg az ajánlás kizárólagosságát az ókirályságban érvényes fôiskolai oktatás törvényének megfelelôen, saját maguknak, helyesebben az egyes karoknak akarták biztosítani. Ezt azonban az ókirályság egyetemi viszonyait ismerô komolyabb emberek semmiképpen sem óhajtották. Nem szerették volna, hogy az új kolozsvári román egyetem a bukaresti és a iasi-i egyetemek másodrendû fiókintézménye legyen. Mert bármennyire is ócsárolták a magyar Ferenc József Tudományegyetemet, nem kívánkoztak az ókirályságbeli román egyetemek életviszonyai után. Ezek ellen ugyanis a komolyabb román tudósok már évek óta súlyos kifogásokat emeltek. „Kolozsvár nem lehet Bukarest felé nézô váróterem" – írta Negru bukaresti magántanár a Luceafarul címû folyóiratban. „Voltak olyan iasi-i tanáraink, akiknek Bukarestben volt a lakásuk és rendelôjük. Vajon lehetséges lesz-é ez az anomália a holnapi Romániában? Azt az együttérzést, a kulturális és nemzeti tevékenység amaz egységét, melynek az oda meghívottak felett uralkodnia kell, nem szabad holmi innen kölcsönzött politikai viszálykodással megbontani. Pandora szelencéjét a Kárpátokon innen [azaz az ókirályságban] kell hagyni, valahová úgy elásva, hogy többé senki se találhassa meg."

Ugyanilyen értelemben foglalt állást az ókirályságbeli befolyás ellen a román tudományos élet egyik legnagyobb értéke, Pârvan Vazul, a bukaresti egyetem tanára is. Véleményét a már említett Luceafarulban közölt Universitatea nationala a Daciei Superioare címû tanulmányában fejtette ki. „Megbocsáthatatlan lenne – írta ez alkalommal –, ha ellenfeleink alkotásait megsemmisítve, valami alacsonyabb rendû és természetû dolgot alapítanánk." A régi Románia egyetemi típusának átültetése nem jó megoldás. Sôt! „Egy ilyen eljárás – folytatja Pârvan – népünk felsôbb mûveltsége szempontjából zuhanás, az idegenekkel szemben pedig vereség lenne. A régi Románia egyetemeinek maguknak is azonnali szükségük van a nevelési, erkölcsi, társadalmi és kulturális színvonal emelésére; a pártpolitika miatt a tanszemélyzet meggyengült és megzavarodott (például vannak olyan személyek, akik politikai támogatás révén jutottak be az egyetemi tantestületbe, méltatlanok lévén erre a helyre); végül a tudományos, mûszaki és didaktikai szervezet oly sajnálatosan hátramaradt, a társadalmi pedig szinte nem létezô, hogy Felsô Dacia egyetemének az alsó dáciai egyetemek hasonlatosságára való megalapítása... nagy hiba lenne."

Ezt a hibát a kolozsvári román egyetem megszervezôi valóban dicséretre méltó kitartással igyekeztek elkerülni. A magyar egyetem átvétele után Ghibu javaslatának megfelelôen a Kormányzótanács csakhamar kinevezte a tanszékek betöltésére és az egyetem megszervezésére hivatott egyetemi bizottság tagjait. Ezek Puscariu elnöklete alatt a román tudományos élet legismertebb képviselôi voltak, szám szerint tizenhárman; ezekhez késôbb még nyolc erdélyi tagot hívtak meg. A bukaresti és iasi-i egyetem tanárai közül Iorga, Pârvan, Gusti társadalomtudós, Titeica természettudós, Marinescu Gergely és Babes Viktor orvostanárok voltak a híresebbek, míg Erdélybôl Lupas, Ghibu, Draganu Miklós, Borza Sándor, a két Hatieganu testvér és Pop Jusztin kerültek be a bizottságba.

A bizottság hivatása az új román egyetem egész megszervezésére kiterjedt. A tanszékek számának végleges meghatározása, a tanszékekre pályázó jelöltek kéréseinek, okmányainak és munkáinak megvizsgálása, értékelése éppen úgy hatáskörébe tartozott, mint az egyetem egész életrendjének megállapítása. Tagjain kívül más tudósoktól is kérhetett írásos véleményt valamely jelölt tudományos értékérôl. Így akarták elkerülni a jelöltek egyoldalú szempontok alapján való megbírálásának lehetôségeit, amelyek elkerülhetetlenek lettek volna, ha a kinevezéseket egy, vagy legfeljebb két emberre bízzák. Az egyetem megszervezésének alapelveire vonatkozólag a Kormányzótanács 1919. június 30-án hozott, 1608. sz. határozata szolgált útmutatóul. A Kormányzótanács a román jelleg bevezetésébôl következô változások kivételével az egyetem addigi, magyar idôben kialakult szervezetének további fenntartását kívánta. Meghatározta, hogy az egyetemi tanár hivatásával összeegyeztethetetlen a képviselôi és szenátori megbízatás, a jogi kar tanárai számára az ügyvédi és az orvostanárok számára az orvosi gyakorlat, valamint a kereskedelmi vagy ipari jellegû vállalkozás. Az egyetemi tanárok fizetését a legfôbb román bíróság, a semmítôszék bíráinak fizetésével kívánta egyenlôvé tenni. Szabadság tekintetében minden egyetemi tanárnak joga van öt egyetemi félév után egy féléves, öt év után pedig egy éves szabadságra.

Ezek az eredeti alapelvek az alkalmazáskor lényeges módosításokat szenvedtek. De elsôdleges formájukban mindenesetre jobban mutatják a Kormányzótanács és az egyetemi bizottság felelôsségérzetét. Visszatükrözôdik belôlük a Kormányzótanács ama tiszteletre méltó törekvése, mely az egyetem leendô tanárainak a román politika és közélet veszélyeitôl való megóvására irányult. És valóban, a kolozsvári román egyetem húszéves története bizonyítja, mennyire káros volt a politika az egyetem igazi hivatásának teljesítése szempontjából. Mert szinte felesleges mondani, hogy az egyetem szervezésére vonatkozó elveket a gyakorlatban alig sikerült megvalósítani.

A bizottság elsô feladata az új román egyetem tanszékeinek meghatározása volt. Ebben a kérdésben azok felfogása érvényesült, akik az egyetemet a leghíresebb angliai és amerikai egyetemek mintájára akarták megszervezni. A bizottság eme törekvése nem egészen az erdélyi románság tényleges mûvelôdési szükségletébôl származott. Az egyetem szervezôi az új egyetemmel mindenáron a nyugati tudományos világot akarták elkápráztatni. Úgy érezték, meg kell mutatniok, mennyivel jobb egyetemet tudnak szervezni, mint amilyen a megszüntetett magyar egyetem volt. Mivel pedig a régi Románia egyetemei az egykori kolozsvári magyar egyetemnél sokkal gyengébbek voltak, az új kolozsvári román egyetem megszervezésekor óvakodtak az ókirályság egyetemi viszonyainak átültetésétôl. Inkább angol és amerikai alapelvek szerint jártak el, midôn a tanszékek és az egyetemi intézmények számát az akkori román viszonyokhoz képest olyan rendkívüli módon felemelték. Sôt a négy karon kívül, Iorga véleményének megfelelôen, egy bányászati fôiskolát is terveztek; ennek megszervezéséhez francia szakemberek segítségét kérték. Ez utóbbi tervet azonba.n elejtették, mert e fôiskola nuár nem fért volna el a magyar államtól épített helyiségekben; új épületet pedig a román állam akkor nem tudott építeni. A karokon Ghibu adatai szerint a következô bôvítések történtek: a jogi karon 6, az orvosin 5, a bölcsészetin 13, a természettudományin pedig 14 új tanszéket állítottak fel. Hasonló arányban növekedett az intézetek és szemináriumok száma is: fôleg a bölcsészeti karon. A legnagyobb növekedés azonban kétségtelenül a segédszemélyzet – asszisztensek, laboránsok, mûszaki altisztek, gyakornokok stb. – számában történt. Természetesen a tanszékek számának rendkívüli felemelése igen megnehezítette méltó szakemberekkel való betöltésüket. Iorga aggodalma csakhamar indokoltnak bizonyult. A sok új tanszékre nem lehetett megfelelô román szakembert találni. Az egyetemi bizottság teljes tudatában volt a felmerült nehézségnek, és mindent megtett annak legyôzésére. Elsôsorban francia szaktudósok segítségére és a külföldön elhelyezkedett román tudósok meghívására gondolt. A bizottság elgondolásai meg is valósultak: az 1919-2o. iskolai évben a kinevezett rendes tanárok mellett már a meghívott francia tanárok és a külföldrôl hazaérkezett román szaktudósok is tanítottak. Ez utóbbiak között leghíresebb Racovita Emil természettudós és Levaditi Konstantin orvostanár volt; a bizottság meghívására mindketten Párizsból jöttek Kolozsvárra. De e külsô segítség ellenére sem lehetett az összes tanszékeket betölteni. Az 1921-22. iskolai évrôl készült évkönyv szerint az egyetem megszervezésének harmadik esztendejében még mindig 24 tanszék volt üresen. Sôt Ghibu maga bevallja, hogy a jogi fakultás 1919-ben létesített „Jurnalistica" tanszéke még 1929-ben is betöltetlen volt.

A tanszékek számának megállapítása és a tanárok kinevezése után az egyetemi bizottság elôkészítette az egyetemi oktatás legfontosabb kérdéseinek megoldását. A legtöbb kar ideiglenesen megtartotta a magyar egyetemtôl örökölt tanulmányi rendtartást; ezt késôbb aztán a francia-román egyetemi hagyományoknak megfelelôen módosították. Az egyetem tanárai nagyon szerették volna az egyetemi önkormányzatot azon a színvonalon megtartani, amelyen a magyar idôben volt. Ez az óhajtás a romániai viszonyok ismeretében nagyon is indokoltnak látszott. Nem minden célzatosság nélkül hangsúlyozta tehát Puºcariu rektor az egyetem ünnepélyes felavatása alkalmával, hogy „a kolozsvári (magyar) egyetemnek volt néhány jó tulajdonsága, melyet nem szabad feláldozni. Mindenekelôtt bizonyos tekintetben szélesebbkörû önkornzányzatot élvezett, mint az ókirályság egyetemei".

Ha a kolozsvári román egyetem vezetôségének önkormányzatra vonatkozó kívánsága az óhajtott mértékben nem is válhatott valóra, mindazonáltal az új egyetem tevékenysége nagyon kedvezô körülmények között indult meg. Az elôadások a magyar állarntól épített nagyszerû helyiségekben, a többi román egyetemhez képest igen jó tanári karral kezdôdtek meg 1919. november 3-án. A tanárok nagyobb része már helyén volt; a hallgatók létszáma pedig a legvérmesebb reményeket is felülmúlta. Anyagiakban sem volt hiány: a Kormányzótanács az egyetem számára 50 millió lejt szavazott meg, s ez összeg folyósításához Negulescu bukaresti közoktatásügyi miniszter is hozzájárult. Nem csoda tehát, ha ilyen elôzmények után az I. Ferdinándról elnevezett új román egyetem – Universitatea Regele Ferdinand I. din Cluj – vezetôi elôtt a jövô a legszebb színekben bontakozott ki.

Az egyetem ünnepélyes felavatása a királyi család, a kormány, a meghívott bel- és külföldi egyetemek képviselôinek jelenlétében 1920. február elsején történt meg. Az új román egyetemet ez alkalommal akarták bemutatni a nagyvilágnak. Elsôsorban persze az antanthatalmak egyetemeinek, mert pl. a német egyetemeket nem hívták meg az ünnepségre. A román szónokok beszédének fôrészét a magyarság elleni kirohanások képezték. Az új román egyetem meginduló munkájának értékét a megszüntetett magyar egyetem tevékenységének ócsárlásával akarták már elôre is felemelni. Az antanthatalmak és az utódállamok képviselôi is versenyeztek egymással a magyar elnyomás elítélésében. Persze arról nemigen beszélt senki, hogy a sokat szidalmazott magyarságnak a mûvelôdés iránti szeretete nélkül a románság még hosszú éveken keresztül nem tudott volna magának erdélyi egyetemet alapítani. De mikor február 2-án a felavatásra összegyûlt közönség megtekintette az egyetem helyiségeit, a tárgyilagos szemlélôk kénytelenek voltak észrevenni azt, ami az ünnepi beszédekbôl majdnem egészen kimaradt. Ezt fôleg az ókirályságból származó emberek ismerték el. A felavatási ünnepségek hivatalos krónikása, Oprescu György hûen tolmácsolja a jelenlevôk benyomásait. „Bámultuk azt a bôkezûséget – írja –, mellyel Erdély volt urai felruházták [az egyetemet és intézményeit], azt az érdeklôdést és áldozatot, melyeket a haza földje, nyelve és történetének magyar szempontból való megismerése érdekében hoztak. Így még világosabb lesz számunkra az a kötelesség, hogy magunkat ugyanazon a színvonalon tartsuk fenn és tevékenységünk által a világos, harmonikus és vendéglátó latin kultúra elfoglalja a német-magyar szellemiség helyét". A bukaresti Adevarul szintén talált elismerô szavakat, megállapítva, hogy a kolozsvári egyetem díszterme kétszer nagyobb és szélesebb, mint a bukaresti egyetemé. A legszebb méltatás a România Noua február 2-iki számában jelent meg. „A [városi] központ közelében épített, de a velejáró lármától jó részben mégis megóvott egyetem valóban monumentális. Vörös (!?) téglából épült falai impozáns módon emelkednek két utca találkozásánál... Tehát Kolozsváron megvan az, ami a régi királyság egyik egyetemi városában sem található meg... A magyar állam rendkívûl nagy összegeket költött Kolozsvárra, s ugyanakkor a tehetôs nemzeti érzésû magyarok széleskörû, nagylelkû és hazafias módon állottak az állam rendelkezésére. A magyar milliomosoknak a nemzeti mûveltségért hozott áldozata e tekintetben csak a tehetôsebb görögök áldozatával mérhetô össze." Persze az önkéntelenül jött elismerést rögtön követi az ócsárlás; mindezeket az áldozatokat a magyar állam és magyarság nem a mûveltség iránti szeretetbôl, hanem a románság elmagyarosítása érdekében hozta. Ezt állítja Puscariu, midôn az épületek és gyûjtemények szépségét kénytelen volt elismerni; ezt írja késôbb Ghibu is, mikor egy odavetett mondatban megállapítja, hogy a kolozsvári magyar egyetem egyes intézményei felülmúlták a külföldi országok vidéki egyetemeinek hasonló intézeteit. E nyilatkozatokat érdekesen egészítette ki néhány évvel késôbb az egyetemi könyvtár egyik cseh látogatója, aki az ôt kalauzoló román tanárnak megjegyezte: „Tulajdonképpen tíz évvel késôbb kellett volna Erdélyt átvenni, mert addig a magyarok bizonyára egész Erdélyt villamosították volna."

Végeredményben e nyilatkozatokból kétségkívül megállapítható az a jelentôs tény, hogy az erdélyi románság egy különlegesen szép, nagyszerûen berendezett egyetemet kapott kézhez. Ez az egyetem pompás helyiségeivel messze felülmúlta a régi Románia egyetemeit. Puºcariu megállapítása szerint a fôiskolai diákotthonok tekintetében is jobban állott, mint bármely más román egyetem. A románok azonban nem elégedtek meg ezzel. Az egyetemi bizottság létesítette új tanszékek és intézmények elsô célja a külföld elôtt való dicsekedés volt. Ám e törekvés visszahatása nem maradt el. A tényleges helyzethez képest egészen túlméretezett egyetem fejlôdése természetszerûleg nem alakulhatott az elképzeléseknek megfelelôen, mert ezt a román közélet szerencsétlen viszonyai megakadályozták. Ezt az igazságot a kolozsvári egyetem tanárai csakhamar maguk is kénytelenek voltak felismerni.

Valóban, a kolozsvári román egyetemnek a szervezô egyetemi bizottság elképzelése szerint hatalmas arányokban kellett volna fejlôdnie. Elsôsorban térbeli fejlôdésre volt szükség, mert hiszen a sok új intézet és tanszék még a magyar egyetem nagyszerû helyiségeiben sem fért el. Tehát új épületeket kellett volna szerezni. A román államnak azonban erre nem volt pénze, a román milliomosok pedig nemigen akarták az áldozatkész magyarok példáját követni. Az egyetem és a hallgatók érdekében rendezett gyûjtések is gyenge eredménnyel jártak. Az egyetem tanárai még jó ideig bizakodtak a román társadalom megértô támogatásában. De nemsokára be kellett látniok, mennyire hiábavaló volt ez a reménység. „Mi kiáltunk [ti. segítségért] – olvassuk a rektor 1921-22-rôl szóló beszámolójában –, de senki sem akar minket meghallgatni. Ellenkezôleg, vannak olyanok, akik azt hirdetik, hogy semmit se adjanak nekünk, mert elég mindenünk van."

Az egyetem fejlôdésének megtorpanása az ókirálysági román szellem érvényesülésének és a politikai harcoknak volt a következménye. Az erdélyi Kormányzótanács megszüntetése után (1920. ápr.) a különbözô kormányok sûrûn követték egymást. Fô érdekük a hatalom minél hosszabb ideig való megtartása és politikai párttagok szervezése volt. Egészen természetes, hogy e regáti román szellemiség nem találkozott a kolozsvári román egyetem nyugat-európai célkitûzéseivel, sôt azzal súlyos összeütközésekbe keveredett. Ghibu például az egyetem nevében követelte a magyar tanítók egykori házát, melybôl az egyetemi hallgatók számára latin kollégiumot akart szervezni. Egy korábbi megbízatás értelmében ô volt a tanítók házának igazgatója, s mint ilyen, családostól beköltözött az épületbe. De a házat a román tanítók is maguknak követelték, s mivel a kormánynak politikai szempontból nagy szüksége volt rájuk, a Ghibutól képviselt egyetem céljai háttérbe szorultak. A végén Ghibut botrányos jelenetek közepette a tanítók házából erôszakkal kitették, s az egyetemnek a házról le kellett mondania. Az elkeseredett Ghibu egyik munkájában (Universitatea din Cluj si Institutele ei de Educatie. Kolozsvár, 1922) megdöbbentô képet rajzol a Romániához csatolt Erdély helyzetérôl. „A személyi és pártérdekek politikája, az a szerencsétlen politika, mely a bukaresti és iaºi-i egyetem rnegszilárdulását olyan nagy mértékben megakadályozta, s amely politika a két egyetem mellett virágzó tanárképzô intézeteket szétrombolta, ez a politika, mely mindent felbomlaszt, ami nem szolgálja az ô képviselôinek érdekét, behatolt Erdélybe, azzal fenyegetve, hogy itt is ugyanolyan hatást idéz elô, mint a régi királyságban." „E politikával szemben – állapítja meg tovább Ghibu – a kolozsvári egyetem fenti törekvései többé semmit sem számítottak, az új egyetemi élet kezdeteit és javaslatait meg kellett semmisíteni, mivel azokat mások csinálták... Az a húsvét (1922) – olvashatjuk tovább érdekes megállapításait – számomra a legszomorúbb húsvét volt, ... mert láttam, hogy holmi aljas politikai érdekek miatt az emberek már nem emberek, az igazság többé már nem igazság, a becsület nem becsület, a törvény nem törvény, az adott szó nem számít, az állam pedig egyenlô néhány olyan alakkal, akinek saját magán kívül semmi sem szent." Ghibu saját bevallása szerint már-már arra gondolt, hogy kivándorol „ebbôl a romlottságtól szétrágott Sybaris"-ból (ti. Romániából), de azután a harc folytatására határozta el magát. Addig küzd, gondolta magában, amíg igazságot szolgáltatnak neki. Ha pedig nem, akkor bepereli az államot. De e gondolatra elszörnyedt. „Borzalmas! Pereljem be én az államot, a román államot!" – írja említett könyvében. „Én, aki a magyarok és oroszok uralma alatt éltem anélkül, hogy bármit is szenvedtem volna az ô részükrôl, én most odajussak, hogy a körülményektôl kényszerítve bepereljem a román államot." A végén is visszariadt ettôl a lépéstôl, és említett könyvében Ferdinánd királyhoz fordult igazságért, kérve a kérdés méltányos megoldását. A majdnem százoldalas emlékirat végén a király elôtt még egyszer összefoglalja az erdélyi helyzet jellemzô vonásait, melyek miatt az egyetem nem tud fejlôdni. „Ez a mindenféle politikai jött-mentek kezébe jutott országrész [ti. Erdély] a legfájdalmasabb látvány: olyan gyarmatnak látszik, mely egy vak véletlen következtében a jelenlegi közélet felszínére került néhány egyén lelkiismeretlen és szégyenteljes kizsákmányolásának van alávetve. Ezeknek az egyéneknek az érdekei kedvéért a legszentebb elveket lábbal tiporták, a legjelentôsebb intézményeket kigúnyolták és a leghasznosabb eszméket félredobták."

Ilyen körülmények között a kolozsvári román egyetem vezetôinek le kellett mondaniok az egyetem megszervezése idején elképzelt nagyarányú fejlôdés lehetôségérôl. Az egyetem nemcsak hogy nem fejlôdhetett a nagy nyugati egyetemek egyenrangú versenytársává, hanem még a méltán megkritizált regáti román egyetemek mögött is némely tekintetben elmaradt. A helyzetet felismerve, az egyetem tanárai ráléptek arra az útra, mely Romániában egyedül vezetett nagyobb anyagi és fejlôdési lehetôségre, ti. a politika útjára. Ettôl kezdve egyre több egyetemi tanár vállalt politikai szerepet, és nernsokára minden politikai pártban volt az egyetemnek egy-két tanára. Az egyre váltakozó pártkormányok kíméletlen harcában erre az egyetem miatt is szükség volt. Fôleg a bölcsészeti és a jogi kar tanárai politizáltak, míg a másik két kar aránylag jobban óvakodott a politikától. Ghibu kimutatása szerint az egyetem elsô tíz éve alatt a 80 tanár közül 13 képviselô, 8 szenátor, 2 kormányzótanácsi ügyosztályfônök, 2 miniszter és 5 minisztériumi ügyosztályfôigazgató került ki. Az egyetem második évtizedében még több tanár keveredett be a politikai pártok küzdelmeibe. Minden túlzás nélkül megállapítható tehát, hogy az egyetem tanárainak fele idônként valamilyen formában cselekvôen résztvett a politikai küzdelmekben. Sôt, ha tekintetbe vesszük az egyetemi tanárok ama szerepét, melyet a politikai szempontból is igen fontos rornán intézményeknél (pl. az Astra) játszottak, akkor a politizáló egyetemi tanárok száma még többre tehetô. Magától értetôdik, hogy a tanárok politizálása gyakran nemcsak az egyetem, hanem az egyéni érvényesülés és anyagi elônyök érdekében is történt.

A tanárok politizálása az egyetem fejlôdésére nézve néha elônyös, legtöbbször azonban hátrányos következményekkel járt. A politika egyik ilyen elônye az a 170 katasztrális hold földbirtok volt, melyet az egyetem a földreform révén Kolozsvár határában kapott. Másik határozott elônye az egyetemi költségvetés állandóságának, sôt növelésének biztosítása volt. Az uralmon lévô politikai párt befolyásos tanártagjai teljes erejüket latba vetették az egyetem fenntartásához és terjeszkedéséhez szükséges összegek megszavazása érdekében. Ezeket 1924-tôl kezdve egyre jobban növekedô arányban sikerült kiutaltatni. Az egyetem és intézményeinek személyi kiadásai 1924-tôl 1929-ig megháromszorozódtak: a személyi kiadásokra 1924-ben 25 milliót, 1928-ban pedig már 73 millió lejt utaltak ki. A dologi kiadások már kisebb arányban növekedtek. De azért e téren is öt év alatt 11 milliónyi volt az emelkedés. Mindezek az összegek azonban elsôsorban az egyetem fenntartását és nem a terjeszkedést biztosították. Az állami költségvetésbôl építkezésre már nem telt. Így az egyetem például évrôl évre halogatta a központi épület mellett lévô régi magyar színház átépítését. Mikor azután ez az épület évrôl évre romlandóbb állapotba került, Janovics Jenô, a kolozsvári magyar Nemzeti Színház volt igazgatója, több ízben megkísérelte, hogy az egyetemtôl megvásárolja magyar színház céljára. Az egyetem vezetôsége azonban román nemzeti érdekbôl e vásárlási ajánlatot mindig visszautasította. Inkább az egyetem terjeszkedéséhez szükséges új épületek építésére próbált idônként rendkívüli segélyt szerezni. Ha nem kapott elegendô összeget új épület építésére, megelégedett kisebbel is egy-egy meglévô ház megvásárlása céljából. Az elsô ilyen vásárlás – két villaház – a Román Nyelv Múzeuma céljára történt. Így vásárolták meg potom áron a református kollégium tulajdonában lévô Bástya utcai házat 1925-ben az ókortudományi intézetek részére, s így egy másikat 1929-ben a román történeti intézet számára. Ez utóbbi vásárlást Lapedatu Sándor egyetemi tanárnak kultuszminiszteri minôségében szerzett ötmilliónyi rendkívüli segélye tette lehetôvé.

A gazdasági válság esztendôi nagyon szomorúak voltak az egyetemre nézve. A leszállított állami költségvetésben az egyetem számára addig kiutalt összegek is alaposan leolvadtak. Az egyetem fejlôdése egészen kérdésessé vált, s még fenntartása is a legsúlyosabb nehézségekbe ütközött. Az elôbb már többször abbahagyott, mostan félig már elkészült új klinikai épület építése abbamaradt, s az egykori magyar színház épületének régóta tervezett átalakítása megint csak tovább halasztódott. A beiratási és vizsgadíjak felemelése nem sokat segített. A helyzet csak 1934-ben változott meg, midôn a liberális kormány a költségvetésben biztosított rendes összegeken kívül építkezési célra 44 millió lejt utalt ki. Ebbôl és a késôbb kiutalt, ugyancsak rendkívüli összegekbôl épült fel az egyetemi könyvtár melletti új klinika és a központi egyetem mellett lévô mostani Mátyás király diákház, melyet akkor II. Károly akadémiai kollégiumnak neveztek el. Az akadémiai kollégiumhoz felhasználták a félig lebontott egykori magyar színház alapját és több mint százéves rendkívüli szilárd falait. A román állam tehát a botanikus kertben emelt új épülettel együtt húsz év alatt mindössze két nagyobb új épületet épített, mert a harmadik a régi magyar színház alapzatának és falainak beépítésével inkább átépítésnek tekinthetô.

Igen érdekes, bár a román egyetem elszállított iratanyagának hiánya miatt pillanatnyilag pontosan tisztázhatatlan ez építkezések története. Új helyiségek építésének szükségét már az elsô évektôl kezdve hangsúlyozták. Egyik-másik épülethez hozzá is fogtak – így pl. az új klinika épületéhez –, de a húszas évek elején megkezdett munkát csak a harmincas évek vége felé tudták befejezni. A húszas évek folyamán építettek egy otthont az egyetemi hallgatónôk számára, továbbá az 1911-ben vásárolt, füvészkert céljára szánt területet rendezték be és alakították át. Borza Sándor egyetemi tanár nagy buzgalommal vezette a füvészkert ügyeit, megvalósítva apránként Richter Aladárnak, a magyar egyetem néhai növénytantanárának terveit. A jelentôsebb épületeket 1934-1938 között emelték, illetôleg fejezték be. A húszas évek elején megkezdett új klinika építése 1938-ban fejezôdött be. 60 millió lejbe került (kb. 2 millió pengô); ezt Stefanescu rektor csak nagy harcok után utalta ki az egyetem számára. A Mátyás király diákház és a csillagvizsgáló intézet az 1934-ben megszavazott 44 millió lejbôl készült el, emez 1935-ben, az elôbbi 1936-ban. Ugyancsak 1935-ben fejezôdött be a botanikus kertben már a harmincas évek elején megkezdett új növénytani intézet is. Az egyetemi sporttelep – a mai Horthy Miklós-sportpark – építése szintén a harmincas években történt. A tervet magyar ember, Kovács Gyula, akkori városi mérnök, ma mûszaki tanácsos készítette, az épületeket pedig Moll Elemér magyar építész tervezte és építette. A pompás park megépítése Haþieganu Gyula orvostanár érdeme volt; ô politikai összeköttetései révén szerezte meg a szükséges pénzt.

Az itt felsorolt építésekhez és a kisebb-nagyobb átalakításokhoz az egyetem tanárainak politikai szereplése biztosította az állam anyagi támogatását. Eleinte a nemzeti parasztpárttal voltak jó kapcsolatok. Az egyetem késôbb sem vallotta kárát annak, hogy utolsó rektora, Stefanescu Goanga Flórián olyan jó viszonyban volt a trianoni Románia utolsó kormányaival. Általában a liberális kormány és annak hírhedt közoktatásügyi minisztere, Anghelescu Konstantin, elég megértô volt a kolozsvári egyetem szükségletei iránt. Anghelescu e megértô támogatása bizonyára nem kis mértékben abból a felfogásból következett, mely a kolozsvári román egyetemet a magyar mûveltség és szellemiség ellen indított harc elôretolt erôdjének tekintette. Valóban Anghelescunak az egyetemi oktatásra vonatkozó, 1934-ben foganatosított intézkedései egészen kisebbség- és magyarellenes célokat szolgáltak. Ebben az évben ugyanis megszüntette a kolozsvári egyetem gyógyszerészeti karát, és a gyógyszerészeti oktatást Bukarestben összpontosította. Kolozsváron mindenki tudta és Anghelescu bizalmas körben be is vallotta, hogy a gyógyszerészeti oktatást azért költöztette Bukarestbe, mert Kolozsváron a hallgatók többsége a kisebbségi népek fiaiból került ki, Anghelescu pedig nem akart a kisebbségeknek gyógyszerészeti kart fenntartani. Hasonló kisebbség-, illetôleg magyarellenes célja volt a nagyváradi jogakadémia megszüntetésének. A közoktatásügyi miniszter ezt a fôiskolát 1934. augusztus 22-i 2424. sz. törvényrendelet alapján Kolozsvárra helyezte át, beolvasztva a jogi karba, mely így 14 új tanárt kapott.

A kolozsvári román egyetem életének fent ismertetett eseményei a román párt- és nemzeti politika természetébôl következtek. Az egyetem külsô, anyagi körülményeire nézve kétségtelenül jó hatással voltak, hiszen építkezéseket, átalakításokat, új házak szerzését, egyszóval fejlôdést tettek lehetôvé; ezt pedig Romániában politikai befolyás nélkül nemigen lehetett volna biztosítani. Sajnos a politikának nemcsak ilyen következményei voltak. A tanárok politizálása sok olyan kellemetlenséggel és hátránnyal járt, melyek miatt az egyetem tudományos és erkölcsi tekintélye majdnem gyógyíthatatlan sebeket kapott.

A román politikai harcok bizánci szellemébôl kifolyólag a szembenálló felek egymás ellen mindig a legváltozatosabb eszközökkel harcoltak. Igazság, becsület, törvény stb. teljesen megszûnt az elvadult pártharcok vezetôi elôtt. Mivel pedig a legtöbb pártnak külön sajtója volt, a párt ellenségeinek viselt dolgai csakhamar a nagy nyilvánosság elé kerültek. Gyakran nemcsak a valóban megtörtént tények, hanem a szóbeszéd tárgyát képezô vagy éppen szándékosan kitalált dolgok is. E sajtóhadjáratok fô célja az ellenfél tekintélyének lealacsonyítása s ezáltal politikai jelentôségének megszüntetése volt. Természetes, hogy mikor a kolozsvári román egyetem tanárai cselekvôen belekeveredtek a politikai harcokba, ezzel együtt ôk is politikai ellenfelek céltáblái lettek. Ezek pedig nem nagyon nézték az ellenfél egyetemi tanári minôségét, hanem minden alkalmat fehasználtak ellenük, miközben sárba rántva ôket, az egyetem tekintélyét is állandóan csökkentették. Így a politizáló tanárok, volt miniszterek és államtitkárok csakhamar szégyenletes botrányok és panamavádak középpontjába kerültek. A jóérzésû diákok, románok és kisebbségiek egyaránt, nemegyszer végtelen fájdalommal szemlélték azt a hajszát, mellyel a román sajtó politikai okok miatt sokszor éppen a legtiszteltebb tanár becsületét igyekezett beszennyezni. A tanárokat gyakran alantas közegek visszaélései miatt keverték bele a panamavádakba. Így járt pl. a kisebbségi hallgatók elôtt is általános megbecsülésben álló Lupas János professzor, továbbá Dragomir Szilviusz, Ghidionescu Vladimir és mások. A liberális párt 1933-ban bekövetkezett uralomra jutása után különösképpen nagy port vert fel a Boila Romulusz ellen indított hajsza. Boilát, a kolozsvári egyetem jogi karának tanárát, a Maniuval való közeli rokonsága tette a liberális sajtó támadásainak célpontjává. A hírhedt Skoda-panamába keverték bele, s annyira megdolgozták ellene a közvéleményt, hogy annak nyomása alatt 1936-ban a vizsgálóbíró hivatalosan is vádat emelt ellene.

A politikai beállítottságú román sajtó természetesen a tanárok másféle gyengeségeit is kipellengérezte. Az egyik kolozsvári román lap például heteken keresztül foglalkozott Pamfil orvosprofesszor plagizáló tudományos munkásságával. Mikor a lap a plagizálást elég meggyôzô módon bebizonyította, a következô alkalommal ugyanezt a tanárt tízszeres álláshalmozással vádolta meg. A megvádolt tanár nyilatkozatában az újságíró állítását valótlanságnak minôsítette. De az újságíró sem hagyta magát. Válaszában kijelentette, hogy elôzô cikke részint valóban téves adatokon alapszik, mert a professzor úrnak nem tíz, hanem tizenegy állása van.

Az 1938-ban bevezetett királyi parancsuralom képviselôi a politikai pártokat feloszlatták. Így az egyetemi oktatás reformjának most már semmi sem állott útjában. Calinescu miniszterelnök és közoktatásügyi miniszter el is készítette az új fôiskolai törvényt, mely az 1938. november 5-i 3799. sz. királyi törvényrendelettel lépett életbe. A törvény kihirdetése elôtt két nappal Calinescu ismertette a fôiskolák összehívott rektorai elôtt az új törvény alapelveit. A romániai egyetemek általános helyzetének áttekintése után az új törvényt a következô érvekkel indokolta: „Az egyetemi hallgatók készületlenül kerülnek ki az életbe. Anélkül, hogy megfeledkezném arról a befolyásról, melyet e tekintetben a társadalmi és politikai körülmények gyakorolnak, rá kell mutatnom arra, hogy maga az oktatás szervezete vezetett ezekre az eredményekre... A tanszékek túlságosan nagy száma nemhogy elôsegítené, de egyenesen megakadályozza az egyetemi hallgató alapos felkészülését. Hogyan is lehetséges fizikailag, hogy egy fiatalember 30-40 elôadásra járjon? A tanszékek száma nem felel meg a tudományos szükségletnek. Ez a szám szerencsétlenségre csak személyes jellegû indokokkal magyarázható... Hangzatos elnevezéseket találnak ki, hogy elrejtsék a valóságban tisztán személyes érdekek kielégítését... Annak, aki felvilágosítást akar az egyes karokon elôadott tantárgyakról és azok hasznosságáról – folytatta a miniszterelnök –, nem elég elolvasnia a tanszékek megnevezését, hanem egy különleges kulccsal kell bírnia. Mikor pl. egy asztrofizikai tanszék fenntartásának szükségességét védelmezik, vedd elô a különleges kulcsot és olvasd... »unoka«... De az egyetemi hallgatók hiányos felkészültségén kívül ki kell emelnem azt is, hogy egyes nagyon gyenge elemek milyen könnyen bejuthattak a fôiskolai tantestületekbe... A hírhedt »meghívás« egy csoport vagy családi érdekek kielégítésére szolgált."

E megállapítások alapján Calinescu igyekezett biztosítani a tanárok jobb kiválasztásának lehetôségét. E célból a megürült tanszékek betöltését versenyvizsgához kötötte. Pontosan elôírta a megüresedett tanszékek betöltésének módját, a versenybizottság hatáskörét stb. Kötelezôvé tette a tanárok megválasztásának a nyilvánosság elôtti indokolását. Az egyetemi állások további szaporítását a tanszékek számának újból való megállapításával próbálta megakadályozni. A kolozsvári egyetem néhány tanszéke is áldozatul esett e mûveletnek: a törvény következtében a jogon négy, a bölcsészeten öt, a természettudományi karon nyolc tanszék szûnt meg. A tanszékek új beosztása a tényleges szükséglethez igazodott. Így pl. az orvosi karon 1930-ban létesített balneológiai tanszék továbbra is fennmaradt, mert szakemberek véleménye szerint Erdély sajátos helyzete szükségessé tette a tanszék fenntartását.

A törvény különben az egyetemi tanárok álláshalmozását is próbálta megakadályozni. Erre vonatkozólag kimondotta, hogy „a fôiskolai oktatásban egyetlen tanár sem foglalhat el egy idôben egynél több tanszéket s a tanszéken és annak intézményein kívül egynél több más intézetet vagy klinikát nem vezethet."

Calinescu törvénye tehát a maga nemében ritka, de erélyes kísérlet volt a román egyetemek komoly tekintélyét veszélyeztetô jelenségek megszüntetésére. Ezek a jelenségek legnagyobbrészt a politizálás következményei voltak és az egyetemek tekintélyét – köztük természetesen a kolozsváriét is – súlyosan megtépázták. Hogy az egyetem ennek ellenére tudományos és kulturális jelentôségét megtarthatta, azt a politikától tartózkodó és elsôsorban tudományos tevékenységet kifejtô tanárainak köszönhette.

Valóban, a tanárok tekintélyes része elismerésre méltó tudományos tevékenységet fejtett ki. Az egyetemi elôadások és szemináriumok tartása mellett tankönyveket, tudományos mûveket és értekezéseket írtak, román és idegen nyelvû folyóiratokat szerkesztettek, és azoknak cikkeikkel és tanulmányaikkal gyakori munkatársai voltak. Craciun Joachim egyetemi magántanár adatai szerint az egyetem tanárai 1920-tól 1930-ig összesen 552 román és 117 idegen nyelvû könyvet írtak; román és más nyelveken írott cikkeik száma is mintegy 4500-ra tehetô. Craciun, Ghibu és mások büszkén hivatkoznak a román egyetem tanáraitól írott mûvek és cikkek nagy számára, mely aránylag tekintélyesebb, mint a Ferenc József Tudományegyetem tanárainak egy-egy évtizedes munkássága. Valóban, ha a két egyetem tanáraitól írott mûvek és cikkek mennyiségét, illetôleg ezek részletes adatait egymás mellé állítjuk, a román egyetem munkássága tekintélyesebbnek látszik. Más kérdés természetesen – és még Craciun óvatos vélekedése szerint is „nehezen állapítható meg" – a kiadványok minôsége, illetôleg tudományos értéke. Az kétségtelen pl. hogy a Muzeul Limbei Române készítette Dictionarul Limbei Române és az Atlasul Linguistic al Românilor címû gyûjteményes mûvek a maguk nemében hézagpótló szerepet játszanak és román nemzeti, valamint európai szempontból is egyaránt igen nagy értékûek. Hasonlóképpen a többi tudományos intézet és folyóirat munkássága is részben egyetemes, részben román nemzeti szempontból értékelhetô. A kolozsvári román egyetem tanárai között is akadt európa hírû tudós. Legismertebb közöttük Racovita Emil volt; ô azonban hírnevét Franciaországban és nem Romániában vagy éppen a kolozsvári egyetemen szerezte. Kolozsvárra csak bizonyos határozott ígéretek ellenében költözött le, és amint az évek múltak, keserûen kellett tapasztalnia, mekkora különbség van az ígéret és a valóság között Romániában. Racovitán kívül az európai tudományosság elôtt ismertebb kolozsvári egyetemi tanárok: Puscariu Sextil, Lupas János, Marinescu Konstantin, Spacu György, Tanasescu János, Scriban János és Popescu-Voitesti János voltak. Ezeknek mindenike szoros kapcsolatot tartott fenn külföldi tudományos körökkel, amelyek kellôképpen értékelték e román tudósok tudományos munkásságát. A román egyetemi tanárok munkásságának jórésze azonban apróbb közleményekbôl és tanulmányokból áll. A fent említett nagyobb jelentôségû mûveket kivéve, hiányoznak a nagy összefoglaló munkák. A román történelem legnagyobb jelentôségû összefoglalásai a bukaresti egyetem tanárainak tollából kerültek ki. Viszont a kolozsvári román történelemtanárok nagyon sokat tettek az erdélyi román történelmi kérdések kutatása terén. Az orvostanárok munkái kétségkívül szerzôik tudományos érdeklôdésérôl és tudásáról tanúskodnak, de az egyetemes tudományt kevéssel vitték elôre. Ahol pedig a szerzôk román nemzeti vonatkozású kérdéseket tárgyaltak, ott a nemzeti érdek igen gyakran elnyomta a tudományos tárgyilagosságot. Természetesen a politika a tanárok tudományos munkáját is nemegyszer megakadályozta. A politikai szereplés miatt a tanárok gyakran egyetemi elôadásaikat is elhanyagolták, a tudományos munkásságról meg szinte egészen elfelejtkeztek. A harmincas évek után ez a jelenség a román egyetemeken olyan általános lett, hogy már-már komoly aggodalmakat okozott. Végül is Calinescu miniszterelnök ismertetett 1938-as törvénye próbálta a hivatásukról megfeledkezett egyetemi tanárokat rendes munkára szorítani. Calinescu a már említett és a rektorok elôtt elmondott beszédében a törvénynek erre vonatkozó rendelkezéseit a következôképpen indokolta: „Ha egy szegény hivatalnok 10 napig nem jelentkezik szolgálati helyén, kidobják állásából. Egy katonatisztet hat hónapi szabadság után rendelkezési állományba helyeznek. És egy egyetemi tanár megmaradhatott a közoktatásban még akkor is, ha 15 éven át egyetlen óráig sem volt az elôadótermekben. Ez botrány és erkölcstelenség."

A törvény ennek megfelelôen valóban szigorú ellenôrzést foganatosított az egyetemi tanárok munkásságával szemben. A XI. és XIV. cikkelyben részletesen szabályozta a tanárok munkásságának felülvizsgálatát és a megtorló eljárásokat. „A karok dékánjai – olvassuk a törvényben –, az egyetemek és más fôiskolák rektorai személyes felelôsségük terhe mellett kötelesek ellenôrizni a tantestület tagjainak az elôadásokon és gyakorlati órákon való megjelenésben tanúsított pontosságát. Intézkednek az iránt, hogy a tantestület tagjainak fizetésébôl a számvevôség vonja le az indokolatlan hiányzásnak megfelelô összeget. A tantestület azon tagjait, akik az utolsó öt év alatt szabadságon voltak és ténylegesen még annyi elôadást sem tartottak, amennyi legalább egy iskolai évben szokásos, lemondottaknak kell tekinteni, azaz rendezhetik a nyugdíjra vonatkozó jogaikat. Hasonlóképpen lemondottaknak tekintendôk és rendezhetik nyugdíjigényüket azok a rendes tanárok és rendkívüli tanárok (conferentiar), akik az utolsó öt év alatt szaktudományuk tárgykörébôl semmiféle munkát nem közöltek."

Ámde ha a többi román egyetem között a kolozsvári sem elégítette ki egészen a hozzáfûzött tudományos várakozásokat, ezzel szemben román nemzeti és társadalmi jelentôségét mindenütt méltányolták és elismerték. Ez az elismerés és értékelés teljesen indokolt is volt. Az egyetem tanárai az erdélyi románság életének legfontosabb megnyilvánulásait állandó figyelemmel kísérték. A románság egyházi, mûvelôdési, társadalmi és egészségügyi kérdéseinek éppen a kolozsvári egyetem román tanárai voltak a legbuzgóbb kutatói. E kérdések feltárásában, megvitatásában és a megoldási javaslatok kidolgozásában különösen a bölcsészeti és az orvostudományi kar tanárai buzgólkodtak. Az orvostanárok óriási szolgálatokat tettek az erdélyi román nép egészségügyének. E szempontból különösen két professzor játszott nagy szerepet: Moldovan Gyula és Hatieganu Gyula. Az elôbbi az egyetem közegészségügyi és társadalom-egészségügyi intézetének vezetôje, az utóbbi a klinikák igazgatója volt. Az erdélyi románság egészségügyét e tanárok különösen egyetemen kívüli munkásságukkal szolgálták. Moldovan és társai hatására pl. az Astra, az erdélyi románság legnagyobb közmûvelôdési egyesülete, a Zilahon tartott 1926-i nagygyûlésen kimondotta, hogy ezentúl tevékenységének központi gondolata a biopolitika lesz. E kifejezésen fokozott egészségügyi tevékenységet, a román parasztság élettani viszonyainak alaposabb tanulmányozását és – fôleg 1930 után – más nemzetiségûeknek a románságba való beolvasztását értették. Így az egyetem orvostanárainak irányítása döntô módon tette az Astra legfôbb céljává az erdélyi román parasztság egészségügyi és faji körülményeinek megjavítását. Ebben a munkában Moldovan mellett Hatieganu Gyula professzor is részt vett. Mint az Astra testnevelési alosztályának megszervezôje és vezetôje, megalapította a „Soimii Carpatilor" (Kárpátok sólymai) nevû testnevelési szervezetet, mely az erdélyi román falvak ifjúságának katonai szellemû testi, erkölcsi és nemzeti nevelésével foglalkozott. A két orvostanárnak az Astra életében való szerepe késôbb még nagyobb lett, mikor Moldovant az egyesület elnökévé választották. Az új elnök irányította az Astra bánsági, székelyföldi és szatmárvidéki tevékenységét. Midôn az 1930-i népszámlálás adataiból kiderült a bánsági román falvakban pusztító egyke, Moldovan orvosbizottságot küldött ki a kérdés helyszínen való tanulmányozására. A bizottság tapasztalatait Râmneantu Péter dr. írta meg; beszámolója a román kormányzat egykeellenes intézkedéseinek alapját képezte. Hasonlóképen Moldovan és orvosprofesszor kollégái készítették elô s hajtották végre a hírhedt székelyföldi vérvizsgálatokat, melyek nyomán a szörnyû székelyföldi „visszarománosító" politika megindult. A székely kérdés eme beállítása különben elôször szintén a kolozsvári egyetem egyik segédtanárának, Opreanu Szabinnak a munkájában jelent meg.

Az egyetem tanárainak az egyetemen kívüli tevékenységét sajnos nagyon gyakran magyarellenes szempontok irányították. A tanárok egy része meg volt gyôzôdve afelôl, hogy az erdélyi románság mûvelôdésbeli emelkedése csak a magyar kultúra erôinek megsemmisítése révén biztosítható. Ebbôl a felfogásból érthetô meg az az idegesség, mellyel a kolozsvári Református Teológián megszervezett magyar tanárképzô fôiskolát szemlélték. Ghibu szerint ez az egyetem egyenesen „merénylet" volt a román állam ellen. Lapedatu pedig nyíltan megírta, hogy „a magyar egyetem semmiféle formában, sem Kolozsváron, sem máshol az országban nem engedhetô meg". Ghibu és tanártársai valóban csakhamar be is záratták. A késôbbi évek folyamán ugyancsak az egyetem tanárai voltak azok, akik minden lehetôt elkövettek az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos tevékenységének megakadályozására. E mûködésükben anyagi érdekek is vezették, mert szerették volna elvenni az EME óriási értékû tudományos gyûjteményeit. Természetesen tisztességes vásárlásra egy percig sem gondoltak; inkább az Egyesület mûködésének megbénításával akarták az EME vezetôségét a gyûjteményekrôl való lemondásra kényszeríteni. 1925-ben az egyetemi tanárok a vezetôséget alapszabály-hamisítás miatt feljelentették. A feljelentés eredményeképpen az EME mellé Draganu Miklós egyetemi tanárt kormánybiztossá nevezték ki. Ugyanabban az évben Borza Sándor egyetemi tanár 85 új román tag felvételi kérvényének elôterjesztésével kísérletet tett az EME majorizálására, illetôleg elrománosítására. Mikor a vezetôség – felismerve a „jó szándékot" – e felvétel ügyét az 1928-ban történt sürgetés után sem volt hajlandó elintézni, az egyetemi tanárok ismét feljelentették az Egyesületet, ezúttal a jogi személyiségek legfôbb fóruma elôtt. De az a lépés sem vezetett a tôlük várt eredményre.

A tanároknak az egyetemen kívül végzett munkássága történetében egészen különleges helyet foglal el Ghibu, az egyik pedagógiai tanszék tanára. Az erdélyi román tanítókkal vívott már említett harca után, 1923-ban az erdélyi magyar egyházak ellen fordult, és mindent elkövetett azok megsemmisítésére. Különösen a római katolikus egyházat akarta tönkretenni. „Tudományos" munkásságának legnagyobb részét az erdélyi római katolikus egyház ellen írott könyvek és röpiratok alkotják. Amit egy szenvedélyes gyûlölettôl áthatott tollforgató ember megtehet, Ghibu mind megtette a tôle kitôzött cél: a római katolikus Státus vagyonának elvétele érdekében. Ghibu harca tragikomikus volt: tragikus az erdélyi magyar katolicizmusra nézve, melynek rengeteg kellemetlenséget és kárt okozott, de komikus magára Ghibura nézve, mert elvakultságában sokszor annyira elveszítette józanságát, hogy a legtekintélyesebb román politikusokkal és tudósokkal került szembe. Iorgával, Titulescuval, Petrescu-Comnennel, Pop Valérral és az egész román görög katolikus egyház vezetôségével egymás után összeveszett. Mikor aztán a Státus ügyében 1932-ben megkötött ún. római egyezmény aláíróját, Pop Valért megtámadta, a megtámadott erdélyi miniszter az Acordul dela Roma címû könyvében leleplezte Ghibu eljárását. Az érdeklôdôk elszörnyedve olvasták, milyen eszközökkel próbálta Ghibu céljait megvalósítani. Pop Valér kimutatta, hogy Ghibunak a Státus ellen írt „tudományos" mûveiben hemzsegnek a szándékos ferdítések, hibás fordítások és a rosszakaratú beállítások. Mikor ilyen módon megírt mûveivel az illetékeseket nem tudta meggyôzni (e mûvek Pop Valér szerint inkább pamfletek voltak!), egyes román tekintélyeknek tôle kitalált nyilatkozataival akarta álláspontját alátámasztani. „Tartózkodom Ghibu eljárásának bármilyen minôsítésétôl" – írja könyvében erre vonatkozólag Pop Valér, aki egyebek között Ghibu egyik legnagyobb bûnének azt tartotta, hogy visszaélt az egyetemi tanárnak kijáró tudományos tekintéllyel s így a kolozsvári egyetemet rendkívül kellemetlen helyzetbe hozta.

Valóban, az erdélyi magyar és csakhamar a görög katolikus román középosztály is a kolozsvári román egyetem tevékenységét gyakran Ghibu „tudományos módszerei" alapján ítélte meg. Ez pedig semmi esetre sem volt hízelgô az egyetem komolyságára nézve, és a valóságnak sem felelt meg, mert Ghibu magatartását tanártársai nem mind helyeselték. Ghibu azonban nem sokat törôdött azzal, hogyan ítélik meg magatartását. A szélsôséges egyetemi hallgatókat megnyerte céljainak. Így alkalomadtán számíthatott „tüntetô" támogatásukra, ami a román diák-viszonyok között nem volt megvetendô segítség. És nem véletlen dolog, hogy az 1940-es bécsi döntés ellen rendezett kolozsvári román tüntetéseket, melyeknek több ártatlan magyar áldozatul esett, éppen Ghibu irányította.

Az egyetem tudományos, társadalmi és nemzeti tevékenysége mellett az egyetemi ifjúság nevelésével is igyekezett foglalkozni. Nem egészen rajta múlt, hogy valamennyi igyekezete közül ez sikerült legkevésbé. Húszéves fennállása alatt a román egyetem legsúlyosabb kérdése mindig az egyetemi ifjúság nevelése volt; a nevelés céljait azonban a sajátságos romániai helyzet miatt alig-alig lehetett ideig-óráig megközelíteni.

Az egyetem ünnepélyes felavatásakor Puºcariu rektor örvendezve említette meg a beiratkozott egyetemi hallgatók nagy számát, mely elérvén az 1880-at, megnyugtatta az egyetem fejlôdése felett aggódó románokat. „Összehasonlításképpen bátorkodom hozzátenni – mondotta Puºcariu –, hogy a kolozsvári magyar egyetem fennállásának 31. évében is alig érte el ezt a számot, a strasbourgi egyetem pedig, melyet a németek ugyancsak 1872-ben alapítottak a kolozsvárihoz hasonló célból, hogy 47 év múlva visszaadják annak a népnek, melyé jog szerint, ebben az évben 800 hallgatóval nyílt meg és most érte el az 1200-as létszámot." Valóban a kolozsvári román egyetem hallgatóinak száma már elsô évben rendellenesen alakult:

Románia viszonyaihoz képest ugyanis igen nagy volt az egyetemre tóduló ifjak száma, s ez a szám az évek folyamán egyre növekedett. Az 1921-22-i iskolai év befejezése alkalmával Calugareanu rektor már aggodalommal eltelve számolt be errôl a jelenségrôl. „Az egyetemeknek az ifjúságtól való megrohanása – mondotta többek között – a háború utáni korszak jellemvonása. A tény jelentôsége még nincs eléggé tisztázva. Vajon a mai ifjú nemzedékeknek nagyobb-e a mûveltség iránti vágya, mint a háború elôtti nemzedékeké volt, vagy a roham csak az állásokra jogosító oklevélnek szól? Ezt csak a jövô tudja megmondani... Bármint is van, egy dolgot bizonyosan lehet látni: a mai ifjúság már nem ugyanazzal a fclkészültséggel s nem ugyanazzal a komoly munkavággyal és erôvel jön az egyetemre, mint a megelôzô idôkben." Calugareanut kissé megijesztette a román diákság egyoldalú, vagyis számbeli fölénye. „Nem elég az – mondotta –, hogy ezen a terüeten megvan a számbeli fölényünk; meg kell szereznünk a mûvelôdésbeli fölényt is."

Az érdemes rektor e jelenség felett érzett aggodalmai közepette elfeledkezett arról, hogy a román ifjúságnak a kolozsvári egyetemre való özönlése részben a román kormány hibás politikájának volt következménye. Erre a tényre maga Ghibu mutatott rá a királyhoz intézett emlékiratában. Megállapítása szerint a közoktatásügyi miniszter az 1921-22-i iskolai évre az erdélyi egyetemi hallgatók segélyezésére három és félszer nagyobb összeget szavaztatott meg, mint az ország összes többi tartományaiból származó fôiskolások számára. A kolozsvári egyetemen 200-ról 400-ra emelte az ösztöndíjak szárnát. „Az ösztöndíjak számának felemelése következtében – írja Ghibu – az a maga nemében páratlan jelenség állott elô, hogy a bölcsészeti, természettudományi és jogi karon ösztöndíjat adtak minden diáknak, aki azért folyamodott, és mindezek ellenére még maradt kiadatlan ösztöndíj."

Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy a román ifjúság évrôl évre nagyobb számban tódult a kolozsvári egyetemre. Ennek következtében a szigorúbb kiválasztás és minôség kérdése háttérbe szorult. A beiratkozott hallgatók száma egyre emelkedett és csak az 1934-35-ös iskolai évben kezdett lassanként apadni, elsôsorban az ismét bevezetett szigorú felvételi vizsgák miatt. De a létszámcsökkenés ellenére a helyzet továbbra is aggasztó maradt. A román egyetem utolsó iskolai évének ünnepélyes megnyitása alkalmával, 1939. október 29-én a rektor, Stefanescu-Goanga, majdnem pontosan ugyanazokat a megállapításokat tette, mint egykori elôdje 18 évvel azelôtt. A hallgatók létszáma 1938-39-ben is túlságosan magas volt. És az ifjúság készületlensége a helyzetet még súlyosabbá tette, mivel a rektor szavai szerint az ifjak „jórészt nélkülözték azt az alapos középiskolai felkészültséget és azt a magasabbrendû szellemi színvonalat, melynek hiányában nem lehet eredményesen szembenézni az egyetemi tanulmányokkal... Az utóbbi években az egyetemi hallgatók száma az ország lakosságához viszonyítva kétszeresen felülmúlta a nyugati magas mûveltségû és erôteljes tudornányos hagyományokkal rendelkezô országok egyetemi hallgatóinak létszámát... A tehetségek szigorú kiválasztása helyett a készületlen elemek valóságos beözönlése következett be a tanulni vágyó szorgalmas ifjak és az ország legmagasabb rendû érdekeinek ellenére."

Az egyetemre tóduló ifjúság számának növekedése végzetszerûen összeesett az ifjak és az egyetem célkitûzése között megnyílott szakadék elmélyülésével. A román egyetemi hallgatók legnagyobb része nagyon hamar szembefordult az egyetem tanáraival. A tanulni vágyó és komoly diákság kisebbségbe került a politizáló többséggel szemben, mely csalódásai következtében nem a szintén politizáló tanárok, hanem inkább a már 1924-ben híressé vált vasgárdista vezér, Codreanu Zelea hatása alá került. Míg az egyetemi hatóságok a 27-féle egyetemi egyesületbe szétszervezett ifjúságot nehezen tudták egységesen irányítani és ellenôrizni, a Vasgárda kapitánya eleitôl kezdve eltalálta azt a hangot, mellyel hatni lehetett rájuk. A következmény nem is váratott sokáig magára A román fôiskolai ifjúság egyetemen kívül álló vezéreinek parancsára egyre gyakrabban megismétlôdô politikai célú tüntetéseket rendezett. A legnagyobb tüntetések 1923-ban, 1928-ban és 1933-ban zajlottak le. Midôn 1933-ban Duca miniszterelnököt vasgárdista diákok meggyilkolták, a hatóságok erélyes intézkedésére egy kis ideig csend volt. De Codreanu nemsokára még nagyobb lelki hatalmat nyert az ifjúság felett. 1935-ben a kolozsvári orvostanhallgatók majdnem mind az ô hívei voltak s a többi karok hallgatóinak többsége szintén csatlakozott a „Mindent a hazáért" (Totul pentru Tara) nevû, új formába öltözött Vasgárda mozgalmához. A kissé késôn ébredezô egyetem hiába próbálta most már ösztöndíjakkal, új diákházzal s más kedvezményekkel a diákságot kivonni Codreanu hatása alól: nem sikerült. A román diákok koronázatlan királya ô volt és ô maradt kivégzése után is. Sôt: halála után az egyetemi hallgatók még nagyobb elkeseredéssel követték vezérük tanítását. Az 1938-39-i iskolai év állandóan növekvô erejû zavargások és tüntetések között telt el. A rektor elôbb idézett beszéde szerint ezek a mozgalmak „alapjukban rázták meg azokat a rendre, fegyelemre és tekintélyre vonatkozó elveket, melyek nélkül semmiféle rendezett élet nem alakulhat ki." Sôt, a mozgalmak „az utóbbi idôben titkos és terrorista jelleget öltöttek, gonosztettekbe süllyedve, melyek magát az állam biztonságát és belsô nyugalmát is veszedelembe döntötték." A komor szavak elhangzásakor valószínûleg senki sem gondolt arra, hogy néhány hét múlva éppen a rektor ellen elkövetett gyilkos merénylet fogja legszörnyûbb módon hitelesíteni az évnyitó beszéd megállapításait. Stefanescu-Goanga ugyan felgyógyult a diákotthon elôtt kapott revolvergolyók ütötte sebekbôl, de a román diákság még valószínûleg sokáig érezni fogja a sok szélsôséges cselekedet következményeit.

Amíg a román diákság tekintélyes része politikai mozgalmakba keveredve tulajdonképpeni hivatásáról megfeledkezett, az egyetem kisebbségi hallgatói, köztük a magyar ifjak, lelkiismeretesen dolgoztak és tanultak. Számuk az elsô években jelentéktelen volt; 1925 után azonban egyre növekedett. Az egyetem négy, illetôleg a gyógyszerészetivel együtt öt karán 1929-30-ban 753, 1930-31-ben 842, 1931-32-ben 935, 1932-33-ban 922, 1933-34-ben 1127, 1934-35-ben 945, 1935-36-ban 753, 1936-37-ben 570, 1937-38-ban 566, 1938-39-ben 553 magyar hallgató tanult. Létszámuk érdekes hullámzása részben már utal a román egyetemen elfoglalt helyzetükre. Ez a szám 1933-ig szinte folytonosan emelkedett, attól kezdve egyre jobban csökkent. Hat év alatt a csökkenés 50%-os volt. Ez a jelenség a román kormányzat fokozott magyarellenes politikájából következett. Anghelescu minisztersége alatt szigorú felvételi vizsgát rendeltek el, mely a magyar fiúk közül különösen sok áldozatot követelt. Ez már rendes „numerus clausus" volt a magyar diákok ellen, akiknek, ha boldogulni akartak, az érettségi után ez újabb szörnyû gátfutáson is át kellett esniök. Legnehezebb volt az orvosi karra bejutni. Sok magyar fiú kényszerült más pályára, mivel az orvosi kar tanárai elbuktatták a felvételi vizsgán.

A magyar hallgatók 1934-ig éveken át többségben voltak a gyógyszerészeti karon, 1930-31-ben pl. 38 román mellett 40 magyar tanult ezen a tudományszakon; 1931-32-ben pedig 113 románnal 109 magyar, 30 német és 75 zsidó állott szemben. Anghelescu éppen ezért költöztette el Kolozsvárról a gyógyszerészeti kart. A kisebbségek majdnem ugyanilyen jó arányban szerepeltek a természettudományi kar néhány szakján is. Az egész egyetemet tekintve, arányuk általánosságban 35-40% körül váltakozott, de ha az igazán komoly és állandó tanulmányozással foglalkozó ifjúságot nemzetiségileg összehasonlítjuk, az egyetem nem román hallgatóinak arányszáma minden bizonnyal felülmúlta a románokét. Ôk nem politizáltak és nem tüntettek. Magyarok, németek és más nemzetiségûek a jelentéktelen számú kivételt nem tekintve, kitartóan és keményen tanultak, mert csak így lehetett némi reményük a boldogulásra. Sokan a nyelvi nehézségek ellenére is kitûnô eredményeket értek el s kivívták román tanáraik legteljesebb elismerését. Igaz, hogy a tanárok általában megértôek voltak magyar diákjaik nehézségei és sajátos helyzete iránt. Racovita, Marinescu, Lupas, Puscariu, Borza, Boila, Hatieganu és más tanárok sok ôszinte tisztelôt szereztek maguknak megértô, a komoly munkát megbecsülô magatartásukkal magyar tanítványaik között. Sajnos, a tanárok másik része hideg közömbösséggel, vagy éppen nyílt gyûlölettel kezelte magyar diákjait. Különösen hírhedt volt e szempontból Ghibu, a neveléstan és Merutiu, a földrajz tanára. Ghibu majdnem rninden didaktikai óráján talált alkalmat magyargyalázó kifejezések használatára. Gyakran ismételgette kedvenc jellemzését a magyarság „barbár ázsiai" jellegérôl. Amint a fentiekbôl megállapítható, a kolozsvári egyetem élete ugyancsak változatos volt a román uralom húsz évig tartó korszakában. Története nagyon valószínûvé teszi azt, hogy a magyar államtól emelt épületek erôszakos elvétele nélkül a román állam csak nagyon gyenge egyetemet tudott volna felállítani, ha ugyan erre egyáltalán sor került volna. A román egyetem tehát a szó szoros értelmében magyar áldozatkészségbôl és magyar munkából épített alapon állott. Erre az alapra a románok egy angol-amerikai rendszerû egyetemi szervezetet akartak építeni. De a nem-romániai viszonyokhoz mért egyetem a román közélet bizánci természete miatt nem válthatta be a hozzá fûzött reményeket. Tanárainak sokszor elismerésre méltó tevékenysége ellenére, különösen az egyetemi ifjúság nevelése terén hivatását nem tudta betölteni. Midôn e nagy mulasztás felismerésének pillanata elérkezett, a történelmi igazságszolgáltatás is megnyilatkozott. Az erôszak alapján betelepedett román tanároknak el kellett hagyniok azt az épületet, mely húszéves idegen uralom után végre ismét kitárhatta kapuit a magyar tudósok és diákok elôtt.

Az egyetemi hallgatók statisztikája
1919-1939