Vincze Gábor

A romániai magyar kisebbség oktatásügye
1944–1948 között^*

Az 1919–1989 közötti romániai magyar oktatásügy tudományos igényû, átfogó elemzésével még adós a magyarországi és a romániai magyar történettudomány. Az 1919–1940 közötti idôszak magyar oktatásügyével aránylag sok tanulmány foglalkozik,¹ az 1945 utáni bô négy évtized fejleményeirôl azonban hiányosak, hézagosak az ismereteink. Ez részben annak köszönhetô, hogy az erdélyi magyarság – de általában a szomszédos országokban élô magyar kisebbség – helyzetével, történelmével egészen a nyolcvanas évekig nem lehetett foglalkozni, a kutatási lehetôségek igen mostohák voltak.

A szomszédos országokban élô magyar kisebbség oktatásügyének problémáit elôször – a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején – az MSZMP KB "agit-prop" osztályának megbízásából Csatári Dániel tekintette át, majd a hetvenes évek elején Kiss Gy. Csaba foglalkozott a kérdéssel egy nagyobb, összefoglaló munkájában, ezek a tanulmányok² azonban a szélesebb nyilvánosság elôtt máig ismeretlenek. A nyolcvanas évek második felében azután – a megváltozott politikai viszonyoknak köszönhetôen – a napi publicisztikában is megjelent ez a kérdés, majd 1990 után napvilágot látott több, tudományos igénnyel megírt tanulmány is. Ezen dolgozatok szerzôi azonban vagy túl szûk forrásbázisra támaszkodtak (fôleg a romániai magyar napilapokra, folyóiratokra), vagy csak egy-egy részproblémával, kisebb periódusokkal (az 1945-öt követô évekkel, a nyolcvanas évtized fejleményeivel) foglalkoztak.

A magyar oktatásügy 1944–1989 közötti történetének kutatását nehezíti, hogy az idevonatkozó romániai levéltári források máig feltáratlanok. (Nem csak a nemzetnevelésügyi – 1948-tól oktatásügyi – minisztérium nemzetiségi oktatással foglalkozó államtitkárságának, majd osztályainak, hanem a Magyar Népi Szövetség Országos Tanügyi Bizottságának iratanyagát sem kutatta még senki.) Hiányoznak az 1945 és 1989 közötti idôszakról az alapvetô statisztikai adatok is: nem ismert (pontosabban: csak egy-egy tanévrôl, rövidebb idôszakról rendelkezünk adatokkal) a magyar tannyelvû iskolák, osztályok, az anyanyelvû és a román oktatásban részt vevô magyar diákok, egyetemi hallgatók, a tanügyigazgatásban részt vevô magyar nemzetiségû alkalmazottak (inspektorok, fôtanfelügyelôk stb.) pontos száma; ugyancsak nem ismerjük a magyar oktatási intézmények területi eloszlását, illetve ezek változását. (Ráadásul a szórványosan megjelenô és a magyar nyelvû oktatással kapcsolatban némi statisztikai adatokat is felvonultató cikkek szerzôi nem egy esetben – feltehetôen a kedvezôbb kép elérése céljából – "manipuláltak" a különbözô iskolakategóriákkal, vagy pedig hol az oktatási intézmények, hol az oktatásban részt vevôk számát közölték, lehetetlenné téve ezáltal, hogy a különbözô idôszakok anyanyelvi oktatásának helyzetét egybevessük. Ezért úgy véljük, hogy egyelôre lehetetlen a pontos iskolastatisztika elkészítése.

A fenti nehézségek ellenére témánk alaposabb feldolgozását mégiscsak megkönnyíti az a tény, hogy az 1948 elôtti idôszakra a budapesti külügyminisztérium Békeelôkészítô Osztálya, a késôbbi évtizedekre pedig az MDP, illetve az MSZMP külügyi osztályainak iratanyagai között több, a magyar oktatásügy helyzetével foglalkozó követségi jelentés és összefoglaló található. (A magyarországi levéltári forrásokat jól kiegészítik a korabeli romániai magyar napilapok beszámolói is – fôleg az 1948 elôtti idôszak esetében.) A Ceauºescu-korszak fejleményeinek vizsgálatához a néhány (propagandisztikus) hivatalos kiadvány mellett jól használhatók a nyugati magyar folyóiratokban, tanulmánykötetekben megjelent beszámolók, jelentések mellett (fôleg az 1983–1989 között megjelenô Erdélyi Magyar Hírügynökség jelentései hasznosak ezen a téren is) azok a nyolcvanas években készült és szamizdatban megjelent vagy máig kiadatlan tanulmányok, amelyek a szegedi Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény, illetve a budapesti Magyarságkutató Intézet (jelenleg Teleki László Alapítvány Könyvtára) kézirattárában találhatóak.

Dolgozatunkban nem kívánunk a romániai magyar oktatásügy szerteágazó problémakörének egészével foglalkozni: nem térünk ki – vagy csak éppen érintôlegesen – az oktatás tartalmi részére, az óra- és tantervekre, a magyar diákok által is használt tankönyvek magyarságképére stb. Szándékunk az, hogy végigkísérjük az oktatási intézményrendszer alakulását 1944 és 1989 között, bemutassuk, hogy az 1944 és 1989 közötti bukaresti román politikai vezetés kisebbségpolitikáján keresztül (a kisebbségi oktatást érintô jogszabályokat figyelembe véve) hogyan alakult a magyar nyelvû oktatás helyzete, valamint felvázoljuk: a nacionalista kisebbség- és oktatáspolitika milyen következményekkel járt a kisebbségi magyar társadalomra nézve.

Az "örökség": a magyar nyelvû oktatás helyzete
a II. világháború elôtt

Mivel az 1944 ôszén – 1945 elején az ország élén álló román jobboldali pártok kisebbség- és iskolapolitikája tulajdonképpen a világháború elôtti idôszak folytatásának tekinthetô, legalább vázlatosan szükséges áttekinteni ennek a korszaknak az oktatási rendszerét, illetve a magyar oktatásügy helyzetét.³

A romániai oktatási rendszer háromfokozatú volt. A négyosztályos elemi iskola után következett a hároméves gimnázium (V–VII. osztályok), majd a négyéves líceum. A tankötelezettség a 7. évben kezdôdött.

Az állami oktatást egységesen elôször az 1924. július 26-i törvény szabályozta. A hírhedetten soviniszta Anghelescu nemzetnevelési miniszter által kiadott törvény lehetôvé tette, hogy a nem románok által lakott községekben az adott kisebbség nyelvén oktató iskolákat vagy tagozatokat létesítsenek – a miniszter engedélyével. Az állami elemi iskolákban mûködô magyar tagozatok vagy az önálló igazgatású magyar tannyelvû állami elemi iskolák száma az 1944-ig terjedô idôszakban évrôl évre csökkent. (A harmincas évek végén például a döntôen magyarlakta Csík megyében egy állami magyar tannyelvû elemi iskola vagy tagozat sem mûködött.) Az állami középiskolákban a magyar nyelvû oktatás a húszas évek közepére gyakorlatilag megszûnt.

Az állami elemi és középiskolákban folyó magyar nyelvû oktatás lassú felszámolása miatt a magyar felekezeti iskolák jelentôsége egyre nagyobb lett. Mûködésüket az 1925. december 12-i, a magánoktatásról szóló törvény szabályozta. (A felekezeti oktatást Romániában magánoktatásnak tekintették.) Ez több ponton is sérelmes, diszkriminatív passzusokat tartalmazott. Például csak az oktatási nyelvvel megegyezô anyanyelvû diákok iratkozhattak be a felekezeti iskolába. A magyar anyanyelvû zsidó származású diákokat kitiltották a magyar felekezeti iskolákból, mivel csak héber vagy román tannyelvû iskolákban tanulhattak. A "magániskolák" "nyilvánossági jogát" (érettségi bizonyítvány adási jogát) különféle bürokratikus feltételekkel nehezítették, és a hatósági önkény következtében a nyilvánossági jog elvétele állandó Damoklész kardjaként függött a felekezeti iskola vezetôségének feje fölött. A magyar tannyelvû felekezeti iskolák azonban inkább vegyes tannyelvû iskoláknak tekinthetôk, mivel 4 tantárgyat (román nyelv és irodalom, Románia földrajza, Románia történelme és alkotmánytan) csak román nyelven lehetett oktatni minden romániai iskolában. (A harmincas évek végétôl ezeket a tantárgyakat már csak román eredetû pedagógusok oktathatták.)

Az állami középfokú oktatást szabályozó 1928. május 15-i törvény kötelezôvé tette az érettségi ("baccalaureatusi") vizsgát, ami azt jelentette, hogy egy államilag kirendelt – csak románul tudó tagokból álló – bizottság elôtt kellett vizsgát tennie a kisebbségi diáknak is. A felekezeti iskolák diákjainak bukási aránya olyan nagy volt (60–80 százalék!), hogy a kortársak a törvényt "pedagógiai guillotine"-nak nevezték.

Magyar nyelvû felsôfokú oktatás a két világháború között csak a protestáns és katolikus teológiákon folyt, a kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetemen csak a magyar irodalom tanszéken volt magyar nyelvû oktatás.

A magyar tanárok fô sérelme az ún. "capacitate" vizsga volt. A már említett magánoktatási törvény elrendelte, hogy a "magániskolákban" a középiskolai tanárokat csak egy külön képesítési vizsga (examen de capacitate) sikeres letétele után lehetett véglegesíteni. (Ez végeredményét tekintve a "baccalaureatusi" vizsgához hasonlítható, mivel ezen a magyar tanárok nagy részét elbuktatták, abból a célból, hogy a magyar pedagógus-utánpótlást megnehezítsék.)

A királyi Románia oktatási rendszerérôl általánosságban elmondható, hogy túlközpontosított, etatista és erôteljesen nacionalista volt. A román jobboldali politikusok a nem állami oktatásra eleve bizalmatlanul tekintettek, a nemzeti kisebbségek anyanyelvi iskoláit pedig minden úton-módon igyekeztek megsemmisíteni.

"Restitutio in integrum" versus oktatási autonómia
(1944. szeptember – 1945. március)

Az 1944. augusztus 23-i antifasiszta királypuccs után a "történelmi pártok" vezetôi magyarságpolitikájukat ott akarták folytatni, ahol a harmincas évek végén abbahagyták. Ez a magyar kisebbség oktatásügyének szempontjából azt jelentette, hogy a "restitutio in integrum" szellemében meg kívánták szüntetni az összes, a bécsi döntés után Észak-Erdélyben létrehozott magyar oktatási intézményt. Ennek következtében mindazon vármegyékben, ahol szeptember–október folyamán be tudott rendezkedni a visszatérô román államapparátus (Háromszék, Csík, Udvarhely, Maros-Torda, Beszterce-Naszód, Szolnok-Doboka, Szatmár egy része), ismét román kézbe kerültek azok az iskolaépületek, melyeket az 1920-as, 30-as években erôszakkal "romanizáltak", és az épületeket a visszatérô román tanárok, tanítók "lefoglalták". A "restitutiós" politikának november közepén azonban vége szakadt, ugyanis november 12-én Vinogradov vezérezredes a Szövetséges Ellenôrzô Bizottság nevében – a csendôrség és az ún. Maniu-gárdisták atrocitásaira hivatkozva – kiutasította Észak-Erdélybôl a visszatért román közigazgatást, és a területen szovjet katonai közigazgatást vezettek be. Ennek következtében egyelôre továbbra is fennmaradhatott a bécsi döntés után kiépült gazdag magyar iskolahálózat.

A novemberben kialakult sajátos politikai vákuumhelyzetet az észak-erdélyi magyar és román baloldal arra használta ki, hogy – Budapesttôl és Bukaresttôl egyformán függetlenedve – szovjet támogatással a háta mögött kiépítse a terület autonóm politikai-közigazgatási struktúráit.⁴ Ezen törekvésbe illeszthetô bele az is, hogy – az újonnan szervezôdött román tanfelügyelôi hálózat mellett – 1944. december 28-án Kolozsváron felállították az önálló magyar tankerületi igazgatóságot, és a román mellett több magyar tanfelügyelôséget is megszerveztek. Az egykorú beszámolók szerint a román és az újonnan szervezett magyar tanügyigazgatási szervek teljes összhangban dolgoztak egészen a román közigazgatás március közepi visszatéréséig. Az oktatás pénzügyi fedezetérôl a vármegyei pénzügyi igazgatóságok gondoskodtak, a tanszemélyzet pedig 1945 áprilisáig megkapta (pengôben) a fizetését.

Az oktatás a legtöbb helyen – a helyi szovjet városparancsnokok támogatásával – már a november–decemberi hónapban megkezdôdött. Az oktatás újjászervezése a "demokratikus erôknek" – a szociáldemokratáknak, kommunistáknak és a középosztály baloldallal szimpatizáló részének –, továbbá az egyházak szakembereinek köszönhetô. Ebben a pár hónapos periódusban Észak-Erdélyben továbbra is fennmaradt a magyarországi oktatási szerkezet, tananyag, míg Dél-Erdélyben természetesen a román tanterv alapján tanítottak. (Például 1944 novembere – 1945 tavasza között továbbra is az ötfokozatú osztályozást használták, szemben a romániai tízfokozatúval.) Mivel a közigazgatás is kétnyelvû volt, továbbra is használatban maradtak a magyar iskolák addigi hivatalos, magyar feliratú iskolai pecsétjei és az egyéb hivatalos nyomtatványok is. A tanügy azonban – a román és a magyar egyaránt – komoly problémákkal küszködött ebben a pár hónapban is. Az élelmezési, fûtési nehézségek, az iskolai felszerelések hiánya megnehezítette, hogy az oktatás a megszokott mederben folyjon tovább.

Már az "új idôk szele" az "igazoló bizottságok" felállítása, amelyeket a tanítók és tanárok "múltjának" kivizsgálása céljából hoztak létre. Ekkor még csak elvétve fordult elô, hogy valakit "antidemokratikus" vagy "fasiszta" magatartása miatt bocsátottak volna el az állásából, de a "purifikációs" bizottságok önmagukban alkalmasak voltak arra, hogy politikai nézeteiért bárkit elbocsássanak a tanügybôl. (Mivel a legtöbb bizottság élén a kommunista párt bizalmasai álltak, a "purifikáció" a politikai zsarolás és a személyes bosszú hatékony eszközének bizonyult.)

Az alsó- és középfokú oktatás helyzetének rendezése mellett a magyar felsôfokú képzés problémáját is meg kellett oldani. A kolozsvári magyar egyetem azáltal került a viták kereszttüzébe, hogy az intézmény vezetôsége – ellenszegülve a budapesti hatóságok által elrendelt kiürítési parancsnak – 1944. október elején a helyben maradás mellett döntött, hozzájárulva ezzel a magyar egyetem "átmentéséhez". (Ugyanekkor a Mezôgazdasági Akadémia vezetôsége engedelmeskedett a kiürítési parancsnak, és emiatt sem sikerült 1945 után elérni, hogy létrehozhassanak egy önálló magyar mezôgazdasági fôiskolát.) 1944 végén, 1945 elsô hónapjaiban a kolozsvári magyar és román kommunisták között is viták folytak arról, hogy a továbbiakban Kolozsváron milyen szervezeti keretek között folyjon a felsôfokú oktatás, ám – a "történelmi pártok" képviselôinek kivételével – mindenki elismerte a magyar egyetem létjogosultságát⁵.

A novemberi fiaskó után (vagyis hogy a már ismét román kézen lévônek hitt Észak-Erdély kicsúszni látszott Bukarest fennhatósága alól) a román politikai vezetés kénytelen volt módosítani addigi tervein és – legalábbis a külvilág felé – "demokratikusabb" kisebbségpolitikát volt kénytelen folytatni. Feltehetôen az ország arculatának megjavítása céljából ezért 1944. november 14-én felállították a Kisebbségügyi Minisztériumot, melynek vezetôje, Gheorghe Vlãdescu-Rãcoasa pár hét alatt kidolgoztatott egy új kisebbségi statútumot. A február 7-én megjelent jogszabály közoktatással foglalkozó része (18–22. §) azonban egyrészt általánosságokban mozog ("A román állam biztosítja az anyanyelvi oktatást... mindazoknak az együttélô nemzetiségeknek, amelyek megfelelô számú tanulóval rendelkeznek..."), másrészt nem veszi figyelembe a realitásokat. Nem vesz tudomást ugyanis arról, hogy Kolozsváron ebben az idôben mûködik egy magyar egyetem, ezzel szemben a statútum kijelenti, hogy "A szükségletekhez képest... a kolozsvári tudományegyetem jogtudományi és bölcsészeti karán magyar és német nyelvû tanszékek létesítendôk".⁶ (A kiemelések tôlünk, V. G.) Ezek után nem csoda, hogy a magyar kisebbség észak-erdélyi politikai vezetôi, oktatási szakemberei elutasították a statútumot, hiszen az észak-erdélyiek számára egyértelmû visszalépés volt és csak a dél-erdélyi magyarság számára jelentett (volna) elôrelépést.

Ez utóbbi régióban ugyanis a magyar nyelvû oktatás már közvetlenül a bécsi döntést követôen súlyos helyzetbe került: például Szörény megyében volt olyan állami elemi iskolai magyar tanító, akinek 195 tanulója volt. Arad megyében a 44 községi állami iskolában 22 magyar tanító oktatott. Egy pedagógusra 183 tanuló jutott.⁷ 1940. augusztus 30. után a pedagógusok egy része a katonai behívások elôl Magyarországra menekült, másokat munkaszolgálatra hurcoltak. 1944. szeptember elsô napjaiban a román hatóságok több száz dél-erdélyi magyar lelkipásztort, földbirtokost, értelmiségit – köztük tanítókat és tanárokat – internáltak a különbözô internálótáborokba, akik csak 1945 tavaszán-nyarán szabadultak a fogságukból. Mindezek következtében 1945 januárjára katasztrofális helyzetbe került a dél-erdélyi magyar nyelvû oktatás: csak 130 magyar tanító maradt a helyén, amibôl kb. 80 református, 40 katolikus, 3–3 evangélikus és unitárius és néhány állami tanító volt.⁸ A pedagógushiány mellett az is fokozta a nehézségeket, hogy 1944. augusztus 30. után a középiskolák egy részétôl megvonták a nyilvánossági jogot, az iskolai épületek egy részét a hadsereg lefoglalta, a több mint háromszáz éves nagyenyedi református kollégiumot pedig még az 1943-as tanév végén bezárták. Részben a fenti nehézségek miatt, részben pedig a helyi közigazgatás magyarellenes politikája miatt (olykor a csendôrökkel vitették el azt a tanítót, aki meg merte kezdeni az oktatást, máskor a magyar diákokat önkényesen a román iskolába írattatták) a magyar nyelvû tanítást a legtöbb helyen csak a Groza-kormány kinevezése után tudták beindítani.⁹

Ugyanakkor, amikor a dél-erdélyi, még magyar tannyelvû iskolák helyzete – a fenti okok miatt – egyre tarthatatlanabbá vált, a Bukarestben mûködô 3 református és 1 katolikus magyar tannyelvû elemi iskola viszonylag zavartalanul mûködhetett végig a háború alatt, bár az 1944. augusztusi "fordulat" után már csak az egyik református elemi iskola újraindulásáról tudunk.¹⁰

Észak-Erdélyben a statútum megjelenése idején már az eljövendô baloldali kormányzás szellemében irányították a tanügyet is. Az oktatást a kommunista párt által vezetett Országos Demokrata Arcvonal Központi Tanácsadó Testülete (a régió kváziparlamentje) által hozott irányelvei alapján folytatták. Ezek szerint például a vallásoktatás nemcsak az állami, hanem a felekezeti iskolákban is fakultatív volt. Heteken belül kiderült, hogy nem csak Észak-Erdélyben, hanem az egész országban a baloldal kezébe összpontosul a hatalom és ezzel a magyar kisebbség oktatásügye is új helyzetbe kerül.

A "demokratikus nemzetiségi politika" három éve
(1945. március – 1948. április)

Az 1945. március 6-án kinevezett Petru Groza miniszterelnök kisebbségpolitikája igen ellentmondásos volt. Bizonyos intézkedései a jobboldali pártok politikájára emlékeztetnek, azonban a magyar intézmények létrehozását lehetôvé tevô jogszabályok kiadásával az a szándék vezette, hogy országáról elônyösebb képet alakítson ki a "békecsináló" nagyhatalmakban, ezért igyekezett a "demokratikus, magyarbarát kormány" arculatával az 1945–46-ban folyó magyar–román határvitát a maga javára eldönteni.

Az ellentmondásos kisebbségpolitika miatt a dél-erdélyi és az észak-erdélyi magyar oktatás is eltérô helyzetben volt. Az elôbbi régióban 1945 tavaszán-nyarán több, az Antonescu-diktatúra alatt bezárt iskola végre megnyithatta kapuit, ámbár a magyar oktatási nyelvû tanintézmények krónikus hiányát csak 1946–47-re sikerült megszüntetni. Ezzel szemben Észak-Erdélyben a román közigazgatás visszatérése (1945. március 9–13.) után a magyar nyelvû oktatás három vonalon is védekezésre szorult.

Az elemi és középfokú oktatás problémái

Az 1945. május 28-i 406. sz. királyi dekrétum elrendelte, hogy mindazok a román tanintézmények, melyek a bécsi döntést követôen eltávoztak Észak-Erdélybôl, vissza kell hogy térjenek az elhagyott épületeikbe.¹¹ Ennek következtében nemcsak az 1940. augusztus 30. után a Horthy-adminisztráció által létrehozott állami elemi és középiskolák kerültek a lét-nemlét határára, hanem a helyben maradt kolozsvári magyar egyetem is. A visszatérô román állami elemi és középiskolák azokat az épületeket "foglalták vissza", amelyeket a bécsi döntést megelôzô húsz évben a román kormányok erôszakkal "koboztak el" a magyar közösségtôl. (Nemcsak a tanítás céljául szolgáló épületeket sajátították ki, hanem a hozzájuk tartozó igazgatói, pedagógusi lakásokat is.) Ezzel szemben a magyar iskolák a magyar egyházak épületeibe vagy ideiglenes, nem oktatási célra készült épületekbe szorultak vissza. Például csak Kolozsvárott 13 állami román középiskola foglalta vissza az épületeit, amelyekbôl 11 magyar középiskola vonult ki, hogy az egyházi intézmények épületeiben húzza meg magát.¹² (Volt olyan egyházi iskolaépület, amelyben három oktatási intézmény szorongott, bár elvétve arra is akadt példa, hogy a visszatért román iskola vezetôsége "megtûrte" az épülete egy részében a magyar tanintézményt is.) A törvénynek igen súlyos következményei lettek, mivel a visszatérô román iskolák minden épületet visszaköveteltek – tekintet nélkül az illetô vidék magyarságának arányszámára, a tömbmagyar vidékeken – nagyrészt a Regátból "importált" tanulókkal – sorra nyíltak meg a két világháború között az "elmagyarosított/elszékelyesített" románok "visszarománosítására" létrehozott középiskolák.

Nemcsak az 1940–44 közötti állami intézmények további fennmaradása került azonban veszélybe, hanem néhány egyházi iskoláé is. Például a két világháború között erôszakkal kisajátított nagykárolyi és máramarosszigeti római katolikus fôgimnáziumokat most ismét a megszûnés veszélye fenyegette.

Az iskolaépületek körüli vitákat az 1945. október 3-i nemzetnevelési miniszteri törvényrendelet sem oldotta meg. (A rendelet 5. szakasza elrendelte, hogy "azokban a helységekben, ahol román nyelvû állami elemi iskola fenntartására nincs elegendô román anyanyelvû tanköteles, ott... az iskolai épületek a magyar tanítási nyelvû állami elemi iskola használatában maradnak". Az október 12-i rendelet ugyanezt az elvet írta elô a középiskolák esetében is.) A rendeleteket a román iskolaigazgatók sok esetben egyszerûen semmibe vették, emiatt az épületek körüli vita még 1946-ban is sok helyen a feszültségek forrása maradt. (Lásd például a nagyszalontai Arany János Líceum esetét.¹³) A 406. sz. rendelet végrehajtása nagy felzúdulást váltott ki a magyar társadalomból, de a hatóságok az erôszak alkalmazásától sem riadtak vissza. Például a kolozsvári magyar tanítóképzô épületét katonai "segédlettel" vették el, a marosvásárhelyi diáktiltakozás vezetôjét pedig hadbíróság elé állították és elítélték.¹⁴

A kormány ellentmondásos kisebbség-, ill. oktatáspolitikáját jól jellemzi az a tény, hogy az egyre gyarapodó iskolahálózathoz szükséges tanszemélyzet "besorolása" (vagyis az állami elismerés és ezzel a fizetési nyilvántartásba vétel) egyre késett. Az állami iskolák tanítóinak "besorolása" csak 1946. május 27-ével rendezôdött véglegesen (ekkor rendezték a dél-erdélyi felekezeti tanítók "besorolását" is¹⁵). A középiskolai tanárok helyzetének tisztázása még tovább húzódott, a felekezeti középiskolák tanárainak besorolása pedig csak 1946 ôszén történt meg.

A tanárok besorolása ellenére továbbra is fennmaradt a pedagógushiány, amely akkora volt, hogy 1946 májusában még mindig 968 tanár hiányzott a magyar középiskolákból és középfokú szakiskolákból.¹⁶ (Egy másik adat szerint az 1947-es tanév elején az elemi iskoláknál 30 százalékos, a középiskoláknál pedig 50 százalékos volt a tanerôhiány. Jellemzô az akkori magyarellenes közhangulatra, hogy amikor a nagyarányú pedagógushiány miatt 1946 tavaszán a nemzetnevelési minisztérium elkészített egy rendelettervezetet, amely engedélyezte volna 350 magyar állampolgárságú tanár és tanító 5 évre történô szerzôdéses alkalmazását, a terv kiszivárogtatása után az a román nacionalista közvéleményben olyan felháborodást keltett, hogy végül ejteni kellett az egészet.¹⁷)

A magyar szakembereket a nagyarányú pedagógushiány azért is aggodalommal töltötte el, mivel fennállt annak a veszélye, hogy erre hivatkozva bezárják az adott elemi vagy középiskolát, vagy esetleg román tanerôket vezényeljenek oda. Ismét próbálkozások történtek arra, hogy a kompakt magyar lakosságú vidékekre – visszaállítandó a két háború közötti ún. "kultúrzónát" – román pedagógusok tömegét nevezzék ki. Elôfordult emiatt nem egy esetben, hogy miközben a magyar iskola tanítóhiánnyal küszködött, az összesen 5–10 román tanítványra 3 román tanító jutott.¹⁸

A besorolások elhúzódása mellett a magyar tanszemélyzet másik nagy sérelme a képesítési vizsga (examen de capacitate) ismételt bevezetése volt. (A "capacitate-vizsga" a pedagógusok végleges alkalmazásához volt szükséges.) Az 1940–44 között magyar diplomát szerzett tanároktól ezt nem követelték meg, de "különös" módon az 1940 elôtt román egyetemen végzettektôl igen. E visszás helyzet következtében az 5–15 szolgálati évet a háta mögött tudó és román diplomával rendelkezô magyar tanárokat csak helyettes tanárokként kezelték és fizették, "ami ennek az általában véve többgyermekes magyar tanárnemzedéknek anyagi helyzetét mérhetetlenül megnehezítette. A kb. 1500 tanár közül 600 esik ebbe a kategóriába; besorolt végleges rendes tanár mindössze 564 van. A többi, részben magyar állampolgár, [akik] teljesen tisztázatlan jogi helyzettel rendelkeznek, és 2–300 nem teljes képesítésû tanár, akiknek egyetemi végzettségével kapcsolatban még tisztázatlan kérdések vannak".¹⁹

A tanszemélyzet státusának rendezetlensége jó ürügy volt arra, hogy a fizetések folyósítását hosszú hónapokig húzzák-halasszák, ugyanis 1945. április 1-tôl megszûnt az észak-erdélyi magyar tanszemélyzet fizetésének folyósítása. (Az egyébként is rosszul fizetett magyar felekezeti iskolák tanszemélyzete a bécsi döntésig – a dél-erdélyiek egészen 1944 nyaráig – az anyaországi támogatásból akkora fizetéskiegészítést kapott, hogy jövedelme elérte az állami pedagógusi fizetést. Csakhogy 1945-tôl a magyarországi támogatás is jobbára megszûnt.²⁰) Mivel a bukaresti kormányszervek egy éven keresztül jórészt csak elôlegeket folyósítottak, 1946 áprilisában már 3 milliárd lej fizetési hátralékuk halmozódott fel a magyar tanszemélyzettel szemben. (Amikor a magyar pedagógusok végre megkapták elmaradt fizetésüket, az az egyre nagyobb infláció mellett eredeti értékének csak a töredékét érte.) A magyar nyelvû oktatás anyagi támogatása gyakorlatilag az 1946. novemberi parlamenti választásokig megoldatlan volt. A magyar pedagógusok, fôiskolai oktatók – a falusi tanítótól a magyar állampolgárságú egyetemi professzorokig – hónapokig fizetés nélkül nyomorogtak.²¹ Nem csak a tanítók, tanárok fizetésérôl nem gondoskodtak, a magyar tanügyigazgatás költségeinek folyósítása is akadozott. A pénzügyminisztérium által olykor-olykor átutalt összegek csak a tényleges szükségletek egy részét fedezték. Világosan látszott, hogy a kormány, bár külpolitikai okok miatt kénytelen megtûrni a magasabb rendû jogszabályokkal egyébként sem elismert oktatási autonómiát, de ennek a problémamentes mûködéséhez szükséges anyagi feltételeket már nem biztosítja. Sokan úgy vélték, hogy a kormány tudatosan a magyar tanszemélyzet "kifárasztására játszik".

Ebben a helyzetben nem maradt más hátra, mint a magyar társadalom mozgósítása: az MNSZ vezetôsége elôször 1945 júniusában létrehozta a Petôfi Alapot, majd 1946 elsô hónapjában megszervezte a Romániai Magyar Segélybizottságot. Az ide befolyt adományok nagy részét a magyar tanszemélyzet megsegítésére fordították. A magyar tanügyigazgatás központi és megyei hivatalainak fönntartásához a fenti forrásokon kívül a magyar pedagógusok fizetésük egy százalékának önkéntes felajánlásával járultak hozzá.

A nem törvényesített, azonban 1944 végén de facto létrejött oktatási autonómia keretei a Groza-kormány megengedô jellegû kisebbségpolitikájának köszönhetôen 1945–46 folyamán tovább növekedett.

Elsô lépésként a szociáldemokrata párti Stefan Voitec nemzetnevelési miniszter az 1945. július 12-i, 167193. sz. rendeletével az Erdély területén mûködô valamennyi magyar tannyelvû elemi és középiskolát a kolozsvári tankerületi fôigazgatóság magyar tagozatának hatáskörébe utalta. Ezt követôen a szeptember 21-i 242675. sz. rendeletével ªtefan Voitec miniszter létrehozta a brassói és kolozsvári magyar tankerületi fôigazgatóságot (fôfelügyelôséget), amit azonban magasabb jogi szinten csak egy évvel késôbb – az 1946. november 23-án megjelent 936. sz. törvénnyel – ismertek el. (A kolozsvári fôigazgatóság élére Hadházy Sándort, a brassóira pedig Erdélyi Sándort nevezték ki.)

Itt kell megjegyeznünk, hogy a Groza-kormány ellentmondásos kisebbségpolitikáját mutatja az is, hogy a kisebbségek számára kedvezô jogszabályok nemegyszer alacsonyabb szintû jogforrások – rendeletek, miniszteri utasítások –, ezért az alkalmazásuk is fölöttébb kétséges volt, mert rendre szemben álltak a magasabb jogforrásokkal (parlament által szentesített törvényekkel vagy egyenesen az alkotmánnyal). A román tankerületi fôigazgatók is erre hivatkozva nem akarták a "hatalmukat" csökkentô magyar tanfelügyelôk létjogosultságát elismerni.²²

A két tankerületi fôigazgatóság mellett tovább mûködött az 1944 ôszén Észak-Erdélyben létrejött 11 megyei tanfelügyelôség is. A magyar oktatásügy minisztériumi képviselete végül 1946 ôszén vált lehetôvé, amikor Felszeghy Ödönt, a Bolyai Tudományegyetem professzorát kinevezték a nemzetnevelési minisztériumba a kisebbségi nyelveken történô oktatás vezértitkárává.²³

Az önálló magyar tanügyigazgatás egyik "hozadékaként" 1948-ig magyar nyelven történt a hivatalos levelezés, ügyintézés a tankerületekkel. Arról azonban nincsenek ismereteink, hogy az iskolák adminisztrációs nyelve meddig lehetett magyar.

Az önálló magyar tanügyigazgatás mellett az autonómia másik lényeges eleme a saját tankönyv és külön tanterv volt. Mindkettô esetében rögtönzésekrôl, esetlegességekrôl beszélhetünk. A "reakciós" Horthy-rendszer tankönyveit természetesen nem lehetett használni. Ez elsôsorban az olyan „ideologikus" tantárgyak tankönyveire vonatkozott, mint az irodalom, történelem és földrajz. Az 1945/46-os tanévtôl kihagyták az oktatásból mindazokat az irodalmi személyiségeket, akikre rá lehetett húzni, hogy "reakciósok, a Horthy-rendszer támogatói voltak" stb. (Az 1944 elôtti magyarországi hivatalosság "kedvenceirôl", Herczeg Ferencrôl és másokról van szó.) A természettudományos tárgyakkal kevesebb "gond" volt, ebben az esetben a magyarországi tankönyvek használata fölött a felettes hatóságok is szemet hunytak. A tankönyvek égetô hiányát részben a különbözô magánkiadványok (Puskás Lajos, Xantus János és mások) igyekeztek pótolni. 1946. április elején az MNSZ keretén belül megalakult – az "ideológiailag megbízható" Gaál Gábor vezetésével – a Magyar Tankönyv Bizottság, amely elkezdte kidolgoztatni az új, "demokratikus szellemû" tankönyveket. A munkaközösségekben a legjobb szakemberek vettek részt, aminek köszönhetôen 1946–47-ben sorra jelentek meg az ABC-s könyvek, nyelvtan, földrajz, történelem, mennyiségtan stb. könyvek. 1947-ben kezdôdött meg a román tankönyvek magyarra fordítása is (pl. Mihai Roller Románia történelme). Mindezen erôfeszítések ellenére a tanügyi reformig a tankönyvhiányt nem sikerült fölszámolni.

A román közigazgatás visszatérése után az észak-erdélyi magyar iskolák tanterve is megváltozott. (Addig a Horthy-rendszer "demokrati-zált" tanterve volt érvényben.) A nemzetnevelési miniszter az 1945. szeptember 20-i rendeletében ideiglenes tanmenetet adott ki. Ennek következtében a középiskolákban a klasszikus nyelvek mellett a német helyét sok helyen ismét a francia vette át. Az 1945/1946-os tanév elejétôl nagyobb óraszámban tanították a román nyelvet és irodalmat, és románul kellett tanulni az ún. nemzeti tantárgyakat (Románia történelme és földrajza, valamint alkotmánytan) is. Az 1945. decemberi bukaresti tárgyalásokat követôen ªtefan Voitec miniszter 1946. március 13-án megjelent 39326. sz. rendeletével engedélyezte a "nemzeti tantárgyak" (Románia történelme, földrajza és az alkotmánytan) magyar nyelven történô tanítását, a román nyelv oktatását pedig az elemi I. osztályától "kitolta" a III. évre. Az is fontos "vívmánynak" számított, hogy 1945 nyarán Romániában elsô ízben az anyanyelvén érettségizhetett a kisebbségi magyar diák.

Abban a küzdelemben, amely a magyar tanügyi autonómia kiteljesedéséért és a magyar nyelvû iskolai hálózat kiszélesítéséért folyt, az erdélyi magyar egyházak vezetôi, szakemberei csakúgy kivették a részüket, mint a baloldal (a Magyar Népi Szövetség és a magyar szociáldemokraták) politikusai, szakértôi.²⁴ Az MNSZ keretén belül megalakí-tották az Országos Tanügyi Bizottságot, amelyben együtt dolgoztak – felekezeti és világnézeti különbségre való tekintet nélkül – az oktatásügy legjobb szakértôi (Felszeghy Ödön, Hadházy Sándor, Bodor András, Jenei Dezsô, Szentmiklósi Ferenc, Boga Alajos vagy Simó Géza). A különbözô delegációk rendszeresen járták a bukaresti minisztériumokat, hogy a magyar oktatásügy érdekében "lobbizzanak" – és amint azt az elért eredmények is mutatják, sokszor nem is hiába "kilincseltek" a hivatalos fórumokon.

A legkardinálisabb kérdésben, az oktatási autonómia jogi megszilárdításában, törvényesítésében azonban a magyar politikai vezetés nem tudott eredményt elérni. Hiába dolgoztak ki még 1945 augusztusában egy – a nemzetnevelési minisztérium tervezetén alapuló – nemzetiségi oktatási törvénytervezetet, mert azt végül a minisztérium jogügyi osztálya "kedvezôtlenül véleményezte".²⁵ A törvény elfogadását a késôbbiekben is rendszeresen sürgették. Az MNSZ 1947. április 16–18-i országos tanügyi értekezletén Felszeghy Ödön már azzal biztatta a résztvevôket, hogy végre kilátás van a törvénytervezet parlamentbeli elfogadtatására. Végül erre mégsem került sor, valószínûleg azért, mert ekkor már a "tanügyi reformon" dolgoztak az illetékesek. Mindezek miatt a magyar oktatási autonómia mindvégig a jogi provizorátus bizonytalanságai közepette létezett.

A különbözô nehézségek ellenére a békeszerzôdés aláírásáig a magyar tannyelvû elemi, közép- és felsôfokú oktatási intézmények olyan széles körû hálózata jött létre, amely páratlan a magyar kisebbség 1918 utáni történelmében. Az MNSZ vezetôi által 1946 tavaszán meghirdetett "Minden magyar gyermeket magyar iskolába!" jelszavának megfelelôen ebben a néhány évben a magyar tanulók 100 százaléka az anyanyelvén tanulhatott. A fejlôdés elsôsorban Dél-Erdélyben volt látványos, hiszen itt sok helyen a nulláról indult a magyar iskolahálózat kiépítése.

Megjegyzés: A zárójelben az összes iskolán belül az állami iskolák számát tüntettük fel.
Forrás: Korabeli romániai magyar napilapok, magyarországi levéltári források.

Az alsófokú képzés hálózata 1946-ban bôvült jelentôsen tovább. A március 30-án megjelent nemzetnevelési miniszteri rendelet felállította az ún. egységes gimnáziumokat. (Az "egységes gimnáziumok" az elemi iskolai képzést voltak hivatottak kiegészíteni, itt V–VII. évfolyamokon folyt az oktatás. Részben a már meglévô állami vagy egyházi líceumok keretén belül hozták létre ôket, részben önálló intézmények voltak.) Az augusztus 3-i rendeletnek köszönhetôen több olyan kisebb településen nyílt lehetôség a magasabb szintû oktatásra, ahol addig csak négyosztályos elemi volt. (Pl.: Parajd, Lövéte, Oklánd, Vargyas stb.) Kezdetben csak 37 elsô osztály indult a magyar "egységes gimnáziumokban",²⁶ ám az új iskolatípus folyamatosan bôvült, míg az 1946/47-es tanév végén már 75 oktatási egységben 6870 gyerek tanult magyar nyelven.²⁷

A magyar nyelvû elemi és középfokú oktatás szerkezetén az elsô változást az 1947. október 3-i 235558. sz. nemzetnevelési miniszteri rendelet hajtotta végre. A rendelet – szintén a költségvetés nehéz helyzetére hivatkozva – az egy évvel korábban létrehozott "egységes gimnáziumok" egy részét megszüntette, az egyházi iskolák egy másik részétôl pedig megvonta a költségvetési támogatást; valamint a tanügy alkalmazottainak 30 százalékát elbocsátotta. Megszüntettek összesen 826 közigazgatási és irodai, 1225 tanítói, 840 középiskolai és tanítóképzôi állást.²⁸ A létszámleépítés azonban korántsem volt olyan tragikus a magyar oktatásra nézve, mivel a státusok jó része betöltetlen vagy "fantomállás" volt.²⁹ Ezenkívül a magyar nyelvû oktatásban valóban túltengô elméleti jellegû képzést korrigálandó, több magyar állami és most még az egyházi vezetôségek beleegyezésével néhány egyházi középfokú elméleti líceumot gyakorlati képzést nyújtó intézetté alakítottak át.

Átmeneti sikerek a magyar nyelvû felsôoktatás területén

A magyar felsôfokú oktatásban is több pozitív fejlemény történt 1945 után, bár kezdetben úgy tûnt, hogy a kolozsvári önálló magyar egyetem sorsa végképp megpecsételôdik, mivel a kérdést akként "oldották meg", hogy vissza kellett szolgáltatni a volt Ferenc József Tudományegyetem 52 épületét a Nagyszebenbôl visszatérô I. Ferdinánd Tudományegyetemnek. Az 1945. május 28-án kelt 407. sz. királyi törvényrendelettel megalapított Magyar Tannyelvû Állami Tudományegyetem orvosi és természettudományi karai azonban megfelelô épületek nélkül maradtak. A problémát végül is hosszas tárgyalások után oly módon "rendezték", hogy az orvosi kar kényszerûen Marosvásárhelyre költözött, az ottani, üresen álló hadapródiskola épületébe. (Az egykorú szakemberek és politikusok egy része világosan látta, hogy a magyar orvosi kar kérdésében azért nem lehet kompromisszumos megoldást találni, mert egyrészt a román orvosprofesszori kar nem hajlandó megtûrni maga mellett a magyar konkurenciát, másrészt az orvosi kar és vele a klinikák szimbolizálták legjobban, hogy "kié" az egyetem.) Az orvosi kar Marosvásárhelyre történô költözése után hosszú hónapok erôfeszítéseképpen a magyar nyelvû orvosképzés helyzete úgy-ahogy elrendezôdött, a gyógyszerészképzés problémája azonban továbbra is megoldatlan maradt. (Gyógyszerészeket a harmincas évek közepétôl kizárólag Bukarestben képeztek, majd 1940 szeptembere után a Ferenc József Tudományegyetemen a természettudományi kar keretén belül folyt gyógyszerészképzés.) A harmad-negyedéves gyógyszerész hallgatók egy része Budapesten tanult tovább, míg a többség a természettudományi karon folytatta a tanulmányait. 1947 ôszén ªtefan Voitec nemzetnevelési miniszter engedélyezte, hogy a Bolyai Tudományegyetem is hozzálásson az orvostudományi karon a gyógyszerészképzés megszervezéséhez. Ennek a kérdésnek a megnyugtató rendezéséig azonban még majd másfél év telt el.

Az 1945 decemberétôl Bolyai János nevét viselô magyar tudományegyetem 4 karral (bölcsészet-, természettudományi, jog- és közgazdasági, orvosi) és 77 tanszékkel rendelkezett. Az egyetem számára az 1945–1947 közötti periódus egyértelmûen az intézményépítés, a gyarapodás éveit jelentette. Az 1946/47-es tanévben már több mint 2000 hallgatóval rendelkezô egyetemen a színvonalas oktatást a mintegy harminc-harminchárom magyarországi professzor biztosította. (A magyarországi vendégtanárok tanévenként változó számát még kiegészítette mintegy 150–200, szintén magyar állampolgárságú oktató és mûszaki segédszemélyzet is.) A magyarországi professzorok mellett igyekeztek "helyi", megfelelôen képzett, tudományos múlttal rendelkezô szakembereket is bevonni az oktatásba. (Így került 1945-ben vagy azután a magyar egyetemre például a természettudományi karon Incze Andor, a bölcsészettudományi karon Jakó Zsigmond vagy az orvostudományi karon Lôrincz Ernô András.) A kommunista párt hatalmát azért jól mutatja az a tény, hogy olyan oktatók is bekerülhettek az egyetemre, akik semmiféle tudományos teljesítményt nem tudtak felmutatni, egyedüli "érdemük" a marxista eszmékkel való felvértezettség és a párthûség volt. (Többek között így került az egyetemre – és ráadásul rögtön dékáni tisztségbe! – Jordáky Lajos és Demeter János, vagy késôbb Csehi Gyula és Balogh Edgár.)

Az oktatói tevékenység mellett az egyetemen folyó tudományos kutatásnak biztosított kezdetben keretet – a még 1941-ben létrehozott és 1945 ôszén a Bolyai Tudományegyetemhez csatolt – Erdélyi Tudományos Intézet, amelynek a tényleges irányítását dr. György Lajos igazgató és dr. Juhász Lajos aligazgató végezte. (Munkatársai jórészt az egyetem padjaiból kikerült fiatal kutatók: Markos András, Imreh István és mások voltak, "a pártot" pedig Gaál Gábor és Jordáky Lajos képviselték.) Az Intézet 1945–47 között több színvonalas kiadványt jelentetett meg, azonban a Kelemen Lajos 70. születésnapjára összeállított emlékkönyv már nem jelenhetett meg. 1947-ben sajtókampány indult az Intézet és annak igazgatója, dr. György Lajos ellen is. 1947 ôszén az "átkeresztelt" intézmény (Társadalomtudományok Intézete) élére Gaál Gábort nevezték ki, azonban az intézetet ez sem óvta meg attól, hogy 1948 végén megszûnjön. (Az intézetet nem rendeleti úton számolták fel, hanem észrevétlenül elsorvasztották.)³⁰

Az új egyetem életében az elsô negatív változás 1947 ôszén következett el, amikor nyugdíjaztak vagy elbocsátottak több nagy tekintélyû professzort (György Lajost, Balogh Ernôt, Tavaszy Sándort és másokat) és – részben az ország nehéz költségvetési helyzetére hivatkozva – "komprimálták" ("leépítették") többek között Jordáky Lajost a társadalomtudomány, Venczel Józsefet a statisztika és Lôrincz Ernô Andrást a szülészet-nôgyógyászat professzorait. Az elôbbi kettônek még a tanszékeit is megszüntették.³¹

A magyar nyelvû mûvészképzést az 1946. április 9-i 276. sz. törvényrendelettel létrehozott önálló Magyar Zene- és Színmûvészeti Fôiskola biztosította. A magyar nyelvû mûszaki és agrármérnökképzés problémája hosszas viták, alkudozások után 1947-ben, illetve 1948–ban rendezôdött. A párizsi békeszerzôdés aláírása után, az elsôsorban külpolitikai okok miatt folytatott "magyarbarát" politika megváltozását az is egyértelmûen jelezte, hogy a kormány korábbi ígéretei ellenére mégsem önálló intézeteket állított fel, hanem csak a meglévô kolozsvári román fôiskolákon hozott létre magyar tagozatokat. A Villamos- és Gépipari Almérnöki Intézet magyar tagozatán 1947 márciusában kezdôdött meg az oktatás, majd amikor 1948 végén átszervezték a kolozsvári mûszaki felsôoktatást is, és létrehozták a Mechanikai Intézetet, ott tovább folytatódott a magyar nyelvû oktatás. A Mezôgazdasági Fôiskolán azonban csak az 1948. ôszi felsôoktatási reform tette lehetôvé a magyar tagozat felállítását.

Az eddig megemlített világi felsôfokú oktatási intézmények mellett nem felejtkezhetünk el arról sem, hogy az egyházak is rendelkeztek felsôfokú, fôiskolai jellegû intézményekkel. A római katolikusok a gyulafehérvári Hittudományi Fôiskolán, valamint a szatmárnémeti, temesvári és nagyváradi szemináriumokon, a reformátusok a kolozsvári Református Theologiai Fakultáson,³² míg az unitáriusok az önálló Teologiai Akadémián folytatták a lelkészképzést. (A magyar evangélikusok a református teológián tanultak.) Az oktatás nyelve természetesen a magyar volt, és a teológiák belsô életébe az 1948. augusztus 4-i "kultusz"-törvény megjelenéséig az állam nem szólt bele.

Az RKP és RSZDP "egyesülése" 1948 februárjában lehetôvé tette a kommunista egyeduralom megteremtését, az ország sztálini típusú uralmi rendszerének létrehozását. Ennek a folyamatnak volt az egyik állomása az új alkotmány elfogadása (1948. április 13.). Az alaptörvény 24. §-a kijelentette, hogy: "A Román Népköztársaság biztosítja az együttélô nemzetiségek számára... az anyanyelvû oktatás minden fokozatban való megszervezését. A román nyelv és irodalom tanítása minden fokú iskolában kötelezô." A 27. § pedig leszögezte: "Egyetlen vallásfelekezet, vallásos társulat vagy közösség sem nyithat vagy tarthat fenn általános jellegû tanintézetet, csak a vallásgyakorlat személyzetét kiképzô különleges iskolákat; ezek állami ellenôrzés alatt állnak."³³ (A kiemelés tôlünk, V. G.) Ez a rendelkezés egyértelmû volt azzal, hogy ezentúl kizárólag állami oktatás létezhet Romániában. Részben ezzel függhet össze az is, hogy áprilistól a nemzetnevelési minisztériumban a nemzeti kisebbségek nyelvén folyó oktatás problémájával sem Felszeghy Ödön, a fölkészült szakember, egyetemi tanár, hanem a bukaresti születésû kommunista politikus, Czikó Lôrinc foglalkozott.

A szovjet típusú alkotmány megszavazásával lezárult egy korszak. Az elkövetkezô tíz év többek között a "lenini-sztálini nemzetiségpolitika" jegyében telt el, és átmenetet képvisel a Petru Groza nevével fémjelzett – jogkiterjesztô, intézményépítô – magyarságpolitika, valamint az ötvenes évek végétôl, hatvanas évek elejétôl egyre jobban megerôsödô, a két világháború közötti kisebbségpolitika elemeit, eszmeiségét átvevô, durva asszimilációs politika között.

Felhasznált irodalom

Ara-Kovács Attila: A magyar intézményi rendszer széthullása Romániában (1975–1987). I. rész: Iskolarendszer. H. é. n. [Bp. 1988], gépelt kézirat (JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény, 2963.).

Ara-Kovács Attila: A bukaresti magyar iskola. H. n., 1987. szeptember, gépelt kézirat (JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény, 6054.).

Csatári Dániel: A romániai magyarság kulturális helyzete. Budapest 1969. Mûvelôdési Minisztérium Kulturális Külkereskedelmi Tanácsa belsô kiadványa.

Debreczi Árpád: Anyanyelvû oktatás. = Koppándi Sándor (szerk.): A romániai magyar nemzetiség. Kriterion, Bukarest 1981. 190–198.

Demeter János: "A lényeg: hogy az esélyek legyenek vagy maradjanak egyenlôk." Beszélgetés Demeter Jánossal a nemzetiségek anyanyelvû oktatásáról. H. é. n. [1987?], gépelt kézirat (TLA Könyvtár kézirattára).

Enyedi Sándor: A romániai magyar oktatás helyzete (1944–1959) = Magyarságkutatás 1990–1991. Magyarságkutató Intézet, Budapest 1991. 55–96.

Enyedi Sándor: A néma évtized. A magyar iskolák helyzete Romániában (1958–1968). H. é. n. [Bp. 1993], gépelt kézirat (TLA Könyvtár kézirattára).

Enyedi Sándor: Magyar nyelvû iskolahálózat Romániában (1968–1972). Múltunk 1995. 1. sz. 92–117.

Illyés Elemér: Erdély változása. Mítosz és valóság. 2. bôv. kiad. München 1976. Auróra Könyvek.

Kiss Gy. Csaba: Magyar nemzetiségi oktatásügy a szomszédos szocialista országokban. H. é. n. [Bp. 1973?], gépelt kézirat. 48–86. (JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény, 2807 sz.)

A magyar nemzetiség Romániában. A Politikai Tudományok és a Nemzeti Kérdés Tanulmányozásának Intézete összeállítása. Meridiane Könyvkiadó, Bukarest 1976.

Memorandum by Lajos Takács. = Witnesses to Cultural Genocide. First-Hand Reports on Rumania's Minority Policies Today. CHRR, New York 1979.

Nagy Géza iskoláink egyenjogúsításáról 1944–1948. B. Kovács András interjúja Nagy Gézával. Gépelt kézirat, 197? A szerzô tulajdonában.

Nemzetiségi oktatás Románia Szocialista Köztársaságban. Editura Didacticã ºi Pedagogicã, Bucureºti 1982.

A szomszéd országok magyarságával való kulturális kapcsolatok komplex vizsgálata. Zárótanulmány. Bp. 1973 (TLA Könyvtár kézirattára, 585/1988).

A romániai magyar fôiskolai oktatás. Az RMDSZ és a Bolyai Társaság kiadása, Kolozsvár 1990.

Péterfi István és Lôrincz László elôterjesztései. Románia Szocialista Köztársaság Magyar és Német Nemzetiségû Dolgozói Tanácsainak plénumai, 1978. március 13–14. Politikai Könyvkiadó, Bukarest 1978. 41–70.

Vincze Gábor: Románia magyarságpolitikája 1944–1989 között. Szeged 1996. Gépelt kézirat.

Jegyzetek

^* Részlet egy nagyobb tanulmányból.

¹ A szomszédos országokban élô magyar kisebbség oktatásügyét elôször a Kornis Gyula szerkesztette Az elszakított országrész magyarságának közoktatásügye c. kötet tekintette át. (A romániai részt Jancsó Benedek és Barabás Endre írta.) A magyar oktatásügy – nem csupán sérelemközpontú – áttekintésére Jancsó Elemér vállalkozott Az erdélyi magyarság életsorsa nevelésügyének tükrében (1914–1934) c. tanulmányában. Az iskolastatisztika terén fontos összefoglaló munkák Barabás Endre: A romániai magyarnyelvû oktatásügy elsô tíz éve 1918–1928 és A magyar iskolaügy helyzete Romániában 1918–1940, valamint R. Szeben András [Rónai András]: Az erdélyi magyarság népoktatásügyének statisztikai mérlege. Magyar Statisztikai Szemle 1934. A nyolcvanas évek végén Magyarországon megjelent tanulmányok (Balogh Júlia és Diószegi László munkái) semmi újat nem hoznak az 1944 elôtt készültekhez képest.

² Lásd: Csatári 1968, Kiss 1973, valamint A szomszéd országok... komplex vizsgálata 1973.

³ A két világháború közötti magyar oktatás áttekintésének alapját Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940 (EPMSZ, Bern 1989) c. tanulmányának vonatkozó részei (409–470.) képezték.

⁴ Bôvebben lásd Molnár Gusztáv: Önrendelkezési törekvések az "Észak-Erdélyi Köztársaság" idején. = Autonómia és integráció. Budapest 1993. Magyar Szemle Könyvek, 92–139., valamint ugyanerrôl román szemszögbôl: Northern Transylvania – October 1944–March 1945. The Soviet Administration and its Problems. Transylvanian Review 1995, vol. IV. no. 4., 60–67.

⁵ Bôvebben lásd Lázok János – Vincze Gábor (gyûjt., szerk.): Erdély magyar egyeteme 1944–1949. 1. köt. Custus Kiadó, Marosvásárhely 1995.

⁶ A statútum szövegét közli: A nemzetiségek egyenjogúságának útján. Joó Rudolf beszélgetése Demeter Jánossal. Kossuth, Budapest 1983. 116.

⁷ A magyar iskolaügy helyzete Romániában. Kisebbségi Körlevél 1941. január, 46–49., valamint Bédi Imre: A magyar kisebbség helyzete Délerdélyben a bécsi döntéstôl 1941 decemberéig. Kisebbségi Körlevél 1942. 234–235.

⁸ Politikatörténeti Intézet Levéltára (PIL), 937. fond, Simó Gyula-hagyaték: "Dél-Erdélyi tájékoztató".

⁹ A dél-erdélyi magyar tanügy helyzetérôl bôvebben az 1945. június 25–26-i aradi magyar tanítókongresszuson elhangzott beszámolók tájékoztatnak. Világosság 1945. július 14.

¹⁰ A katolikus iskola megszûnésének okát, illetve az intézmény további sorsát nem ismerjük. (A háború kitörése elôtt mintegy kilencszáz magyar tanulója volt az iskolának!) A bukaresti magyar (református) iskola 1945–48 közötti sorsáról lásd Takács Pál: A bukaresti magyar nyelvû elemi iskolai oktatás demokratizálódása a felszabadulás után 1944–1948. H. é. n., [Bukarest 197?] gépelt kézirat, JATE Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyûjtemény.

¹¹ Egykorú vélemények szerint tulajdonképpen a magyar tannyelvû állami egyetem létrehozásának a 407. sz. törvény kiadása volt az "ára": a román közvéleménynek a magyar egyetemmel szembeni ellenállását az 1940-ben "elveszett" épületek visszaadásával próbálták leszerelni.

¹² Magyar Országos Levéltár (MOL) Jelenkori Gyûjtemény, Külügyminisztérium Békeelôkészítô Osztály, XIX–J–1–a, 62. doboz, IV–146. 1107/Bé–1946.

¹³ Világosság 1946. március 31. és május 15.

¹⁴ Világosság 1945. december 9.

¹⁵ Világosság 1946. június 8.

¹⁶ MOL, XIX–J–1–j, Román TÜK, 18. doboz, 16/b csomó: Az erdélyi magyar oktatásügy jelenlegi helyzete (1946. évi május 27.). A külügyminisztérium Békeelôkészítô Osztálya számára készített összefoglaló munkához az adatok minden bizonnyal Venczel Józseftôl és Nagy Gézától származnak.

¹⁷ MOL, XIX–J–1–a, 61. doboz, IV–145, 107/pol–1946. (Május havi összefoglaló jelentés.)

¹⁸ PIL, 283. fond, 12/82. ô. e. 181. (Az RSZDP Országos Magyar Bizottságának 1946. júniusi emlékirata az országos pártközpont számára. Az emlékirat összeállítóinak pontos adatai voltak a fenti esetekrôl.)

¹⁹ Fehérkönyv. (A budapesti külügyminisztérium Békeelôkészítô Osztály által összeállított anyag.) MOL, XIX–J–1–a, 63. doboz, IV–146., 439. p.

²⁰ Az 1940 elôtti magyarországi támogatási rendszerrôl lásd Bárdi Nándor: A Keleti Akció. Az erdélyi magyar intézmények támogatása. Regio 1995. 3, 4. sz. A magyar intézmények 1945 utáni támogatásáról csak szórványos adataink vannak, mivel az Országos Levéltárnak az a része, ahol a miniszterelnökség 1945 utáni iratait is tárolták, 1956-ban szovjet gyújtógránátok áldozatául esett...

²¹ "Fizetésünk 6200 lej... Háromezer lej egy ebéd, szalonnát vacsorázunk... Már egy sublótot és egy szekretert eladtam, de alig van vevô, és nevetséges áron..." Zolnai Béla levele Marót Károlyhoz 1945. okt. 10-én. MTA Könyvtár, Ms. 5211/339.

²² A nemzetnevelésügyi minisztérium egyik ügyosztálya 1946 elején értesítette az MNSZ bukaresti központját, hogy "az alaptörvényekkel szemben álló miniszteri rendeleteket nem ismeri el". (Világosság 1946. március 21.) Tehát a még érvényben lévô hírhedett Anghelescu-féle közoktatási törvényre hivatkozva egyik napról a másikra meg lehetett volna szüntetni az önálló magyar tanügyigazgatást.

²³ A francia államigazgatási rendszerbôl átvett "vezértitkárnak" a magyarországi államtitkár vagy osztályfônök tisztével ellentétben nem volt döntési joga, és minden fontosabb kérdésben ki kellett kérnie minisztere véleményét, tehát jogköre erôsen korlátozott volt. MOL, XIX–B–1–c, Belügyminisztérium, Törvényelôkészítô Osztály, 15. doboz, 84. t., sz. n.

²⁴ Az MNSZ sajtója már 1945–46-ban is hajlamos volt arra, hogy az elért eredményeket kizárólag az MNSZ-nek, illetve a kommunista vezetôségnek tulajdonítsa, pedig az unitárius Bodor András, a református Hadházy Sándor vagy a katolikus Szentmiklósi Ferenc érdemeit máig nem lehet elvitatni.

²⁵ Világosság 1945. december 8., Nagy Géza nyilatkozata.

²⁶ Falvak Népe 1946. augusztus 25.

²⁷ MOL, XIX–J–1–a, 62. doboz, IV–146, 177/res–1947. (Dajbukát György: "Általános helyzetkép a romániai magyarság politikai, gazdasági és kulturális helyzetérôl 1940–47 évek között." 43.)

²⁸ Szabad Szó 1947. október 9.

²⁹ Gyöngyössy István bukaresti követségi tanácsos az 1947. október 10-i jelentésében – magyar tanügyi illetékesektôl szerzett információkra hivatkozva – azt állította, hogy a magyar tanügy kedvezôen "úszta meg" az országos leépítéseket, ugyanis a tavaszi költségvetési vita során a magyar tanügyi vezetôk olyan nagy számokat terjesztettek elô, hogy emiatt a 30 százalékos létszámcsökkentés sem okozhatott gondot. MOL, XIX–J–1–j, 18. doboz, 190/pol–1947.

³⁰ Az Erdélyi Tudományos Intézet 1945 utáni sorsa máig sincs feldolgozva. Egy meglehetôsen vázlatos áttekintést ad Benkô Samu: Az Erdélyi Tudományos Intézet. Valóság 1992. 4. sz. 68–71.

³¹ Monitorul Oficial 1947. október 4. és 16. (Jordáky Lajos és Venczel József elbo-csátásának elsôsorban politikai okai voltak. Venczelt ekkor már letartóztatták és bírói ítélet nélkül fogva tartották.)

³² A református teológia 1919 elôtt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem egyik kara (fakultása) volt. 1945 után az adminisztratív önállóságát visszanyerô teológia azonban még annyiban ôrizte az eredeti állapotokat, hogy a teológusok néhány tárgyat áthallgattak a Bolyai Tudományegyetemen.

³³ A Román Népköztársaság Alkotmánya. Szikra kiadás, Budapest 1949. 10–11. (Mind az 1948-as, mind a késôbbi alkotmányokban a nemzeti kisebbségek jogi helyzetét érintô fejezetek csak megengedô jellegû jogi normákat tartalmaznak – "biztosítja", "biztosítva van" stb. –, ezeknek pedig értelemszerûen nincsen jogi szankciójuk.) Az 1952-es és 1965-ös alkotmányok szinte szó szerint megismétlik az 1948-as alaptörvények kisebbségekkel kapcsolatos passzusait.