Elôzô Következô Tartalom

Samu Mihály

Az emberi jogok
- hatalomelméleti megközelítésben

 

1. §. Az emberi jogok alapja

1. Az emberi jogokat illetôen megállapítható, hogy ezek a társadalmi fejlôdés követelményévé vagy részévé váltak a kultúra fejlôdésének vívmányaként, amelynek különbözô intézményei, érvényesülési formái, eltérô megoldásai vannak. Alapvetô tendenciaként érvényesül az emberi jogok kiszélesedése és mélyülése, sokrétûvé válása, több társadalmi szférát befolyásoló jellege, egyetemessé válása. Ez megnyilvánul abban, hogy nemcsak a demokratikus rendszerek belsô gondjaként, intézményesüléseként jelentkezik, hanem globális kérdésként, világproblémaként is.

Tény, hogy az emberi-állampolgári jogok óriási történeti fejlôdésen mentek keresztül: egészen más volt alapvetô tartalmuk és terjedelmük 200 évvel ezelôtt, mint napjainkban. A jelenlegi fejlôdés tendenciája az emberi jogok részletezése, konkrétabb szabályozása és garantálása a társadalmi körülményekhez való erôteljes kötôdése alapján. - Erre tekintettel tisztázandó az emberi jogok alapja, belsô tartalma - hatalomelméleti megközelítésben.

A társadalomelméletben elôtérben áll az a magyarázat, amely az emberi jogokat illetôen az állam szerepét központba állítja, mondván: az emberi jog az államtól függ, az állam érdekeit kifejezô intézményekben és elôírásokban nyilvánul meg; végül is az állam jóindulatából származtatják. E következtetéssel szemben áll az a magyarázat, amely az állam korlátozásában látja az emberi jogok szerepét.

Az állam emberi jogokat biztosító vagy az emberi jogok államot korlátozó szerepe történeti adatokkal bizonyítható, ám egyoldalú következtetésekre vezet, ha e tényeket a nagy társadalmi-történeti folyamatokból, összefüggésekbôl kiszakítjuk. Az átfogó magyarázatot elsôsorban az alapozza meg, ha az emberi jogokat mint társadalmi kategóriát hatalmi kérdésként (hatalomelméleti problémaként) vizsgáljuk.

2. A hatalomelméleti magyarázat kapcsolódik a fölvilágosodás demokratikus gondolkodóinak tanaihoz és a történelmi tényekhez. Már a XVIII. századtól elidegeníthetetlen emberi jognak tekintik az állam-polgárok azon lehetôségét, hogy döntsenek annak a kormányzatnak a sorsáról, amely alatt élnek (ez tartalmazza követelményként a kormány megválasztását vagy menesztését, valamint a kormányzati [irányzati] rendszer megválasztását, meghatározását és ellenôrzését a nép által). E megközelítés az emberi jogok tényleges társadalmi helyzetébôl és szerepébôl indul ki, s azt állapítja meg, hogy a szolgaság, a kiszolgáltatottság kötelékrendszerében nem lehet szó emberi jogokról, csupán a szabadság rendje teszi lehetôvé az emberi jogok rögzítését és védelmét. ("Az emberek joga egyformán sérelmet szenved, és szabadságuk egyformán elvész, akár egy honfitársuknak, akár egy idegen nemzetnek lesznek rabszolgájává." J. Locke.)

A szabadság rendje tartalmazza az egyének, a közösségek és az egész nép önrendelkezési jogát, a társadalom szabad szervezôdéseit, egyesüléseit, a szabadságok emberi jogként való kifejezését. Külön kiemelendô az autonómiák elismerése és szabad mûködése, konkrétan: az egyének, a közösségek és az egész nép autonómiája.

A társadalomelmélet a kanti filozófia tételei alapján úgy értékeli, hogy az egyén racionális és autonóm lény, s szabadságát csak az esetben jogos korlátozni, ha gyakorlása más egyének hasonló szabadságát sérti. (Erre épült a liberális demokráciák emberi jogi koncepciója, miszerint az egyén az állam fölött áll.)

Az emberi jogokat illetôen alaptétel - az ember autonómiájának elismerésére és rögzítésére tekintettel - ez: az emberi jogok az egyén, a személyiség önállóságából származtathatók, határait és kereteit nem az állam érdekei határozzák meg, hanem az autonóm egyének szabadsága. (Ez a következtetés valójában a korábbi szemlélet modernizálása, amennyiben nem az ember elidegeníthetetlen jogaira, hanem az egyén hatalmi pozícióját, autonómiáját tekinti alapnak és társadalmi-hatalmi jogosultságait föltételezi.) S ennek elmélettörténeti elôzménye a szerzôdési elmélet, amely a hatalmat az ember természetes állapotának meghaladásából származtatja, miszerint a kormányzók az egyénektôl kapják a följogosítottságot életük és tulajdonuk védelmezésére. És a kormányzat vagy törvényhozás annyi joggal rendelkezik, amennyit az egyének ráruháztak, és ezt vissza is vonhatják (lásd: nemo plus iuris elve Locke fölfogásában).

Az egyének autonómiája kifejezôdik az emberi jogokban, az emberek különbözô (egyéni és kollektív) konkrét jogaiban, a kollektívák autonómiájában és az egész nép önrendelkezési jogában.

Nyilvánvaló, hogy az egyén abban a hatalmi rendszerben alávetett, alattvaló, amelyben az állam és az uralmi rend elidegenült, vagyis a diktatórikus hatalmi rendszerekben. A demokratikus hatalmi rend viszont az egyenlôségre és szabadságra épül, és föltételezi az egyén hatalmi önállóságát és a hatalmi renddel való egyetértést. Ezzel kapcsolatban alapvetô kérdés annak megállapítása, hogy valamely hatalmi rend lehetôvé teszi-e az egyén határozott önállóságát, s ez esetben az irányítottság és alárendeltség önkéntességét, autonóm vállalását.

Magasrendû demokratikus fejlettség maga után vonja az egyén autonómiáját, s az egyén mint a hatalom autonóm hordozója szabadságjogokkal rendelkezik, amelyek az emberi (és az állampolgári) jogokban testesülnek meg. Ily módon az emberi jog ténylegesen a hatalom hordozója számára fejezi ki az autonómiát, vagyis azt a helyzetet, hogy az emberi jog nem a hatalmi rend (az állam) adománya, amit az állami-kormányzati szervek bármikor visszavonhatnak, hanem a szabadság rendjébôl, a demokratikus hatalmi kapcsolatrendszerbôl következô autonóm jogosultság. Ennek alapján következik be az, hogy az emberi-állampolgári jog nem csupán az államhoz viszonyított cselekvési lehetôség vagy garantált jogosultság, hanem a polgár teljes jogú hatalmi pozíciója a szabadság rendjén belül.

Ha sûrítetten akarjuk megfogalmazni, hogy min alapulnak az emberi-állampolgári jogok, akkor általános szinten a történelmi valóságra tekintettel két összefüggést emelhetünk ki; az egyik a szabadság rendje, a másik a társadalmi egyenlôség követelményének realizálása a demokratikus hatalmi rendszer elveinek és intézményeinek kibontakozása és mûködése alapján. Ezen általános összefüggés mellett kell utalni az egyes államok történeti sajátosságaira az általános vonások (és elvek) konkretizálódásával kapcsolatban.

3. Az emberi jogok hatalomelméleti taglalásával, lényeges sajátosságainak föltárásával csupán az alapvetô és általános kiindulópont ragadható meg, ugyanis ennek állami, jogi, politikai, erkölcsi és kulturális vonatkozásai külön jelentkeznek. A hatalmi sajátosságokhoz konkrétan kapcsolódik az emberi jogok védelme az állami szervek visszaéléseivel szemben és biztosításuk állami szervek által, továbbá politikai és jogi tevékenység és védelem (jogi garanciák) által.

Az elôzôk mellett az állam- és jogtudományi irodalom is igyekszik megindokolni az emberi jogok alapját. Az államtudományban az emberi jogokat illetôen alapvetô dilemma az, hogy az emberi jogokat az állam adja és biztosítja vagy ez az államtól függetlenül jár az egyének részére, az állam csak ennek biztosítására van kötelezve. (A demokratikus államszemlélet az utóbbit fogadja el.) A jogtudományi irodalomban pedig az a gond, hogy az emberi jogok az élet természetes velejárói, az emberi észbôl, természetbôl fakadnak, vagy a jogi szabályozás elôírásaiból következnek.

A természetjogi fölfogás szerint minden ember rendelkezik alapvetô jogokkal és ezeket az állam köteles elismerni és biztosítani. A jogpozitivista irányzat szerint az emberi jogok a pozitív jogi szabályokból következnek. A modern jogelméletnek az emberi jogok természeti, állami vagy jogszabályi alapjaival kapcsolatos dilemmája tovább él; többféle válasz található. Általános szemléleti alappá vált e tétel: a társadalmi-történelmi fejlôdésbôl, az adott társadalom objektív szükségleteibôl következôen az állam köteles az állampolgári jogokat biztosítani; az állami szervek felelôsek az állampolgári jogok garantálásáért, valamint a hatalommal és joggal való visszaélés kiküszöböléséért. E koncepció alapjában véve az etatizmus és normativizmus bírálatát is tartalmazza. (Az etatizmus szerint az állam határozza meg az állampolgárok életét, az állam gondoskodik az egyénrôl, és elôírja az egyén személyes jogait és kötelességeit; a normativizmus pedig azt vallja, hogy az állampolgári jogok az állam által létesített, szuverén akaratát kifejezô törvényekbôl következnek.)

A modern jogtudomány - az elôzôbôl következôen - elhatárolja magát a természetjog emberi jogokra vonatkozó fölfogásától: nem ért egyet azzal, hogy az emberi jogokat a természetbôl származtassák és örök elvnek minôsítsék, mivel a történelmi fejlôdés ezt nem biztosítja (hiszen sem az ókorban, sem a diktatúrákban spontán módon nem érvényesülnek). Nyilvánvaló, hogy az emberi jogok a történelem szerves fejlôdésébôl, a társadalom objektív helyzetébôl, adottságaiból és szükségleteibôl fakadnak, s demokratikus hatalmi rendszerben bontakoznak ki és érvényesülnek, jogi rögzítésben és jogi garanciákban (jogvédelemben) nyilvánulnak meg és realizálódnak.

Ezekre a tényekre, különbségekre tekintettel levonható az a következtetés, hogy elméletileg tarthatatlan az a nézet, amely az emberi jogokról mint az ember elidegeníthetetlen, természetes jogairól (vagyis a természetjog örök követelményeirôl) szól. Az emberi jogok alapvetôen a társadalmi szabadság és egyenlôség alapján létezhetnek demokratikus hatalmi rendszerben az egyének és közösségek mint hatalomhordozók számára társadalmi garanciák alapján.

4. Megállapítható az a történelmi tény, hogy a modern társadalmak nem eredményezik spontán módon az emberi jogok érvényesülését - csupán intézményesülésük és garantáltságuk révén. Emiatt bontakozik ki az emberi jogok érvényesítésének garanciarendszere.

A társadalomelméleti irodalom elôtérbe állítja - legfôbb sajátosságként - az emberi jogok jogi védelmét és jogi rendezésüket állampolgári jogként, noha jogi rögzítésük önmagában nem vonja maga után az érvényesülést, hanem ezt fôképpen bizonyos társadalmi föltételek biztosítják; ezt segíti az állami szervek és a bíróságok ez irányú eljárása és döntési rendje. Ezt a tevékenységet erôsíti és tartósítja a szocializáció és a mindennapi gyakorlattá kristályosodás. Ily módon az emberi jogok állampolgári jogokként a mindennapi együttélésbe való beivódás, megszokottá, természetszerûvé válás következményeként realizálódnak; érvényességüket társadalmi biztosítékok garantálják.

A társadalmi garanciák gazdasági, politikai, kulturális, szociális és erkölcsi vonatkozásban alapozzák meg az állampolgári jogok realizálódását, átfogóan: a mindennapi együttélés demokratikus közszelleme és aktivitása természetszerû követelményként várja el érvényesítésüket. Ezzel kapcsolódik össze a jogi garanciák hálózata. Következésképpen a társadalmi és a jogi garanciák együttesen biztosítják az emberi-állampolgári jogok következetes megvalósulását.

Az átfogó garanciarendszerrel kapcsolatban kiemelendô, hogy a kezdeti polgári fejlôdésben elsôsorban alkotmányos szabályokkal állampolgári jogokként garantálták az emberi jogok szûk körét, majd - fôleg a XX. században - a közélet kiszélesedése az állampolgári jogok katalógusának bôvülését és az emberi jogok védelmét garantáló újabb intézményeket eredményezte (az ombudsman, a közigazgatási és alkotmánybíráskodása révén). Majd ehhez kapcsolódott az emberi jogok nemzetközi jogvédelme. (Az államok nemzetközi egyezményekben vállalják: minden megfelelô eszközzel, különösen jogszabályi intézkedésekkel, biztosítják az elismert jogok gyakorlását.)

A társadalomelmélet különbözô szféráiban az emberi jog önmagában spontán módon nem válik garantált joggá, csupán akkor, ha intézményi támogatásban részesül a stabil törvények uralma, a pártatlan bíráskodás, a kollektív érdekképviselet és a nyilvánosság által, valamint az utasításokkal igazgató állami szervek korlátozásával. (Lásd: Kiss János: Vannak-e emberi jogaink. Bp. 1987. 200.)

Az emberi jogok társadalmi garanciarendszere megalapozza az állam jogellenes hatalomkoncepciójának kiküszöbölését és emberi jogok biztosítására szolgáló szerepét.

2. §. A demokrácia és az emberi jogok

1. A demokrácia mint hatalmi rendszer nemcsak azt jelenti, hogy intézményei sajátos elvek és módszerek alapján létesülnek, mûködnek, hanem azt is, hogy a népszuverenitás érvényesül. Ennek keretében a közösségi szervezôdések és fôképpen az egyének közéleti-hatalmi autonómiája maga után vonja az emberi jogok intézményesülését, amelyek a közösségek és szervezetek önállóságára, önkormányzatára és az egyének-állampolgárok autonómiájára épülnek.

Leszögezendô az a tény, hogy a modern plurális demokráciákban a hatalom társadalmi bázisa a civil társadalom, amely az állami-hivatalos szervezôdés és tevékenység mellett a lakosság spontán és intézményes hatalmi tevékenységét, közéleti aktivitását vonja maga után közvetlen demokratikus fórumok és a különféle önkormányzatok mûködése által. E civil társadalmi autonómiák keretében nyert teret az emberi jogok intenzív szerepe.

A demokrácia szintje (fölszínessége, mélysége, terjedelme) az emberi jogok érvényesülésében mutatkozik meg. A demokratikus berendezkedés velejárója a hatalmi önszervezôdés önkormányzati és képviseleti rendszere, valamint a választott szervek rendszeres megújítása az állampolgárok közéleti aktivitása alapján. Megállapítható: az emberi jogok érvényesülését akadályozhatja a hatalmi intézmények megcsontosodottsága és a döntések kisajátítása a vezetôk által, ha a demokrácia a többség zsarnokságává torzul; emiatt lényeges a vezetô intézmények választása és a hatalmi döntésekben a széles körû részvétel biztosítása. Minél fejlettebb demokratikus rendszerrôl van szó, annál nagyobb fokú a hatalmi tevékenység szabályozása, ellenôrzése (önkorlátozása) az emberi jogok bôvülô-szélesedô katalógusához kapcsolódóan.

2. Az emberi jogok és a demokrácia összefüggése szempontjából alapvetô a hatalmi intézmények mûködésében és a mindennapi hatalmiközéleti tevékenységben az önkorlátozás. A hatalom torzító, deformáló szerepe, az autoriter hatalmi irányítás ezzel küszöbölhetô ki vagy szorítható vissza.

A hatalmi önkorlátozás lényegében demokratikus értékkövetés és az emberi jogok tisztelete, érvényesítése. Ez döntôen hatalmi, de jelentékeny kulturális és erkölcsi vonatkozású is, mivel az adott társadalmi viszonyok hatalmi-kulturális fejlettsége és erkölcsi beállítottsága kapcsolódik hozzá mint társadalmi-erkölcsi elvárás.

A hatalomgyakorlás alapvetô intézményeként elôtérben áll az állami tevékenység emberi jogokra orientált mûködése, amely kormányzati-közigazgatási rendelkezésekben és emberi jogok érvényesítésére szolgáló állami szervek létesítésében és tevékenységében is megnyilvánul (fôleg a szociális és kulturális jogok tekintetében).

A hatalmi önkorlátozás szabályozása és az emberi jogok rögzítésegarantálása állami intézményekbe és rendelkezésekbe, valamint jogba való transzformálást (elsôsorban alkotmányjogi szabályozást) tesz szükségessé. (Emiatt vélik sokan az emberi jogokat csupán jogszabályi elôírásoknak).

A hatalmi állami szervek emberi jogokat biztosító tevékenysége mellett különös jelentôségû a jogi szabályozás, a jogvédelem, amely elsôsorban egyéni emberi jogok rögzítését és védelmét öleli föl (élet- és tulajdonvédelem). Ennek két vonatkozása állapítható meg; az egyik az egyén jogainak megóvása más polgárok sérelmes tevékenységével szemben, a másik: a hatalmi-állami szervek visszaéléseivel, önkényeskedésével szembeni védelem. Emiatt a hatalom önkorlátozása keretében jogi elôírások határozzák meg az állami szervek hatáskörét arra a történelmi elôzményre és követelményre tekintettel (amely alapvetô polgári eszményként fogalmazódott meg már a XVIII. században), hogy szükséges megvédeni az ember cselekvési szabadságát az állami beavatkozástól. Ebbôl a szempontból jelentôs az állami szervek büntetô hatalmának jogi keretek közé foglalása; így elôírásokban rögzítik, hogy mely állami szervek állapíthatnak meg jogsértéseket és melyek korlátozhatják az egyének szabadságát, miképpen azt is, hogy milyen módon (milyen esetekben) korlátozhatják az alapvetô szabadságjogok gyakorlását. Az állami szerv tevékenysége szabályozva van az emberek szabadságába való beavatkozás tekintetében. Az emberi jogok követése elsôsorban az egyén kiszolgáltatottságának megszüntetésére irányult, szabadsága védelmének biztosítását célozta meg.

Ezzel összefüggésben említendô követelmény az emberi jogok vonatkozásában: az állami szervek csak azt tehetik, amit a jogszabályok megengednek; ezzel szemben az állampolgárok számára mindaz szabad, amit törvények nem tiltanak. Ez a szembeállítás az állami szerv és az állampolgár eltérô hatalmi pozíciójából következik, s ehhez kapcsolódik az, hogy az állami szerv kártérítésre kötelezhetô, ha jogtalanul korlátozza az állampolgár szabadságát vagy egyéb úton kárt okoz.

3. A demokratikus fejlôdés vonta maga után az emberi jogok kiszélesedését és elmélyülését. Az irodalom ezt a folyamatot az emberi jogok katalógusának bôvüléseként állapítja meg. (Ezt részletesen az alkotmányjogi irodalom taglalja!)

a) A kezdeti polgári demokráciákban elsôsorban az élethez való jog fogalmazódott meg. Ennek fôképpen az önkényes eljárás és kegyetlen erôszak elutasítása volt a tartalma. Késôbb mélyítették ezt el az egyének életvédelme mellett a közösségek létvédelmével (a genocídium és az etnocídium tilalmával), a justizmordok kiküszöbölésével, a büntetô szankciók humanizálásával és a halálbüntetés eltörlésének követelményével, intézményesítésével.

b) Korábban az emberi jogok kérdéskörében a biológiai és szociális szükségletek kielégítése nem szerepelt; komolytalan kérdésnek tekintették a lélegzés, a pihenés, a táplálkozás, a nemzés jogát, azonban a társadalom technikai fejlôdése által okozott károk és a diktatórikus rendszerek antihumánus és antiszociális megoldásai miatt ezek is emberi jogként fogalmazódnak meg (az egészséges-tiszta környezet biztosítása, a megélhetés (a létminimum) lehetôvé tétele, a pihenéshez és üdüléshez való jog, a szabad párválasztás és családtervezés).

c) Emberi jogként szerepel a család, a szülôk joga és tisztelete (az anyai és atyai gondoskodás, szülôtartás, családtagok kölcsönös támogatása stb.). Ily módon például a szülôi jogot természetszerûen emberi jognak minôsítjük, ennek tartalma azonban döntôen erkölcsi jellegû (erkölcsi értékek megvalósításával kapcsolatos), emellett a politikai viszonyokban is védelemben részesül, s ehhez kapcsolódik a szülôi jog jogvédelme (a szülôi jognak mint emberi jognak messzemenô védelmet nyújt maga a családjog is).

d) Az emberi jogok közé tartozik a személyiség méltóságának, becsületének védelme, sôt ehhez kapcsolódik az ember meggyalázásának, megalázásának, megkínzásának és megbecstelenítésének tilalma. Alapvetôen ezek is elsôsorban erkölcsi követelményekben (maximákban és tilalmakban) fejezôdnek ki, s hozzájuk kapcsolódik a közéleti-erkölcsi és politikai védelem, a jogban pedig: a személyiség jogi védelme. A jogok e csoportjához kötôdik a büntetôjogi védelem, az önkénnyel szemben a büntetô eljárás garanciarendszere, az önkényes letartóztatás tilalma, az ôrizetbe vétel idejének korlátozása, s egyik legfôbb alkotmányos (és büntetô eljárási) alapelvként - az ártatlanság védelme, s emellett a bûncselekmények áldozatainak támogatása. Késôbb alakult ki jogvédelmi intézményként a levéltitok megóvása, majd a telefonbeszélgetések lehallgatásának tilalma, legújabban pedig a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.

e) Külön jelentkezik a tulajdon és vagyon védelme, a munkához való jog, a szociális biztonság, az egészségvédelem, a sokgyerekesekrôl és az idôsökrôl való gondoskodás, a közoktatás és a kulturális javak biztosítása stb. Ezek az emberi jogok katalógusában mint gazdasági, szociális és kulturális jogok jelentkeznek. Speciális gond érvényesülésük társadalmi feltételeinek biztosítása vagy a negatív-akadályozó tényezôk hatalmi korlátozása, továbbá a gazdasági, szociális és mûvelôdési politikában való kifejezése, politikai céllá transzformálása és - szervezeti tevékenység révén - realizálása. Emellett jelentkezik némi jogvédelem.

Így rögzítendô: a társadalom legfôbb életviszonyaiban az emberi jogok mint erkölcsi, politikai, gazdasági, szociális, kulturális jogok jelentkeznek, s az adott társadalmi fejlettségtôl függôen erkölcsi, gazdasági, politikai eszközökkel realizálódnak, s ezek jogi védelemben is részesülnek.

4. A demokrácia és az emberi jogok összefüggésének külön problémája az individuális és a kollektív jogok elkülönítése és kölcsönhatása. Ennek normákban való rögzítése a nemzetközi és belsô szabályozásban megtalálható, ám tartalmuk, érvényesítésük módja nincsen kibontva (hiányzik dogmatikai kimunkáltságuk). Ebbôl következik, hogy felületes - fôleg politikai hátsó szándékok által ösztönzött - vélemények az összes emberi jogot individuális jellegûeknek minôsítik, s nem érzékelik a közösségi-társadalmi (kollektív) vonatkozásokat, az emberi jogok külön csoportjaként a kollektív jogokat (még arra is hivatkoznak, hogy a társadalomtudomány és a nemzetközi közvélemény ezeket nem ismeri, tehát nem is léteznek).

Az emberi jogok egy részének kollektív jogként való felfogását néhány közvetkezô sajátosság bizonyítja. A legelsônek elismert emberi jog a lelkiismereti és vallásszabadság; a választott vallás szabad gyakorlása nem létezik felekezet (közösség) nélkül, különben értelmetlen lenne vallási türelemrôl és a vallás szabad gyakorlásáról beszélni. A vallási közösségek autonóm léte és szabadsága kollektív jognak tekinthetô. A politikai-hatalmi szférában jelentkezik a gyülekezési, az egyesülési jog és a sztrájkjog; ezek értelemszerûen csak közösségben gyakorolhatók (csak társakkal gyülekezhet, egyesülhet és sztrájkolhat az egyén); e jogok is egyének csoportjait illetik. Hasonlóképpen kollektív jogként létezhetnek az etnikai-nemzetiségi jogok; ennek csupán individuális jogként való felfogása - logikai képtelenség, hiszen az egyént megilleti az önazonossághoz való jog, ez azonban közösségválasztást tartalmaz, az egyén dönti el, hogy vállalja elôdei (ôsei) etnikai közösségét vagy más közösséghez csatlakozik (az asszimilációt választja). Csak valamilyen közösséghez tartozás által érvényesíthetô az anyanyelv használatának joga, s ehhez kapcsolódik az etnikai-nemzeti hagyományok ápolása; ám külön intézmények teszik lehetôvé kulturális értékeik továbbfejlesztését vagy az anyanyelvû oktatás biztosítását.

A kollektív emberi jog szükségletét már Locke is felismerte, mondván: a hatóság a vallási gyülekezeteket "köteles elviselni, mivel a gyülekezetbe tömörült nép nem mást tesz, mint ami az egyes embernek külön-külön is jogos és szabad". - Ez a tétel (vagyis a tolerancia) nyilvánvalóan szemben állt az abszolút monarchiát védô nézetekkel, és ellenkezik a mai totális diktatúrák és az etnokratikus államok szemléletével és gyakorlatával.

A kisebbségek kollektív jogainak demokratikus követelményét tartalmazza egyébként a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezség-okmánya is, midôn leszögezi: olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektôl nem lehet megtagadni, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen és saját nyelvüket használják (27. cikk). (A racionális értelmezés a kollektív jogok rögzítését látja ebben; csupán a sanda etnokratikus beállítás vallja az elôbbi jogosultságot individuálisnak).

Az alkotmányjogi irodalom külön csoportba foglalja a nemzetiségi (kisebbségi) jogokat és taglalja részjogosítványaikat valamely államon belül az etnikai, faji, vallási, kulturális és tradicionális közösségek számára. A jogegyenlôségre tekintettel vetôdik föl, hogy a kisebbségek tagjai számára ugyanazokat az állampolgári jogokat kell biztosítani, mint a többség tagjai számára. Mivel külön közösségi sajátosságai vannak - mint közösségek számára - specifikus (szociális, kulturális, gazdasági stb.) jogok biztosítása szükséges. Emellett sajátos (vagy hátrányos) helyzetükbôl adódóan számukra többletjogokat kell rögzíteni és biztosítani, melyek nem korlátozódnak oktatási-mûvelôdési jogokra, vagyis nem szûkíthetôk a kulturális autonómiára, mert politikai-hatalmi-közéleti tartalmúak.

A demokratikus berendezkedésben a nemzetiségi-kisebbségi ügyek kezelésének intézményesítési módja az, hogy alkotmányok rögzítik: az állam többségét képezô etnikum mellett a kisebbségek is államalkotó közösségekként léteznek. Ez a megoldás szakít a korábbi nemzetállami (etnokratikus) gyakorlattal és szemlélettel, amely csupán a többségi etnikumot tekintette államalkotónak, a kisebbségeket pedig asszimilációra kényszerítette (lásd: a francia nemzetállami koncepciót és gyakorlatot az "egy és oszthatatlan" nemzet tételezésével).

Az államon belül a kisebbségeknek mint államalkotó közösségeknek az alkotmányos védelme vonja maga után azt, hogy a kisebbség tagjai a többséggel együtt élvezik a minden állampolgár számára biztosított emberi (egyéni és közösségi) jogokat, a tényleges egyenjogúságot.

3. §. A közügyekben való részvétel emberi joga

1. Az emberi jogok külön csoportjaként jelentkezik a közügyekben való részvétel joga. Az egyének és közösségek közéleti részvétele jelentôsebbé vált a civil társadalmi szervezôdések közéleti aktivitásával. Kiemelhetô: a modern plurális demokratikus berendezkedések új vonása - az emberi-állampolgári jogok különálló oldalaként a közéletben való részvétel intézményesítése, érvényesítésének kiépítése és jogi garantálása. - Ennek a sajátosságnak nemzetközi szintû és alkotmányi szabályozása is megtalálható.

Nemzetközi jogforrás rögzíti: "Minden személynek joga van hazája közügyeinek igazgatásában akár közvetlenül, akár szabadon választott képviselôi útján való részvételhez." (Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, 21. cikk. (1) bek.) Emellett rögzítve van a legtöbb demokratikus alkotmányban: minden állampolgárnak joga van arra, hogy részt vegyen a közügyek intézésében, továbbá: az állampolgárok választott és népnek felelôs küldöttek által gyakorolják hatalmukat; az állampolgárok munkahelyükön és lakóhelyükön közvetlenül is részt vesznek a közügyek intézésében. Például a mai magyar alkotmány leszögezi: a nép szuverenitását "választott képviselôi útján, valamint közvetlenül gyakorolja" (1989. évi XXXI. tv. 2. §. (2) bek.).

A közügyekben való részvétel joga mint állampolgári jog következik a demokratikus hatalomfelfogás azon tételébôl, hogy a társadalom az ember autonómiájára épül és emancipációját biztosítja, hogy a hatalom alulról fölfelé épül. (Utalni kell arra a követelményre, hogy a döntéseket a lehetséges legalacsonyabb szintre kell delegálni; ez a szubszidiaritás elve).

A közügyekben való részvétel jogát a korábbi közjogi irodalom (és a közgondolkodás is) a választójogra, a választójog kibôvítésére, majd az általános választójogra szûkítette. Ezzel szemben hangsúlyozandó, hogy az állampolgári jog nem korlátozódhat az országos képviseleti szervek választására, mivel a demokrácia alapvetô intézményei közt szerepel a képviseleti mellett a közvetlen demokrácia fórumrendszere is, továbbá az alsó szintû önkormányzatok (a helyi-területi, a munkahelyi és egyéb közösségi-képviseleti szervek) mûködése az egyesülési, gyülekezési, sajtó-, véleménynyilvánítási szabadság stb. alapján. Jelentôs a közvetlen demokrácia a gazdasági, kulturális, hitéleti, nemzetiségi, ifjúsági stb. közösségekben egyaránt.

A közügyekben való részvétel állampolgári jogát illetôen kiinduló pont: nemcsak az állami ügyekkel kapcsolatos, hanem a közélet különbözô területein (vagyis átfogóan a közélet különbözô intézményeiben és formáiban) legfôképpen a képviseleti, önkormányzati és közvetlen demokratikus szervek tevékenységében jelentkezik. (A modern közélet sajátos vívmánya az, hogy az állami szervek mellett civil társadalmi szervezôdések meghonosodásával az állampolgárok közéleti aktivitása a közügyek intézésében jelentékennyé vált. A civil társadalmi szervek önkormányzati szervekként vesznek részt saját ügyeik és átfogó társadalmi gondok megoldásában döntések hozatalával, befolyásolásával, intézésével.)

A közügyek intézésének elemi vonatkozása a közösségi problémák, gondok megoldásával kapcsolatos döntési rendszer. A közügyekben való részvétel legfôbb oldala - a döntésekkel kapcsolatos aktivitás. A döntési rendszer átfogóan értelmezendô: nem szûkülhet a döntések kezdeményezésére, meghozatalára, hanem kiterjed az ügyek elintézésére, a döntések végrehajtására és ellenôrzésére.

A közügyekben való részvétel állampolgári jogának külön alkotóeleme a döntések kezdeményezése. A közgondolkodás (s még az államtudományi magyarázatok jelentôs része is) ezt a közvetlen demokrácia kérdéséhez kapcsolja. Tény, hogy ennek az intézménynek alapvetô jelentôsége van a közvetlen demokratikus fórumok mûködése szempontjából, azonban nem kisebb a szerepe a területi-munkahelyi önkormányzatok, a különbözô autonómiák és az országos képviselet mûködésében sem. Emellett az egész lakosság közvetlenül is dönthet, erre szolgál a népi kezdeményezés meg az országos és helyi népszavazás intézménye.

A közügyekben való részvétel jogának nemcsak egyéni-állampolgári jogait állapíthatjuk meg, hanem az állampolgárok bizonyos csoportjainak külön jogait is: a kollektíva-jogokat. Ezek a legérzékletesebben az egyesülés jogában és intézményeiben ragadhatók meg. (Ez esetben jogi személyiséggel is rendelkeznek.)

2. A közéletben való részvétel joga (mint állampolgári jogok koncentrálódása) nemcsak jogi jogosultság, hanem a részvétel tartalmától függôen politikai és erkölcsi normaként is megfogalmazódik; egyben erkölcsi-politikai jogosultságként és kötelességként is megjelenik. Ebbôl többen arra következtetnek, hogy a közéletben való részvétel joga egyben kötelesség is. (E jogok demokratikus tartalmából viszont az következik, hogy az erkölcsi jellegû, mivel az állampolgár hivatalosan nem kényszeríthetô arra, hogy részt vegyen a közügyekben).

A közügyekben való részvétel állampolgári jogának van egy nagyon lényeges oldala, amely a hatalommal való visszaélés korlátozásával és jogi szankcionálásával kapcsolatos, illetôleg a hatalmi-állami szervek felelôsségét tartalmazza. A jogirodalomban már többször felvetôdött és megfogalmazódott az az igény, hogy ez a probléma jogi-dogmatikai kimunkálást igényel, mivel állami alkalmazott is követhet el jogsértést valamely emberi-állampolgári jog érvényesítésével kapcsolatban. (Például a gyülekezés és egyesülési szabadság vonatkozásában a büntetô törvénykönyvben található szigorú szabályok az állampolgárok autonóm szervezôdései kapcsán jelentkezô visszaélésekrôl, de általában olyan rendelkezés elvétve található, amely az egyesülési jog közhivatalnokok általi akadályozását szankcionálná.) Ezen összefüggésben jelentkezik az állami szervek felelôssége az állami alkalmazottak által jogellenesen okozott sérelmekért.

A közügyekben való részvétel jogának érvényesülése szempontjából lényeges összefüggés, hogy a modern társadalmak bonyolult struktúrája már meghaladta az állampolgárok állami szervezését és átfogását, valamint az állampolgári jogok érvényesítését csupán területi elv szerint. A modern társadalmakban az állampolgárok zöme már nem a lakóhelyén, hanem a munkahelyén vagy sajátos szervezetén (pártján, érdekvédelmi szervén vagy más egyesületén) keresztül vesz részt a közéletben. Ebbôl következik a termelési-kulturális-munkahelyi-érdekvédelmi-szakmai közéleti gondok szervezeti kerete a nem-területi önkormányzatok tartalmi sajátosságaira tekintettel. - Ez szorosan összefügg a kollektívák jogainak alkotmányi szabályozásával és strukturális elhelyezkedésével, valamint a személyi elvre épülô autonómiák mûködésével. Emiatt vetôdik fel demokratikus intézményi megoldásként a képviselôház (a politikai képviselet, a pártokból összeálló parlament) mellett az önkormányzatokra épülô második kamara (szenátus) szükségessége.

Összefoglalva: az emberi jogok hatalomelméleti megközelítése elméletileg tisztázza az olyan társadalmi-hatalmi berendezkedés sajátosságait, amelyben ezek átfogóan érvényesülhetnek. S ez összekapcsolódik a közösségi értékek érvényesítésével és fejlesztésével, valamint az ember - mint közösségi lény - személyiségének sokoldalú kibontakozásával, közösségi aktivitásával és történelemalakító szerepével.

Elôzô Következô Tartalom