Az 1980-as évek közepére a magyar társadalom politikai, gazdasági és tudományos-mûvészeti elitje számára egyértelmûvé vált: vagy végrehajtják az immár elodázhatatlannak látszó reformokat, vagy a társadalmi-politikai-gazdasági átalakulás és megújulás elmaradása az ország katasztrofális összeomlását eredményezi. A kérdés nem csak az volt, hogy a monolitikus politikai hatalomgyakorlás következtében a gazdasági összeomlás szélére jutott ország a hatalommegosztás alapján létrejövô demokratikus átalakulást képes-e békés úton, elsôsorban önerejére, belsô szellemi erôforrásaira támaszkodva végrehajtani, az igazi dilemmát az jelentette, hogy a reformokként induló társadalmi-politikai megújulás az akkor még kétpólusú világrend keleti részén, a szocialista országok táborában - ezen belül is a nagyhatalmi érdekeit fegyveres szövetségi rendszerrel védô Szovjetunióban - milyen visszhangot, milyen reakciót vált ki. Lehetséges-e Magyarországon az életminôséget javító, átfogó politikai, társadalmi és gazdasági reformokat úgy végrehajtani, hogy a Varsói Szerzôdés tagállamainak - amelyeknek elôbb vagy utóbb, de ugyancsak fel kell ismerniük a reformok elodázhatatlanságát - kommunista vezetése ne 1956, 1968 vagy 1980-81 megismétlôdô konfliktushelyzetét vélje felfedezni és látni? Miközben a Magyar Szocialista Munkáspárton belül a reformok hívei lázasan keresték a megoldást, a társadalom civil szféráiban olyan erjedési folyamatok indultak el, melyek mindössze néhány év leforgása alatt, immár meghatározó erôként - elôször csak a tömegnyomás hatásával, késôbb már mint határozottan kirajzolódó, alternatív politikai erôk is - megmutatták a békés hatalomváltás és hatalommegosztás, a demokratikus átalakulás lehetséges útját.

Közel másfél évtized távlatából is mindössze annyi látszik bizonyosnak, hogy Magyarországon a rendszerváltás folyamatának elindulása - és nem várt módon történô felgyorsulása - a fenyegetô gazdasági összeomlás veszélyeinek idôben történô felismerésébôl eredt, ám szinte ezzel egy idôben (s a csôdhelyzettel szoros összefüggésben) a politikai hatalommegosztás társadalmi méretû igénye is megfogalmazódott. Az ország sorsáért felelôsséget érzô elit különbözô csoportjai (Lakitelek, Monor) által megfogalmazott elképzelések - amelyek hamarosan követelésekké terebélyesedtek - félreérthetetlenül megmutatták, hogy a szövetségesi érdekek több évtizedes egyeduralma után Magyarországon ismét a szuverén nemzeti érdekek határozott érvényesítésének igénye vált hangsúlyossá. Úgy tûnt, hogy az adott történelmi pillanatban a magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítéshez megvannak a megfelelô feltételek: Málta után oldódni látszott a hidegháborús feszültség, bár akkor még csak a sejtések és a jóslások szintjén lehetett érezni, hogy a Varsói Szerzôdés a Szovjetunióval az élen nem sokáig bírja az Egyesült Államok és az EK diktálta gazdasági (és katonai) versenyt, s hogy a gorbacsovi peresztrojka és a glasznoszty Moszkva részérôl is a nyitást és az óvatos reformok érvényesítésének politikáját rejti magában. Ezzel együtt a Helsinki utáni folyamatok is egyre-másra meghozták a maguk kisebb-nagyobb eredményeit, az egyéni és kollektív emberi jogok egyetemes jelentôségére egyre több nemzetközi fórumon hivatkoztak, s egyre elodázhatatlanabbnak tûnt, hogy ezeket nemzetközi szerzôdésekben és egyezményekben is rögzítsék, vagy a már meglévôket bôvítsék, pontosítsák.¹ A nyolcvanas évek végén mind kevésbé tûnt tehát valószínûnek, hogy a Magyarországon egyre radikálisabb reformköveteléseket a keleti tömb országaiban a szövetségesi rendszert destabilizáló jelenségként értelmezik. Jogászok, közgazdászok, történészek, írók, politikusok és politológusok egyre szélesebb tömege ismerte fel, hogy a nemzeti érdekérvényesítés lehetôségeinek új korszaka elôtt álltak. Mi több: hogy a korszerû kihívásoknak megfelelô gazdasági és az ezzel együtt járó szociális, kulturális és jogérvényesítési programok, egyszóval a társadalom demokratizálódását szolgáló törekvések ekkor már csak a nemzeti érdekek mentén voltak megfogalmazhatók és megvalósíthatók. A "belsô" és a "nemzetközi körülmények" következtében Magyarországon tehát alapkérdés lett a szuverén nemzeti érdekeknek a társadalom minden szintjén történô megjelenítése, ami ugyanakkor megkövetelte a korszerû magyarságtudat kialakítását is.

Az egységes, távlatos magyarságtudat kialakítása a cél - fogalmazódott meg abban a tanulmányban, amelyet a lakitelki és a monori tanácskozás határozatai mellett sokan méltán tekintettek a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének. A Szokai Imre-Tabajdi Csaba szerzôpáros jegyezte Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés címû tanulmány 1988 tavaszán olyan téziseket fogalmazott meg, amelyek kimondása nem sokkal késôbb sorsdöntô jelentôségûnek bizonyult. "A szocializmus feltételei között a korszerû magyarságtudat kialakítása: a magyar múlt eredményeivel, tévedéseivel és hibáival való tárgyilagos szembenézés, európai helyünk, megkésett, ellentmondásos történelmi fejlôdésünk ôszinte - a túlzásokat, buktatókat kikerülô - feltárása a magyarságnak rövidebb távon is sürgôs feladata" - olvasható a tanulmányban.² Az MSZMP KB külügyi osztályának helyettes vezetôi ugyan még arra keresték a választ, hogy a magyarországi szocializmus hogyan fejlôdhet a nemzeti keretek között, aminek idôszerûtlensége rövid idôn belül kiderült, de a közel fél évszázada számûzött nemzeti érdekérvényesítés kérdése ismét a figyelem és a közösségi értékrend középpontjába került.

A huszadik században a magyarság nemzeti sorskérdéseirôl szólni a trianoni döntés következményeinek számbavétele, a határon túl élô magyar közösségek helyzetének értékelése nélkül nem lehet - érthetô tehát a tanulmány meglepô újszerûsége. S ezen az sem változtat, hogy 1988-ban Romániából a szigorú határellenôrzés ellenére is immár tízezrével menekültek a magyarok a Ceausescu-diktatúra üldöztetése elôl Magyarországra, s hogy a társadalom immár kénytelen volt tudomásul venni a menekülttáborok létezésének tényét. Ráadásul nemzettársaik váltak üldözöttekké és földönfutókká. A szerzôpáros rámutatott: Magyarországon az útkeresést vállaló erôk ugyan még szétforgácsolódnak, még hiányzik a "nemzeti program", de a nemzetiségi kérdésnek a figyelem középpontjába történô beemelése módfelett sürgetô feladat. "Némely szomszédos országokban - olvasható a tanulmányban - most kerül igazán napirendre a (másutt 19. századi) nemzetté válás programja, amely a nemzet fogalmát kirekesztôleg értelmezi, bizalmatlanul tekint a »más«-ságra, s esetenként az elôítéletek felszításával jár együtt. Emiatt a magyarság sorsa helyenként és idônként nehezebbé vált, sôt, drámaian romlott", ami a magyar politika felelôsségvállalását is növelte. A nemzeti tudat újjáértékelését segítette továbbá az is, hogy a nyugati demokratikus államokban az emberjogi mozgalmak tevékenységének köszönhetôen akkoriban ismét reneszánszát élte az etnikai hovatartozás nyílt vállalása, s az etnikai kisebbségek helyzete jogi kodifikálásának igénye. A magyar kormánynak tehát "mindent meg kell tennie, hogy a nemzeti múlt, a magyar kultúra és szellemiség hordozói ne választódjanak le a magyarság egészérôl. Politikánknak (...) szolidárisnak kell lennie a szerte a világon élô magyarokkal; nem nézheti tétlenül, hogy magyarsága miatt bárkit, bárhol a világon hátrányos megkülönböztetés érjen." S mert ekkor már egyértelmû volt, hogy a monolitikus hatalomgyakorlás régi rendszerének értékrendje eléggé távol esik a nemzeti érdekek korszerû megfogalmazását követelô értékektôl, az új törekvések megvalósításának egyetlen járható útja létezett: a magyarországi politikai és társadalmi valóság erôteljes demokratizálása. Egy olyan új politikai rendszer kialakítása, amely számol az eltérô értékrendszerek létével és egymásmellettiségével, valamint azok intézményes kereteivel. Az intézmények új rendszerének létrehozása ugyanakkor nem történhet meg az erôteljes központosítás felszámolása nélkül, ami viszont az autonóm szervezôdések spontán folyamatait erôsíti. A polgári szabadságjogokat a legmesszebbmenôkig tisztelô, demokratikus állam képes csak biztosítani "a vallási, etnikai és más természetû kisebbségek önálló mozgásterét, bizonyos helyzetekben, esetekben autonómiáját is". Történelmi tapasztalatok bizonyítják, hogy az a kisebbségi közösség, amely jogbiztonságban él, amely szabadon gyakorolhatja kultúráját, ápolhatja hagyományait, vállalhatja nemzeti örökségét és saját intézményrendszere - iskolái, tájékoztatási eszközei, vallásgyakorlása - biztosítja a számára anyanyelvének használatát is, amely élvezi a többségi nemzet részérôl érvényesülô pozitív diszkriminációt, nem lehet destabilizáló tényezô. Az a kisebbségi közösség, amely nincs kitéve idegen nemzetek homogenizációs törekvéseinek, amely (legalább) egyenlô versenyhelyzetben képes magának anyagi jólétet, biztonságot és távlatos jövôképet biztosítani, nem törekszik szecesszióra. Ezzel szemben "a tartásában megroppant nemzetiség, illetve annak egyedei nem lesznek lojálisak az államhoz, nem vállalják nemzetiségüket sem, hanem emberi méltóságuk és puszta létük megôrzése érdekében növekvô számban menekülnek el szülôföldjükrôl". A nemzetiségi lét elismerése és a kisebbségi jogok biztosítása tehát nem a többségi nemzet adománya, hanem történelmi tény, s mint ilyen egyszersmind a demokrácia fokmérôje is. A tanulmány végkövetkeztetéseként megfogalmazódott az a gondolat, amire az elmúlt fél évszázad magyar politikai életében nem volt példa: "Különösen fontos, hogy a nemzeti kisebbséget ne ragadja el a magára hagyatottság, a reménytelenség, a jövôhiány sötét érzése, hanem mindenkor maga mögött érezze az anyanemzetet, érezze annak törôdését és gondoskodását, és tudva tudja, hogy figyel rá a demokrata, humanista, internacionalista világközvélemény."³

A Szokai-Tabajdi szerzôpáros tehát Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés címû tanulmányában nem kevesebbet kért, mint az ország jövôje szempontjából nélkülözhetetlen szuverén nemzeti program korszerû, európai igényû újrafogalmazását, a nemzeti értékek elismerésének és megbecsülésének igényét és az össznemzeti célok állampolitikai szintre történô emelését. Ehhez a teljes felelôsséggel nép-nemzetben gondolkodó, a Kárpát-medencében élô magyar értelmiségi elit közremûködésének szükségességét is bejelentették, hiszen az anyaországi és az utódállamokban élô magyarság csak közösen képes a közmegegyezéses nemzetpolitika "sarkalatos értékigényeinek" a kidolgozására és megfogalmazására. Hogy ennek 1988 tavaszán mekkora volt a realitása - nehéz megítélni.⁴ Hiszen a szomszédos országokban afféle "kisantant-reflexként" még elevenen élt - mi több: a mindennapi politikai gyakorlat egyik biztos, irányadó szempontjaként a valóságban is érvényesült - a magyar revizionizmussal szembeni éberség doktrínája. Határon innen és határon túl mindenben az irredenta veszélyt vélték felfedezni, amiben a nemzeti érdekek érvényesítésének legkisebb szándékát látták, afféle "Keleti Akciót"⁵, amely lehetett ugyan sikeres vagy sikertelen, de mindenképpen része volt annak a - késôbb végzetesen elhibázottnak minôsített - nemzetpolitikának, amely a második világháború során elszenvedett vereséghez vezetett. Hangsúlyosan fontos volt a tanulmánynak az a része, ahol a nemzetiségek, az etnikai közösségek szabad megszervezôdésérôl, a jog- és az érdekérvényesítés autonómián belüli megvalósításának szükségességérôl szólt.

A téma tehát mind ez ideig kényes és kényelmetlen volt, szóba hozni, feszegetni nem illett. A határon túli magyarságot kiszolgáltatottságában teljesen magára hagyta a szovjet érdekérvényesítési szándékoknak mindenkor megfelelni igyekvô anyaországi politika. Más kérdés, hogy az "árulás" nem egy esetben kölcsönös volt; a titói Jugoszláviában élô pozícionált magyar értelmiség jelentôs része nem egy esetben hanyag eleganciával vagy cinikus fölénnyel igyekezett nem venni tudomást a magyarországi társadalmi-közéleti valóságról, a nemzeti sorskérdések irodalmi, történeti - esetleg publicisztikai - felvetését pedig széles ívben elkerülték. "A keleti blokkban a 40-es évek végétôl Magyarország volt szinte az egyetlen állam, amely az internacionalista szemléletet követve, nem folytatott semmiféle nemzetpolitikát, anyanemzetként nem artikulálta magát" - állapítja meg találóan Gyôri Szabó Róbert.⁶ Az igen szûkre szabott államközi kapcsolatok többnyire kimerültek a szigorúan korlátolt testvérvárosi - többnyire protokolljellegû - látszat-együttmûködésben, vagy az erôsen kontraszelektált állami ösztöndíjkeret kölcsönös érvényesítésében. A tudomány, a kultúra, a mûvészetek, a népmûvelés terén (a nemzeti jellegû, hagyományos szakterületeken) az anyaországi és a határon túli magyar közösségek között intézményes kapcsolattartás nem, vagy csak a legritkább esetben, akkor is államilag többszörösen ellenôrzött formában létezett.⁷ De nem volt különb a helyzet Magyarországon sem. Intézményes odafigyelés, az események nyomon követése, szakmai véleménycsere vagy érdemi párbeszéd sem a szomszédos országokban élô magyar közösség felé, sem a magyarországi kisebbségek irányában nem létezett; a minden más esetben természetes módon elvárható kapcsolatteremtés és -ápolás a szovjetizált körülmények közepette lehetetlennek bizonyult. A jég igazán csak 1985-ben tört meg, amikor minisztériumi rendeletre az Országos Széchényi Könyvtáron belül, az akkori igazgató, Juhász Gyula irányításával megalakult a Magyarságkutató Csoport. A mûhelymunka tartalmi lényegérôl a neves történész így nyilatkozott: "Az alapító rendelkezés kilenc pontban szabta meg tennivalónkat, ezek között az elsô helyen szerepel a határainkon kívül élô magyarság társadalmi és kulturális viszonyainak komplex kutatása. Másik fô feladatunk a nemzet, a nemzettudat fogalomkörével összefüggô program kidolgozása, illetve ennek kutatása. Ugyancsak fontos teendônk a külföldön élô magyarság helyzetét bemutató forrásanyagra támaszkodó adatbank kifejlesztése. Ezt olyan színvonalra akarjuk fejleszteni, hogy forrása lehessen a nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó minden további munkának."⁸ Elsô, 1987-es (bemutatkozó) évkönyvük szerzôirôl a sajtó - némi tartózkodással - megállapítja: pontosság, tárgyilagosság és kísérletezô bátorság jellemzi ôket. Mindennek ellenére igazi áttörést jelentett a Magyarságkutató Csoport munkája, hiszen négy évtized múltán - a Gorkij Könyvtárban folyó kisebbségkutató csoport mûködése mellett - ez volt az elsô komoly kísérlet a határokon túl élô magyarság 20. századi történelmének és valós társadalmi helyzetének intézményes keretek között történô tudományos felmérésére, számbavételére és dokumentálására.⁹

1988-89-ben azonban Magyarország már a reformok lázában élt, s amíg a politikai változás érlelôdött, hatalmas lendületet vett a társadalmi átalakulás, az intézményi átstrukturálódás. A közelmúlt eseményeivel foglalkozó történészek - olykor még a politológusok is - kisebbségpolitikai fordulatnak nevezik az 1988 tavaszán megindult folyamatokat, amelynek eredményeként 1989. április 24-én Magyarországon a politikában is megtörtént a nemzetstratégiai fordulat addig jószerével csak az elméleti szinten kidolgozott igényének intézményes megvalósítása; a Minisztertanács határozatot fogadott el a Nemzetiségi Kollégium (késôbb Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégiumként fejtette ki tevékenységét) létrehozásáról.¹⁰ A Pozsgay Imre államminiszter irányításával a kormány munkáját véleményezôi és tanácsadói formában segítô szerv az addig gazdátlan és felügyelet nélküli területet, a hazai kisebbségek és a határon túli magyar közösségek ügyének felügyeletét látta el. A Nemzetiségi Kollégium június 12-én tartotta elsô értekezletét a parlament épületében, amelynek során megnyitó beszédében Pozsgay Imre hangsúlyozta: a tanácsadói testület feladata, hogy "segítse a kormányt egy olyan nemzetiségi politika elveinek a kialakításában és gyakorlatának megvalósításában, amely a közmegegyezés szellemében politikai egységet teremt. E munka során egyaránt fontos a hazánkban élô nemzetiségek és a határainkon túl élô magyarság ügyével foglalkozni. A Nemzetiségi Kollégium a legnagyobb nyilvánosság mellett kell hogy folytassa munkáját. E területen mûködve segítséget kell nyújtania az alkotmányos jogrend kiépítéséhez, a jogállam megszületéséhez. A testület fontos feladata a határokon kívül élô magyarság ügyének figyelemmel kísérése." Eddig ugyanis mély hallgatás övezte ezt a kérdést, de most eljött a nyilvános odafigyelés, a kapcsolatteremtés ideje. A Kollégium munkamódszerérôl pedig elmondta: a testület ne kormányszolgálatként fogja fel a szerepét, hanem a kormányt befolyásoló - ha kell, a kormányra nyomást gyakorló - intézményként végezze munkáját.¹¹

Mivel azonban a Nemzetiségi Kollégium nem a klasszikus értelemben vett államigazgatási szervként tevékenykedett - volt, aki tanácsadói testületnek, volt, aki szakmai fórumnak, s volt, aki egyszerûen csak a kisebbségek helyzetére odafigyelô és a politika felé javaslatokat megfogalmazó grémiumnak nevezte -, ennek következtében döntéshozói jogokkal sem rendelkezett, ami hamarosan megmutatta a szervezet lehetôségeinek korlátait is. Ennek kiküszöbölése érdekében a Minisztertanácsi Hivatal 1989 ôszén - közvetlenül a kormányzatnak alárendelve - létrehozta a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Titkárságot, amelynek vezetésével miniszterhelyettesi rangban Tabajdi Csabát bízták meg, és amely elsôsorban az államigazgatás szempontjából elengedhetetlen adminisztratív feladatokat látta el. Ugyanakkor - Gyôri Szabó Róbert megállapítása szerint - "a folyamatos kapcsolattartást biztosította a hazai és a határon túli kisebbségi intézményekkel, szervezetekkel és személyekkel, valamint a kormányszervek és a közvélemény tájékoztatását végezte". Úgy tûnik, a két, szinte ugyanazzal a feladatkörrel létrehozott szervezet - a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság - voltaképpen kiegészítette egymás munkáját. Más megközelítés szerint a szakértôi szinten, a Kollégiumon belül megfogalmazott ajánlások a Titkárság adminisztratív közremûködésével juthattak el a kormányzati feladatot ellátó döntéshozói szervezetekhez. Sokkal valószínûbb azonban, hogy a történelmi változások eseményeinek felgyorsulásával egy idôben a
kormány felismerte, hogy a Kollégiumon belül aktív szerephez jutó, meghatározó egyéniségek mögött¹² már az elképzelt reformokon túlmutató társadalmi pluralizálódás, a többpárti demokrácia valós igénye állt, s bár a szervezet elvileg konszenzusos alapon mûködött, az akkor még a hatalom kizárólagos birtoklója és gyakorlója, az MSZMP a várható változások ellenére, e kérdésben is meghatározó szerephez kívánt jutni. Az azonban vitathatatlan, hogy az "ötödfél évtized hordalékát eltakarítani próbáló"¹³ reformerôk által létrehozott Titkárság szerepének kidomborításával "Magyarország kormányzati szinten nyíltan és intézményesítetten vállalta az anyaország szerepét".

A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium egyéves, illetve a Titkárság féléves mûködése során hatalmas lendülettel, több évtized mulasztásait igyekezett pótolni. Kísérletet tett a Magyarországon élô nemzeti és etnikai kisebbségek létszámának a megállapítására, ám az 1991-es népszámlálás keretében tervezett "összeírás" a súlyos történelmi örökség során mélyen meggyökeresedett félelmek és elôítéletek, valamint a hosszan elnyúló viták és nézeteltérések következtében meghiúsult. Annyit azonban sikerült elérni, hogy a kérdés jelentôségére felhívták a politika és a közvélemény figyelmét. Megkísérelt továbbá elméleti alapot teremteni a magyarországi kisebbségek parlamenti képviseletének létrehozásához, meghatározó szerepet vállalt a kisebbségi törvény elôkészítésében és kidolgozásában, felmérte a kisebbségi anyanyelvi oktatás és a mûvelôdési élet helyzetét, kereste a lap- és könyvkiadás kiszélesítésének lehetôségeit, lépéseket tett a kisebbségi tudományos kutatóintézetek létrehozása felé; egyáltalán, átfogó módon igyekezett megteremteni a magyarországi német, szlovák, román, horvát, szerb és szlovén, valamint a cigány kisebbség társadalmon belüli fokozott szerepvállalásának lehetôségét. Közben azzal is számolnia kellett, hogy a történelmi tragédiák sora - a kiközösítettség, a háborús üldöztetés, a kitelepítés és a meghurcoltatás, esetenként a kollektív bûnök hangoztatása, majd a nemzeti hovatartozás vállalásából eredô hátrányos megkülönböztetések - nyomán keletkezett félelmeket, zárkózottságot, visszahúzódást nehéz lesz rövid idô alatt feloldani és felszámolni, nehéz lesz elérni, hogy az otthon négy fala között vállalt örökség, hagyományôrzés és nemzeti azonosságtudat állampolgárként, immár a széles nyilvánosság elôtt is vállalható legyen, és mint ilyen, büszkeséggel és jóérzéssel töltse el Magyarország más nemzetiségû lakóit. Egy egész évszázad felgyülemlett kudarcai nyomán mélyen a lélekbe ivódott félelmek és szorongások feloldására kellett kísérletet tenni, országhatáron belül és azon kívül milliókban kellett tudatosítani, hogy a nemzeti örökség értéket jelent, vállalása pedig az alapvetô emberi jogok egyik legfontosabb eleme. E tekintetben mérföldkônek számított a Titkárság által szervezett, és 1990. április 20-21-én Dobogókôn megtartott nemzetközi szakértôi konferencia, amelyen A kisebbségi jogok az 1990-es években címmel kísérelték meg áttekinteni a nemzeti kisebbségek és az etnikai közösségek társadalmi helyzete rendezésének roppant bonyolult kérdését. A nemzetközi szaktekintélyek jelenlétében ezen a konferencián mutatták be elôször a kisebbségi törvény Bíró Gáspár által kidolgozott, s akkor már sokszorosan egyeztetett változatát. Voltaképpen ez adta a tanácskozás igazi jelentôségét.¹⁴

A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során - bár munkájára rányomta bélyegét az elsô többpárti választásokra készülô, egyébként is forrongó országban tapasztalható közhangulat - óriási munkát végzett; egyfelôl azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévô problémákra, másfelôl pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira. Gyôri Szabó Róbert úgy látja: "A Kollégium tevékenységének értékelésekor elméletileg kritikai pontként említhetô, hogy a számtalan rázúduló és hirtelen megoldásra váró feladat mellett a meglévô szándékhoz képest lényegesen kevésbé tudott a nemzeti, nemzetiségi kérdés hosszú távú, konceptuális, stratégiai részének kidolgozására idôt és szellemi energiát fordítani. A kezdôdô lépések azonban megtörténtek, s a Titkárság kezdettôl fogva alapvetô céljának tekintette a nemzeti stratégiai alapelvek lefektetését."¹⁵

Akik részt vettek a Kollégium, illetve a Titkárság munkájában, visszatekintve, valamennyien nagyra értékelik, hogy a kisebbségi kérdés egy körvonalazódó új nemzetstratégia részeként kormányzati szinten is megjelent, s ettôl kezdve meghatározó kristályosodási pontja lett a közgondolkodásnak is. Megoszlanak a vélemények a két intézmény mûködésének hatékonyságát illetôen; többen úgy látják, komoly zavarokat okozott, hogy nem volt kellôképpen tisztázott a Kollégium és a Titkárság feladatköre sem közigazgatási, sem politikai szempontból, ebbôl eredôen az egymáshoz való viszonyuk sem volt egyértelmû (Báthory János).¹⁶ A Kollégium a maga hatvan (mások szerint százhúsz) fôs szakértôi gárdájával afféle szakértôi testületként mûködött, ahol nem egy esetben "koncepciógyártás" folyt, ahol ötletek merültek fel, javaslatok hangzottak el és ajánlásokat fogalmaztak meg, míg a Titkárság megpróbálta az államigazgatáson belül meglelni mindennek az "adminisztrálhatóságát". Nem bizonyult szerencsésnek, hogy egyetlen szakértôi bizottság foglalkozott a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek és a határon túli magyar közösségek kérdésével (Bíró Gáspár, Entz Géza).¹⁷ Mert amíg az elôzô kifejezetten belpolitikai kérdés, addig az utóbbi lényege nehezen meghatározható, hiszen olyan kérdésekben születtek belsô döntések, amelyeknek végrehajtása csak egy másik ország állam- és közigazgatási rendjén belül történhetne meg, ám erre a döntéshozóknak semmilyen befolyásuk nem volt (jószerével ma sincs). Már nem belpolitikai, de nem is külpolitikai kérdés a határon túli magyar közösségek sorsának alakulása, ezért többnyire csak ajánlások fogalmazódhattak meg, amelyeknek azután - szerencsés esetben - a nemzetközileg elfogadott egyezmények és szerzôdések szellemében a mindenkori magyar kormány igyekezett érvényt szerezni. Mások a Kollégium és a Titkárság mindenekfeletti érdemének tekintik, hogy koncepcionálisan minden együtt volt, ami az elsô szabad választásokat követôen lehetôvé tette, hogy külön intézményként létrejöjjön a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozó Határon Túli Magyarok Titkársága, majd néhány hónappal késôbb, 1990 szeptemberében a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatala.¹⁸ Ismét mások számára a Dunatáj Intézet megalapítása volt a legjelentôsebb esemény, amely az akkori elképzelések szerint a Teleki Pál által egykor létrehozott Államtudományi Intézet jogutódja lett volna, mindazon feladatkörök átöröklésével, amelyeket az egykor kiválóan mûködô, a határon túli magyarság sorsára odafigyelô dokumentációs és adatfeldolgozó központ magára vállalt (Lábody László).¹⁹

Az 1988 tavasza és 1990 tavasza közötti két esztendô során történelmi jelentôségû változások történtek Magyarországon; békés úton, páratlan gyorsasággal lezajlott a társadalmi-politikai átalakulás, amely minden bizonnyal az 1988. június 27-én az erdélyi magyarságért szervezett hatalmas méretû budapesti tüntetéssel kezdôdött, folytatódott az 1989. március 15-i elsô szabad megemlékezéssel és az 1956-os forradalom mártírjainak június 16-i nyilvános temetésével. Október 23-án az ország és a nemzet már szabadon ünnepelte a forradalom emlékét, és alkotmányos keretek között kikiáltották a Magyar Köztársaságot. 1990 tavaszán megtartották az elsô, többpárti választásokat, és május 23-án a Magyar Demokrata Fórum, a Független Kisgazda Párt és a Kereszténydemokrata Néppárt alkotta felelôs kormány letette a hivatali esküjét.

Hasonló módon történelmi napokat élt át a szomszédos országokban élô magyarság is. 1989-ben Közép- és Kelet-Európában nem várt gyorsasággal omlott össze a kommunista hatalom. Magyarországhoz hasonlóan, békés körülmények közepette ugyan csak Lengyelországban zajlott le a hatalomváltás, Prágában még volt ereje a kommunista hatalomnak rendôri erôkkel fellépni az utcai megmozdulásokkal szemben, az események menetét azonban már nem sikerült visszafordítani. Romániában véres polgárháború (vagy csak a hatalmat gyakorló politikai elitek egymás közötti fegyveres leszámolása?) vetett véget a Ceausescu-diktatúrának, s Jugoszláviában is a növekvô társadalmi-politikai feszültségek éve volt az 1989-es esztendô. 1990-ben ott is sor került az elsô többpárti választásokra, ám a délszláv államban a keletkezése pillanatától gyülemlô nemzeti indulatok és ellentétek - amelyeknek a kommunizmus fél évszázada során történô elfojtása csak növelte a tragikus végkifejlet reális veszélyét - egy év elteltével, 1991-ben Európában soha nem látott véres polgárháborúk évtizedre elhúzódó sorozatához vezetett.

Bármennyire is különbözött a közép-kelet-európai országok társadalmi-politikai átalakulásának folyamata, bármeddig jutottak is a rendszerváltásnak és a kommunista diktatúra örökségének felszámolásában, végeredményben két dolog mindenhol megvalósult: érdekérvényesítô szándékkal és feladattal megalakultak a politikai pártok, lezajlott a pluralizálódás folyamata, és ezzel szoros összefüggésben immár megvalósult - még ha megannyi torzulással is - a sajtó és a szólásszabadság, a szabad véleménynyilvánítás demokratikus és törvények által is biztosított lehetôsége. Rövid néhány hónap leforgása alatt az utódállamokban megalakultak a magyar politikai és érdekképviseleti szervezetek, hogy sok évtizedes hallgatás után végre a politikai életben legitim módon hangot adjanak jogos elvárásaiknak, igényeiknek és követeléseiknek. 1989. november 18-án az akkor még közös csehszlovák államban megalakult a Független Magyar Kezdeményezés (amely 1992. január 25-én felveszi a Magyar Polgári Párt nevet), 1990 februárjában Duray Miklós kezdeményezésére megalakult az Együttélés Politikai Mozgalom, s majdnem ezzel egy idôben a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalomból kivált a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom. 1989. december 22-én Temesváron, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és a Székelyföldön egyszerre indult meg a romániai magyarság önszervezôdése, december 25-én pedig Bukarestben megalakult a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ideiglenes Végrehajtó Bizottsága. Jugoszláviában 1990. március 31-én tartotta alakuló közgyûlését a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége. Horvátországban a Horvátországi Magyarok Szövetsége több mint négy évtizedes múltra tekintett vissza, feladata azonban jószerével csak az oktatási-mûvelôdési érdekképviselet területére szorítkozott. Az elsô szabad választásokra készülve, 1990 márciusában megalakult a Horvátországi Magyar Néppárt, ám a horvát-szerb háború lehetetlenné tette a mûködését, ezért a HMSZ-bôl kivált vezetôk egy része 1993. április 6-án Zágrábban megalakította a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségét. Szlovéniában a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség vállalta a szlovéniai magyarság érdekképviseletét, az akkor még egységes Szovjetunió területén pedig az 1989-es változásokat kihasználva megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség.²⁰ A határon túli magyar közösségek egy része - a romániai, a jugoszláviai-szerbiai, a (cseh)szlovákiai és a kárpátaljai magyarság - határozott kísérletet tett az önálló politikai közösséggé válás irányába, másik része - a horvátországi, a szlovéniai és az ausztriai magyar közösség - pedig megmaradt kulturális közösségként. A politikai közösséggé válás folyamatában döntô tényezô volt, hogy a magyar kisebbségi elitek az adott ország politikai mozgalmain belül az erôteljes homogenizációs folyamatokkal szemben nem tudták érvényre juttatni kulturális, intézményteremtô és a nemzeti érdekeket megjeleníteni tudó törekvéseiket. Ebbôl következôen a magyar politikai és érdekképviseleti szervezetek önálló jövôképet dolgoztak ki, késôbb ez lett a forrása az autonómia körüli vitáknak. Ezzel egy idôben Magyarországon az Antall-kormány idején már intézményes konszenzus alakult ki a kultúrnemzeti felfogás tekintetében. Mindezek a körülmények vezettek oda, hogy rövid egy esztendô leforgása alatt kialakult egy új, konszenzusos magyar nemzeti stratégia.

A négy évtizedes egypárti hatalomgyakorlás összeomlását követôen rövid egy év leforgása alatt sokszínûvé vált tehát a közép- és kelet-európai országok társadalmi és politikai élete. A pártokkal együtt megjelentek az érdekképviselet és az érdekérvényesítés hivatalos politikai és civil szervezeti formái, és ez a szomszédos országokban mindenütt állampolitikai szintre emelte a területükön élô nemzeti és etnikai kisebbségek ügyét. Egyszerre - immár partneri szinten és formában - kiszélesedett, kiterebélyesedett az anyaország és az utódállamok magyarsága közötti kapcsolatépítés és kapcsolattartás lehetôsége, amelynek - az új követelményeknek megfelelôen - új intézményes formát kellett biztosítani. A választásokon legitimitást nyert politikai pártok és érdekképviseleti szervezetek által megfogalmazott igények, célok és követelések közösségi igényként jelentek meg, a nemzeti stratégia részévé váltak, amit az új magyar kormány nem hagyhatott figyelmen kívül, kezelésükre a kormányzati munkán belül meg kellett teremteni a megfelelô fórumot.

A demokratikusan választott új magyar polgári kormány által megfogalmazott Nemzeti megújhodás programjában olvasható: "Tekintettel arra, hogy a magyarság egyharmada a határainkon kívül él, a magyar államnak különleges felelôssége a magyar nemzet, mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása. Ezért állunk ki - a fennálló nemzetközi szerzôdések tiszteletben tartásával, azok szellemében és a szomszéd államok kormányainak kinyilvánított ígéreteivel is összhangban - a határainkon kívül élô magyar közösségek jogainak, köztük az önrendelkezésnek a betartása (ennek keretében a kulturális autonómia létrehozása) mellett. Támogatjuk a határokon túl élô magyar közösségeket nemzeti önazonosságuk megôrzésére irányuló törekvéseikben. Fontosnak tartjuk a civil társadalom minden ilyen irányú kezdeményezését. Ideje, hogy a nemzeti kisebbségek valóban az országok közötti barátság legfontosabb hídját alkossák, de ezt csak a jogaikat és méltóságérzetüket visszanyert közösségek láthatják el."²¹ A program rámutat, hogy ebbéli törekvésében a magyar kormány számít a nemzetközi szervezetekre, elsôsorban az Európa Tanács és az Európai Közösség, valamint az egyes államok kormányainak és közvéleményének a támogatására. E szándéknak megfelelôen, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. Vezetôje Entz Géza, címzetes államtitkári minôségben május 22-én vette át kinevezését. (Néhány hónappal késôbb, a korábbi tapasztalatokból okulva, külön országos hatáskörû szervként létrehozták a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalát is.) Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintô kérdések súlyuknak és jelentôségüknek megfelelôen kormányszintre emelkedjenek, tárca nélküli miniszterként Horváth Balázs felügyelte a témát²² - ami késôbb ugyancsak zavarokat okozott a hatásköröket illetôen. A kisebbségi kérdés kezelése a kormányzati munkában címû 1991. október 31-én megfogalmazott együttes állásfoglalásában Entz Géza és Wolfart János hangsúlyozta: a kormányprogramban rögzített elkötelezettségen túlmenôen a kormánynak azt is figyelembe kell vennie, hogy egész Európában, a közép-európai régióban pedig kifejezetten felértékelôdött a kisebbségek és az etnikai közösségek kérdése. "Részben ezért, részben az egész magyar politika elismeréseként nemzetközileg minden téren aktív, kezdeményezô, ugyanakkor szakmailag megalapozott fellépést várnak el tôlünk. A határon túli magyarokra és a hazai kisebbségekre egyaránt érvényes továbbá az a megállapítás, hogy mindkettô hosszú távú és átfogó megközelítést és kezelést kíván; nem lehet látványos eredményeket elérni, viszont a legkisebb mulasztás káros következményei is hatványozottan jelentkeznek. Az elvileg egységes rendszert alkotó kisebbségi problémakör két alapvetô összetevôjét - a hazai kisebbségeket és a határon túli magyarokat - a jelenlegi kormányzati rendszerben két, egymástól szervezet, irányítás és felügyelet szempontjából teljesen független intézmény jeleníti meg: a Miniszterelnöki Hivatal Határon Túli Magyarok Titkársága, illetve a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal. Ezen túlmenôen gyakorlatilag minden tárca és egyéb kormányzati intézmény tevékenységének van a kisebbségi kérdéssel összefüggô vagy összefüggésbe hozható része." A két aláíró ezért tarja célszerûnek az "érdemi koordináció" felülvizsgálatát. Egy esztendô tapasztalatainak ismeretében "célszerû áttekinteni a kormányzati struktúra egészének mûködését a kisebbségi kérdésben, illetve a két, erre specializált intézmény tevékenységét". Tulajdonképpen ekkoriban ismét felerôsödik a kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történô emelésének szándéka.²³ Bár nyíltan soha nem hangzik el, az érvelésekbôl kiderül: a kisebbségi kérdés felértékelôdésének elsô és legsúlyosabb oka a szomszédos államokban felerôsödô nemzetállami törekvésekben rejlô veszély - s a már ekkor elkerülhetetlennek látszó délszláv etnikai háború - okozta fenyegetettség felismerése volt.²⁴ A miniszteri felelôsség érvényesülésének szükségességét 1991. november 12-én kelt levelében maga Horváth Balázs is kiemeli.²⁵²⁶Ezzel egy idôben meghatározták az új Titkárság szervezeti felépítését és funkcionális egységeinek feladatait is. Egy-egy területet referatúraként mûködô fôosztály felügyelte (összesen négy), s a funkcionális feladatokat ugyancsak négy fôosztály látta el, mellettük ötödikként az Illyés Alapítvány a határon túli magyar közösségek anyagi támogatására jött létre. Az elemzô fôosztály feladata az alapvetô nemzetközi folyamatok, valamint a szomszédos országokban zajló események figyelemmel kísérése és a kisebbségi kérdés szempontjából történô értékelése volt, emellett hatáskörébe tartozott a kisebbségvédelem szempontjából lényeges nemzetközi jogi folyamatok nyomon követése is. Feladatai sikeres elvégzése érdekében együttmûködött a Külügyminisztérium Politikai Elemzô és Tájékoztatási, az Európai Integráció és az Európai Együttmûködési, a Biztonságpolitikai és Leszerelési, a Nemzetközi Gazdasági és a Regionális Együttmûködési Fôosztályával. Külön fôosztály végezte a sajtófigyelést és a médiával történô kapcsolattartást. A tájékoztatási fôosztály a Titkárságra beérkezett információk folyamatos feldolgozását végezte, és továbbította a kormány, a minisztériumok, a nemzetközi szervezetek, a határon túli magyar érdekképviseleti szervezetek és a sajtó felé. A nemzetközi szervezetekkel történô kapcsolattartásra is önálló fôosztályt terveztek, amely részt vett a kormány kisebbségi kérdésekkel kapcsolatos, a nemzetközi szervezetekben képviselt stratégiájának a kidolgozásában és folyamatos építésében, és követte a kisebbségi kérdés szempontjából fontos nemzetközi szervezetek - az Európa Tanács, az Európa Parlament, az Európai Együttmûködési és Biztonsági Értekezlet - tevékenységét, ezzel együtt a Titkárság nemzetközi kapcsolatainak kiépítését is meg kellett szerveznie. A Titkárság operatív feladatainak végrehajtására fôosztályi formában létrehozott struktúrája azonban túl merev elhatárolódásokat eredményezett, ezért a vezetés úgy döntött, egy-egy határon túli közösség rövid és hosszú távú gondjainak kezelésére szakmai bizottságként mûködô "munkacsoportokat" hoz létre, amelyekben az adott terület szakértôi jogi, gazdasági, biztonságpolitikai és más szakemberekkel dolgoznak együtt egy-egy kérdés körvonalazásán, megfogalmazásán és a megoldási lehetôségek felkutatásán. Négy ilyen munkacsoport - a kisebbség és demokrácia, a kisebbség és piacgazdaság, a kisebbség és a biztonság, valamint a kisebbség és az identitás - létrehozásáról született döntés. ²⁷

1990. május 22-ét követôen két éven át a Határon Túli Magyarok Titkárságán belül intenzív munka folyt egyfelôl a céloknak és a vállalt feladatoknak legmegfelelôbb intézményi forma kialakítása, másfelôl a kérdés kormányzati szintû megjelenítése és képviselete érdekében. A folyamatos munkavégzés gyakorlata során derült ki, hogy a Miniszterelnöki Hivatalon belül Titkárságként történô mûködés számos köz- és államigazgatási bonyodalmat okoz, s hogy célszerû lenne, ha tevékenységét önálló hivatalként végezné. Ezért hosszas elôkészület után a magyar kormány úgy döntött, hogy önálló országos hatáskörû szervként létrehozza a Határon Túli Magyarok Hivatalát. Az 1992. június 1-jén életbe lépett 90/1992. (V. 29.) számú rendelet - amellett, hogy módosította "a Magyarország határain kívül élô magyarokkal való kapcsolattartás állami feladatainak ellátása érdekében" létrehozott korábbi Titkárság jogállását - az 5. §-ban újólag meghatározta az új Hivatal feladatait is. A Külügyminisztérium felügyeletébe átsorolt, címzetes államtitkár által irányított Határon Túli Magyarok Hivatalának feladatai:

1. folyamatos kapcsolatot tart a világban élô magyarok szervezeteivel - különös tekintettel a szomszédos országok kisebbségeire -, valamint az egyes országok kisebbségi kérdéseiben illetékes kormányzati szervekkel;
2. tevékenysége során kölcsönösen együttmûködik az érdekelt minisztériumokkal, országos hatáskörû szervekkel és más szervezetekkel, továbbá koordinálja a magyar kisebbségekkel, illetve diaszpórával kapcsolatos kormányzati tevékenységet;
3. elemzéseket és prognózisokat készít mindazon folyamatokról, amelyek befolyásolják a kisebbségek, mindenekelôtt a magyarság helyzetét;
4. vizsgálja a kisebbségi kérdés rendezését befolyásoló európai és egyéb nemzetközi folyamatokat;
5. figyelemmel kíséri a magyar politika és a kisebbségi kérdés összefüggéseit, részt vesz az ezzel kapcsolatos külpolitika alakításában, képviseletében, valamint kapcsolatot tart a tudományos élettel.²⁸

Ezzel a kormányrendelettel, s a Határon Túli Magyarok Hivatala szerepének kiszélesedésével tartalmilag és minôségileg is új helyzet állt elô. Az államigazgatás részévé vált Hivatal révén a szomszédos országokban élô magyar kisebbségek ügyeinek intézésére aktív, szakmailag megalapozott, nemzetközi diplomáciai tevékenységre is alkalmas intézmény jött létre. Entz Géza, a HTMH elnöke a Titkárság vezetôjeként intenzív diplomáciai munkát végzett a szomszédos országokkal történô kapcsolatteremtés és kapcsolatépítés terén. A kisebbségi kérdés kormányszintû megjelenítése érdekében Szerbiában, Szlovéniában, Horvátországban, a Csehszlovák Köztársaságban és Ukrajnában tárgyalt, és nem hivatalos körúton járt Romániában. Tapasztalatait összegezve rámutatott: Magyarország konstruktív partnerséget kínál a szomszédos országok kormányai számára a kisebbségi kérdés kezelése és megoldása terén is. "A mi stratégiánk - olvasható az államtitkárnak a Magyar Nemzetben megjelent nyilatkoztában - egybeesik az európai fejlôdés fô vonalával. Európa korábban szétszabdalt(an a nagy)hatalmak érdekellentéteinek összjátéka volt. Ma ezek az érdekellentétek alárendelôdnek egy összeurópai nagypiaci érdeknek." A partneri kapcsolatok építése kapcsán pedig úgy ítélte meg: "Amely országokban megérett ez a felismerés, ott a mi ügyünket is könnyû elômozdítani."²⁹ A Határon Túli Magyarok Titkársága - majd késôbb a Hivatal is - jelentôs szerepet vállalt a magyar kormány azon törekvésében, hogy a régióban a nemzeti és etnikai pluralizmus az alkotmányos jogrend szerves részévé, alkotóelemévé váljon. Felismerve, hogy a Köztes-Európában a megoldatlan etnikai konfliktusok oly mértékben nôttek biztonságpolitikai kérdéssé, hogy az a régión messze túlmutatva, immár összeurópai megoldást követel. Mint ahogyan sürgôs megoldást követel az egyéni emberi jogok nemzetközi garanciáin túl a kollektív jogok érvényesítésének nemzetközi szerzôdésekkel történô biztosítása is, hiszen az etnikai alapon kirobbant horvát-szerb fegyveres konfliktus közvetlen veszélyét érezve látni kellett, hogy a kisebbségi kérdés terén jogi értelemben kötelezô érvényû nemzetközi normatívák nincsenek. Két irányba kellett tehát kitörési pontokat keresni: módot kellett találni a szomszédos országokkal meglévô kapcsolatokon belül a kisebbségek ügyének európai szintû rendezésére, ugyanakkor a nemzetközi fórumokon azon túlmenôen, hogy a szakértôk hangsúlyozták a kisebbségi kérdés jelentôségéhez méltó kezelésének szükségességét, szorgalmazni kellett a jogi rendezést szolgáló törvényalkotás folyamatainak elindítását. Magyarországra - tekintettel a határon túl kisebbségi sorban élô közel hárommilliónyi magyarra - a nemzetközi politikában e téren a kezdeményezô szerep várt. Hosszú volt az út a kisebbségi kérdés politikai artikulálásának pillanatától (1988) a nemzetstratégiai érdekeket képviselô Hivatal létrehozásáig (1992), de már akkor látni lehetett, legalább ilyen hosszú lesz a kisebbségi közösségek érdekeinek megfogalmazásától a nemzetközi jogi normatívák által is garantált kollektív jogok érvényesítéséig, a kisebbségi önrendelkezés autonóm formáinak felépítéséig és megalkotásáig vezetô út is. A Határon Túli Magyarok Hivatalának ebben kellett és kell ma is meghatározó szerepet vállalnia.

A demokratikus magyar kormány 1990-tôl a szomszédos országok felé és a nemzetközi fórumokon is diplomáciai erôfeszítéseket tett annak bizonyítására, hogy külpolitikánk a kisebbségi kérdést a nemzeti érdekek középpontjába helyezi ugyan, de súlyának megfelelôen emberjogi és biztonságpolitikai kérdésként kezeli. Ezért még a látszatát is igyekezett elkerülni, hogy csak a magyar kisebbségek sorsa iránt megértô, hogy törvényalkotó javaslatait kizárólag a szomszédos országokban élô magyar kisebbségek érdekeit szem elôtt tartva fogalmazza meg. Így a Külügyminisztérium Biztonságpolitikai és Európai Együttmûködési Fôosztálya 1992 szeptemberében elkészítette a kisebbségpolitikai koncepciót, amelyben elvi alapokra helyezte a kérdés európai fórumokon és a diplomáciai kapcsolatokban történô megjelenítését.

1. Mint cél: a kisebbségek jogainak garantálása lakóhelyükön, kisebbségi identitásuk megôrzésének biztosítása szülôföldjükön, lakóhelyükön, következésképpen az elvándorlás, hazatelepülés, szétszóródás kiváltó okainak a megszüntetése.
2. Mint eszköz: az emberi jogokon alapuló megközelítésben rejlô lehetôségek jobb kihasználása, ezzel párhuzamosan a kollektív jogok garantálása, az autonómiák egyre bôvülô köreinek kiépítése, azaz a de facto önrendelkezés egyre nagyobb lehetôségeinek elérése, ami természetesen csak fokról fokra érhetô el.
3. Mint biztosíték: a nemzetközi közösségek garanciáinak elérése az emberi és kisebbségi jogok, valamint az autonómiák biztosításában.³⁰

Két olyan nemzetközi fórum jöhetett számításba, ahol a magyar diplomácia kezdeményezô szándékkal léphetett fel: az egyik az Európa Tanács, a másik az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet. (Emellett létezett még a Közép-Európai Kezdeményezés, amelyben szinte kivétel nélkül olyan országok vettek részt, amelyek érintettek a kisebbségi kérdés megnyugtató rendezésében.) Legnagyobb súlya kétségtelenül az Európa Tanácsnak van, amely a kilencvenes években tevékenysége középpontjába emelte a kisebbségi kérdést, a probléma megközelítésének politikai és jogi lehetôségeivel együtt. A magyar külpolitikának tehát elsôrendû érdeke, hogy a kisebbségek helyzetének rendezésére irányuló ET-törekvéseket támogassa, javaslataival lehetôvé tegye a kérdés átfogó megközelítését, hiszen ez az európai fórum tûnik jelenleg a legalkalmasabbnak arra, hogy az emberi jogok kiszélesítésére irányuló törekvései során eljusson a kollektív jogok érvényesítésének kérdéséig. Legkézzelfoghatóbb bizonyíték erre az 1992. november 5-én elfogadott A regionális vagy kisebbségi nyelvek Európai Chartája.³¹ A magyar diplomáciának tehát aktív, kezdeményezô szerepet kellett vállalnia abban, hogy az egyetemes emberi jogok garantálásának jogrendszerén belül helyet kapjanak a kollektív jogokra vonatkozó garanciák is. Ugyancsak erre kellett és kell ma is törekedni az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet minden lehetséges fórumán, ahol - szintén az emberjogi dimenziók meglehetôsen zárt rendszerét kellene a kollektív jogok felé nyitni - a megoldatlan kisebbségi kérdések biztonságpolitikai jelentôségére kellene a hangsúlyt helyezni.

A Bába Iván vezette kisebbségpolitikai koncepció megfogalmazói szerint a kérdés biztonságpolitikai megjelenítésével a kollektív jogoknak a nemzetközi szerzôdésekben, a kötelezô érvényû megállapodásokban és egyezményekben történô, normatív erejû megfogalmazása felé kell keresni a kitörési lehetôségeket. Meg kell értetni a nyugati demokráciákkal, hogy a régió biztonsága, jövôje, szabad fejlôdése, gazdasági kibontakozásának lehetôsége egyformán a kisebbségi kérdés megnyugtató rendezésétôl függ. A kisebbségi kérdés megnyugtató rendezésének lényege pedig a kollektív jogok szavatolása, ami az önrendelkezési jogok garantálása révén, a különbözô önkormányzati és autonómia-formákban jelenik meg. A kollektív kisebbségi jogok - az anyanyelv használatához, az identitás szabad vállalásához, a nemzeti hagyományok és örökség ápolásához való jog a köz- és a magánéletben, az anyanyelvi oktatáshoz, tájékoztatáshoz és a hitélet gyakorlásához való jog (beleértve az intézményalapítás és -mûködtetés jogát is), a szociális szolgáltatáshoz és a gazdasági érdekek megfogalmazásához, az érdekek megjelenítésére alkalmas politikai pártok alapításához való jog, amely azután a képviseleti jogok érvényesítésének is teret és keretet biztosít, valamint az anyaországgal történô szabad kapcsolattartáshoz való jog - szavatolása egyszersmind a demokrácia fokmérôje is, érvényesítésük azonban csak az autonómia különbözô formáin belül lehetséges. A Koncepció szerint "az autonómia társadalmi méretekben a többségivel párhuzamos intézmények mûködési jogát jelenti, tehát e többségitôl eltérô csoport tagjai közötti viszonyok intézményesülésének legitim lehetôségét, párhuzamos döntési lehetôséget, párhuzamos hatalomgyakorlást (integrálódva a többségi hatalomba) jelent. (...) Az autonómia fogalma eleve feltételezi, hogy létezik egy kisebbségi döntési központ, egy elismert kisebbségi szervezet, amelyen keresztül a közösség a politikai jogaiban megfogalmazódó autonómiát gyakorolni tudja."³² Eltekintve attól, hogy az autonómiának milyen - a területi, a kulturális vagy a perszonális, esetleg csak az önkormányzati szintû - formáját igénylik a kisebbségi közösségek, igényeik megfogalmazásával az önrendelkezési jogok nemzetközileg sem teljesen tisztázott területére lépnek. 1992-ben a Külügyminisztérium Biztonságpolitikai és Európai Együttmûködési Fôosztálya az európai példákon túl a közép-európai régióban a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének 1992. április 25-én elfogadott Magyar Autonómia címû tervezetét tekinti nemzetközi fórumokon is vállalhatónak, mi több, képviselhetônek.³³ Okfejtése végén a Koncepció megfogalmazói leszögezik: "Véleményünk szerint a fentiek indokolják azt a felismerést, hogy kisebbségi külpolitikánk és koncepciónk egyik központi elemévé az autonómia gondolatát, illetve az ennek eléréséhez szükséges jogok garantálását kell megtenni."³⁴

A Határon Túli Magyarok Hivatala a Koncepció-tervezet kapcsán szükségesnek tartotta leszögezni: határozottan el kell különíteni a kisebbségi kérdést a határon túli magyarok helyzetének kérdésétôl, hiszen az elôzô a magyar politika számára elsôsorban taktikai jelentôségû, míg a szomszédos országokban élô magyar nemzeti közösségek ügye Magyarország számára olyan "stratégiai kérdés, amely Magyarország és a magyar nemzet sorsát, biztonságát és gazdasági jövôjét döntôen meghatározza".³⁵ S míg korábban a nemzetközi politikai folyamatokban a kisebbségekkel - így a határon túli magyar közösségekkel - kapcsolatos problémák szinte kizárólag emberjogi kérdésekként merültek fel, addig az utóbbi idôben megelégedéssel tapasztalhatjuk, hogy a kérdések átfogóbb szemlélete kerül elôtérbe, az európai biztonságpolitika és gazdasági együttmûködés programjainak is részévé váltak. Ebben a folyamatban döntô jelentôségû volt, hogy 1992-ben az EBEÉ helsinki utótalálkozóján nem csak a harmadik, tehát az emberjogi, hanem az elsô, a biztonságpolitikai kosarába is belekerült. A magyar politikának tehát - fogalmazódott meg a HTMH módosító javaslata - a jövôben a határon túli magyarok helyzetének javítása érdekében az emberjogi kérdéseken túl feltétlenül a biztonságpolitikai vonatkozásokra is hivatkozni kell.³⁶

A Kisebbségi Koncepcióban megfogalmazott irányelvek és sarkalatos szempontok meghatározták a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenységének tartalmi lényegét is. Erôsíteni kellett tehát a határon túli magyar közösségek önszervezôdési törekvéseit, és a létrejött politikai szervezetek által megfogalmazott követeléseket kellett megjeleníteni a magyar kormány és a társminisztériumokkal együtt a nemzetközi fórumok felé is. Viszont ennek is két útja lehet. A magyar kormány vagy elismeri a határon túli magyar közösségek érdekképviseleti szervezeteinek szuverenitását, és a kollektív jogok elfogadásáért folytatott politikai küzdelemben vállalja az autonómiaigények képviseletét, vagy a szomszédos országok kormányaival és politikai képviseleteivel partneri viszonyt teremt - ez esetben háttérbe szorul a kisebbségi szervezetek szuverenitásának kérdése, s a programokban megfogalmazott szándékaik elbírálását az adott ország kormányára bízza, egyfajta alattvalói viszonyt teremtve ezzel -, és a kétoldalú kapcsolatok rendezésére irányuló törekvések együttesén belül jeleníti meg a kollektív jogok elismerésének igényét. Az elôbbi esetben létrehozza a határon túli magyar érdekképviseleti szervezetek egyeztetô fórumát (magyar-magyar csúcs, Magyar Állandó Értekezlet), amely a magyar nemzetstratégia elvi szempontjainak megfelelôen a kisebbségi közösségek érdekegyeztetô parlamentjeként mûködik. Az utóbbi esetben az államérdekek elôtérbe helyezésével, államközi szerzôdésekkel megegyezéses alapon kísérli meg a kisebbségek helyzetének rendezését. A magyar kormánypolitikában mindkét lehetôség szerephez jutott az elmúlt évtized során. Az Antall-kormány nemzeti érdeknek tekintette a kisebbségi szervezetek szuverenitásának elismerését és az általuk megfogalmazott kollektív jogok igényének képviseletét, a Horn-kormány vele szemben a hangsúlyt a kétoldalú együttmûködésre helyezte, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a magyar kisebbségek helyzetének rendezését a partnernek tekintett szomszédos országok hatalmi köreire bízta. Az elôzô volt a magyar-magyar csúcs "ideje", az utóbbi pedig az alapszerzôdések "kora". Így van ez még akkor is, ha a magyar-ukrán alapszerzôdést 1993-ban, az Antall-kormány idején írták alá, és 1996-ban a Horn-kormány alatt került sor - az egyébként rossz nemzetközi visszhangot kiváltó - utolsó, kormányszinten megszervezett magyar-magyar csúcsra. A kormánypolitikai szándékok különbségén, tartalmi lényegén ez mit sem változtat, hiszen folyamatokról, politikai törekvésekrôl van szó. Hogy ez mennyire így van, bizonyítja az Orbán-kormány által megújított nemzeti stratégia szellemében életre hívott Magyar Állandó Értekezlet is.

A magyar kormány elsôként az 1991-ben függetlenné vált ukrán állammal igyekezett rendezni a kétoldalú kapcsolatokat és a kisebbségek jogállásának kérdését. A Határon Túli Magyarok Titkárságának Kisebbség és Biztonság munkacsoportja tevékenyen közremûködött a kisebbségek jogainak biztosítását garantáló, Ukrajnával aláírt Nyilatkozat megfogalmazásában. E Nyilatkozatban a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság az Egyesült Nemzetek Alapokmányában, az ENSZ emberi jogi dokumentumaiban, a Helsinki Záróokmányban és az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet egyéb dokumentumaiban foglaltak szellemében megállapodott a nemzeti kisebbségek jogainak biztosításával kapcsolatos együttmûködés elveirôl. A megállapodás - amely a késôbb megkötött valamennyi kisebbségvédelmi egyezménynek egyfajta "forrása" lett - elsô bekezdése kimondja: "A Felek tiszteletben tartják a társadalmuk és államuk szerves részét képezô nemzeti kisebbségek alapvetô jogait és szabadságjogait mind egyénileg, mind a csoportjukhoz tartozó más személyekkel együtt, beleértve a törvény elôtti egyenlôséget, a diszkrimináció-mentességet, és következetesen biztosítják azok érvényesítését. A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek kötelesek tiszteletben tartani annak az országnak a törvényeit, amelyben élnek."³⁷ Ezt követôen tizenkilenc pontban jelölik meg mindazon jogokat - és e jogok garantálásának a szerzôdô felekre nézve kötelezô jellegét -, amelyeknek összessége a kollektív jogok garantálását jelent(het)i. A harmadik pont a demokratikus jogállamiság szellemében rögzíti, hogy az aláíró felek "politikájukban figyelembe veszik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit, és megteszik a szükséges politikai, jogi és államigazgatási intézkedéseket az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megôrzéséhez és fejlesztéséhez szükséges kedvezô feltételek kialakításának elôsegítése érdekében", és - a hatodik pontban megfogalmazottak szellemében - jogaik érvényesítése érdekében törvényes keretek között szervezeteket és egyesületeket hoznak létre. A nyolcadik pont szinte megelôlegezi az ET nemzeti kisebbségek védelmérôl szóló, 1995-ben elfogadott Keretegyezményének szellemét, amikor leszögezi: a felek "nem tesznek a kisebbségek asszimilálására vagy a nemzetiségek lakta területek lakossági összetételének megváltoztatására irányuló adminisztratív, gazdasági vagy egyéb intézkedéseket". A továbbiakban szó van a szabad anyanyelvhasználatról és a kulturális identitás megôrzéséhez és fejlesztéséhez szükséges jogi garanciák biztosításáról is. Az ugyancsak nagy jelentôségû tizenhatodik pont a Nyilatkozatban foglalt alapelvek gyakorlati megvalósításának ellenôrzése érdekében kimondja: a szerzôdô Felek az állami intézmények és a nemzeti kisebbségek képviselôibôl kisebbségi vegyes bizottságot hoznak létre, amelynek mandátumát külön kormányközi jegyzôkönyvben határozzák meg. A késôbb valóban úttörô jelentôségû Nyilatkozatot magyar részrôl Jeszenszky Géza, ukrán részrôl pedig Anatolij Makszimovics Zelenko külügyminiszterek 1991. május 31-én írták alá.

Különös története van annak, hogy egy ilyen alapvetô jelentôségû, a kisebbségi jogok szavatolásáról szóló magállapodást Ukrajnával sikerült elsôként aláírni. Az éppen felbomló Szovjetunió egykori tagköztársasága nemzetközi tekintélyének megalapozása érdekében gyakorlati politikája terén ekkoriban hatalmas lépéseket tett a demokratikus jogállamiság jogi és államigazgatási rendjének kialakítása felé, nem volt tehát nehéz partnerre lelni benne. A nem sokkal az együttmûködési nyilatkozat aláírását követôen, 1991. december 2-án megtartott népszavazáson a választók kilencven százaléka a független Ukrajnára szavazott.³⁸ Ugyanakkor Kárpátalja választóinak 78 százaléka döntött úgy, hogy Kárpátalja kapjon "különleges önkormányzati státust", azaz: autonómiát.³⁹ Nem sokkal ezután, 1992 májusában Kijevben közzétették Ukrajna törvényét a magyar autonóm körzetrôl, amely elsô részének elsô cikkelyében megállapítja: "A magyar autonóm körzet Ukrajna közigazgatási-területi berendezkedésének szubjektuma, territoriális önkormányzat formájában Kárpátalja beregszászi járásának közigazgatási határain belül, melynek státusait a jelen törvény állapítja meg."⁴⁰ Még ugyanebben az esztendôben elfogadták Ukrajna törvényét az ukrajnai nemzeti kisebbségekrôl, melynek ugyancsak az elsô cikkelye így fogalmaz: "Ukrajna a köztársaság minden állampolgára számára nemzetiségi hovatartozásától függetlenül azonos polgári, politikai, szociális, gazdasági, kulturális jogokat és szabadságjogokat biztosít, támogatja a nemzeti öntudat és önmegnyilvánulás fejlôdését." 1991-92-ben tehát úgy tûnt, hogy a szomszédos országok közül elsôként az újonnan megalakult Ukrajnával sikerül rendezni kétoldalú kapcsolatainkat, ezen belül pedig a kollektív kisebbségi jogok garantálásának kérdését. A Kelet-Európában és a Balkánon egyre erôteljesebben jelentkezô nemzetállami törekvésekkel szemben az ukrán kormány népszavazáson szerzett legitimitást állampolgáraitól egy, a polgári jogokra épülô állam létrehozására.

Ilyen körülmények közepette - a politikai nyitás kedvezônek tûnô pillanatában - írták alá 1991. december 6-án Kijevben a Magyar-Ukrán Alapszerzôdést. A ratifikálására azonban Budapesten - heves indulatokat kiváltó parlamenti vitát követôen - csak 1993. május 11-én került sor. A magyar külpolitika nem rejtette véka alá, hogy szándéka gesztus értékû, ezzel kívánja segíteni a független ukrán állam nemzetközi elismerését. Antall József miniszterelnök a parlamenti szavazást megelôzôen összefoglaló beszédében hangsúlyozta: "Teljes felelôsséggel vállalom ennek a szerzôdésnek minden következményét és azt, hogy a szerzôdést Magyarország külpolitikai helyének biztosítása, valamint a határon túl élô magyarság érdekében írtam alá." A cél csak egy lehet, hogy a magyarok a szülôföldjükön maradhassanak, s a magyar kormánynak ezt kell segíteni a kisebbségi jogok védelmével.⁴¹

Háromnapos kemény vita elôzte meg az alapszerzôdés elfogadását. Ellenzôinek legfôbb kifogása a 2. cikkely második bekezdésében olvasható megfogalmazás volt, miszerint: "A felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és kijelentik, hogy egymással szemben nincs és nem is lesz területi követelésük." Sokan vélték úgy, hogy Magyarország ezzel a megállapodással voltaképpen a trianoni békeszerzôdést ismételten - immár önként is - szentesítette, és akkor mondott le a békés határmódosítás lehetôségérôl, amikor a Párizs környéki békeszerzôdések által kedvezményezett utódállamok sorra szûnnek meg, ráadásul Ukrajna, mint akkor még nem létezô önálló állam nem is tartozhatott az aláírók közé. (Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság csak az 1947-es párizsi békét írta alá.) Az így vélekedôk szerint felesleges volt a két állam között megkötött szerzôdésben külön bekezdésben hangsúlyozni a határok végleges voltát, és ezzel kizárni a békés határmódosítás lehetôségét. Ezen túlmenôen az alapszerzôdés szövege bírálói számára már azért is elfogadhatatlan, mert egyetlen bekezdésében sem szerepel a "magyar kisebbség", a "magyar nemzetiség", vagy a "magyar etnikum" megfogalmazás, ami viszont a jelenlegi szerzôdést a Moszkvában 1945. június 29-én megkötött szovjet-csehszlovák megállapodás "szellemi utódjává" avatja. E szerzôdés - amelynek következményeit a kárpátaljai magyarság közel fél évszázadon át szenvedte - 1. cikkelye így szól: "Kárpát-Ukrajna, amelyet a Saint Germain-en-Laye-ben 1919. szeptember 10-én kötött szerzôdés alapján autonóm területként a Csehszlovák Köztársasághoz csatoltak, a lakosság részérôl kinyilvánított óhajnak megfelelôen és a két Magas Szerzôdô Fél közötti baráti megegyezés alapján egyesült ôsi hazájával, Ukrajnával, és ennélfogva az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság részévé vált. A Szlovákia és Kárpát-Ukrajna között 1938. szeptember 29. napján fennálló határok, az eszközölt módosításokkal, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és a Csehszlovák Köztársaság közötti határokká lesznek."⁴² Akkor sem történt utalás a Kárpátalján ôshonos magyarságra - figyelmeztetett a cikk szerzôje -, s ez nem történt meg most sem, s nagyon is valószínû, hogy ez precedenssé válhat a jövôre nézve. Az Erdélyi Világszövetség 1993. február 13-i nyilatkozatában rámutatott: Magyarországnak nincs joga a határon túl rekedt magyar közösségek akarata ellenére, azok megkérdezése nélkül, sorsukról dönteni. Az alapszerzôdés ellen érvelôk meggyôzôdését Zétényi Zsolt foglalta össze a legtömörebben. "Az etnikai feszültségekkel terhelt világban - mint amilyen a délszláv régió, de az egész térségünk is - egyáltalán nem beszélhetünk állandó határokról."⁴³ Fôleg akkor nem, ha a békés határmódosítás lehetôségét az 1975-ös Helsinki Egyezmény sem zárja ki. "Úgy hiszem - adott hangot véleményének Zacsek Gyula MDF-es képviselô - természetes igénye Magyarországnak, hogy szomszédaival rendezett viszonyban éljen. Ugyanakkor senki sincs feljogosítva arra, hogy a trianoni igazságtalan békeszerzôdés miatt a nemzet egy részérôl véglegesen és visszavonhatatlanul lemondjon."

A Magyar-Ukrán Alapszerzôdés aláírása és parlamenti elfogadása volt az elsô a szomszédos országokkal a késôbbiekben kötött kétoldalú megállapodások sorában. Ami mégis megkülönbözteti a Magyar-Szlovák és a Magyar-Román Alapszerzôdéstôl, az a következô: Ukrajnával rendezettek voltak a két állam közötti kapcsolatok; Kijev Nyilatkozatot írt alá a kisebbségi jogok garantálásáról, és törvényt fogadott el a kárpátaljai magyar autonóm körzet alkotmányos elfogadásáról. 1991-1992-ben tehát úgy tûnt, Ukrajna - ha másért nem is, de állami szuverenitása nemzetközi elismertetése érdekében - társadalmi-politikai és közjogi rendszerét az európai normáknak és a nemzetközi normatíváknak megfelelôen igyekszik át- és kialakítani. Az Antall-kormány úgy ítélte meg, nem volt politikai akadálya a kétoldalú kapcsolatok alapszerzôdésben történô rögzítésének. A Magyar-Szlovák és a Magyar-Román Alapszerzôdés esetében ez fordítva történt: alapvetôen a megállapodásoktól várták a két ország között feszülô viszony rendezését és a megoldatlan problémák, köztük a kisebbségek jogainak, beleértve az önrendelkezés jogának alkotmányos biztosítását is. A Horn-kormány ugyanis azzal indokolta az alapszerzôdések aláírását, hogy ezzel nemzetközi jogi értelemben is alapot teremtett a kisebbségi kérdés megoldására, miközben mindössze egyetlen jogi normatívára hivatkozhatott, az Európa Tanács 1201-es ajánlására, ami - a nevébôl is kiderül - ajánlásjellegébôl eredôen nem jelentett törvényes kötelezettséget. Amint az hamarosan kiderült, a nemzetállami törekvéseit társadalmi, politikai és közéleti szinten egyaránt érvényesíteni igyekvô Meciar Szlovákiájával és Iliescu Romániájával szemben ez naiv elképzelésnek bizonyult. Mindkét kormányzatnak választási vereséget kellett szenvednie ahhoz, hogy a kisebbségi kérdés egyáltalán újra napirendre kerülhessen a kétoldalú tárgyalások során.

1992. december 16-án Antall József magyar miniszterelnök és Hrvoje Sarinic, a Horvát Köztársaság miniszterelnöke aláírta a Magyar-Horvát Alapszerzôdés szövegét, amelyet a magyar parlament 1993 szeptemberében ratifikált.⁴⁴ A helyzet ugyanaz volt, mint Ukrajna esetében, azzal a különbséggel, hogy Horvátország éppen háborúban állt Szerbiával, ami nemzetközi politikai tekintetben más dimenziót adott az államközi kapcsolatoknak és a kisebbségi kérdés normatív rendezésének. A Horvát Szábor ugyanis - Ukrajnához hasonlóan - 1991. december 4-én alkotmányos törvényt fogadott el Az emberi jogokról és szabadságokról és az etnikai és nemzeti közösségek vagy kisebbségek jogairól. A törvény az alkotmányra hivatkozva biztosítja a nemzeti kisebbségi közösséghez való kötôdés jogát, továbbá harmadik szakaszában kimondja: "A Horvát Köztársaság védi az etnikai és nemzeti közösségek (kisebbségek) egyenjogúságát, és serkenti azok sokoldalú fejlôdését." A következô szakasz pedig megfogalmazta: Horvátország "a nemzeti, kulturális és nyelvi fejlôdése érdekében" biztosítja a kisebbségek zavartalan kapcsolattartását az anyaországgal. Ezt követôen a hatodik szakasz öt pontba szedve sorolta fel a kisebbségi közösségek számára garantált jogokat.⁴⁵ A Horvát Köztársaságban is - Ukrajnához hasonlóan - alkotmányos jogokat biztosítottak a magyar nemzeti kisebbség számára, a két állam kapcsolatait ilyen tekintetben "nem terhelték" rendezetlen kérdések, volt tehát jogi alapja az Alapszerzôdés 17. cikkének, amelyben a Felek kimondják: mindenben elfogadják az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet 1990. július 29-én kelt dokumentumait, valamint az EBEÉ-nek minden olyan dokumentumát, amely a nemzeti kisebbségek védelmében lefektetett rendeletek tiszteletben tartására kötelez.⁴⁶ Az Alapszerzôdésben vállalt, nemzeti kisebbségek védelmével kapcsolatos kötelezettségek ellenôrzésére létrehozott kisebbségvédelmi egyezmény aláírására azonban csak 1995. április 5-én, Eszéken került sor. Ezt követôen jöhetett csak létre a kisebbségvédelmi vegyes bizottság.

1992. december elsején hasonló feltételekkel kötött alapszerzôdést Magyarország Szlovéniával is, miután néhány nappal korábban, 1992. november 6-án Ljubljanában aláírták a Magyar-Szlovén Kisebbségvédelmi Egyezményt.⁴⁷

Már az alapszerzôdések kimunkálásában is szerepet vállalt a Határon Túli Magyarok Titkárságának - majd Hivatalának - Kisebbség és Biztonság nevû munkacsoportja, valójában azonban a kisebbségvédelmi egyezmények szövegének a kidolgozásában, majd az ellenôrzésükre és felügyeletükre létrehozott kisebbségvédelmi vegyes bizottságok munkájában vállalt meghatározó szerepet. A vegyes bizottsági üléseken ugyanis a kisebbségek helyzetének áttekintését követôen az érintettek - a kisebbségi közösségek képviselôinek bevonásával - a felmerült problémák megoldása érdekében ajánlásokat fogalmaznak meg, amelyeknek végrehajtását a következô együttes megbeszélésen kérik számon. Bárminemû fogyatékosság, mulasztás, hiányosság esetében - legyen szó oktatásról, tájékoztatásról vagy a mûvelôdési élet lehetôségeirôl, anyanyelvhasználati, képviseleti vagy közéleti jogokról, a gazdasági élet terén jelentkezô hátrányos megkülönböztetésrôl, esetleg a diszkrimináció legkülönbözôbb megjelenési formáiról - a vegyes bizottság jegyzôkönyve, hivatkozva a kisebbségvédelmi egyezményben vállalt kötelezettségekre, ajánlásban tesz javaslatot a mulasztás korrigálására. Ebben jelentkezik a területi fôosztályok, a referatúrák munkájának jelentôsége, ahol a rendszeres kapcsolattartás lehetôvé teszi a naprakész tájékozódást. A gyakorlati munka jelentôs része ezért a referatúrákon zajlik, az esetleges jogi, politikai vagy gazdasági problémák megoldására a szakmai bizottságok tesznek javaslatot. Mivel a kisebbségi vegyes bizottságok hatásköre a társadalmi és politikai élet jelenségeinek egészére kiterjed, elengedhetetlen az érintett - mûvelôdési és oktatási, pénzügyi, ipari és kereskedelmi, esetleg a földmûvelési, a bel- és külügyi - tárcák képviselôinek a bevonása is. Az immár többéves gyakorlat során így jött létre a lehetô legszélesebb szakmai-politikai testület, amely évente kétszer rendszeres ülésen áttekinti a kisebbségek helyzetérôl készült összefoglaló jelentéseket. Ukrajna, Szlovénia és Horvátország esetében mindez azért tûnik aránylag egyszerûnek, mert a három szomszédos ország függetlenné válásának pillanatától kezdve - nem utolsósorban a nemzetközi elfogadása és elismerése érdekében - új alkotmányával és belsô jogrendjével, új törvényeivel igyekezett a területén élô nemzeti kisebbségek helyzetét a nemzetközi normáknak megfelelôen rendezni. Volt tehát mire hivatkozni és volt mit számon kérni. Ezen túlmenôen az sem mellékes, hogy ezen államok demokratikus jogrendje nem csak lehetôvé tette a kisebbségek politikai szervezeteinek mûködését, hanem azok legitimitása révén legitimnek fogadta el az önrendelkezésre vonatkozó követeléseiket is, legyen szó autonómiáról vagy csak egyszerû önkormányzati önszervezôdésrôl. Ebben a folyamatban a kialakult kölcsönös tolerancia és a demokratikus jogrend szabályai szerint nem csak az alapszerzôdést aláíró két állam, de az érintett kisebbségi közösségek is politikai szuverenitásuk biztos tudatával vehettek részt. A problémák idôvel Szlovákia és Románia esetében merültek fel - a Szerbia és Montenegró alkotta Jugoszláviával kapcsolatban az immár egy évtizede zajló háború és a nemzetközi elszigeteltség miatt mind ez ideig nem sikerült még a felvetés szintjén sem napirendre tûzni a kisebbségi kérdés rendezését -, hiszen e két ország korlátozott mértékben fogadta csak el a kisebbségi érdekképviseletek érdekérvényesítési igényét. Más szóval, Szlovákiában és Romániában jogilag biztosítják a kisebbségek társadalmi és politikai önszervezôdését, de politikai téren erôsen korlátozzák az önrendelkezési jogok teljes körû kibontakozásának lehetôségét. Ezek a törekvések kézenfekvô módon az önkormányzati jogok és az autonómia létrehozásának igényében jelentkeznek.

Az autonómia a gyakorlatban nem más, mint a nemzeti kisebbségek kollektív jogai megvalósításának és gyakorlásának társadalmi-politikai kerete. E jogok gyakorlása - a nemzeti alapon történô önszervezôdési törekvéseknek megfelelôen - nemzeti érdekeket szolgáló intézményekben vagy az intézmények rendszerében jelentkezik. Nem elegendô tehát, ha a többségi nemzet demokratikus elkötelezettségének bizonyítására elfogadja és lehetôvé teszi a kisebbségi érdekképviseletet, a pártok és társadalmi szervezetek munkáját, de elengedhetetlen, hogy szuverenitásuk elismerése mellett bizonyos jogok gyakorlását a gondoskodó állam hatáskörébôl kiemelve, átruházza a politikai legitimitást szerzett kisebbségi testületekre, hogy lehetôvé tegye azok autonóm mûködését. Bíró Gáspár Kollektív jogok? címû, alapvetô tanulmányának meghatározása szerint az autonómia "etnikai alapon szervezôdött közösségek és csoportok esetében (...) az a fogalom, illetve az a társadalmi eszme, amelynek megfelelôen e közösségek és csoportok önállóan döntenek azokban az ügyekben, amelyek a közösségként történô fennmaradásukkal elválaszthatatlanul összefüggnek. Ilyenek a kisebbségek esetében a nemzeti, etnikai, nyelvi, vallási és kulturális identitás ápolása, fejlesztése és az utódoknak való továbbadása körüli tevékenységek."⁴⁸ Az autonómia tehát elengedhetetlen feltétele a kisebbségi közösségek teljes körû, az egyetemes emberi jogokra épülô társadalmi önszervezôdésének. Mindez az adott állam részérôl bizonyos hatáskörökrôl történô lemondást, és e hatásköröknek a kisebbségi közösségek választott képviselôi által alkotott testületekre történô átruházását jelenti. Ahol ez nem jön létre, mert a nemzetállam esetleg szuverenitásának veszélyeztetésére hivatkozva ezt megtagadja, ott a nemzeti és etnikai kisebbségek nem szabadok, megfosztják ôket az önrendelkezés alapvetô emberi jogától, és ezzel alattvalói státusba kényszerítik ôket. Ezzel magyarázható, hogy Kelet-Európa és a Balkán-félsziget erôsen centralizált nemzetállamai a területükön élô nemzeti kisebbségek autonómia-követelésében szinte kivétel nélkül a szecesszióra való törekvés rejtett jelenlétét vélik látni. Vékás János, a VMDK alelnöke megfogalmazásában: az autonómia gondolata "a többségi nemzet tagjai által irányított és ellenôrzött állami szervek részérôl rendkívül nagy ellenállást vált ki mindazokban az államokban, amelyek magukon viselik a homogén vagy homogenizálásra törekvô nemzetállam jellegét, különösen ott, ahol a nemzeti kisebbségek jelentôsebb számban élnek. Ez érthetô is - teszi hozzá Vékás János -, mert ezekben az államokban éppen nemzetállam-jellegük miatt az önrendelkezésre való jogot teljes mértékben azonosítják az illetô állam bizonyos területének a kiválására és egy másik államhoz csatlakozásra való jogával. E nemzetállami felfogás szerint az önrendelkezés nem magát a népcsoportot, hanem az egyes területeken élô polgárokat, s következésképp a területen többséget képezô nemzethez tartozó polgárokat illeti meg."⁴⁹ Ebbôl eredôen - a nyugati politikai elemzôkkel egybehangzóan - a kisebbségi autonómiatörekvések szószólói azzal érvelnek, hogy az önrendelkezési jogok teljes birtokában egyetlen kisebbségi közösség sem jelent veszélyt az érintett állam területi egységére és integritására. A jogfosztott közösség választhatja ugyan az érdekérvényesítési lehetôségek politikai eszközeit, de adott esetben törekvéseiben radikalizálódhat - ezt történt a koszovói albánok esetében -, és akkor az etnopolitika⁵⁰ jogszûkítô jellegébôl eredôen az emberjogi kérdések egyszerre biztonságpolitikai kérdésekké szélesednek.

Európában ma kilencvenmillió ember él kisebbségben, ebbôl harmincmillió többé-kevésbé rendezett társadalmi-politikai körülmények közepette Nyugat-Európában található, mégis a nemzeti kisebbségek és etnikai közösségek kérdésének igazi reneszánszát a szovjet birodalom széthullása hozta meg, amikor csak Európában huszonhárommillió orosz került kisebbségi helyzetbe. (Ázsiában pedig további tizenkilencmillió.) Ezért állíthatja Krzystof Czizewski, ismert lengyel politológus, hogy a Németország és Oroszország között húzódó sávban - a köztes Európában - 200 millió embert érint ilyen vagy olyan formában a kisebbségek helyzetének rendezése, hiszen ebben a térségben ez már "biztonságpolitikai kérdés, mert csak ott lehet tartósan megôrizni a békét, ahol a kisebbség jogait kielégítik. A kisebbségvédelem minden ellenkezô híreszteléssel szemben a békét szolgálja." S mert e jogok garantálása csak az önrendelkezési törekvések legszélesebb alapon történô biztosításán keresztül juthat kifejezésre, csak így valósulhat meg, elengedhetetlenül szükséges az autonómia biztosítása. "... az autonómia valamilyen formájára szükség van, hogy a köz- és belsô ügyekben felelôsség háruljon a kisebbségekre"⁵¹ - mondta a lengyel politológus.

A közép- és kelet-európai térségben a többségi nemzetek részérôl tapasztalt "hatalmi visszarendezôdés" és az állammonopólium újbóli megjelenése, ami egyszersmind a kisebbségi közösségekkel szembeni fokozódó türelmetlenségben, az egyre erôteljesebben jelentkezô elszigetelésükben volt tetten érhetô, valamint a délszláv válságból kisugárzó, fokozódó nemzeti türelmetlenség megjelenése arra késztette a magyar kormányt, hogy - 1992. augusztus 18-án - nyilatkozatot fogalmazzon meg a határon túl élô magyar kisebbségekkel kapcsolatban. A nyilatkozat felhívja a figyelmet arra, hogy térségünkben a nemzeti és etnikai kisebbségek helyzete akkor fordult rosszabbra, amikor Nyugat-Európában a felgyorsuló integrációs folyamatok nyomán az ilyen jellegû problémák végképp eltûnôben vannak. E folyamattal szemben az etnikailag tiszta államok megteremtésére irányuló törekvések már anakronisztikusak és elfogadhatatlanok. A nemzetek és az államok békés rendjének kiépítéséhez elengedhetetlen a nemzeti kisebbségek és az etnikai közösségek jogainak alkotmányban történô garantálása, amelyhez nélkülözhetetlen az államok és a területükön élô kisebbségek demokratikus párbeszéde. "A Kárpát-medencében élô magyar közösségek a szavazópolgárok akaratából részt vesznek országaik törvényhozó és helyhatósági testületeiben - olvasható a kormánynyilatkozatban. - Törekvéseikkel nem vonják kétségbe az adott államkereteket, azokon belül kívánják megteremteni az önszervezôdésükhöz, jogaik gyakorlásához, kulturális autonómiájuk biztosításához szükséges alkotmányos és törvényes formákat. Ebbe a folyamatba illeszkednek a különféle autonómia-elképzelések is. Figyelembe véve a kisebbségi létforma sajátos helyzeteit, ez szórványban a személyi, helyi kisebbségben az önkormányzati, szubregionális többség esetén pedig a területi elvû autonómiák rendszere lehet." A magyar kormány úgy ítéli meg, hogy a kisebbségeknek mindezen törekvései beilleszkednek az európai folyamatokba, és jó alapot kínálnak a szomszédos országokkal a kisebbségpolitika területén történô további együttmûködésre.⁵² E nyilatkozat a rendszerváltó kormány nemzetstratégiai elképzelésének egyik legfontosabb dokumentumává vált.

A határmódosítás nélküli nemzeti integráció gondolatának szellemében az Antall-, majd a Boross-kormány is magyar-magyar csúcstalálkozókon igyekezett áttekinteni, felmérni és közös cselekvési program keretében a megvalósulás felé vinni a magyar kisebbségi autonómiák ügyét. E találkozók sorában - lévén, hogy szervesen illeszkedett az Európai Stabilitási Egyezmény elômunkálatai során a francia miniszterelnök, Balladur által kidolgozott közép- és kelet-európai rendezési tervhez - kétségtelenül a Boross Péter miniszterelnök jelenlétében 1994. február 11-én megtartott csúcstalálkozó volt a legjelentôsebb, amelyen valamennyi jelentôs határon túli magyar párt és érdekképviseleti szervezet vezetôi részt vettek. A találkozó után kiadott kormányszóvivôi tájékoztató igen szûkszavúan csak annyit állapított meg, hogy "a magyar kormány az 1992. augusztus 18-i nyilatkozatának értelmében továbbra is támogatja a határon túli magyarság mindazon törekvését, melyeket azok legitim képviselôi fogalmaznak meg, és összhangban állnak az európai integráció eszméjével." A határon túli vezetôk pedig megerôsítették, hogy továbbra is ezt tekintik olyan minimumnak, amelyet elvárnak a mindenkori magyar kormánytól. Ennél sokkal határozottabban fogalmaz a zárt körben kiadott és aláírt együttes állásfoglalás, melybôl kiderül, azon túlmenôen, hogy a kisebbségi vezetôk hangsúlyozták, a határon túli magyar kisebbségi közösségeket a magyar nemzet részének tekintik és ilyen értelemben továbbra is elvárják a magyar kormány politikai támogatását, igényt tartanak rá, hogy Magyarország külpolitikájának továbbra is szerves és leválaszthatatlan része legyen az országhatárokon kívül élô magyarsággal való törôdés. Ennek szellemében a jelen lévô vezetôk határozottabb együttes európai fellépést követelnek. "A találkozó résztvevôi egyetértettek abban - olvasható a továbbiakban a közleményben -, hogy a Balladur-terv (Európai Stabilitási Egyezmény) csak akkor szolgálja a térség stabilitását és a kisebbségek érdekeit, ha az egyes országok kormányai és az érintett nemzeti közösségek legitim képviselôi között is létrejönne a megegyezés az adott közösség jogállását illetôen. Továbbá a Magyarország és a szomszédos országok között kötendô alapszerzôdések a magyar kisebbségek igényeinek megfelelôen, csak azok bevonásával kötendôk meg."⁵³ A magyar miniszterelnök válaszában kifejtette, hogy a legitim magyar szervezetek vezetôi által megfogalmazott elvek teljes mértékben összhangban vannak az európai normákkal és a magyar kormány külpolitikai törekvéseivel.

Így jelent meg a nagy nyilvánosság elôtt a magyar miniszterelnök és a határon túli magyar szervezetek vezetôinek találkozója. Holott sokkal élesebb viták zajlottak annak kapcsán, hogy mit követelnek az érdekképviseleti szervezetek vezetôi, és ebbôl mit tud felvállalni a magyar kormány az Európai Stabilitási Egyezmény kidolgozását célzó tárgyalási folyamatok során. Ágoston András, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke 1994. február 15-én Boross Péterhez írt levelében a Balladur-terv negyedik változatáról megállapította: ez a terv úgy, ahogy az legújabb változatában a politikai nyilvánosság elé került, "szöges ellentétben áll a Kárpát-medencében élô magyarság alapvetô közös politikai érdekeivel. Amennyiben az e változat nyomán kidolgozott Európai Stabilitási Egyezményt a Magyar Köztársaság miniszterelnöke is aláírná, ezzel lehetetlenné válna a legitim magyar kisebbségi szervezetek autonómia-törekvéseinek megvalósítása, s a Kárpát-medencében élô magyarság politikailag hátrányba kerülne. Reménytelen utóvédharcokra kényszerülne és különösen a kisebb nemzetrészek a lassúbb vagy gyorsabb felmorzsolódás veszélyével kerülnének szembe. Ezért úgy gondoljuk, hogy a Balladur-terv jelenlegi változata elfogadhatatlan." Ágoston András a VMDK elnökeként álláspontját február 19-én megfogalmazott Emlékeztetôjében megismétli.⁵⁴ 1994. május 28-án, egy nappal a párizsi nyitókonferenciát követôen, Európai stabilitás vagy megmerevedés? címmel az Együttélés Országos Tanácsa közzétette az Európai Stabilitási Egyezménnyel kapcsolatos állásfoglalását, amelyben leszögezi: az egyezmény megvitatásra kerülô változata nem szolgája a kisebbségek helyzetének a rendezését, mivel egyfelôl azok részvétele nélkül került sor a zárómegbeszélésre, másfelôl pedig az államközi kapcsolatok rendezésének új alapokmányából kimaradt a közösségi jogok kérdésének megnyugtató tisztázása. "Elvárjuk a stabilitási egyezményben résztvevô, érintett országoktól, hogy a regionális vagy a kétoldalú tárgyalások lezárása elôtt tegyenek meg mindent a kisebbségi közösségek helyzetének olyan rendezésére, amely a közösségek számára is elfogadható, és kerüljék el az 1919-es kisebbségvédelmi szerzôdések zsákutcáját." A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Állásfoglalás az Európai Stabilitási Egyezmény tervezetérôl címmel 1994. július 14-én jelentette meg közleményét, amelyben ugyancsak azon meggyôzôdésének ad hangot, hogy az általános emberi jogok szavatolása nem jelenti egyben a kisebbségi közösségekhez tartozó személyek jogállásának a megfelelô rendezését. Ennek hiányában pedig lehetetlen a közösségi önkormányzati jogok érvényesítése. "Szükségesnek tartjuk a térség kisebbségi közösségeinek politikai jogalanyként való elismerését" - olvasható az állásfoglalásban. Mindezek ellenére a Kárpát-medencei magyar kisebbségek számára oly ígéretes Balladur-terv nyomán elindult, ám az egyéves elôkészítô tárgyalások során eredeti tartalmát egyre inkább feladó, a kollektív jogok biztosításának jelentôségét figyelmen kívül hagyó Európai Stabilitási Egyezményt 1994 nyarán aláírták Párizsban.

Idôközben a kormányzati ciklus a végéhez közeledett, és a választásokra készülve a Határon Túli Magyarok Hivatala is a pártok közötti viták kereszttüzébe került, a határon túli magyar közösségek sorsának kérdése pedig a kampány szerves részévé vált. A Magyar Szocialista Párt elnöke, Horn Gyula fogalmazta meg elôször, hogy pártja kormányra kerülése esetén két intézményt, az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatalt és a Határon Túli Magyarok Hivatalát egyszerûen felszámolják.⁵⁵ A kijelentésnek nagy visszhangja támadt országon belül és a határon túl egyaránt. Ezzel szinte egy idôben Tabajdi Csaba - aki 1990 elôtt tevékenyen kivette részét az akkori kormány kisebbségi politikájának alakításából -, tézisszerûen sorolta fel azokat a területeket, ahol megítélése szerint az addigi kormány kisebbségpolitikai gyakorlatában fordulatra van szükség. Megítélése szerint: 1. A határon túli magyarok ügye nem lehet fontosabb Magyarország belsô, gazdasági és társadalmi átalakulásánál és a demokratizálódásnál, a kettô csak mellérendelô viszonyban lehet egymással, "kiszolgálói feladatok" további vállalásáról nem, csakis együttfejlôdésrôl lehet szó. 2. "Az elmúlt négy év kormányzati külpolitikája Magyarország és a szomszédai viszonyát a határon túli magyarok kérdéskörére szûkítette le, annak rendelte alá. A megoldatlan kisebbségi problémák miatt azokon a területeken (például: gazdasági együttmûködés) sem lépett, ahol pedig erre lehetôsége nyílt volna." A kisebbségi kérdés a szomszédokhoz fûzôdô viszony központi, de nem kizárólagos eleme; e kérdésben is csak mellérendelô viszony képzelhetô el. 3. Változásra van szükség a határon túli magyarok kérdésének a megközelítésében is, az érzelmi hozzáállást észszerû viszonyulásnak kell felváltania, ami a szólamok világából az érdemi politizálás felé viszi a kérdést. A jogvédelem mellett legalább ennyire fontos az egzisztenciateremtés és a vállalkozói tevékenység támogatása. "A következô kormánynak - írta Tabajdi Csaba - a határon túli magyarság gazdasági vállalkozásai, polgárosodása támogatását kell egyik legfôbb céljának tekintenie, mivel az anyagilag független vagy kevésbé függô kisebbségi állampolgárnak nagyobb esélye van identitása megôrzésére, az önszervezôdésre, saját kulturális létesítmények, iskolák, szervezetek létesítésére és fenntartására." 4. A kisebbségi kérdés megközelítésének felfûtött retorikája Magyarország jogos és nemzetközileg is indokolt igényeinek a megfogalmazásakor is a nyugati demokráciák esetében az indokoltnál is több gyanút ébresztett. 5. Az Antall-kormány elmulasztotta a kisebbségekkel kapcsolatos szakmai kérdések tisztázását és a kérdés kezelésének szakmai megalapozását. 6. Ugyancsak elmulasztotta a tudományos háttérintézmények kialakítását és fejlesztését. 7. Az elmúlt években a pénzügyi támogatást a határon túli magyar pártok vezetôi kapták, ami azután részrehajláshoz, a politikai szempontokra épített elosztás érvényesüléséhez vezetett. Hogy ennek elejét vegyék, az alapítványi támogatás reformjára van szükség. 8. A Magyarországon tanuló határon túli magyar diákok anyagi támogatását is új alapokra kell helyezni, és az erre szánt pénzzel elsôsorban a szülôföldjükön történô képzés színvonalának emelését kell biztosítani. 9. "Fontos, hogy - a Határon Túli Magyarok Hivatala együttmûködésével - létrejöjjön egy kisebbségi koordinációs tanács, amely a különbözô parlamenti pártok, független kisebbségi szakértôk megfelelô szakmai és politikai egyeztetô fóruma lenne a határon túli kisebbségi politika stratégiai kérdéseinek kialakításában, a nemzeti közmegegyezés megteremtésében ezen a területen." A téziseiben felsorolt változásoktól az MSZP politikusa kompromisszumokra kész, elfogultság nélküli, pártpolitikától mentes, szigorú szakszerûségre épülô kisebbségi politikát remélt.⁵⁶ Amennyiben Tabajdi szerint bûnös tévedése lenne az új kormánynak, ha a parlamenti és a kormányzati munkában a korábbinál alacsonyabb szintre sorolná a kisebbségek ügyét, vajon miért gondolta ugyanazon párt elnöke, hogy a továbbiakban nem lesz szükség a Határon Túli Magyarok Hivatalára?

A kormányváltásra készülô politikai erôk részérôl elhangzott vádakra Entz Géza elôször a Népszabadságban, majd ezt követôen a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság címû mûsorában válaszolt.⁵⁷ Elfogadhatónak vélte, hogy a parlamenti ciklus lezárásakor különbözô értékelések születnek, de minden vitára késztetô ellenvetésen túl az elsô szabadon választott kormány érdeme, hogy a négy évtizedes elhallgatásból a figyelem középpontjába emelte a határon túli magyar kisebbségek ügyének kérdését. Ha nem is sikerült a velük kapcsolatos egyes problémákban kialakítani a nemzeti konszenzust, annyit mindenesetre elértek, hogy sorsuk a nemzeti politika részévé vált. Az általa vezetett Hivatalt ért támadásokról elmondta: a kifogások és bírálatok zöme a lassan történô építkezést vetette a szemükre, ami annyiban mindenképpen igaz, hogy a határon túli magyar közösségek intézményteremtô építkezésével kellett együtt haladni, hiszen az 1989-90-es eseményeket követôen ezek a közösségek lépésrôl lépésre jutottak el az önépítkezés különbözô szintjeire. Az érdemi politizálásnak mindenkor figyelembe kellett vennie a "kisebbségi magyarság szervezettségi színvonalát". A magyar kormány kisebbségi politikájának kiteljesedését ugyanakkor a nemzetközi szervezetek jogszabályalkotó tevékenységéhez is igazítani kellett. Lehetett ugyan kollektív jogokat követelni a kisebbségi magyar közösségek számára, de érvényes nemzetközi normarendszer hiányában ez nem sok eredménnyel járt. A Határon Túli Magyarok Hivatala, mint kormányhivatal az alapszabályának megfelelôen végezte a napi kapcsolattartást a szomszédos országok magyar politikai, közéleti, társadalmi és egyházi szervezeteivel, s a felmerülô problémákat folyamatosan jelenítette meg a magyar kormányzati tevékenységen belül. Ez volt a Hivatal jogi-adminisztratív és támogatási feladatának lényege, amihez társult a civil, nem kormányzati szervezetekkel történô kapcsolattartás is. Munkája során meghatározó szempont volt a szomszédos országokban élô magyar közösségek szülôföldjükön történô érvényesülésének segítése, az önszervezôdési folyamatok támogatása, és - mert a Jugoszlávia-konferencia esetében erre is volt példa - jogos sérelmeik nemzetközi fórumokon történô megjelenítésének és képviseletének az elôkészítése és megszervezése. Entz Géza példa értékûnek ítélte a három szomszédos országgal, Ukrajnával, Horvátországgal és Szlovéniával kialakított kapcsolatainkat és a kisebbségek jogi és állampolgári helyzetének alkotmányos rendezését, valamint a kétoldalú szerzôdések és megállapodások létrejöttét.

A választásokat követôen, a Horn-kormány megalakulása és a kormányprogram elfogadása után Tabajdi Csaba - aki a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkáraként ismét egy személyben felügyelte a Határon Túli Magyarok Hivatalát és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt - a Romániai Magyar Szónak nyilatkozott. Szavaiból ekkor már kitûnik, véleménye szerint a HTMH megtalálta új szerep- és feladatkörét. "... nem kívánjuk, hogy panasziroda legyen, vagy hogy egyedi ügyekkel és esetekkel foglalkozzon, elvégre a feladata nem ez, hanem az, hogy kapcsolatot tartson a határon túli magyarság legitim szervezeteivel: Romániában az RMDSZ-szel, az EME-vel, az EMKÉ-vel, a Bolyai Társasággal és a többi országos szakmai szervezettel. A hazai feladatokat illetôen - folytatta az államtitkár - meg kell szerveznie a tárcaközi koordinációt, illetve részt kell vennie egy kisebbségpolitikai koncepció kidolgozásában."⁵⁸ Rámutatott: a Hivatalon belül új szervezeti egység alakult, a gazdasági-együttmûködési fôosztály, amely a kormányprogramban megfogalmazott feladat értelmében a határon túli magyarok egzisztenciateremtését, a polgárosodást célzó vállalkozást, valamint a gazdasági önszervezôdési folyamatok elindítását hivatott támogatni. A kisebbségpolitikai koncepcióváltással és bôvüléssel egy idôben a Határon Túli Magyarok Hivatalának élére Lábody László került, aki 1990-1992-ben az akkori Titkárság munkájában fôtanácsosként vett részt. Az elnökhelyettesi teendôket Törzsök Erika végezte.

Az új vezetés azonmód hozzálátott a Hivatal tevékenységi körének kiszélesítését lehetôvé tevô jogi munkálatok elôkészítéséhez, amelynek eredményeként egy év múltán a kormány rendeletével 1995. szeptember 1-jei hatállyal kibôvítette a Határon Túli Magyarok Hivatalának alapszabályba foglalt feladatainak körét.⁵⁹ Létrejött egy új, az elkövetkezô négy évben szinte a legnagyobb befolyással bíró szervezeti egység, a gazdasági-együttmûködési fôosztály, amely az ugyancsak új alapokra helyezett Új Kézfogás Közalapítvánnyal szoros együttmûködésben intézte a határon túli magyar vállalkozási kezdeményezések anyagi támogatásának ügyét. Az Illyés Közalapítvány is módosított addigi tevékenységén, és a központi kuratóriumi döntéshozatal tárgyilagosabb mûködésének elôsegítése érdekében létrehozta alkuratóriumi rendszerét.

A kormányváltást követô hónapokban tehát vita folyt a határon túli magyar kisebbségekhez történô viszonyulás új "arculattervezése" kapcsán, ami a HTMH feladatkörét is átszervezte. A Hivatal munkájában egyszerre a határon túli egzisztenciateremtés, a civil társadalom egyes szervezôdéseinek támogatása, az önkormányzati szint segítése és a "külmagyar" nemzetpolitikai problematika magyarországi megjelenítése került elôtérbe, míg a Külügyminisztérium saját hatáskörébe vonta a nemzetközi kisebbségvédelem feladatát. Az új külpolitikai stratégia - amelynek szószólója a magyar diplomácia vezetôje, Kovács László volt - a szomszédos országokkal szembeni folyamatos "bizalomerôsítô lépések"-et szorgalmazta. Gyakran hangoztatták, hogy új alapokra kell helyezni és hatékonyságában növelni kell a kisebbségi magyar közösségek támogatását, ám ez nem történhet a szomszédsági kapcsolatok rovására. Továbbá, hogy a lehetô legátfogóbb alapokon kell segíteni a határon túli magyarságot a szülôföldjükön történô biztos egzisztenciateremtési kezdeményezéseikben. Viszont senki nem tette fel a kérdést, hogyan valósítható ez meg, ha az önrendelkezési jogok híján és a többségi nemzet türelmetlensége, hegemonisztikus törekvései folytán sok esetben létre sem jöhetnek mûködôképes kisebbségi szervezetek? Ha nem léteznek - és ennek folytán a gyakorlati életben nem mûködnek - a kollektív jogokat garantáló adminisztratív-jogi rendelkezések? Ebbôl az ellentmondásból a Horn-kormány számára csak egyetlen kiút létezett: Ukrajna, Horvátország és Szlovénia mellett a lehetô legrövidebb idôn belül meg kell kötni az alapszerzôdést Szlovákiával és Romániával is. (A hosszú évek óta dúló délszláv háború és a nemzetközi elszigeteltsége következtében Jugoszláviával nem kerülhetett sor a kétoldalú kapcsolatok rendezésére.)

A Magyar Szocialista Párt már választási programjában megfogalmazta, a szocialista-liberális kormány megalakulásakor pedig a kormányprogramban is a legfontosabb feladatok között említette a Szlovákiával és Romániával való alapszerzôdés megkötését. Megfelelt ez a Horn-kormány stratégiai alapvetésének, hiszen a váltig hangoztatott "prioritások" sorrendje az elôzô kormányéhoz képest eredendôen megváltozott: elsô és legfontosabb cél Magyarország NATO- és Európa Uniós csatlakozása - az európai integráció - volt, amit - lévén, hogy az EU-ba államközi feszültségeket, megoldatlan problémákat nem exportálhatunk - a szomszédos országokkal történô "megegyezés", a bizalomerôsítést célzó szerzôdéses megállapodás kell hogy megelôzzön. Ugyanakkor a felhalmozódott problémák kétoldalú tisztázása a kisebbségek helyzetének megnyugtató rendezését is lehetôvé fogja tenni. Az ebbôl eredô késôbbi viták során megszólaló politikusok, politológusok, történészek és jogi szakértôk azon része, amely elsietettnek és megalapozatlannak tartotta a Szlovákiával és Romániával kötendô alapszerzôdéseket, a Horn-kormány "prioritási rendszerét" a feje tetejére állított gúlához hasonlította. Már nem is arról volt szó, hogy szükség van-e alapszerzôdésre vagy sem, sokkal inkább arról folyt a vita, hogy az alapszerzôdés egy hosszú jogszabály- és törvényalkotási folyamat végterméke kell hogy legyen. Elôször Szlovákiának és Romániának kell alkotmányát és belsô jogrendjét úgy átalakítani, hogy a kisebbségek helyzetét és jogi státusát az európai normáknak és a demokrácia követelményeinek megfelelôen a lehetô legszélesebb alapokon rendezze, és az egyéni és a kollektív jogok érvényesülését is garantálja. Vagyis Szlovákiában és Romániában akkor szûnnek meg a belsô feszültségek, ha a többségi nemzet társadalmi és politikai formában is elfogadja, elismeri és támogatja a kisebbségi közösségek politikai szubjektivitását.

Tôkés László, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke a választások elôtt nyílt levélben fordult a magyarországi pártokhoz, és emlékeztetett arra, hogy a határon túli magyar közösségek a magyar nemzet szerves részét alkotják, sorsuk elválaszthatatlan része annak az elképzelésnek, amely az összmagyarság jövôbeli megmaradását és boldogulását tûzte ki céljául. Nézete szerint tehát az a p&