A szobrok újabban hasonlatosak a villámhárítókhoz — magukra vonják a lakosság gyûlöletét és szeretetét, a politikusok figyelmét, a városatyák szónoklatait, papok szenteltvizét és a sajtó érdeklôdését. Sohasem volt róluk jó véleményem, legtöbbjük inkább a megrendelô polgármesterek ízlésére vall, semmint a mûvészekére, máskor meg nem többek útkeresztezôdéshez állított síremlékeknél, vagy mellszobrok, melyek jobban megállnák helyüket egy mauzóleum, mint egy középiskola épülete elôtt. Az ô életük sem könnyû: néha emelôdaruval emelik le a talapzatukról, s aztán eldugott udvarokon hevernek, míg fülükön ki nem nô a fû, máskor pedig múzeumok vagy katonai egységek raktárépületébe kerülnek, hogy késôbb vita tárgyává váljanak. Ha pedig egyesek közülük monumentálisak és mûvészileg sikerültek, csak arra jók, hogy a valamivel csúnyácskább szobrok városainak és nemzeteinek irigységét váltsák ki. Mindenesetre a kolozsvári szobrok tobzódása után mintha terjedne a járvány, úgyhogy ehhez a háborúhoz képest a helységnévtáblák körüli hercehurca már semminek tûnik. Mi lehet a szobrokban, hogy ennyi ellentétet szítanak az emberek között, vagy mi lehet az emberekkel, hogy ennyire allergiásaknak bizonyulnak a szobrokra? Olyanokká lettek szegény szobrok, mint a sakkfigurák, mozgathatók és kiszolgáltatottak a nap embereinek, hogy megmaradhassanak a tábla egy kockáján (fehéren vagy feketén), hogy ott várakozhassanak, amíg a bronz bírja. Lehet, hogy a román—magyar viszonynak ez az idôszaka évszázadok múlva a "szobrok háborúja" néven válik ismertté. Harminc éve, száz éve... a szobrok mintha nem volnának ridegek és merevek, hanem egyenesen elevenek és túlérzékenyek, a híres helységnévtáblák gerillaharcát valamikor nevetségesnek nyilvánítják, s furcsaságként kerülnek a történelembe, de egyelôre a szobrok mintha ingerültebbek lennének, mint maguk az emberek.
Egy dolog viszont elképeszt: amikor a Maros völgye vegyes lakosságú falvain haladok át, vagy a funari Napoca környékén, azt kérdezem, honnan ez a nyugodt és normális légkör? A magyar öregasszonyok román szomszédasszonyaik mellett ülnek a kapu elôtti padon, a férfiak megmagyarázhatatlanul keverednek a kocsmában, a mezôn ismét csak együtt, hasonlóképpen a favágásnál, csak a templomba járnak külön. Mindez azért van, mert falun kevesebb a szobor. Vagy kevesebb a politikus. Vagy kevesebb a sajtó. Vagy tán mert a normalitás falun született. Ha bármelyik románt megkérdezi az ember, elismeri-e a csárdást, a gulyást, a paprikást, a magyar nôk megnyugtató jelenlétét vagy a magyar mesterek komolyságát, nemcsak hogy sietve elismeri létezésüket, de azt is, hogy köze van hozzájuk. De ha aláírást kérne tôlük az ember az elismervényre, azonnal meghátrálnának, s azt kérdeznék, nem valami nyomorult politikus vagy-e, avagy hivatásos hazafi. Vagyis — erkölcsi szempontból — halottabb a szobroknál, amelyeket maga helyett mozgat. A hazafiság, mint az alkalmatlanság vagy emberibb gyengeségek fedezésére szolgáló menekülés, nagyon régi keletû fortély több földrészen, s olyan kór, amely politikai hullákat produkál, melyeknek mindegyre illatosítóra vagy tömjénre van szükségük. Némely kortársunknak fasiszta, középkori vagy még régebbi igazságtalanságokat vetni a szemére, visszaszolgáltatásokat kérni, hogy középkori intézmények alakulhassanak újra, épp annyira ostobaság, mint állandóan sakkozni a szobrokkal, türelmetlenül bánni velük. A türelmetlenség kóros elváltozás vagy torzulások sorozatának eredménye. A másság elfogadása pedig, a másik hôseivel együtt, csak akkor lehetséges, ha az ember pontosan tudja, hogy elsôsorban ki ô maga. Lehetnek a szobrok a legendák szabad szemmel látható részei, de ôk maguk között nem oldhatják meg a kérdést. Két, az azonosságtudat komplexusaival küszködô nemzet között az együttélés a világ legkényesebb dolgának bizonyulhat, még szobrok nélkül is. A normalitásnak pedig nem lehet szobrot állítani, mert mindig úgy találták, hogy a normalitás ezt nem érdemli meg.
Az erdélyi román és magyar írók közötti kiváló kapcsolat, egymásnak sokat említett mély és testvéri kölcsönös ismerete — bizonyára csak mítosz ez is, pontosabban klisé, láthatatlan szobor. Ahogy alaposabban vizsgálja az ember, megállapíthatja, hogy ismerik egymást a személyek, találkoztak a szakma ülésein (a fiatalabbja a Soros Alapítványnál), közös küldöttségekben vettek részt — régebbiekben vagy újabbakban —, de nem mindig olvasták egymás írásait, osztották meg gondolataikat, különösen nehezen lehetne bebizonyítani, hogy hatással voltak egymásra. Lesznek, akik tiltakozni fognak ez ellen, mert egy klisé kiszakítása az ember fejébôl fájdalmasabb lehet, mint a foghúzás, akár a bölcsességfogé is. Egy dolgot azonban ki kell mondani: az inkább polgári, mint értelmiségi együttélés, a városi kulturális párhuzamosság, amennyiben valóság, abban az esetben normalitás is. S ha ezt elismerjük, mindenen lehet javítani, ami pedig nap mint nap hozzáadható, azt nyereségként könyvelhetjük el. A legnagyobb nyereségként olyan idôkben, amikor mások szobrok költöztetésével voltak elfoglalva.