Azt hiszem, sok ezer ember él a világon, aki mind hálát ad a sorsnak, hogy huszonéves korában élt Kolozsváron. Legtöbbjét senki és semmi nem marasztalta, így hát tovább is állt, maga mögött hagyta a várost, ahol sokat kapott, és ahol sokat fizetett: ahol átutazott, látható nyom nélkül, mert a nyomokat is magával viszi az ember. Egyfajta nehezen körbejárható otthonos otthontalanságról van szó. A város egyszerre megkapó és elutasító, de még véletlenül sem debilis urai miatt. Igazi urak itt utoljára a Bánffy, Kemény, Teleki családokból származtak. A fogalom azóta anakronisztikus, és nem csak Kolozsvárott.

Emlékszem egy idôs úriemberre, aki negyven év után meglátogatta kedves városát, és sírva fakadt, nem titkolta könnyeit. Aztán megivott két pohár pálinkát, felszállt az elsô vonatra, és nem jött vissza többet. Negyven évvel azelôtt Kolozsvárról indult el, és Klúzsra érkezett vissza, ezt nem tudta megemészteni. E hatvanas éveiben járó férfiú könnyeirôl legtöbbet minden bizonnyal Krúdy Szindbádja tud. Ha teoretikus elme volna, azt kérdezné: 120 évvel ezelôtt, amikor itt jártam, utóvirágzás volt, most mi van? De nem teoretikus elme, ezért könnyezik.

Klúzs az a létállapot, amikor a város és mindaz, ami a várost jelenti, feloldódik abban, amit leginkább csôcselékké tett népnek nevezhetünk. Nagyvárosban mindig van csôcselék, de igazi városban ritka megrázkódtatások, történelmi kataklizmák idején kap csak szerepet, aztán jön a kartács (l. thermidor). Kolozsvárott (különben egész Kelet-Európában) a csôcselékhez tartozó ember a második világháborúban hatalmat kapott, és ezt mind a mai napig megôrizte. Ha ez az emberfajta valóban tehetséges, akkor az egész belvárost lebontotta volna. Nem volt az. A régi Bukarestet szinte teljes egészében fel lehetett számolni. Kolozsvárt nem lehetett, Brassót, Szebent, Nagyváradot úgyszintén. A csôcselék fénykora lejárt. Nem tudjuk, mi következik, optimizmusra semmi ok, de a csôcselék mai hatalma közröhej tárgya. Tíz évvel ezelôtt a kollektív psziché még el tudta képzelni, hogy a gonosz hatalom éjnek idején kicserélte a Szent Mihály-templom tetején a keresztet. Ma már nem tudja. És ha tízezer ember egyszer hangosan nevetni tudna a hatóság bumfordi megnyilvánulásain, akkor a fôbohóc visszasündörögne oda, ahonnan elôbújt. Ha tízezer ember egyszerre nevetni tud, ott város van.

Kolozsvár az egyetlen olyan város Erdélyben, amelyik a modern kor felé teljes énjével meg tudott nyílni, a középkor óta minden civilizációs lépcsôre fellépett, minden korszak nyomát megôrizte, és ha nem is lett szintézis ebbôl, az összkép lenyûgözô. Brassó vagy Szeben a legutóbbi idôkig szellemében középkori maradt: a falakon kívül szinte átmenet nélkül az ôserdô van, lehet az iparnegyed, lakótelep, szemétdomb vagy falu. Kolozsvár falai megnyíltak és beépültek. Nem volt ez komoly erôsség — fizikai vagy szellemi értelemben — soha. Nem áll ellen, mindig mindent befogad, beolvaszt, átalakít. Kicsit passzív, mert szeret élni, kicsit életunt, mert nem akar elpusztulni. Sehol sem látott bájjal vegetál. A kolozsvári ember elégedett azzal, hogy kolozsvári. Amikor nem az, elköltözik. Van némi fölényérzete, az Alföldön vagy Budapesten leginkább, Bukarestben vagy a Kárpátokon túl pedig a kolozsvári az egyetlen igazi urbánus embernek tartja magát. De nem gôgös, mint a marosvásárhelyi, és sosem oly frusztrált, mint a székely. Van valami oldottság a városban, talán Pécsre emlékeztet, esetleg Grácra. Legfontosabb építôanyaga a puha, jól faragható homokkô. Elsô pillantásra, tapintásra az ember nem is hinné, hogy évszázadokat kibír. Mindenütt ezt a jellegzetes sárga homokkövet találni, nem egy helyen még a kapubéllet is ebbôl van. Ki tudja, mi okból ragaszkodtak hozzá az építôk, tudhattak róla valami fontosat. Ôriz egy keveset a napfénybôl, de tompán, homályosan.

A városnak igazi kisugárzása nincs, de vonzása és taszítása tagadhatatlanul erôs. Sziget, öncélú és magában van. Addig terjed, ahonnan a fôtéri templom tornya még jól látható. A templom szakrális értelemben középpontot jelöl. Nem maga a középpont, hanem a középpontban épült. Ha Gyalu felôl közelít az ember, Szászfenesnél még semmi jele, hogy nagyobb város következik. Torda felôl tanyák vannak, Dés vagy Zilah felôl kezdetleges falvak, pusztaság, vízhiány. Jó bor a környéken sehol sem terem, és ez sokat elmond a szegénységrôl. Enyed, Torda, Szamosújvár vagy Beszterce a maga körzetében sokkal nagyobb hatással van a vidékre. De a Székelyföld vagy az Érchegység csak egyetlen városról tud, és az Kolozsvár.

Az újkorban Erdélyben ez az egyetlen számottevô kollektív alkotás. Körülötte pusztaság van, és az utóbbi évszázadokban csak annyi történt, hogy ez a pusztaság agresszív lett, rosszindulatú és virulens. Kétszáz éve minden és mindenki Kolozsvár felé irányul, de a városból a környékre nem sugárzik ki semmi. Brassó környékén a székely vagy a román paraszt a szászoktól tanul házat építeni, a brassói városháza ház, praktikus célt szolgál. Kolozsvárott a Bánffy-palota vagy a Toldalagi-ház elsôsorban esztétikai tárgy. Magában egyik sem rendkívüli, de az összképbe mindenik szervesen belesimul, nem imponál, és nem uralkodik, csak tetszik. Nem példa, nem utánozható, csak van. A nagyszerû és a közönséges furcsa vegyüléke. A Bánffy-palota körül leginkább egy öthektáros park hiányzik...

Kolozsvár valódi "nagy" korszaka a 18. század vége és a 19. eleje, amikor az erdélyi arisztokrata odahagyja vidéki birtokát, és beköltözik a városba. Ha van már háza Tordán vagy Enyeden, akkor a kolozsvári nagyobb lesz, és a divatot követi. A város maradandó arculata ekkor születik meg. Vannak persze régebbi épületek, de azokat is átalakítják, legalább a homlokzatot. Ez a Kolozsvár az "esztétika jegyében" áll. Az arisztokrata városiasul. Nem lesz polgár, ehhez érvényes mintája nincs, de városi lesz. Városinak lenni annyi, mint a tolerancia magasabb fokán állni. Ezzel mindenki jól jár: az arisztokrata szocializálódik, a polgár elôkelôbb életstílust tanulhat. A polgár és az arisztokrata itt nagyon egymásra van utalva. Magában mind a kettô kevés. Együtt várost ad. A polgár kicsinyes, korlátolt, de gondolkozásában következetes, életmódjának fô értéke a biztonság. Az arisztokrata nagyzol és költekezik, de van életstílusa. Kolozsváron a kettô szerencsésen találkozott. Erdélyben azon kevés helyek közül való, ahol a középkort nem egyenesen a 20. század követte.

Kolozsvár nyitott és mindent befogad. Ez nem a mai értelemben elgondolt tolerancia, annál több; fölény, de nem arrogáns, nyitott és kritikus, megértve fogad be és utasít el. Ha nem ilyen lett volna az idôk folyamán, ma már aligha létezne. Ebben a városban nyilvánvaló, hogy a biztonság nem katonai kérdés, a gazdagság nem elsôsorban pénz, a rend nem csak szervezés, az élet nem csak erô, erôszak és ellenállás. Itt egészen nyilvánvaló, hogy az emberi létezés alkotás, mindig a befejezetlenség, a pusztulás, az elhibázottság árnyékában, vagy mindezekkel együtt. Ez a város melankóliája. Saját romlását integrálni tudja; a várfalra házak épülnek. Nagy kár, hogy nem lehetett fôváros. De hát Erdélyben ez nonszensz. Fejedelmi székhely, kastély, monostor, vár, udvarház van. Fôváros nincs. A legragyogóbb város soha nem lehetett olyan meghatározó, mint egy udvarház. Az urbanizáció itt mindig erôszak, hóbort, nagyzolás vagy kényszer. A vidékbe nem szervesül, megalapozatlan, sérülékeny. Legfôbb gondja ezért esztétikai természetû. Kolozsvár az egyetlen hely Erdélyben, ahol a nagyon is heterogén közösségnek a szép iránt érzéke van. De a szépért ezen a tájon mindig nagy árat kell fizetni. Csak sziget lehet. Vegetál, mert a túlérettséget nagyon hamar kellett elérnie. Rövid másfél évszázad alatt Kolozsvár elkészült, befejezôdött. A 20. század a deffenzíva jegyében áll. Ez nem egyszerûen a magyarság rezisztenciája, hanem a város és a csôcselék tragikomikus kötélhúzása. A merénylet a város ellen történt, de nem a város szûnt meg, hanem a falu. A város legfennebb atomizálódik, de az életmód megváltozva, sérülten újraképezi magát, a szervességet a szervezés váltja fel, az összhangot a zûrzavar, a stílust a módszer, az életkedvet a rezignáltság. De errôl az alapról a várost még mindig újra lehet gondolni, vagy legalábbis emlékezni lehet rá. Közösség nélkül viszont nincs falu, csak agrártelepülés. Valódi közösséget az újkorban még senki nem tudott alapítani, de Európában minden jelentôs várost romjaiból újra felépítettek (Varsó, Berlin, Pétervár stb). Ha valaki Szarajevó ostromáról néhány fontos részletet ismer, akkor a városok problémáját Kelet-Európában megérti. A történelem nélküli népek lázadása — mondja Cioran. Nem szerb, nem román, nem orosz. Primitív. Nem ôsi, nem archaikus. Kezdetleges, degradált, hagyománytalan. Csôcselék.

Kolozsvár szomorú sorsa az, hogy 400000 lakosából 300000 sose volt és nem is lesz kolozsvári, erre semmilyen esélyt nem kapott és ezután sem kap. Nem a város szomorú, hanem ez a sok ezer ember. Értük is kellene misézni egyszer. Körülbelül ugyanannyi magyar és román kolozsvári van. Városon élni annyi, mint a városhoz méltónak lenni. A többi statisztika.

Klúzs az a lelkiállapot, amikor százezer ember nem tud méltó lenni a városhoz, és bosszúból mindent beken sárral, szarral és takonnyal. Klúzs az a lelkiállapot, amikor a város tehetetlen. Klúzs a reménytelen várakozás lelkiállapota. Klúzs a csôcselék uralmába való csendes belenyugvás.

Kolozsvár városi emberek emlékezete. Klúzs nem emlékszik semmire.

Végül még az egyetemrôl kell szót ejteni. Erdélyben komoly egyetemi hagyomány nincs, ami van, az középiskola, és nem is akármilyen. A 19. század végén már csak intézményt lehet alapítani, hagyományt nem. Európában kétféle egyetem van: az egyik a szentély, a kolostor mellett jön létre, célja az isteni dolgok megértése, alapmagatartása az alázat, ilyen a Sorbonne és Cambridge, a másik a városban alakul ki, célja az ember felemelkedése, alapmagatartása a kíváncsiság. Németalföld, Firenze. A kettô egymást kiegészíti. Ahol ez harmonikusan sikerült, ott van igazi egyetem.

Erdélyben érthetô okokból ilyen nem volt. Aki régen tudást akart, Nyugatra ment. Ma is ezt kell tennie, de ez sokkal nehezebb. Peregrináció vagy autodidaxis. Az elsô költséges, a második fárasztó. Nem csak a szépért, a tudásért is nagy árat kell adni. Azért volt és azért van Erdélyben mûveltség, mert legalább egy tucat ember az árat mindig megadja érte. Áron is megvegyétek az alkalmasságot...

A középiskola, a kollégyom az arra érdemes diáknak belépôjegyet ad a tudományok házába. Ez a tanár dolga. Beavatni csak az egyetem tud. Ehhez több kell, mint tanár. Ilyen emberek Kolozsváron, ha kevesen is, de mindig voltak. Elhagyatva szoktak meghalni, diplomaosztók, könyvelôk és titkárok mennybe mennek.

Kolozsváron az egyetem város a városban. A kettônek egymással szerves kapcsolata ma már nincs. Klúzs csak a hónapos szobákról tud. Kolozsvárt néhány tízezer diák álmodja, hogy tovább-e, azt ma nem lehet megjósolni. De ha ez a néhány tízezer diák és pár tanárnál több díszdoktor egyszer hatalmas nevetésben törne ki, akkor talán egyetem is lehetne, meg város is, tovább...

1999. október 5.