1983. szeptember 15-én, a rádió 11 órai adásában közölte: meghalt Szervátiusz Jenô, a kiváló erdélyi szobrászmûvész. Miután röviden ismertette élete néhány mozzanatát, és jellemezte mûvészetét, hozzátette még: élete utolsó éveit Magyarországon töltötte.

Életútja bemutatását és mûvészete méltatását elvégzik az illetékesek. Kívülük mégis sokaknak van róla mondanivalójuk. Magamnak is. Noha nem tartoztam baráti köréhez, de néhány mûterem- és kiállítás-látogatáson túl a véletlen és közös ismerôsök révén emberközelbe kerültünk egymással. Ami most kezembe adta a tollat, az az, hogy erdélyi honfitársai közül egyike voltam azoknak, akik élete utolsó szakaszában, sôt élete végsô napjaiban találkoztak vele.

Az év augusztus 5-én történt. Ismerôsöm feleségemmel együtt felvitt Szervátiuszék budapesti, a Hármashatár-hegyen levô lakására. Amint közeledtünk, feltûnt nekem egy magasan fekvô manzárd-tetôs, emeletes épület, ami a kolozsvári Szervátiusz-házhoz hasonlított. Felrémlett bennem: bizonyára ez lehet a mûvész lakása. És valóban ennek az épületnek a háta mögé kanyarodtunk be, ahol elôször Szervátiusz Tiborral találkoztunk. A bejárat elôtt, a szabad ég alatt karcsú fiatalember munkálkodott: hatalmas fatörzset faragott. Szervátiusz Tibor fia — a harmadik nemzedék. A két épület valóban közeli rokonságot mutatott, csakhogy a pestinek méretei jóval nagyobbak. Az elsô pillanatban feltûnt, hogy az egészen új villa külsô falait nem díszítik kôszobrok, amelyek a kolozsvári házat olyan jellegzetessé varázsolják. A mûterem összehasonlíthatatlanul tágasabb, magassága mindkét szintet kitölti. Belsejében mindenütt szobrok, az ifjabb Szervátiusz mûvészi korszakainak alkotásai. Ady, Bartók, a kolozsvári Krisztus, a Kôrösi Csoma Sándor emlékmû makettje és sok más. A mûterem egyik sarkában keményfából ácsolt alacsony asztal, körülötte természet adta fatuskók ülôhelynek. Az egyiken kisgyerek kuporgott, aki az asztalra fektetett lapokra színes festékkel rajzolgatott-festegetett. A legifjabb Szervátiusz-sarj.

A Szervátiusz Tiborral folytatott beszélgetés után érdeklôdtünk édesapja iránt. Az ifjabb Szervátiusz szolgálatkészen elôresietett, és bement édesapjához jelenteni, hogy Kolozsvárról érkeztek látogatók. Visszatérve, kis idô múlva apja ajtajához vezetett. Déli 12 óra lehetett. Mikor benyitottunk, földszinti lakása elôszobájában elôttünk állott Szervátiusz Jenô. Ekkor értettem meg késlekedése okát: pihenhetett, mikor fia jövetelünket tudatta, most pedig botjára támaszkodva látható erôfeszítésébe került, hogy állva maradjon. Mikor beljebb kísért bennünket, láttuk csak igazán, hogy botja segítségével is mennyire nehezen tud járni. Mi, akik elôbbi találkozásaink alatt egy tagbaszakadt, nehéz életben, kemény munkában edzôdött, erôs és mosolygó szemû férfit ismertünk meg benne, most egy beesett arcú, megrokkant, szenvedô embert láttunk viszont.

Nagy volt ez a kontraszt, hiszen a régi Szervátiusz Jenô képe vésôdött belénk. Két évtizednél több, hogy egy Áprily-vers hangulatú ôszi délután (amikor a "rét deres volt, s a havasok nagyon lilák, az erdô óriás vörös folt"), a Bükkbôl hazatérôben összetalálkoztunk a magányosan barangoló mûvésszel. Vállán hátizsák, szokása szerint így járta a vidéket, a tájakat, a falvakat. A deresedô hajú mûvész kedvesen üdvözölte az ismerôs társaságot, s természetesnek tartotta, hogy velünk folytatja útját hazafelé. Kirándulócsoportunk hölgytagjai óriási "piros bogyó, piros levél" csokrot szorongattak. A szobrász gavallér gesztussal kérte el a legterhesebbnek vélt csokrot, s szolgálatkészen maga vitte tovább. Utunk a Sáros-Bükkön át vezetett. Csak ott ütközött ki, hogy a mûvész nem feledkezett bele a vidám beszélgetésbe, hanem éles, minden szépre rányíló szeme megakadt a forrás melletti hegyoldalban, a fák között meglapuló gömbkôcsoporton, amelyben szobrász képzelete egy ölelkezô szerelmespár vonalait ismerte fel. Örömmel mutatta nekünk a természet alkotta szobrot. "Olyan mûvészi — mondta egyszerûen —, hogy egy párizsi kiállításon is megállná a helyét." Csak ennyi jelezte nekünk, hogy Párizsban tanult, vérbeli szobrász szerény és közvetlen kirándulótársunk.

Tíz év múlva történt. Farkaslakán utaztunk át. A déli órában az augusztusi nap erôsen tûzött Tamási Áron sírhelyénél. Amirôl Kányádi így ír:

Kívánhat-e ember többet:

derékaljnak szülôföldet

s két cserefa tömött árnyát

szemfedônek.

Szervátiusz Jenô a "több"-ön dolgozott: fiával a farkaslaki Ábel síremlékét faragta. Napégette arcával, jellegzetes profiljával, kajla bajszával állott, és hetvenévesen, de még ereje teljében véste a hatalmas trachit sziklatömböt. Elbeszélte, milyen munkába és erôfeszítésbe került a két méternél magasabb tömör sziklatömb kiválasztása, elszállítása és felállítása. Kolozsvári emlékeket, ismerôsöket idéztünk fel, majd a beszélgetés után tovább véste a kemény követ. Hagyta, hogy csendben nézzük munkáját, figyeljük a vésôje nyomán életre kelô Tamási-figurákat, majd magyarázni kezdte a részleteket.

Augusztusban történt az utolsó találkozás is. Csakhogy már 1983-at írtunk. Az otthonról jövôknek kijáró szeretettel fogadott. Szervátiusz Jenô pesti lakásának hálószobájában egy szépen faragott karosszéken foglalt helyet, úgy beszélgettünk. Mindjárt számot vethettünk, hogy sajnos nemcsak testileg megviselt ember, hanem nehezére esik a beszéd, nagyon sokat keresgél memóriája rekeszeiben, amíg azonosítani tud bennünket. Végül sikerült megállapodnunk, hogy többször megfordultunk mûtermében, és sokszor kirándultunk a Bükkben Szabó T. Attilával és id. Jakab Antival, akinek gombagyûjtögetô természetére jól emlékezett. Szavainkra még egy mûvészi emlék is felötlött benne: a sáros-bükki forrás mellett lévô, már említett gömbkôszobor.

Beszéd közben minduntalan megállott, szavakat, összefüggéseket, neveket keresett, hogy mondanivalóját meg tudja fogalmazni. Láthatóan nagyon boldog volt, mikor végre ki tudta fejezni azt, amit mondani akart. Mûvészi pályájának legújabb állomásairól mesélt. Megmutatta azt a fényképsorozatot, amely a Cantata profana soproni felállításának mozzanatait ábrázolta. Az ottani Bányászati és Erdészeti Akadémia csarnokának falára illesztették ugyanis Szervátiusz híres dombormûvû faragványának egyik nagyarányú változatát. Beszélt nyolcvanadik születésnapjának ünnepségeirôl, nagy sikerû kiállításáról a Galéria termeiben, elismertetésérôl mûvészi körök és a hivatalosság részérôl. A fényképek, albumok halmazából különösen egyet mutatott szívesen: a pápai Jókai-szobor felavatásának fényképeit rögzítô albumot. A mûvész utolsó nagy köztéri alkotása ez, amelyet fiával együtt készített a nagy mesemondóról. Egyik-másik képén az ünneplô közönség, hivatalos személyek, mûvészek, iskolások között ott áll a zimankós idôben nagykabátban, betegségtôl görnyedten a mûvész a szobor elôtt. Mégis büszkén, hogy alkotása immár áll, közkinccsé vált, és elismerés övezi.

A fényképek azonban nem tudták teljesen elterelni figyelmünket a mûvészi környezetrôl: lakószobáját és kicsiny mûtermét kô-, de fôleg fából faragott szobrok borították. Szobáiban lévô bútorait, ácsolt ágyát, faragott asztalát és karszékét egyaránt maga készítette. Az egész az ô külön világa. Régi mesélô kedve bár csökkent, de nem hunyt ki. Akadozva, nehézkesen, szaggatottan, de szüntelenül életérôl, munkájáról, élményeirôl, emlékeirôl akart beszélni.

A természet, az erdélyi hegyek magaslottak elôtte, és nyugtatták lelkét. Így élete nagy fordulópontjának elbeszélésekor: "Mikor feleségem hibázott, fogtam a kicsi fiam kezét, és elindultam vele a hegyekbe" — mondta. Óradna, Gyergyó és Nagybánya rengetegeibe. Az erdôbe, amely a fát adja, alkotómûvészetének legjellegzetesebb kifejezôjét. A természetbe, amelynek élete végéig szerelmese volt, s számára nemcsak a megnyugvást, hanem egyben a szabadságot is jelképezte.

És a legboldogabb akkor volt, mikor az otthoni dolgokat idézte fel. Gyermekkora, ifjúsága és élete delének színhelyét, Erdélyt. Budai lakásának beteget befogadó karosszékébôl minduntalan ide szálltak és ide tértek vissza gondolatai és érzései. Ilyenkor megtört, de mindig meleg szemében öröm csillogott. Ezt idézték villájának a kolozsvári Szervátiusz-házat ismétlô formái, a régi lakás bútorai, de mindenekelôtt erdélyi emlékeit elôvarázsoló szavai: régi barátok, ismerôsök, útitársak, élmények és események. Arra emlékezett, mikor a pápai Jókai-szobor avatásának képeit mutogatva az Erdélybôl érkezett ünnepi követ nevét keresgélte emlékezetében, aztán boldogan és bólogatva mondta utánunk: Banner. De régi, erdélyi világát bûvölte elô, mikor az otthon maradt szobrairól szobafalait díszítô másolatokat készített. Így beleépültek lakásába a Cantata profana, Molnár Anna és egyéb, az ô népi hangvételû fafaragványai. Lászlóffy Aladár szóképével: a Fából faragott balladák.

Teste megtört, de lelkiereje, lendülete érvényt szerzett magának. Az a Szervátiusz Jenô, aki egykor így szólott: "Tíz karom kellene ahhoz, hogy mindent, ami bennem van, anyagba tudjak faragni." Megrázó volt látni, hogy fába vésett erdélyi világa faragását élete fogytáig, ereje végsô határáig, beteg testét meghaladó utolsó erôfeszítéssel folytatta. Annak ellenére, hogy munkájáról-egészségérôl beszélve megmutatta a szíve fölé elhelyezett elektromos ritmusszabályozót. Hihetetlen, mégis igaz: a megrokkant, ereje fogytán lévô, járni bottal is alig tudó Szervátiusz Jenô látogatásunk elôtt néhány nappal fejezte be fa dombormûvét. Pontosan megjegyeztem a rajta álló dátumot: 1983. július 27.

Ha baráti köre, környezete és elsôsorban családja bár ennyit is tett, hogy élete utolsó, hanyatló szakaszát szebbé, kényelmesebbé és gondtalanná tegye, az volt az érzésem, hogy Szervátiusz Jenô minden igyekezetével a szülôföld, az egykori szûkebb pátria emlékeibôl él. Mikor magasan fekvô lakásának ablakából búcsúzóul kitekintett (alatta a folyó, a láthatár szélén a messzeségbe veszô, kéklô hegyek vonalai látszottak), így szólt: "Olyan, mint otthon." Hamvai mellett a Duna hömpölyög, és mûveinek állandó kiállítása a kolozsvári Szent Mihály plébánia kúriájában, a Szamos mentén lelt otthonra.