Régészeti leletek, írásos emlékek tanúsítják, hogy a legszélesebb értelemben vett míves, azaz alkotó ember, a homo faber egyúttal a szintén legtágabb értelemben játékos ember, homo ludens. A munkája eredményéért/termékéért dolgozó, településeket létrehozó, város- és otthonépítô, tudományt és mûvészetet mûvelô/pártoló ember permanensen cselekvô részese a különféle szabad, társadalmi érintkezéseknek, szórakozásoknak, játékoknak. Ez utóbbiak széles skálán helyezkednek el, és az állami és helyi kormányzat, a társadalmi és erkölcsi normák értékítélete természetük és elfogadhatóságuk tekintetében koronként különbözik. Az antik világ tobzódó szórakozásait és játékkedvét a középkor számos szikáran tiltó rendszabállyal korlátozza, sôt tiltásokkal szab gátat érvényesülésüknek. Elég csupán a firenzei városállamban Savonarola, Magyarországon Temesvári Pelbárt szigorú ítéleteire utalnunk.¹ Nem történik ez másképp Kolozsváron sem. A 16. század utolsó harmadában városi határozatok tiltják — egyebek mellett — a farsangolást, álarcos utcai mulatságokat, éjjeli szánkázásokat, kiáltozásokat.² A játékos ember kedvteléseit azonban teljesen megfojtani nem sikerül, ezek az élet természetes velejárójaként meg-megmutatkoznak, a társadalmon belül az ember él is velük, különbözô színhelyeken, különféle módon. 

A szakirodalom a szabad társadalmi érintkezések, a szórakozások, a játékok színhelyeként általában a takácsházakat, fonóházakat, kovácsmûhelyeket, malmokat, piacokat, fürdôket, iskolákat, a farsangolásnak helyet adó utcákat, vásárokat, italkimeréseket említi.³ Az elsô három színhely fôként rurális társadalmi érintkezések, vigalmak helye, a többirôl azonban kolozsvári forrásokból is bôven idézhetôk adatok. Ezek számos és releváns információt nyújtanak a malmokról és az ott folyó életrôl, arról, hogy a piaci "szerek" itt is számottevô helyei az események megtárgyalásának, az azokról kialakult véleménycseréknek (esetenként pletykáknak, rágalmaknak), a városi fürdôrôl, ahol szintén találkozgatnak az emberek, mint ahogyan arról is, hogy Kolozsvár a diákság játékainak helyt adó iskolákban sem szûkölködik. A jegyzôkönyvek — elsôsorban a törvénykezésiek — bôven szolgáltatnak adatokat a kolozsváriak vásári kiruccanásairól, akárcsak a szôlôbirtokos polgárok szabad italmérésérôl, a korcsomálásról. Vélhetô, mindezeknek korabeli adatok alapján történô vizsgálata elmélyíti és árnyaltabbá teszi a kolozsvári társadalomról kialakítható képet. Ennek szellemében következik a város néhány olyan színhelyének felvázolása — nevezetesen a borgazdák korcsomaházáról, a városiak lövôhelyérôl és a gyermekek, fiatalok egyik játszóhelyérôl van szó —, ahol a szabad társadalmi érintkezések, a szórakozások és a különféle játékok folynak. 

1. Korcsoma, korcsomaház. Kolozsvári viszonylatban talán az utóbbi az adekvátabb kifejezés a borozás, borozgatás (no meg a részegeskedés) színhelyeinek meghatározására. A korabeli adókönyvekben ugyanis könnyen rábukkanunk például egy-egy sütôházra (pistorium), hasztalan keressük azonban a korcsomárlás állandó épületét — ilyet nem találunk. Ez nem azt bizonyítja ugyan, hogy a "mértéktartó" kolozsvári polgár kenyéren és vizen él, hanem annak következménye, hogy — más szabad városokhoz hasonlóan — a kolozsvári szôlôbirtokos is saját házában mérheti ki termését: korcsomárolhat. Ilyen alkalmakkor válik a polgár háza korcsomaházzá.(Ezek szerint, annak alapján, hogy a városban nincs állandó kocsmaépület, mai, bódító jelszavakkal táplált társadalmunk szokása szerint ezért senki sem agyalhatta volna ki a "kocsma nélküli város" hangzatos megjelölést, ugyanúgy, ahogy a szôlôsgazdák házaiban szabadon árusított saját termésû bor miatt nem lehetett volna Kolozsvárra ráhúzni "minden háza kocsma" ódiumát, mert a szôlôbirtokosok korcsmaházaiban idôlegesen, csupán addig mérhetik a bort — szigorú rendszabályok szerint —, amíg a saját termésbôl tart.)

A szôlômûvelés, pontosabban: a szôlômûveltetés — mert ez utóbbi kifejezés felel meg a szabad város polgárosodása azon korbeli fokának — jelentôs jövedelmi forrását képezi a városlakók jó részének, és nagyban hozzájárul a communitas anyagi gyarapodásához, jóléte biztosításához — ha nem is oly mértékben, amint ez Sopron esetében kimutatható.⁴ A mai városlakó nehezen képzeli el a nagy kiterjedésû bortermô kolozsvári és közvetlen környékbeli szôlôskerteket, mert ezeket — de még emléküket is — teljesen megsemmisítette az 1870-es évektôl pusztító filoxéra,⁵ ami gyakorlatilag véget vet az itteni szôlôtermesztésnek. Addig azonban a várost szôlôskertek övezik. Északon a Szentgyörgy-hegytôl kezdôdôen, a Brétfûn, a Nádasterén, a Nádas völgyében, a dombvonulatok déli napsütötte oldalán, a málokon — Tuzokmál, Kômál, Borjúmál, Kányamál —, a Hója lankáin, egészen Szászfenesig, a középkori kolozsmonostori apátsági uradalom területéig, délen pedig a Házsongárd oldalán és a Békás patak mentén húzódnak a kolozsvári szôlôk.⁶

A bor minôségét adatok nem rögzítik, tény azonban, hogy sem a kolozsvári polgárok, sem a szolgálatukban álló, környékbeli férfiak és nôk — szolgálók, béresek, kocsisok, szôlômunkások stb. —, sem a városi közösség darabontjai, kapuôrei, városszolgái, mi több, a városban idôzô átutazók, a nemkívánatos "lézengôk", zsoldosok vagy hajdúk nem fogyaszthatnak mást, mint a kolozsvári polgár saját termésû, jó-rossz borát. Ugyanis idegen bor behozatala Kolozsvárra, akárcsak más szabad királyi városokba — lásd a már említett Sopron esetét például⁷ — tilos, a tilalom megszegése pedig kemény büntetést von maga után.

Zsigmond király már 1414-ben, a kolozsváriak régi szabadságaira és szokásaira utalva megtiltja az erdélyi püspökség árendátorának a megszerzett tizedbor Kolozsvárra való bevitelét és árusítását,⁸ 1458-ban pedig Mátyás király rendel el általános jelleggel tiltást az idegen borok behozatalára, szintén a város régi szabadságaira és szokására utalva.⁹ Ehhez, az anyagi jólétet biztosító szabadságához és szokásához a városi közösség megalkuvás nélkül ragaszkodik, és amikor Szabó Ambrus, a város bírája — az oly gyakori vezetôi önkény megnyilvánulásaként — többek közt ezt a tilalmat 1491-ben megszegi, a városi tanács ôt halálra ítéli, minek következtében kénytelen elmenekülni Kolozsvárról — vagyonát azonban a közösség elkobozza.¹⁰

A 16. század második felében enyhül az idegen borok behozataláért kiszabott büntetés. Így 1577-ben a tanács határozatot fogad el, miszerint a bíró hozassa a pellengér alá az idegen bort tartalmazó hordót, ott ennek alját lékeltessse meg, majd a "ki idegen bort be hozna, így lenne dolga" szentencia kikiáltatásával térítené a jövôt tekintve jobb belátásra városfeleit.¹¹ Elôfordul azonban, hogy akár a rossz termés, akár egyéb okok miatt a saját termésû bor nem elegendô a szomjúság oltására. Ilyenkor a százférfiak tanácsa (az úgynevezett felsô tanács) különleges határozatokkal igyekszik a borhiányt orvosolni. 1578-ban például a borból való fogyatkozás enyhítésére a százférfiak elrendelik, hogy a városból való kivitelre senki se adhassa el borát idegennek, ellenkezô esetben a végzés ellen cselekvôtôl lefoglalják az eladott bort a város számára.¹² 

Külön esete a borból való fogyatkozásnak az a "boritalhiány", mely akkor keletkezik, amikor a fejedelem és kísérete Kolozsváron tartózkodik — no meg borozgat. Még bonyolultabbá válik a fenti helyzet, ha egyúttal az országgyûlés is a városban ül össze. Kolozsvár ilyenkor is külön határozatokkal kísérli meg orvosolni a fogyatkozást, sôt elôfordul, hogy az idegen borok behozatalának szigorú büntetésétôl — jól felfogott érdekében — eltekint, és alkalmilag a bor kis mennyiségû behozatalát elnézi. Ilyen helyzet áll elô például 1577-ben, amikor a városban ülésezô országgyûlésen a nagyszámú küldött, valamint a fejedelem és kíséretének tagjai — úgy tûnik — palackokban hozzák be az általuk fogyasztott bort vagy annak egy részét. A "circumspectus" polgárok úgy vélik, hogy ami a palackban való behozatalt illeti, nem kell a törvény szigorával eljárni, ezért a százférfiak tanácsa arra utasítja a bírót, hogy legyen "csendességben", és amíg a fejedelem és az országgyûlés a városban idôzik, ne "cirkáltassa", azaz ne kerestesse a behozott palackozott bort. Egyes honatyák leleményes, törvénytelen haszonszerzésének haladó hagyományai azonban már ebben a korban is fellelhetôk, mert, feltételezhetôen, nem csupán palackban, hanem átalagban, szénában rejtve és más módon is igyekeznek Kolozsvárra bort becsempészni. Erre utal a tény, hogy az említett elnézô magatartást elrendelô végzés zárósorában a százférfiak hangsúlyosan kiemelik: a bíró vigyáztasson, nehogy átalagban, szénában vagy egyéb módon hozzanak a városba idegen bort.¹³

A következô évben, 1578 szeptemberében, azért, hogy a fejedelem szüret elôtti közelgô bejövetele ne "periklitálhassa" a város "fô privilégiumát", a százférfiak tanácsa a város szükségére tíz hordó bort vásároltat, és elrendeli, hogy ebbôl a fejedelemnek adjanak annyit, amennyi szükséges, a többit pedig jó gondviseléssel, tékozlás nélkül adják el pénzért a fôembereknek. Egyúttal arról is intézkednek, hogy szüretig a városon egy nap három bornál többet ne kezdjenek, azaz naponként csak három korcsomaházban mérhessenek ki bort.¹⁴ Ennyit vázlatosan a kolozsváriak saját termésû borainak értékesítésérôl, a városi szôlôbirtokosok szabad korcsomárolásáról. 

Maga a kolozsvári korcsomáltatás, a korcsomaházak tartása — akárcsak a szôlôtermesztés és bortermelés — részletes bemutatása külön tanulmányt igényel és érdemel. A százférfiak tanácsa állandóan szem elôtt tartja a kolozsvári polgárnak ezeket a tevékenységeit, és évrôl évre megfelelô végzésekkel szabályozza azokat.¹⁵ Mert a polgárnak mind ezekben, mind más cselekményeiben alkalmazkodnia kell az Imreh István által meghonosított fogalom — a "rendtartó közösség" — törvényeihez. (Egyébiránt ez az ország törvényeit sohasem sértô, azokhoz alkalmazkodó helyi rendtartás, az önigazgatás — autonómia — szép írott emlékeket hagyományoz át városaink, szabad településeink "törvényalkotásairól", de fellelhetôk minden erdélyi közösség életében is.) 

Jelen dolgozat tárgyának megfelelôen a korcsomáltatással, a korcsomaházakkal kapcsolatban csupán annak felvázolása indokolt, amennyi szükséges a kolozsvári társadalmi érintkezés, szórakozás és bizonyos játékok egyik leglátogatottabb színhelyének jobb megértéséhez. 

A szabad korcsomáltatásnak — lásd fennebb — alkalmazkodnia kell a város által megszabott normákhoz. A saját termésû borát szabadon kimérô szôlôbirtokosnak, akit a városi szabályrendeletekben borgazdaként emlegetnek, ha bort kíván kezdeni, már az 1560-as statútum szerint is meg kell jelennie a bírónál, és csaplárt kell kérnie.¹⁶ A csaplár a kolozsvári korcsomáltatásban a szakmai tudása mellett a borkimérésben a bor minôségét, az alkalmazott mértékek hitelességét és a borár tisztes betartását hivatott biztosítani a közösség érdekeit képviselô személyként. Ezért már az idézett 1560-as statútum elôírja, hogy csaplár csak az lehet, aki a bíró elôtt esküt tesz, miszerint — a statútum szavaival — "igazán mér, igazán árul és igazán megadja a bor árát a gazdának". A hites csaplárok — korabeli szövegekben ôk az esküt tett csaplárok — miután a bíró jegyzékbe véteti ôket, egy-egy évre kötelezik magukat a borárusításra.¹⁷ 1584-ben a városi követelmények értelmében "lézengô" nem vállalhat csaplári feladatot, csak "örökséges" személy, más szövegben "kolozsvári örökös" — ami ingatlantulajdonos, adófizetô polgárt jelent, esetleg implicite annak örökösét.¹⁸ A már idézett 1560-beli statútum tehát még úgy rendelkezik, hogy a borgazda saját termésû bora kimérésére a bírótól köteles csaplárt kérni. A következô években a borgazda kérésére a csaplárt már a vásárbírák jelölik ki.¹⁹ A város szigorú rendtartására világít rá az az eljárás, amely szerint ha a csaplárok közül néhány nem tartja be a városi szabályrendeleteket, azt az 1560-as statútum értelmében a bíró a városi tömlöcbe, a Toronyba viteti. A százférfiak 1577-beli végzése szerint pedig — amit egyébként az 1584-es szabályrendelet megismétel — azt a csaplárt, aki a vásárbírák híre nélkül mér ki bort valamely borgazdának, illetve nem áll be ahhoz a korcsomáltatóhoz, akit a vásárbírák kijelölnek számára, Kolozsvár büntetôeszközei egyikébe — a "kalitkába" — vitetik.²⁰ A város annyira fontosnak tartja a polgári erkölcsi normák szerint szabályozni lakóinak ezt a jövedelemszerzô tevékenységét, hogy 1574-ben a százférfiak utasítják a bírót és tanácsát (az alsó tanácsot), végezzenek a korcsomák felöl oly módot és rendtartást, mely az úristennek tisztességére és a közönséges csendességre, békességre legyen.²¹ Az idézett szemlélet szerint alkotott rendtartások egörökítése és azok betartása a város elöljáróinak szívügye, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az alábbi tény: a borgazdákról és csaplárosokról az elôzô években hozott végzéseket 1583-ban a borgazdákról alkotott szabályrendeletben, 1584-ben Az kalmárok és a kereskedôrend címû szabályzatban összegzik, Diósy Gergely nótárius pedig ezeket a "törvényeket" az általa felfektetett városkönyv élére írja be.²²

Az említett szabályrendeletek ismeretében és tiszteletben tartásával a korcsomárlásnak rendszerint az a prelúdiuma, hogy a borkimérést megkezdô borgazda korcsomaházára kifüggeszti vagy földbe vert karóra fûzi a cégért, a borisszákat csalogató jelvényt. 1577-ben a város kimondja, hogy a borkimérés cégér nélkül is megeshet, cégér alatt azonban senki sem adhatja italát a város által megszabott árnál drágábban.²³ Nagy ritkán viszont a cégér nem kizárólag a borra szomjúzoknak a korcsomaházba való becsalogatását szolgálja, hanem "nézeteltérés" esetén a cégérkaró az "ellenfél" — aki eredetileg akár ivócimbora is lehetett — püfölésére is használható. Ez történik 1572-ben, amikor Kerekesné házánál, a korcsomán egy gubás kapunálló megfenyegeti Vajda István fiát, Gáspárt ez utóbbi hangoskodása miatt, és a kocsmai miliôhöz illôen, stílusosan, tettlegességet helyez kilátásba (a hangoskodást, csendháborítást egyébként tiltják a városi rendszabályok), mire kavarodás támad, és Gáspár fôbe veri egyik ivócimboráját. A korcsmabeliek riposztoznak, nekitámadnak a meztelen karddal maga körül csapkodó Gáspárnak, aki kimenekül az utcára — mindazonáltal nem sikerül eltûnnie, mert a korcsomáltató Kerekesné fia és néhány hajdú cégérkaróval és doronggal felfegyverkezve ûzik az utcán, mígnem "agyon is verték".²⁴

A rendtartások azonban nemcsak a borgazda és a csapláros erkölcsi felelôsségét szabályozzák, de kitérnek a korcsomáltatás egész folyamatára, beleértve a korcsomát látogatók magatartását is. Az említett szabályozások sorába tartozik az az 1568-as elôírás is, mely kimondja: senki se merészeljen a megkezdett jó bor után annál rosszabbat árusítani.²⁵ Ezt a szabályt némi kiegészítéssel átveszik a borgazdákról szóló 1583-as statútumba is: senki ne merészeljen egy cégér alatt egymásután kétféle bort korcsomárlani, illetve jó után hitványt mérni vagy jót más szegény borral vagy vízzel megelegyíteni. Ha kifogy a korcsomáltató bora, ez köteles cégérét bevenni, és csak egy óra elteltével kezdhet más bort, illetve teheti ki újra a cégért.²⁶

Az 1560-as statútum egyik elôírása azonban még így szól: egy helyen (tehát egyazon cégér alatt) egy napon egy hordónál többet ne legyen szabad árusítani.²⁷ A város — más fogyasztási cikkekhez hasonlóan — megszabja a bor árát is, így 1578-ban egy ejtel (kupa, mintegy 1,41 liter) bor árát négy pénzben állapítják meg.²⁸ Feltehetôen a szabad borárusítás kiváltságának szigorú betartása, a másféle jövedelmek kizárása érdekében, de a hosszan tartó dorbézolások lehetôség szerinti elkerüléséért is, már az 1560-as statútumtól követhetô az a tiltás, mely értelmében a vendégeknek nem engedélyezett étel felszolgálása vagy hozatása.²⁹ E tiltás 1583-ban annyiban módosul, hogy ha "jó atyafiak vagy szomszédok" saját pénzükön húst vagy halat hoznak a korcsomaházba, azt ott fôzhetik meg és fogyaszthatják el.³⁰

A csendháborításra vonatkozó, a más vendégek nyugalmas borfogyasztását biztosító intézkedések sorába tartozik az az 1589-es végzés, amely utasítja a bírót a korcsomákban nappal vagy éjjel randalírozó "hitvány embereknek" a városszolgákkal való Toronyba vitetésére. De a rendzavarást eltûrô borgazdát is pénzbírsággal sújtják.³¹ Ugyancsak a csendháborítás és rendzavarás elhárítására a város 1579-ben megtiltja a korcsomákban, de az utcákon is a fegyverviselést,³² az éjszakai rendbontásokat, mulatozásokat azonban más vonatkozásban is tiltó város ezeknek már elôzôleg a kocsmákban is gátat kíván vetni azzal, hogy 1577-ben megtiltja az este nyolc óra utáni korcsomárolást.³³ Nem érdektelen megjegyezni talán, hogy a város, amely a közcsendesség és a polgári erkölcs jegyében igyekszik a borkimérést szabályozni, valószínûleg úgy véli, e tevékenység jövedelmébôl illô a hitéletnek is áldozni. Erre utal az 1560-as statútumnak az a rendelkezése, amely leszögezi: vasárnap minden cégér alól kötelesek a borgazdák egy-egy fillér bort beszolgáltatni, hogy ebbôl minden egyházban (templomban) úrvacsorát szolgáltassanak. A megmaradt bor pedig a káplánoknak jár.³⁴

Ez tehát az a 16. századi színhely, ahol naponta megfordulnak mind a kolozsváriak, mind a városban idôzôk, akár találkozni egymással, akár bort inni, különbözô játékokat ûzni és természetesen — minden tiltás ellenére — dorbézolni, duhajkodni.

Ami a korcsmaházak közönségét illeti, ez igen vegyes összetételû. A kolozsvári polgárok mellett itt felvonulnak a városszolgák — úgyannyira, hogy 1578-ban a város szükségesnek véli elrendelni, hogy a kapuôrök a kapukon teljesítsenek szolgálatot szüntelen, és korcsomára ne járjanak, mint ahogyan addig látogatták a cégért.³⁵ De nagy számban látogatják a korcsomaházakat céhes legények és a városi gazdák különbözô rendû szolgálói is, bár a városi jegyzôkönyvek adataiból úgy tûnik, ezek gyakran külön csoportokban, hozott szokásaik szerint, különféle szállásokon szórakoznak, hangoskodva mulatoznak — nemegyszer a szomszédság rosszallására. (Ilyen ház a Monostor utcában Diósi István háza, amely a szomszédok szerint "latrok barlangja".³⁶) De gyakori és hangos, a város által permanensen kinyilvánított nemkívánatos vendégek a korcsomaházakban a katonarendûek, idegen zsoldosok (fôképp a tizenöt éves háború idején), a jegyzôkönyvekben állandóan rosszallással említett éjjeljárók, lézengôk, levelesített gonosztevôk, no meg a helybeli rideg (nem házas) legények. Rendszerint ôk a korcsmabeli duhajkodások, verekedések, emberölések szereplôi, jóllehet e cselekményekbôl nem hiányoznak maguk a kolozsvári polgárok sem. Bár az adott idôszakban ezek károsan hatnak a városi közösség életére, a kilengések kiváltotta tanúvallomások, perek számos értékesíthetô adattal szolgálnak a korabeli hétköznapok életére, a társadalom mélyebb rétegeinek szokásaira, szemléletére vonatkozóan. 

A díszletek és körülmények ismeretében következzék annak felvázolása, mivel töltik idejüket borozgatáson kívül a vendégek a társadalmi érintkezés e színhelyén. 

A kolozsvári polgár számára a korcsomaház gyakran az eszmecsere, vita és elkerülhetetlenül a városbeli életrôl keringô hírek (gyakorta pletykák) megtárgyalásának a helyszíne. Példaképpen említhetô Gruz Péter kolozsvári szabómester gyakori korcsmai szereplése, aki itt vitázik a hitrôl, literatus ember tudását vitatja, sôt a város tekintélyes elöljáróját vádolja, minek következtében rágalmazási perek egész sorának kiváltója.³⁷ Az eszmecserén, a szóbeli összecsapáson kívül a korcsma a fizikai összecsapások színhelye is, vagy innen indulnak ki az utcai verekedések vagdalózásai. Mindezeken kívül itt zajlanak a különbözô tisztes vagy kevésbé tisztes játékok. 

A kor egyik legelterjedtebb játéka, az antikvitásból átöröklôdött kockajáték.³⁸ Kockát játszanak a kapuközben a kapuôrök,³⁹ de a tekintélyes kolozsvári polgárok, Márton deák és Transzner Lukács, akik beteglátogatni mennek Kalmár Jánoshoz, azt egy korábban érkezett látogatóval "kockában játszva" találják.⁴⁰ Így a kockajáték nem hiányozhat a korcsomaházakból sem,⁴¹ úgyannyira, hogy a százférfiak elrendelik: az afféle lézengô legényeket, akik nem dolgoznak, a korcsomákban kártyáznak és kockáznak, a bíró vitesse a kalitkába.⁴²

Nemcsak a kockajáték dívik azonban a korcsomaházakban, hanem egyebek is. Az ördög bibliáját, a kártyát is gyakran veszik elô.⁴³ A szórakozásként ûzött kártyázásról is vallanak a jegyzôkönyvek,⁴⁴ a források pedig emellett megôrzik a mindenkori kártyázások velejáróinak emlékeit is: a kártyaadósságra kért pénzkölcsönét és a csalással vádolt játszótársét.1573-ban például a korcsmároltató János deák óvári házánál Magyari Bertalan és Gergely addig isznak, míg kártyázgatni kezdenek — és elvesztik pénzüket. Senki sem ad kölcsön nekik — és ez az indítéka a bíróság elé vitt bonyodalmaknak.⁴⁵ Ugyanabban az évben Olajos Mihály házánál kártyázik Zeoch György és Fekete Máté, miközben az elôbbi bizonyos pénzösszeg miatt "háborodott össze" Fekete Mátéval, akit csalárdnak és hamisnak szidott, majd — közhelyszerû finálé — a perpatvarkodó kártyacimborák összeverekedtek.⁴⁶

1570-ben Zeoch Márton korcsomaházában egy fehérbeli inas (fehér ruhás legény) tekézik⁴⁷, és a Váradon lakó Segesváry Gáspárt játszani invitálja: "jer el hozzám, én nálam vagyon pohár, kalán és gyûrû, valamelyik kell, én neked adok zalagul. A tekézésrôl szóló adat úgy maradt meg a törvénykezési jegyzôkönyvben, hogy a pénzben játszó azon nemkívánatos lézengô vendégek közé számít, akit lopással gyanúsítanak.⁴⁸ 

A kocsma bármilyen rendû vendégére érvényes a századunkban is fennmaradt szabály, amit egykori kocsmáinkban táblára, jól látható helyre fel is írtak: hitel nincs! Ezt a tilalmat 1519-ben a városkönyvbe is bejegyzik. Eszerint rovásra, ad dicam — azaz felírásra — vagy hozomra nem lehet inni sôt aki borra szomjúhozik, annak elôre ki kell fizetnie a bor árát. Kivételképpen, ha a polgárok valamely házban vagy lakodalomban vannak, illetve bort visznek a lövôhelyre (ad locum sagitantem vulgo "czylsthath"), akkor rovásra is ihatják a szôlôlevet.⁴⁹ Az idézett borfogyasztást szabályozó rendelkezés implicite a játékok sorába tartozó kolozsvári céllövészetre és színhelyére, a lövôhelyre is utal. 

2. A lövôhely, vagy ahogy az 1519-es idézett rendelkezésben vulgo, azaz a nép nyelvén említik, ezúttal németül: a Zielstatt másik, szabad ég alatti színhelye a kolozsvári polgár egyfajta idôtöltésének/lövészgyakorlatainak, adataink szerint azonban egyik játszóhelye is a város fiatalságának és gyermekeinek. 

A céllövészet középkori gyökerei idôben messze visszanyúlnak. Az íjjal, parittyával vagy egyéb lövôszerszámmal gyakorolt céllövészet eleinte hadi célokat szolgál — újabb kifejezéssel, a céllövészet hadisport —, mert a városfalakon, bástyákon védelmi feladatokat ellátó céhbelieknek és polgároknak az egész közösség érdekében el kell sajátítaniuk a pontos célzást. Pozsonyban már 1439-ben említik a polgárság céllövôdéjét,⁵⁰ nem sokkal korábban a kolozsvári lövôhely 1519-beli megemlítésénél. A kedvezôbb körülmények között élô társadalmakban ezek a polgári lövészegyesületek napjainkig fennmaradnak. Így például Olaszországban a dél-tiroli Felsô-Bolzano/Bozen 1968-ban ünnepli meg fennálló polgári lövészegyesülete megalakulásának 300. évfordulóját.⁵¹ Sajnos, a kolozsváriak 1519-ben említett lövôhelyének és polgári lövészeinek emlékét már csak levéltári anyag ôrzi.

A lövôhely,⁵² valamint a birtokügyekben és osztálylevelekben is említett lövôfa⁵³ a Hídkapu átellenében, a Szamos-hídon túli Szent Erzsébet ispotály és az ispotály malma felett, a Kômál alatti szôlôskertek szomszédságában fekszik. Ide járnak célba lôni a céhbeliek (mesterek és inasok), de még a diákok is, ez utóbbiak és az inasok akár lövöldözni, akár csak nézelôdni a felnôttek között, esetleg játszani.⁵⁴ Az ispotály, a malom és a közeli szôlôskertek az akkor szászok lakta Óvár hóstátjához, az ugyancsak szász Hidelvéhez tartozik. Ennek tulajdonítható, hogy a lövôhely elsô megnevezése is német nyelvû: Zielstatt. Mind a lövô-, mind a játszóhely fekvésére és az ott folyó játékokra két tanúvallomás szolgáltat adatokat. Mindkettô egy-egy vasárnapon történt eseménysort rögzít. Az egyikre azért kerül sor, mert 1572-ben, Szent Antal-nap elôtti vasárnap (június 8-án) Tompa István elmegy az egyik városkapu melletti helyre, ahol a "nyírôk mívelnek", és a megmunkálásra adott posztóját kéri. Mivel azonban nem tudja bemutatni a nyírôktôl kapott jelet — amivel a bevett gyakorlat szerint posztóját átvehetné —, szóváltásra kerül sor közte és Nyireo András között, majd egymás becsmérlése, fenyegetése következik, végül pedig Tompa hatalmaskodással vádolja Nyireot.⁵⁵ 

A másik, 1574. május 10-i tanúvallatásra tragikusabb eset ad okot. A vallatást megelôzô valamelyik vasárnap a lövôhely közelében, a lövôtéren játszó ötvösinasok és a Kapa Antal szôlôskertjében szintén játszó — a tanúvallomásokban "hidelveieknek" nevezett szász inasok között kitört verekedésben egy ötvösinas életét veszti. Elsô hallásra hajlamosak lennénk talán az esetben nemzetiségi összecsapást látni. A tanúvallomások azonban, az azokból következtethetô körülmények és esetleges újabb adatok egyéb indítékokat is megerôsíthetnek. Egyik hipotetikus indíték a más esetekben is oly gyakori utcabeliek, fertálybeliek territóriumféltése lehet, a kizárólagos birtoklást tételezô önérzet ágaskodása. A Kapa Antal kertjében játszók birtokon belülieknek, otthon érzik magukat. A más utcákból, fertályokból a játszótérre sereglettek számukra "idegenek", betolakodók, és amint kiderül, a magyar ötvösinasok a város egyik legrangosabb céhéhez tartoznak, minek okán esetleg lenézik a hidelvei inasokat. Erre utal, hogy amikor sérelmüket meg kívánják torolni a hidelveieken (akik megverték egyik társukat), mielôtt "alájöttek" a Kômálról a szász inasokra és legényekre, ezeket "kajtor had"-nak — kontároknak — titulálják.⁵⁶ Az esemény természetszerûen hosszabb kivizsgálást igényel, ehelyütt viszont relevanciája csak annak van, ami a tanúvallomásokból a szórakozást, játékot illeti egy kolozsvári vasárnapon. 

Mind a kolozsvári polgárokat (céhbelieket, árusokat), mind a sokféle szolgálót a hétköznapok munkájukhoz, munkahelyükhöz kötik. Vasárnap jut idô arra, hogy gyülekezeti életükön kívül a nap hátralévô részében a hétköznap el nem intézett dolgaikra, érintkezéseikre, szórakozásaikra is idôt fordítsanak. Ez az a nap — egyebek mellett —, amikor a mesteréhez szegôdtetet kolozsvári lakhelyû inas meglátogathatja szüleit.⁵⁷ 

Vasárnap történik az is, hogy a posztónyíró Nyireo András Tompa Istvánnal történt összetûzését követôen elindul a lövôhely felé. A célbalövés Kolozsváron a 16. században nyíllal és íjjal történik, ezt bizonyítják a városi számadáskönyvek, amelyekben gyakran számolnak el vásárolt íjakról és nyilakról, ugyanakkor ezt bizonyítja Nyireo András felszerelése is. A Hídkapu ôreinek vallomásából kiderül, hogy feleségestôl érkezik a kapuhoz, íja, nyila a kezében. Felsôruháját visszatértéig az ôröknél hagyja, akiknek úticélul szôlôjét adja meg, a nála lévô lövôszerszámok azonban arra utalnak, hogy a lövôhelyet is útjába kívánja ejteni. Visszatértekor is nála van íja, nyila, felveszi köntösét, és bemegy a kapun. Egy másik tanú úgy látja, hogy hazafelé menet szinte a folyóba — Szamosba — "ment" (felindulásból, esetleg a bor hatására?).⁵⁸ Ugyancsak vasárnap a diákok lövöldözni mennek a lövôhelyre, Filstich Péter fia pedig, aki Eottwes Orbánnál inaskodik éppen, azért megy szintén a lövôhelyre, hogy nézze a "tárgylövést".⁵⁹ 

A lövôhely vagy közvetlen környéke különbözô játékok színhelye is. Azon a vasárnapon, amikor az ötvösinsat meggyilkolják, néhány ötvösmester szolgái jatszani indulnak a lövôhelyre, illetve ott valami játékot indítanának, ekkor kezdôdik azonban a szomszédos szôlôskertben ugyancsak játszó hidelveiekkel az összeütközés.⁶⁰ Az összecsapást megelôzôen az utóbbiak, azaz a szász inasok "pely követ" játszanak,⁶¹ az ötvösinasok pedig a lövôhelyen labdáznak.⁶² 

A szabad társadalmi érintkezések, az idôtöltés, mulatozás és játékok néhány színhelyének vázlatos bemutatása arról tanúskodik, hogy a 16. századi ember, esetünkben a kolozsvári polgár és minden más rendû városlakó a gyülekezeti és közéleti, kenyérkereseti elfoglaltságai mellett — ugyanúgy, mint a kontinens más tájain — keresi a helyet és alkalmat a gondûzésre, szórakozásra, játékokra. És mert államszervezeti és — e korban még mindig döntô hatású — hitéleti keretei a nyugati társadalmi berendezkedésekhez és kereszténységhez igazodnak, az említett tevékenységek vonatkozásában térségünk és benne városunk is beilleszkedik a nyugati hatásokra kialakított keretek közé, életformába.⁶³ A gondûzés, szórakozás, játékok régészeti, valamint írott emlékei arról tanúskodnak, hogy ezeket átveszi, folytatja és helyi hagyományokba ötvözi Kolozsvár 16. századi társadalma is. Természetesen ennek az ötvözetnek elemzése további, mélyebb és összehasonlító vizsgálatokat igényel, hiszen a 16. századi kolozsvári polgárságnak a képét az "unióba" lépett magyar és szász "náció" alakítja ki, mindenik a maga hozott hagyományaival, örökségével. Az ötvözethez azonban hozzátartozik a már említett, különbözô helyekrôl származó, a képet más-más szokásokkal gazdagító, a városban szolgálatban álló vagy éppen itt "múlató", azaz idôzô, különbözô összetételû népi réteg is. 

Amint a fenti vázlatos bemutatásból kiderül, egy-egy színhely mûködésének szabályozását (például a kocsmáét) bôségesen szabályozzák a vonatkozó rendelkezések, más színhelyeket azonban e helyi "törvények" éppen csak megemlítenek. Ezek a normatív szövegek viszont nem térnek, jellegüknél fogva nem térhetnek ki arra, mi is történik valójában e helyszíneken. Így a szórakozások, játékok életszerû megismeréséhez elsôsorban azok a tanúvallomások vezetnek, amelyek az adott téren egy-egy elkövetett bûncselekménnyel, rendbontással kapcsolatosak. Ennek megfelelôen az említett tevékenységek elsôdleges forrásai a törvénykezési jegyzôkönyvek elszórt adatai. Ezek egybegyûjtésével, rendszerezésével elevenednek meg a társadalmi életen belül a fentebb vizsgált tevékenységek. 

Ezek az adatok viszont — egyelôre — csak jelzik, hol, mivel szórakoznak, mit játszanak a kolozsváriak, de nem válaszolnak arra, hogy például az említett játékok (kocka, kártya, teke) melyik változatáról van szó. Ehhez még számos új adatra és összehasonlításokra alapozott következtetésre van szükség. További kutatást igényel a szórakozások, játékok indítékainak erkölcsi szempontból történô értékelése, hiszen adatainkból is kiderül, hogy a gondûzô szórakozásként, a játékos kedv megnyilvánulásaként ûzött játékok mellett mindig megjelennek azok is, amelyeknek szándéka a nyerészkedés, esetenként bûncselekmény elkövetése. Jóllehet ez utóbbiak sem hiányoznak a kolozsváriak életébôl, a békés szórakozások és játékok is éppúgy jelen vannak városunkban, mint a kontinens más tájain. A 16. századi kolozsváriak így "együtt játszanak Európa más polgáraival — ami hagyományként sem elhanyagolható a múlt annyiszor fájdalmas és félelmetes eseménytörténeteinek ismeretében. 

JEGYZETEK

1. Endrei Walter—Zolnay László: Társasjáték a régi Európában. Bp., 1986. 7.

2. Vö. Kiss András: Források és értelmezések. Buk., 1994. 347—348.

3. Endrei—Zolnay: i. m. 6—7.

4. Vö. Pálffy Ilona: Városi levéltáraink kezdetei. Levéltári Közlemények. XVIII—XIX. (1940—1941) 365, 368, 370.

5. Az 1876-os XXIX. törvénnyel kezdôdôen számos törvény intézkedik a filoxéra terjedésének meggátolásáról és a pusztítások okozta károk orvoslásáról.

6. Pataki József: Jó szôlôsgazdák voltak a kolozsváriak. Igazság. XXXV/ 1974. 119.

7. Pálffy: i.m. 368.

8. Mályusz Elemér—Borsa Iván: Zsigmond-kori oklevéltár. IV. (1413—1414) Bp., 1994. 579 (2553. sz.)

9. Jakab Elek: Oklevéltár Kolozsvár története elsô kötetéhez. Buda, 1870. 197.

10. Uo. 291—292. — A városi tanács ítéletét másodfokon megerôsítette a hét szász szék bíráinak és esküdtjeinek törvényszéke és 1493-ban II. Ulászló király is. Uo. 292—299. — Az elkobzott javakat: házát, szôlejét nem adták vissza az önkényeskedô bíró özvegyének 1512-beli folyamodására sem. Uo. 323.

11. Az Országos Levéltár Kolozs megyei Igazgatósága — Kolozsvár város levéltára (a továbbiakban: KvLt) Közgyulési jegyzôkönyvek I/3 (régi jelzet: V/3). (a továbbiakban: KözgyJk)

12. Uo. 172. v.

13. Uo. 157. v. — Szabó T. Attila: Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. I. Buk., 1975. 1119. (a továbbiakban: SzT)

14. KözgyJk. I/3. 174.v.

15. KvLt Törvénykezési jegyzôkönyvek II/6. 62. a.

16. Kolozsvári Sándor—Óvári Kelemen: Corpus statutorum Hungariae municipalium — A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyujteménye. I. Bp., 1885. 185. (a továbbiakban: CStat I.)

17. Uo. 185—186.

18. Uo. 201.

19. Uo. 185.

20. KözgyJk. I/3. 143.v. — CSTat. I. 201. — A kalitkára vonatkozóan l. SzT VI. 50. 2.

21. KözgyJk. I/3. 108.

22. CStat. I. 196—197; 200—202. — Vö. Kiss András: A kolozsvári városi könyvek. In: Emlékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kvár, 1996. 267—269.

23. KözgyJk. I/3. 143.

24. KvLt Törvénykezési jegyzôkönyvek II/6. 24—26. (a továbbiakban: TJk) — Vö. SzT. I. 1141. 3.

25. KözgyJk. I/3. 22.v.

26. Cstat. I. 196.

27. Uo. 185.

28. KözgyJk. I. 162.

29. CStat. I. 186. — KözgyJk. I/3. 115.

30. CStat. I. 196.

31. KözgyJk. I/5. 118.

32. Uo. I/3. 197. v.

33. Uo. I/3. 157. v. — Vö. Takáts Sándor: Muvelôdéstörténeti tanulmányok a XVI—XVII. századból. Bp., 1961. 298.

34. CStat. I. 186.

35. KözgyJk. I/3. 159. — Vö. SzT. IV. 687.

35. Kiss András: Boszorkányok, kuruzslók, szalmakoszorús paráznák. Bukarest—Kolozsvár, 1998. 150.

37. Vö. Uô.: Ante Claram Bóci (Egy 1565-beli ismeretlen boszorkányper). In: Muvelôdési törekvések az újkorban. Tanulmányok Keseru Bálint tiszteletére. (Szerk.: Balázs Mihály, Font Zsuzsa, Keseru Gizella, Ötvös Péter) Szeged, 1994. 291—292.

38. Endrei—Zolnay: i. m. 26—32, 152—153.

39. TJk. II/6. 78.

40. Uo. II/7. 169.

41. Uo. II/8. 421.

42. KözgyJk. I/3. 154.

43. Endrei—Zolnay: i. m. 42—56, 156.

44. TJk. II/6. 224; II/8. 421; II/9. 287.

45. Uo. ii/6. 282. — A kártyázó "lézengôket úgyanúgy a Toronyba vitték, mint kockázó társaikat.

46. Uo. 289.

47. Vö. Endrei—Zolnay: i. m. 107—110.

48. TJk. II/5. 189. 

49. TJk. II/1. (Városkönyv) 9. 

50. Vö. Endrei—Zolnay: i. m. 116—118, 162. — Zolnay László: Ünnep és hétköznap a középkori Budán. Bp., 1969. 54, 199. 

51. 300 Jahre Schießstand in der Oberbozner "Sommerfrisch". Bozen [1968]

52. L. a 46. sz. jegyzetet és TJK. II/6. 350—355. 

53. Uo. II/7. — KvLt Facs. I. 88. sz. — A lövôfát a kérdésben levô szôlô helyének meghatározására említették. 

54. TJK. II/6. 353, 354. a.

55. Uo. 77—79. 

56. Uo. 350—355. 

57. Uo. 355. 

58. Uo. 77, 79. 

59. Uo. 353, 354. a 

60. Uo. 350. 

61. Uo. 354. 

62. Uo. 354. a.