Az oly ritka század- és ezredfordulókon — melyek egyikét nekünk, maiaknak megadatott megérnünk — a gondolatok múlt és jövô, emlékezet és elôrevetítés között ingáznak.
Nekem, gyermekkoromban Kolozsvár mindenekelôtt vizuális képet jelentett, melynek varázsa sosem foszlott szét: ragyogó tisztások tengere, az éjszaka sötét bársonyába merülô briliánsfüzér, melyet szinte önkívületben követtem a tekintetemmel, miközben a majdnem hetven évvel ezelôtti nehézkes autóbusz agonizálva erôlködött, hogy felérjen a Feleki-tetôre, azon az úton, mely örökké poros szülôvárosom, Torda felé vezetett.
Ôszi és tavaszi emlékeim közé más képek rögzültek... Az udvarok, gangok, az egész város vibrált a tûzifát aprító keretfûrész hosszú átható sikolyától; az ócska motor zihált és puffogott, igyekezve, nehogy kiessék kötelessége ritmusából. Az én földgázzal büszkélkedô Tordám — ilyen kiváltsággal akkoriban még csupán két-három város rendelkezett — maga mögött érezhette Kolozsvárt, hiszen megkímélhette magát e zajos télvárástól.
És a tél eljött... Mai, motorok és tülkölések (napjainkban a polgári házasságkötések közönséges hírharangjai...), az égett benzingôz csípôs bûze által próbára tett képzeletükkel vajon hányan tudják elképzelni, hogy ez a város valamikor hótakaró alatt élt, a reggelek meseszerû csendjében, amelyet csak az elsô szánok — e letûnt kor költôi és békés taxijai — csengôcsilingelései törtek meg?
Szép volt a hóba burkolt Kolozsvár egy-egy téli napon, melynek csendjét nem zavarta meg sem mozgósító hangú városrendészeti rendelet, sem a fehér hallgatás elleni harcra buzdító "vezénylet", olyan szavakkal kísérve, mint "sürgôsségi állapot" vagy "természeti csapás"... Akkoriban a hó még ártatlan örömet és nem gondterheltségre okot adó alkalmat jelentett.
Annyi év után még fel-feltûnik néha ez a kép, akár egy kecses Rilke-vers ködén keresztül elôbukkanva: "Es war der Tag der weißen Chrysanthemen."
A múlthoz való ragaszkodás, még a legsikeresebben lírai sem hatékony. Nem élhetjük városunknak sem jelenét, sem jövôjét a "les neiges d'antan" nosztalgiájával. Az idô önmagával együtt bennünket is a mindközönségesen "haladásnak" nevezett útra terel.
Remélem, hogy ezen az úton haladva Kolozsvárnak más lesz a hivatása, mint megannyi mai városnak — nem hagyja magát megfojtani a gépesítés molochjától. Szeretném, ha a város jelképévé nem a Hang és téboly, hanem a Megtalált Paradicsom válna.
Kolozsvár a többnemzetiségû együttélés, a kultúrák összefutásának sokszázados városa. Az oktatás, a mûvészetek és tudományok városa. E vonatkozású hírnevérôl álszerénység nélkül elmondhatjuk, hogy növekvôben van.
Mindennek alapján megkockáztatható a merész jövendölés arra vonatkozóan, ami Kolozsvár lehetne — és megérdemelné, hogy azzá váljék — a 21. században: olyan szellemi központ, közeg, mely magába olvasztja és ugyanakkor sugározza a nemzeti kultúrákat — a maguk komplementer, kreatív eredetiségében, kölcsönhatásában és egymásmellettiségében.
Vagy talán még ennél többet is merhetünk kívánni: azt, hogy az utókor olyan Kolozsváron élhessen, mely úgy váljék a szellemi élet nemzetközi fellegvárává, hogy a néhány évszázaddal ezelôtt, egy krónikás által neki tulajdonított retorikus megnevezés — "Szamos-parti Athén" — valósággá válhassék, ne maradjon puszta stílusfordulat.