A Székelyföld és Partium között szinte félúton, a négy égtáj fele vezetô fontos közlekedési utak metszéspontjánál kicsinyke kalotaszegi és még kisebb, de szétszórt mezôségi magyar nyelvgyûrûben áll a város. Nagy romlásokban leharapdosott szegélyû nyelvsziget (lassan minden erdélyi város az). De mégis mindenben más: a Város.

Elsô kolozsvári emlékem a 60-as évek elejérôl a méltóságos múlthoz és a mai városhoz is egyaránt illô. Plébánosi segédlettel a nagy javítás után nem sokkal a fôtéri templom tornyába kapaszkodtunk fel, szétnézni a magasból. A csodás panoráma után újra a földre érkezve különös csôdület vonta magára a figyelmet. Valaki felkapaszkodott Mátyás király mellé a lóra, és onnan kiabált le torkaszakadtából, amíg le nem szedték. Ó, áldott régi és mai városom: a szent magasság és hibbantság, a panoráma és paranoia buggyant együttélése.

A rokonlátogató, egyetemre járó, kiránduló kívül élôbôl aztán itt lakó lelkipásztorrá, szolgává kellett lennem, az enyéimmel együtt a várost is féltô bensôséggel. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján én is csak úgy jöttem ide vissza, mint ahogyan a fél évszázad alatt a régi Kolozsvárra rá, és nem mellé, telepedett városunk mai népességének legalább kétharmada. Siheder paplegényként vendég-gyermekkorom másik helyszíne, egy szolid kis városrész, a Györgyfalvi negyed, a kertes családi házak felé szorítóan közeledô lakótelep szakadt rám, sok-sok arccal. Szellôs, otthonos városrész volt, vastagodó "évgyûrûkkel" és sok-sok arccal.

Ízlelgettem a város hangulatát. A lelkipásztor szemében új színeket kapott színeváltozása. Gyülekezetem hagyományos városképe igazi "bálinttibori". A Pata utca elejének proletárvilágát régen és jól belém véste még a Zokogó majom. Ehhez a nosztalgikus Kolozsvárhoz, a város belül- és alulnézetéhez a hetvenes években még egy lassan összecsomagoló fiatal költô is kellett. Alig szomszédomként Cselényi Béluka akkortájt és utolsóként verselte meg a roskadó Pata utcát. Engem is megénekelt, személy, arc és név nélkül, belehelyezett a süppedô Pata utcába, ahol "vadhúsként nônek a répák", ahol a 220 szám alatt lakó lelkész "központi idegen", ahol "a házak elhíztak és megrokkantak, mint a meszes öregember", és ahol "öregasszony könyökölt ki a lepucolt járdára, lábuk után ítélte meg az embereket".

Egy város pedig akkor szegényedik el, amikor elfogynak a róla írók és hozzá alkotók.

Városrészem másik arca a kertes családi házaké, ôshonos lakóinak otthona. A telep másik sarkában, a Lupsa hóstátjaiban giblis házaival, faragott kapuival és példás mintakertészetével utolsó pillanatait élte az összefüggô magyar földésztársadalom. Mellettük az akkor viszonylag fiatal blokknegyed, a "pungásodó" magyarok nyelvében "Gyórgyén", ahol a kegyes hatalom színes és népes magyarságnak osztogatott otthont. Lakótelepre szorult magyar értelmiségünk, hitüket nem szégyellô, csupán a túlélésért kissé rejtôzködô híveim körében csodás továbbképzô iskolát járhattam ki méltóságos otthonaikban. A 70-es, 80-as évek Kriterion Tudományos Akadémiájának alkotói és kiadói lázában e korszaknak halhatatlan kegyeltjei és hallatlan szerencsései ôk. Csodás emberek, hatalmas könyvtárú roppant szellemi mûhelyek súlya alatt roskadoztak a panelotthonok, és a szabadon alkotó szellem nyomása alatt már akkor ropogott a diktatúra is.

Pedig csak ezután kezdôdött a város nagy romlása.

A Pata utca irodalmilag is hiteles helyszíneinek alakulását a lebontás elôtti állapotában a háztól házig járó, a bontottakat lelkigondozó lelkész szemével és a parókia ablakából nézhettem végig. Részese voltam persze a fiatal városnak is, az évente háromszáznál is több serdülô, nem várt, de érkezett "dekrét-gyermekek" nevelésének és konfirmálásának. De mellettük alig huszonöt évesen már egy kisebb gyülekezetre valót kísértem ki magam is a Házsongárdba. Akkor sejtettem meg az elmúló Kolozsvárt, amikor idôs gondnokom egyszer azt mondta: "Tiszteletes úr, nekem már több ismerôsöm van a temetôben, mint lent a városban." És ebben a vallomásban benne volt minden.

A Városnak pedig számtalan arca van, szinte annyi, ahányan itt élünk.

Az ôshonosban pedig minden két dimenzióra bomlik: a legbensôbb "mienk" mellett mindenekelôtt itt van ez a "másik város", a gyomrunkba könyökölve sodró. Ott, az egymásba ütközô idegenségben érezzük igazán, hogy kié is ez a város. Nincs mit áltatnunk magunkat: még ha itt nem is mindenki polgár, mindannyiunké, akik itt élünk, "azoké" is. Nem csak az utcák és parkok mozgásterének, a közintézmények kiszolgálási szándékának, de még a temetônek is életkora van, lassan a lakók arányához igazodó elpihentjeivel. Még a temetôbôl is lehet kinnebb szorulni, itt az örök nyughely sem örök.

Bennünk pedig olyan múlt századi itt minden, de legalábbis bécsi-döntésû, és egyre nagyobb a magány, saját arcképünk magánya. Egy régi fénykép, amelyen megállt az idô. Arcunk már nem a többieké, a késôbb jötteké, és ebben nem az etnikai, hanem az otthon-tartalom a döntô. Egy hozzánk hasonló világváros valahol Nyugaton 50—60 év alatt alig változik valamit. Minálunk ezalatt hányszor cserélt nyelvet, hitet, önbizalmat az itt élô polgár. A 10-es, a 40-es, az 50-es, és a 90-es évek városa mindenben más és más. Nyolcvanezer egyszemélyes Trianon, Feleken megdöntött Bécs, de bennünk meghúzott lélekhatár — elég ez egy éltre szóló szorongáshoz. Mert a mai régi kolozsváriak egyik arca a szorongás. Ezt a várost, az otthonérzet polgárjogát ellopták tôle olyanok, akik szíve nem dobban együtt köveivel. Pedig a polgárság, a civitas kiérdemelt jog és városvédô kötelesség. Mert a városok élnek, szívdobbanásuk van, és akik állampolgárai kívánnak lenni, fel kell venniük lüktetése ütemét.

Kolozsvár emberi arculatát a lakónegyedi magány is uralja, "dobozmagyarság". Kiszorultunk a belvárosokból, és a nagy negyedekbe és még távolabb, lakótelepre zárt magyarokká váltunk. Keveredik bennünk a falu és a város, együtt él bennünk a falusi otthon és a városi itthon. "Dobozomból kihajolok, amíg dobozomban vagyok, nem érhet semmi ártalom." Eltûntek a gyermekjátékok is, a magyarul játszás nyelvi kedvessége. A szüleivel együtt a lakótelepi "pungamagyar" gyermeket is beszívta a nyelvrothadás ingoványa: gyeeeremá Tíííbi. Lakótelepi magyaroké a doboz mellé a nagy nyelvi magány. Panel otthontalanság. A "somázsba" került hétvégi magyar is haza-hazatér az idôs falusi szülôkhöz felpakolni. És ahogy nôtt a nyomor, úgy nôtt az öregekhez hazajáró, felcsomagoló, hétvégi besegítô gazdasági turizmus. A poggyász pedig mindent jelent, olyan nyelvi értékeket is, amelyek otthonról még ebbe az arculatvesztett városba visszahozhatóak.

Az arányok és értékek eltolódását és elveszítését pedig csak mítoszokkal és múltba forduló illúziókkal lehet pótolni. Körülöttünk már a jelképek, nyelvünk szimbólumainak jelenlétei is csak töredékesek, és kísér mindent a térveszítettek szorongása, a görcsös misztikum. A város arca a múltba és a befele tekintés. Eltûnt egy régi Kolozsvár, és erre rávetítjük nosztalgiánkat, múltba fordulva, álmodozva emlékezôn. Az az arckép, amelyben még látunk és hiszünk, az a jövô múltja. A távolról hazanézôk városa is, amely a nagyszámú kitelepedôkkel, az elmenéssel lesz a legszebb. Maroknyi melegség a szív tájékán, maradék erô a kapaszkodáshoz. Észre sem vesszük, hogy nem találkozunk, arcok hullnak ki az utcai zsibongásból, ma is elment valaki, "az ô gyermeke is kint van Magyarba". A távlatok elfogytával pedig egyre erôsödik az emlékezés. Az itthon maradottakban már csak a mitikus pótcselekvés él, görcsös kapaszkodás a nevekbe, utcákba, terekbe. Mindig a múlt egy darabjába, a "mi múltunkba", ha már a jövôben nem nagyon hihetünk. Sajátos jelképvilág ez, melyet a szigorúan önmegvalósító fiatal nemzedék már nem érez magáénak, és nem is hisz benne.

Melyik és hol van a város igazi, jellegzetes arca? Az elmenôké és itthonmaradottaké is egyszerre. A gyermekeit a hajnali Claudiopolis vonathoz kísérô idôsöké, "mert tudja Kovácsné, mennek vissza Magyarba". A Kolozsvár mai képében egészen benne van a kifele és onnan hazafele tekintés, az odakint élés, a határokon át-, hazanyúló otthonkeresés. Aki még itt van, az is egy kicsit ott van, mert valakije ott van, oda készül, ott is és itt is egyszerre kell élnie. Itthon és otthon nagy versengése. Az utóbbi 20—30 év bármelyik kolozsvári érettségi és évfolyam-találkozóját nyugodtan meg lehetne szervezni valahol Hamburg és Kolozsvár között félúton. Ott, ahol az évfolyam él. Akik elmentek, itthon maradtak, otthon is itthon voltak. A Zágon és Rodostó kettôssége közötti érzések furcsa tudathasadása. Az itthon maradt öregekre sokszoros magány szakadt, az elmenôkre pedig a család és az otthon sokarcú szorongása.

Ma már lelkészekként szívszorongató tényként könyveljük el azt is, hogy néhány évtizede Kolozsváron is etnikumot lehet cserélni, lehet anyanyelvi kultúrértékek utánpótlása nélkül élni. Konfirmálók és elsô áldozók között egyre nagyobb számú a nyelvet nem vagy alig ismerô, és felnôtt már egy nagyszámú "nustyu" nemzedék, anyanyelv és kultúra nélkül. Már az egyház sem elegendô ahhoz, hogy nagyobb tömegeket integráló erô maradhasson. A széleken pedig olvad minden.

Melyik és hol van a város igazi arca? Átadtuk hitünket, önbizalmunkat, önmagunkról alkotott arcképünket egy kicsit a köteles-kórszak [Funar] rémképének is. Gyászos szent dolog ez minden régi kolozsvárinak, ezzel viccelni sem lehet, és mi halálosan komolyan vesszük ezt a veszélyt. Úgy tartjuk, hogy csúf és nagy vásári mulatság ez, és méltóságunkhoz illôen nem lehet és nem is illik bekapcsolódni ebbe a nagy kolozsvári commedia dell' arté-ba. Mintha mindent, és vele együtt magunkat is ehhez az állóképhez mérnénk hozzá naponta - önriogatásként. Ebbôl csapoljuk meg, benne szerezzük be napi üldözöttségünk kábítószer adagját. Önigazolásként is jól jön, hogy miért fogyogat el hitünk és jövôképünk.

Számarányának hatalma alatt önmagáért beszél a város növekvô polgárosíthatatlan tömege. Kelet-Európa megtervezett romlottságú és nyelvi arculatvesztett városaiban pedig a város a tömeg maga. A városban élô etnikumok sorsa pedig a nagy párhuzamosság. Minimálisra csökkentett kapcsolatláncon élünk, dolgozunk, járunk-kelünk, szeretünk és gyûlölünk. A többségi Kolozsvárról pedig keveset tudunk, és még kevesebbet akarunk tudomásul venni. Kapcsolatot alig tartunk, nem barátkozunk, még azt sem lessük meg, hogy miben van a többségiek gyors érvényesüléseinek titka, mert elkönyveljük, hogy azért, mert ôk mindenben mások. Elkezdôdik az osztozkodás, a küzdelem az igazi Kolozsvárért. Mi azt mondjuk, hogy a miénk, és csak az igazán és ôszintén bevallott múlttal együtt igazi ez a város. Ôk meg azt, hogy a nagy honfoglalásban mindennek újjá és ôhozzájuk hasonlóvá kell lennie. Ôk is tudják, érzik, hogy minden, ami történelem, az nem vagy csak alig az övék, és így mindezek a mitikus tárgyak és értékek alig kapnak szerepet. Még jelképeset is alig. Minden, ami a múlt, az úgy él itt számukra, mint a még el nem tüntetett.

Az osztozkodás része a jelképek harca is, a város újkori lefoglalása. Eszeveszett küzdelem a készen kapott városban hatalommal megszerezni az egyensúlyt és túlsúlyt.

Kolozsvárnak számtalan arca van, szinte annyi, ahányan itt élünk. Ez a város pedig mindannyiunké, kiknek lakóhelyünk, otthonunk. A régieké és újaké, az itt élôké és a késôbb jötteké, az elmenôké és maradottaké. Jeruzsálemtôl Stockholmig ezernyi Kolozsvár. Közöttük nekünk a sorsunk itt az egyre nagyobb magány, saját arcképünk magánya. Mert a legszomorúbb benne az, ami szinte helyrehozhatatlan. Amit örökre le kell zárnunk magunkban, ami talán soha nem jön vissza. Pedig csak addig igazán a mienk, amíg a történelmi emlékeink mellé otthonunkként magunkénak érezzük benne a jövô városát is.