Az Apostrof és a Korunk szerkesztôsége közösen indította el a Nyílt Társadalomért Alapítvány támogatásával azt a rendezvénysorozatot, amelynek elsô eseményére szeptember végén került sor a Bánffy-palotában. A havonta ismétlôdô találkozókon egy-egy román és magyar elôadó a két irodalmat és kultúrát összefûzô kapcsolat és kölcsönhatás szálait keresi.

Cioran 1937 júniusában jutott el elôször Párizsba. Visszatértekor ezt írta barátjának, Arsavir Acteriannak: "Bizonyára tudsz már róla, hogy Párizsban voltam... A múlt felszámolása számomra sokkal drámaibb folyamat, mint bárkinek. Múltamon az utóbbi hét évet értem, melyek a folyamatos rettegés, tehetetlenség és melankólia közepette teltek el. [...] Minekutána hét évig mást sem tettem, mint a legelvadultabb filozófusok olvasásával növeltem szenvedéseimet, most itt az ideje, hogy határozottan fellépjek önmagam ellen." Cioran ezeket a sorokat 26 éves korában írta. Ismert, vitatott író: a Pe culmile disperãrii (1934), a Cartea amãgirilor (1936) és a Schimbarea la fatã a României (1936) szerzôje. Az elsô két kötet szubjektív metafizika, az utóbbi pedig történelem-filozófiai és kulturtörténeti "értekezés", központi témája Románia. A kéziratban már kész új könyv, a Lacrimi si Sfinti 1937 telén-tavaszán született Brassóban, ahol középiskolai tanárként mûködött. Egyébként az volt egyetlen munkahelye egész életében.

Miként a dokumentumokból, a barátokhoz címzett levelekbôl és a róla szóló vallomásokból kiderül, a fiatal filozófus számára 1937 válságos év és ugyanakkor törésvonal. Szakított múltjával, érdeklôdési körével. Mindennél fontosabb azonban, hogy megszabadult rögeszméjétôl, mely így szólt: Miként alakulhat át a román történelmen kívüliség történelemmé a szó szoros értelmében? Hogyan jöhet létre a román szubkultúrából teljeskörû kultúra? Miként ugorhat át korokat Románia úgy, hogy felébred évezredes álmából és a tényleges történelmi idô részévé válik? Ebbôl a rögeszmébôl született 1936-ban a Románia színeváltozása. 1937 tehát a román "betegségbôl" való kigyógyulást és a Romániától való (eleinte akaratlan, késôbb tudatos) elszakadást jelentette. Lassú, fokozatos, fájdalmas elszakadás volt, néha-néha rövid visszaesés követte, aztán 1946-ban véglegessé vált.

1937 novemberében tért vissza Párizsba, a bukaresti Francia Intézet ösztöndíjával, és bár sosem doktorált, így lehetôvé vált számára, hogy a gyógyító hatású semmittevés éveit töltse Franciaországban. Csupán 1940 késô ôszén tért vissza hazájába, s akkor is csak azért, mert kényszerítették. Románia repatriálta a németek által elfoglalt Franciaországban élô polgárait. Szerencsétlen visszatérés volt, Cioran élete végéig bánta is azt a három hónapot. Románia akkoriban legionárius állam volt, ô pedig elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy közölt néhány politikai cikket, amit késôbb keservesen megbánt. 1941 februárjában tért vissza Franciaországba —, de persze fogalma sem volt arról, hogy örökre.

Franciaország és kiváltképp Párizs megszabadította a Románia és a románság kérdése okozta mérgezéstôl. Cioran történelem- és kultúraszemlélete spengleri alapokra épült. Azt vallotta, hogy a történelem alapegysége nem a nép és a náció, hanem az az óriási élô szervezet, ami a nagy, kiteljesedett, felsôbbrendû kultúra. Számuk korlátozott. Spengler nyolc hasonló nagyobb organizmust különített el. Román tanítványa nagy kulturális modellnek az ókori Görögországot és Franciaországot nevezte. Spengler szerint a kultúráknak három életszakaszuk van: a kultúra elôtti kor, amikor az emberi közösség alapja a formátlan primitív nép; a kultúra korszaka, amikor kialakul a pszichikai kohézió alapján a nép, a kultúrában létrejönnek a szellemi élet magasrendû formái: a mûvészet, a vallás, a tudományok és a filozófia, történelmi szinten pedig a nemzet. Történelemrôl csakis ebben a kulturális periódusban beszélhetünk. A nagy kultúrának négy évszaka vagy négy életkora van. Tavasztól ôsz, illetve gyemekkortól az öregség felé halad. A harmadik korszak akkor jelenik meg, amikor lezárul a nagy kultúra hozzávetôleg ezer éves történelmi ciklusa — ez már nem történelem, hanem utókor. E népek kilépnek a történelembôl és "kultúra utániak", más szóval "fellah-népek" lesznek.

A 18—19 éves korában elsajátított spengleri eszmerendszerhez Cioran élete végéig hû maradt. Ezért állította, hogy Románia nem kultúra, a románság pedig nem nevezhetô nemzetnek, csupán népnek. Szerinte a román friss keletû és nem nagy kultúra, a román múlt pedig ezeréves történelmi álom. Emiatt nem beszélhetünk román történelemrôl, csupán történelem elôttiségrôl ("subistorie"). Cioran soha nem látott kérlelhetetlenséggel és hallatlanul erôs hangnemben — éppen a hazája iránti kétségbeesett szeretettôl hajtva — bírálja Romániát meg a román realitást, és meghirdeti "Románia színeváltozását", egyfajta Európához igazodó szinkronizáló "történelmi ugrást", akárcsak Eugen Lovinescu. Általános érvényû, utópikus terv ez az ország azonnali átalakítására.

Amikor 1937-ben Romániából Franciaországba, Szebenbôl Párizsba költözött, valójában a román történelmen kívüliségbôl a francia kultúrába vándorolt át. A francia kultúrát, akárcsak Spengler, ô is a negyedik életkorába lépett kultúraként, vagyis civilizációként határozta meg. De vajon mit tesz Cioran, amikor áttelepszik a történelem elôttiségbôl a civilizáció alkonyába? Párizsban Cioran szebeni és bukaresti életmódját folytatja. Majdnem szegény diáknak mondható, nincs programja, sem határozott célja, hiszen "semmit sem szabad tennünk, ami lekötne minket". Meggyôzôdése, hogy "sokkal nemesebb foglalkozás Párizsban koldulni, mint Bukarestben uraskodni", éppen ezért már 1938-ban végleg eldönti, hogy nem tér vissza hazájába. Dolgozik, vagyis ír, de rendszertelenül, esetlegesen, semmiféle meghatározott terv nélkül. Alapjában véve átadja magát az örök vakációzás élményének. Egykor, szebeni évei alatt álmatlan éjszakáit a város középkori utcáin töltötte, beszédbe elegyedett a ritka járókelôkkel, vagyis a részegekkel, a koldusokkal és a kurvákkal — ugyanezt teszi Párizsban is, feleleveníti a lecsúszott egyénekkel a kapcsolatot. Érdekli a "zavarodott elméjû, összetört embertípus", az "éjszaka hölgyeivel" barátkozik. Ôk állnak legközelebb hozzá, tôlük vesz leckéket az életrôl, vagyis ôk a filozófiatanárai. Jóval mélyebben és igazabban gondolkodnak, mint a rendszerezô filozófusok. Ez utóbbiakat azért veti meg, mert semmiféle eredetiséget nem mutatnak, és érzéketlenek az emberi nyomor elôtt. Cioran elsô könyvétôl az utolsóig azt vallja, hogy az ember az a létezô, amelynek létre sem kellett volna jönnie. 22 éves korában "a halál szakértôjének" vallotta magát, most átéli a boldogság különös élményét. "A boldogság csakis egy párizsi szállodában képzelhetô el, angol költôk olvasása közben, álmodozva, gondolatok nélküli várakozásban. Ezt teszem én is, és persze emellett még ezt-azt" — írja Mircea Eliadénak. Ha emberek közé kell mennie, inkább a nôk társaságát keresi, udvarol, szerelmes lesz és kiábrándul.

A tökéletesnek képzelt, Paradicsomnak látott Párizsban Cioran szállodák manzárdszobájában él, diákmenzákon étkezik, nem dolgozik, és nyilvánvaló, hogy ennélfogva nem is keres. Szabad, lustálkodó, szerény, de varázslatos életmódot folytat, ösztöndíjából él. Élôsködô kíván lenni, olyan értelemben, ahogyan Sartre Baudelaire-rôl mondja, hogy élôsködô vagyis olyan ember, aki immár nem tartozik osztályához, hanem a gazdagok tartják el. Cioran már bukaresti egyetemista korában mutatott élôsködô hajlamokat, amikor igényt tartott bentlakásra és kosztra. Ezt tette 1933—1935 között Németországban, ezt folytatta elsô franciaországi éveiben is. Bizonyára haláláig így élt volna, ha megengedik neki. Miután a Traité de décomposition (1949) címû munkájával már megtette az elsô lépést a francia könyvpiacon, finoman figyelmeztették, hogy immár túllépte azt az életkort, amikor még diáknak számít, és menzán étkezhet. Szándéka nyilvánvaló volt: "Manzárdszobában lakom, diákmenzán étkezem, nem dolgozom, tehát értelemszerûen nincs jövedelmem. Nem ítélhetem el a kegyetlen sorsot, mivel lehetôségem volt 35 éves koromig szabadon, társadalmon kívüliként élni. Logikám mindig is egyszerû volt. Amikor már nem folytathatom így tovább, fôbe lövöm magam" — írja 1946-ban. Tudjuk, hogy mindvégig sikerült, sosem kellett szabályos munkát végeznie, igaz, hogy csekély bérû tetôtéri szobájában meglehetôsen szegény emberként végezte.

Ha a párizsi tapasztalat mindössze az anekdota szintjén marad, akkor édeskeveset jelentett volna. Komoly kihatással volt viszont a filozófiai mûre, errôl pedig már érdemes beszélni. Cioran lemond a román nyelvrôl, és franciául ír, francia szerzôvé válik. Az életrajzi adatok ismeretében nyilvánvaló, hogy Cioran a román korszakban vallott politikai nézeteit tagadja meg ezáltal. Arról a meggyôzôdésrôl van szó, amely 1933—1937 között született politikai írásait jellemzi. Ez a vonulat fedezhetô fel a Románia színeváltozása címû könyvében is, amelyben egyfajta szélsôséges megoldás: az állandó forradalom, a diktatúra, a nemzeti kollektivizmus mellett érvel. A társadalmi igazságosságról a baloldal eszményét vallotta, realitássá viszont szélsôjobboldali politikai eszközökkel kívánta változtatni. Késôbb élete végéig bánta 1933—1941 közötti politikai irányvesztését, és elhatározta, hogy soha többé nem ártja bele magát semmibe. Ehhez tartotta magát. A szélsôjobboldali eszmék hívébôl "gyógyíthatatlan liberális" lett, akinek szemében a legfôbb érték a szabadság — saját szabadsága és mindenki másé.

Cioran nemcsak politikai nézeteivel szakított — minden kötelékét megszakítja Romániával. Bonyolult, többirányú folyamat ez. Többé nem tette be a lábát Romániába, nem írt többé románul, és keményen bírálta a román történelem elôttiséget. És mindezt tetézendô, számtalanszor letagadta, hogy román.

Cioran identitáskeresése 1933-ban kezdôdött Berlinben. Amíg hitt abban, hogy Románia képes egyik napról a másikra elindulni a nagy kultúra felé vezetô úton, és jelentéktelen államból igazi politikai hatalommá válni, vagyis 1933—1941 között messianisztikus hévvel próbálta írásaival megváltoztatni az ország arculatát. Könyve nacionalista kirohanásokat tartalmaz, de az ô zsidó- és magyarellenessége nem egyfajta vulgáris nacionalizmus terméke, meglehetôsen összetett érzések jellemzik, csodálat vegyül benne irigykedéssel és megvetéssel. Franciaországban Cioran többször is kijelentette, hogy magyar, vagy "magyar-román keverék", illetôleg zsidó. "Metafizikai értelemben véve zsidó vagyok."

Párizsban Cioran jellegzetes kivándorlóként élt. Nem attól való félelmében nem kérte soha a francia állampolgárságot, hogy a franciák tudomást szereznek szélsôjobboldali múltjáról, hanem sokkal inkább a Románia elleni gyûlölete miatt. Ebbôl az érzésbôl fakadtak filozófiai és gyakorlati tapasztalatai. Mivel hazaszeretete politikai és morális kátyúba sodorta, arra a következtetésre jutott, hogy soha semmi kötöttséget nem szabad elfogadnia, egyetlen szervezett csoporthoz sem szabad tartoznia, még akkor sem, ha ez a lehetô legsemlegesebb csoportosulások egyike. Párizsban élte le az életét, de sehova sem tartozott. Párizsinak vallotta magát, de semmiképp sem franciának. Egyetlen "törzs" gondjai vagy panaszai sem tudták többé megindítani. Boldog volt, hogy közelrôl figyelheti Franciaország naplementéjét, a francia véget — vagy tágabb vonatkozásban Európa alkonyát.

A nyugati kultúra alkonyának gondolata határozza meg Cioran francia nyelvû mûveit. Minduntalan azt hangoztatta, hogy az európai civilizáció haldoklik, ez a világ már mindent kipróbált, ritmusa elviselhetetlenné vált, ebben a világban a régi istenek helyét a haladás istensége vette át, ez a civilizáció saját magát fojtja meg. Így hát a jövô nem hozhat mást — jósolta a filozófus tetôtéri szobájában —, mint összeomlást. Az emberiség is el fog tûnni, mert az ember maga természetellenes, születésétôl fogva elhibázott lény. Cioran felosztása a civilizáció periódusairól bibliai archetípusokra valamint hegeli és schopenhaueri sugallatokra épül. Három jelentôs idôszakaszt különít el, ezek a történelem elôtti, a történelmi idô (attól számítva, amikor az ember az idôbe "hullott", vagyis Ádámtól) és a történelem utáni idô. Ez utóbbi úgy jön létre, hogy az ember kiesik az idôbôl, vagyis "lezüllik". Szerinte a vég közeledtének legnyilvánvalóbb jele éppen az, hogy a ritmus egyre gyorsabb, a világot és a dolgokat egyre nagyobb sietség hajtja, mert az ember azt a hiú reményt táplálja, hogy fejlôdésével meglepheti az Urat.

Szabó Géza fordítása