Az elôttünk álló század- és ezredvég valami nehezen meghatározható történelmi és kulturális tapasztalategyüttesként, akaratlanul is, számadásra késztet: számot adni az elmúlt századról, akár (nagyképûen) az elmúlt évezredrôl is, hátha jobban megismerjük jelenünket s magunkat is, ha kiterjeszkedünk az idôben, és így belátható lesz (esetleg), hogy a ránk leselkedô elkövetkezô századból, akár az elkövetkezô ezredévbôl is, mi jön felénk. Aligha vitatható, a szellemnek ezt a múlt felé figyelô, de a jövôre számító elszámolásingerét a félelem táplálja; már csak azért sem, mert a számadásra késztetô (történelmi és kulturális) tapasztalategyüttes borzongató meg gondba ejtô. A félelem fûtötte számadáskényszer ellenére sem hiszem, hogy katasztrófa jön felénk; legalábbis nem a múltból ismert katasztrófafélék egyike. Sokkal inkább a civilizációnak egy soha nem látott egységesítô és központosító tendenciája tart látszólag sokat ígérni, holott — gondolom — a homogenizáló civilizáció arc nélküli terrorja elé nézünk. A mindent átitató globalizációt hirdetô civilizációs egyenruhát azonban nem a kultúra testére szabták, mert a mûveltség (eddigi tapasztalataink szerint) alapvetôen individuális teljesítmény, és rosszul áll rajta a készruha. Aki egyenruhát visel, nem tûri a különbözést, csak egyetlen szótárt ismer, s abból is leginkább a veznyszavakat. Ebbôl eredhet a század- és ezredvégi bôven közölt számadásokat behálózó félelem: a civilizációs egyencsizma nem ismer kivételt, ezért kíméletlen.

Mégsem halasztható a válaszkeresés a számadás kérdésére, túlságosan éles a század- és ezredvégi kihívás. Ha az újra való várakozás közben félelem szorítja is el a torkunkat, szembe kell nézni a múlttal, a tradícióval mindenképpen, mert a hagyománnyal való számvetés és szembenézés belátást jelent a kultúra, az irodalom, a szellem — egyszóval a nyelv — jelenébe, hiszen csak így lehetséges a történô lét megismerése. Ám mi jelenthetô ki a történeti lét megismerését feltételezô hagyományról a századvégen? Mi választottuk individuális teljesítményekre épülô kultúránkkal, vagy a hagyomány választott bennünket, és írta elô nekünk a kultúrát cseppet sem reménykeltô jelenünkben? A többes számú kérdezés formáját az a ketegoriális szemlélet indokolja, miszerint a hagyomány mindenkor közösségi élmény és tapasztalat, amibôl annak látszat következik, hogy mindenki a közösség számára mindenkor közeli, így jól érthetô és mértékadó. A jól érthetô és mértékadó hagyomány a közösség viselkedését kényszerítô értékrendként szabályozza és irányítja. Ez az értékrend persze nem állandó, ám átalakítása és megváltoztatása hosszan tartó, küzdelmes folyamat. És ezt a küzdelmet nem a közösség vívja, mindenkor a más, a különbözô, az eltávolodást kezdeményezô egyéni "nyelvi" teljesítmény. E teljesítmények nyomán a közösség a hagyomány mértékadó értékrendjét közlô szavak használatától eltávolodik, és lassan hozzászokik az egyéni teljesítményt reprezentáló új szavak használatához, amelyekrôl persze mindig kiderül, hogy maguk is a hagyományból származnak, miként azok, amelyeket elfeledtünk. Ez a küzdelem — Richard Rorty megfogalmazása szerint — "egy begyökeresedett, de alkalmatlanná vált szótár és egy új, félig kialakult szótár között" zajlik. Miközben emez új szótár "homályosan nagy dolgokat ígér". (R. Rorty: Esetlegesség, írónia és szolidaritás. Jelenkor, Pécs, 1994. 23.)

Ha a — homályosan — "nagy dolgokat ígérô" új évszázad és új évezred küszöbén a mindent egyenruhásítani szándékozó civilizációs szótár eluralkodásától való félelmet emlegetem, akkor nem a mostanában oly populáris, mindent kaotikusnak láttató katasztrofizmus és annak sokféle változata közül valamelyiket — mondjuk, az irodalom, a szó mûvészetét beárnyékolót — teszem szóvá, hanem a nyelvnek arra a helyzetére utalok, amely a történeti lét hagyományból származó megértésébôl következik. Arra utalok, hogy a költészet a századvégre árnyékhelyzetbe került, és ennek alapján kérdezem: kimozdítható-e a szó mûvészete az egységesítést hirdetô civilizációs tendenciáktól beárnyékolt nyelv és kultúra egyre kopottabb, eróziókkal tépett helyzetébôl?

Példám a kisebbségi irodalom, mi lehetne más. Fôként azért, mert a központ és periféria kérdését, a "nagy" és a "kis" kultúrák és irodalmak oly sokat emlegetett oppozícióját közvetlenül mintázza. Jelezve, hogy minden központ valamihez képest periféria, és minden periféria valamihez képest központ. Ami természetesen viccnek is rossz. De a rossz vicc is elmond annyit, hogy központ és periféria, egyetemes és kisebbségi kapcsolata a kultúra és az irodalom területén meg nem szüntethetô gondot jelöl, leginkább természetesen, ha nem kizárólagosan, a periférián, a kisebbségben élôk számára. Mert ki beszél itt a "kisebbségin" kívül majdnem mindig peremlétrôl és a tôle szinte elválaszthatatlan provincializmusról? Nemrégiben valaki azt mondta, a vidéki jellemvonása, hogy színikritikát (is) olvas. Miért olvasnak a periférián színikritikát? Nemcsak azért, mert a színház távolra esik. Valószínûleg azért is, mert a színikritika éppúgy illuziókeltô, mint maga a színház, az illuzió pedig könnyen "terem" a peremvidék talaján. Ilyen hatáskeltésre az irodalomkritika alighanem alkalmatlan. Más szóval, aki központ és periféria, központ és vidék kapcsolatát emlegeti, az illuziók világába lépett. Nem öltötte magára a mindent egységesítô civilizációs egyenruhát.

Példám tehát a kisebbségi irodalom, választ váró kérdésem pedig, hogy a századvég záró évtizede teremtette helyzetben, katasztrófák és illuziók összjátékában, változások és átalakulások közepette van-e esély a kisebbségi kultúra fenntartására a periférián. A fenntartás itt nem egyszerûen "megôrzést" jelent, hanem "teremtést" is — régóta ismert kolonális helyzetben.

Ha a kisebbségi, akkor a "vajdasági irodalom" a példám és mintám, pontosabb szóhasználattal a "vajdasági magyar irodalom" vagy — ha úgy tetszik — némi gúnyolódó és (ön)ironikus felhanggal, a szokásos "jugoszláviai" helyett a "szerbiai magyar irodalom". (Errôl a "névváltásról" lesz még szó a késôbbiekben. Kétség nem férhet hozzá, ez a nevében is elbizonytalanodott kisebbségi irodalom (és kultúra), gondolom, eltérôen a szlovákiaitól és az erdélyitôl, mély válságban van, az illúzióvesztés árnyékában, a civilizatorikus felszámolás állapotában, ami mind együtt azt jelenti, hogy a megszólítás és a megszólítottság válságában, azzal nyelv és beszédszomj gyötri már évek óta, olyannyira, hogy mostanában saját — mélyen beárnyékolt — helyzetérôl sem igen gondolkodott el, mert fogytán az ereje. Mintha véget ért volna a története. Jelképes jelentése van annak, hogy a vajdasági (szerbiai) magyar irodalom súlyos krízisének éveiben Bori Imre befejezte évtizedekkel ezelôtt megkezdett (jugoszláviai magyar) irodalomtörténeti kutatásait, és 1988-ban — a század- és ezredvégen — kiadta A jugoszláviai magyar irodalom története címû, majd négyszáz oldalas nagy, összefoglaló, a nevezett tárgykörben mindent vagy majdnem mindent körültekintôen feltáró munkáját. Ha ezt a nagyszabású irodalomtörténetet — nincs még egy hozzá mérhetô kisebbségi (magyar) irodalomtörténet — a vajdasági magyar irodalom mai válsághelyzetében tükröztetem, akkor valóban arra kell gondolnom, hogy ez az éppen végét járó évszázad második évtizedének végén kényszerhelyzetben született irodalom, a kisebbségi magyar irodalmak egyike, befejezte választott (vagy rámért?) küldetését, története a század utolsó évtizedének háborús zivatarában megszakadt, mégpedig — úgy látszik — a folytatás, az újrakezdés, a század- és ezredvég metaforájával felvillantott "átfordulás" igazi reménye nélkül. Ezért lehet Bori Imre irodalomtörténetének — szándéktól független és messze esô — szimbolikus jelentése.

Mitôl fosztotta meg a most záruló háborús évtized a története szerint még "jugoszláviai", a mai elbizonytalanított szóhasználat szerint ismét "vajdasági" magyar irodalmat? Elsôsorban a térélménytôl, a tágasság, a nyitottság élményétôl, még akkor is, ha ezen élmények értékalapja a sokat ígérô, ám homályos, félig kialakult, új(nyelvi) szótárakban hamis illúziónak minôsül. Függetlenül a megítélés változásától, Tolnai Ottó metaforájával erôsítem meg, hogy az egykori jugoszláviai magyar irodalomnak volt tengere (errôl szól Bori Imre irodalomtörténete), ami pedig ebbôl a tengerbôl az új országban megmaradt, nem ugyanaz a tenger: nemcsak jóval rövidebb partszakasza vagy a hiányzó szigetvilág miatt, hanem a magyar (nemcsak kisebbségi) kulturális emlékezetben elfoglalt helye miatt sem lehet ugyanaz. Az évtizeddel ezelôtti ország tengere Isztriával, a Kvarneróval, Dalmáciával és szigetvilágával, a zárai ezüst kegytárgyakkal meg Dubrovnikkal nem pusztán földrajzi értelemben tágas térség az akkori (bár még mindig élô) kisebbségi — "jugoszláviai", "vajdasági" — magyar irodalom élményrendjében, hanem idôt és teret, történelmet és kultúrát, legendát és romokat, hegycsúcsokat és sírhelyeket összekötô hagyományvilág. Tudjuk, a hagyományvesztés a legnagyobb veszteség, aligha élhetô túl. A század utolsó évtizedének háborús története ettôl a mozgalmas (tág és nyitott) térélménytôl, Európát és a magyarságot összekötô, a magyar történelem régi évszázadait is felidézô örökségélménytôl fosztotta meg a jugoszláviai, vajdasági magyar irodalmat, és tette szó szerint is kisebbségivé.

A veszteséglista másik tétele a több, a "sokaság" által teremtett, létrehozott és fenntartott egyensúly és arányosság élménye. "Abban" a régi Jugoszláviában több nemzet és több nemzeti kultúra élt, ha nem is együtt, ahogyan sokan hinni vélték, vagy remélték, de legalább egymás mellett, amibôl elég nyilvánvalóan következett, hogy a nemzeti kultúrák természetes és semmiképpen sem törölhetô zártsága, valamint az egymás mellett élésbôl fakadó majdnem kényszerû s mindenképpen fenntartandó nyíltsága a rejtett és sokszor rejtélyes konfliktusok egész sorozatát hozta el, nemegyszer drámai helyzeteket teremtve a kulturális térségben, összeütközéseket, indulatok és szenvedélyek fellángolását, bizony sokszor a történelembôl fakadó sértések és sértôdések sorozatait táplálva. Ám a konfliktusokkal terhelt több kultúra (a kultúrák "sokasága" egy ország határai között) spontán módon akár önvédelembôl is, identitását (zártságát) megôrizve, hogy külön-külön létezhessen mint (nyitott) kultúra, egyensúlyt és arányokat teremtett, a kultúrák — ha mégannyira is akadozó — párbeszédét folytatta, ami semmiképpen sem volt (nem is lehetett) ideális világ, de elviselhetô világ volt nemcsak a több "többségi", hanem a több kisebbségi irodalmak és kultúrák, így a kisebbségi, akkori szóhasználatban "nemzetiségi" magyar irodalom és kultúra számára is. Még akkor is, ha a kultúrák közti akadozó és töredékes párbeszédbe ez utóbbi csak messzirôl, idegenként és közvetve szólhatott bele, hiszen aligha lehetett megszólító vagy megszólított, ami azt jelenti, hogy inkább volt befogadó, mint kibocsátó kultúra, de így is részese, ha nem is igazi résztvevôje az akkori nagyon is felszabadult kulturális játéktérnek. Még akkor is volt valamilyen szerepe, még akkor is, ha ez a szerep sohasem fôszerep, még akkor is, ha az általa elképzelt kulturális mozgás- és játéktér, miként rendre kiderült, alapvetôen hamisnak bizonyult. Az elveszejtett országgal a jugoszláviai, a vajdasági magyar irodalom és kultúra azt az egyensúly- és arányosságélményt is elveszítette, amit egykoron — számára is — a több egymás mellett élô kultúra rejtett meg rejtélyes küzdô- és konfliktustere teremtett meg, majdnem ösztönösen, hogy irodalomként és kultúraként létezhessen. Amióta a vajdasági magyar irodalom és kultúra egy, a szerb "többségi" kultúra és irodalom mellett él, szó sem lehet a fent említett egyensúly- és arányosságélményrôl, minek folytán rendre meg is szakadtak a másik (a többségi) felé vezetô intézményes útjai és kapcsolatai. A vajdasági magyar irodalom mostantól kezdve nemcsak nevében, hanem lényege szerint is kisebbségi kultúra.

Ebbôl következik a veszteséglista harmadik eleme, az a könnyen belátható tény, hogy ennek a kisebbségi irodalomnak többé nincs rálátása a kultúrák konfliktusos párbeszédére, aminek meglétébôl korábban számára vitathatatlan elônyök származtak, többek között a kultúrák közti párbeszéd tapasztalataiból, az eltérések és különbözések megfigyelésébôl, a nemzeti kultúrák egyidejû zártságának és nyitottságának felismerésébôl, a történeti összefüggések megértésébôl, a nyelvek és beszédmódok más-más értékrendet felállító struktúráiból. Ezen elônyök birtokában a vajdasági magyar irodalom idônként el is kapatta magát, fôként miután megismerte és beletanult az összehasonlítás módszerei nyomán a szövegköziség és a kultúrköziség szerteágazó teóriáiba.

A tágasság és nyitottság, az egyensúly és arányosság élményétôl, a nyelvek és beszédmódok konfliktusos párbeszédétôl elzárt, vélt vagy valóságos elônyeitôl megfosztott vajdasági magyar irodalom az országveszejtô háborús századvégi évtizedben írók és olvasók majdnem tömeges eltávozásával alaposan meg is fogyatkozott, intézményrendszere elszegényedett, jövôje és távlatai kérdésessé váltak. Ezért mondható, egyelôre feltételesen, hogy mintha véget ért volna a története. Meg hogy Bori Imre irodalomtörténeti munkája pontot tett egy nyolc évtizedes (irodalom)történet és történeti önismeret végére. Jó volna, ha azt is mondhatnám, hogy e történet egyik — lehet, hogy a nagyobbik — fejezetének a végére került a válság- és árnyékhelyzetet jelölô (szimbolikus) pont. Ám nyugodt lelkiismerettel így aligha beszélhetek.

Nem hirdetek katasztrófát, hanem egy különös, vészterhesnek is mondható kulturális és irodalmi válsághelyzet megértésére törekszem. Tehát valamit mondanom kell, ha másért nem, hát azért, hogy különbséget tehessek a fenti (részleges) veszteséglistával körülírt válsághelyzet és a mostanában nagyon népszerû, a civilizációs uniformizálást és az értékvesztô lemondást egyformán hirdetô katasztrofizmusok között. A helyzet leírását néhány (szerintem) meghatározó mozzanatra és tényezôre redukálva az egyik magyar, megkülönböztetésképpen kisebbséginek nevezett irodalom jelenét, történô létét igyekszem magam számára is behálózni. Azt is megmondom, miért éppen ezt teszem. 1999. május 21-én, tehát a balkáni légiháború egyik — március vége óta már megszokottá vált — napján a mértékadó Élet és Irodalom cikket közölt a "második rigómezei csatáról", és a cikk szerzôje — amúgy mellékesen — kitért a vajdasági magyarság kérdésére is, miként tették azt akkoriban más nyilatkozók, cikkírók, aláírók is a magyar médiában. Többek között ezt írja Tamás Pál: "A vajdasági magyarságra senki sem emel kezet, de a felemelkedési spirálra rákerülni sehogy sem tudó országban a kisebbségnek sem lehet a többségnél sokkal jobb dolga. Az észak-bácskai magyarságnak ilyen helyzetben szinte egyetlen túlélési stratégiája marad, a csempészet, ennek viszont Schengen vet véget, hiszen elképzelhetetlen, hogy jugoszláv polgároknak a következô néhány évben szabad «európai belépôt» adjanak. Válaszul az életképesebb csoportok egyre nagyobb része települ át. A nemzetiségi intézmények ugyan megmaradnak, de nincs, aki ott komoly szinten dolgozni tudna (bizonyos fokig már ma is ez a helyzet). Mindez azonban a balkáni történet része marad." Semmi okom rá, hogy cikkíró nézeteivel vitába szálljak. Gondoljon nyugodtan, amit akar, jusson eszébe, ami az eszébe juthat, feledkezzen meg nyugodtan arról, hogy az észak-bácskai mellett a Vajdaságban van — hogy is mondjam? — dél-bácskai, sôt nyugat-bácskai, nem utolsósorban bánáti magyarság, nem is kevesen élnek errefelé is magyarok; arra sem kell túl sok szót vesztegetni, hogy mégsem a csempészet az egyetlen túlélési stratégia errefelé, még a vajdasági magyar kisebbség számára sem, mert azért lehet még vetni és aratni, sôt akár halászni is (és vadászni?) errefelé, meg az sem bizonyítható, pedig ezt mások is emlegették már, hogy éppen az életképesebb csoportok hagyták el az országot, az azonban bizonyítható, hogy ôket — az országot csoportosan elhagyó életképeseket — a határon túl észrevették, lám, cikkíró is, az otthon (itthon) maradottakat meg egyszerûen elfeledték és leírták, lám, cikkírónak sincs túlélésistratégia-javaslata a nem észak-bácskai magyarság számára, azt azonban hangsúlyozom, és talán többszörösen is aláhúzom, hogy a valóban elszegényedett és mindennemû hatalmak által határon innenrôl és túlról, mindenféle "többség" részérôl többszörösen próbára tett "nemzetiségi intézmények" — a vajdasági magyar irodalom például — nemcsak "megmaradtak", bár történetük végére pontot tettek, a történetmondással azonban nem hagytak fel, hanem mostanában is "komoly szinten" dolgoznak, miközben egyáltalán nem lehet tudni, mi mondható "komoly", és mi mondható esetleg "komolytalan" szintnek, melyen dolgozni lehet, errôl ui. cikkíró nem nyilatkozik. Amint azt sem árulja el, hogy szerinte, aki oly jól ismeri a létfenntartó csempészet szerepét az észak-bácskai magyarság életében, mely "fok" is az általa mondott "bizonyos fokig"...

Van-e (a csempészeten kívül) "túlélési stratégia" a kisebbség és ezzel együtt a sorozatosan próbára tett és megtépázott "nemzetiségi intézmények" részére? Más szóval miféle esélyekkel léphet a következô évszázadba a vajdasági magyar irodalom és kultúra? Mint a nemzetiségi intézmények sorában nem is az utolsó. Nincsenek "túlélésistratégia"-ismereteim, miként fentebb tisztelettel idézett cikkírónak vannak, azt azonban sejtem, mirôl nem volna szabad megfeledkezni, ha a kisebbség, a vajdasági magyar kisebbség túlélési lehetôségei után kérdezünk. Meg kell érteni végre, hogy — Márai Sándort idézem — "zárt életformákban élni van olyan hôstett, mint nomád hôsnek lenni a világban". (Kassai ôrjárat. 1999. 86.) Más szóval: az elmenni vagy maradni nem az "életképesség" kérdése, ahogyan cikkíró többségi fölényébôl eredôen tudni véli. Maradni nem kisebb hôstett, mint elmenni, és elmenni sem nagyobb lemondás, mint maradni. Különösképpen a tágasság és nyitottság élményétôl megfosztott vajdasági magyar irodalomról, kultúráról, a nemzetiségi intézmények ilyen-olyan szintjeirôl szólók tarthatnák ezt szem elôtt. Nem utolsósorban a vajdasági magyar irodalomnak magának kellene Márai Sándor szavait komolyan venni. Miként e válsághelyzetben, a leírtság és kirekesztettség közérzetében komolyan kellene venni azt a nagyon kézenfekvô elvárást is, miszerint — ismét Márai Sándor szavaival — "a fogalmakat, aprólékosan és kicsinyesen, megint egyszer tisztázni kell". (I.m. 122.) Ha már a befejezett történet után is benne maradtunk a történetben, és nem hagytunk fel a történetmondással, még ha e történet nem biztosítja is számunkra a túlélés feltételeit. Például — "aprólékosan és kicsinyesen" — a kisebbség, a kisebbségi irodalom, a kisebbségi magyar irodalom, a vajdasági (jugoszláviai?, szerbiai?) magyar irodalom, a központ és a vidék, a provincia és a provincializmus, a többség és a kisebbség, a (kulturális) gyarmat és a "gyarmatosított" fogalmát.

Bírálat nélkül semmit sem lehet tisztázni; az "aprólékos és kicsinyes" a kritikai diskurzus minôsége. Amint megértés és belátás nélkül sem. Ami viszont a tárgyszeretet minôsége. Az eddigi érvényes ("begyökeresedett") fogalmak tisztázása a bírálat eszközeivel egy új kritikai fogalomtár és szótár kialakításához vezethet. Ezen új és kidolgozatlanságában is, homályosan, sokat ígérô kritikai szótár kidolgozása nélkül nem lehetséges a veszteségek utáni világhelyzetben a hagyományos újraértékelése és újbóli megszólaltatása, ami nélkül viszont nincs rálátás saját jelenünkre, a "második rigómezei csata után" súlyosan beárnyékolt és az uniformis civilizációját hirdetô cikkíró(k) által terrorizált jelenünkre. Túlélési stratégiánk és esélyünk (ha van még) a bírálat új szótára, vele együtt az írónia és az önirónia, ami csupán másik neve a megértésnek és az értékek teremtésének.

Pátoszt eltávolító önironikus szórendben régóta ismételgetem már, hogy a kisebbség esélye a "tiszta bírálat" és ebbôl következôen, vagy erre építve, az értékteremtés mind a hagyomány újraolvasása, mind a jelen megértése irányában.

Köszöntjük a szerzôt 60. születésnapján.