Európa, az egész világ arra emlékezik ezekben a hetekben, ami tíz évvel ezelôtt történt. A kommunista rendszer összeomlása minden bizonnyal földrészünk történelmének legfontosabb eseménye a második világháború befejezése óta. Akkor, tíz évvel ezelôtt mindegyik epizód olyan volt, mint a várva-várt áttörés egy-egy újabb részlete: az NDK állampolgárainak tömeges "átszökése" a magyar—osztrák határon, a berlini fal leomlása, a rendszer végnapjai Berlinben, Prágában, Budapesten, Szófiában, végül Bukarestben. Úgy volt eleinte mindegyik elszigetelt esemény, hogy fokról fokra érezhetôvé vált: összetartoznak, egyazon fejezet lapjai. A negyvenöt évvel korábban egyszerre létrejött "szovjet tömb" egyszerre esett szét darabjaira — Kelet-Közép-Európa nemzetei visszanyerték szabadságukat.

Tíz év után mégis kérdés: mi történt akkor, és fôképpen mi ment végbe térségünkben azóta. Errôl beszélgettek szeptember végén Bukarestben a Román Kulturális Alapítvány szemináriumának vendégei — ahogyan Európa más fôvárosaiban szintén errôl beszélnek ezekben a hetekben. Mi történt az állammal, és hol tart a civil társadalom szervezôdése? Milyen szerephez jutott a nacionalizmus az elmúlt évtizedben? Mit adott a parlamentáris demokrácia ezeknek a nemzeteknek, és melyek a jövô kilátásai? Az alábbiakban részleteket közlünk a bukaresti tanácskozás részvevôinek felszólalásából.

Számunkra a legjelentôsebb problémák egyike a kelet-európai és a nyugat-európai nemzeti identitás közötti különbség. Önök közül sokan utaltak már a jelenlegi problémákra, a szigorúan politikai értelemben vett aspektusokra, azonban azok a történelmi, filozófiai és ideológiai vonatkozások, amelyek a kontinens egyik-másik részén a nagy nemzeti eszmék kialakulásához vezettek, háttérbe szorultak. Ez arra enged következtetni, hogy kétértelmû nyelvekkel kell számolnunk, hisz a tudományok terén használatos pontos terminusok hiánya miatt már az analitikus nyelvek is homályosak. Tudomásom szerint jelen pillanatban egyetlen társadalomtudományi szakszótár létezik, a Geschichte der Grundbegriffe, Reinhard Kosselleck, Otto Brunner és Werner Kontze szerkesztésében, amely azonban csak német nyelven jelent meg, és amelynek alapját a német politikai és társadalomtudományi nyelvezet képezi Németország, Oroszország korszerûsítésének, illetve az egységes német állam kialakulásának idôszakában. A szóban forgó nyolckötetes szótárat (az utolsó kötet nemrég jelent meg) az angol és holland történetírás elemezte, a terminológiával kapcsolatos problémákat és a társadalomtudományra jellemzô koncepciókat összehasonlító tanulmányok formájában dolgozták fel. A kezdeti koncepciók egyike a nemzeti identitáshoz, illetve annak származékaihoz kapcsolódik. Sajnálatos módon a kelet-európai szakembereknek nem állt elegendô idô a rendelkezésükre, hogy gyakorlatba ültessék az alapkifejezésekkel kapcsolatos kutatásokat. És itt nemcsak a nemzetre gondolok, hanem olyan terminusokra is, mint etnikum, forradalom, reform, nemzetállam, szuverenitás, hisz ezek fejlôdése az egyes nyelvekben különbözik, még a holland és német nyelvben is lényeges eltérések figyelhetôk meg, arról nem is beszélve, hogy a nemzeti eszme fejlôdésében a francia és a német, a francia és az angol kultúrában nemcsak árnyalatbeli, hanem a formlisan is léteznek lényegbeli eltérések.

A továbbiakban röviden bemutatom azokat a feltételezéseket és bizonyítékokat, amelyek a Kelet és Nyugat közötti különbségekkel kapcsolatosak.

A. Elôször is: a nyugat-európai nemzet általában a reneszánszon és a manierizmuson alapul. Tudvalevô, hogy ez a folyamat Észak-Itáliában, Franciaországban, Hollandia egyes részein és egy bizonyos német területen ment végbe, azonban Európa más részein, Lengyelországtól Erdélyig a reneszánsz és a reformáció elemeivel csupán visszhang formájában találkozunk. A lengyel, cseh, magyar, illetve egy ún. erdélyi elit esete ez, tehát (alig vagy egyáltalán nem) beszélhetünk délkelet-európai balkáni reneszánszról. A reformfolyamat meg-nem-létébôl fakad a kettéválás, a kétnyelvûség, A középkorról való elmélkedések teljesen hamisak, és semmi közük a modernitáshoz, a 19. századhoz, sem Nyugaton, annál kevésbé Keleten. Közép-Kelet-Európa modellje kettôs, ami bizonyosfajta kétértelmûséget von maga után: egyrészt számolnunk kell a francia modellel, másrészt pedig a német, pontosabban német-porosz modellel is. Ez a kettôsség számos zavart okozott a közép-kelet-európai és délkelet-európai térségben a nemzeti identitás, illetve az állami nemzeti identitás terén. A nemzeti érzés és a kollektív nemzeti kultúra a modellje Közép-Európában német eredetû. Egyetértek Pierre Hassner professzor úrral, aki az adott terminusokat meghatározta: a "Volk", "völkische Kultur" vagy "Volksgeist" kifejezésekrôl van szó, egyszóval a népszellemrôl, amelyet közvetett vagy közvetlen módon átvett a kelet-európai értelmiség. Példaként lehet felhozni a Németországban tanuló szerb papokat, Stefan Stratimirovici mitropolitától, aki az ortodoxia képviselôje volt a régi Habsburg Birodalomban, Ion Maiorescun át, aki erdélyi volt és hasonlóképpen német nyelven folytatta tanulmányait, Eminescuig vagy Széchenyiig, a magyar modernizáció legjelentôsebb vezérebyéniségéig, a 19. század elején minden értelmiségi a német kultúra befolyása alatt állt. A német hagyományt a "Bundes" jelenti, a regionális forma, tehát a "Bundesland". Ez a modell nem nyugati, hanem közép-európai, pontosabban porosz-közép-európai, amelyet a kelet- és délkelet-európai népnemzeti közösségek nagy része átvesz. Csakhogy Poroszországgal ellentétben, ahol az emancipáció már folyamatban volt, és egyes társadalmi rétegek már írni-olvasni tudtak, emellett pedig a lakosság jelentôs része nem vidéken, hanem városokban élt, Kelet- és Délkelet-Európában az analfabéták száma igen nagy. A román statisztikák szerint a 19. század végén a lakosság túlnyomó többsége vidéken élt, írástudatlan és egyben nagyon elhanyagolt volt, ez pedig sokat elárul a nemzeti eszmérôl való tárgyalás vagy a nemzeti identitás körvonalazásának lehetôségeirôl. A keleti értelmiség (román, albán, szerb) a nemzeti identitást faji alapon határozza meg, tehát nem tehetünk egyenlôségjelet a popor és people, a nép és peuple között, a nép ugyanis teljesen mást jelent, mint a peuple vagy a people. Hasonlóképpen a popor kifejezéshez a román nyelvben más értelem tapad, mint a francia peuple-hoz vagy az angol people-hoz. A román popor sokkal közelebb áll a német Volk jelentéséhez, faj értelemben, hasonlóképpen a szláv narod. Mindez megváltozatja a helyzetet, amennyiben a nemzeti identitás a többség nemzeti identitására épül, ami gyökeresen eltér a nyugat-európai modelltôl. Innen származnak azok a problémák, amelyek minden egyes kelet-európai államra jellemzôek, és amelyek arról szólnak, hogy a kisebbségeket nem tudják integrálni. Ez a helyzet Közép-Európa legemancipáltabb nemzetével a csehvel is, amely a nacionalizmus megjelenésével és a cseh lakosság vidékrôl Prágába való költözésével egy idôben újra átértékeli a problémát. Egyetlen város, amely kozmopolita marad, és amely a nyugati értelemben vett állam eszméjét vallja, Prága, ezt azonban a vidéki környezetbôl származó értelmiség uralja. Ez átértelmezi a problémát, és a cseh államot az ún. cseh etnikus csoport körül körvonalazza. Ugyancsak a két világháború közötti idôszakban Csehszlovákia egyike azon kevés országoknak, ahol a három csehszlovák közösség között szinte normális viszony alakul ki. Egyetlen különös eset létezik Kelet-, Közép-Kelet-Európában, éspedig a magyarok esete, az egyedüli, amelyik az angol kultúrából kölcsönöz. Széchenyivel, Kossuthtal, Petôfivel egy idôben megjelenik egypár értelmiségi, például Eötvös József vagy Deák Ferenc, akik átvesznek az angol kultúrából egyes elemeket, és a Magyarország területén élô lakosságot integrálni próbálják. Természetesen a "völkisch" jellegû nacionalista túlzásoknak nyert ügyük van. Úgy, ahogy Erdélyben nem Baritiu irodalmi beszédmódja érvényesül, hanem Simion Bãrnutiu igen konzervatív, népnemzeti diskurzusa.

Rövid következtetésként elmondhatom, hogy a nyugat-európai és a kelet-európai nemzeti identitás között a következô különbségek mutathatók ki: Nyugaton a nemzet azon társadalmi rétegek körül strukturálódik, amelyek az adott területen adott gazdasági, intellektuális opciók körül léteznek, míg Kelet-Európában a nemzet eszméjéhez való közeledés sokkal erôsebb, a nemzet közösségi, és nem egyéni típusú konstrukciója fele tart. A nyugati kultúrában az egyén elsôbbséget élvez, a nemzeti konstrukció az egyén köré épül, a pragmatikus eszmékre alapozódik.

Elsôsorban röviden be szeretném mutatni a tradicionális román kultúrában jelenlevô "idegen" konkrét sztereotípiájára vonatkozó kutatásomat, másodsorban azt a módot, ahogyan ezek a sztereotípiák fennmaradtak a magas- kultúrában, harmadsorban pedig megjelölnék néhány elemet, néhány xenofób és antiszemita megnyilvánulást, amivel az utóbbi évtizedben találkozhattunk. Ezt a kutatást Közép- és Kelet-Európa kontextusában végeztem, mert e térséget érintô tanulmányok tekintetében jelentôs ûrt fedeztem fel a közép- és kelet-európai térség az utóbbi 50—60 évben ismeretlen okok miatt lemaradt, és a mai napig nem létezik alapos kutatás ezen a területen.

A dolgok megkönnyítése végett a képzeletbeli zsidó alakjára koncentráltam, akit általában "idegenként" kezelnek, ebben a képben pedig jól érvényesülnek az általában az idegenekre aggatott klisék. A témát nem történelmi vagy szociológiai nézôpontból kezelem, hanem inkább a kulturális antropológia perspektívájából, így próbálom létrehozni a képzeletbeli zsidó robot-portréját, és kimutatni ennek a reális zsidó képével szembeni különbségei. A mitológia, a legendák, a babonák, a népi hagyományok, a keresztény ikonográfia, a fóbiák és az elôítéletek lényeges távolságot hoznak létre a két említett portré között, és minél nagyobb ez a távolság, annál nagyobb a zsidótól való irtózás, ezt a megfelelést pedig igen jól meg lehet figyelni Romániában vagy a Romániával szomszédos országokban. Természetesen nem tévesztem szem elôl azt a tényt, hogy létezik egy helyi idegen, egy bennszülött a közösségen belül, akivel a román paraszt jól-rosszul együtt tud élni, mindenesetre a nyugatra jellemzô túlzások nélkül, ahol ennek a könnyen mitizálható, absztrakt idegennek könnyebben fel lehetett róni a legnegatívabb vétkeket és tulajdonságokat is mint pl. járványok elôidézése stb. A kulturális összehasonlítás kapcsán azt a feladatot tûztem magam elé, hogy meghatározzam a 19—20. századi értelmiségiek antiszemitizmusából, a kultikus és politikai irodalomból származó népi antiszemitizmus aspektusait és elemeit.

A klisék egyik környezetbôl a másikba való vándorlásáról beszélhetünk, azt is vizsgálom, ahogyan az egyes sztereotípiák továbbéltek, módosultak vagy épp kihaltak, hasonlóképpen elemzem azt a módot, helyzetet is, amelyben a klisé, a hagyományos falusi kulturális környezetbôl a városiba való kerülése révén a sajtó segítségével újrafogalmazódott, reaktiválódott, ideologizálódott és megsokszorozódott, hogy aztán ismét, újult erôvel visszakerüljön abba a kulturális közegbe, amely ôt kitermelte. Ezt a jelenséget a "cultural feedback" terminussal jelöltem meg. A romániai zsidó egység ehhez az összehasonlító problémafelvetéshez tartja magát, elsôsorban azért, mert jelentôs közösségnek számított. 1840-ben kb. 800 000 zsidó élt Romániában Szovjetunió és Lengyelország után a harmadik legnagyobb közösségként tartották számon, ezt az összehasonlító elemzést megkönnyíti Romániának a három nagy birodalom között elfoglalt földrajzi és kulturális pozíciója. Mint már mondottam, nem készült errôl egyetlen rendszeres tanulmány sem, A kutatást hasonlóképpen megnehezíti egy háború utáni bibliográfia hiánya, mindazt, ami a zsidósággal kapcsolatos, tabuként kezelték, ugyanis a túlzott zajt túlzott csönd követte. Romániában az utóbbi tíz évben elfogadták a paradoxonnak tûnô formulát, a zsidómentes antiszemitizmust nagyon gyakran használják. Ez a kifejezés gyakori Lengyelországban, Csehországban, ritkább Magyarországon, Ukrajnában és Oroszországban, ahol a zsidó közösségek nagyon erôsek. Az említett kifejezés tulajdonképpen nem is ellentmondásos, hisz az antiszemitizmus igen jól virágzik olyan környezetben, ahol nemigen találhatók zsidók. A zsidók jelenléte javít a képen, a sztereotípián, ezzel szemben hiányuk megengedi határtalan mitologizálását. Trachtenberg történetét hozhatjuk fel példaként, aki a zsidók démonszerû megjelenésének problémájával foglalkozott. Az 50-es években az Egyesült Államokban egy farmernek bevallotta, hogy zsidó. Az nagyon meglepôdött, hogy nincs szarva és farka. Vagy: az a tény, hogy Shakespeare el tudta képzelni Shylockot, ezt a tipikus figurát egy olyan Angliában, ahol háromszáz éve nem láttak zsidót. A többség és a zsidósághoz hasonló specifikus kisebbség közötti viszony általában nem egyszerû, hanem inkább többszörösen összetett. Unamunónak van egy igen találó metaforája, amely megmagyarázza ezt a fajta viszonyt: amikor Pedro Juannal beszél, nemcsak a valóságos Pedro beszél a valóságos Juannal, hanem Pedro képe is Juan képével, és Pedro Juanról alkotott képe is a Juan Pedróról alkotott képével. A népi képzetek ezen kölcsönhatása kölcsönös, hiszen a zsidó is megalkotja a románról a saját képét, ezek a terminusok tovább bonyolítják a helyzetet. A zsidók negatívként való feltüntetése a mai nap is folytatódik, továbbra is bûnbak marad, anélkül, hogy Romániában annyira jelentôsnek számítana a zsidó közösség, napjainkban itt kb. 15 000—17 000 zsidó él, kb. kétharmada már idôs korú, tehát nagyon kevesen vannak, és számuk ezután csak csökkenni fog. Ennek ellenére a zsidó általában "felelôs" az AIDS elterjedéséért, a NATO Koszovó-beli bombázásaiért, Ceausescu kivégzéséért. Még a rituális halált is reaktiválták egy pár évvel ezelôtt, például a "Baricada" címû lap hasábjain, ahol azt mutatják be, ahogy egy izraeli hálózat tagjai román gyerekeket lopnak, akiket aztán átcsempésznek a határon, hogy a vérüket különbözô rituálékra használják fel, szerveiket pedig áldozathozatalra. Ilyenfajta cikkekbôl egy teljes sorozat nôtte ki magát, ami diplomáciai összetûzéssé fejlôdött, és végül a lap megszûnéséhez, illetve a mögötte álló csoportosulás felszámolásához vezetett.

Létezik egy másik aspektus is, amit az ellenfél judeaizálásának neveznék. Politikai célból használják fel, hogy ti. az ellenfelet megalázzák, ez történik Romániában is, Lengyelországban még aktívabb, amikor Kwasnieczkyt a választási kampányban azzal vádolták, hogy zsidó gyökerei lennének, azzal válaszolt, hogy az országban a jól nevelt, több nyelvet beszélô embereket lezsidózzák, s ha ez a zsidó meghatározása, akkor ô zsidónak vallja magát. Hozzátette, hogy lengyel, amire büszke is szeretne lenni, de mivel ez a probléma felmerült, már nem annyira büszke.

Létezik egy másik véglet, amelyen egyes zsidók nem tudtak túllépni, egy másképp igazolt neurózis, amelyet a Holocaust okozott, egy olyan probléma, amely megpróbál a szenvedés egyedüli hordozójává válni. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a Holocaust egyedülálló voltának, modellként, annak, hogy mint bármikor elôforduló paradigmát életben tartsuk, megvan a maga értelme: gondoljunk a törökországi örmények 1915-ös kiirtására, amely lényegében ismeretlen maradt a nagyvilág számára. Abban az esetben, ha ez nagy port kavart volna, talán a többi Holocaustra, tömeggyilkosságra, ami ezután következett, nem került volna sor, vagy ha igen, sokkal kisebb méretekben. A Holocaust kapcsán felmerült egy olyan probléma, ami véleményem szerint több szempontból is hamis: abszurd módon elkezdték használni a Holocaust versus Gulág kifejezést, ezzel mintegy konkurens, és nem egymást kiegészítô jelenségekként kezelve ôket. Nem létezik Holocaust vagy Gulág, hanem Holocaust és Gulág létezik. Mindkét megnyilvánulás hasonló mértékben tragikus, hasonló figyelemmel és objektivitással kell ôket vizsgálni, és nem kölcsönhatás formájában, mert így valótlanságokhoz jutunk.

Ha jelenleg azt vizsgáljuk, honnan ered, hogyan mûködik és merre tart a nacionalimus, figyelembe kell vennünk bizonyos sajátos kontextusokat. Csupán felvázolok két elméletet: a nacionalizmus fejlôdésérôl szólót és a polgári társadalom elméletét, illetve az e kettô közötti viszonyt.

Berlin megállapításából indulok ki, aki szerint a nacionalizmus az utóbbi két évszázad legnagyobb politikai ereje. Ez két világháborút idézett elô, meghatározta a nemzetállamok kialakulását és a gyarmatállamok összeomlását. Lukács a The End of the Twenthy Century and the End of the Modern Age címû írásában három egymással szembehelyezkedô erôt hasonlít össze: a kommunizmust, amelyet Oroszország képvisel, a liberális kapitalista nyugati demokráciákat (ez elsôsorban az angol és a nyugat-európai nyelvterületekre jellemzô) és a radikális nacionalizmust, amelyet a nemzeti-szocialista Németország és más nemzetek képviselnek. Lukács végkövetkeztetése hasonlít a Berlinéhoz, aki szerint a legnagyobb erô a nacionalizmus volt és lesz. A kérdés egyszerû: hogyan lehet megmagyarázni a nacionalimus erejét? Az erre adott lehetséges válasz pedig: ez az erô annak a ténynek köszönhetô, hogy képes különbözô eszmékkel összekapcsolódni, politikai identitását a túlélés érdekében állandóan megváltoztatni. 1848-ban három forradalmat figyelhetünk meg egyidôben: a liberális, a nemzeti és a kommunista forradalmat. Romániában ezt a dolgot könnyen észre lehetett venni, mert itt más emancipációs mozgalomról volt szó. Az 1848-as forradalmak egyben liberális forradalmak is voltak. Minden "negyvennyolcas" román, a nagy hazafiak, akik megalkották a nemzetállamot, egyben liberálisok is voltak. Ugyancsak 1848-ban Marx és Engels tulajdonképpen kétféle dolgot jósoltak meg: a nemzet és a kapitalizmus eltûnését. A kérdés a következô: miért terjedtek el ezek a jóslatok?

A továbbiakban a nacionalizmussal kapcsolatos kérdésekre koncentrálok: 1848 után, a kommunista párt érvényesülését követôen, politikai téren rendkívül érdekes megmozdulás bontakozott ki, amely a szocialista és kommunista pártok létrejöttéhez vezetett, és amelyet a politikai tudományokban "szinisztrizmus" néven emlegetnek, ugyanakkor pedig hozzájárult a nemzetközi szocialista pártok megszületéséhez is. Tehát a liberalizmust és a nacionalizmust is középre, jobbra, sôt a szélsôjobb felé tolták. Románia esetében azt lehetne mondani, hogy 1945-ben szinte a teljes politikai kultúra jobboldali és szélsôjobboldali volt, ezzel szemben belsô téren alig volt reprezentálva a baloldal és a demokratikus bal, azonban a bal és a radikális ballal szembeni veszélyre úgy reagáltak, mint valami külsô fenyegetettségre.

Érdekes lehet számunkra a polgári társadalomról való beszélgetés. A polgári (civil) társadalom nem homogén, hanem heterogén realitású és hármas felosztású. A problémát az képezi, hogyan kombinálódnak az adott elemek, és ezek közül melyik dominál. Létezik egy polgári rész, amire általában gondolunk, amikor a civil társadalom kifejezést használjuk, és amely nagy szerepet játszott a kommunista totalitarizmus megdöntésében. A kommunizmus és nácizmus hatalomra törése idején megpróbálkoztak a civil társadalom tönkretételével, de ez nem sikerült teljes egészében, csupán a civil részt rombolták le. A civil részen kívül számolnunk kell egy nem civil résszel is. Ezt a részt képviselik a társadalmi szervezetek, csoportosulások, amelyek nem osztják a polgári értékeket, de nem is befolyásolják ôket az állam törvényei. A legjobb példa erre ezek jelenléte a volt kommunista országokban, illetve más helyeken. Tevékenységüket olykor botrányok kísérik, ezt látjuk folyton az újságokban, a politikai pártok mûködése összefonódik a titkosszolgálatok volt dolgozóiéval, az állam bürokratikus struktúráival, a rendôrséggel, a katonasággal, Claire Stelling fôleg a Romániától északra levô részre vonatkozóan a "mafia-state" kifejezést használta. A kommunizmus idején a civil társadalom ezen része, ennek aktivitása erôs földalatti gazdaság kialakulásához vezetett. A civil társadalom anti-civil része, amelynek alkotóelemei a különféle szervezetek, társulások, cégek, alapítványok, egyesületek, radikális, fundamentalista, vallási, nacionalista, szélsôséges, anarchista, terrorista típusú klubok, és még sorolhatnám a példákat. Csak a Vatra Româneascãt említeném, az Avram Iancu Egyesületetet, a Nagy-Románia Pártot. Amikor pártokról beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk arról a tényrôl, hogy ôk a civil társadalom és a politikai hatalom között közvetítenek. Törökországban vagy Algériában a politikai hatalom vagy a hadsereg elkezdte leállítani az anti-civil rész fundamentalista vallási dolgainak felemelkedését. Iránban vagy Szudánban ez lehetetlen volt. Amit Hannah Arendt totalitárius mozgalmaknak nevezett, bárhol megtalálható, hisz ezek a totalitárius államok és mozgalmak kifejezési formái.

Ami ebben az egyenletben fontos számunkra, az, hogy a három rész közül melyik dominál a civil társadalomban. Több példára szeretnék itt utalni, de csak egypárat jegyzek meg, például Adam Fergusson szinte három évszázaddal ezelôtti, a civil társadalmak történetérôl szóló könyvében a polgári társadalom belsejében levô fenyegetô veszélyekrôl ír. 1791-ben a Supplex Libellum Valachorumban egy exkluzív és represszív jellegû civil társadalomról beszélnek ("societas civilis"). És végül, a legérdekesebb, szintén az említett hármas felosztáson alapuló mozgalomról a The Civic Culture címû könyvben lehet olvasni, ahol a polgári kultúrát rendszeresebben határozzák meg, és egyben tipologizálják is. A civil kultúra véleményem szerint háromfajta politikai kultúra keveréke: egy patriarchális, egy dependens és egy participatív típusú. A probléma a következô: milyen irányba visz ezekben a civil társadalmakban a nacionalizmus, a módot, ahogyan az identitást rekonstruálni lehet, a felsorolt komponensek adják meg.

A szupernacionalizmus egyik perspektíváját szeretném bemutatni, amelyet inkább egy társadalompolitikai, mint egy tisztán politikai perspektíva alkot. Ami tulajdonképpen engem érdekel, az a nacionalizmus jelenségének a demokratikus eszme fejlôdéses perspektívájából való megértése. A kérdés, amire megpróbáltam választ keresni, az, hogy el lehet-e választani a demokráciát a nacionalizmustól, meglehet-e a demokrácia a nacionalizmus nélkül, és megpróbáltam a válaszadás során a Romániában az utolsó tíz év alatt történtektôl kiindulni, illetve abból, ami Európában nagyon fontosnak számít. Ha a demokratikus eszmék fejlôdésének problémáját elsôsorban Európára vonatkozóan vizsgáljuk, fontosnak tartom Dan Pavel leírását a nacionalizmus, a nemzeti eszme szörnyû erejérôl, de ami engem különösképpen érdekel, az a demokratikus eszmék ereje. Véleményem szerint Tocqueville egyik legfontosabb eszméje a demokrácia ellenállhatatlansága az elit körökben, ami természetesen Kelet-Európára és Romániára nézve is érvényes. Ha visszatérünk egy kicsit az idôben, a kommunizmus bukását a demokrácia ezen ellenállhatatlanságának illusztrációjaként ünnepelték: a demokrácia végre hozzánk is elérkezett. Szuggesztívnek találom a megállapítást, hogy 1989 után a demokrácia többet jelentett egy rezsimnél, valóságos vallássá vált, a demokrácia útján levô népeket már a demokrácia eszméje, perspektívája is kielégíti. Más szavakkal: nem létezik a demokrácia más elképzelhetô és hiteles alternatívája. Míg a nyugat-európai népeket a demokrácia realitása elégíti ki, addig a demokrácia útján levôket annak perspektívája. Általában szem elôl szoktuk téveszteni a nemzetrôl való beszélgetés során, hogy a nemzet relatív friss története során a demokrácia elválaszthatatlan volt a nemzettôl, a nemzet tulajdonképp a demokrácia alapját jelentette. A modern korszakban demokratikusnak elsôsorban egy nemzet számít, és nem egy város, ahogy ez az ókorban volt. A nemzet a demokratikus elv alapja. 1989 után igen érdekes dolgok történtek. Milyen különbségek léteznek a demokratikus eszme nyugat-európai és kelet-európai értelmezése között? Az utóbbi tíz évben nagy változás következett be, és úgy tûnik, hogy ez a változás nem Kelet-Európára, hanem Nyugat-Európára jellemzô, mert ott a demokratikus eszmének az alapját nem a nemzet képezi, az ún. európai integráció folyamata nagyon fontos problémát hozott felszínre, amely a demokratikus eszme említett alapjához kapcsolódik, és ami ezt a kontextust uralja: egy tulajdonképpeni politikai háttér meghatározásának kétértelmûségét. Például a franciák számára a "hexagon" és Európa egyenlô mértékben a demokrácia ezen új politikai alap meghatározásának a vonatkozásai. Ami azonban biztos, hogy a demokrácia alapja többé már nem stabil, nem problémamentes, a tulajdonképpeni politikai háttérnek nincsenek pontos, világos körvonalai, mint a nemzet esetében. Keleten nem létezik ez a probléma, mert véleményem szerint 1989 után a demokrácia alapja vitathatatlanul a nemzet alapja. Egy román számára a demokrácia mindenekelôtt azt jelenti, ami a nemzeti eszme határain belül kiterjesztôdik. A legmegfelelôbb kifejezés erre valószínûleg a 90-es évek elején létrehozott szintagma, az "eredeti demokrácia", amely a demokratikus eszme és a nemzeti eszme közötti kapcsolatot jelentette. A románok számára ennek az azonosítása jelent problémát, az, hogy a közjót, illetve annak határait meghatározzák, a demokrácia és nemzet között itt közvetlen kapcsolat fedezhetô fel. Ez az oka annak, hogy a nacionalizmus nem irányul közvetlen módon Európa ellen. Romániában akkor neveznek egy pártot nacionalistának, ha az energiáit a más nemzetekkel szembeni gyûlöletükbôl meríti, Európával szembeni megvetésük egyes pozíciók megerôsödése után következik, a demokrácia ezen pontos határain belül. Amit posztkommunista nemzetinek nevezünk, e speciális feltételek között jelenik meg, amelyben két különbözô helyzet áll egymással szemben, az egyik, amelyben a demokrácia stabil alapjait keresik, és a másik, amelyben a demokrácia részben a nemzetben van. A legkényelmesebb helyzet ebben a kontextusban épp a nacionalistáké, mert ôk húznak hasznot ebbôl az ambiguitásból, illetve a két felvázolt modell összeütközésébôl. Túl kevés ahhoz a politikai intelligencia, hogy ezt a két dolgot össze tudja kombinálni. A nacionalisták az európaiakkal szemben elônyt élveznek, ami minden olyan dolgot jelent, ami az újrameghatározás folyamatában levô dolgokkal szemben áll: mint mondottam, nyugaton ez az európai politikai terv még az újrameghatározás állapotában van, a demokratikus eszméknek még nincs alapja. Úgy vélem, hogy Kelet-Európában a nacionalizmus paradox módon elválaszthatatlan lesz a demokráciától, addig, amíg Európa nem találja meg a saját politikai alapjának meghatározását, amíg Európa nem válik politikai Európává. A nacionalisták megnyugtatására kitûnô megoldás lenne az, ha külön lehetne választani a politikát a gazdaságtól. Ennek a meghatározásnak két igen erôs ellenfele van, az egyik a szocializmus, ami Nyugatot olyasvalamiként tünteti fel, amitôl távolságot kell tartani. A másik ellenfél pedig a liberalizmus egy bizonyos formája, amely teljes mértékben a piacra alapoz. Kelet-Európában a liberalizmus tehát gazdasági alapú, legalább is 1989 után így határozták meg a liberalizmust. Véleményem szerint Európának ebben a részében szükségünk van egy olyan liberalizmus-formára, amely képes legyen a politikai konstrukció ezen elsôbbségét javasolni, és amely sikeresen meg tudja határozni a demokratikus eszme körvonalait, a piaccal való kapcsolatán túlmenôen.

Ma reggel azt mondta valaki, annak kapcsán, hogy mi forog kockán jelenleg a világ e részén, hogy a szabadság orvosolná a legfôbb bajokat, minden egyéb irodalom.

A következôkben az ilyen jellegû mentalitás ellenében fogok érvelni, mert sok probléma forrásának tartom. Ez a gondolkodásmód azt hajtogatja, hogy ha én szabad kezet adok neked, te lojális leszel irányomban, minden egyéb magától adódik.

A gazdaság és politika nyelvén ez az állam szerepének minimalizálását jelentette az újonnan létrejött liberális demokráciákban, pontosabban a nagyobb államokban a szabadság növelését a gazdaság minden szintjén, a társadalmi, politikai, gazdasági élet különbözô pontjain, remélve, hogy így minden más szükséges dolog elérhetôvé válik: gazdasági, politikai szabadság, fejlôdés a társadalom különbözô szintjein és így tovább. Nem szeretném azt sugallni, hogy ez a fajta gondolkodásmód teljesen elhibázott és soha sem alkalmazható. Valójában azt szeretném mondani, hogy ez a sajátos felfogás nem alkalmazható egyes országok, úgymint Románia, talán Oroszország esetében, mert hiányzanak bizonyos, az állam szerepének csökkentése és a szabadság gyors megnövelése stratégiájához elengedhetetlen feltételek.

Szeretném hangsúlyozni már az elején, hogy nem gondolom azt, a mondandóm helyesen alkalmazható lenne az összes posztkommunista országra. Úgy gondolom, hogy teljesen eltérô a helyzet olyan országokban, mint Magyarország, a Cseh Köztársaság vagy mások. De úgy vélem, hogy nagyon is találó Románia és talán más országok esetében is, remélem, hogy meglátásaim hozzájárulhatnak a problémakör tisztánlátásához.

Úgy gondolom, hogy teljes mértékben igaza volt annak a pár politikusnak, akik 1990-ben azt mondták, hogy bizonyos feltételek elengedhetetlenül szükségesek az állam szerepének csökkentése és az önrendelkezés kivitelezéséhez, mindenekelôtt a jogrend, másodsorban hatékony intézmények és egy erôs polgári társadalom. Fölösleges mondani, hogy sok kelet-európai államban ezek a feltételek nem teljesültek. Nem fogok mindenikrôl beszélni, mert túlságosan messzire vezetne, és sok minden elhangzott már a civil társadalomról ezekkel az országokkal kapcsolatban. Egy olyan problémára helyezném a hangsúlyt, amelyet gyakran vagy mindig elhanyagolnak: az intézmények megbízhatóságának problémájára. Azt gondolom, hogy olyan országokban, mint Románia, nincs hagyománya az erôs, független és hatékony intézményeknek. A romániai hagyomány általában az volt, hogy az intézmények csak politikai vagy adminisztratív nyomás alatt mûködnek hatékonyan. Elméletileg ez volt a kommunista rendszer hagyománya, de azt gondolom, hogy ez ennél sokkal mélyebben rejlô. Az intézmények egy másik fontos jellemzôje, hogy szorosan függnek vezetôjüktôl. Ezt hangsúlyozták ki azok is, akik szerint nincs hagyománya ebben az országban a becsületes és hatékony közszolgálatnak. Nagyon gyakori, hogy a köztisztviselôk nem azt az intézményt szolgálják, amely mûködtetéséért felelôsek. És föltehetôen ez a korrupció legmélyebb forrása. Sokat beszélünk a korrupcióról, de a korrupció valójában teljesen mást jelent országonként és a különbözô szinteken. Olaszországban a mindennapok szerves része, de mégis egy virágzó gazdasággal él együtt. Nem ugyanarról van szó Románia esetében. Tehát azt gondolom, hogy több figyelmet kell fordítanunk a korrupcióra olyan országokban, mint Románia, Oroszország, és egy alapos elemzés szembetûnôvé tenné, hogy ezt a fajta korrupciót egy együttmûködési rendszer teszi lehetôvé a romániai társadalmi élet legfôbb vezetôi között. Hozzátenném ezt a jellemzôt a Tismainenanu által idézettekhez, mint amely 1999 után is fennáll.

Természetesen már nem beszélhetünk együttmûködésrôl a titkosszolgálattal vagy a kommunista párttal. Olyan értelemben viszont igen, hogy mindannyian tudjuk, hogy ebben az országban a legtöbb intézmény a vezetôjétôl függ. És mindannyian kollaborálunk a vezetôvel, mivel tudjuk, hogy az egyetlen módja saját céljaink elérésének, ha a lehetô legjobb a kapcsolatunk a vezetôvel. Természetesen ezáltal is a vezetô hatalma erôsödik, aki így a társadalmi, politikai és gazdasági élet mind fontosabb személyiségévé válhat, és így tovább. És erre alternatíva a korrupció.

Az intézmények helyzetének másik fontos aspektusa, úgy gondolom az, hogy nincs élesen meghatározva a felelôsségek rendszere. Ez a valóság az 1990 utáni tíz évre. A felelôsségek régi rendszere, amelyben a kommunista párt elnöke játszotta a legfontosabb szerepet, felszámolódott. Elkezdôdött a felelôsségek újbóli elosztásának folyamata, amely azonban messze áll még a teljességtôl. És végül is egy hatalmas zavarnak lehettünk tanúi, arra vonatkozóan, hogy ki tartozik felelôsséggel kinek. Mindenki tudja, hogy a romániai gazdasági helyzet javult az utóbbi évben. Természetesen nem lehetséges olyan kormányzat, amely ezt a gazdasági helyzetet teljesen tisztázhatná. Azt gondolom, hogy ha mindig az éppen aktuális politikai helyzetnek tulajdonítjuk a valós történések elhomályosítását, áldozataivá válhatunk egyfajta konspirációnak. Valójában többrôl van szó akkor is, ha becsületesen próbáljuk kideríteni, hogy mi történt a román néppel, a román gazdasággal. Azért is van nehéz dolgunk, mert az a teljes zûrzavar idôszaka volt a felelôsségek kiosztását illetôen, és ez volt sok szabálytalanság táptalaja is. Ezt a kontextust tehát az alkalmazott stratégia tette lehetôvé és erôsítette: az állam minimalizációja anélkül, hogy elôbb intézmények létesültek volna, anélkül, hogy kifejlesztettük volna a vezetôkre és más szintekre vonatkozó törvénykezést stb. Valójában az történt tehát, hogy annak sürgetése által, hogy az állam mindinkább kivonuljon a gazdaság különbözô területeirôl és intézményeibôl, az újonnan és hirtelenjében elnyert szabadság nem az intézmények, hanem a vezetôik hasznára vált, akik így sok lehetôséget, teljes szabadságot nyertek, és ez a korrupció forrása.

Könnyû nagy szavakkal dobálózni, és óvakodom attól, hogy ilyen nehéz kérdésekben diagnosztizáljak, de magától adódik a kérdés: mi mást tehettünk volna. Milyen más megoldást kellett volna alkalmazni? Úgy gondolom, hogy legalábbis néhány fontos lépést másképp kellett volna megtenni. Tegyük fel, hogy a privatizáció folyamatának beindítása elôtt már bevezetésre kerültek volna a privatizációra, restrukturálódásra, gazdasági változásra vonatkozó, jobban kidolgozott törvények. Tegyük fel, hogy jobb törvénykezés lépett volna érvénybe a felelôsség, megbízhatóság stb. terén, még mielôtt nagyobb szabadságot nyertek volna a politikai, gazdasági élet kiemelkedô vezetôi. Tételezzük fel, hogy súlyos büntetések lettek volna kiszabva olyan köztisztviselôk esetében, akik illegális tevékenységet folytattak, még mielôtt azt mondtuk volna nekik: most már szabad kezet kaptál, alakítsd át az országot, változtasd meg az intézményeket, a gazdasági, társadalmi tevékenységet. Azt gondolom, hogy e lépések által sokkal inkább megteremtôdött volna egy olyan kontextus, amelyben az utóbbi tíz év változásai jó irányt vettek volna.

A történteket bizonyos értelemben összehasonlíthatónak vélem egy olyan helyzettel, amelyben a játékszabályokat a játszma közben akarnánk megváltoztatni. Képzeljünk el egy olyan labdarúgó mérkôzést, amely során radikálisan meg akarjuk változtatni a játékszabályokat. Két lehetôség van. Az elsô az lenne, hogy megjelenítenénk a játékszabályok változásait a játéktéren, a második, hogy azt mondanánk a játékosoknak: szabadok, változtassanak ôk maguk a játékszabályokon. Ez utóbbi a katasztrófa receptje, mivel olyan állapotban, amelyben teljes a zavar a játék szabályait illetôen, amelyben azok nincsenek meghatározva és máris érvényesítve, mindenik játékos elônyt próbál szerezni a káoszból, saját maga számára játszani, és mindannyiszor kijátszani a szabályokat. Most közbevethetô: a játékszabályok hasonló jellegû megváltoztatása történt Magyarországon és a Cseh Köztársaságban, és teljesen másképp történt. Igen, így van, de ezekben az esetekben teljesen más játékosokkal van dolgunk, akikben sokkal kifejlettebb a társadalmi fegyelmezettség, a fairplay, a törvénytisztelet, az intézmények tisztelete, amelyet az igazol, hogy mindig is jobb intézményeik voltak. Akkor viszont, ha a játékosok a törvények kijátszásának, megkerülésének hagyományát sajátították el, akkor a szabadság olyan helyzetet eredményez, mint amellyel ma Romániában és Oroszországban találkozunk. Ezek a játékosok csak egy dolgot értettek meg, hogy azt tehetnek, amit akarnak. És ez, azt hiszem, a korrupció legmélyebb forrása.

Tartok attól, hogy számos ellenvetés merül fel ez a nézôpont ellen, ezért szeretnék néhányat három percben megelôzni. Mondhatjuk, hogy különbség van egy kis és egy hatalmas állam között, hogy a kis állam lehet erôs is. Ezt az ellenvetést leginkább egy nyugati embertôl lehet elvárni, mert a nyugati világ sajátos kontextusában egy kis állam erôs is lehet. Nem gondolom azonban, hogy nem lehetett volna ugyanez a helyzet Romániában 1989—1999 között. A politikai, gazdasági, szociális helyzet sok részlete arra utal, hogy egy kisebb állam, amely hirtelen felszabadult, erôssé is válhat. Egy másik ellenvetés az lehetne, hogy ha fenntartottuk volna az állam erôsségét, az kiváló lehetôség lett volna a régi nómenklatúra, a neokommunisták számára hatalmuk megtartására. Azt gondolom, hogy ez nem lehet egy meggyôzô ellenvetés. 1996 mindenki számára megmutatta, hogy ennek az országnak a polgárai képesek voltak radikálisan megváltoztatni a politikai mezônyt. Rendkívül negatív hatással volt az ország fejlôdésére a rettegés attól, hogy egy erôs kormányzás alatt nem is változhat meg semmi. És végül az az ellenvetés már fel is merült, hogy rendkívül sok idôt igényel egy új törvénykezési rendszer kidolgozása és alkalmazása. Ez igaz természetesen, és hozzá lehet tenni, hogy a jogrend nélküli liberalizáció, vagy másrészt a liberalizáció nélküli jogrend szintén téves alternatívák. És ez így van. De nincs itt szó kizáró jellegû alternatívákról, hanem prioritásokról. Azt gondolom, hogy 1990-ben, ahogy azt mások is, mint például John Warely (?) kihangsúlyozták, a prioritások ellenkezô sorrendet kértek volna. Végül azt szeretném mondani azoknak, akik azt gondolják, hogy a szabadság minden, minden egyéb kitaláció, hogy amint azt John Warely megjegyezte, mielôtt még a szabadság gyümölcseit élveznénk, több figyelmet kellene fordítanunk látszólag kevésbé jelentôs tényezôkre, amelyek azonban nagyon fontosak, mint például egy jól rögzített, pontos törvénykezés és egy független, érintetlen hagyomány.

Véleményem szerint a balkáni országok esetében is beszélhetünk különbségekrôl. Ez a kommunizmus bukása után bekövetkezett változás olyan, mint az elágazó fa, de a késôbbi különbség már a gyökereknél megjelenik. Albániáról szeretnék beszélni, arról, ami sajátosan albán és egyszersmind másoknak talán felfoghatatlan. Itt alkalmam adódott elolvasni egy híres olasz napilapban megjelent újságcikket, és azt gondoltam, hogy jobb, ha a neogyarmatosításról beszélek és nem az albániai sajátságokról. Kezdetben szintézisszerûen összefoglaltam a mondanivalómat, majd a továbbiakban az újságcikkel kapcsolatos gondolataimat, véleményemet fejtem ki.

Albániában az ún. forradalom '89 után kezdôdött. Az én elsô találkozásom a civil társadalom fogalmával egy könyv kapcsán történt. Megértettem, hogy a civil társadalom hivatott áthidalni a politikai hatalom és az emberek közötti óriási szakadékot. Más szóval a cél: elvenni a hatalmat az államtól, az embereket a civil társadalomba tömöríteni, új társadalmi és politikai struktúrákat létrehozni. Albániában nagyon rövid idô alatt azonban a következô probléma állt elô: virágozhatnak-e a demokratikus intézmények egy teljesen más gondolkodásmóddal, illetve kultúrával rendelkezô országban? Sikeresek lehetnek-e? Azóta sajnos már megtörtént ezeknek az intézményeknek az "eltérítése" Albániában. Milyen értelemben? Megpróbáltuk felépíteni saját civil társadalmunkat, létrehozni a szükséges intézményeket, de ezek puszta léte nem bizonyult elegendônek, ezek nem a hazai talajból sarjadtak. Ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy sok intézmény üzletté alakuljon át. Nem volt igazi motivációjuk, olyan, amilyet csakis az emberek és a társadalom adhatnak.

Másrészt: mi történt az állammal? Thomas Finley összehasonlította Oroszországot Albániával és arra a következtetésre jutott, hogy Oroszország kissé Albánia is. Szerintem csakugyan vannak köztük közös vonások — például az állam gyengesége. A legfontosabb közös jellemvonás véleményem szerint az, hogy a két országban lezajlott forradalom — demokratikus forradalom — nem volt igazi, "klasszikus" forradalom, mert nem volt szükség egy új gazdasági osztály önszervezôdésére, illetve hatalomátvételére. Albániában nem volt középosztály, differenciálódás az osztályok között és így a politikai hatalom is üzletté vált. Megjelent az ún. kleptokrácia, semmivé lett az üzletemberek és a politikusok közötti különbség. Ez a folyamat pedig a helyi hatalom elferdítéséhez vezetett. A helyi hatalom ötlete kiváló volt, de ez sajnos elôsegítette a kleptokrácia megjelenését, illetve a korrupció elterjedését. Ha például a bírói testület függetlenségére gondolunk — mi is történt voltaképpen? A bírónak nincs többé hatalma és a bírói testület a legmegvesztegethetôbb intézmény Albániában. Visszatérve az elôbb említett elferdítésre: tetôpontját '97-ben érte el, amikor az állam, a társadalom és a gazdaság is összeomlott. Általánosságban szólva Albániában nyitás történt egy versengésben lévô pluralisztikus rendszer, illetve a piacgazdaság fele — egy olyan országban, ahol a versenyképesség egyáltalán nem létezett és a konkurencia szabályai sem voltak ismeretesek. A pluralisztikus politikai rendszer rövid idô alatt konfliktusos helyzetbe került, a piacgazdaság pedig egy versenyképtelen Albániát talált. Albánia nem tudott versenyképessé válni a gazdaság, a prostitúció, a drogok stb. terén. Hogyan állhatnak fenn a demokratikus intézmények egy ilyen országban? Koszovóban sokkal bonyolultabb a helyzet és hasonló az a probléma is, amit az olasz újságíró a cikkében felvet: az albániai és a boszniai helyzetrôl beszélve megemlíti, hogy három és fél év után, ötven vagy hatvan millió dolláros költekezéssel az emberek már csak az újabb háborút várják. Továbbá, szóvá teszi az intézmények bukását: a rekonstrukció és a nemzetközi beavatkozás elôsegítette a klánok (maffia) és a nacionalista erôk elhatalmasodását. A Nyugat sajnos megelégszik a demokrácia elveivel kapcsolatos erôsen retorizált szöveggel. A probléma azonban probléma marad: hogyan demokratizáljuk és stabilizáljuk azokat a társadalmakat, amelyekben törzsi nacionalizmus, maffia, családi klánok uralkodnak és amelyeknek semmi tapasztalatuk nincs a nemzet- és az államépítés terén? Hogyan fegyverezzük le azokat a társadalmakat, ahol sok a fegyver? Hogyan liberalizálhatjuk azokat a gazdasági rendszereket, amelyek többnyire védtelenek a maffia hálózatával szemben? Hogyan európaizáljuk ezeket a különféle etnikumú országokat anélkül, hogy párhuzamba állítanánk néhány hivatalos és eredeti integrációs, illetve gazdasági törekvéssel?

Az olasz újságíró azt javasolja — megpróbálom szó szerint idézni —, hogy ne legyünk annyira félénkek és tisztelettudóak a helyi hatalom iránt, sôt szükség esetén brutálisaknak kell lennünk, mert az erô és határozottság a legmegbecsültebb erény a balkáni kultúrában. Erôvel rendelkezni, de ki nem használni, csak lebecsülést és szarkazmust vált ki. Ez egyfajta általános nézet és Olaszországban is nagyon elterjedt — mivel Albánia nagyon szoros kapcsolatban áll Olaszországgal. A Koszovóban történtek miatt a probléma csak súlyosbodott, egy neves újságíró szerint vétek volt Albániát egyáltalán létrehozni 1912-ben. Ha elemezzük egy kicsit ezt a kijelentést, valami igazságot is találunk benne; a koszovóiak egyik vezetôje jelentette ki néhány NATO-képviselô jelenlétében, hogy: "Ne tétovázz! Válaszd a gyarmatosítást!!" Az albánok körében nagyon elterjedt ez a nézet — nem tudom, Boszniában vagy más országban is így van-e — és nagyon sok idôbe telne elmagyarázni, miért.

Azt hiszem, hogyha a nyugat-európai országok nem teszik be a lábukat Albániába, anarchikussá válik a helyzet, elkezdôdik az exódus vagy diktatórikus hatalomátvételre kerül sor. Ha Koszovóban sem lép közbe a Nyugat, a szerbek újra támadhatnak, elfoglalhatják Koszovót, az albánok pedig fegyveres ellenállást tanúsíthatnak.

A Nyugat jelenléte számomra intelligens jelenlétet feltételez. Nagyon fontos egyfajta "koherens" jelenlét, amit eddig sajnos nem tapasztaltunk. Az albán konfliktusok mindig is belsô viszálykodásra adtak okot Olaszországban, de ez nem volt koherens közbelépés. A bajok onnan származnak, hogy bármely szervezet alapelve a hatalom és a felelôsség közti következetesség. Azé a felelôsség, aki hatalmon van. Ebben az országban ez a probléma: a hatalom a Nyugat kezében van, de a felelôsség gyakran az albánokra hárul. Hogyan tudnánk a hatalmat átruházni az albánokra úgy, hogy a felelôsség is ôket terhelje? Sokszor úgy tûnik, hogy a Nyugat törekszik arra, hogy felelôsségteljesebbé tegye az albánokat, de hatalomátadás nélkül. Ez így nem mûködôképes és sok baj okozója; bizalmon és kockázaton alapuló politikára van szükség.

Témám a nemzetközi rend, illetve a nemzetközi renden belül a nukleáris fegyverek kérdése.

Emlékezzünk csak arra, hogy századunkban a kegyetlen erôszak — amit 75 évig az ún "total war" (totális háború) totalitarizmusra való átmenete követett — az elsô világháborúval kezdôdött. 1910-ben a civil társadalom és a globális gazdasági rendszer is fellendülôben volt. Az elsô világháború indította el az erôszak ciklusát, amely 1989-ben, talán 1991-ben ért véget (amikor a Szovjetunió összeomlott). A hidegháború a terror két rendszerét kapcsolta össze: a totalitarizmust és a totális háború gondolatát. Az elsô több milliónyi áldozatot követelt. A második, amely a nukleáris fegyverekre támaszkodik és fô eszköze a megfélemlítés — az emberi faj megsemmisülésével fenyeget.

1946-ban az Egyesült Államok a nukleáris fegyverek gyártásának beszüntetését indítványozta az ENSZ-ben. A Szovjetunió elôbb bejelentette, hogy beleegyezik, de késôbb a fegyverkezés folytatódott. Ma már nyolcvanezerre tehetô az atomfegyverek száma.

Ahhoz, hogy felmérhessük a nukleáris fegyverkezés méreteit, vessük össze röviden két történeti idôszak adatait: az elsô a hidegháború, a második az azt követô periódus. Két szempontot tartok szem elôtt, az egyik a veszély mértéke, a második pedig az, hogy milyen üzletet, alkut kötöttünk valójában. Harmadik szempontként elvetném a cselekvés lehetôségét.

Jelenleg a világ akármelyik városa pillanatokon belül megsemmisülhet egyetlen hidrogéntöltetû robbanófej hatására, egy mai atombomba ugyanis szinte százszor akkora robbanóerôvel rendelkezik, mint a hiroshimai. A halált okozó sugárzás kétszáz négyzetmérföldnyi területet érint. Egyetlen tengeralattjáró 150 nukleáris fegyvert tud útnak indítani, vagyis ez a készlet 150 várost pusztíthat el.

A hidegháború idején az Egyesült Államok és a Szovjetunió veszélybe sodorta az emberi fajt. Néhányan ebben az idôszakban azt hangoztatták, hogy ez a veszély egyáltalán nem létezett, de mi nagyon is jól tudjuk, hogy ez nem volt így. De a 20. század átélt még egy veszélyt, a totalitarizmus veszélyét. Tehát egyik oldalon a világ végének, a másik oldalon pedig a szabadság elvesztésének a veszélye fenyegetett. Ez a két veszély pedig nagyon jól kiegészítette egymást.

Most pedig röviden a harmadik aspektusról, a cselekvés lehetôségérôl. A hidegháború idején elterjedt az a meggyôzôdés, hogy lehetetlen a nukleáris veszélyt kiküszöbölni. Talán egyesek még emlékeznek arra, hogy az Egyesült Államokban a nukleáris leszerelést folyamatosan ellenôrizték, de a Szovjetunióban nem. A Szovjetunió továbbra is totalitariánus állam maradt: habár megengedte az ellenôrzést, a nukleáris leszerelést elutasította. Tudom, hogy titkos béketárgyalások folytak a Szovjetunióban és talán ebben az országban is abban az idôszakban. De ezt a meggyôzôdést nem lehetett egykönnyen megingatni és ezért a nukleáris leszerelés lehetetlenné vált a hidegháború idején. 1989-ben egy szép napon — amelyet ma is ünneplünk — mindezek a tényezôk hirtelen és váratlanul megváltoztak; nem a nukleáris lefegyverzésbôl kifolyólag, hanem a szovjet birodalom váratlan felbomlását követôen. Ez a fordulat pedig kiküszöbölte azt a nézetet, miszerint a nukleáris fegyverek beszüntetése lehetetlen. Egyetlenegy totalitárius rendszer sem kerülhette el a teljes ellenôrzést és mostanában mind az Egyesült Államok, mind Oroszország négyszáz millió dollárt költ plutóniumkészletük biztosítására. Lehet, hogy másfajta akadályok és nehézségek is vannak a valódi lefegyverzést biztosító egyezmény aláírásában, de ezek az akadályok nem állíthatók párhuzamba a Szovjetunió felbomlását megelôzô nehézségekkel.

Vagyis fel kell tennünk a kérdést, hogy mivel ellensúlyozhatjuk a nukleáris fegyverek fenyegetését. Sajnos, nem sokkal; Amerikában a korábbi állapotokhoz való visszatérésre irányuló veszedelemrôl, Oroszországban pedig egy autoriter típusú uralkodási formáról beszélnek, egy ún. rose state-rôl, amely nem valószínû, hogy a nukleáris fegyverek kérdését illetôen megváltoztatja a véleményét.

Hogyha a cselekvés lehetôségére összpontosítunk, elképesztô dolog az, hogy a leszerelési tárgyalások Oroszország és az AEÁ között jobban haladtak a hidegháborúban, mint amióta partnerekké váltak. De mi történik akkor, amikor ez a két ország megsemmisítéssel fenyegeti egymást anélkül, hogy nézeteltérések lennének közöttük? Lehet, hogy ez manapság nem is tûnik olyan félelmetesnek, mint a hidegháborúban, de mindenesetre meggondolandó. Tulajdonképpen a figyelem valahogy ellankadt e témával kapcsolatosan; lehet, hogy az emberek arra gondolnak, hogy mi maradt fenn ebben az idôszakban és ebben a régióban 1945 óta — amit igazán sajnálatosnak tartok, mert most nagyobb a lehetôség arra, hogy tegyünk is valamit ez irányban.

Aktuális-e a nukleáris veszély? Manapság az Egyesült Államok kb. 7000 nukleáris töltettel rendelkezik, Oroszországnak is kb. ennyi van, holott ez politikailag már nem indokolt. Amíg abban a politikai szférában, amirôl itt tárgyalunk, igazi forradalom robbant ki, amely meglepte a világot, addig a nukleáris fegyverek kérdését illetôen nagy a tétlenség. A hidegháborúban kötött egyezségek máig fennmaradtak, de elkerülték az emberek figyelmét. A hidegháborút követôen természetes volt, hogy az embereknek idôre van szükségük ahhoz, hogy összeszedjék magukat és megszokják az új helyzetet, de mostanában egy új korszakba lépünk át, ez a harmadik nukleáris korszak, amely emelkedôben van. A fegyverszabályozásra irányuló folyamat — amely a hidegháború egy bizonyos szakaszában irányító elvvé vált — stagnál. De van ennél rosszabb is. A nukleáris technológia újabb országokat is megfertôz, a világ minden részében. Szaddam Husszein kizavarta az ENSZ-megfigyelôket az országból. Pakisztánban és Indiában — ahol most megy végbe az áttérés az új idôszakra, amelyrôl beszéltem — egy teljesen új fegyverpiaci versengés alakult ki és igen komolyan tör elôre, csakhogy ezek az országok nem rendelkeznek azzal az ellenôrzési rendszerrel, mint amilyen a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak van.

Tudott dolog, hogy Irán is rendelkezik nukleáris fegyverekkel, nemzetek sokasága különféle lövedékeket tesztel új technológiával, Kínának is egyre növekszik a lôszerkészlete. Tehát egyfajta háló alakult ki e nagyon veszélyes kérdések köré: egyrészt a nukleáris leszerelés problematikája a nagyhatalmak képviseletében, másrészt pedig az új technológia elterjedése más országokban.

A veszély két új aspektusa amely a nagyhatalmak bukása nyomán alakult ki, szorosan összekapcsolódik a világ egyes részeinek a felszabadításával. A nukleáris korszak egyik üzenete: az országok nem szeretnek szembeszállni atomfegyverekkel rendelkezô ellenfeleikkel anélkül, hogy saját maguknak ne lenne nukleáris fegyverük.

Egyesek szerint nemcsak hogy egy újabb hidegháborús konfrontáció felé haladunk, hanem a nukleáris terror egyensúlyának kiterjedése, az ún. egyetemes egyensúly felé. Nemcsak hét-nyolc, hanem tíz-tizenöt hatalom lesz a középpontban. A hidegháború modellé válhat és nagyon félek attól, hogy olyan lidércnyomásos világba lépünk, ahol nukleáris fegyvereket cserélgetünk ahhoz, hogy a hidegháborút fenntarthassuk.

Mindent összevetve, a berlini fal lebontása, a szovjet rendszer és a totalitarizmus megszûnése óriási elôrelépést jelentett nemzetközi viszonylatban. Ezt igazi csodaként lehet elkönyvelni, ami ráébreszt arra, hogy itt az ideje annak, hogy tegyünk valamit az atomhatalmak ügyében is. Véget kell vetnünk az atomfegyvereknek, amelyek nukleáris veszéllyel fenyegetnek. Szerintem ez lesz a következô lépés, hiszen az atomfegyverek elleni megmozdulások napról napra sokasodnak...

Röviden szeretném felvázolni azokat a problémákat, amelyek az utóbbi tíz év alatt jelentkeztek Horvátországban, de nem feledkezem meg a többi posztkommunista országról sem. Remélem, hogy azok a tényezôk, amelyekrôl beszélni fogok, relevánsak más országokra nézve is. 1989-ben egyetlen politikai párt volt Horvátországban, akárcsak a többi kommunista országban, de könnyen felismerhetô volt ezen belül bizonyos politikai változatosság. Akárki, aki a tévéban egy politikust látott, azonnal rávághatta az illetô hovatartozását: nyugatos vagy az elszigetelôdési politika híve, Európa-párti vagy Európa-ellenes, a változás híve vagy változásellenes. A volt Jugoszláviában pontosan tudták, ki melyik oldalon állt, ki mit képviselt. 1990-ben különféle politikai pártok létesültek, amelyek 1991 óta törvényesen mûködnek, de azóta a számuk drámai módon lecsökkent. Az elsô évben csaknem hatvan politikai pártot jegyeztek be. Az utolsó tíz évben egyre nehezebbé vált a pártok közötti különbségeket felismerni, manapság egy politikust könnyen be lehet sorolni valamely pártba, de nem lehet pontosan tudni, milyen programot vall. Maguk a választók is azonnal megmondják, hogy ki milyen pártba tartozik, de azt már nem, hogy az illetô mit is képvisel. Tehát a kezdeti változások után egyfajta politikai homogenizációs folyamat történt. A politikai nézetek hasonlókká váltak és mindenki mérsékeltnek próbál mutatkozni. A szélsôséges fasiszta kispártokon kívül még a hatalmon levô legnagyobb jobboldali párt is minden eszközt latba vetve próbál mérsékelt közegnek mutatkozni; hangsúlyozom: nem jobbközépnek, hanem egyértelmûen mérsékelt középnek. Ez a folyamat különféle okokra vezethetô vissza: az egyik a pluralizmus sokkoló hatása, a másik pedig a kezdeti változásokat követô rádöbbenés arra, hogy a választók többsége nem pártolja a radikális és szélsôséges nézeteket. Sok magyarázata lehetséges ennek a politikai színváltozásnak, de a tények maguktól beszélnek: évek óta a többpártrendszeren belül politikai homogenizáció észlelhetô.

Az utóbbi tíz év másik fontos jellemvonása — a kezdeti változások második fázisában — a választók és a politikai elit közti szokatlan kapcsolat. Néhány tekintetben a politikai elit lemaradt a választók mögött, új politikai elképzelések és kezdeményezések nem nagyon adódtak az utolsó tíz évben. Horvátországban egyetlen párt volt hatalmon és az nem sokat változtatott. Az ellenzék több pártból tevôdött össze, ezek legnagyobb problémája a gyôzelemhez vezetô út megtalálása volt. Nem tudtak olyan ötlettel elôhozakodni, amely vonzotta volna a tömegeket, vagy éppenséggel egy olyan stratégiát kidolgozni, amely sikerhez vezetett volna. Elképzelések nélkül pedig nem lehetett elindulni. Az ellenzék legelôször '98 tavaszán ült össze közös stratégiát kidolgozni a gyôzelem érdekében és egy hat pártból álló koalíciót hoztak létre. Alkalmam volt betekinteni olyan, statisztikai adatokat tartalmazó tanulmányba, amelyet 1996-ban készítettek. Ez a felmérés ugyanezzel a koalíciós modellel állt elô. A választók 1996-ban pontosan tudták, hogyan lehet a hatalmon lévô pártot megdönteni, a politikai folyamatokat megváltoztatni és megtervezni az oppozíciós pártok sikerhez vezetô stratégiáját. A változáshoz szükséges stratégia a választókban két évvel hamarabb érett meg, mint a politikai életben. Két nappal ezelôtt a horvátországi ellenzéki pártok aláírták ezt a koalíciós egyezményt, és az év decemberében a választásokon végre közösen indulnak.

Nézzük meg röviden a politikai teendôk kérdéskörét. Hogyan keletkeztek ezek a problémák? A posztkommunista világ sokáig nem probléma-megoldó politikát folytatott. Az évek során az ún. hazafias problémákat (amilyen a függetlenség, az ország védelme stb.) kezelték fô politikai kérdésekként, de idôvel nyilvánvalóvá vált, hogy a politikai szférán kívül ezek a problémák nem valósak. Az igazi problémákat a társadalmi szervezetek és intézmények vetették fel. A '90-es évek második felére kristályosodtak ki a legfôbb politikai problémák — a munkanélküliség, a korrupció, a gazdasági hanyatlás és a lakáskérdés. Egy eltérô típusú felmérés minden kétséget kizáróan három politikai problémakört különít el. A megkérdezettek legfontosabb gondként a munkanélküliséget, a korrupciót és a gazdasági helyzetet tüntetik fel, legkevésbé fontosnak pedig a régi hazafias kérdéseket (mint a függetlenség, a háború sújtotta területek újjáépítése, valamint az Európai Unióba való belépés). A hazafias problémákat fontosnak tartották ugyan, de nem politikailag megalapozottaknak — ezeket minden államnak biztosítania kell állampolgárai számára. Így az emberek nem akartak csak azért szavazni egy bizonyos pártra, mert ezeket az elôbb említett hazafias témákat hangoztatta. E kérdéskört részben a priori pártpolitikának, részben pedig álcának tekintették, amely leplezni hivatott a gazdasági fellendülés, a korrupció, illetve a munkanélküliség kérdését.

Incze Éva, Nagy Enikô és Sztranyiczki Zsófia fordítása