Rövidesen tiz éve annak, hogy a Ceausescu-házaspárt kivégezték. Milyen érzésekkel fogadta akkor az eseményt, és hogyan gondol ma vissza rá? Mi volt a Ceausescu-korszak? Tirannia, úgy, ahogy a történelemben öröktôl fogva ismeretes? Sajátosan 20. századi, azon belül is fôleg a kommunizmussal összefüggô jelenség? Vagy mindezeken túl inkább a román társadalom kórtünete? Van-e tanulsága, és ha igen, kinek a számára?
(A század betegsége) Volt egy idôszak századunk utolsó harmadában — pillanatát emlékezetem a hetvenes évek közepére teszi — amikor köröskörül autoriter személyiségek látszottak kezükben tartani országuk — és részben a világ — sorsát. Franco és Heilé Szelasszié, Mao és Titó, Reza Pahlavi és Kim Ir Szen, Pinochet és Enver Hodzsa — birodalmak és kis államok élén keménykezû, olykor egyenesen népszerû, a párt vagy a hadsereg hatalmára támaszkodó uralkodók. Szinte egyszerre haltak ki a nyolcvanas évek fordulóján, többnyire dicsôségük teljében. Körükben úgy virít Nicolae Ceausescu, mint tarka mezei csokorban a többihez mindenben illô, élénk színeivel mégis külön egyéniségû virágszál. Lettek volna talán erkölcsi aggályai Kaddafi és Jasszer Arafat parnereként, Brezsnyev, Zsivkov, Honecker társaságában? Vagy akár Nixonnal szemben? Saját nézôpontunkból szinte valamennyiünknél sötétebbnek és gátlástalanabbnak látszik, ám ez csupán az utókor szemében gyászos dicsôség — életében nagyon jól megélt ebbôl, és nemcsak a terror gépezetének jóvoltából, hanem azért is, mert a világszínpadon hasonló szereplôk között bizonyult rendkívül sikeresnek alakítása. Végtére nem kis dolog, ha valaki egy scornicesti-i kunyhóban látja meg a napvilágot, a népboldogítás gyilkos szervezete emeli magasba, és végül eléri, hogy egy kommunista ország elnökeként a királyi ház díszhintójában, az angol uralkodó oldalán robogjon végig London utcáin.
A 20. századnak volt két különösen véreskezû diktátora: Hitler és Sztálin. Fölöttébb gyanús, hogy halálukkal nem szûnt meg kultuszuk. Hitler tetemére ötven éve hányja a földet a történelem, mégsem látszik örökre elsüllyedni és semmivé foszlani, képe idônként visszavigyorog kései híveiben és követôiben. Sztálin? Tízmilliók könnye kísérte mennybemenetelét, s jóllehet dicsôségét már az annyit emlegetett 20. kongresszus megtépázta, utódaiban máig itt kísért ô is körülöttünk. Mindenki tudja, hogy a történelmi film, amelyben játszottak: grandiózus horror, az emberi faj szégyene. De miért osztotta ki akkor a 20. századi történelem utánuk is még többször, többekre ugyanazt a szerepet?
Minthogy súlyos dolgokban a történelem nem ismer véletlent, ennek is minden bizonnyal megvan a maga oka. A hatalmi koncentráció feltételei és eszközei századunkban? Másként mûködnek a fegyverek, az ideológiák, másként forog még a pénz is? Most már csak az a kérdés, miért nôttek ki ezekbôl a feltételekbôl diktatúrák, miért kellett annyi teljhatalmú vezér. Továbbá: a diktátorok azért buktak-e meg, mert az emberiség nem tûri a zsarnokságot, vagy azért, mert a történelem más útját választotta a hatalmi koncentrációnak? Azt, amelynek a parlamentáris demokrácia néven ismert államforma jobban megfelelt?
A fasizmus és a kommunizmus vizsgálata azért olyan lenyûgözô és kimeríthetetlen, mert a két rendszer egyszerre volt egymásnak ellentéte és tükörképe. (Lásd errôl Claude Lefort A totalitarizmus fogalma címû írását.) De kétségtelen, hogy a tipológia nem korlátozódik erre a kettôre, a diktatúra kérdése nem zárult le bukásukkal.
(Tragédia a bûntanyán) Forradalom vagy palotaforradalom? Mi történt tíz évvel ezelôtt Romániában? A népharag döntötte meg a rendszert vagy belsô összeesküvés végzett vele? Netán a két eseménysor egymásra tevôdött? A román rendszerváltás tisztázatlansága nem véletlen kísérôjelenség, hanem éppen azt mutatja, hogy a Ceausescu-rendszer bukásában is más volt, mint a többi.
Azt hiszem, a román közgondolkodás máig nem dolgozta fel a diktátor házaspár kivégzésének élményét. A jelenet horrorfilmbe illô. Sok részletét egyelôre még homály fedi. De ami a legfontosabb, az nyilvánvaló: nem volt igazi felelôsségre vonás és nem volt igazi büntetés. Holott a román politikai osztálynak és a román társadalomnak erre a kettôre volt a legnagyobb szüksége. Ezek híján a kivégzés ténye felkavaró és undorító. A tragédia eszméjének paródiája: a nálunknál rosszabbat érô csapás a részvét és a szánalom érzésének felkeltése nélkül fejezi be a történetet. Nincs megtisztulás...
(Halál és dicstelenség) Különbséget kell tenni örökkévalóság és halhatatlanság között — írja Paul Ricoeur abban a kommentárban, amelyet Hannah Arendt egyik politikai tanulmányához fûz. "Az örökkévalóság az, aminek a halandó híjával van, de csakis annyiban, amennyiben gondolkodik és amennyiben elgondolja az örökkévalót (azt is mondhatnók, hogy gondolkodni annyi, mint elgondolni az örökkévalót). Ezzel szemben a halhatatlanság az, amit igyekszünk megszerezni magunknak, hogy így el tudjuk viselni halandó voltunkat. Ilyen szempontból a politikai vállalkozás magunk halhatatlanná tételének legfôbb kísérlete. Ebbôl fakad minden emberi vállalkozás nagysága és illúziója."
Ha majd biográfusai elkészítik a román diktátor kórképét, bizonyára lesz abban szó megalomániáról és kisebbrendûségi érzésrôl, paranoiáról és akár tudathasadásról is. A lényét uraló megszállottságban semmi nem volt azonban annyira megdöbbentô és nevetséges, mint éppen a halhatatlanság illúziója. Fáraók korcs unokája, aki egész életét feltette arra a tévhitre, hogy vannak kiválasztottak, akiket már életükben megjelöl a halhatatlanság. Istenként fürdött abban a dicsôségben, amely hite szerint csupán elôjátéka volt a hírét késôbb megörökítô kultusznak. Embertelen volt, és el tudta érni, hogy embertársai együttmûködjenek vele ebben a játékban.
(Kísértetek éjszakája) Tíz évvel halála után Ceausescu emléke sokakat lelkesít. Egy friss kövélemény-kutatás adatai szerint a románok jelentôs hányada ôt tekinti az elmúlt száz év legnagyobb politikusának. Nosztalgia? Az is, de nemcsak az. Mélyebbre kell ásni ahhoz, hogy kiderüljön, miért maradt ô sokak szemében olyan, amilyennek magát láttatni kívánta. A nemzet vezérének, hôsének, elismert tekintélyének.
A román társadalomnak még ezután kell megvívnia emlékével. Választania a halhatatlanság megalomán, eszelôs eszméje és a dolgos, fegyelmezett, felelôs társadalmi cselekvés gondolata között. Tíz év csak arra volt jó, hogy halmozza a kérdéseket. Válasz egyelôre nincs...
(Hol a tanulság mostanában?) A végén érdemes kezdeni: nincs tanulság, mert a történelemnek soha nem az ismertségén, ismeretlenségén, netán félreismerésén múlott, hogy nem lehetett tanulsága. Az élô ember mindig legénykedik. Hiába sorolják fel, kik jártak már pórul, hogyha így meg úgy tettek, majd ô megmutatja, vagy vele ez nem történhet meg alapon a következô, egészen jó képességû Xerxész, Nagy Sándor, Dzsingisz kán újra nekiveselkedik. Akik eközben (végül) mégis ágyban, párnák közt halnak meg, azok valamivel lagymatagabb, szolgalelkûbb, magasabb ingerküszöbû korlakosságot fogtak ki. Csakis "Tirannia" ismeretes, hiszen a legpirinyóbb periklészkékben, nem csak a Caesarokban, ott van a csíra: az albán operett-trónokra felkapaszkodó zug Zoguk is átmenetileg köztársasági elnököt alakítnak. S az Atatürkök, Leninek, Cromwellek is többé-kevésbé rejtett Robespierre-ek, nemcsak a Hitlerek, Sztálinok. Toporzékoló hülyegyerek-türelmetlenségükben válnak törvényszerûen tömeghóhérokká, hogy nem mindenki lelkesedik egyformán az ô "nadselû" elgondolásaikért, és fôleg nem engedelmeskednek soha maradéktalanul a népek. Jóra és rosszra, üldözôre és üldözöttre kell hát osztani ôket. Ezek az emberiség nagy-nagy félreértôi: azt képzelik, hogy az embertömegek vannak értük. Az emberiség, mivel kezdettôl fogva félreérti önmagát, eltûri ôket, sôt idôlegesen kedveli, biztatja, hízeleg nekik, végtelenül logikátlanul és etikátlanul viselkedik. Mintha Marx Imre vagy Madách Károly írta volna ôket, szakszerûen kapkodva: hol eufóriában, hol letargiában. Valami tanulság felmutatása, kiemelése, megértetése céljából. Ám nincs kinek. A nagy tragédiáknak s a nagy komédiáknak egyaránt nincs más tanulsága, mint hogy "ilyen az élet", meg "ilyen az ember"! Ezen belül lehet még: hogy ilyen a totalitarizmus, meg ilyen a demokrácia, és ilyen az, hogyha még olyan okos és cinikus tisztánátlátókra se hallgat a buta plebs, mint Seneca, Caragiale és Karinthy... És így jutunk el az elejére: a Csau-házaspárhoz. Hát mi nem válik "a román társadalom kórtünetévé", amit csak lekoppinthatnak bárhonnan, ahova szívesen dörgölôznének egy fokkal jobb pofát mutatni, mint ami van? Így tesznek mindazon korok és terek, ahol már több száz (több ezer) éve minden átmeneti. A fanariotizmusban elkésett Bizánc-karikatúra rejlik; a huszadik században divatos szélsôségekben gyermeteg és élveteg kínzókamratöltelékké válnak. Holtkomoly pofával tettettek bármit, az elmúlt évtizedet is végiglihegték, mint a frigid, de sikerre éhes nôk. A szocializmusuk az a Trója volt, amit direkt a faló köré építettek, és odaadhatod nekik Svájcot, egy hónapon belül lógó drótokkal vissza is adják, hogy nem mûködik. Sosem két agyalágyult öreg jampec jelenti a veszélyt, hanem a huszonhárom millió homogén, magabiztos, sokoldalúan fejlett Ceausescu.
(Decemberi éjszakák) Normális körülmények között (közel kétezer éve?) a december végi esték-éjszakák karácsonyt — és szilvesztert jelentik e tájakon. A János-napot meg az István-napot is persze, a hónap elején pedig a Miklósok köszöntését, illetve a gyermekek Mikulását. Nálunk, értve ezen a Románia határain belüli világot, nem tíz éve bomlott meg a normalitás, hanem legalább húsz-harminc esztendeje, amikor egy primitív pártvezér helyébe emelt még primitívebb "mikulás" szabhatta meg a törvényt, tilthatta a karácsonyt, tehette és tette tönkre a szilveszteri mulatságokat is. A nagyobb baj persze az év egészének, a hétköznapoknak az "átszervezése", a sokféle "racionalizálás" volt, amelyet az egész ország szenvedett meg, "nemzetiségre való tekintet nélkül" (ahogyan ezt — no nem a szenvedést — egy ideig jelszavakba írták, míg ki nem ment a politikai divatból). A nemzeti kisebbségek, mi magyarok különösképpen megkülönböztetett figyelemben részesültünk — mármint hogy gyorsabban asszimilálódhassunk a román többséghez, minden tekintetben. Az abszolút engedelmesség tekintetében is. A Ceausescu-korszak lényegében csak fölerôsítette azt, amit Gheorghiu-Dej, a nevelôapa és környezete már gyakorolt; a folyamat, a többségi szándék jóval régebbi. (Korántsem tisztázott kérdés, hogy Gróza Péter, azaz Petru Groza a maga sokáig tetszetôs jovialitásával tulajdonképpen mit szolgált, és hogy jól gondolkoztak-e a nacionalista románok, akik ledöntötték szobrát, valóságosan és jelképesen.) Természetesen nem tagadható, hogy Nicolae Ceausescu kemény diktatúrába forduló hosszú uralkodása a kommunizmussal összefüggô jelenség — ugyanakkor a román társadalom kórtünete. Annyira az, hogy ha nem végzik ki a hasonlóképpen gyûlöletes és kártékony feleségével, Elenával együtt, karácsony másodnapján, a bálványimádó ordotox többség képes lett volna ismét maga fölé emelni, a Kárpátok Géniuszát, kommunista nemzeti uralkodónak.
Azokban a nagyon hosszúra nyúlt, hajnalig tartó december végi türelmetlen éjszakai órákban, amikor a kivégzés bejelentett tévéközvetítését vártam, valójában a megbizonyosodás vágya tartott ébren: saját szememmel látni, hogy a diktátor ideje lejárt, végérvényesen. Még megírásra váró rémálmos éjszakák és a szegénységnél, sötétségnél, fázásnál is rettenetesebb megaláztatásban végigélt nappalok lezárását reméltem akkor. Ma már nyilván (jogilag? formailag?) megkérdôjelezhetô az ítélet kivitelezése, de változatlan a véleményem: ebben a román környezetben feltétlenül szükséges volt visszavonhatatlanná tenni azt, aminek meg kellett történnie.
Az elemzésnek, a tanulságok levonásának ideje eljött Romániában is — jó, hogy ezt nem a hírhedt diktátor házaspár és híveik engedélyével kell elvégezni. Persze még messze vagyunk az 1989. december 22-én, illetve 25-én lezártnak vélt korszak tudatosításától. Ha ez megtörtént volna, Románia ma nem itt tartana.
A pofonnal végzôdô nyolcvanasok? Vagy a csomaghordással kezdôdôek? A pofon akkor csattant, amikor Temesvár felôl a hazugság füstjét fújta felénk a szél (fasiszta bandák garázdálkodása, felforgatás stb.), Kolozsvár utcáin pedig megjelentek az elsô páncélkocsik. Öcsémmel kíváncsian bámultuk a zöld skatulyákat, közelebb-közelebb merészkedtünk, meg is érintettük az egyiket, aztán usgyi, haza, nehogy elkapjanak. Ki törôdött akkor velünk?! Ô tizenhárom éves volt. Én "már" tizenöt.
A Nehézgépgyár mozgolódott. Errôl persze kölyökfejjel mit sem tudtunk, illetve a felpörgô történetbôl keveset értettünk. Éjszaka, amikor elkezdôdött a lövöldözés, már sejtettünk valamit. Mai napig azzal maradtunk, faggathatjuk egymást: Mi is történt? Miért? Megérte? Kik voltak? Ellopták? Volt-e egyáltalán? Büszkén dicsekedtünk édesanyánknak, hol jártunk, mit láttunk, mit tettünk. Pillanatnyi rémület; nem, nem rémület (ennek csak ma nevezném, akkor fogalmam sem volt, mi az), látjuk a merev tekintetet, a döbbenetet az arcon, aztán félrelök minket, bezárja az ajtót, megfordul, gépiesen kioszt nekünk két-két pofont, és rohan, eszelôsen száguld át a lakáson, a sötétítôket az ablakok elé ráncigálja, majd kiabál: Ki ne merjetek lépni a lakásból, és ne nézzetek ki az ablakon!
Mi történt? Meg szerettük volna nézni a szokásos Mihaela-rajzfilmet, csakhogy a hazafias katonadalok áradata végtelennek tûnt. Aztán megjelent egy tömött szoba. (Vagy terem.) Péntek dél volt. A mikrofont boldog, felszabadult ember ragadja meg, és valami olyasmit mond, hogy szabadok vagyunk. Akkor hallottam elôször ezt a szót. És Dinescut is elôször láttam, mégis az volt az érzésem, örök idôktôl fogva ismerem. Tömeg, láthatatlan terroristák, jéghideg szoba, kiáltványok, fogadkozások, lefekvés, álom, jelszavak, zászlók, elégetett képek és piros könyvecskék, gyilkos sorozatok. Ugató gépfegyverek, test nélküli hangok, csörömpölés, dübörgés, robbanás, sötét vásznak, történelmi hideg. (Micsoda buta kifejezés.)
De miért kaptuk a pofonokat? Lehettem volna forradalmár, halhattam volna mártírhalált. Ezt persze csak késôbb tudtam meg, Rice-Rice Beatrice, hó-rukk! Nem bánom, hogy nem pusztultam el oktalanul ezért az újnak nevezett régiért. Kezet kellene csókolnunk a pofonokért? Édesapám nem jöhetett haza. A megyei katona-kórház civil alkalmazottjaként éjjel-nappal munkahelyén tartották. A sebesültek vérvizsgálatát idejében el kellett végezni. A Prágai Tavasz idején volt katona. Mesélte, hogy hosszú ideig nem vetkôzhettek le, úgy aludtak bakaruhában. Várták az oroszokat. Mi a jéghideg szobában paplan alatt remegtünk, lestük, mikor csillapodik a golyószórók éhsége.
Az éjszaka akusztikája félelmetes. Torzít, végtelenít. Furcsa árnyékok nevetgélnek a penészes falakon. És azok az álmok! Különös gyógyszertárban járok. Minden a helyén, még a fiatal lány arcán is jól áll a valószerûtlen mosoly, s akármerre fordulok, kínosan rendezett világot látok — mégsem értem ezt az egészet. Az asztalok és a békésen sörözô elvtársak nem illenek bele a gyógyszerszagú délutánba. Mellettük a kommunizmus dicsôségét magasztoló plakátok és szalagtáblák. Pécséré bácsi és pécséré néni. A két fül megvan. A vigyor is helyes. Micsoda merészségnek tûnt a tankönyvekben látható fotók kifestése! Nemcsak Horeát, Petôfit és a többi jeles személyiséget szokták a diákok szakállal és szemüveggel elképzelni, hanem a fô-fô vezért, Ceau"escut is. És tanáraink egyszer sem buktattak le — habár látták mûveinket.
Egy idô után arról is tudtak egyes Apáczais tanáraink (akkor még szürke 19-es általános iskola), hogy a nagyszünetben négy kisdiák Sztálin nénihez jár. Sokáig nem tudtam, ki ez a nénike, aztán beavattak, elvittek magukkal a magyar konzulátusra. Ez Sztálin néni? Kissé csalódottnak tûntem, de bementem velük, és megjött a kedvem. A polcokon magyarországi újságok és könyvek. Az egyhetes újságokat elvihettük. És ezt minden egyes nap megtettük, tíz órakor. Egyszer sem buktunk le. Senki sem kérdezôsködött, mit teszünk azokkal az irredenta, fasiszta lapokkal. Nem tartóztattak le (!) kémkedés gyanújával — habár mi erre pályáztunk. (Sok Rejtôt olvastunk akkoriban.) Akkor is ott voltunk Sztálin néninél, amikor mindent teherkocsikra raktak, és kiutasították a diplomáciai testületet az országból. Kissé talán meg is sirattuk a mi "nénikénket". Na nem azért, mert kölyökfejjel valamit is értettünk a magas politikából (s fôleg a diplomáciai széljárásból!), hanem azért, mert... Mert vége, ezentúl nincs izgalom — mondtuk lógó orral. A nagyszünetek azzal teltek el a következô idôszakban, hogy a Mioritába mentünk, és sós kiflit vásároltunk. Az egyik Sztálin nénis barát már Amerikában él, s ki tudja, mi hol végezzük.
Mikor kezdôdtek a nyolcvanas évek? Valamikor a kilencvenes évek elején tudatosodott bennem, hogy soha többé ilyen történelmi kort nem fogok át- és túlélni. A Gyilkos-tónál voltunk, éjszaka a Kossuthot hallgattuk. Valaki a lengyel Szolidaritásról meg egy bizonyos reformer miniszterelnökrôl beszélt. Kíváncsian kérdeztem, mi az a reform. Aludj már. Aztán dôlt a fal, mozgolódtak a csehek, a magyarok, a németek, mindenki. Nálunk a sorok nem akartak fogyni. A múlt nem akart eltûnni. Mindent jegyre adtak. Ma már rettenetesen bánom, hogy nem tartottuk meg a piros, kék, zöld és ki tudja milyen színû hús-, cukor-, rizs-, olaj- és tojásjegyeket. Mi friss kenyeret ettünk, mert édesanyám a kisbácsi kenyérgyárban dolgozott. Ott tudtam meg, miért árulnak a kolozsvári üzletekben csakis kemény kenyeret. Az óriási raktártérben ezrével álltak a ládák, tele kenyérrel. Csakis a kétnapos árut lehetett kivinni az üzletekbe — ez volt a fônöki parancs. (Valami Mocuta volt a fôisten errefelé, tetszett is a neve mindenkinek.) Érthetô: kemény kenyérbôl nem eszik annyit az ember, mint ha puha volna. Mikor a gyárból már nem lehetett vásárolni, a kemény kenyeret otthon megpuhítottuk. Vizes rongyba csavarva a forró kemencébe tettük, és... Micsoda kezdetleges mikro! Persze fogalmunk sem volt, mi az a mikrohullámsütô. Az is óriási húzás volt, hogy édesapám valamelyik üzletbôl "kalap alatt" vásárolt egy orosz rádiómagnót. Kevés lakásban volt ilyesmi.
Akkoriban közhelynek tûnt, de ma már sokan el szeretnék felejteni, hogy minden téren racionalizálni próbálták az életet. Megmondták, mit és mennyit együnk; hozzá voltunk szoktatva a néhány órás tévéadáshoz, amikor az örökifjú micisapkás úriember felavatott valamit, vagy betont öntött egy új alapzatnál; aztán nem illett váltogatni a munkahelyeket, mert állam bácsi életfogytiglani kereseti lehetôséget biztosított mindenki számára — ugyebár Romániában nem volt munkanélküliség, ennek rejtett formájáról pedig közgazdászaink nem beszélhettek; nem utazhattunk külföldre, nehogy kinyíljon a szemünk (ennél csak az volt megalázóbb, hogy hét végén az országban sem lehetett kocsikázni, egyik héten a páros, másikon a páratlan rendszámtáblájú kocsik indulhattak el, hogy kevesebb üzemanyagot fogyasszon a nép); és mindezt tetézték az üres üzletek, az éjszakából éjszakába nyúló sorok, a keserû veszekedések, marakodások (Késôbb jöttél, disznó, indulj hátra!) — de a megalázások sorát politikai, vallási, társadalmi, gazdasági jellegû tiltásokkal, embertelenségekkel akárki kiegészítheti. Csak emlékezni kell. Kellene. Mert a nyolcvanas évek nem 1979. december 31-én, éjfélkor kezdôdtek, hanem valamikor 1989 utolsó napjaiban — s tartanak ma is. A kilencvenes évek többet árulnak el a nyolcvanasokról (és rólunk), mint hinnénk.
A felnôttek suttogva emlegették, hogy valami történt Brassóban. Nem mondták, mi, de két politikai vicc között a nyomatékos szünet mindig sokatmondó. Fôleg diktatúra ideje alatt. Szerencsére fogalmam sem volt, mi az a diktatúra. Te mit hallgatózol, kölyök? Menj már játszani! (Ma nincs politikai vicc, vagy ha van, annak nincs olyan súlya, mint az akkorinak.) Románia (vagy Amnézia?) nem akar emlékezni. Nem emlékszik az üzletek üres polcaira, csak azt sírja vissza, hogy bezzeg az akkori fizetéssel ennyi meg ennyi szalámit vásárolhattunk... A brassói munkások rég elfelejtették, miért, mi ellen lázadtak fel — s ma éppen azt, vagyis a kommunizmust magasztalják, miközben a vandalizmustól sem riadnak vissza. A kékszemûek nem voltak olyan gonoszak, sôt micsoda jó hazafiak lehettek, szembe mertek szállni a kurva kapitalistákkal. S nyolc órán keresztül (nem) kellett dolgozni, a semmittevésbôl pedig nagyszerûen meg lehetett élni — de lám csak ma muszáj öt kemény napot lehúzni! (Sic!) És istenem, akkor politikai okokból nem engedtek külföldre, ma ellenben a pénztelenség miatt nem lehet utazgatni.
Emlékszem az elsô magyarországi útra. Édesanyám engem vitt el, még január elsô napjaiban, hiszen sosem lehet tudni meddig tart ez a nagy demokrácia, használjuk ki. Édesapám és az öcsém valamivel késôbb kapott útlevelet. (Akkor is felvetôdött, hogy vándoroljunk ki, de ugyanazt mondtam, mint `86—`87 körül: Menjetek.) Keresztapámékkal utaztunk. Nagyobbik fiuk akkor már két éve odakint élt, a zöldhatáron lépett le, sokáig azt hitték, meghalt. (Kevésen múlott, fôleg hogy éjszaka el is tévedt.) Keresztapámat az erdélyi hadseregparancsnokságtól azonnal kidobták — ugyebár itt kémek nem dolgozhatnak! —, csak a forradalom után kapott rendes munkakönyves állást, de akkor már azon gondolkoztak, hogy ôk is Pesten telepednek le. Itt hamarosan nem lehet megélni — mondogatták. Eleinte jól is ment nekik odaát, mostanában viszont egyre keserûbbek, csalódottabbak és fáradtabbak. Az elsô januári vonatúton még bizakodva tekintettek elôre. A határon lepecsételték az útleveleket, majd elindultunk. Azon a bûvös, országokat és embereket elválasztó vonalon a tréfás (vagy nagyon komoly?) mozdonyvezetô rántott egyet a vonaton. Keresztapám, akit sosem láttam sírni, könnyezve azt mondta, hogy végre szabadnak érzi magát.
A szabadságról és annak korlátozásáról keveset tudtam, ismereteim utólagosak. Váradon láttam egy megrázó, nem éppen gyermekeknek való jelenetet. Miközben szüleimmel a villamost vártuk, arra figyeltünk fel, hogy az utca másik oldalán fékez egy "dubica", kiugrik belôle három rendôr, és nekiesik az ott várakozó fiatal nônek és férfinak. Szó nélkül a kocsi felé lökdösik a szerencsétleneket, miközben azok kétségbeesetten ellenkeznek. Végül a férfi a bámészkodók felé ordítja: Nu ne lãsati, nu sîntem infractori! Valami ilyesmit mondhatott, nem emlékszem pontosan, nagyon kicsi voltam. De a körülöttem állók arckifejezését sosem fogom elfelejteni. Félelemmel keveredô zavar, gyávaság és elképesztô, megalázó tehetetlenség. Szinte érzôdött a levegôben az állati rettegés, a szív gyorsabban vert, nyugtalanul pislogtak az emberek, mindenki elfordította a tekintetét. Úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Egyetlen pisszegést sem hallottam, s ez "érthetô", hiszen mindenki attól tartott, hogy a belügyisek rendbontás címén akárkit elvihetnek. Hova viszik ôket? Nem tudom. Miért viszik el a bácsit és a nénit? — kérdeztem. Hallgass már!
Ez volt a válasz akkor is, amikor azt próbáltam kideríteni, miért kell részt vennem az augusztus 23. tiszteletére rendezett felvonuláson. Egyetlen kisiskolás sem élvezte a város forró utcáin a végtelennek tûnô menetelést. A felnôttek sem örültek nekünk, állandóan belénk botlottak, csak zavartuk ôket. Igaz, néhányan elvonultak az útba esô kocsmákba sörözni. (Akkoriban jóval kevesebb helyen lehetett szeszes italt fogyasztani, mint ma.) Különösnek tartottam, hogy Románia legnagyobb ünnepére az emberek leizzadva, káromkodva és kedvetlenül készülôdtek. Fájt a talpam és a fejem, mégis kitartottam, nem dôltem ki a felnôttek mellôl. Délután, mikor hazaértem, édesanyám megállapította, hogy napszúrást kaptam; máris rohantam a vécére, ment a hasam. Bôgtem. Ezért kellett elmennem?! Azzal védekeztek, hogy "most az egyszer" már nem tudták "elrendezni", nem maradhattam ki. Néhány napig rosszul voltam, nem mentem iskolába — ennyi volt az én kommunista múltam.
Magam sem tudom, miért: a kommunizmust mindig egybemostam az idióta Mihaela képével. Tudtam, hogy a micisapkás után megjelenik a hintázó kislány a kutyussal, utána pedig mehetünk aludni. Kipihenhette magát a nép, nem volt huszonhat csatornája senkinek (Jos cu parabulicili!), a szenny nem dôlt korlátlan mennyiségben a képernyôre. Csupán véresre kellett tapsolni az alattvalói tenyereket. Óriási erôfeszítéssel követtük a pártkonferenciák sorát, nehéz volt megjegyezni az adatokat, az egyre nagyobb számokat. Pártunkért és országunkért akármit. Hogyne. Ötéves terv? Nagyszerû. Megmondták, mennyit fogunk termelni, és mi boldogan kétszer, háromszor annyit állítottunk elô. Papíron. Mindenki átrázott mindenkit. Aranykorszak? Számukra valóban aranyos korszak volt, láttuk a nagy kilövés után az aranyozott csapokat.
Nem kellett volna úgy kinyírni ôket. Se szó, se beszéd, ledaráltak egy bírósági tárgyalást, aztán kivégzôosztag elé állították szegénykéket. Akkor kezdett kinyílni az ember szeme, amikor a védô is vádlóvá vedlett át, és hatvanezer áldozatról szónokolt. Azokban az ünnep elôtti, ünnep utáni napokban a számadat valósnak tûnt, hiszen mennyit lövöldöztek, de ma már töprengés nélkül hazugságnak nevezhetjük az új államhatalom ferdítését. Az országnak joga lett volna megtudni az igazságot, a diktátor házaspárt tisztességesen kellett volna falhoz állítani. Micsoda pimaszság! Orrunknál fogva vezettek minket. Igen, tudták: a nép, az istenadta nép tapsolni fog, amikor meglátja a szitává lôtt cipészt és az analfabéta akadémikust, és nem lesznek kellemetlen kérdések. Ezt jól kiszámították. A rendszert kétszer kellett megbuktatni. De vajon a korszakot hányszor kell lepörgetni a történelem színpadáról? 1996-ban a kommunizmust végleg (?!) felszámolta Románia, viszont egyre inkább az az érzésem, hogy a nyolcvanas (hetvenes, hatvanas, ötvenes) évek ma sem értek véget. Cselekvés helyett a megváltást várjuk. Felülrôl vagy kívülrôl — nézôpont kérdése. Az európai útra esküdözôk Nyugatról várják az olajággal érkezô galambot. (Valahol megdöglött.) A nyomorgó tömeg reménykedve hallgatja a hordószónokokat.
Jó éjszakát, gyermekek, Micimackó megmosta a fogát, felvette pizsamáját, majd a legutolsó tévéforradalom után kikapcsolta a készüléket. Most már ideje volna aludni.
(Kôdobáló Sziszifusz) 1976-ban születtem, következésképp a "kommunizmus"-ról véleményem nemigen lehet (mármint közvetlen tapasztalataimon alapuló és teoretikusan megalapozott, végiggondolt összefüggésekbôl adódó következtetéseim — amennyiben igen, az túl emléleti). Eleve nem érzékeltem a másságot, ami gondolkodásra késztetett volna; mint ahogyan azt sem hiszem, különbséget tudtam volna tenni a "társadalom" és a kommunista párt között. Amik nyugtalanságot okoztak nekem, a "valami nem jól van" kínos érzetét, azok a saját kis történetem folytonosságát megtörô tények, e történet belsô logikáját szabdaló cezúrák — egyik ilyen, amelyrôl mesélni szeretnék, a nagy Szovjetunióban történt.
1988 nyarán pionírtáborba vittek Novgorod mellé, egy Zarnica nevû helyiségbe, hatalmas tó partjára. Az utazásra kitérnem nem érdemes, a tábori élet — hála az egyenkosztümös elképzeléseknek — majdnem mindenütt ugyanúgy zajlott. Homoródfürdô és Zarnica között talán a legnagyobb különbség az volt, hogy egy mukkot nem értettem oroszul — mint ahogy románul is nagyon keveset. Ez utóbbi nem zavart annyira, a Hargita megyei gyerekek között találtam olyant, aki fordította az instruktor utasításait, egyébként is túlnyomorészt magyar anyanyelvûek részesültek akkor e "jutalomban". Az elsô visszás helyzet akkor derült ki számomra, amikor az orosz gyerekek nyálcsorgatva loholtak utánunk, rágógumit kunyerálva. Elsô meghökkenésemen túltéve magam, osztogattam is az úgynevezett "szivarrágót", amíg rám nem szólt egyik barátom, hogy hülye vagyok, mert mekkora üzlet van benne. Tényleg. Egy doboz cigaretta alakú rágó (12 szál) hat lejbe került, egy rubel nyolc lejbe, és mi szálanként adtuk egy rubelért e mennyei mannát — akárhogy számolunk töbszáz százalékos hasznunk származott belôle. És mindenki természetesnek találta ezt a rendet (gondolom, tanáraink valami komolyabbal üzleteltek). Furcsának csak az tûnt, hogy itthonról nem tudtak komolyabb összegû zsebpénzzel elengedni, de végre rájöttem, hogy miért nem bánja ezt túlságosan édesanyám; a másik, hogy az orosz gyerekeknek volt pénzük — és nem tudtak vele mit vásárolni. Az korábbi ingyen osztogatás meghozta az eredményét: a táborigazgató fia kebelbarátom lett, nôvére pedig a negyedik elsô nagy szerelmem, kézenfogva mászkáltunk stb. A fiúval kézzel-lábbal értekeztünk, és mivel neki szabadabb bejárása volt a tábor különbözô raktáraiba, evezôket tudott lopni a két katonai csónakokhoz, amelyekkel alkalomadtán tanáraink vittek csónakázni.
Nos, a kisfiú evezôt szerzett, mi elkötöttük a legnagyobb csónakot, és hosszas tavi kalandozás után megérkeztünk a lengyel—magyar pionírtáborba (helyesebb lenne úttörôt írnom). Ott láttam elôször dobozos Colát — a magyar fiú, akinek cserébe — mi mást — rágógumit ajánlottam egy fél doboz üdítôért (román barátom ösztökélésére), kiröhögött, lerománozott és elküldött haza. Hát, mindenesetre jól megvertük, elvettük tôle az üdítôt, és izgalmas üldöztetés után csónakunkon visszamenekültünk a mi részünkre. Eszembe sem jutott megsértôdni "románozás" miatt, visszafele evickélva azon töprengtem, hogy az a tábor, nem tudok jobb szót, gazdagabbnak tûnt, mint a mienk. Sokkal gazdagabbak — miközben a kötelezô közös programjainkon végig a testvériségrôl és egyenlôségrôl papoltak. Egyszerûen nem tudtam bemérni a pénz értékét (kevés megtakarított pénzemen például Moszkvában, életem elsô nagy központi áruházában Nemere István-könyveket vettem kopejkákért és Berkesi Andrást, akinek indexre tett mûveit szüleim azelôtt való években úgy lopták be Magyarországról). Abba az áruházba csak turistákat engedtek be.
Rá kb. másfél évre történt, ugye, az a bizonyos fordulat, amibôl szintén nem értettem sokat, a nép — tegyük hozzá az igazság kedvéért: részeg — dühe megrémített, ugyanakkor izgalmasnak is bizonyult. Akkor derült ki számomra hogy több párt is lehetséges. Egyik, kézzel írott plakáton például RMDSZ-gyûlésre hívták fel a figyelmet: "lessz". A plakátot egy ismerôsöm készítette, és nem lehetett meggyôzni arról, hogy a "lesz"-t egy "sz"-szel írják. Ki mondta? — hangzott az ellenérv, nem hitt többé semmiféle felsô instanciának. És a közösség "konszenzusteremtô" lehetôségeinek sem, elég hamar kiszállt a politikai életbôl.
Én közben levelet kaptam az orosz barátomtól, édesanyám szegényes orosz nyelvtudásával nagy nehezen sikerült lefordítanunk: végre bemutatkozott, leírta az adatait és terveit. Egy mondatot viszont nem értett. Évekkel késôbb, egyik oroszos barátom fejtette meg nekem a titkot: az apjáról van szó, mint kiderült, nem a tábor igazgatója, hanem az adminisztrátora, és hogy még mindig ott dolgozik, bár egyre kevesebb a külföldi testvérgyerek. Aljosa azért felfogott valamit az itt történtekbôl, nem hívott vissza, mert, mint írta, úgysem mennék többé.
Nos, nem tudom, van-e tanulsága ennek a történetnek, vagy ha van is, micsoda, most már nem is nagyon érdekel. Persze, lehet erôltetett analógiákat levonni, mintegy a nyolcvanas évek lenyomataként kezelni a fentebbi történetet, khóraként, mint amiben a valóság számomra leképezôdött, egy, úgy vélem, érdemleges eredményre nem nagyon jutnánk... Mert vagy mindenkinek más és más történetei vannak, esetleg aki gondolkodott, egyként szemben állt valamivel, ami rossz, ez így túl szép lenne; vagy pedig a közös ellenállás inkább retorikai, mintsem mitikus túlfûtöttségébôl eredeztethetôen ápolhatnánk a tôlünk független "rossz" képzetét, aminek vége kellett, hogy legyen valamikor. Mikor? Miért pont akkor? Mert megérett a helyzet? Miért nem hamarabb? Vagy késôbb? Ki mászott ebbe bele, és miért? Ha "rossz"-nak bizonyult, miért nem tehettünk semmit? Mert a Gonosz, pfuj, erôsebb volt, mint mi, mint bármelyikünk, hathatósabb eszközökkel rendelkezett? Satöbbi. Jó, ismerem nagyjából a válaszokat. Csakhogy számomra nem bizonyulnak kielégítônek. Tételezzük fel, hogy volt valami szükségszerû finalitása a Nagy Történetnek, ez esetben történelmi tényként kezelhetjük mindezt, a türannia szükségszerûen önmegsemmisítô mechanizmusáról beszélvén — bár ennek ellentmondani látszik, hogy utána semmi sem történt e logika szerint meghatározott módon: Kapkodások, impotencia, kommunkációképtelenség, gazdasági hanyatlás etc. etc. Jó, jó, mondhatnák Önök, miért nem sorolom a pozitívumokat? Az intézményteremtéseket, a szólásszabadságot, az egyéni szabadságot, a szabad és önálló döntésen alapuló politikai gyakorlatot (vagy ennek lehetôségét), és így tovább. Azért, mert ez természetesnek tûnik számomra (mint ahogyan kisgyerekként természetesnek, igaz, fárasztónak éreztem a hajnal ötkori felkelést, hogy tejért és kenyérért álljak sorba, viszont, ha csak jegyre is, de járt nekünk). Véleményem szerint semmi eleve elrendeltetés nem mûködött (nem mûködik), nem volt tôlünk független, akkori cselekedeteinkért felelôsek vagyunk — de nem valami közösségi plénum elôtt, a "társadalom" (jelentsen számunkra bármit is ez a szó) mai állapota senki sem jogosít fel arra, hogy számon kérjen (persze, én a "jók"-ról beszélek).
Akkor, a Szovjetunióban, rosszul éreztem magam. És mostanság sem valami kitûnô a közérzetem.