Akilencvenes évek elejétôl különbözô szaktestületekben naponta ütköztünk bele olyan oktatási kérdésekbe, hibákba, sôt mulasztásokba is, melyek egy jól tervezett, ám hiányzó oktatáspolitikával kiküszöbölhetôek lehettek volna. Éveken át furdalt a lelkiismeret, hogy munkánk során nem történik más, csupán csak a pénzek elosztása, de a hatékonyságra nem látunk rá, szélesebb távlatokban nem tervezhetünk, és nagyobb léptékû eredményrôl tulajdonképpen nem beszélhetünk. Azt is láttuk, ami már kisebbségi közhely: oktatástervezés nélkül nem lehet sem szórványmentést, sem nyelvi, közösségi rehabilitációt végezni. Mindaddig pedig, amíg egy egységes adatgyûjtés nem történik meg, tervezni sem lehet. Mindezek érlelték meg bennem és munkatársaimban azt a tervet, hogy rendbe kell tennünk a dolgokat. Ezt pedig ott kell kezdeni "a legmélyebben", ahol a legnagyobb a baj: azok között, akiknek már csak elemi iskola adatott, vagy nem jutott már a magyar iskolai népoktatás legalsóbb foka sem. Ôk azok, akiket nemcsak a történelem, de mi magunk is szándékosan vagy tehetetlenségünkben megfosztottunk attól, hogy magyarul írni és olvasni tudó romániai magyarok legyenek.

Magyar oktatás többségi környezetben

Ha a romániai magyar peremvidékek kisebbségi oktatásának kérdéseirôl ôszintén akarunk beszélni, a kegyetlen tényekkel illúziók és önáltatások nélkül kell szembenéznünk. Az egész Kárpát-medence kisebbségi sorban élô népessége, közöttük is a peremvidékek magyarsága minden területen nagy nyelvi veszélyben van. Mindenütt erôsödik a kis etnikumok gazdasági, politikai, demográfiai térvesztése, keveredése, a magyar nyelv is egyre jobban veszíti el a közéletben betölthetô szerepét, romlik a térségeken belüli presztízse. A Kárpát-medencében megnövekedett az egymás mellett élô etnikumok érintkezési felülete, erôsödnek a kölcsönhatások, de még inkább az egyoldalú hatások, egyre erôteljesebben visszafejlôdik a kisebbségek nyelvi tere, gyengül a nyelvi kompetenciaszint, hatalmas ütemben növekszik a vegyes házasságok száma. Trianon után az új országokba való betagolódásból asszimiláció lett, és a nagy és gyötrô gond az, hogy a megmaradás egyre inkább mesterséges, mûvi életben tartást igényelne, és már egyre kevésbé természetes folyamat.

A szórványlét otthontalanság, demográfiai, politikai, gazdasági, kulturális és nyelvi-etnikai térvesztettség. Az etnikus peremlét nem más, mint elszigetelôdés, nagy nyelvi és közösségi magány. A kis falvak maradékszórványaiban vagy a nagyvárosok lakónegyedeinek telepes közösségeiben elsorvad az anyanyelv használati értékébe és értelmébe vetett hit. Az etnikus kisközösség önérzetében, mássága funkcionalitásában sérül, és elveszíti e másság értelmébe vetett hitének távlatait.

Tájainkon ez a folyamat elsôként falusi környezetben, majd a nagy iparosításokkal ennél sokkal hangsúlyozottabban a nagyvárosokra is kiterjedôen jelentkezett. Századunk végére világossá vált, hogy az elôzô területek felhagyása és elhanyagolása nélkül a továbbiakban a mai romániai magyarság nyelvi veszélyhelyzetnek leginkább kitett rétegére kell odafigyelnünk: a városi peremmagyarságra. Számot kellett vetnünk azzal, hogy a megmaradás sorskérdései leginkább a megélhetés keresésével nagyvárosokba kényszerített magyar tömegeket veszélyezteti, amelyek elszigetelôdnek, és egyre erôteljesebben veszik fel környezetük többségének szokásait, nyelvét, sôt iskoláztatási gyakorlatát is. Erdély nagyvárosaiban nagy számban élnek olyanok, akik mögött meggyengült vagy már meg is szûnt a stabil nyelvi otthonháttér, a szülôfaluval tartott kapcsolat. Elsorvadnak a gyökerek, gyengül az anyanyelv használati lehetôsége és ezután már a használati igénye is, az otthoni egészséges nyelvi szabályozási rendszer, és az elszigetelt etnikus csoportok már igen erôs többségi hatás alá kerülnek. Leértékelôdik az etnicitás, nagyfokúvá válik az elgyökértelenedés, a beolvadás, a peremre szorulás, és e réteghez semmilyen kollektív magyar anyanyelvi élmény nem jut el. Nem érkeznek el az információk sem, csupán a tévé, rádió minimális tájékoztatása vagy annak már csak a lehetôsége. Sajnos e tömegek már nem tagolódhatnak be saját etnikai közösségükbe, hanem már jól érzik magukat a többségi környezetben, nem találkozhatnak egymással; olyannyira hiányos a magyar csoportélményük, hogy már nem jut el hozzájuk az egyházi élet nyelvi otthonmelegsége és aktív hitélménye sem.

A többszörösen hátrányos peremhelyzetben az etnikai hovatartozás értéke elveszíti természetességét, és bizalomhiány, erôltetettség, mesterségesség és bizonytalanság következik. A kisebbséghez tartozó csoport tagjai számára más és más súllyal, de a többségihez igazodó etnicitási gyakorlat alakul ki. Teljes mértékben jellemzô ez mind a nyelvhasználat, mind pedig az oktatási intézmények "fogyasztásának" gyakorlatára is. E folyamatok részeként az egész Kárpát-medencében a kisebbségi sorban élôk között már a magyar oktatásnak is teljes elértéktelenedését, presztízsvesztését is nyomon követhetjük. A természetes hatalmi és asszimilatív eszközökkel sikerült mélyre süllyeszteni a magyar nyelv és kultúra és ezzel természetesen a magyar oktatás presztízsét. A sajátjuktól való elszigetelôdésben ôk már nagyobbrészt többségi kultúrafogyasztók, elôször alkalmiak, majd rendszeresek, majd egyre hátrább szorul a primér anyanyelvi, majd teljesen átveszi helyét a többségi. Hiába nyújtjuk a magyar tájékoztatást, iskolákat, más intézményeket, lelkészeket, közmûvelôdést, ha minden etnikus érték légüres térbe kerül, és elmarad a befogadás, mert már elsorvadt a befogadás készsége. Minden ott dôl el tehát legalul, a legmélyebben, ahol nem mûködnek, nem alakulnak ki vagy visszafejlôdnek a saját nyelvi és egyéb etnikus értékek befogadási reflexei.

A nagy gondot az jelenti, hogy elsôsorban az ott élô, oktatási formát választó szülôk közép- és fiatal nemzedéke az, amely nem érzi, nem is érti és nem is fogadja el ezt az önmagáért való magyarságot, az önértékû nyelvet, önmagában értékként mûködô oktatást, az effajta etnizálás önértékû jelképrendszerét, funkcionalitását. A magyarságért nekik már valamit nyújtani kell, amely újra és újra e sajátos és olykor nagyon nehéz másságban valós értéket jelent. Ugyanez a szomorú kép figyelhetô meg oktatási vonatkozásban is, hisz peremhelyzetben, a többségi mellett és az azzal való presztízs-versenyhelyzetben a magyar oktatás a peremek számára önmagában már nem lehet érték. A hatalmi kultúra és a kisebbségi kultúra és nyelv versenyhelyzetében az az érték gyôz, amely az oktatandó személy számára biztosítja önmaga megvalósulását, kibontakozását, vagy beteljesíti annak vélt vagy valós hitét. A "román iskola = jobb érvényesülés" alternatíva a kiscsoporthoz tartozó egyén új etnicitási gyakorlatát, a szabadabb átjárhatóságot, az etnicitáson belüli mobilitást és a csoportváltását is elôkészíti. Mindezeknek pedig szinte alig vannak nyelvi vonatkozásaik: az értékek presztízsharca ez, melyet olykor és szinte véletlenszerûen kísérnek nyelvi tartozékok és tartalmak.

A másik szomorú helyzetkép az, hogy az etnikus csoport sorskérdéseivel vagy a helyi oktatás megtervezéssel küzdô központi vagy helyi értelmiségi nagyon gyakran találja magát szembe nagy összefüggô és szinte megváltoztathatatlan helyzetekkel, láncolatokkal, amelyben a közösség nyelvi-etnikai életmegnyilvánulásai öntörvényûen, de önszabályozottan mûködnek. A rossz lelkész, tanító, faluvezetô, negatív önértékelésû közösséget teremt, megszületik a színvonaltalan iskola, mely nem segíti érvényesülni a gyermeket. A rossz önértékelésû közösség rossz értelmiségmegtartó erôvel rendelkezik, ez pedig rossz iskolát teremt. A kis gyermeklétszámmal megteremtôdik a szelektálni nem tudó iskola, amely mindenkit beiskoláz, nem válogathat, emiatt színvonalat sem tud tartani. A szelektálni nem tudó iskola versenyhelyzetet vállalni nem tudó iskolává és így színvonaltalanná, majd pedig presztízs nélkülivé válik. Ha viszont szigorú a kisebbségi iskola, leértékelôdnek benne a kisebbségi értékek, fölösleges plusszá válnak, mellette pedig felértékelôdik a szabadabb többségi, amelyben "nem terhelik túl" a gyermeket, nincs "plusz", "fölösleges nyelv" az anyanyelv. Így születik meg a "rossz szülô", aki nem adja magyar iskolába gyermekét. Érdekes és szomorú láncreakciók ezek, melyeknek hínárként fojtogató folyamatából kell szabadulni a kisebbségi népoktatásnak.

A peremterületek kisközösségeiben nyelvi életünk és etnizálásunk tehát egy olyan bonyolult, szinte zárt és egységes rendszert alkot, ahol egy etnoökológiai rendszerben öntörvényûen függenek össze a dolgok egymással. Ez teljes egészében érvényes a közösség oktatási szokásaira, kultúrájára is. A nagy bajok akkor kezdôdnek, amikor már olyan értékrend-átbillenés történik, amely végzetes a csoport számára. Amikor már a lelkész, a tanító hiába szervez, aktivál, gyôzköd és fejt ki propagandát a magyar oktatás érdekében, hiába szólítja meg és javítja ki hívei nyelvi hibáit, hiába mutat példát és ad közösségének magatartásmintát oktatásban, nyelvi tisztaságban, etnikai értékekben, ha erôsebb a többség felé irányuló felhajtó erô, a tehetetlenség etnikai törvénye, mert a kisebbségi iskolamodell már megsérült, és a többségi domináns iskolamodell nagyobb presztízsértékkel rendelkezik, mint "a másik", a sajátja.

Még szomorúbb az, amikor a kívülrôl, más régióból e vidékekre érkezô tanító, értelmiségi szemben találja magát egy ilyen láncolatszerû és változtathatatlan, szomorú helyzettel. Amikor a helyi nevelô eleinte lelkesen küzd ervez, majd elkeseredik, belefárad. Az oktató nem költözik ki, elôször az életfeltételek hiányából, kényelembôl, majd már azért sem, hogy ne kelljen dolgoznia. A tanítónak, iskolaigazgatónak már nem is érdeke a jobb iskola, mert ha komolyan veszi munkáját, akkor nem ingázhat, nem hiányozhat. A közösségnek és az iskolának nincsenek vagy már elmaradnak elvárásai is, a szülô, a gyermek munkaütemet sem diktál, és így mind a tanuló, mind pedig az oktató személyi és csoportkényelmének fenntartásához hozzátartozik a lazaság, rendetlenség mesterséges éltetése. Nem végez kultúrmunkát, mert akadályozza az ingázásban, meg aztán végül is minek, "nem érdemes". Így teremti meg a hátrányos helyzetû közösség a rossz iskolát, az pedig a rossz közösség leértékelôdésének láncolatát.

Mit lehet tenni?

A véget nem érô kérdés pedig mindig ugyanaz: mit lehet tenni a peremvidéken, hogyan születhet vagy maradhat meg az iskola a nyelvhatáron?

A teljesen sajátos szórványoktatási kérdésekre sajátos választ kell keresni. El kell kezdeni tervezni. Hosszú a tennivalók sora: bentlakás- és kollégiumi rendszer kiépítése, családtelepítési kísérletek, iskolabuszok beállítása, egyházi népoktatás megszervezésének tervezete, tehetségkutatás és -gondozás, tanonc- és szakképzés, csángóoktatás, értelmiség és tanszemélyzet nevelése és vidékre telepítése, anyagi alapok megteremtése és a támogatások megszervezése, szervezési feladatok, statisztikai, nyilvántartási feladatok, sajátos tankönyvek, oktatói anyagok megteremtése és alternatív oktatási, anyanyelvi szórványgyermek-táborok, mind-mind álmokká színesedô tervek.

Elsôként és bármilyen nagy áldozat árán, de meg kell menteni a meglévô iskolákat. Regionális rálátással, területi-helyi részletességgel pontos tervet kell készíteni arról, hogy hol, hogyan lehet és kell helyi és külsô forrásokból cselekedni a magyar nyelvû oktatás fejlesztésére, megtartására és beindítására. Nemrég terveket készítettünk egy teljes egyházi népoktatási hálózatról, hogy egyetlen kétszáz léleknél kisebb település se maradjon tanító vagy lévita, kántortanító nélkül. Kidolgoztuk a régi történelmi hagyományokon alapuló kántortanítói munkakör visszaállítását és az egyházi népiskola tervét, hogy minden településre egyházi infrastruktúrával állami alkalmazásban levô tanító kerüljön. Sajnos e tervet még születése elôtt megölte a pénztelenség, a politikai akarat hiánya, a tanügyi zûrzavar és az új oktatási törvény.

A romániai magyar peremvidékek oktatásának egyik nagy kulcskérdése az oktatói személyzet kinevelése, megkeresése és otthontartása, letelepítése, segítése. Mert a peremvidékeken élô kisebbségi értelmiségünk fáradt, elkeseredett, szomorú és fôként magára maradott. Éppen ott, ahol a legnagyobb segítségre volna szükségünk. Minden tájegység próbálja meg saját maga megteremteni saját értelmiségét. Ez pedig úgy történik, hogy neki kell megkeresni, kiválasztani, taníttatni, hazahívni, munkát adni, munkát elvárni, szeretni, életfeltételeket biztosítani és otthon tartani saját értelmiségét. Egy-egy tájegység, település számára neveljük ki az ugyanonnan induló és oda hazatérô tanítóit, tanárait, lelkészeit, orvosait, közmûvelôdési harcosait, mert ôk ismerik igazán saját tájegységük gondjait, ôk tudják, hogy ott mik a legnagyobb bajok, és ôk maradnak ott, mert ott vannak a gyökereik. Egyházi fôiskoláinkra, egyetemeinkre, kántortanító és képzô iskoláinkra és még létezô szakképzô intézeteinkre vár az a feladat is, hogy a válságban levô tanügyi és pedagógusi pályán, saját erôforrásait és lehetôségeit kihasználva legalább ô teremtse elô és nevelje ki a magyar nyelvnek és a keresztény kultúrának azokat a misszionáriusait, akik szerzetesi fegyelemmel és önfeláldozással lépnek a legnehezebb területeken is a szolgálat útjára.

Meg kell teremteni az oktatók, nevelôk munka- és személyi életfeltételeit is, különösen a peremterületeken. Számba kell venni a helyi erôket és erre alkalmas ingatlanokat: mit tehet a lelkész, mire használható fel a parókia, kántori lakás? Van-e az oktatásba bevonható helyi személy? Minden területre sajátosan, szinte egyedi módon ki kell dolgozni egy oktató-kitelepítési tervet. Ennek személyi és anyagi vonatkozásait. Kiemelt támogatásban kell részesíteni a kitelepedôket, szerzôdéseket kell kötni velük. A városokról e településekre ingázó tanároknak anyagi támogatást kell nyújtani ahhoz, hogy bérleteiket megvásárolhassák. A községi tartalék földalapokból földterülethez kell juttatni azokat a tanárokat is, akik e településekre ingáznak. Az iskolák, oktatási intézmények színvonalát minden eszközzel versenyszinten kell tartani, hogy az ott végzô diákok a továbbtanulásban, a felvételiken versenyképesek legyenek.

Vissza kell adni a lelkészeknek és a peremvidékek tanítóinak és az egész munkakörnek az ôket megilletô egyházi és társadalmi közmegbecsülést! E területek tanítói, lelkészi állásait nem szabad büntetôhelyekké degradálni. A fiatal tanítókat, lelkészeket nem szabad alkalmatlanságuk ellenére szórványterületekre helyezni, de nem szabad két-három éven belül még a legindokoltabb esetben sem elhelyezni. Mindenben segíteni és a legszigorúbban ellenôrizni kell központi vagy regionális szinten azt, hogy tisztességesen végzik-e munkájukat. Teljes erôvel részt kell vállalniuk a közösségi élet egészének éltetésében, szervezésben.

El kell készíteni az iskolabusz-, bentlakáshálózat tervét, de legfôképpen azt, hogy milyen mértékû népesség és gyermek-lemorzsolódásra és így milyen ütemû iskolafelszámolódásokra kell számítanunk a közeljövôben. Elemi iskolai oktatásunkban — különösen ott, ahol nincs már magyar felsô tagozat, és a gyermekek sem ingázhatnak valahová — kiemelt feladat kell hogy legyen a magyar írás és olvasás elsajátítása és a fakultatív magyar oktatás.

Vajon mi folyik árvaházakban a peremterületen? Számba kell venni az árvaházakban elhelyezett magyar gyermekeket, el kell végezni vallási azonosításukat, meg kell kezdeni lelkigondozásukat, egyházi intézetbe való elhelyezésüket. Kiemelten kell foglalkozni az elitgyermekek kiválogatásával, a tehetségkutatással, azok megfelelô iskolába juttatásával. Ösztöndíjakat kell számukra biztosítani, ahogyan azt az egyházi középiskolák teszik az ún. jelképes keresztszülôséggel. Az iskolák, oktatási központok pedig — bármilyen alapításúak — élvezzék az egyház védelmét.

A romániai szórványmagyarság oktatási kérdésköre egységes egész. Úgy kell tervezni, hogy benne az egész közösséget látni kell minden vívódásával és vajúdásával együtt. A romániai szórványmagyarság jövôje pedig ott dôl el a legmélyen: a település kisközösségének otthonérzetében, a család után az óvodában és az elemi iskolában. Gyermekeink ott kapják vagy nem kapják meg életre szóló anyanyelvi útravalóikat. E kisközösségek nyelvi és lelki otthona pedig az egyház. Ha e titkokat nem tárjuk fel, ezekre a mélységekre nem látunk rá, nem tervezhetünk tovább erdélyi magyar szórványoktatást. Akiknek pedig nem biztosítjuk legalább a legelemibb szintû magyar oktatást, hiába is várjuk, hogy felnövekedve magyarságunk számára megmaradjanak.

Részlet egy oktatásfelmérésbôl