Vetési László Borbándról szóló televíziós szórványriportjában hangzanak el ezek a szavak egy idôs asszony szájából, aki azután így folytatja: "beszélni románul beszélek, imádkozni mindig magyarul, csak magyarul". És látjuk a képsorokat, halljuk a magyarul imádkozó gyerekeket, akik a hajdani anyanyelv misztériumát élik át az Istennel való beszélgetésben. A mindennapi, a "profán" nyelvbôl végleg kiestek vagy átestek a tisztán "szakrálisba", ahol a megértésnek a szó köznapi értelmében nincs jelentôsége. Gyárthatnánk ebbôl mindjárt teóriát, amely arról szólna, hogy maradandóbb a valláshoz és a szakrális nyelvhez való kötôdés, mint magához a nyelvhez. De több hasonló példa ellenére vigyázni kell az általánosítással: ez is csak egy lehetséges menete a változó identitásnak, csak egyik lehetséges módja az identitásváltásnak. Mert éppen a legutóbbi népszámlálás adatsoraiból olvasható ki az is, hogy él az országban mintegy harmincezer olyan magyar, aki ortodox vallásúnak vallja magát. A további ellentmondások szintén ismeretesek: hitük magyar nyelvû gyakorlása több évszázados igénye a moldvai magyaroknak, a Sepsiszentgyörgyre vagy más erdélyi magyar környezetbe áttelepült csángók közül mégis nagyon sokan a román nyelvû misét kérik. Egy-két évtizeddel ezelôtt a kalotaszegi Farnason járva tapasztaltam, hogy a szülôk csak azért íratták a szomszédfalu, Zsobok, akkor még a mainál szerényebb magyar iskolájába gyerekeiket, hogy anyanyelvükön konfirmálhassanak. Ma szórványfalvakból, brassói lakótelepi szórványból arról érkeznek hírek, hogy a konfirmandusok jelentôs része nem tud magyarul.

Ezek a dilemmák, amelyek a hitélet nyelviségével, az identitás erôsítésével vagy gyengítésével kapcsolatosak, már egyfajta végleletet képviselnek. Olyan végletet, amely a kisebbségi közösségek sorsát határozza meg döntô módon. Egyház és anyanyelv, vallásgyakorlás és nyelvhasználat viszonyának vannak azonban más, általánosabb szintjei is, amelyek ugyancsak figyelemre méltóak. A legáltalánosabb talán az, amit a legkevésbé érzékelünk, hogy a köznyelvnek, a mindennapi nyelvhasználatnak, sôt a nyelvjárásoknak számtalan olyan elemük van, amelynek a biblia vagy más szakrális, liturgikus szöveg a forrása. A fô forrás természetesen a Biblia, amely - mint A. Molnár Ferenc írja - "... a magyar mûveltségre, irodalomra és nyelvre bármilyen más könyvnél nagyobb hatással volt." (A Biblia és a magyar nyelv: In: Anyanyelv, vallás, mûvelôdés. AESZ-füzetek 4. Kolozsvár, 1999. 7.) Az archaizáló biblikus stílus jól ismert az irodalomból, a bibliai motívumok szintén, a köznyelvbôl pedig az olyan szavak, kifejezések és szólások, mint: matuzsálem, gyehenna, kaján, siserahad; bábeli zûrzavar, salamoni ítélet, kô kövön nem marad; aki másnak vermet ás, maga esik bele; ki mint vet, úgy arat stb. (a példák szintén A. Molnár Ferenc idézett írásából). Nem is beszélve leggyakoribb keresztneveinkrôl, amelyeknek legnagyobb része szintén bibliai eredetû.

Ugyancsak a mindennapi nyelvhasználat körébe tartoznak a köszönésnek és a megszólításnak az egyházon belüli vagy az egyházi személyeknek szóló formái. A református Békesség Istentôl! és a katolikus Dicsértessék a Jézus Krisztus! a köszönés (illokúciós) aktusán kívül a felekezeten belüli szolidaritás és elkülönülés jelzése, a vallásosság megvallása. Megszólításban a fôtiszteletû és a fôtisztelendô alakváltozatok szintén a felekezeti hovatartozásra utal. A Nyelvi illemtan legújabb kiadása azt tanácsolja: "...papnak vagy más egyházi személynek csak vallásos meggyôzôdésbôl köszönjünk felekezeti üdvözlô formával. Ennek híján kellôképpen udvariasak a polgári formák..." (120.) Ez a kiadvány az egyházi személyek címének és rangjának vallásfelekezetenként eltérô használatával is foglalkozik (129.). A vallásos ember számára saját felekezetén belül ez nem okoz gondot, annál nagyobb viszont a zûrzavar a nyelvhasználat közéleti színterein és a sajtóban. Felületes riportszövegekben gyakran szinonimává és felcserélhetôvé válik még a mise és az istentisztelet is.

A liturgikus, szakrális szövegek jelentôs része ritualizált szöveg. Ez azt jelenti, hogy a több évszázados írásbeliség mellett ezek a szövegek az emlékezetben is tartósan rögzültek, és hogy rituális, szertartásos (vagy teljesen intim) környezetben gyakori a (hangos vagy hangtalan) felidézésük, a ritmikai (néha zenei) elemekkel társuló megjelenítésük. A rögzítés állandóságot, tartósságot kölcsönöz ezeknek a szövegeknek, a nyelv legállandóbb elemeivé teszi ôket. Az állandóság, a tartósság mégsem jelent teljes változatlanságot és egységet. A Vizsolyi Biblia kiadásait is állandóan javították, noha archaikus jellegét is megôrizte. A II. Vatikáni Zsinat után pedig a katolikus egyház keretében sorra készülnek a modern fordítások. A magyarban az idôbeli változáson és változatosságon kívül szembetûnô, némelyek szerint bántó a liturgikus "alapszövegek" felekezeti eltérése, amely némi leegyszerûsítéssel úgy minôsíthetô: archaikusabb protestáns szövegek, biblikus stílussal és emelkedettebb retorikával párosulva, és modernebb katolikus szövegek. Az eltérésnek lehetnek dogmatikai okai (a közismert keresztény és keresztyén példája), még inkább szövegértelmezési különbségek. A népi kultúra szóbeliségében a változatosság jóval nagyobb. Jól ismertek a népi vallásossággal foglalkozó szakirodalomban a Miatyánk csángó és egyéb népi változatai, az archaikus népi imádságok és más, a szakralitás körébe tartozó mûfajok. A kérdés az: beilleszkedik-e mindez a nyelv természetes változatosságába, vagy pedig indokolt az igény és a törekvés az egységesítésre. Ez a kérdés az anyaország és a külsô régiók nyelvi egységét is érinti, ugyanis minden vizsgálat szerint a kisebbségi közösségek vallásosabbak, és nyelvi szokásaik, hagyományaik is konzervatívabbak, tehát a nyelvhasználat felekezeti eltérései is feltûnôbben jelentkezhetnek.

A hitélet gyakorlása, az egyházi szertartás a nyelv használatának különleges, ünnepi alkalma. Pontosabban: jelen van az egészen személyes, intim szférában, és fontos szerepet tölt be a közösség életében. Mindegyik egyház az anyanyelvnek egy emelkedettebb változatát használja, és ezzel a kisebbségi nyelvhasználat egyik legfeltûnôbb hiányát pótolja. Az egyházi, a templomi nyelvhasználat évszázadok óta a nyelvi minta, a nyelvi mérce szerepét is betölti. Ez napjainkban is fontos, és elôtérbe helyezi a pap nyelvi felelôsségét, mivel az ô nyelvi mûveltségétôl és nyelvhasználati színvonalától függetlenül a hívek hozzá igazodnak. Jó és kevésbé jó példákat egyaránt ismerünk. Olyat is, hogy valamely közösség a pap nyelvhasználatát követve vált suksökölôvé. Tovább gondolva mindezt, látnunk kell az anyanyelvi képzés jelentôségét a teológiákon. A templomi szertartásban néha a hívek is szóhoz jutnak. A felolvasás a mise keretében mindig kiemeli és példaként állítja azokat, akiket erre a szerepre felkérnek. Ennek szintén szerepe van a nyelvi igény és igényesség tudatosításában.

A nyelv és a vallás környezetünkben egyaránt fontos, egymást erôsítô vagy egymást gyengítô eleme az identitásnak. Itt Erdélyben a nyelv és a lélek, a hit és az anyanyelv mindig egymást erôsítette. Mint Bartha Elek megállapítja, kölcsönösség van abban, hogy a vallás etnikai funkciókat is betölt, az etnikai tényezôknek pedig vallási funkciójuk is van, környezetünkben nem egy ember vagy akár közösség a magyarságát szinte vallásként éli meg.

A legtöbb nemzet vallási tekintetben egységes, a magyar tudvalévôleg nem. De a vallási megosztottság ellenére kisebbségi helyzetben gyakorlatilag mindegyik vallás etnikus vallás is, etnikai szerepet is betölt. A világvallások jóval tágabb körben jelentenek integráló tényezôt. Nálunk a katolikus egyház is sok tekintetben "népi", azaz etnikus. Van ennek a szerepnek egy alapkritériuma: "A vallás ... mint etnikai kohéziós erô elsôsorban akkor jöhet számításba, ha egy etnikum vallásában eltér környezetétôl." (Bartha Elek: Vallásökológia. Debrecen, 1992. 106.) Amennyiben ez a kritérium érvényesül, a vallás közösségformáló és közösségfenntartó szerepe etnikai szerep is ugyanakkor, megtartó erô, ellenkezô esetben (ha a vallás nem specifikus az illetô nemzeti közösségben) maga is asszimilációs tényezôvé válik.

Ez a szabály az endogámiában is érvényesül. Amennyiben a nyelvi (etnikai) és a felekezeti endogámia együtt határozza meg a párválasztást, a közösség hosszú idôn át megôrizheti önmagát, ha csak az egyik kerül elôtérbe, az asszimiláció felgyorsul. Makai László is írt azokról a mezôségi katolikus közösségekrôl, amelyek a reverzális kényszere folytán román görög katolikusokkal házasodtak inkább, mint református magyarokkal, és így napjainkban mindössze három településen élnek katolikus magyarok.

A nyelv és a hit mint két legfontosabb identitástényezô összekapcsolódása jelentôs mértékben megnöveli az anyanyelv belsô, szimbolikus és kulturális értékét. Szorosabbá válik a kapocs, erôsebb lesz a hûség és a ragaszkodás, ha a beszélô érzi, esetleg tudja is, hogy ez az a két kötelék, amely nemcsak mai közösségével, hanem elôdeivel is összeköti. Ez a kapocs érzelmi, mûveltségi és szimbolikus egyszerre. Sírni - mint a borbándi asszony is - anyanyelven lehet igazán, az emotív szerep, az öröm, a bánat kifejezése a beszélôhöz legközelebb álló nyelven valósul meg igazán, vagy szavak nélkül, a hangtalan gesztusokban. A kultúrában, a mûveltségben pedig elsôsorban, elsôdlegesen szintén az anyanyelvvel és a vallásos mûveltséggel vagyunk benne.

Visszatérve a bevezetô sorokban jelzett kiélezett helyzetekre, amelyekben a hitélet nyelvisége válik kérdésessé: egyház és nyelv, egyház és anyanyelv viszonya elsô és legfontosabb vonatkozásában a megértés és a misztérium örök dilemmájára utal, amely újabban a nemzetállami stratégiák nyomása alatt kiegészül a kényszerû vagy a kikényszerített alkalmazkodás elfogadásával vagy elutasításával. A latin nyelvûséggel a keresztény egyház az egyetemességet és a misztériumot választotta a közvetlen megértés rovására. A latin mint szakrális nyelv éppen a misztérium és a megszokás révén mindenki számára természetes volt. A reformáció már eleve az anyanyelvûséggel indult, amely az egységet jelentette a megértésben és a misztériumban. Végül, már a 20. század második felében a II. Vatikáni Zsinat is felismerte ennek a fontosságát az egyes helyi közösségek életében. Arra vonatkozóan azonban egyik egyháznak sincs határozott álláspontja, hogyan viszonyuljon az alárendelt helyzetben lévô nemzeti közösségek és a nemzetállamok nyelvi konfliktusához.

Jellemzô és állandóan aktuális példája ennek a moldvai magyaroké, akiket sem a katolikus egyház, sem az anyanemzet nem részesített kellô lelki gondozásban, nyelvi és szellemi mûvelésben. Az egyház mulasztásainak az volt hosszú idôn át a paradoxális következménye, hogy a magára hagyott népi vallásosságnak a helyi archaikus magyar nyelv vált a hordozójává a liturgikus szövegekben és az apokrif népi imádságokban. A legújabb korban, a román nemzetállam keretében, amikor templomaikból is kitiltották a magyar nyelvet, a ritualizált szövegekben élô, családi körbe szorult anyanyelvüket már alig-alig képesek megtartani. Identitásuk továbbra is a környezettôl eltérô katolikusságukban nyilvánul meg elsôsorban.

A református egyház kedvezôbb helyzetben van, hiszen az egyházi statútum szerint is a magyar a "hivatalos" nyelve. A szórványok dominánsan államnyelvi kétnyelvûségében viszont az anyanyelv mindinkább háttérbe szorul. És bár ilyen környezetben a lelkész hivatalos kötelessége a hitoktatás mellett az anyanyelv tanítása is, az egyház gyakran kompromisszumra kényszerül, a fiatalok ajkáról egyre gyakrabban hangzik el románul az a hitvallás, hogy "református magyar vagyok". A vegyes házasságokban is az államnyelv és az ortodox vallás dominál, az utódok mintegy 70%-os arányban anyanyelvükben és vallásukban románokká válnak. Az egyház nehéz helyzetben van, mert ha lemond a magyar nyelvûségrôl, gyengíti hívei identitását, akaratlanul is az asszimilációt támogatja, egy következô fázisban saját közösségeit számolja föl. A szórványmisszió erôsítésére van egyre nagyobb szükség, a hitoktatás mellett az anyanyelv tanítására, rehabilitációjára. A missziót vállaló papoknak, hitoktatóknak, tanítóknak a legkülönbeknek kell lenniük, és megfelelô támogatást is meg kell kapniuk. A kompromisszumokat, a román nyelvû egyházi szertartást pedig lehetôleg nem az életpálya elején, a "beavató" szertartásokban kell elfogadni, tudomásul venni, hanem inkább csak az életet lezáró mozzanatként. A magyar nyelvû rituális és a ritualizált szövegeknek pedig nem föltétlenül a szó szerinti megértésük a fontos minden esetben, hanem a misztérium átélése. Nem föltétlenül az észhez szólnak, hanem a szívhez.

A nyelvcserére vonatkozó vizsgálatok egyértelmûen igazolják, hogy az anyanyelv elôbb a közélet színtereirôl, a munkahelyekrôl szorul ki, aztán a mindennapi kommunikációból, a fiatalok nyelvhasználatából. Az egyre szûkülô körben egy ideig még benne van a szomszédság, a baráti kör, késôbb már csak a család, a családokból is csak idôsek, de mindenképpen a szakrális szféra marad utoljára és a hit megélésének legintimebb, legszemélyesebb formája: az Istennel való beszélgetés az imádkozásban. Ez a végsô menedék az identitás feladása elôtt. "Imádkozni mindig csak magyarul, csak magyarul" - idézhetjük újra a borbándi asszonyt.

Éppen a rituális szövegek válnak aztán a nyelvcsere után is a szakralizált anyanyelv reliktum-szövegeivé. Ez történt Vetési László híradása szerint Borbándon. Hasonló szerepre szûkült a magyar nyelv, funkciójában pedig felemelkedett a nyugati-szigethegységbeli Verespatak románná lett unitárius, katolikus és református közösségeiben (Máthé Dénes végzett itt vizsgálatokat). Ha nem bomlik föl teljesen a közösség, és nem válik teljessé az identitásváltás, a ritualizált szövegek a hajdani anyanyelv relikviáiként szakrális funkcióban tartósan megôrzôdhetnek, és kedvezôbb körülmények között talán meg is elevenedhetnek.