Bölöni Farkas Sándor (1834) és Alexis de Tocqueville (1835—1840) észak-amerikai útinaplóinak megjelenése óta tudja a világ, hogy az amerikai polgárok egyik legjelesebb tulajdonsága elképesztô társulási hajlamuk. Az amerikaiak — kortól, képzettségtôl, foglalkozástól függetlenül — bármely ügy érdekében (s itt elsôsorban nem is a politikai és gazdasági, de inkább társadalmi, vallásos vagy helyi természetûekrôl van szó!) képesek társulni — bármily számban és bármilyen körülmények között.

Így adódott aztán, hogy az amerikai társadalmi életet jelentôs társadalmi tôke (társadalmi hálózatok, normák, bizalom) megléte jellemzi, mely lehetôvé teszi, hogy a polgárok hatékonyabban követhessenek közös célokat. Az amerikai polgárok társadalmi részvétele pedig — mely az embereknek közösségeik életével (s nem csupán és elsôsorban a politikával!) való kapcsolatait összesíti — ennek megfelelôen meglehetôsen intenzív.

Legalábbis így volt ez a hatvanas évekig. De azóta e boldog helyzet változni látszik, s nem elônyös irányba, állítja Robert D. Putnam, s megállapításait — ha nem is kritikátlanul — sok politikus, szociológus, társadalmi aktivista elfogadja. Mások szerint nem a társadalmi tôke és részvétel csökkenésérôl, hanem azok tartalmának és megjelenésének átalakulásáról van szó, s e vonatkozásban — a digitális/telekommunikációs forradalom kibontakozása nyomán — további módosulások, akár tektonikusnak is tekinthetô elmozdulások várhatók.

Melyek ezen csökkenô társadalmi tôke és részvétel tünetei, okai és következményei?

Az egyre csökkenô részvétel tüneteit az elmúlt huszonöt esztendôben ismételten elvégzett General Social Survey adatai tanúsítják, melyek szerint csökkent az egyházi egyesületekben való részvétel (cca 15% — melyekben elsôsorban nôk vesznek részt), ugyanúgy a Vöröskeresztben (Red Cross — cca 60%), a cserkészmozgalomban (Boy Scouts), a szakszervezetekben (50% — trade unions), az iskolai tevékenységekben való szülôi részvétel (RTA — Parent Teacher Association — cca 60%-os csökkenés 1980-ra, amelybôl újra felment, most csak 40%-os csökkenés 1964-hez viszonyítva). Ugyanígy csökkenést jeleznek a Nôi Klubok Szövetsége, a Lions Club, a Jaycees, és a Masons (Szabadkômûvesek), sôt a Kuglizó Klubok is (Bowling Clubs) — míg a magányosan kuglizók száma ugyanakkor 10%-kal nôtt! (innen Putnam egyik írásának címe — Bowling Alone, azaz — Egyedül Kuglizva).

Ehhez járul még az általános csökkenés a politikai részvételben — a szavazók arányának csökkenése (1996-ban elôször az elnöki választásokon 50% alatt!), a párttagok számának csökkenése (mind a demokrata, mind a republikánus pártban), illetve a politikusokban, politikai intézményekben való bizalom csökkenése. Nyilván ez utóbbiaknak a sorozatos, mindkét pártot érintô politikai botrányok, a média felhajtásai, a választási kampányok körüli pénzügyi visszaélések is okozói, s e vonatkozásban az USA nincs egyedül — Japán s Nyugat-Európa polgárai is hasonlóan vélekednek.

Kivételt e csökkenés alól az ún. "címlistás-levelezô" egyesületek képeznek, mind az AARP (A Nyugdíjasok Amerikai Egyesülete), a környezetvédôk (Sierra Club). Úgyszintén nôtt az ún. nonprofit szervezetek száma (pl. múzeumi, egészségügyi stb. alapítványok), ezek viszont nem járnak olyan kapcsolatrendszer és személyes részvétel kialakulásával, mint a többiek, s ugyanez áll a viszonylag szûk érdeklôdésû, specializált "support group"-okra is (lásd alkoholisták, hobbycsoportok stb.).

Vannak viszont kivételek egyes egyházak vonatkozásában is — így a neoprotestáns pünkösdisták ez idôben gyarapodtak, sportegyesületek vonatkozásában a U.S. Youth Soccer liga tagsága 2,4 millióra volt tehetô 1996-ban, a tíz évvel azelôtti 1,2 millióval szemben, s a gyerekeiket futballedzésre szállító középosztálybeli szuburbán anyákat már a politikusok is megcélozták mint potenciálisan választási sikert biztosító szavazókat.

Míg a társadalom általános képzettsége, átlagéletkora nôtt 1967 és 1993 között (s ennek részvételi növekedést kellett volna eredményeznie), addig az egyéni átlagos tagsági arány 2,8-ról 2,0-ra csökkent ez idô alatt. Manapság a nemzetközi összehasonlításban az USA az élvonalban van, de ha e trend folytatódik, két generáció alatt az USA hátrább kerül — a mai Chilével, Portugáliával és Szlovéniával egy sorban.

A kérdéses idôszakban (a 20. század második felében) Amerika-szerte jelentôs gazdasági, demográfiai, szociális és kulturális változások játszódtak le, s ezek mind okozhatták-befolyásolhatták a fentebb ismertetett jelenséget.

Putnam sorra vette a fontosabb változásokat, s megvizsgálta lehetséges összefüggéseiket. Ennek eredményeként arra a következtetésre jutott, hogy nem befolyásoló tényezôk a társadalmi tôke és részvétel csökkenésében: a lakhelyi mobilitás-földrajzi migráció (ez csökkent), a szuburbanizálódás-elôvárosodás (a jelenség mindenütt felismerhetô), a megnôtt munkaidô és idôhiány (ami nem áll, mert a szabadidô nôtt, s a munkában legelfoglaltabbak a legaktívabbak is egyben). Az anyagi helyzet nem korrelál a társadalmi részvétellel — sem objektíve, sem szubjektíve.

A nôk társadalmi helyzetének változása — fokozott munkavállalás — fontos oka lehetne társadalmi tôke csökkenésének. Noha a nôk részvétele is csökkent, abszolút korreláció ismét nem mutatható ki — ugyanakkor a nôk jelentôs része más típusú közösségekben vesz részt, mint azelôtt (egyházak helyett szakmai egyesületek).

A boldog, gyermekes házasságban élôk hajlamosabbak társadalmi részvételre, s a válások, magányosok arányának növekedése kétségtelenül hozzájárult a társadalmi tôke csökkenéséhez, de nem fô oka ennek.

A jóléti állam szerepének növekedése, ezen programok elterjedése nem okozója a társadalmi tôke csökkenésének. Egyes kezdeményezések lehettek károsak, míg mások valószínûleg ellensúlyozták ezeket. Az OECD-államokat felmérô World Valnes Survey szerint az állam szerepének mértéke pozitíve korrelálhat a táradalmi tôkével. A végbement faji polgárjogi változások úgyszintén nem okozói a jelenségnek.

Az viszont bizonyos, hogy generációs-nemzedékváltásos jelenségekkel állunk szemben — a gazdasági válság és a második világháború társadalmilag erôsen elkötelezett generációját váltották fel gyermekeik, de még inkább unokáik sokkal visszavonultabb nemzedékei. Ez idô alatt a választási részvétel és az átlagos tagságszám közel felére csökkent!

S ki a hibás mindezért? — Putnam szerint a televízió! Ez idô alatt jelent meg és terjedt el a tévénézés, mely manapság az átlagamerikai napi 3—4 óráját, azaz szabadidejének 40%-át foglalja le. Eközben az újságolvasás — mely erôsen pozitíve korrelál a társadalmi részvétellel — nagyon lecsökkent. Általában a szenvedélyes nézôk magányosak, míg a szenvedélyes olvasók közösségileg nagyon aktív, cselekvô emberek. Az ún. "tiszta olvasók" (azaz, kik többet olvasnak, mint tévéznek) 76%-kal több társadalmi szervezetbe tartoznak, mint a "tiszta nézôk".

S hogyan okozza a tévé mindezt? Részben idôelvonással (több idô tévézésre, sokkal kevesebb minden egyébre), egyféle társadalmi pesszimizmus okozásával, a gyermekkori szocializáció károsításával (sokat tévézô gyermekek kevesebb idôt töltenek társaikkal, sporttal, tanulással, hajlamosabbak agresszivitásra — de nem feltétlenül erôszakoskodásra).

Ily módon, amint azt Ithiel de Sola Pool, 1991-ben megjelent munkájában jelezte (Putnam), a televíziózással a kommunikációs technológiában bekövetkezett forradalom az elsô olyan technikai haladás, mely társadalmunkat és kultúránkat károsítja, decentralizálja és széttördeli.

Ezeket prognosztizálni a legnehezebb — mindenesetre többeknek az a véleménye, hogy a társadalmi részvétel és tôke az elsôdleges, míg a gazdasági—társadalmi fejlettség a másodlagos. Az elôbbiek hiánya eredményezi a dél-olasz elmaradottságot és az amorális családi összetartást (a maffia-jelenség Szicíliában), illetve az amerikai belvárosok fekete lakosságának elmaradottságát, a magas bûnözési arányt, a társadalmi-környezeti leromlást (Putnam, Banfield). S ha ez igaz, akor az amerikai társadalom hosszabb távú kilátásai nem túl rózsásak. De a közösségi részvétel nehezen "tanítható", vihetô be, ezért jelezte Putnam még a kommunizmus összeomlása elôtt, hogy a "moszkvaiakra könnyen a palermóiak sorsa várhat". S nincs ok optimizmusra Délkelet-Európa államaiban sem.

Rövid távon a társadalmi tôke csökkenésének negatív gazdasági hatása nem észlelhetô — az amerikai gazdaság teljesítôképessége nôtt, a szegénység csökkent, egyes etnikai csoportok jóléte emelkedett — s ezek társulásai is gyarapodtak, vagy legalábbis tagságuk állandó maradt.

Nôtt a kisvállalkozások száma, a háztulajdonosok száma és aránya, az egyéni jótékonyságra adományozók száma (jelenleg az amerikaiak több mint háromnegyede adakozik valamilyen célra) és az évi egyéni adomány összege (az 1970-es 16,2 milliárd USD-ról az 1990-es 101,8 milliárd USD-ra.)

Ezen ellentmondásos adatok egyes kutatókat arra késztettek,hogy megkérdôjelezzék a következtetések helyességét. Így a Putnam által felvázolt elmélet minden részérve és megalapozottsága ellenére csupán egy elmélet marad, sok-sok kérdôjellel s csupán félig megválaszolt kérdéssel. Érdekes viszont az a gyorsaság és viszonylagos kritikátlanság, mellyel ezt a politikusok, s különösen a liberális-demokratapártiak, köztük Clinton elnök is elfogadták.

Ennek egyik oka Lemann szerint az az arány- és perspektívatévesztés, mely a nemzeti színpadra felkerült, egyébként pesszimizmusra kevesebb okot adó tapasztalattal rendelkezô vidéki politikusokat Washingtonban utoléri, ahol a táj tényleg a pesszimizmust sugallja. Egy másik, és még valószínûbb magyarázat szerinte az lenne, hogy sokkal kényelmesebb a politikusoknak elfogadni az általános rosszat — ti. az egész USA-t érintô társadalmi tôkecsökkenést, mint elemezni a helyzetet s cselekedni a csupán részleges rossz korrigálása érdekében. Ez utóbbi esetben az állam gondja lenne — a klasszikus liberális társadalompolitika szellemében — a hátrányos helyzetû, belvárosi gettókban élô feketéknek és más kisebbségeknek kiemelése e helyzetbôl, olyan nagyméretû jóléti beavatkozásokkal, melyek jelenlegi politikai elfogadhatósága legalábbis kétséges. Így hát inkább elfogadják Putnam pesszimista elméletét, mely nem kötelezi ôket kockázatos politikai tôkebefektetésekre.

Hogyan alkalmazható mindez az amerikai magyarságra? Legutóbb az Európai Utas 1991. 1. számában Pomogáts Béla foglalkozott a fogyatkozó amerikai magyarsággal, intézményeinek sorvadásával, jövôjének bizonytalanságával (vagy jövôtlenségének bizonyosságával?). Ha sorsát az amerikai társadalom alakulásában szemléljük, nehezen kerülhetjük el a kilátástalanság érzését, a pesszimizmust, hiszen mindaz, ami az amerikai társadalom egészét érinti, hatványozottan sújtja az amerikai magyarságot. Az amerikai polgárerények segítettek saját intézményeinek megteremtésében a század elején, de elindították az asszimiláció útján is, majd területi szervezôdésû helyi közösségeinek felbomlásával sajátos, etnikai közösségi léte is sorvadásnak indult. További sorsa is itt dôl el, a magyar társadalom esetleges jóindulata és idefigyelése ezen nem sokat változtathat, legalábbis nem a hagyományos magyarnyelv-centrikus megközelítésben.

Tulajdonképpen igen keveset tudunk az amerikai magyarok jelenkori helyzetérôl, a magyar nyelvû iskolákról nemrég készült felmérésen kívül semmi újabbról nincs tudomásom. Hogyan lehet feltérképezni-megszámlálni, "összegyûjteni" azokat, kik már szétszóródtak, s megtartani, érdekeltebbé tenni azokat, kik még elérhetôk, kik magyar nyelvi kultúrájukat elvesztették, de pislákol és talán éleszthetô még az összetartozás lángocskája? Az amerikai társadalom "engedékenyebbé" válása, lazuló beolvasztókészsége, melyrôl Nagy Károly írt nemrég a Magyar Nemzetben, úgy lehet késôn jött már az amerikai magyarság számára. De ha van esély a megváltásra, ahhoz új módszerekre, megközelítésre, a modern információs-kommunikációs technológiák merész alkalmazására van szükség, s a munkát elsôsorban magunknak kell elvégeznünk.

Az elektronikus forradalom nyomában ott van a digitális forradalom, a számítógép-technológia és az Internet világháló képviselte új kommunikációs paradigma, amely tulajdonképpen nemcsak kommunikációról szól, hanem az információ, a tapasztalatok és az erôforrások feletti ellenôrzésrôl. Az egyéni személyes ellenôrzés pedig "bizonytalan áldásnak", kétes értékû ajándéknak tûnik az Internet és a reális közösségek kapcsolatában.

Nem is a virtuális közösségek a legérdekesebbek e szempontból, melyek levelezôlisták (e-mail-listák) körül alakulnak ki — igen gyakran a közösségformálódás és közösségi élet minden jellemzôjével, szabályzatok, hierarchia kiképzésével, moderátorral vagy anélkül. A közösség fejlôdési, érési szakaszokon megy át — egyesek érettségi állapotban hosszú életet érhetnek meg, mások felbomlanak vagy vegetálnak csupán a negatív csoportdinamika következtében (Gerlóczy Ferenc). E listák gyakran hobbyk, professzionális témák, szûk tevékenységek köré szervezôdnek, az Internetnek pont azon adottsága révén, hogy az intenzív perszonalizáció-individualizáció révén az egyén még szorosabban irányíthatja gyakorlatát, vonatkozzon az akár társadalmi kapcsolataira, munkájára, képzésére vagy a szórakozásra, a földrajzi közelség, a konkrét fizikai interakció-találkozás nem szükséges.

Ugyanakkor ezen internet-interakció nem biztosít jó és tartós kötôanyagot, a közösen megélt tapasztalati élmény hiánya felszínesebbé, esetlegesebbé teheti a tapasztalatokat, a listát könnyû otthagyni, a verbális agressziónak nincs akadálya. Ugyanakkor a virtuális közösségek, a "cybertérben" való akadályozatlan vándorlás elvonják az egyént a mindennapi, fizikai valóságban gyökerezô közösségekben való részvételtôl.

Erre vannak már megfigyelések, egy HomeNet tanulmány arról számolt be, hogy az Internet intenzív használata a résztvevôket magányossá, deprimálttá tette, reális szociális interakcióik családjukban és azon kívül is csökkentek.

A tanulmánynak vannak módszertani hibái, a megfigyeléseket mégis komolyan kell venni, s a megoldás az lenne, hogy a helyi, fizikai közelségen alapuló közösségekre kell építeni a digitális technológiát, azokat kell asszisztálni, kommunikációjukat, interakcióikat javítani, dúsítani és gyorsítani! Azaz közösségi hálózatokra van szükség, melyek nem zártak, hanem Internet-jelenlétre kell hogy alapuljanak, helyi közösségi tartalommal, nem túl sok, de mégis meglévô gazdasági-társadami részvétellel. Ilyenek pl. a Liberty Net (Philadelphia), a Blacksburg Electronic Village (Virginia) vagy a Well San Francisco környékén. Ez utóbbi a tagok személyes megismerkedését is elôsegíti, havonta megtartásra kerülô Well-partik szervezésével.

E helyi hálózatok belépô-kapu (gateway) és portál(szolgáltatás- és információgyûjtemény)-szerepet is kell hogy vállaljanak, mûködésükben a demokrácia, a civilizált kommunikáció szabályai kell hogy érvényesüljenek, a társadalmi részvételt és a dialógust kell elôsegíteniük, elsôsorban helyi közösségek, ügyek szerepeltetésével. A hálózat nem veszi át a közösségi aktivizmust, csupán kiegészíti és felerôsíti azt.

Az internet-technológia nagy ajándéka az interaktivitás, az aktív részvétel adottsága, lehetôsége, ellentétben a tévének a nézôt passzív "voyeur"-szerepre való korlátozásával.

Mint Andrew Shapiro (kit egyik kritikusa az Internet de Tocqueville-jének nevezett) írja a The Net That Binds címû írásában: "Az Internetforradalom célja nem a valós világ lemásolása-replikációja, hanem annak megjavítása kell legyen. Új Világhálónk legtávolabbi sarkainak feltérképezése során a technológiát helyi hálózataink erôsítésére is fel kell használnunk, hiszen ezekben lakunk."

Hogy ebbôl mi valósul meg s hogyan, az a jövô titka. De mi sem hanyagolhatjuk el a világháló nyújtotta lehetôségeket, sem a benne rejlô veszélyeket. Az Internet a nemzet- és kultúrasorvasztó globalizációt szolgálhatja, de nyelvünk, kultúránk, együvétartozásunk megôrzését és erôsítését, egymás megismerését, diaszpóránk összefogását, ügyeink-érdekeink képviseletét is lehetôvé teheti.

IRODALOM

Gerlóczy Ferenc: Moderálják magukat. HVG. 1997. okt. 11. — Nicholas Lemann: Kicking in Groups. The Atlantic Monthly. 1996 április. — Nagy Károly: Olvasztótégely vagy mozaik? Magyar Nemzet, 1999. július 16. — Pomogáts Béla: Amerika Magyarjai. Európai Utas. 1999. 1. — Robert D. Putnam: Bowling Alone: America's Declining Social Capital. Journal of Democracy 6:1. 1995. január. — Uô.: The Strange Disappearance of Civic America. The American Prospect. 1996. Tél. 24. — Andrew L. Shapiro: The Net That Binds. The Nation. 1996. 6. 1999. június 21.