— Professzor úr, Ön a hermeutikát lehetôségként határozza meg, amely révén beszélgetôtársunk feltételezhetô igazát már a kezdettôl elfogadva folytatunk párbeszédet. Mi történik "saját igazunkkal", ha errôl a "hermeneutikai álláspontról" kezdeményezünk beszélgetést? Azt jelentené-e ez, hogy egy párbeszédben el kell tekintenünk elveinktôl? Nem tesz-e sebezhetôvé ez a fajta "szerénység"?

— Itt szó sincs szerénységrôl. Ez inkább egyfajta kétely, amely mindenkiben benne lakozik, aki nem szeretne tévedni, de ugyanakkor hisz abban, hogy meg tudja gyôzni a másikat. Nyilván az Ön által idézett mondatomban sarkítok, ha azt mondom, hogy a másiknak van igaza. Azt akarom ezzel jelezni, hogy mindannyian félreismerjük saját elôítéleteinket, azaz legtöbbször nincs is tudomásunk róluk. Beszélgetôpartnerem viszont segítségemre lehet abban, hogy felismerjem ezeket, sôt hogy esetleg változtassak is rajtuk. Tehát szó sincs elveink feladásáról. Ne feledje, a nyelv életének a lelke a kérdésben lakozik. Kérdezni pedig azt jelenti, hogy válaszra várunk, valamilyen fajta viszonzásra.

— 1971-ben írja Heideggernek: "Tudom, hogy a moderációra való hajlamom, ez a szinte hermeneutikai elvvé emelt határozatlanságom tesz könnyen érthetôvé és elfogadottá..." Profeszor úr, mit értsek ezen a "hermeneutikai elvvé emelt határozatlanságon"?

— Ez azt jelenti, hogy az emberben állandóan kérdések vetôdnek fel, és az, aki kérdésére nem vár többfajta választ, az igazából nem is kérdezett. Tehát a kérdések mibenléte, a kérdések helyes megfogalmazása a fontos.

— A hermeneutikában központi helyet elfoglaló párbeszédben igyekszünk megnyílni beszélgetôtársunk elôtt, "közös dolgaink" után kutatunk. Megtalálható-e minden párbeszédben a közös, az "antropológiai" nézôpont?

— Ha párbeszédet folytatunk, megkíséreljük úgy kifejezni magunkat, hogy a másik megértsen. Különben Ön is éppen ezt teszi.

— A Professzor úr több írásában említést tesz a "közösen értelmezett világról", amelyet "az erkölcsi és társadalmi szolidaritás" elsôdleges feltételének tekint.

— Természetesen vannak közös ügyeink is, hisz közösségekben élünk, nem törünk mások életére, hanem megpróbáljuk meggyôzni egymást. Ha pedig valamit nem értünk, megpróbáljuk kideríteni, hogy a másik miért gondolkodik másképpen.

— Vagyis létezik a kérdezésnek egy olyan technikája, amely lehetôvé teszi, hogy a másik magára találjon feltett kérdéseinkben?

— Ez nem technika, hanem abból az óhajunkból fakad, hogy kérdéseinkre igazi feleleteket kapjunk. Ami természetesen nem mindig történik meg. Itt fontos szerepe van a retorikának is, a meggyôzés erejének, amely a párbeszéd egyik fontos eleme. Jó példa erre ez a beszélgetés. Egyelôre még nem tudom, hogy hová akar kilyukadni kérdéseivel, de úgy próbálok Önnek válaszoni, hogy a saját álláspontomat is megérezze. De még csak a kezdetnél vagyunk, folytassuk hát...

— Vannak-e elôfeltételei egy sikeres párbeszédnek? Milyen szerepet játszik a tudás, esetleg a lexikális tudás?

— Amit mond, az csak a tisztán tudományos kérdésekre érvényes. A lényeg az, hogy egyetértünk-e a másikkal vagy sem. Ha ez a "meg nem értés" állandósulni látszik, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon hol tévedtünk. Ez hozzátartozik a nem tudás, a kérdésfelvetés és a tudni akarás természetéhez. Nem tudnám meghatározni ezeket az elôfeltételeket, mégis azt állítom, hogy az ilyesmit megérezzük. Nézze, Ön számomra idegen, noha tudom, hogy mi Erdély, hogy kik a magyarok, és hogy milyen feladatokat támaszt az Önök számára a globalizáció. Nem vagyok a világnyelv híve, inkább az anyanyelvek védôjének tartom magam, ezért érdekel az Önnel folytatott beszélgetés is. De ami a beszélgetést illeti, meg kell jegyeznem, hogy vannak emberek, akikkel nem lehet párbeszédet folytatni. Ilyenek egészen nagy gondolkodók között is akadnak. Heideggerrel például nem lehetett párbeszédet folytatni. Az ô célja az volt, hogy mindenkit kikérdezzen, de úgy, hogy sohase mutassa meg önmagát. Heidegger mindig monologizált. Természetesen sokkal okosabb volt annál, hogy ne tudatosítsa ezt a hibáját, ezt az egyoldalúságát, s elfogadja, hogy ez a benne munkáló gondolkodóképesség természetébôl fakad. Ez volt az az erô, amely oly nehézzé tette a vele való párbeszédet. Sokáig nem is reagált munkáimra, mígnem megjelent a Paul Celan-kötetem, amelyrôl aztán lelkesen azt írta, hogy az Igazság és módszer folytatása, ami természetesen mulattatott, de meg is örvendeztetett.

— A magyarok számára mindig fontos volt az a kép, amelyet a Nyugat alakított ki róluk, mert a napnyugati kultúrához való tartozás tudata kultúránk fontos eleme. Professzor úr, milyen az Ön magyarságképe?

— A magyaroknak nagyon jó nyelvérzékük van. Többször voltam Magyarországon, az Akadémia — sokak meglepetésére — már a kommunista idôkben meghívott. Az ógörög világ jó ismerôje vagyok, és úgy látszik, a magyar Akadémiának már akkor is érdekében állt, hogy a saját nyelvterületén kívül élô tudósokkal is tartsa a kapcsolatot.

— Ha általánosabbra vonjuk a kört: anyanyelvünk foglyai vagyunk-e? T. Hall amerikai antropológus szerint szorosan kötôdünk anyanyelvünk kulturális dimenziójához. Mennyire merev ez a kulturális dimenzió? Átléphetôk-e a határai?

— Az anyanyelvbe való beleszületés a világ megismerésének az egyik útja. A mindannyiunkat körülvevô hagyományok összessége pedig a kommunikáció révén megismert világ, amely azonban nem annyira merev, hogy ne léphessünk ki belôle, például idegen nyelvek tanulásával. De ha csak a nyelvet sajátítanánk el, ez még nem lenne igazi tanulás. A nyelv csak eszköz, célunk másoknak a megértése, mások elôítéleteinek a megértése, hogy ezáltal a sajátjainkat is tudatosíthassuk.