Pontosan 1062 éve történt, 937 júliusában – olvasom az akadémiai magyar históriában –, hogy meghalt II. Rudolf burgund király, és ôseink még abban a hónapban elkezdték Burgundiát pusztítani, Dijontól le délre, egészen a Rhône völgyéig, ahonnan "a szokott alpesi úton" átkeltek Itáliába.
No lám, mi békésebben kalandozó utódok, a magyarok szokott útján járunk – igaz, hogy fordított az útirány, délrôl, "a hegyek lábától", a hajdani piemonti királyság felôl jövünk, és minden újkori veszéllyel dacolva, nem a hágókat választjuk, hanem belemegyünk az Alpok gyomrába, a Fréjus-alagúton, majd onnan északra autózunk, el egészen a Saône-parti római kori kisvárosig, Tournusig. A helyzet (mint mindig?) sajátos: közvetlen el(ki)bocsátó konferenciázó helységünk az olaszországi valdens központ, Torre Pellice – a harminc éve alakult Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem 1999-es Akadémiai Napjaitól búcsúztunk a reggel, és most úrvezetônk, Kende Péter meghívására, Szabó Zsuzsa (a Budapestrôl Párizsba került, majd Londonba disszidált, onnan Franciaországba költözött író, Szabó Zoltán özvegye) társaságában, Tournusben ebédelünk, franciás-fenségesen. Hogy történelmileg hová-mibe keveredtünk, azt fokozatosan fedezzük fel. Torre Pellicében, a katolikus Itália északnyugati protestáns csücskében a ’89 óta változott viszonyokat megélô magyar emigráció jövôje, fôként a "Hazatérés?" (így, kérdôjelesen) volt a téma – és délben már, távol a havas csúcsoktól, vízesésektôl, a csodálatos épségben látható román stílusú Saint-Philibert-templomot cserkésszük be, ahol a vértanúságot szenvedett Valér emlékét ôrzik, de egyéb (magyar) asszociációk is adódnak az apátságban és környékén: 875-ben Noirmoutier szigetérôl normann kalózok elôl menekítették ide a barátok ama bizonyos Szent Philibert ereklyéit (Noirmoutier számunkra természetesen Kuncz Aladárt és a 20. század eleji francia internálásokat jelenti); a közeli bástyán viszont egy tábla ama 937-es magyar betörésre emlékeztet. Szóval a magyarok félelmetes nyilait itt sem felejtették el. (A montecassinói bencéseknél, Róma és Nápoly között, nem hallottam emlegetni 937-ben erre is kalandozó magyarjainkat – aminek legalább két oka lehet: az évezreddel késôbbi német bombázások vitathatatlanul nagyobb károkat okoztak itt, mint váltságdíjat szedô elôdeink; de ha mégis eleven volna az ôsi magyar jelenlét e helyen, az apátság alatti városban lakó nagyszerû hungarológus, Amedeo di Francesco barátunk, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság elnöke irántunk érzett, szinte megmagyarázhatatlan szeretetében elhallgatná vendégei elôtt e történelmi epizódot.)
A déli, tournusi megálló a lehetô legjobb bevezetés tehát a Torre Pellicét francia környezetben folytató kérdéskörbe. Emigráció? Hazatérés? Párizs elôtt nyilván bibliográfiailag is fölfegyverkeztünk. Borbándi Gyula alapkönyvei, különösen a Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia (a Hitel 1992-es kiadásában), munkaeszközként használhatók, Kovács Andor friss ajándéka pedig (A világ magyarsága. Európa I.) az 1999-es adatokat ígéri. Eszerint, az 1956 elôtt és után érkezetteket összeadva, ma 40–45 ezer magyar él Franciaországban. (Összehasonlításul: Németországban 120 ezret, Svédországban 25–27 ezret, Nagy-Britanniában 25–30 ezret, Ausztriában 40–45 ezer fôt, Olaszországban 9–10 ezret, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet hivatalos bejegyzésben elismerô Svájcban, Kovács Andor második hazájában 18–19 ezret tart számon a világszövetségi felmérés.)
Párizsra vonatkozóan nincs ilyen kimutatás kéznél, bár föltehetôleg ez is beszerezhetô volna. Élô adatok, irodalmi vétetésûek viszont tömegesen kínálkoznak, Adytól Illyés Gyuláig s a ma (még) közvetlenül megszólíthatókig. Én ugyan nem számíthatom magam a frankofonok, talán még a frankofilek közé sem (Londonban, New York-ban könnyebben elboldogultam néhány napig, egy-két hétig), 1973-tól mégis – nagy idôközökben – gyûjtöm a helyszíni élményeket. Vonatos, repülôs és (legutóbb, Kendéékkel, 1999 májusában) autós "átjárásaim" során (Budapesten és Kolozsvárt folytatva a megkezdett beszélgetéseket) neves eligazítóim akadtak: a legelsô talán, stílszerûen egy párizsi bisztróban, az esszéíró-kritikus Sipos Gyula (Albert Pál), aztán a Magyar Mûhelyt szerkesztô költô, Nagy Pál és társa, Papp Tibor, az Irodalmi Újság most éppen 75 éves (a szerkesztéssel sajnos már felhagyott) párizsi alapembere, Méray Tibor, a francia–magyar (és francia–román) kulturális kapcsolatokat akkoriban (1990 tavaszán) hivatalosan is építô Virág Ibolya. Párizsban találkoztam újra, 1990-ben, a nekem nemzetiségi düheimben (1989 decembere elôtt) hitet adó Mircea Iorgulescuval, és itt válthattam néhány szót Paul Gomával. A nagy párizsi kapcsolat természetesen Fejtô Ferenc, aki a harmincas évektôl hûséges a Korunkhoz, és ebbôl a barátságból Neullyben, illetve a fényes Párizsban (az egyik királyi palotában, Fejtô francia állami kitüntetésének estéjén), majd Budapesten (ahol az Akadémia ünnepelte a 90 évest), nem utolsósorban pedig levelekben nekem is jutott. No és a Korunk-történetben újabb munkatársi kapcsolatok: az irodalomtörténész Fodor Ilonával (aki budai otthonát, rádiós munkáját cserélte fel, már jócskán a Kádár-korszakban, a párizsi emigrációval), a Korunk Galériában fölfedezett, nálunk indult grafikus baráttal, Simon Sándorral – és a legfiatalabb "párizsi magyar"-ral, a Kolozsvárt kezdett egyetemi tanulmányait francia környezetben, a Latin Negyedben kiteljesítô (és haza várt) Kányádi Andrással, az 1999. júliusi "párizsi Korunk" szervezôjével.
Íme, a rövid leltár, a szerkesztôi háttér, az új lapszám sokféle indítéka egy részének számbavétele. Ha az "átjárásokat" ("átjárásaimat") teljesebben próbálnám felvázolni, legújabb párizsi élményeim közül – szintén Kányádi András májusi vasárnap délelôtti kalauzolásának köszönhetôen – a "Shakespeare and Company" könyvesbolt-antikváriumban átélteket rögzíteném, szubjektív naplóban. A Notre-Dame szomszédságában üzemelô, rengeteg fiatalt vonzó, ódon és modern világkultúra-központ (apró helyiségekbôl álló, emeletes kis üzlet) maga az ÁTJÁRÁS lett számomra. Persze, egy igazi frankofil továbbra is a Montmartre, a Szajna-parton sorjázó könyvárusok, a múzeumok, a színházak igazára esküdhet. Én, kinyitva lapos és ettôl a kalandos úttól még inkább megviselt pénztárcámat, magammal hoztam egy gyönyörû kis angol könyvet, a Shakespeare in Love címût. Az 1999-es többszörös Oscar-díjas film képei, a Shakespeare-szonettek kicsi válogatása és néhány rövid drámarészlet alkotják a könyvet. Átjárás-élményemhez hozzátartozik, hogy még az amerikai díjesô elôtt láthattuk ezt az emberi szuperprodukciót (?) Kolozsvárt, a házunktól kétszáz méterre levô moziban, és azóta is beszélgetéseink visszatérô tárgya a Marc Norman és Tom Stoppard forgatókönyvébôl készült, Shakespeare szelleméhez hû, ugyanakkor tömeghatású film. (Ha kigyönyörködtem magam a Faber and Faber kiadta emlékeztetôben, filmes fiam tulajdona lesz a könyv.)
Szólnék, szívesen, a Simon Sándor vezérlete alatt megtett párizsi sétáinkról, melyek során Brâncusi Beaubourg melletti kiállítás-mûhelyébe, a valamikor Simonhoz hasonlóan (diákként még) korunkgalériás Zsakó Zoltán mûteremlakásába ugyanúgy eljutottunk, mint (az éppen zárt) Picasso Múzeum közeli kisgalériákba, például Henri Michaux különös rajzaihoz, a koreai Kwang-Sung Park fotóból építkezô hatalmas táblaképeihez és talán a legizgalmasabb képzômûvészeti látványhoz, a Galerie Xippas-ban látható Dario Urzay (?) dekoratív-filozofikus munkáihoz.
Elismerem, egy frankofonnak ezzel a gyorslistával nemigen van mit kezdenie. De lehet, hogy épp így leszek én is frankofil? A magyarokra is vonatkoztatva: párizsi (vagy bécsi, berlini, londoni, bázeli stb.) emigráció helyett én ma inkább így mondanám: átjárások. Persze, Schengen korában bonyolult kérdés ez nekünk, erdélyieknek, a félretehetetlen anyagiakat akár félre is téve. Mégis, mintha Ady Párizs-érzékelése vagy a két világháború közötti korszak volna valamiképpen visszatérôben. (Leszámítva Noirmoutier-t.)
Bár igazam volna.