Egyetem és kávéház: a magyar Párizs-járásnak ez a két színhelye legalább két évszázad óta. Ellentétesek, ahogyan a magányba zárkózó tudásvágy ellentétes a társas együttléttel, a kötelességtudó komolyság perben áll a könnyelmû vidámsággal, az örök igazságok iránti buzgalom az elröppenô gondolatban lelt gyönyörûséggel, röviden és vaskosan: a templom az örömtanyával… Az egyik oldalon elôadóterem és könyvtár, poros fóliánsok és tanulással átvirrasztott éjszakák, végül a megszerzett cím, amely odahaza megnyitja a tisztes vagy éppen ragyogó érvényesülés útját. Elzárkózás helyett a másik: belemerülés a forgatagba, nem szellemekkel, hanem eleven lényekkel való társalkodás, sodródás és elkalandozás az önveszejtés határáig – vagy még tovább… Akik az elsô utat választották, sok könyvvel és szilárd ismeretekkel tértek haza, akiket jobban vonzott a másik irány, azok sokat láttak, átéltek, megtapasztaltak.

Ha végigpillantunk a történelem századain, nyilvánvaló, hogy hosszú idôn át az elsôé a vezérszólam: Párizs tanult fôket adott a világnak, köztük, ha nem is sokat, magyarokat is.

Az elmúlt bô két évszázad azonban a második jegyében telt. A sok-sok élménybeszámoló – akár közvetlenül tudósit, mint a napló vagy az emlékirat, akár áttételesen, versbe vagy regénybe transzponáltan – a városról szól, utcáiról és negyedeirôl, épületeirôl és tereirôl, meg persze az emberekrôl: keresett, áhított kapcsolatokról és a véletlen, az alkalom, a szerencse kínálta ismerkedésekrôl, legyen bár nevük barátság, kaland vagy szerelem. Párizs a találkozások városa, s minthogy minden nemzeti kultúra azért meneszt szépreményû ifjakat más égtájak irányába, hogy saját szemükkel lássák a nagyvilágot, nekünk, magyaroknak, a földrész minden más városánál inkább a vigyázó szemek iskolája.

Nemcsak bennünket vonzott különös erôvel. Megvan a németek, az olaszok, az angolok Párizs-rajongásának is a maga története. Bôven helyet kapott a lengyel, az orosz, a román ifjak fejlôdésregényében. Hazulról mind a saját batyuját hozta, de ott így vagy úgy, ideig-óráig, valamennyi párizsivá lett, s utána örökre megmaradt Párizs szerelmesének. Számunkra Bécs sokkalta közelebb volt, mint Párizs, talán túlságosan is közel. Történelmünk és kultúránk ezernyi szála fûz hozzá, de azok nem a vonzalom, nem az ösztönzô otthonosság szálai. London viszont mintha túlontúl messze esett volna pátriánktól, nemcsak földrajzi távolságban mérve: a politikai és társadalmi gondolkodás némely fölöttébb fontos tanítását a brit fôvárosból vettük ugyan, de csoportos –, hogy azt ne mondjam: tömeges – hatásáról aligha beszélhetünk. Hát Róma? Története szinte predesztinálta arra, hogy zarándokhelye legyen a származás és a tudás elitjének, hiszen a mûvészetek élô múzeuma s az életvidám olaszok otthona. És mégis: számosan megfordultak jeles emberek az Örök Városban, ebbôl azonban soha nem lett sokakat mozgató késztetés, a kultúrában öröklôdô szenvedély.

Magam két okát látom Párizs különös varázsának. Azt adja, amit Róma ígér, de elevenebbül és magával ragadóbban, mivel megszüntet minden ellentétet egyetem és kávéház között. Tantermei és könyvtárai várják a tanulni vágyó diákot, de várja ôt a szalon és a színház, a kabaré és a bohémtanya, a bisztró és a rögtönzött társaság is: az utca és a város. Párizs az a hely, ahol az utca is egyetem – no nem „az élet iskolája", ahogyan azt a sekélyes józanság bölcsei tanítják, hanem úgy, ahogyan a tudás sohasem ér véget az oskolák kapuinál, ellenkezôleg, csak azokon túl kezdôdik, a történelem, a mûvészet, az emberi személyiség épp születôfélben lévô kalandjában. Mindez pedig amiatt lehetséges – ez volna a másik, mélyebb ok –, hogy Párizs valóban a kalandok városa, nem a szó frivol, magánemberi értelmében, jóllehet sokak számára lehetett az is, hanem a modern történelemben Európát ért kalandoké: a forradalomé, amely megváltoztatta földrészünk arcát, és a forradalmaké, amelyek megállás nélkül hajtották elôre a gondolkodást és a mûvészeteket. Központja volt Európának jó kétszázötven éven át, úgy, ahogyan nem volt az sem Bécs, sem London, sem Róma – és ahogyan valószínûleg mára már ô sem az, mert helyét átvette New-York, vagy ez a hely egyszerûen megszûnt.

Minden magyar, aki Párizsra tekintett, ott megfordult, vagy gyökeret eresztett, ezt az élményt sugározta a magyar kultúra felé. „Vigyázó szemeink"-et tette próbára elôször 1789-ben, majd újra, 1848-ban. Nem utánoztuk, hanem követtük. Hazahoztuk eszméit, és megnyertük magunknak a velünk szimpatizáló franciákat. Emigránsaink otthonra leltek a szabadság bukott hôseit magához ölelô országban.

Századunkban se vége se hossza íróink és mûvészeink Párizs-járásának. Sem Ady, sem Szomory, sem József Attila, sem Kuncz Aladár életébôl ki nem hagyható epizód Párizs. Vannak házai és utcái, amelyek egy-egy költemény vagy regény jóvoltából éppoly otthonosak a magyar olvasónak, mint a szülôföld bármely szeglete. Párizsnak köszönhetô, hogy az emberiség huszadik századi kalandja a maga termékeny, ellentmondásos színpompájával vonul fel a magyar mûvészetben és irodalomban.

Ehhez az összképhez szervesen hozzátartozik a párizsi magyarok közössége. Ôk azok a magyar szerelmesei Párizsnak, aki francia állampolgárokká lettek ugyan, de közben megmaradtak magyarnak. Írók, mûvészek, értelmiségiek, üzletemberek – a maguk szakmájában vagy foglalkozásában mind sokra vitték. A már eltávozottak között: Szenes Árpád, Hajdu István, Román Viktor rangos név a francia képzômûvészet közelmúltjában. A harmincas évek éjszakai Párizsát megörökítô fényképészeti albumaival és Picasso-könyvével világhírt szerzett Brassai is az. (Kereken száz éve született egyébként.)

Közéjük tartozik az idén 90. születésnapját ünneplô Fejtô Ferenc, József Attila barátja és szerkesztôtársa. A népi demokráciák történetérôl, a kínai-szovjet viszony alakulásáról írott könyveit mindmáig sokat idézik, több nyelvre lefordították ôket. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszûnésérôl szóló munkája eredeti nézôpontból fogant, elmélyült elemzése századunk egyik meghatározó történelmi eseményének. Körülötte, aki ma a párizsi magyarok doyen-je, vonulnak fel a nálánál fiatalabbak írásaikkal, visszaemlékezéseikkel, szépirodalmi mûveikkel.

Magyar történelem, magyar irodalom – párizsi szemmel.