"...szeretnénk, ha egy kb. 5—6 flekkes anyagot írnál a Bárkáról mint fiatal színházról, mint mûhelyrôl, a Hajónaplóról mint mûhelylapról, a Bárka-képzôrôl és a kritikai iskoláról, amit a Bárkában vezettek Nánayval. Szóval valami szubjektív írás kellene mindarról, amit akár Bárka-jelenségnek is nevezhetünk..."

(e-mail üzenet a Korunk szerkesztôségébôl 1999 tavaszán)

Kedves Korunk!

A felkérésre válaszolva legszívesebben arról írnék most "valami szubjektív írásban", miért is rendeztem meg ez év elején Mrozek Mulatság címû darabját. Ez lehetne a legpontosabb válasz arra, mit gondolok a Bárkáról. Csakhogy az effajta beszédmódban ott bújna az a nagyképû — és teljességgel naiv, életidegen — gesztus is, miszerint olyasvalamirôl értekezünk, a Korunk és én, ami kívül-belül ismeretes minden olvasó és nem olvasó elôtt, és amit akár Bárka-jelenségnek is nevezhetünk". Úgy gondolom azonban, hogy az általatok megengedett, sôt kívánt szubjektivitás szabadságát érvényesítve és akár a Mulatságról morfondírozva sem veszíthetek szem elôl egy valószínûleg nyilvánvaló tényt: az, ami számomra éppen a világ közepének mutatkozik — ez lenne a Bárka —, a Korunk olvasója számára ismeretlen földrész, saját világközepéhez képest érdektelen periféria. Folyamatos kitérôkkel haladhatok tehát, mert közölnöm kell bizonyos alapinformációkat. Derüljön ki, mi is ez a világközepe egy másikhoz képest.

Elsô kitérô: volt egyszer, sôt még van is egy Szentivánéji álom. 1994 decemberében (igen bizony, ilyen régen) bemutatták, a következô évben mindenféle magyarországi díjakat elnyert, értékeitôl, hibáitól függetlenül ideiglenes legendává vált. Alkalmi csapat hozta létre, Csányi János vezetésével. Utóbbi, a színmûvészeti fôiskola után a Katona József Színházban statisztáló, majd onnan — bizonyos beilleszkedési zavarok miatt valószínûleg joggal — kiebrudalt, diplomás színész, a Szentivánéji csapatára építve színházat akart létrehozni. Színházat, mely kihasználja a létezô struktúra minden elônyét, de közben mégis e struktúrától függetlenül, viszonylag szabadon létezik. Fából vaskarikát. Ez lett a Bárka.

Második kitérô: Csányi szabad teret keresett. Nem már létezô, valamikor a századforduló környékén felépített, kukucskáló színpados intézményt akart megszerezni magának — pedig ez talán könnyebben ment volna, hisz bármily nehezen mond is le valaki, mondjuk egy adott generáció, saját" tulajdonáról, a vadásztermészetû, kitartó és makacs fiatalt megunva (merthogy Csányi ilyen természetû és mégiscsak egy új nemzedék birtokon kívüli tagja) egyszer csak dob valami koncot neki —, ô egy tágas, üres csarnokot keresett. Üres teret", mondhatnánk nagyképûen, ahol bármi megtörténhet. (Ezek a szavak itt most véletlenül valóban fontosak: az üres tér, ami nullpont lehet, tudatos felejtése annak, amit készen kapott-örökölt az ember, és amely térben szabadon újragondoltatik színész és nézô viszonya, egyáltalán, újragondoltatik maga a színház, miközben nem árt emlékezni a spanyolviaszra, úgymint bármily egyszeri és jelenhez kötött is ez a mûfaj, azért a színházat számosan felfedezték már elôttünk is; és ott a kétségbeejtô ám lelkesítô érzés: bármi megtörténhet, vagyis megszülethet a pillanatnyi csoda, de a kudarcos semmi is — és ami ilyenkor a legvalószínûbb: születhet egy gyenge-közepes-jó színház, egy a sok közül.) Szóval történt, hogy valamikor '96 tavaszán, az Üllôi úton ácsorogva vagy kocsijából véletlenül kipillantva — és a fogalmazás itt már csak azért nem lenne mindegy, mert kizárólag az a fontos, hogyan hangzik szebben a mese, a majdani legenda — Csányi meglátott egy épületet, és feltehetôleg így szólt magában: ez lesz az. Az épület az Orczy-kert kerítésén belül állt (hamarosan meg is jelent az Élet és Irodalomban az Orczy-kerti dolgozók tiltakozó levele, miszerint hagyják ôket békén holmi színházcsinálók, és ez, beláthatjuk, minden ember jogos kívánsága), egykor a híres Ludovika vívóterme volt, majd a második világháború után tornateremként funkcionált. Az Üllôi útról az nem látszott, hogy az épület belül halálosan lepusztult, és a szemlélôdô, álmodozó idegen azt sem tudhatta, hogy a Józsefvárosi Önkormányzat már megszavazott bizonyos összeget a penészes tornaterem sport- és kulturális célú felújítására.

Harmadik kitérô: 1996 júniusában összeült a 31 tagú józsefvárosi közgyûlés (mellesleg a hírhedt nyolcadik kerületrôl van szó), és szavazott arról, mi is legyen a valamikori vívóteremmel. Örök titok marad, hogy az adott pillanatban melyik képviselô miért is nyomta meg az igen vagy a nem gombot. Mindenestre pártállástól függetlenül (!) 16/15 arányban az igen nyert: az Orczy-kerti épületet színházi célra kell átalakítani. Ott akkor, a hivatali döntések szintjén, megszületett a Bárka Színház.

Kedves Korunk! Igen, tudom, a kért 5—6 flekkhez képest túlságosan hosszú ez a felvezetés — csakhogy érzékeltetnem kell azt is, hogy a kilencvenes években, a magyarországi színjátszás leszálló ágában, amikor hosszú évtizedek után elôször alapítottak színházat Budapesten (vagyis nem egy már létezô színházépületbe költözött be egy új vezetés, és keresztelte át a homlokzati feliratot), bizony nem normális" várakozásokat kell-kellene kielégítenie egy új színháznak. Egy olyan új színháznak, melyet többnyire kevés tapasztalattal rendelkezô fiatalok hoztak létre.

Nos, mi is történt az igen/nem gombok megnyomása óta eltelt lassan három esztendôben? A színházalapítást a leendô tagok, tagjelöltek megünnepelték, aztán mentek vissza anyaszínházukhoz, vagy folytatták a szabadúszást, hiszen az elsô év csak a tervezés, a szerzôdtetés és a várakozás idôszaka volt. A Bárka elsô évada 1997 ôszén kezdôdött — 12 fôs állandó társulattal egy pillanatok alatt helyrepofozott épületben. Merthogy a rekonstrukció csúszott. Hányatott körülmények között (feketére mázolt, ócska tornateremben, kiszolgálóhelyiségek — öltözôk, irodák... — nélkül stb.) elkészült hat elôadás: Királydrámák (író-rendezô: Kiss Csaba); Kárpáti Péter: Díszelôadás (rendezô: Simon Balázs); Thomas Bernhard: Ritter, Dene, Voss (rendezô: Bagossy László); Garcia Lorca: Don Cristobal... (rendezô: Kaszás Gergô); Dario Fo: Csak asszonyok (rendezô: Vlad Mugur); Tasnádi István: Titanic vízirevû (rendezô: Bérczes László). E felsorolás jelez bizonyos erôs Bárka-szándékokat: a klasszikusokat tisztelve (és játszva) a színház különös gondot fordít az új magyar drámákra (a mûsorterv fele, három darab ôsbemutató), mégpedig oly módon, hogy a szövegek szinte a próbákkal párhuzamosan készülnek, és a drámák végleges változata a premierrel egy idôben születik meg. E módszer elônye az, hogy az író, a rendezô és a színész a megszokottnál sokkal szorosabb munkakapcsolatban készíti el a szöveget s ezzel párhuzamosan az elôadást, az író általa ismert és kedvelt színészekben gondolkodhat", sôt velük együtt — a színészek ötleteit, próbákon születô improvizációit figyelembe véve — írhatja a szöveget, hátrány viszont, de legalábbis különleges nehézség, hogy a próbaidôszak kezdetén a megszokottnál nagyobb a kockázat és a bizonytalanság, az olvasópróbán nem lehet egy végleges, a végeredményre nézvést valamiféle garanciát ígérô szöveget a kézbe adni. Mindenesetre akár elônyös, akár hátrányos, tényként kezelendô, hogy a Bárkán tudatosan beépül a munkába a közös alkotás kínja és öröme. Ezt a célt szolgálja az Írói Mûhely létrehozása, melynek tagjai közt nemcsak írókat (Kárpáti Péter, Tasnádi István, Matuz János), de rendezôt, dramaturgot, filmrendezôt és zeneszerzôt is találni.

A második évadban folytatódott a hányódás: hosszú távon örömteli esemény vette kezdetét — az Orczy-kertben elkezdôdött az építkezés —, ám rövid távon — ha egy teljes évad rövidnek tekinthetô akkor, amikor egy teljes társulat csak egyetlen évadra szerzôdik — színházcsinálásra alig megfelelô albérletrôl albérletre" vándorolt a Bárka legénysége. E rendkívüli, erôt próbáló helyzet egyszerre alkalmas arra, hogy az egymásba kapaszkodókat csapattá gyúrja, ugyanakkor a munkával nem feltétlenül vele járó, felesleges feszültségeket teremthet, és energiákat pazarolhat el. Mindkettô megtörtént. Egyszerre pusztult és született, amortizálódott és épült ez az új színházi mûhely. Most, e sorok írásakor, a második évad végén, az új épületbe költözés küszöbén Udvarossal, Spolariccsal, Mucsival, Kaszással, Kovács Lajossal az élen még mindig együtt a társulat — és ez nagyon nagy szó! —, mely társulatot élteti a remény, hogy végre megfelelô, sôt kivételesen jó körülmények között dolgozhat, és élteti a teljesített két évad is: a már felsorolt hat elôadás után született újabb három (Szép Ernô: Lila ákác — rendezô: Simon Balázs; Mrozek: Mulatság — rendezô: Bérczes László; Csehov: Cseresznyéskert — rendezô: Bagossy László), ezek fogadtatásukat tekintve igen sikerültnek tekinthetôk. Pirandello A hegyek óriásai nyomán pedig Csányi János rendezésében most készül a legújabb bemutató — mindez azt jelenti, hogy amikor szeptember 17-én ünnepélyesen megnyitják a Bárka új épületét, az elsô két évadból mûsoron tartott produkciókat és Cseh Tamás estjét figyelembe véve a társulat nyolc kész elôadással kezdheti az elsô igazi évadot, mégpedig egy olyan épületben, mely egy 300 fôs nagyteremmel, egy 100 fôs stúdióval, egy koncertekre, irodalmi estekre, kiállításokra alkalmas kávézóval és egy 3—400 fôt befogadó szabadtéri színházzal rendelkezik.

Ez maga a történet.

Kedves Korunk! Érzem, most már igazán utalhatnék arra, ami felkérésetekben oly hangsúlyosan szerepelt: a színház mint mûhely. Mûhely. Igen, a szót magunk is magabiztosan használjuk, van nálunk Írói Mûhely, Drámaíró Mûhely, Hajónapló Mûhely... De hát mi is lenne egy mûhely? Mondjuk egy kicsi méretekben, másként fogalmazva: emberi léptékben, azaz a személyességet és a személyiséget meghatározó módon figyelembe vevô, a szakszerûséget és az ártatlan lelkesedést egyaránt tisztelô, közös munkát végzô csapat. Megfelelünk-e ennek? Még nem. Eredeti szándékunk és elfogult ítélkezésünk szerint efelé tartunk. De egyelôre csak a sebekkel és jófajta összemelegedésekkel, hibákkal és eredményekkel is járó összecsiszolódás folyamata zajlik. Nehezíti a helyzetet, de legalábbis sajátossá teszi azt a Bárka megszületésének módja: ellentétben a híres mûhelyek létrejöttének közös vonásával, miszerint egy-egy csapat egy már tapasztalatokkal felvértezett, karizmatikus Mester körül gyûlt össze (Mnouchkine, Brook, Strehler, Stein, Grotowski, Ciulei, Barba, Dogyin, Vasziljev... vagy hogy magyar példákkal éljek: Paál, Zsámbéki, Székely), a Bárkán tapasztalatlan, fiatal nemzedék jött össze, és szinte hályogkovács módján próbál struktúráját és szemléletét tekintve is új és életképes társulatot szervezni. A szükséges összetartó erôt nem egy kivételes személyiség és tulajdonképpen nem is egy mindenki által követett egységes szemlélet adja — ezt az erôt sokkal inkább a másikat elfogadni próbáló, a mindennapokban természetesen folyamatos ütközésekkel járó, szándékunk szerint nagy tûréshatárokon belül mûködô tolerancia teremti meg. Ez azonban — noha a Bárka, akár az író-dramaturgokat, akár a rendezôket, akár a színészek java részét tekintjük, a harmincasok csapatának tekinthetô, és így egymást mégiscsak értô alkotó embereket jelent — nagyon is sérülékeny közösség. E helyzet hátránya is, elônye is az a tény, hogy szinte napról napra szembe kell nézni a kérdéssel: mit is csinálunk, mi a színház, mi a Bárka, megszületett-e már, vagy már el is hibáztunk valamit, avagy megteremtése-megszülése mindennapos feladatunk?

Hát igen, tulajdonképpen errôl, ilyesmirôl (is) szól számomra a Mulatság, mely darab 1962-bôl származik, és megrendezését éppen e hároméves bárkázás" indukálta bennem. Az a pillanatnyi eufória, amit az 1996-os igen/nem gombok megfelelô megnyomása jelentett számunkra, akik akkor egy pillanatig azt hihettük, a Bárka-Mulatság megszületett, és mi egy csapat, egy mûhely vagyunk, majd jöttek az elképesztôen rossz körülmények közt lefolytatott próbák, amikor is minden elôadással magunknak és másoknak is bizonyítanunk kellett, hogy vagyunk, hogy nem a gombok megnyomásán, hanem rajtunk múlik, van-e Mulatság, van-e Bárka. Szóval az a nagyon fontos valami, az a személyes világközepe, ami rajtunk kívül is van — gombokban, bankjegyekben, közönségben... — és mindenekelôtt bennünk van. És megszületésére, megôrzésére nem garancia a tegnapi siker. Vagyis a Bárkát naponta vízre kell eresztenünk, és nem tudhatjuk, jó szél lesz-e, illetve elég kitartóak és tehetségesek leszünk-e ahhoz, hogy azt a szelet vitorlánkba fogjuk — és akkor talán, ha a csillagok is úgy állnak, aznap este hét és tíz között mulatság lesz.