"Nem vagyok hívô, az ateizmusban sem tudok hinni."

1

Molière Don Juanja egyszerre divatos darab lett. Olyannyira, hogy az érdeklôdô röviddel egymás után két — magyar, román, ukrán, szlovák nyelvû elôadásokat felvonultató — Don Juan-fesztiválon is részt vehetett., egy romániain és egy magyarországin. Töprenghettünk, mi az, ami Molière e darabját — itt nálunk, Kelet-Közép-Európában — ennyire népszerûvé teszi?

Az elôadások többségének erôsen posztmodern hangvétele nem sok kétséget hagyott aziránt, hogy a válasznak a molière-i Don Juan személyiségszerkezetében kell rejlenie. Az ilyesszerû vonzalmak a mai önreflexióra hajló atmoszférában csak akkor alakulhatnak ki, ha a rendezô és a színész a fôhôs alakjában hangsúlyosan is önnön mûvészi problémáival, sorsával, helyzetével szembesülhet, ha Don Juan maga a posztmodern rendezô, színész és nem utolsósorban maga a posztmodern nézô.

Ez a hipotézis a konkrét darabra vonatkoztatva — látszólag legalábbis — nemigen tartható.

Mert mirôl is szól a dráma? Arról, hogy Don Juan sorozatban csábítja el, csapja be és hagyja sorsukra az útjába kerülô nôket. Sôt nemcsak a nôket tekinti "önkiteljesítése"puszta eszközeinek ("boldogítja", csapja be és alázza meg), hanem mindenkit, akivel a véletlen összehozza, semmi sincs, ami szent lenne számára. Hitetlen és blazírt. Egyetlen alkalommal látjuk valóban izgatottnak, amikor egy idillinek látszó szerelmi viszonyt borogathat fel. A ráció "kétszerkettôje"és a tapasztalat nevében az eget is kihívja maga ellen. Tudatosan és a kárhozottak rettenthetetlenségével.

Mindez azonban számunkra, posztmodernek számára, lerágott csont ma már.

Mi réges-régen leszámoltunk már az Éggel, a metafizikával, mindenfajta irracionális teljességekkel és univerzalizmusokkal, istenségbôl meg (ha lenne is efféle) több tucatnyit ismerünk. Nemcsak választani lenne fárasztó közöttük, de a választási kényszert mint olyat sem vagyunk hajlandóak elfogadni, hiszen tapasztalatból tudjuk: a választás a totalitarizmus szálláscsinálója. Mi a nyelvek, diskurzusok, alternatívák egyenértékûségében hiszünk.

Persze egészen addig, amíg nem bôrünkre megy a játék, mert abban a pillanatban gyors búcsút intünk a posztmodernnek, s suba alatt visszavedlünk nem csupán modernné, de akár premodernné, s körülpillantunk, hol áll a kezünkhöz — lásd Heidegger — valamely jókora dorong, hogy kiváló költônk szavait parafrazálva a "sajátosság vértócsájá"-ba döngöljük egymást. Lásd ifjúkorunk nagy posztmodern élményének, a híres Kazár szótár szerzôjének, a szerb Milorad Pavicnak immár klasszikussá vált esetét, akinek elegendô volt némi lôporfüstöt szagolni, hogy a posztmodern egyenértékûségeket egyszerre "picsafüst"-nek érzékelje.

De a mi kelet-közép-európai posztmodernünkrôl többet késôbb.

Maradjunk még egy keveset Don Juannál. Azok, akik mûelemzéssel valaha is hivatásszerûen foglalkoztak, pontosan tudják, hogy egy mûalkotás mélyebb megértésének kulcsa mindig az, ami ellenáll a racionális értelmezésnek. Ami nem stimmel. Nos, Molière Don Juanjának is van egy motívuma, ami szinte már tévedés. Aminek látszatra semmi köze magához a cselekményhez. Kétségtelenül szórakoztató epizód, de hogy mit keres a darabban, az valóságos rejtély.

Vasárnap (azaz Dimanch) úr epizódjáról van szó. Vasárnap úr Don Juan, sôt (mint a jelenet végén megtudjuk) a szolga Sganarelle hitelezôje is. A darab csúcspontján közvetlenül a végkifejlet elôtt (IV. felvonás) betoppan a dráma világába, hogy behajtsa pénzét. Korábban szó sem esik róla, hogy Don Juant egyáltalán érdekelné a pénz, hogy adósságai vannak, hogy anyagi gondokkal küzdene. Ráadásul a jelenetnek semmi tétje sincs, a végkifejlet szempontjából tökéletesen mindegy, hogy Don Juan törleszti evilági tartozásait vagy sem. Ennek ellenére a nemes lovag olyan szózuhatagot borít a bárgyú kereskedô nyakába (aki itt — a név is errôl beszél — a par excellence nyárspolgár, minden mûvészi lázadások örök célpontja), hogy azt bármely posztmodern szerzô megirigyelhetné. Szerencsétlen ember egyetlen, makacsul újra és újra megkezdett mondatát sem tudja befejezni: "De én azért jöttem, uram, hogy..."

A jelenetet formailag a retardáció követelménye indokolhatná. A végkifejletet, az ég büntetését végrehajtó kôvendég látogatását Molière-nek dramaturgiai okokból késleltetnie kell. De egyáltalán nem mindegy, hogy ebben a pillanatban (mely kétségtelenül a dráma lélektani és esztétikai csúcspillanata) mivel retardál. A jelenet felületes megközelítésre üresjáratnak hat. Úgy is vélhetnôk, hogy Molière valamely rossz pillanatában vetette papírra. Mielôtt azonban belenyugodnánk ebbe a lehetôségbe, nem árt, ha emlékezetünkbe idézzük Spiró György Imposztorának általános érvényû, de véletlenül épp Molière-re vonatkozó figyelmeztetését, miszerint "Amit nem érünk fel ésszel, az a zseni hanyagsága..."

Próbálkozzunk hát másként. A jelenet magyarázatát (ha mégis lenne neki) csakis formai sajátosságaiban, azaz nyelvében, kommunikatív szerkezetében kereshetjük. S ez a forma maga a mûvészi tökély. De — természetesen — nem Molière az, aki itt remekel (ezt egy drámaíró nem is igen tehetné meg), hanem maga Don Juan. És abban a pillanatban, melyben a jelenetet a nyelvi bravúr és a színészi játékmutatvány magasiskolája gyanánt vesszük szemügyre (azaz annak tekintjük, ami), a látszólag jelentéktelen epizód nemcsak hogy szervesen következik az elôbbiekbôl, és nemcsak a végkifejlet egyfajta negatív tükörképévé alakul, de a dráma tulajdonképpeni lényegének nyitjává is válik. Azt a gondolati magot pillanthatjuk meg benne, ami miatt a darab szinte legyôzhetetlen vonzást gyakorolhat a kortárs rendezôre, színészre, nézôre.

Egyáltalán nem véletlen, hogy Barabás Olga, a sepsiszentgyörgyi Don Juan rendezôje Dimanch figuráját az elôadás egyfajta vezérmotívumává emeli. Dimanch úr (ha a háttérben is) mindvégig jelen van az elôadásban, keresztül-kasul kószál a színpadon, de csak a végkifejlet tôszomszédságában lép be közvetlenül is a cselekménybe, hogy Don Juan még egyszer utoljára felsziporkáztathassa nyelvének utolérhetetlen leleményességét, hajlékonyságát, reflektáltságát, humorát, öniróniával átszôtt játékosságát, melyet a nôkkel vagy Sganrelle-el folytatott "szópárbajaiban"korábban is végigcsodálhattunk. Mert ebben a rendezésben (mely az értelmezési hûség iskolapéldája is lehetne) Don Juan közelrôl sem puszta szörnyeteg, tud gyöngéd és költôi, segítôkész és éles elméjû, cinikus és önironikus is lenni. Ez a Don Juan nem nôcsábász, nem sátáni lázadó, nem kifinomultan költôi játékmester, nem szavakkal zsonglôrködô mágus, nem metafizikaellenes gondolkodó, nem az ideológiakritika nagy elôfutára, hanem mindez együtt: posztmodern mûvész.

S ennek a hipotézisnek a birtokában Dimanch úr nagyjelenete egyszerre az evidencia világosságával értelmezôdik. A nyárspolgár lóvátétele, Don Juan utolsó önfeledt mutatványa, egyben mûvészi képességeinek, nyelvi erejének utolsó diadala is. Don Juan végedes-végig Dimanch urat beszélteti, az ô szólamát szólaltatja meg, áldozatát nemcsak bevonja az "alkotófolyamatba", de nem is enged mást szóhoz jutni — magát a "beszélôt"sem, olyannyira nem, hogy a szerencsétlen kereskedô saját mondandójában az udvariassági formuláknál sem juthat tovább. A dialogikusság ellenállhatatlan felhajtóereje Dimanch urat nem engedi a felszín alá merülni, lehetetlenné teszi számára, hogy jövetele (egyébiránt mindenki által pontosan ismert) célját közölhesse. A játszma nyelvileg, szerkezetileg, lélektanilag lenyûgözô: mélységesen felszínes. Don Juan ismét diadalmaskodik. De a mutatvány amilyen tökéletes, éppolyan fölösleges és értelmetlen is. A mûvészi bravúr nem old meg semmit. A formai tökély elkápráztat, de lelke mélyén a partnert (Sganarelle-t, a hitetlen Don Juan nagy ellenlábasát), a fôhôst és a nézôt egyaránt a megoldatlan feladatra emlékezteti. Don Juan egy szerencsétlen, jóhiszemû balekot ráz le magáról. Nem törleszti egy jelentéktelen adósságát. Élete nagy adóssága, az Éggel, a metafizikai dimenziókkal való elszámolás azonban továbbra is hátra van... S ezen az utolsó vizsgán Don Juannak tragikusan el kell buknia, itt — a felszín mögött — már nem segíthet semmiféle bravúr... Don Juan meg sem próbálkozik ilyesmivel. Megbánás, szomorúság, sôt voltaképpen rémület nélkül fogadja sorsát.

"A posztmodern gondolkodó és mûvész számára az egység elvesztése nem szomorúság tárgya. Amíg a teljesség felbomlását veszteségként tapasztaljuk, addig még a modernségben vagyunk"— állítja Dieter Borchmeyer. Don Juan — semmi kétség sem férhet hozzá — nincs már a modernségben, pedig jószerével még benne sincs. Nem veszítheti el személyiségét sem, mert már elveszítette. Mindig azzá alakul, akivel épp dialogizál (ez hódításainak voltaképpeni titka), ezért építkezik a dráma is lazán egymásba kapcsolódó epizódokból, nyelvekbôl, világképekbôl. Don Juan számára a nagy történet (a nagy narratíva) már réges-rég halott, csak apró egyenértékû történések vannak, egymást átvilágító, egymással feleselô epizódok, történettörmelékek...

Az ember beleborzong a gondolatba: lehetséges volna, hogy Molière valóban ennyire belénk látott? Lehetséges, hogy a modern már eleve, ennyire posztmodernnek született? Hogy a vég ennyire pontosan bele van írva a kezdetekbe? Hogy Descartes már ennyire Jean-François Lyotard?

De vajon nem csak e sorok írója magyaráz bele egy jó háromszáz évvel ezelôtti drámába olyasmit, aminek ott nyoma sincsen?

A kérdés hermeneutikai nézôpontból értelmetlen, hisz a mûhöz mindenkori befogadójának értelmezési horizontja is hozzátartozik, mégsem értelmetlenség eltöprengeni rajta. Azt feltételeztem, hogy Moliére Don Juanja a posztmodern mûvész elôképe, aki egész tehetségét arra fordítja, hogy a létét meghatározó alapkérdések végiggondolását elhárítsa. Ezek elôl menekül a nôkbe, a filozófiába, a nyelvbe, az ön- és partnerámítás káprázatos játszmáiba. Mindennek azonban nincsen tudatában (ettôl vígjátéki és nem tragikus figura). Szilárdan meg van gyôzôdve róla, hogy ô, sôt egyedül ô az, aki következetesen, a legvégsô konzekvenciákig végiggondolja a kort és a világot. Nem kegyelmez egyetlen illúziónak, morális gyengeségnek, irracionális ellágyulásnak sem. És ebben tényleg ránk, modernekre-posztmodernekre, emlékeztet. Amire mi magunk is a leginkább rátartiak vagyunk, az a gondolati következetesség. A gondolatoknak a végsô konzekvenciákig való végiggondolása, minden metafizikai hipotézis, univerzalizmus, egynemûsítô egyértelmûség és ideológiai terror eltökélt elutasítása. (Ez a harc lesz a végsô...!)

Értelmezésünk (a molière-i puding) valódi próbája tehát az lenne, ha bebizonyosodna: posztmodern manôvereink tényleg arra szolgálnak, hogy elodázzuk azoknak az adósságoknak a rendezését, melyeket az elmúlt néhány évszázadban (a modernitás világhódító expanziójának évszázadaiban) az Éggel, a Földdel és a Pokollal szemben felhalmoztunk?

Próbáljuk felülvizsgálni a posztmodern alapvetô elôfeltevéseit. Azokat, melyeket nem szokás megkérdôjelezni, mert a posztmodern diskurzus evidenciaként tételezi ôket. Rájuk épül, esetleg éppen a velük kapcsolatos kérdések elnémítására szolgál...

2

Az alaphipotézis a ráció csôdjére és ellentétének, az irracionálisnak "nemlétbe sorvadásá"-ra vonatkozik (lásd Frederic Jameson: A posztmodern avagy a késôi kapitalizmus kulturális logikája).

A "nagy történet"a racionális és irracionális gyökerû metafizikai konstrukciók halálával maga is jobblétre szenderült. Örökre és visszavonhatatlanul lehetetlenné vált.

Az irracionálist már régen kidobtuk a hajóból. Isten halott.

A trónjára ültetet rációról, mely — néhány évszázadig úgy tûnt — az emberiség minden gondjára gyógyírt találhat, minden kérdésére világos válasszal szolgál, mára kiderült, hogy hamis istenség.

Mi, posztmodernek mégis bölcsebbek vagyunk minden elôdünknél, hiszen mi már elfogulatlanul kimondhatjuk: minden ismeret ideológiai meghatározottságú konstrukció. Bizonyosságot bizonyosan fölösleges volna keresni. Az eltérô igazságok és igazságstratégiák (lásd Veyne: Hittek-e a görögök isteneikben?) egyenértékûek. S ez az egyenértékûség az igazság létét kérdôjelezi meg. Egyetlen igazságunk van, hogy nincs igazság.

Posztmodern bölcsességünk csúnya játékokat ûz velünk.

Kultúránk mély — szinte már kezelhetetlennek tûnô — tudathasadásban szenved. Mindennapjainkban az anyag, a gazdaság elsôdlegességének hipotézise a lét meghatározza a tudatot elve) kormányozza cselekedeteinket. (A tételt nem illik kimondani, hiszen egy csúnyán kompromittált személyiségtôl származik, de élôbb, mint valaha.) Meghitt író-olvasó találkozókon vagy az egyetemi tanszékek és dolgozószobák csöndes homályában viszont a világ eredendôen interszubjektív természetére esküszünk: a nyelv alakítja a világot, nem a világ a nyelvet.

A jelenség az ezredvég horizontján a gazdaság globalizációjának és az emberi világ fragmentációjának képtelen (a szó szoros értelmében észbontó) ellentmondásában testesül meg.

S a folyamatok önmagukban is ellentmondásosak.

Az ezredvég elméletei arra tanítanak, hogy realitásuk csakis a tapintható, belátható, birtokolható és élvezhetô dolgoknak lehet (végsô soron tán ezeknek sem). Minden, ami az individuális emberi lényre szabott közvetlenségnek ezen a horizontján túl esik, csalás és ámítás.

Az átlagember ebbôl a korszellem alapmotívumaként azonosítható gondolatból aligha vonhat le más konzekvenciát, mint hogy: a bizonytalanságok e világában egyetlen bizonyosságunk lehet: az élvezet. Az ugyanis teljességgel lehetetlen, hogy amit élvezek, azt ne élvezzem, vagyis hogy az általam érzett élvezet ne legyen valóságos. (A kéj legfeljebb utólag, a csömörben válhat kérdésessé, de kit érdekel az "azután".) A gyönyör (és ellentéte, a fájdalom) az ébrenlét és az álom közt is biztos határt von: az álmot mindkettô megszakítja, az ébrenlétet egyik sem (az eszméletvesztés nem az álommal: a halállal rokon). Az emberi élet egyetlen — mégiscsak racionális — értelme következésként a pillanat élvezete, s ami ezzel logikusan együtt jár: mindenfajta teljesség, távlat, metafizika (azaz a szellem) programszerû elutasításának "szabadsága".

Minden bizonyosságok elméleti tagadása ily módon önnön ellentétébe fordul át: a szellemi dimenzióitól megfosztott élvezet, a testiség s az azt szolgáló matéria abszolút bizonyosságának állításává alakul: coito ergo sum.

A gyökerek a premodern idôk körkörös világképének a linearitás világképével való felcserélésére nyúlnak vissza. A reneszánszban kialakuló perspektivikus látás az egyént helyezi az univerzum középpontjába. Minden egyéb a világképnek ebbôl váratlan (bár közelrôl sem elôzmények nélküli) átrendezôdésébôl következik. A vizuális centrumból kiinduló sugarak vég nélküli és irreverzibilis meghosszabbításának fikcióján alapuló "végtelenség"-fogalom a szubjektumot kiemeli az örökkévalóságnak abból a határtalan, de zárt terébôl és idejébôl, melynek korábban szerves része volt. A létezés értelmetlenségének és a halál abszurditásának élményével magára maradott ember számára nem marad egyéb, mint önnön létének bizonyossága: a pillanat.

Ezt az emberiség története során többször is beindult, de csak a modernitásban kiteljesedô, folyamatot tetôzi be a posztmodern.

Molière Don Juanjának pozitív hôse még a velejéig premodern személyiség, Sganarelle, a szolga a Don Juan számára már elveszettet, a szellemi-morális dimenziókat is látja. A kultúra közhelyeiben rejlô mély emberi bölcsességet például. Az elôadás egyik legcsodálatosabb jelenete, mikor a Don Juan gátlástalansága ellen végre föllázadó Sganarelle feszengve és dadogva, zavarban és kínban sorolja az erkölcs évezredes közhelyeit. A Don Juanok uralta, magasabb tartalmaitól megfosztott világban ezek a bölcsességek hatnak üresnek, kopottnak, tartalmatlannak. De éppen ez a zavar, ez az olyannyira emberi kiszolgáltatottság, félszegség teszi ismét hitelessé, méllyé, sugallatossá ezeket a közhelyeket.

Sganarell mélyen átéli az élet csodáját is, egy mámoros és éppen naiv magától értetôdôsége miatt megragadó jelenetben, önmaga körül forogva, majd pörögve mutatja be a "józan"ésszel fölfoghatatlan és mégis oly valóságos csodát, az embert. Hogy aztán a lendülettôl a földre bukjon... Don Juant semmi nem szédíti meg, racionalista empirizmusa kész a nyilvánvaló csodát is képzelgéssé, érzéki csalódássá átmagyarázni. Mintha egy modern tudós beszélne a misztikáról, az érzelmekrôl, a szellemrôl. Atomok, molekulák, sejtek, szövetek, idegáram... A többi ostobaság!

A posztmodern ráció ma már ezt a leegyszerûsítô világképet is kategorikusan elutasítja. Bravúrosan bizonyítja annak a felvilágosodásból eredeztetett, magát a racionalizmust is megalapozó feltevésnek a tarthatatlanságát, miszerint pusztán a rációra alapozva teljes és ellentmondásmentes (azaz tévedhetetlen) világkép lenne felépíthetô. A gondolati következetesség lenyûgözô. De egyben lehangolóan mulatságos is. Méltó párja az Isten-bizonyítékok meddô sorozatának. Engem a posztmodern tudományelmélet arról gyôz meg (ha szükség van rá még egyáltalán), hogy a szellemnek a tudományból való kirekesztése világtörténelmi tévedés volt, amibôl aztán a modern kor minden abszurditása szervesen következett.

Ha a racionalizmus kritikusai következetesen járnának el, nem érhetnék be az elmélet cáfolatával, meg kéne vizsgálniuk, melyek voltak azok az alternatívák, melyeket az ún. racionalizmus érdekében föláldoztunk, s hogy vajon ezek az alternatív kutatási területek: az aranymetszés elmélete, a minôségi számelmélet (melyben a számok elsôdlegesen nem viszonyokat, hanem dolgokat, az elemi részecskékre, illetve az univerzum egészére vonatkozó alapvetô információkat kódolnak), a rejtett dimenziókra vonatkozó feltevések stb., stb. nem képviselhetnek-e nagyobb tudományos értéket, mint maga a "racionalizmus", vagy legalábbis hogy ezek egy része nem lehetne-e alkalmas arra, hogy a racionalista konstrukciók tátongó hézagait eltüntesse. Ezeket a teóriákat a kutatás még akkor zárta ki a tudományos problémák körébôl, amikor a dimenzió nélküli fizikai állandók, az antianyag elmélete, a mezôelmélet, a hullám-részecske dualizmus még ismeretlen fogalmak voltak... Vajon a mai ismeretek fényében nem válhatnának-e ezek ismét értelmessé?

A posztmodern a modernitás kisebbik tévedésének, a racionalizmusnak cáfolatával különös módon a nagyobbikat, a szellemi világ elutasításának (racionalizmust is nemzô) aktusát látja még inkább igazolva.

Pedig — ezt a posztmodern tudományelmélet egyik legjelentôsebb képviselôje, Duerr is látja — az általános kétely éppoly megalapozhatatlan, mint az általános bizonyosság. Csak azt nem veszi észre, hogy ennek a felismerésnek nem napjaink világképe, hanem az a középkori (meg ókori meg ôskori) világkép felel meg igazán, melyet önmaga számára Shakespeare (és Molière és Rabelais és... minek soroljam?) még mérvadónak tartott, de melyet Duerr (a modern világ polgáraként) maga is a ráció felsôbbrendûségének gôgjével utasít el, hiszen ez(ek) a világkép(ek) eleve azon a meggyôzôdésen alapult(ak), hogy Isten (a szellemi világ) létezésérôl semmi módon nem szerezhetünk bizonyosságot, de kételkedni sem kételkedhetünk benne, hiszen — közvetve — létünk minden ténye arra vall, hogy ennek a szellemi világnak valamiképpen léteznie kell.

Ha a szellemi szférákat kizárjuk a való világból, a modernitás egyik legfontosabb ideálja, az egyenlôség (melynek alaptulajdonsága, hogy mindig lefelé nivellál) nem eredményezhet egyebet, mint a testté (matériává) és rációvá (földhöz ragadt spekulációvá) csupaszított középszer, azaz az emberi lényeg legalacsonyabb szintjének normává emelését.

A másik hipotézis a nyelv státusára vonatkozik. Világaink alapvetôen nyelvi eredetûek. A világ csak annyiban létezik számunkra, amennyiben nyelvileg megragadható. A tények nem függetlenek tôlünk, a nyelv, illetve a benne kifejezôdô nézôpont, ideológia, értelmezési keret hozza létre ôket. A nyelvek azonban nem sajátjaink. Nem mi beszéljük a nyelvet (illetve nyelveket), hanem a nyelv (illetve nyelvek) beszél(nek) bennünket. Világunkra a nyelvek és világképek pluralitása jellemzô. Hogy mi az igaz, és mi a hamis, nemcsak eldönthetetlen, hanem értelmetlen kérdés is.

Az univerzalitás, az egység, a koherencia fogalmainak elutasítása azonban ismét csak a világkép lineárissá válásának következménye. A lineáris univerzum elemi entitása, a véges szakasz semmilyen vonatkozásban nem képezheti le az abszolútumot, a végtelen egyenest, a két fogalom per definitionem összemérhetetlen. Egy lineárisnak tételezett univerzumban a nyelv esetleges, szavainak voltaképpeni jelentése nem maguknak a dolgoknak a jelkép-jellegén, hanem használatuk szabályain alapul.

A körkörös univerzum elemi entitása, a kör azonban színtiszta jelkép: (kiterjedésétôl függetlenül) az abszolútum, a (határtalan, de véges) Univerzum tökéletes képmása s következésként jelképe is.

Az egyenes vonallal és a végtelenséggel kapcsolatos (jobbára a görögök óta ismert, de a háromdimenziós paradigmában föloldhatatlan) paradoxonok arra utalnak, hogy a való világ csakis körkörös lehet. Egy ilyen körkörös paradigmában azonban az egyenértékûség és a teljesség elve (e tételt többször is bizonygattam már e hasábokon) szervesen összefügg.

A nyelvek (és világok) egyenértékûségének hipotézise tehát kétségtelenül helyes, az ebbôl levont következtetés, a "nagy történet"visszavonhatatlan halálára vonatkozó hipotézis azonban aligha lehet az. A nyelv maga ugyanis már önmagában — a "nyelvek"végtelen változatosságát lehetôvé tevô egységében — is egy nagy történet. Olyan rejtett narratíva, melybe beleszületünk, és melyet nem vonhatunk úgymond kétségbe, hiszen ezzel kizárnók magunkat mindenféle diskurzusból. (Az avantgard bejárta már ezt a zsákutcát.) A világot a nyelv hozza létre: a nyelvben lakozunk.

Az önmagát istenné emelô személyiség szükségszerûen veszíti el ezt a koherens nyelvi világot. Az egyéniség szétesése tünet csupán. Az emberi univerzum, azaz a Világmindenség elveszítésének tünete. Az ad abszurdum vitt individualizmusnak a körkörösség elve alapján ugyanúgy az egyéniség széteséséhez kellett vezetnie, mint ahogyan az istenhit kóros formái istenkáromlásba, az esztelen kollektivizmusok a közösségek szétverésébe torkollanak (lásd vallási fundamentalizmusok, kommunizmus, fasizmus). E folyamatok ugyanannak a jelenségnek az eltérô aspektusai, s akárcsak a posztmodern személyiséget, a posztmodern társadalmakat is izgága akaratok szeszélyes váltakozásává zilálják.

A posztmodern filozófia és mûvészet — bármennyire is tudomány- és technikaellenes — egyvalamiben egy húron pendül a tudománnyal: mindenféle metafizika, teljesség, holizmus elutasításában. Ez az elutasítás azonban szülôföldjén, a tudományos tapasztalatban is kifáradni látszik ma már. Az a tény, hogy a "komoly"tudósok közt is mind többen akadnak, akiket megfertôz az "álmisztikus holizmus", épp a modernitás végérvényes és visszavonhatatlan szétesésének egyik legfontosabb tünete. A posztmodern ebben a vonatkozásban maga sem egyéb, mint a modern tökéletes — azaz megszüntetve megôrzô — paródiája.

Az utolsó hipotézis magára a posztmodernre vonatkozik. Eszerint a posztmodernnel valami soha nem tapasztalt, egyedi fordulat következett be az emberi kultúra történetében.

Ez a gondolat azon a hamis feltevésen alapul, hogy nem csupán a modern, de a posztmodern teljes elôtörténete is valamiféle mimézisen alapult volna, s a mûvészet máig tartó története nem állna egyébbôl, mint a valóság egyfajta másolásából. Következésként: az ábrázolt valóság esztétikai értelemben csupán a posztmodernnel vált volna másodlagos jelentôségûvé.

Különös feltevés. Mert milyen valóságot másoltak például Szophoklész drámái. Mi volt ezeknek a drámáknak a referenciája. Semmiképpen sem valamiféle "tényszerû"valóság. Inkább az a mitológia, mely maga a nyelv. Artur C. Danto A közhely színeváltozása címû könyvében arra az általános érvényû következtetésre jut, hogy a klasszikus mûvészet sem a valóságot, hanem a mûvész valósághoz való viszonyát ábrázolta. Ez a viszony természetesen soha nem valamiféle valóságban jelent meg, hanem magában az ábrázolásban, a "valóságot"átalakító, "eltorzító"formában. Ebben az értelmezésben azonban a forma valóban azonos a tartalommal, hiszen ez a viszony (mint minden viszony) csak és kizárólag a formában jelenhet meg.

Antigoné mitikus történetét Szophoklésznek nem kell lemásolnia, hiszen az mitikus történet gyanánt készen áll számára (s eredetileg sem valaminô valóság másolataként, legjobb esetben is értelmezéseként jöhetett létre). A dráma nem a történet mimézise, ennek semmi értelme sem lenne, hanem Szophoklész Antigonéhoz való viszonyának, Szophoklész Antigoné-értelmezésének ábrázolása. Még a legsültrealistább mûvészet sem másolja, hanem megteremti a valóságot, azaz önnön világához való viszonyát ábrázolja. Hogy ez a világot érzéki vagy nyelvi sztereotípia gyanánt értelmezzük-e, teljesen egyre megy.

A posztmodern nem tesz egyebet, mint ezt a sémát — mely korábban tudattalanul mûködött — tudatosítja. És tényleg van egy vonatkozás, melyben ez a tett figyelemreméltó: lehetetlenné teszi a mûvészet, jelesen az irodalom inadekvát befogadását. Azt, amit Brecht egykor "elbámészkodásnak"nevezett. Egyidejûleg azonban magának a befogadásnak a folyamatát nehezíti meg, méghozzá oly mértékben, hogy a mûvészetet fokozatosan egy szûk — a szerzôével azonos vagy nagyjából azonos ismerethorizontú — kör privilégiumává teszi. Mivel a befogadó a mûhöz mind többet kénytelen önnön személyiségébôl hozzáadni, mindinkább azonosnak kell lennie a szerzôvel. Ezeknek a mûveknek az ideális befogadója maga a szerzô. A szerzôk egyre inkább önmaguknak írnak.

3

És ezzel visszaérkeztem a kiindulóponthoz. Ha a posztmodern nem más, mint a premodern által felvetett és a modern által csak látszólag megoldott kérdések megkerülésének végsô és briliáns kísérlete, a premodern kérdésfelvetések egyszerre felértékelôdnek.

A mi kelet-közép-európai helyzetünk társadalmilag felemás helyzet. Lezáratlan konfliktusaink nem engednek elszakadni premodern gyökereinktôl. Aminek pusztán negatív aspektusa, hogy sokszor ugyanolyan rögeszmék gyötörnek bennünket is, mint ôseinket. De vannak pozitív következmények is. Nemcsak a modern már kikristályosodott alakzatait láthatjuk magunk körül, de a posztmodernre is egyre világosabb rálátásunk van.

Hogy utunk visszafelé hová vezethet, azt Pavic példáján már láthattuk. Hogy elôre, azt a Kelet és a Nyugat szellemi bénultsága, a környezeti katasztrófa perspektívája, a világgazdaság anomáliái sejtetik.

Az alapkérdések végiggondolását tán érdemes volna Shakespeare-rel, Molière-rel, Rabelais-vel újrakezdeni. Mert a világ a Don Juan óta mit sem változott.

Don Juan újra és újra pokolra száll.

Vasárnap úr nyugalmas, tevékeny, elégedett életet él. Takaros kis feleség, gyerekek. Aranyló érmék a tyúkhúslevesen, harangszó, esetleg ima (és jázminillat). A család ebédhez ül.

Sganarelle is ott gubbaszt a reflektorfényben. Tekintette a semmibe dermed. Don Juant gyászolja, aki ugye tûrhetô gazda és — mégiscsak — varázslatos személyiség volt. S azon töpreng: vajon van-e még számunkra, emberek számára kiút? Van-e az ész vakságára ír?

Aztán feláll, s mintegy önmaga megnyugtatására széttárja karjait, forogni kezd a tengelye körül. Átéli a létezés misztikus csodáját. A Mindenséget, mely benne él, s melynek ô mégis egyetlen pontja csupán. Igaz, nem akármilyen: épp a középsô, akárcsak én, te, ô s mi mindannyian.

Beleszédül és elterül a földön. Aztán csak hever, hever mozdulatlanul.

A többi, tudjuk, néma csönd.