— Színészi képzésed sajátos módon történt. Kérlek, beszélj most errôl.

— Közel tíz éve vagyok a pályán, és diploma nélkül kerültem hivatásos színházhoz — kezdtem a Figuránál, és folytattam a szentgyörgyi színháznál. Képzésem egyrészt abból állt, amit az elsô figurás években a meghívott tanárok által leadott tudás jelentett, másrészt mikor egy nagyobb apparátus tagjaivá váltunk 1994-ben Szentgyörgyön, amit az idôsebb, tapasztaltabb kollégáktól tanulni lehetett a közös munka során. A tudásvágy egy ilyen helyzetben fokozott kell hogy legyen, maximálisan nyitottnak kell lenni ahhoz, hogy munka közben lehessen eltanulni a mesterséget. Mi annak idején a Figuránál nem az alapokkal kezdtük, csak néhány éves tapasztalat után kerültünk olyan helyzetbe, mikor aztán az alapokat is el tudtuk sajátítani. Már aki felismerte ezt a helyzetet. Aztán a szentgyörgyi színház felterjesztett minket a szakminisztériumhoz elismertetésünk végett, ôk pedig jóváhagyták ezt. Immár mi is rendelkezünk felsô fokú színészi képesítéssel hivatalosan is. Ez viszont diplomát nem jelent, csupán egy átiratot.

— Ez milyen különbséget jelent?

— Ez abban az esetben jelent valamit, ha teszem azt, valamelyik kôszínház versenyvizsgát hirdet, és a jelentkezési feltételek között szerepel a diploma. Akkor hiába van mögöttem szinte tízéves színészi tapasztalat és jártasság, szóba sem állnak velem, ha el akarok menni innen.

— És feltevôdik számodra az a kérdés, hogy elmenj innen?

— Mostanában egyre többet gondolkodom ezen. Harmadik éve vezetem a Figura Stúdió Színházat, és tulajdonképpen úgy csöppentem bele ebbe a helyzetbe, mint légy a tejbe. A vezetést is menet közben tanulom. És ahogy az idô telik, egyre inkább érzem ennek terhét (az elmúlt évad során rengeteg olyan dolog ért engem és a színházat, ami miatt gondolkodóba estem). Nagyon megosztott vagyok, a vezetés egész súlya a nyakamba szakad, mivel nemigen vannak segítôtársaim a vezetésben. Másrészt színészként is helyt kell állnom, hiszen a színészállományunk meglehetôsen kicsi, annak is nagyobb része kezdô a pályán, képzetlen, meghívásokkal kell pótolni a hiányt egy-egy szereposztás alkalmával.

— Nincsenek hátrányai annak, hogy sok fiatal színészetek van? Gondolok például arra, hogy komolyabb szerepek megformálásához talán több szakmai vagy/és élettapasztalat szükséges.

— Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs gond. Viszont arra való a próbafolyamat, hogy a tapasztaltabb kollégák átadják azt, amit megéltek, vagy amit szükségesnek vélnek. A Figura régebb is egymás segítésérôl szólt, egészen a mostani produkciónkig, ahol ismét olyan emberekkel dolgoztunk együtt, gondolok itt Gyôri Andrisra, Nagy Csongorra és Fazakas Misire, akik szívvel-lélekkel segítettek a még fiatalabbaknak. A lányokkal (mert hisz ôk vannak többségben) igyekszünk egyeztetni a látásmódunkat, megpróbálunk valami közöset kihozni belôle. Ôk frissek, lendületesek — bár nem mindig, mert ha egy ember fiatal, hajlamosabb a lustaságra.

— Te, aki magadtól tanultad apránként a szakmát, most oda kerültél, hogy te is tanítasz. Mit gondolsz, mi a legfontosabb, amit egy kezdônek át kell adni?

— Ez egy kényszerhelyzet, hogy foglalkozások szintjén igyekszem átadni azt a tudást, amit az elmúlt évek során megszereztem. De hát nekem is rengeteg tanulnivalóm van még. Nagyon lényeges dolgot tanultam meg az elsô figurás években — a színházzal, a szereppel, az elôadással szembeni alázatot (ez most nem szlogen a részemrôl, én így érzem). Nehezen viselem el fiatal kezdôktôl vagy akár érett kollégától, ha nem úgy állnak hozzá a feladathoz, ahogy kellene. Ezért vagyok én is állandó stressz alatt, félek, hogy — mivel a vezetés gondjai rengeteg energiámat elszívják — nem tudok az általam játszott szerep elvárásainak megfelelni. Ez okoz gyakran álmatlan éjszakákat.

— Ha jól értem, valamiféle rangsort állítasz fel szakmai tevékenységeid között. Igazgatod a színházat, tanítod a kezdôket, ha kell, rendezel is. De ami a legfontosabb számodra, az a játszás.

— A másik félelmem, hogy meddig az. Mikor fáradok ki, mikor purcanok ki. Amíg az intézménnyel vagy a színészi feladattal kapcsolatos elvárásoknak kell eleget tennem, addig talán még nincs baj, de fúrnak-támadnak kívül-belül, s az önkormányzat is egyre inkább szorítja a nyakunkon lévô hurkot. A város anyagi gondokkal küzd, s ha ütni kell, akkor a színházon ütnek, a mi költségvetésünket faragják. Attól nem kell félni, hogy tôlük jön a kezdeményezés, hogy be kell zárni a színházat, de akarva-akaratlan lehetetlenné teszik a helyzetünket, mintha tôlünk várnák, hogy azt mondjuk, zárják be, így nem csináljuk tovább.

— Vajon még mivel magyarázható, hogy nem ügyük a színház?

— Érdekes véleményt hallottam ma az egyik ismerôsömtôl — hogy talán a színház és ezen belül a Figura még mindig egy olyan szellemiséget képviselne, ami irritálja a többséget mind a városban, mind a városi tanácsosok körében. A volt figurás tanácsosok mind ellenzékiek, s ez rossz pont azok szemében, akik a hatalmon vannak. Én azt vallom, hogy a mûvésznek egyfajta szellemi ellenzékiséget kell képviselnie, hogy közvetve vagy közvetlenül rávilágítson a gondokra.

— Ti felvállaljátok, hogy az ellenzékiségen túl valami új színt képviseltek az erdélyi magyar színjátszásban. Miben áll ez?

— Ezt jobb híján hol kísérletinek, hol alternatívnak, hol egyszerûen másként csinálásnak nevezik. Ez a másság a Figura Stúdió Színház sajátos helyzetébôl fakad, hogy nem a kôszínház igényével jött létre. Nem egy adott épületben, egy adott apparátussal, hanem néhány ember összedugta a fejét, hogy akármilyen körülmények között, de színházat csinálnak. Ez volt 1984-ben, mikor Bocsárdiék elindították a Figurát mint amatôr kísérleti színházat, s folytatódott kilencventôl errefelé, mikor intézményi státust kapott a színház. És továbbra is jellemzi az a látásmód, ami arról szól, hogy elsôsorban mûvészi igény legyen. Van, amikor sikerül, van, amikor nem.

Eleinte még csak próbaruhában játszottak a figurások, ma már díszlettel és jelmezzel adtok elô komoly darabokat. Nem váltok lassan klasszikus színházzá?

— Itt most a legutóbbi bemutatónkra gondolsz elsôsorban. (Igen, az Anouille-darab elôadására.) Az Ardèle elemei valóban a hagyományosabb játszásmód felé mutatnak. Egy bizonyosfajta nyitást tenni kell a közönség felé, különösen ilyen anyagi helyzetben. Viszont törekedtünk arra, hogy a mi sajátos játszásmódunkat is belevigyük az elôadásba. A díszlet stilizált. Ha ôszinte akarok lenni, akkor ez a mi koldusszegénységünk eredménye is, és — hát nem éppen funkcionális, és a színészeket is stilizált játékra kellene késztetnie annak, hogy karakterisztikus maszkot festünk magunknak. A hagyományos játékmód felé fordulásunkban ez az elôadás a határ, ennél tovább nem mehetünk, mert akkor az már nem Figura.

— Szeretitek, ha nevet a közönség, s ezt legtöbbször nem vígjátéki, hanem groteszk játékstílussal provokáljátok ki. Így van ez?

— Azt hiszem, hogy egy színházi elôadásnak olyan összetettnek kellene lennie, mint maga az élet, ami egyszerre szép és nagyon ronda, édes és keserû, vidám és nagyon szomorú. És nagyon nehéz megtalálni ezek között a megfelelô arányokat. Az Ardèle-ben van a grófnak egy kulcsmondata, ami szintén errôl szólhat: "Ha nem lennénk ilyen nevetségesek, akkor ez az egész történet meglehetôsen szomorú lenne."

— A Figura említésekor a legtöbb embernek az elsô nagy elôadás, az Übü jut eszébe. Mivel magyaráznád az Übü király népszerûségét?

— Én az ôs-Übü-elôadásban még nem vettem részt, az még a nyolcvanas években készült. Ennek egy változatát mutattuk be már intézményes keretek között 1991-ben. Ez volt az elsô hivatalos bemutatónk. Díszletben/jelmezben/játékban meglehetôsen formalista elôadás volt, és hát mozgásszínházi produkció volt elsôsorban. Ez tôlünk nyugatabbra, mármint európai színjátszás szintjén már kissé meghaladott dolog volt, de ebben itthon talán mi voltunk az úttörök. Valószínûleg azért él ilyen erôs élményként azokban, akik látták.

— Melyik elôadásotok vált még emékezetessé számodra?

— A Barabás Olga által rendezett Balassi Szép magyar komédiája, ami szintén formalista volt megjelenésében, mozgásában, azon túl pedig nagyon szép történet és stilárisan egységes elôadás.

— Díjakat is nyertetek vele.

— Igen, ez volt szakmai szinten a legsikeresebb elôadásunk. Az elmúlt két évbôl pedig, amióta én visszajöttem ide, mérföldkônek tartom Árkosi Árpád rendezésében Witkiewicztôl Az ôrült és az apáca címû elôadásunkat. A kettô közötti idôszakban a szentgyörgyi színházzal közös produkciók születtek, ezek is izgalmas vállalkozások voltak csakúgy, mint az idei évadban bemutatott A történelem kereke címû elôadásunk. Ennek a következô két részét valószínûleg anyagi gondok miatt nem fogjuk tudni megcsinálni.

— Tudnál mondani a Figurával hasonló törekvésû színházakat a magyar színjátszásban?

Magyarországon több alternatív csoport van, de már kôszínházi formában is jelennek meg ilyen törekvések. Hiszen állítólag Kaposváron is a hetvenes években így indult a mostani társulat, közösségi színházként, ahol a csapatmunka a lényeg. Így van ez nálunk is. De megfigyelhetô, hogy a nagyszínházaknál is egyre inkább létezik a stúdiószínjátszás.

— Külsô és belsô emberek egyaránt dicsérik a Figurára jellemzô jó hangulatot, csapatszellemet, amit az elôbb említettél. Más színházaknál nem gyakori ez a jelenség, és az sem, hogy az igazgató közvetlenségét dicsérjék. Nálatok hogy alakult ez így?

— Azzal is magyarázható az itteni otthonos, barátságos légkör, hogy igyekszünk egyenrangúként kezelni egymást, mindenkit igyekszünk fontossá tenni egy-egy produkció létrehozásában; színészek, mûszakiak egyébként is csak huszonegyen vagyunk összesen, így könnyebb kialakítani azt a bensôséges hangulatot, amire törekszünk is. Az igazgatói státus is csak annyival jelent többet számomra, hogy nagyobb a felelôsség, amit vállalnom kell.

— Az elején mondtad, hogy igényes vagy, nem tûröd a pongyolaságot a munkában. Másrészt van a családias hangulat. Hogy tudod ezt a kettôt egyeztetni? Mondják rólad, hogy az aranyszíved miatt nem tudsz arra "érdemes" embereket elbocsátani.

— Nagyon nehéz egy átörökölt apparátust pontra tenni. Engem olyan emberek hívtak vissza, vettek rá, hogy pályázzam meg az igazgatói állást, akikkel együtt dolgoztam a kilencvens évek elején. Én mindenkinek adtam lehetôséget, hogy hasznosítsa magát. Volt, aki élt ezzel a lehetôséggel, másokat el kellett küldeni, vagy maguktól mentek el. Most is vannak, akik csak megtûrten vannak itt, de azt hiszem, a költségvetési probléma rá fog kényszeríteni (aranyszív ide vagy oda) arra, hogy a használhatatlan elemeket kiszûrjük az apparátusból.

— Beszéltél arról, hogy egyesek visszaélnek a lehetôségeikkel, "fúrnak, támadnak kívül-belül". Könnyedén megoldod az ebbôl adódó problémákat?

— Nem tudom lazán venni ezeket a dolgokat, rengeteget rágódom. Viszont én igyekszem mindent törvényesen és becsületesen végezni, ezáltal, úgy érzem, kevés olyan pont van, ami lehetôvé tenné, hogy ezek a támadások célt érjenek.

— Van-e olyan zug az életedben, ahová nem furakszik be a színház? Milyen áldozatokat kér tôled?

— Nem tudom, mennyire lehet színházmentes zugnak nevezni egy kis garzont, amit bérelek. Nincs autóm, amivel, ha gondolok egyet, csak elszáguldjak. Más színháznál színészként lenne annyi fizetésem, amit itt igazgatóként kapok. Az a fellépési díj, amit a szentgyörgyi színháznál kapok (most például a Kakuk Marciban játszom), teljesen rámegy itt a színházi produkcióra. Saját matracomat hozom be, felszabdaljuk. A meghívott színészek tiszteletdíjának egy részét saját zsebembôl állom. Nagyon kevés perc múlik el úgy, hogy ne a gondokra összpontosítsak. Vagy a szerepemmel foglalkozom, vagy hogy honnan lehet koldulni néhány lécet, gerendát, egy vég vásznat, ami egy elôadáshoz kell. De amíg itt vagyok, és kezem-lábam ép, az életem arról szól, hogy mûködjön ez a színház.

— Mi tudja ellensúlyozni mindezt?

— Hívunk meg szakembereket, vendégszerepeket vállalok a szentgyörgyi színháznál, és ez a szakmai továbbfejlôdésemet biztosítja. És ha a bennem felhalmozódott tudást próbálom meg átadni, egyúttal a magam számára is megfogalmazom. Vagy ha olyan jó hangulatú próbáink vannak, mint legutóbb az Ardèle próbái, akkor ott sikerül elfelejteni az adminisztrációval járó gondokat, az idegességet, a fáradtságot. Persze nem minden elôadás próbái ilyen felüdítôek.

— Sok ilyen "nemszeretem" elôadásod/szereped volt?

— Az elsô figurás években sorozatban rezonôrszerepeket osztottak rám. Aztán Szentgyörgyön úgy tûnt, hogy a másodvonalba kerülök, és mire az 1995/96-os évadban megtaláltak a szerepek (Árkosi rendezésében játszottam a Vôlegényben, amit szerettem, a Padlásban fôszerepet kaptam, amit az énekhangomnak is köszönhetek), máris jött az, hogy megpályáztam az igazgatói állást. Mióta itt vagyok, szinte mindenben játszanom kellett, és volt, ami tényleg kényszer volt, mert nem volt rá ember.

— Milyen szerepeket szeretsz? Úgy tûnik, a karakteralakítás az erôsséged.

— Igen, azt hiszem, a fizikai adottságaim is karakterszerepekre predesztinálnak. Ami nem zárja ki a fôszerep lehetôségét sem. Hogy karakterszerepként oldom meg, szerintem az nem baj.

— Szerinted mik a jó színész ismérvei?

— Igazán az a színész jó, aki ösztönösen tud megnyilvánulni, viszont tudatosul benne, amit csinál; így nem múlik a véletleneken az alakítás. Azt hiszem, a jó színész olyan, mint egy nemes versenyparipa. Füle-orrcimpája remeg, úgy várja a startpisztoly dörrenését — ami a színházban a gong vagy az ügyelô hangja, hogy kezdünk!, ha nincs gong, mint nálunk —, akkor durr bele, és inaszakadtáig igyekszik megnyerni a versenyt.

— Melyik munkakörben, munkád melyik fázisában találsz leginkább magadra?

— Akkor, mikor egy szerepben jól érzem magam, és úgy érzem, hogy ma este sikerült elfogadhatóan alakítanom. És igazán az a sikeres este — ami nagyon ritkán történik meg —, mikor úgy érzem, hogy az elôadás vége vészesen közeledik. Mert még szeretnék ott maradni a színpadon, még egy kicsit húzni az idôt. Merthogy most egy olyan helyzetben vagyok, mikor én vagyok, mikor otthon vagyok. Az ember, ha igazán komolyan veszi magát a színpadon, akkor sokkal ôszintébb tud lenni, mint amilyen az életben. És mintha egy védôburok keletkezne fölöttem, amibôl nem szívesen szakadok ki a mindennapok nyomorúságába. A taps ilyenkor a halál pillanata egy kicsit, bár lehet egy kicsit még húzni, könyörögni, esetleg magaddal viszed az öltözôbe, de ott óhatatlanul belegázolnak, kipukkasztják ezt a védôburát. Szinte kegyelmi állapot ez, de néha rettenetesen fájdalmas is.

— Milyen a jó közönség?

— Most hirtelen egy hangyabolyt vagy egy méhkast látok magam elôtt... Kialakul a színészek és a nézôk között egy olyan kommunikációs rendszer, hogy szinte együtt éreznek abban a pillanatban, a csápjaik kinyúlnak egymás felé. És igyekeznek letapogatni és venni az impulzusokat, kölcsönösen, az elsô perctôl az utolsóig. És ha ez a kapocs létezik, akkor megszületik az aznapi jó elôadás.

Az elsô figurások Szentgyörgyön vannak, Gyergyóban most új emberekkel folyik a munka. Igazából hol van a Figura, mit lehet ma ezzel a névvel jelölni?

— Nehéz ezt megválaszolni. Hiszen ott is van szerintem. Kilencvennégyben heten mentünk át, hat színész és egy rendezô (Bocsárdi). Ezek az emberek nem olvadtak be a szentgyörgyi színházba, úgy érzem, ma is képviselnek egyfajta figurás szellemiséget. Emellett létezik itt Gyergyóban egy intézmény, ahol elôadások jönnek létre, ahová egyre több szakember (színészek, fôiskolások) érkeznek dolgozni, és épp a minap gondolkoztam el azon, hogy ha másért nem is, de azért érdemes ezt itt tovább csinálni, ha egy olyan embert magunk mellett látok, mint amit Árkosi jelent a szakmában. Egyezzünk meg abban, hogy a Figura létezik itt is, megfertôzte Szentgyörgyöt, és továbbterjeszkedik.

— A Figura pecsétjén azt írja, hogy Csíkszereda. Úgy tudom, hívtak oda is titeket.

— Az alapítólevélben az áll, hogy 1990. szept. 1-tôl létezik a Figura Stúdió Színház, Hargita megye színházaként, Csíkszereda székhellyel. S ez úgy is volt elgondolva, hogy elôbb-utóbb ott leszünk Csíkszeredában, amint megfelelô életkörülményeket teremtenek számunkra. De nagyon hamar kidôltek a sorból a minket pártoló fontos emberek, s az odakerülésünk elodázódott.

— Most akarják indítani a Csíki Játékszínt. Lesz közöttetek valamilyen együttmûködés?

— Mikor engem kineveztek itt 1996 decemberében igazgatónak, akkor merült fel megyei és csíkszeredai szinten ismét az az igény, hogy a megyeközpontnak mégiscsak rendelkeznie kellene egy színházzal, és az lehet akár a Figura is. Csakhogy az akkor színházi ügyért cselekvôképes emberek emlékezetében többnyire a mi Beckett-adaptációnk élt, A játszma végébôl Koponyatorony címmel létrehozott produkciónk, ami egy rituális performansz volt négy órában, szünet nélkül, egy meglehetôsen vad vállalkozás, ami hát nem nyerte el a közönség széles táborának tetszését. Így történt, hogy ellenzôink száma megnôtt, és úgy döntött Csíkszereda önkormányzata, hogy mást fog felkérni a színházcsinálásra. Így esett a választás Parászka Miklósra. Egy rövid beszélgetés alkalmával én tájékoztattam ôt együttmûködési készségünkrôl, ez jó néhány hónapja történt. Egyelôre itt tartunk.

— Hogy fog elbírni egy megye három színházat?

— Nem a megyének kell elbírnia, már ami a dolog anyagi részét jelenti, úgy néz ki, hogy mindegyik színház városi önkormányzati szinten mûködik, fog mûködni. És hogy a közönség hogy fogja elbírni — talán hogyha sikerül kiegészítenünk egymást. Nézd, Parászka Miklós nyilatkozataiból úgy értem, hogy ô egy mûvészi igénynek is megfelelô népszínházat akar csinálni Csíkszeredában. Merô Béla pedig úgy nyilatkozott Udvarhelyen, hogy népszínházat akar csinálni, vertikálisan és horizontálisan is, tehát ami óvodás kortól nagymama korig, falutól városig mindenkit felölel. Emellett létezünk mi a sajátos színházfelfogásunkkal. Elképzelhetô úgy is a dolog, hogy megosztjuk a közönséget, hogy segítjük egymást, nem kell föltétlenül rivalizálnunk egymással.

— Mit gondolsz, amatôr vagy profi társulatnak lehet ma tekinteni a Figurát? Mi felé irányul, milyen igényei vannak?

— Intézményként mindenképpen hivatásos intézményként létezik. És feltett szándékom, hogy elôbb-utóbb csupa olyan embert gyûjtök ide ideiglenesen vagy akár állandó jelleggel, akik profik a színházcsinálásban, diplomán innen és túl. Mert egy bizonyos teljesítményi szint is kell ahhoz, hogy valakit hivatásosnak lehessen tekinteni láttam én már diplomás amatôröket is vagy olyanokat, akikben a fôiskolán csak a görcsok és a gátlások sokasodtak, s akkor hiába van mellé egy diplomája. Eredménynek tekintem, hogy az elmúlt két év alatt szinte egy tucatnyi embert adtunk a két fôiskolának, s ha egy részük is visszakerül, ha egyáltalán lesz még, hová visszajönniük, az biztosítéka annak, hogy itt egy profi és általunk kipróbált társaság jöjjön össze. Az elmúlt évadban egyre több hivatásos ember megfordult nálunk, és errôl szólnak a további terveink is, amirôl konkrétan még nem beszélnék, hiszen ebben az évadban is kiderült, hogy jöhetnek közbe nem várt akadályok, melyek a terveinket tönkreteszik. Hamar kidôltek a sorból a minket pártoló fontos emberek, s az odakerülésünk elodázódott.