— Mikor kerültél a színház vonzáskörébe?

— Negyedik osztályos koromban kezdtem az udvarhelyi iskola amatôr színjátszócsoportjában. A magyartanárnômnek köszönhetem, ô tartott minden délután drámagyakorlat kört. Lázár Ervinnel kezdtük, és minden évben csináltunk valamitÁ Bár nem volt kimondottan az a vágyam, hogy színésznô legyek, egy hónap alatt döntöttem el, hogy ide jövök, de azt hiszem, mindig is volt bennem valami. Nem volt számomra olyan nagy tétje, én ugyanis hátrányos helyzetû gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, illetve XI. osztályban még jogra készültem. Nem tört volna össze egy világ bennem, ha nem vesznek fel. Jó, persze végigizgultam, annál is inkább, hogy eléggé felkészületlenül jöttem, de teljes gôzzel csináltam, azt hiszem, másképp nem is lehetett volna. A felvételit imádtam, négyen foglalkoztak velünk, és reggel tíztôl este tízig bent voltunk, és észre sem vettem. Nem tudtam igazából, mit is jelent az egész, meg amúgy is más volt elsôévesként itt lenni, mint most. Sok minden változott.

— Miben változott?

— Mind emberekben, mind felépítésben; ma már nincsenek olyan szigorú követelmények. Amikor idejöttem, valahogy szent volt itt minden, és ez most nem igazán így van. Ez annak is köszönhetô, hogy most sok a fiatal, ami elôny is, lazább a légkör, de van egy csomó felelôtlenség. Ezt a szakmát nem lehet bizonyos alázat meg szenvedély nélkül csinálni. Úgy érzem, ez hiányzik a mostani fôiskolásokból. Ez nem csak az ô hibájuk, de én nem szólhatok rájuk, nem az én diákjaim. Ugyanakkor mindezen mi is végigmentünk, sôt, azt hiszem nagyon meglepôdnének, ha minden éjszaka be kéne járni próbálniÁNem spártai szellemben kell nevelni, de én például nem bánom, hogy minket félig-meddig abban neveltek, sôtÁ

— Mi az, ami megtanulható itt?

— Nagyrészt technika. Sokszor elmondták nekünk, hogy tehetséget nem tudnak adni, azzal születik az ember. Valamelyest gondolkodást tanulhatsz, irányt, de nagyon rövid ez a négy év, és mikor kikerülsz, majdnem elölrôl kell tanulnod a szakmát. Talán ez a legjobb, ha bedobnak valakit a mélyvízbe és magától megtanulja, ellopja a szakmát.

— Hogy érzed, mit adtál, mit kaptál a fôiskolától?

— Nehéz kérdés. Hogy mit adtam, azt nem tudom, viszont kapni rengeteg mindent kaptam, sôt, azt hiszem, ilyen szempontból elkényeztetett gyerek voltam. Ez elônyömre is, hátrányomra is szolgált. Rengeteg szeretetet kaptam, meg rengeteg letolást, rúgást is — jó értelemben. Meg a szakmát, és hogy egyáltalán nagy színészek között lehettem, mint Bandi bácsi (Csíky András — V.I. megj.), Spolarics Andrea, Bíró József meg Salat Lehel — azt hiszem, ennél többet nem kaphat valaki. Az lett volna jobb, ha több helyen statisztálhattunk volna, mert abból sokat lehet tanulni.

— Annak ellenére, hogy már nem dolgozik itt, számomra úgy tûnik, Spolarics Andreának meghatározó szerepe volt a kolozsvári fôiskola irányának kialakításában.

— Ez így van, mind a fôiskola, mind a színház szempontjából, és bárki bármit mond, nagyon hiányzik. Míg ô itt volt, bármilyen hangulat lehetett, de akkor is volt egy bizonyos tartás, nem lehetett akármit megengedni... Nem tudnám pontosan meghatározni, de egy színvonalat képviselt önmagában, ami kihatott az egész társulatra. Nem teljes mértékben, tehát nem akarom én szentté avatni, de tény, hogy ez létezett. A fôiskola szempontjából meg egy olyan energiaforrás volt, egy olyan szellemet képviselt, hogy ott nem lehetett lazítani, meg rengeteget lehetett tanulni tôle. Spolariccsal létrehoztuk az Üvegcipôt mint vizsgaelôadást, ezt követôen Salat a három fiúval dolgozott egy Mrozeken, Bíró meg a Cselédeken a lányokkal.

— A vizsgaelôadásokat nemcsak a színpadon játsztátok...

— Igen, a Heltai-pince, az teljesen más volt. Mi úgymond belenôttünk a stúdióelôadásokba, ami akkor látszott, amikor az elsô nagyszínpadi elôadásnál nem jött le az alakításom, mert nem voltam a nagy térhez szokva. Ez a tér viszont majdnem szobaszínház volt. Nehéz volt maga a darab is, de ilyen pici térben az is hallatszik, ahogy lélegzik az ember. Szerintem szépen sikerült.

— Milyen változásokat hoz a fôiskolásból szerzôdött színésszé válás?

— A felelôsség teljesen más. Ha statisztálás során fôiskolásként tévedsz, az megbocsájtható, mert még tanulsz, de frissen végzettként már a teljes felelôsség a tied. Akkor teljes mértékben mieink voltak az órák, a vizsgaelôadásra a tanárral együtt mi találtunk ki és készítettünk el díszletet, jelmezt, mindent — ez mindent megért. Most minden ki van készítve és nem annyira személyes; ez bután hangzik, de valahogy más volt. Egyéb nem változott, bevallom ôszintén, mind a két tanárom mai napig rámszól, ha valami nem úgy sikerül.

— Negyedévesen már alkalmad volt teljes jogú partnerként játszani a színészekkel Parti Nagy Lajos Ibusárjában, illetve azóta már két fontosabb szerepet is kaptál: a Viharban Prospero lányát, Mirandát alakítod, a Cseresznyéskertben pedig Ánya szerepét.

— Az Ibusár elsô nagyobb szerepem volt, nem igazán mértem fel, mit is jelent, és el is puskáztam. Nem volt könnyû, görcsösebb is voltam — nem jött össze. A Mirandát is, az Ányát is nagyon szeretem, de szerintem egyik sincs kész, fôleg az elôbbi, ami nehezebb is volt, mint az Ánya. Nem vagyok megelégedve magammal, kicsit több önbizalmam lehetne, ugyanakkor mindig van egy még jobb, és ez az igényesség jó. Mindeddig ez a szerepkör jutott nekem: Schofferstein Ágnes, Amália, Miranda, Ánya, most ez a királykisasszony, persze mindenik más szerep, és mégis lelkületükben az a 16—18 éves, gyerekes, üde, nem is naiva, deÁAzt hiszem, valahogy be vagyok skatulyázva, egyre nehezebb megkeresni azt a pici különbséget köztük. Jó, ez a feladat, szép, és szeretem, de félek, hogy befásul önmagába, és szeretnék végre egy keményebb vagy rossz — nagyon szeretnék egy gonosz — alakot játszani például. Erre meg azt mondják, hogy alkatomnál fogva nem lehet. Ez meg butaság, nem hiszek benne, szerintem a megoldáson múlik a dolog.

— Kolozsváron végezted el a fôiskolát, Kolozsvárott vagy színésznô. További terveid is ide kötnek?

— Itt van egyfajta biztonság, igaz, konkurencia is, de tény, hogy mindig emberekhez kötôdöm. Az országon belül más színházhoz nem mennék, viszont van Lengyelországban egy színésztovábbképzô tanfolyam. Oda szívesen elmennék, mert nem vagyok kész, sok szempontból hiányosságokat érzek magamban. Ez egy ilyen nyári, 12 emberes csoport, együtt élnek, színházról beszélgetnek, színházat csinálnak. Ilyen szempontból hiányolom a fôiskolai éveket, a mûhelymunkát.

— Erre most egyáltalán nincs mód?

— Pont ez a baj, látod, hogy itt van egy rakás fiatal, mindig leülünk, és megbeszéljük, hogy ez így nem jó, hogy lehetne párhuzamosan dolgozni; akik éppen nincsenek benne az éppen játszott darabban, azok csinálhatnának valami mást; egy ember kéne, aki vezeti ezt. Megbeszélünk mindent, aztán hazamegyünk, mindenki alszik rá egyet, és másnap kezdôdik minden elölrôl. Az igény mindenkiben megvan, de valami hiányzik. Hogy kin múlik, nem tudom...

— Milyen érzés "kintrôl", nézôként látni egy elôadást? Milyen a kolozsvári közönség?

— Jaj, én nagyon szeretem ezt nézni, legszívesebben önmagam elôadásait is megnézném, nem tudom, miért nem elérhetôek a kazetták.

Ha idegenek játsszák, teljesen át tudom adni magam, és mint nézô szemlélem. Ha azonban ismerôs, például kollégám játszik benne, annak drukkolok. Közönség? Nem tudom, miért jár egyre kevesebb ember színházba, és nem tudom eldönteni, kinek a hibája ez. Bentrôl nézve három fajta közönség létezik. Egy, aki nagyon figyel, ilyenkor nagyon csend van, de nem reagálnak semmire. Van egy, amelyik mindenre, a legapróbb játékra is reagál; és végül van egy, amelyik ott van, a végén megtapsol, de nem értem, miért tapsolnak.

— Ha most jönne a jótündér, és azt mondaná: három kívánságod teljesíti, melyik lenne az a három?

— Sok van, most így hirtelen egy sem jut eszembe. Nem tudom, lehet, hogy így járnék, mint most ...