— Felvételire való felkészülésedben szülôvárosodnak s a váradi színháznak milyen szerepe volt?

— Váradnak mint városnak nem volt különlegesen meghatározó szerepe, annál is inkább, mivel sohasem kötôdtem igazán városhoz. Voltak tanáraim, akik nagyon erôsen támogattak abban, hogy ehhez a pályához közeledjem. De Gyulai Kati volt az, akinek a segítsége, a gondolkodása meghatározó volt, ô készített fel a felvételire nemcsak engem, hanem még jó néhány, késôbb jelentôssé vált színészt is.

— Osztályodat Bíró József és Salat Lehel vezette. Mit tanultál tôlük, még kitôl tanultál a pályán?

— A legfontosabb dolog, amit tôlük tanultam, az ennek a szakmának a jó értelemben vett megszállott szeretete és tisztelete, aztán megtudtam nagyon sok mindent tôlük saját magamról, a saját lehetôségeimrôl és képességeimrôl. Abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy ennek a fôiskolának minden tanárával dolgoztam; nagyon sokat tanultam Spolarics Andreától, Csíky Andrástól, Hatházi Andrástól is. A másik szerencsém, hogy alkalmam volt olyan rendezôvel együtt dolgozni, mint Vlad Mugur (aki alapvetôen meghatározta színházi gondolkodásomat), Dragos Galgotiu, Tompa Gábor vagy Radu Penciulescu (aki Svédországban él, és egy, az UNITER által szervezett workshopon találkoztam vele). Meghatározó élményt jelentett számomra Maria Vail Guevarra amerikai színésznô, akit négy napig figyeltem egy workshopon. Tulajdonképpen bárki meghatározó lehet, olyan értelemben, hogy ha az ember egy picit is figyel, el tudja lesni mindenkitôl azt, ami fontos.

— Mi a legfontosabb dolog, amit megtanultál a fôiskolán?

— Az, ami nélkül nem lehetnék színész: a fegyelem, a partner és egyáltalán a kollégák tisztelete, hogy hajlandó vagyok másokkal együtt gondolkozni. Minden szép volt, amit azóta a bizonyos szeptemberi nap óta, mikor kitették az eredményt, hogy bejutottam, bárkitôl kaptam, és bárkinek adhattam. És nemcsak az volt szép, mikor bemutattuk a Mulatságot, és úgy éreztem, életemben elôször, hogy igen, végre színész lettem, hanem az is, mikor bármilyen vizsgámat megnézték a szüleim, és azt láttam, hogy boldogok. Ezáltal valamit vissza tudok nekik adni abból, amit... Ráadásul ebben az idôszakban értettem meg, hogy mennyi mindent kaptam tôlük. És vannak a legendáim, amik állandóan élnek bennem valahogyan, és visznek tovább. Ilyen pici történetem nekem, mikor Bíró Józseffel elkészítettük Heinrich von Kleisttól a Schroffenstein családot, és rossz diák voltam, rengeteget szidtak, majd a bemutató után odajött hozzám Nagy Dezsô, és azt mondta, hogy — vannak pillanataim. És akkor az ember érzi, hogy kiolvad, mint a biztosíték, és elmondhatatlanul boldog, és hogy megéri a dolog. Én ezekre az apró epizódokra emlékszem, nekem ezek jelentik a szépségét a történetnek.

— Próbáld meg szembesíteni egymással azt, ahogyan téged tanítottak, és azt, ahogyan te tanítasz!

— A közös benne az, hogy az én tanáraim megpróbáltak nagyon normálisan viszonyulni a diákokhoz, és egy picit modernebb színházi kultúrát átadni, úgy, ahogy én is teszem. A különbség köztünk az, hogy én nagyon-nagyon fiatal vagyok, és bizonytalan, és gyakran úgy érzem, hogy a diákjaimnak inkább szüksége lenne arra, hogy valaki olyannal dolgozzanak, akinek sokkal megállapodottabb képe van a színházról.

— Voltak/vannak hiányosságai a képzésnek?

— Voltak is, vannak is. De a tanárok kivétel nélkül a lehetôségeik maximumát nyújtják. A hiányosságok abból erednek, ami az egész fôiskolát adminisztratív szempontból körülveszi. Hogy tartozunk egy egyetemhez, amely nem tekint tárgyalópartnernek. Katedránk fô tagozata, a román tagozat is olyan elementáris gondokkal küzd, amik megbénítják a munkát. Hogy nem mehetek oda a tanszékvezetôhöz, ha el szeretnék hívni valakit, aki mondjuk lovaglást tanítana a diákjaimnak, mert azt fogja mondani, hogy ô nagyon örül ennek, de csak ha nem kell pénzt adnia erre; és elkezd gyûrûzni a dolog, majd kifullad. Vagy olyan abszurdumok vannak, hogy van egy kollégánk, aki Párizsban, a Marcel Marceau-iskolában tanult mozgásszínházat évekig, de nem taníthat, mert nincs róla román diplomája, így be kellett iratkoznia harmincvalahány évesen az egyetemre, és talán majd harmadévesen taníthat — vagy mikor elvégzi. Ezek annyira buta és fölösleges helyzetek.

— Hármas funkciót töltesz be a színháznál — színész vagy, tanítasz, és tagja vagy a színház mûvészeti tanácsának. Milyen kötelezettségekkel jár az utóbbi munkakör?

— Ez tiszteletbeli funkció. A színház igazgatója felkér kb. kilenc embert, akik között van dramaturg, díszlettervezô, rendezô, színész, akiknek az igazgató minden olyan problémában, melyben jónak látja, kikéri a véleményüket. Nincs vétójoguk vagy döntési joguk, csupán tanácsot adhatnak, illetve minden problémában kérdezés nélkül is elmondhatják a véleményüket.

— Melyek voltak a számodra meghatározó elôadások?

— Ebben a színházban nagyon jó elôadásokat láttam. Egy olyan közegben voltam, amelynek a gondolkodása és a szakmai teljesítménye megkérdôjelezhetetlen volt. Szinte minden vizsga, amiben játszottam, nagyon jó munka lett. Negyedévre eljutottunk a Mulatságig, amirôl olyan embereknek volt jó véleménye, mint Vlad Mugur vagy Florin Mihãilescu, a bukaresti fôiskola akkori rektora — vagy az Üvegcipôig, aminek pontosan mérhetô közönségikere volt. És tulajdonképpen minden olyan munka meghatározó, amelyikben az ember jól érezheti magát, és valamilyen módon értéke vagy sikere van.

— Mi jellemzi a színházról való gondolkodásodat?

— Ami számomra fontos a színházban, az az ember. Nem nagyon érdekelnek a politikai, nemzetiségi, az emberiséget általában érintô dolgok. Az ember érdekel. A székek Szónokában, Arielben, Troilusban és bárkiben. Hogy abban az emberben mi megy végbe. Nekem nem az emberiség tragédiája történik A székekben, hanem két emberé.

Két éve fejezted be a fôiskolát, és máris jelentôs szerepeid voltak. Mennyire viszed bele a figurákba azt, ahogyan te gondolkodsz az emberrôl, a világról?

— Amikor Tompa Gáborral próbáltuk a Troilust, iszonyatos kínjaim voltak. Nem értettem, hogy ez miért nem szereti igazán azt a lányt, miért ilyen komisz ez a fickó, miért nem viselkedik rendesen. Ahogyan elképzelem, hogy én viselkednék hasonló helyzetben. S ha van eredményem a Troilus kapcsán, az az, hogy túl tudtam lépni saját magamon, el tudtam fogadni, hogy lehet mást is játszani, mint ami én vagyok. A másik véglet pedig Ariel, ahol viszont nagyon én vagyok. Ezt azért szeretem nagyon-nagyon, mert ha tíz évvel öregebb lennék, és Dragos Galgotiu nem mondott volna semmit, ugyanígy csináltam volna meg. Így viszont azért volt az Ariel szép, mert Dragossal nagyon nehezen találtuk meg egymással a hangot, de aztán kiderült, hogy a lényeget tekintve ugyanúgy gondolkodunk. Ettôl kezdve úgy éreztem, hogy nyíltak vagyunk egymással szemben. És az, ami Ariellel, illetve Ariel által történik a Viharban, az az, amit én gondolok a világról tulajdonképpen, az én hitemet is közvetíti. Azért mondom ezt a kettôt, mert ezek nagyon emberközeliek. A süketnéma szónok és a néma fogadós A velenceiben egyedi eset, bár ezeket is nagyon szeretem.

— Van-e valami közös a figurákban, amiket játszol?

— A közös bennük én vagyok. Fizikai lehetetlenség, hogy bárki más ugyanolyan legyen, mint én ezekben. Ha te csak azt mondod bármelyikre, hogy meg lehetett nézni (nem azt mondod, hogy itt valaki brillírozott), akkor belôlem, Dimény Áronból egy pici dolog már ott van.

— Beszéljünk Trofimovról a Cseresznyéskertbôl. A figurát többféleképp ki lehetett volna bontani, te miért választottad azt a módját, ahogyan végül is megoldottad?

— Viszakérdezhetek? Milyen ez a Petya Trofimov, milyennek játszom?

— Kissé tétova, bizonytalan. Szónokol, elvei vannak, de nem képes gyakorlatba ültetni ôket. Idôtlen, egyszerre huszonhat és ötvenéves. Köztes állapotban ban, tanár és diák egyszerre, kissé merev, nem tud élni a lehetôségeivel. Reagál környezetére, de hatni nem tud rá, annál kevésbé megváltoztatni azt.

— Hát akkor megfogtál. Nem tudom, hogy most ilyen vagyok-e, de hogy az életemnek egy nagyon hosszú idôszakában ilyen voltam, az biztos. És nyilván hordozom magamban ennek a történetét vagy az emlékét.

— Tanultál valamit az általad játszott figurákból, hordozol belôlük valamit?

— Mindig szégyellem magam egy picit, mikor beszélni kell ezekrôl a dolgokról. Annyira magamról kellene beszélnem. Olyan, mintha egy nagyon sokszögû valami lennék, aminek nagyon sok arca van. És mindegyik figura egy-egy pici arc. Ha arra a sokszögre rá tudom ôket illeszteni, és elfogadja ôket a sokszög, akkor az én is vagyok.

— A nézônek úgy tûnik, egyes színészek sztereotip mozdulatokból építkeznek, mások maguk keresik meg egy bizonyos érzéshez a nekik megfelelô megjelenítési módot. Hajlamosak ez alapján értékítéletet mondani róluk. Te mit mondasz errôl?

— Vannak olyan mesterei ennek a dolognak, akiket én nagyon tudok irigyelni, akik valóban meg tudják találni minden pillanathoz a megfelelô mozdulatot, gesztust, tekintetet. Én vagy nem értek ehhez, vagy egyszerûen más a munkamódszerem. Én megpróbálom belülrôl kifejezni, engedni azt a gesztust, ami ehhez kapcsolódik. De nem tudom, hogy ez tudás-e, erény-e, jó-e vagy rossz. Még nagyon sok mindent nem tudok.

— Például? Mi az, amit még meg kell tanulnod?

— Az egyetlen dolog, amit fontosnak tartok, hogy ha én megmaradok tisztának, saját magam számára egyértelmûnek, ha nem kezdek el tapogatózni olyan irányokba, amik nem fontosak, akkor minden megtanulható, illetve azt is elfogadják, amit nem tudok. Ha az ember több akar lenni, mint ami, akkor valószínûleg tévedések sorozata következik.

— Mibôl merítesz, mikor mélyponton vagy, mikor nem bírod tovább?

— Két dologból. Az egyiket Csíky Bandi bácsi szokta emlegetni: az aznapi diszpozíció. Tôle tanultam meg, hogy igenis vannak esték, mikor a dolog nem megy, amikor meg tudod találni önmagadat egy bizonyos szakmai becsületesség színvonalán a szerepben, de azon túl már nem tudsz hozzáadni. És vannak esték, mikor az ember kinyílik, és elrepül, és nagyon szép minden. A másikat pedig egy kolléganômtôl, Laczó Julitól tanultam. Egyszer volt egy nagyon rossz próbánk, nyûgöltem, és ô azt mondta, ha úgy érzed, hogy valami nem megy, és rossz, akkor abból kell tovább építkezni. És nagyon bátornak kell lenni. Nem lehet azt mondani, hogy nekem ma este fáj a fogam, és nem megy emiatt a Rómeó, mert el lehet játszani fogfájósnak a Rómeót, ha nem tudok megfeledkezni a fájdalmamról.

— Vannak elôadások, mikor úgy érzem, hogy most nem szabad tapsolni, néma, döbbent csenddel kellene meghosszabítani az elôadást. S akkor a közönség elkezd tapsolni, és valami megtörik. Te hogy látod ezt?

— Erre valaki egyszer azt mondta — megnéztünk együtt egy elôadást, hazamentünk, vacsoráztunk, elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak azt mondta —, jé, én még mindig ott ülök a nézôtéren. Én nagyon-nagyon tudnám szeretni ezt a csendet, amirôl te beszélsz. De azt hiszem, hogy van ilyen csend, egyszer-kétszer taps elôtt, pár másodpercig. Amikor mindenki elárulja magát. Semmilyen elôadás eddig még nem ment jól, ha a közönség nem fogadta el. Amikor színpadon vagy, nem nézel ki, hanem egyszer csak érzed, hogy ott ül húsz vagy harminc ember, aki a gondolataidra vagy a lelkedre ráhangolódik. A közönségnek olyan kisugárzása van, ami különleges, utánozhatatlan és tulajdonképpen megfogalmazhatatlan élmény, olyan, mint amikor behunyod a szemed, de érzed, hogy mekkora tér van körülötted. Mikor a Vízkeresztet játszottuk, az elôadás második része egy koreográfiával kezdôdött, álltunk sorban, de háttal a közönségnek. Figyeltem magam, hogy mindig pontosan érezni lehetett, mikor megy fel a függöny — akkor a terem is kitágult, és én valahol a hátam közepén éreztem, hogy ott emberek ülnek, és elkezdenek figyelni.

— Mit érzel, mikor kijössz a végén meghajolni, mikor bemész az öltözôbe elôadás után?

— Elôadása válogatja. Van olyan taps, amikor bocsánatot kérek, amikor úgy szeretnék meghajolni, hogy valahogy mégiscsak megbocsássák nekem, hogy milyen dilettáns vagyok. És van olyan taps, amikor pozitív érzések vannak bennem, amikor úgy érzem, hogy megérdemeltem. Aztán vannak minden elôadásnak ilyen kicsi babonái, például A székek után van egy pillanat — pedig ott látszólag nem sokat csinálok, csak ülök és dadogok egy kicsit — mielôtt bemennék tapsrendre, mikor kimegy belôlem minden erô. Vagy A viharban babonám az, hogy tapson csak egyszer megyek elôre, utána eltûnök, igyekszem mindenki mögé elbújni, és onnan figyelek. Valószínûleg azért, mert azt képzelem, hogy én továbbra is egy picit Ariel maradok.