Úgy tûnik, végre kezdünk megszabadulni attól a funkciótól, mely egyáltalán nem a Színház sajátja: a nemzeti-politikai missziótól, és visszatalálni azokhoz a kifejezési eszközökhöz, melyek csakis erre a mûvészeti ágra jellemzôk. Ebben az eleven közegben a színész szerepe is megváltozik, mentes lesz minden nem színházi kötöttségtôl, autonóm alkotóvá válik.

A valóságban azonban a fôiskolák nagybani sorozatban gyártják a használható iparosokat. Az okok szerteágazóak, kezdve az elôre meghatározott számú évfolyamok indításának képtelenségétôl el egészen a színészképzés pedagógiájának torzult értelmezéséig.

Az elengedhetetlen szakmai tudás rengeteg kitartással és némi készséggel megszerezhetô. Ellenben az alkotói képességek felszabadítására és hasznosítására nem létezik, nem is létezhet általános módszer. A problémák személyre szabottak, és szervesen összefonódnak a Színház vajúdásával.

Az Alkotó Személyiség mindenképp kibontakozik. Azt csak megfelelô mértékkel és ízléssel lehet segíteni kereséseiben. De mihez kezdünk a többiekkel?

Nem tudom. Kísérletezünk.

Egyelôre az általam választott módszer egyfajta konglomerátum, mely a színpadi gondolkodásra és improvizációra helyezi a hangsúlyt. Színpadi gondolkodáson azt az állandó, intenzív szellemi jelenlétet értem, mely a — köznapi és hamis értelemben — skizofréniához hasonlítható. E folyamat során egy idôben létezem mint három: a szereplô, a színész és én. A szereplô agyával gondolkodom, színészi elmém irányítja a technikát, adagolja a színpadi mértéket, és mindezek fölött vigyázok én, nehogy felboruljon az egyensúly.

Ez a megosztott jelenlét nem cél, hanem a szüntelen munka során kialakuló automatikus eszköz.

Akkor az improvizáció lenne a megoldás?

Idestova hét éve foglalkozom ezzel a koncentrált és mégis hallatlanul laza, játékos és alkotó jelenléttel, és hovatovább egyre inkább azt tudom, mi nem színpadi improvizáció.

Nem szertelenség, hanem nagyon szigorú, öntörvényû rendszer.

Nem csupán az ösztönök által vezérelt állapot, hanem a pillanat által felkínált ihlet tudatos felhasználása, mindazonáltal mégsem irányított, hanem elszenvedett létezés.

Nem rögzíthetô, mégis van szerkezete.

Nem cél, hanem eszköz.

Majdnem minden eddigi kísérletem csôdöt mondott. Most már sejtem, hogy az improvizáció nem oktatható. A résztvevôkkel kell felfedeztetni. Nincs konkrét finalitása, nem eredményorientált, hanem egy állandó folyamat, olyan, mint a sportolók napi edzése, az írók napi penzuma, az énekes állandó hanggyakorlatai. Szüntelen játék, érzelmi és értelmi tréning, a forma és tartalom bohém feleselése.

De hogy érhetô el mindez?

A fôiskolára bejutottak csupán annyiban különböznek a korosztálybeliektôl, hogy a felvételiztetô szakemberek a bizottság elnökének, az induló évfolyam osztályvezetô tanárának elvárásaihoz igazodva feltételezik bennük a színészi munkához szükséges szakmai tudás megszerzésének a képességét.

Sajnos szó sem esik a személyiségükrôl, miszerint ôk is a mindennapok túléléséhez igazított átlagemberek. Frusztráltak, hamis az én-tudatuk, valós érzelmeiket több-kevesebb sikerrel leplezik, merevítik. Minden komolyabb, mélyrehatóbb közeledést tolakodásként élnek meg, begubóznak, és állandóan megfelelni akarnak.

Talán innen kéne kezdeni. De hogyan?

Kísérleteim kezdetén tapodtat sem tudtam kimozdulni a merev sablonokból. Semmiképp sem boldogultam velük, és magammal sem tudtam mit kezdeni. Elégedetlen voltam mindennel, és ahelyett, hogy sikeresen együttmûködtünk volna, egyre távolabb kerültünk a közös játék örömétôl. A munka elgépiesedett, túlburjánzott a technika, az instrukciók mindannyiunk számára érthetetlenek és elérhetetlenek voltak, a foglalkozások eseménytelenné váltak. Nem történt velünk semmi, csak úgy tettünk, mintha.

A szenvtelen, nem átélô, hanem lélektelenül, ötlettelenül végrehajtó, halott színészképzés legjobb útjára vezettem ôket.

Ez volt az a pillanat, amikor felismertem, hogy nem ôket kell a módszer követelményeihez szabni, hanem fordítva. Nem a felettünk lebegô, egyre értelmetlenebbé váló, fenyegetô, kötelezô vizsgákat kell szem elôtt tartani, hanem azt, ami velünk történik itt és most. Lényegében magamon kell változtatnom ahhoz, hogy velük és nem rajtuk dolgozhassak.

Óráink megváltoztak. Megszûntek a kötött feladatok, s a külsô szemlélô számára olyanok lettünk, mint egy maroknyi fogyatékos óvodás. Kezdetben egyikünk sem tudta, mit lehet, mit kell kezdeni ezzel az új helyzettel. Fel-felvillant egy-egy (már-már színházinak nevezhetô) esemény, de nem volt folytatása. Valószínûleg azért, mert még mindig az eredményt lestük, ahelyett hogy a feléje vezetô útra figyeltünk volna. Ebben pedig egyértelmûen ismét én voltam a ludas.

Türelmetlenségemben egy olyan lényeges mozzanatról feledkeztem meg, mely nélkül képtelenség közösen dolgozni, alkotni: a csoportépítésrôl. Az egymás iránti bizalom megteremtésérôl. Hiába is vártuk volna, hogy két ember között történjen valami, ha az a két ember nem ismeri egymást. Hiába próbáltunk volna keresni és felfedezni magunkban (mások szükségszerû jelenlétében), ha hiányzik a bizalom a jelenlévôk iránt, ha nem bízom abban, hogy mindaz, ami számomra is váratlanul történik velem, nem fordul ellenem a többiek révén, hanem épp ellenkezôleg, segítségemre lesz.

Most írás közben jövök rá, hogy tulajdonképpen semmi mást nem csináltunk, mint elôkészítettük a nyilvános jelenlét feltételeit. Azt a színész számára természetes állapotot, melynek során miközben él, és különféle események sorozata történik meg vele, emberek ülnek, és figyelik ôt. Az eljátszás útjáról visszatérünk a létezésére. Remélem.

Ezek után talán már lehet improvizálni.

A régi gyakorlatok mindenesetre elevenebbekké, érdekesebbekké váltak, a játékban részt vevôk motiváltabbak lettek. Már nem kell törôdnünk a figyelô szemekkel. Az önmagukra, nem a technikára, hanem a pszichikai eseményekre irányított figyelem megszünteti a nézôkkel szembeni megfelelés kényszerét. Az intenzív jelenlét a bennünk keltett változások felfedezésére, elfogadására és felhasználására összpontosul. A személyiség nem bezárkózik, hanem minden kívülrôl érkezô inger hatására felszabadul, és bármilyen furcsa: hallatlan biztonságban érzi magát.

Ez az elsô év, hogy több idôt szántam erre az elôkészítô folyamatra. Egyelôre úgy néz ki, eredményesebben, mint reméltem. A tanterv formaság maradt, az évfolyam szükségleteihez szabtam, és tetemes részét elhagytam.

Most már kezdhetünk dolgozni.

Még csak arra kéne valamiféle választ találni, hogy tanítható-e ez a szakma. Mert minél inkább tanítunk, annál távolabb kerülünk a színészképzéstôl.

Ismétlem: a technika elsajátítható, de erre bárki képes. Aki pedig erre hivatott, annak legfennebb lehetôségeket lehet feltárni, mert a sok idejétmúlt kötöttség (vagy akár a pedagógus nem megfelelô személyisége) vagy elrontja, vagy a korai, dacos, alaptalan elutasítás kényszerpályája felé tereli a szépreményût.

Ördögi kör, a kiutat nem tudom.

Nem is szeretném.