Baráti felkérésre — illik reagálni. Ez az egyetlen indok, amely íróasztal mellé kényszerített, mert legszívesebben elnézést kérnék fôszerkesztô barátomtól, és mellôzném ezt az "okoskodást"... Illetve hajlandó lennék kerekasztalhoz ülni vagy inkább gyakorlati órák keretében bizonyos pragmatizmus segítségével érvelni. Ha ugyan érveimet egyáltalán elfogadnák. Ugyanis mostanában nagyon gyakran az az érzésem, hogy immár nem tudok vagy nem értek "színházul"... De errôl késôbb.

Térjünk vissza a felkérésre. Arról van tehát szó, hogy mint a hét éve újraindult kolozsvári színészképzés egyik osztályvezetô tanára osszam meg gondjaimat, tapasztalataimat a Korunk olvasóival is.

Nos, Tisztelt Olvasó! — a gondokról talán annyit, hogy tanárok és növendékek nagyon szeretnénk a szó legszorosabb értelmében vett intézményes keretek között dolgozni-tanulni. Félreértés ne essék, ez elvben tökéletesen mûködik is, hiszen hivatalosan a Babes—Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának valamiféle "vadhajtásaként" szerepelünk, csupán az a gond, hogy néhány elméleti órát leszámítva nekünk (a magyar tagozatról van szó) nincs lehetôségünk az egyetem épületében mûködni. Még ez sem lenne baj, ha létezne más épület, intézmény, ahova hivatalosan is befogadnak bennünket, hogy a négy évfolyam lehetôleg normális körülmények között bonyolíthassa le rengeteg gyakorlati óráját. Ám ilyesmi nem létezik. A jóindulat, a személyes kapcsolatok, a szimpátia nyitja meg elôttünk bizonyos helyiségek ajtóit. S ha szerencsénk van, még szponzort is találni a terembér kifizetésére, akkor igazán nyugodtan végezhetjük dolgunkat, csakhogy az ilyesmi ritka gesztus, és nem is a mi kötelezettségünk lenne elintézni.

Az tény, hogy legnagyobb segítônk a Magyar Színház. A vezetôségtôl a mûszaki személyzetig, a lehetôségek arányában, mindenki mellettünk van. De tessék elképzelni, hogyan lehet egyetlen kis próbatermet és két intézmény által használt színpadot a színház, az opera és a négy évfolyam szükségletei között megosztani. S ugyebár prioritás is létezik a világban, ami nem reánk vonatkozik. Igaz, dolgozunk a folyosókon is, az udvaron is, az öltözôkben is (ha éppen üresek), s ha nem túl fullasztó a légkör, akkor a festômûhelyben. És már készültünk vizsgára a Heltai Alapítvány pincéjében és a Györkös Mányi Emlékházban is... Köszönet érte!

Végeredményben dolgozunk, sôt rengeteget dolgozunk, csakhogy az a szétszórtság, bizonytalanság, a körülmények esetlegessége vagy éppen az aktivitást gátló jellege tömérdek idôt és energiát emészt fel, akadályozva a ciklikus, alapos, minôségi alkotófolyamatot. Azt már csak mellékesen említem meg (bá egyáltalán nem elhanyagolható szempont), hogy szemléltetô-önelemzô eszközként semmilyen technikai felszereléssel nem rendelkezünk. Nem csupán filmezô vagy lejátszó berendezésekre utalok, de bár egy magnetofonunk sincs. S ha arra gondolok, hogy néhány gyakorlati diszciplínát (például ének, mozgásmûvészet, vívás) óraadó tanárok oktatnak, akik nem az egyetem alkalmazottai, s akiket nem nagyon akarnak a jövôben fizetni, akkor kissé elszomorodom. Hogyan lehet totális színésszé lenni, most az új évezred küszöbén, hang- és mozgástechnikai képzés nélkül?

No de ne folytassuk a gondok felleltározását. A "dum spiro, spero" jegyében reménykedjünk továbbra is...

Lássuk inkább, mi a helyzet a munkánkkal és a tapasztalatokkal!

Mindenekelôtt hangsúlyozni szeretném (hivatásomtól és foglalkozásomtól függetlenül is), hogy nem közömbös számomra, miként "használják" a Színházban a Színészt. S a "használni" igét nem véletlenül említem, tudniillik nem ugyanaz alkotótársként vagy eszközként "együttmûködni". Azért mondom mindezeket, mert a színinövendékek között is számtalanszor bukkan fel a kérdés: mi várhatja ôket a jövô színházában?! Nem könnyû választ adni. Már csak azért sem, mert egyrészt folyton csak azt halljuk, hogy válságban van a színház (igaz, hogy ez már kétezer éve hangzik), másrészt pedig világszerte és itthon is annyi modernnek kikiáltott kísérletezés és izmus tobzódik, hogy jós legyen a javából, aki rátapinthat a lehetséges válaszra.

De hát nekem nem is ez a célom. Úgy hiszem, az a feladatom, hogy legjobb tudásom és tapasztalatom szerint a jövô színészét tehetsége tudatos kibontakoztatása közben (hiszen azt is csiszolni kell, mint a gyémántot, hogy "drágakô" legyen belôle), olyan szakmai eszközök birtoklására próbáljam rávezetni-ösztönözni, amelyekkel képes lehet a kor színházi kihívásainak megfelelni. Színészként megfelelni, természetesen, és abban az esetben, ha az elôadás kivitelezésében alkotótárs lehet, s ha nem tûnik el lassan-lassan a színpadról az emberábrázolás követelménye. Itt talán arról is beszélhetnénk, hogy meddig lehet "elmenni" a profizmus és az amatörizmus "ötvözésében". Nem tagadom, hogy az utóbbi bizonyos tisztaságot, bájt, frissességet szolgáltathat a beidegzôdések, sablonok, egyáltalán a rutin ellen. Csakhogy legalább akkora a veszélye annak is, hogy a színpadi figurák elmosódottá, jellegtelenné, alaktalanná válnak. (Bár ez a veszély sajnos a professzionisták között is fenyeget.)

Mert ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a mûvészet rend, akkor a mesterségbeli tudás megszerzése szerves része ennek a rendnek. Nem mindegy, hogy a színész testi-lelki lényege (pszichofizikuma) hogyan hangolódik rá a szerepre és ezáltal az egész elôadásra. Ehhez pedig tudatosság kell és ismeretek halmaza. Nem tagadhatjuk tehát a színésziskola fontosságát. Bár az is csak az alapokat rakhatja le, de ezek nélkülözhetetlenek lesznek a késôbbiekben. Gondoljunk csak a szép, tiszta beszédre, a színpadi mozgás különbözô elemeire, az emocionális hatás mibenlétére, a szereptanulás-építkezés technikájára és nem utolsósorban a szellemi kultúra megszerzésére s ennek beépítésére a mindenkori színpadi feladatba. S még így is ez az egész csak egy lépcsôfok a jövô felé. Sok-sok év színházi gyakorlat és örökös önképzés szükségeltetik a tehetség kiteljesedéséhez, a színészi egyéniség kikristályosodásához. Nyilván erre (tehetség + egyéniség) igénye kell hogy legyen a színház minden alkotójának, nem csupán a színésznek, ha a látvány mellett tisztelik az emberi varázs jelenlétét is. Azt a képességet, hogy a színész teljes emberi súlyával "él" a deszkákon, tökéletes harmóniában a saját Énje és a szerep Ôje között. Így a megismételhetetlen, egyedi színpadi alakok egyéni sajátosságaikkal kiküszöbölhetik azt a veszélyt, hogy a színpadi szereplôk jellegtelen tömegre emlékeztessenek, amely legtöbbször nyeglén és értelmetlenül mozog/beszél, egyformán reagál mindenre, sablonos élményeket indukál. Ezek az önmagukat, érzéseiket, véleményeiket (ha van) azonos színpadi-színészi színekkel kifejezô "emberek" — tulajdonképpen alak nélküliek. Ha a "szerepjátszók" nem ismerik az egyéniség, a karakter, a típus fogalmát, ha idegen tôlük a lelki-szellemi-idegrendszeri "behatolás" a színpadi szerep "mélyrétegeibe", akkor nem jöhet létre emberábrázolás; még ha ügyesek és "technikásak" — akkor sem. Viszont ezáltal leszegényedik az elôadás, mert csak a látvány önmagában nem lehet elegendô "üzenet" a nézô felé.

Hála Istennek és a nagyon sok elkötelezett, tehetséges színházi embernek: igazi mûvészi alkotásokban is gyönyörködhetünk; tehát van összehasonlítási alap, és bizonyosság is van arra, hogy ezek az igaziak végzik a maguk dolgát! Az ellentmondások, a tagadások egyébként is serkentô hatásúak. Többszínûségre köteleznek. Érthetô lehet tehát, ha azt mondom, hogy gyönyörû, ám ugyanakkor irtózatosan nehéz és felelôsségteljes a tanítás.

Föl kell tudni ismerni a növendék alapvetô képességeit és alkalmat adni arra, hogy adottságai kibontakozhassanak. Ehhez céltudatosság, következetesség, lelkiismeretesség és nagyfokú érzékenység szükséges, mert a vajúdó színészpalánta sérülékeny. Egyforma károkat okozhat számára akár a gátlások bénító hatása, akár a túlzott önhittség kialakulása.

Elôbbi morfondírozásom pedig, miszerint az az érzésem: nem tudok, nem értek "színházul", arra vonatkozik, hogy az órák keretében gyakran beszélgetünk színházi elôadásokról, s én olykor-olykor "lebénulok", mert nincs "kulcsom" a látottakhoz és ebbôl fakadóan a színészi "ábrázoláshoz". Ugyanis azt látom, hogy nagyon sokan, a korszerûség és a mindenáron újat-teremteni-akarás "ostromában" olyasmiket követnek el a színpadon, amik már nem is a "l'art pour l'art", hanem egyenesen a "bluff pour bluff" fogalomköréhez tartoznak. S itt nem arról van szó, hogy a színész "önmagát" adja-e, vagy "belebújt-e" a szerepbe, illetve valahol a "köztes" úton találtatik-e, hanem az emberábrázolás hitelességének hiányáról, a rendezôi "látomás" hamis ôszinteségérôl.

Negyedéves színinövendék koromban Tompa Miklósra, a kiváló színházi emberre, tanáromra egy szerepem kapcsán rákérdeztem: "Mester! Mit csináljak?" — "Állj fejre, fiam! — volt a válasz. — Csak higgyem el!" Nos, azóta is ez a mottóm: HITELESSÉG. Nem mindegy az, hogy a színész csak megcsinál vagy megalkot egy szerepet. A megcsináltság még akkor sem mûvészet, ha bizonyos szakmai tudás "csillog" benne, mert hiányozni fog belôle a színész emberi énjének eleven lelke, a drámai alakra vonatkozó összes darabbeli ismeretek lelkiismeretes feltárása, tudatosítása és ezeknek — az elôadás sûrített idejét figyelembe véve — dikcióban és akcióban való lehetô leghitelesebb érvényesítése.

Az alkotás (a minôség) akkor születik — mondom én —, ha a színész egész fizikumával, idegrendszerével, gondolatainak és érzéseinek teljes "bedobásával" (akár az önégetésig elmenôen) "szüli meg" az alakítandó figurát. Az elôadásnak, a színészi alakításnak át kell mennie a nézôk szívébe és agyába, ha nem szeretnénk pusztán szórakoztató iparosok lenni, ha azt akarjuk, hogy munkánk eredményének hatása ne érjen véget "a függöny legördülésével"...

Nos, Tisztelt Olvasó! — ilyen és ehhez hasonló elvek, illetve gyakorlati törekvések vezetnek a színinövendékekkel végzett munkámban. S az a tudat, hogy több évtizedes színészi és tizenöt éves oktatói múlttal (Marosvásárhelyen is tanítottam 1980—90 között) ugyanúgy kell figyelnem a világra, a színmûvészetben történô változásokra, ugyanúgy kell tanulnom és benne élnem a jelenben, mint tanítványaimnak. Az Élet nagy-nagy ajándékának hiszem ezt. És színészpártiságomat is. Amely, remélem, bocsánatos bûn. Mert amíg a világ igényt tart a színházra, addig fontosnak tartom benne magunkat is. Mentségemre szolgáljon, hogy Peter Brook, a nagy angol rendezô sarkalatosabban fogalmazott ebben a kérdésben. Amikor néhány évvel ezelôtt A kopasz énekesnô címû elôadásunkkal Angliában vendégeskedtünk, egy szakmai megbeszélésen így összegezte mondanivalóját: "A színházban legfontosabb: a színész!" Így, ilyen egyszerûen és lakonikusan.

Természetesen a dolog azért nem ilyen egyszerû. Csak abban az esetben érvényes, ha az illetô valóban képes egyénit és mûvészit alkotni. Ha tud egyszeri és megismételhetetlen alakításokat nyújtani, amelyek nemcsak az övéi, de a korszakéi is, amelyben él. Így lehet alkotótársa szerzônek, rendezônek, partnereinek egyaránt. S remélhetôleg "modern" is. A fogalom nemes értelmében. Nem a blöffölés, de a teremtés belsô kényszerétôl fûtötten. A mindenkori megújulás szükségességét is magában hordozva.

Utópia? Lehet! Mégis vallom és hirdetem, hátha néhány tanítványomban visszhangra talál. Thália papja (a színész) véleményem szerint nem utasíthatja vissza azt a "szerepet" sem, hogy "beleavatkozzon" a NÉZÔ gondolkozásába-érzéseibe, s egy jobb, értelmesebb, igazságosabb világ kialakítására sarkallja, emberibb együttélést szorgalmazva.

Ezért tartottam és tartom rendkívül fontosnak a KATARZIS-t is, azt az erkölcsi megtisztulást, amely egy színházi elôadás alatt és után a nézôben végbemehet; azt az emelkedett, megrendüléshez és bizonyos lelki tisztuláshoz vezetô folyamatot-állapotot, amely mind az elôadás szereplôjét, mind az azt figyelôt bûvöletébe vonva, konokul fölteszi a kérdést alanyának: "Valóban ember vagy? Valóban ehhez méltó módon élsz és cselekszel? Valóban érdemes vagy a nembeliségre?"

Ha az elôadás és benne természetesen a színész élni tud ezzel a lehetôséggel, (tapasztalatom szerint) olyan konstruktív energiák szabadulhatnak fel színpad és nézôtér között a kölcsönös együttlétben, amelyek etikailag is, érzelmileg is, esztétikailag is nélkülözhetetlen komponensei az emberiségnek.

Régi vesszôparipám a "katarzisügy". A Korunk 1978. júniusi számában "elmélkedtem" is errôl, nem akarom most ismételni magamat, mert álláspontom azóta sem változott. Szeretném, ha a jövô színészei is "megbarátkoznának" ezzel a fogalommal-érzéssel, mert Arisztotelész óta, ha akarjuk, ha nem, él és hat a mûvészetekben. Az idén a "Színház világnapja" alkalmából Vigdís Finnbogadóttir izlandi színházi ember tollából jelent meg a hagyományos üzenet. Mondandóm végén — ebbôl idézek: "a színház pontosan akkora, amekkora a való világ, se nem kisebb, se nem nagyobb. Témája és tárgya megcélozhat ugyan hatalmasabb dimenziókat, de megjelenési formájában mindig életnagyságú marad, és ekként is érzékeljük. Épp ezért egészen másfajta izgalmat és gyönyörûséget is érzünk, mint a moziban, illetve a tévé vagy a számítógép elôtt ülve: viszonyunk az eseményekhez alapvetôen emberibb és közvetlenebb. Kívánjunk hát az élô színháznak hosszú és eredményekben gazdag életet, és legyünk hálásak, valahányszor új vagy felújított színjátékra gördül föl a függöny bárhol a Földön."

Úgy legyen!