— Kolozsváron már a második generáció színésznövendéknek van alkalma Csíky András színmûvésznél tanulni. Hogyan született meg a kolozsvári fôiskola ötlete? Miért vállalta az oktatást?

— Egyfajta történelmi szükségszerûség volt. Már 1989 elôtt érezhetôen megfogyatkozott a romániai magyar színészek száma. A Magyarországra való fokozott áttelepülést, a nyugdíjazásokat és elhalálozásokat megsínylették a színházak: a temesvári színház csaknem bezárta kapuit, a szatmáriak és kolozsváriak is fiatal színészek nélkül dolgoztak. Úgy gondoltuk, a marosvásárhelyi fôiskola mellett Kolozsváron is szükséges elkezdeni a színészképzést. Tudomásunkra jutott, hogy a Babes—Bolyai Tudományegyetem keretében — elsô alkalommal — indul mûvészeti oktatás. Így adódott legális mód a magyar nyelvû színészoktatás elkezdésére. Az elsô pár év után a román szak kezdte kinôni a saját termeit, így mi nem is próbálkoztunk a bölcsészkaron otthont találni. Azóta is a Kolozsvári Állami Magyar Színház ad számunkra fedelet, meleget és jóindulatot.

Azért vállalkoztunk egy második színmûvészeti fôiskola létrehozására, mert úgy véltük, nem mindegy, hogy mennyi idô alatt töltjük be ezt a ránk szakadt ûrt. A vásárhelyi kollégákban felmerült a kérdés, hogy a mi képzésünk nem veszélyezteti-e iskolájuk létjogosultságát, és ezt nagyon komolyan megbeszéltük. Azóta eltelt hét esztendô, végzett már négy évfolyam Kolozsvárott, és lassan sikerül pótolni a hiányt. Ha már nem lesznek felvevôképesek a színházak, úgy gondolom, komolyan mérlegelni kell a jövôre vonatkozó tevékenységünket. Egyelôre meg kell várni az új színházi rendszer kialakulását.

— Ön mint színészpedagógus, milyen módszerek alapján dolgozik?

— Én a Sztanyiszlavszkij-féle iskolán nôttem fel, eredményeimet ennek köszönhetem. Fôiskolás éveim, Tompa Miklós színháza, a Haraggal való szatmári és a kolozsvári együttmûködés világosan mutatja a mai oktatásban való résztvételem gyökereit. A negyvenöt és fél éves színházi tapasztalat alapján is ennek az iskolának maradtam híve.

A kolozsvári fôiskolán bennünket a nagyrealista stílus legkiválóbb egyéniségei oktattak a színészmesterségre: Tompa Miklós, Kovács György, Delly Ferenc és Szabó Ernô — mindannyian az ötvenes évek színjátszásának élvonalába tartozó vásárhelyi színház szakemberei, de mesterségre a kolozsvári Senkálszky Endre is tanított. Másodévtôl rendszeresen statisztáltunk a nagy színészek oldalán, hozzászokhattunk a színpadi nyilvánossághoz. Tompa Miklós irányt szabó, átfogó koncepciójú vásárhelyi színháza a Sztanyiszlavszkij-féle skola megvalósításának bizonyult. Részletezôen realista, minden pillanatában igaz, újraélt és katartikus élményt nyújtó elôadásaik voltak. Kolozsvárott színes skálájú együttes mûködött, nagy egyéniségekkel, ám egy hasonlóan magas színvonalú, tudatos ars poetica által vezérelt színház akkor még nem alakult ki. Tizenhét végzôs társammal színházalapítási kéréssel fordultunk a Mûvelôdési Minisztériumhoz, így alakulhatott meg a nagybányai színház magyar tagozata. Ez egyedi vállalkozás volt, Harag György vezette kísérleti mûhelyünket a közös hit jellemezte, éjjel-nappal együtt voltunk, csak a színháznak élve. Mélyvíz. Ez a Kolozsváron elindított és Vásárhelyrôl ellesett stílus bôvült és formálódott bennem a szatmári évek alatt; a mit, miért és hogyan színháza, az élmény színháza, a gondolatot és érzelmet megindító, tartalmas, katartikus színház.

Kolozsvárra több mint húsz év után tértem vissza, Harag György kolozsvári társulatába, az ô karmesteri pálcája alatt jött létre a hetvenes évek legfigyelemreméltóbb színháza. A vándorlás évei után Harag stílusa az aprólékos realizmusból egy kifejezôbb, tágabb gondolattársításokat kínáló, mondanivalójában egyetemes színházlátássá alakult. Sajátos realizmusa párosult a látványszerûséggel, ám sohasem felejtette el, hogy a legszebb látvány az ember.

Úgy vélem, Tompa Miklós és ízlésvilága, majd Harag György színháza, jelen pillanatban pedig Tompa Gábor mûvészete képviseli azokat a szinteket, amelyek meghatározóak a romániai magyar színjátszás történetében. Én ezeknek az embereknek a híve vagyok.

Az elmúlt ötven év izgalmas, érdekes, rendkívüli színházi kísérletei — gondolok itt Brookra, Strehlerre, Grotowskira - állandóan hozzáadnak valamit a mindenkor érvényes alapokhoz. Azonban Sztanyiszlavszkij módszere az a mesteriskola, ami megtanítja a növendékeket mindazokra az alaptörvényekre, melyek nélkül nem lehet színházat csinálni: a gondolkodás, az analízis, az élményvilágunk által táplált, intuitív játéköröm. Én máig is ezt tartom a legeredményesebb színészpedagógiának.

— Hogyan alkalmazzák ma ezt a módszert?

— Munkánk a darab intellektuális megközelítésével indul. Megvizsgáljuk keletkezésének körülményeit, az író kilétét és szándékait mûvével. A szereplôk jellemét, egymáshoz való viszonyaik alakulását a szövegalatti mondanivaló segítségével értelmezzük. Aztán eldöntjük, hogy mit szeretnénk ezáltal a mai nézônek üzenni, és a kibontott értelmek alapján elkezdjük próbálni egy megfelelô térben. Itt új összefüggéseket, célirányos megoldásokat, kifejezô eszközöket keresünk, míg el nem érünk a kívánt mondanivaló megjelenítéséhez. Nagyon fontos, hogy mindig újra tudják élni az élményt, hogy meg tudják teremteni azt a lelkiállapotot, amellyel beindulhatnak az ismeretlenbe, és hogy a figurájukkal történteket jelenetrôl jelenetre tovább cipeljék a végkifejletig.

— Milyen viszonyban van diákjaival?

— Furcsa dolog a felvételi. Egy elég tisztességes és felkészült csapat megpróbálja kiválogatni azt a hat-nyolc gyereket, akiben fantáziát lát, lehetôséget a nevelésre. Mert mi is a tehetség? Egy sor adottság és valami meghatározhatatlan "égi" többlet. Aztán elindul a tanár egy csapattal négy éven át, és elkezdôdik az építkezés, alapozás. Ez a kezdô idôszak fôleg koncentrálóképesség- és fantáziafejlesztô, a gátlások feloldásának periódusa. Hangsúlyozom, hogy nem vagyok pedagógus. Tudatosan kerülöm, hogy rendezzem ôket. A rávezetés a nevelés értelme. Megtalálni valamit öröm lehet, de az út a tanulságos.

— Tudomásom szerint a diákok mesterségórán az osztályvezetô tanáron kívül egy tanársegéddel is dolgoznak...

— Ennek az osztálynak alkalma volt elsô éven Spolarics Andreával dolgozni, most pedig Keresztes Attila a segédem, aki a növendékem volt, és ismeri színházeszményemet és munkamódszeremet. Attila hallatlanul fogékony mindenre, ami a fiatalság sajátja, megéli annak életszemléletét, nagyravágyását, pimaszságát. Ideális partner, tehetséges és önálló. Bár nem a legfoglalkoztatottabb színészek közé tartozik, jó szervezôi és rendezôi vénával van megáldva, képes olyan elôadásokat megálmodni, mint Osborne Dühöngô ifjúsága, Cocteau Rettenetes szülôkje; idén pedig Molière Képzelt beteg címû darabját adták elô. Habár harmadéven nem kötelezô teljes darabot bemutatniuk, úgy érzem, a módszer képessé teszi ôket, hogy nagyobb feladatokra vállalkozzanak, egy-két jelenettel való foglalkozás helyett. Ez iránytû a kezükben az egész pályán, a kiteljesedése pedig kinek-kinek a tehetsége, lelki gazdagsága, jelleme s fantáziája szerint történik. Az osztály képességei és a nemek arányának függvényében döntünk a munkáról, szükség esetén besegítenek más évfolyamok diákjai is. Nyíltan megvitatjuk a darabot, a leendô elôadás minden vetületét, aztán én kiszállok. Kötelességem szempontokat adni, ami továbbviszi ôket munkájukban, végigkisérni ôket, de csak korrigálok, úgy érzem, helyet kell adnom egy ilyen beállítottságú tehetségnek, meghagyni alkotói szabadságát. Barbárság volna belemászni a munkájába.

— Milyen elvárásai vannak diákjaival szemben?

— Jó lenne elérni, hogy a diákok sajátítsák el a színészmesterséget, a már felsorolt módszerekkel, úgy, hogy közben a tanár is fejlôdjön. Bárhová kerüljenek is a növendékeim, hiszek abban, hogy öntevékeny, oknyomozó hozzáállással sikeresen megállják a helyüket.

— Milyen színházi életet kívánna számukra?

— Legyenek alkotótársai a rendezônek. Az igazi nagy mûvészek alkotó módon kezelik az elôadást, bízva a színészek tehetségében. De az önmegvalósítás igényével folytatott rendezôi munka során összebékíthetetlen ellentét születik rendezô és színész közt. E típus utasításait csak precízen végrehajtott tornagyakorlatoknak nevezhetjük. Az intelektuális munka során vitatkozni kell, szeretném, ha tudnának kérdéseket feltenni a rendezônek, a dió feltörésének igényével. Aztán rá kell bíznod magad a rendezôi koncepcióra, így lehet páros az alkotói öröm. Maradjanak nyitottak.

— Mi kell ehhez?

— Egy színész akkor vénül meg, ha elveszíti gyermeki kíváncsiságát.