Ünnepekhez szokott az erdélyi magyar társadalom. Színházba is igen gyakran ünnepelni járunk. A kilencvenes évek bôven nyújtottak alkalmat színházaink ünneplésére: a Kolozsvárról útjára indult erdélyi színjátszás 200 évérôl különleges tisztelettel emlékeztünk 1992-ben, 1998-ban pedig a nagyváradiak hasonló évfordulójának lehettünk részesei; a félszázados emlékeztetôk ugyancsak sorozatban követték egymást (Marosvásárhelyt, Sepsiszentgyörgyön,illetve a vásárhelyi Színmûvészeti Fôiskolán), a szerényebb negyvenesek sem múltak el említetlenül (Szatmáron, Temesvárt). És közben Tamási Áron színházát is jubileum állította elôtérbe, az író születésének centenáriumán.

A színész azonban nem csupán, sôt többnyire nem ünnepeken indul el a pályán, ô csak úgy, egy hétköznapi vagy hétvégi estén beöltözik, felölti maszkját, és bejön a színpadra. Az elsô színre lépés persze ünnep, noha még nem tudni az irányt. Elnézem a díszlet- és jelmeztervezôként is dolgozó Varga-Járó Ilona rajzait, amelyek ezt az ugyanolyan, mégis sokféle indulást fejezik ki, grafikusan. Ô már csak tudja, hiszen egyformán tanulta a képzômûvészet nyelvét (Jakobovits Márta egykori tanítványaként) és a színmûvészetét (a Babes–Bolyai egyetem keretében) – ez utóbbit elsôsorban Bíró Józseftôl. Talán nem túlzás ebben a mozdulatban Kelemen László meg Kótsi Patkó János úttörését ugyanúgy felismerni, mint az ezredvégi pályakezdôk akarását, bizonytalan-ságát-bizonyosságát. A mindenkori színészrôl van szó, aki megy elôre a maga útján. Napjaink színházában ez nyilván nem olyan egyértelmû, mint volt a még nem rendezôcentrikus hôskorban. Az utóbbi évtizedekben hozzászoktunk, hogy egy-egy elôadást, egy színházat vagy egy egész korszakot rendezôk nevével jelöljünk. Tulajdonképpen nincs miért hamut szórnunk emiatt fejünkre. Janovics Jenô egy intézményt éltetett, nehéz idôkben. Tompa Miklós, majd Harag György valóban színháztörténetet csinált Erdélyben. Mint ahogy az elmúlt évtized Tompa Gábor kolozsvári társulatának itthoni és nemzetközi sikereitôl volt hangos. Újabban Vlad Mugur vendégrendezéseire figyel ugyanitt a szakma; A székek, A velencei ikrek, a Cseresznyéskert emlékezetes sorozatát nem lehet megkérdôjelezni. Vendégrendezô – a fiatal Novák Eszter – hozott színt, életet a marosvásárhelyi együttes játékába: a Chioggiai csetepaté mozgalmas vidámsága feledtetni képes A kisbereki böszörmények lidérces emlékét, a kibeszélô modorosságot. (A legtöbbet e téren, a színházba és színészbe, színészi játékba vetett hitünk visszaadásában szintén egy közelmúltbeli vendégjáték jelentette: gyôri fiatalok eszköztelen és éppen így gazdag elôadása, a Marosvásárhelyrôl elszármazott és kitûnô rendezôvé érett Kiss Csaba víziójában látott Csehov-feldolgozás, a De mi lett a nôvel?) A jelzésszerûen említett produkciók közös vonása, hogy az itthon maradt, jól ismert, kiváló (vagy kevésbé kiváló) mûvészek mellett csapatosan mutatkoztak be Csehov-, Goldoni-, Ionesco-, Mrozek-, Tamási-szerepekben az erdélyi magyar színház legfiatalabbjai, Varga-Járó Ilona nemzedéktársai – akiket e rajzokon felismerni vélünk. Úgy gondolom, nem túlzás azt állítani, hogy Csíky Andrásék óta ilyen látványos és ígéretes nemzedéki jelentkezésre nem volt példa a romániai magyar színjátszásban.

Az itt következô vallomások, beszélgetések, elemzések arra próbálnak választ adni, hogy mi is történik ma színházainkban, illetve színészképzô fôiskoláinkon, hogyan történik ez a váltás – mi lehet ebben a nézô nyeresége, és milyen akadályokat kellene legyôzni ahhoz, hogy a kalapos, elôre mutató emberke biztosan haladhasson tovább – hétköznapokon és ünnepeken át.

K.L.