Mint az elôzô alfejezetben már említettük, Kádár Imre s hozzá hasonlóan az egykori literátus értelmiség számottevô része, melynek közéleti-politikai magatartását általában a szabadelvû-demokrata vagy a népi-transzszilvanista eszmények határozták meg, a Kiáltó szót az 1920 végére sürgetôvé vált magyar szervezkedés "kátéjaként" határozta meg. A politikai konzervativizmus és a nemzeti ressentiment azonban, amelynek társadalmi-közéleti "kiterjedésterülete" nagyjából egybeesett a "szenvedôleges ellenállás" táborával, Kós Károlyék föllépésérôl egészen másként vélekedett. Miként Kós késôbb írta, az erdélyi magyarság "politikai irányítását maguknak kisajátító és nemzetiségünkre a passzivitás irrealitását oktrojáló világi és egyházi nagymogulok (valamint polgári és dzsentri sleppjük)"66 — ne ütközzön meg senki Kós fogalmazásán, mert fél évszázad múltán is jó oka volt a haragvásra — merev-ideges elutasítással reagáltak rá. A Magyar Szövetség 1921. januári alakuló ülése által kiküldött szervezô bizottságban, amelynek a Szövetségi országos zászlóbontó nagygyûlését kellett volna elôkészítenie, illetve annak stratégiai céljairól, taktikai vonalvezetésérôl és organizációs rendjérôl kellett volna döntenie, a Kiáltó szó közreadása után a korábbiakhoz képest még inkább kiélezôdtek az ellentétek. A sajtó hasábjain ugyancsak fölerôsödött az egymással szembenálló nézetek polémiája. Közben pedig — itt ismét Kós Károly szavait idézzük — "Románia magyar tengere Holttenger maradt" továbbra is.67
Mielôtt kissé közelebbrôl is megvizsgálnók a szemléleti-közügyi ellentétek elmélyülésével kapcsolatos egykori fejleményeket, hogy ilyeténképpen aztán megalapozottabban szólhassunk a kisebbségi útkeresés egyik legfontosabb mozzanatáról, a kontroverziáknak is új jelleget kölcsönzô történeti eseményrôl, a Kós Károlytól kezdeményezett Magyar Néppárt létrejöttérôl, szükségesnek tartjuk újólag összefoglalni, hogy voltaképpen milyen kérdések körül folyt a politikai-világnézeti polémia, és hogy milyen álláspontokat képviseltek az egymással pörlekedô táborok. Azokon a módszertani meggondolásokon túlmenôen, amelyek dolgozatunk belsô logikai rendjének és szerkezeti egységének a biztosításával függenek össze, igencsak indokolttá tesz egy ilyen összefoglalást még az is, hogy a nemzeti-nemzetiségi sorsfordulat drámai clair-obscurjében nagyra növekedett politikai nézetkülönbségeknek, illetve azok publicisztikai lecsapódásának a huszas évek elején sajátos, önálló szellemtörténeti jelentôségük is volt.
Az alapképlet, úgy hisszük, az eddigi fejtegetéseinkbôl is félreérthetetlenül kiviláglott: a háborús összeomlás nyomán elôállt közhatalmi változásokhoz való gyakorlati-politikai viszonyulás, jobban mondva az új körülmények között tanúsítandó közügyi magatartás kérdése két részre osztotta az erdélyi magyar társadalom politizáló rétegeit: a realitások tudomásul vételét és a helyzet fölé kerekedô cselekvés eszméjét hirdetô "aktivisták" táborára egyfelôl, a tények provizórius jellegét valló és éppen ezért a romániai politikai életbe való bekapcsolódást határozottan ellenzô "szenvedôlegesség" táborára másfelôl. Alkalmasint az is kitûnt az eleddig mondottakból — ámbár eléggé szûkszavúan szóltunk róla, részletesebb taglalását a késôbbiekre hagyva —, hogy míg az egyik tábor képviselôi fôleg a literátus értelmiség az új szerephez jutó s e szerepet becsülettel betöltô sajtó robotosai közül kerültek ki, addig a másik tábor reprezentánsai zömmel az 1918 elôtt is vezetô szerepet játszó társadalmi-köztisztviselôi elitbôl verbuválódtak. A két tábor már 1919 második felétôl kezdve mindinkább elkülönült egymástól, de ellentétrôl közöttük csak a trianoni békeszerzôdés aláírását és ratifikálását követôen beszélhetünk. Voltaképpen csak az erdélyi magyarság közösségi-közületi megszervezésére irányuló elsô gyakorlati lépések megtétele után, illetve azokkal összefüggésben vált igazán nyilvánvalóvá, hogy mily nagy szakadék tátong a két tábor álláspontja között. A Magyar Szövetség létrehozásának terve kapcsán fölizzó vitákban, amikor a passzivitás hívei, álláspontjukat igazolandó, már a korábbi módon nem hivatkozhattak sem közjogi érvekre, sem morális kötelmekre, egyértelmûen kiderült, hogy az egymással szembenálló táborok nem csupán két különbözô helyzetértékelést és kisebbségi-közügyi taktikát képviselnek, hanem két eltérô történelemfölfogást és társadalmi mentalitást is megtestesítenek.
Arról a széles körû s nem kevés indulatot gerjesztô politikai-világnézeti kötélhúzásól, amely egyfelôl az erdélyi magyarság közületi megszervezésének s a tevékeny közügyi munka megindításának a szorgalmazói, másfelôl a befelé forduló "szenvedôleges" magatartás fenntartásának a szószólói között bontakozott ki, s amelynek — ismételjük — 1920 januárjától kezdve a létrehozandó Magyar Szövetség jellege és hivatása jelentette a legfôbb tétjét, nézetünk szerint mind ez ideig Paál Árpád nyújtotta a leginkább mélyreható elemzést. Háromnegyed évszázaddal ezelôtt, a Napkelet 1921. évi 22. számában jelent meg Paál Árpádnak A magyarság pártalakulásai címû szemle-cikke, de az "aktivizmus" és a "szenvedôlegesség" közötti egykori konfliktusról e cikk megállapításainál többet és hitelesebbet azóta se mondott senki. Mi mindenesetre Paál Árpád analízisére támaszkodva igyekszünk az alábbiakban összefoglalni mindazt, amit a szóban forgó konfliktus lényegével és tartalmával kapcsolatosan, vagy a magyar szókincs egyik régebben használt s a huszas évek elejének erdélyi publicisztikájában valahogy ismét elôkerült kifejezésével élve, e visszavonás68 mibenlétére és eredôire nézvést fontosnak tartunk.
1921 ôszén, amikor Paál Árpád az elemzését papírra vetette, az ocsúdó kisebbségi közélet már nemcsak a Magyar Szövetség megalakításának felemás társadalmi fogadtatástól kísért eseményén — erre késôbb majd még visszatérünk —, hanem a Szövetség tevékenységének a román közigazgatási hatóságok által elrendelt fölfüggesztésén is túl volt. De az elemzés maga, mint a társadalmi történéseket taglaló elemzések általában, a "visszafelé" kérdezô retrospekciós logikához igazodott: fôleg a Szövetség tetô alá hozásával összefüggô vitákat, valamint a Kiáltó szó közzétételét követô közügyi polémiákat tekintette át, s az azokban kirajzolódó kisebbségpolitikai magatartásformákat szembesítette egymással. Ebben a megközelítésben Paál Árpád — ô maga is részese a közéleti küzdelmeknek — elôször is azt húzta alá, hogy a "szenvedôleges ellenállás" hívei igazából az 1920. decemberében tartott bizalmas kolozsvári tanácskozás, sôt a Magyar Szövetség egy hónappal késôbbi megalakulása után is azon voltak, hogy az erdélyi magyarság szélesebb körû politikai tevékenységének valamiképpen elejét vegyék. Az "intranzigensek" tábora — itt szó szerint idézzük Paál Árpádot — "a passzivitást és a magyarság sérelmeinek belsô vérzéseit magunkba fojtottan szerette volna hagyni, hogy még jobban fájjanak s a fájdalom között lobogjon, és fokozódjék a nemzeti érzékenység." A kisebbségi szervezkedés gondolatát ez a tábor voltaképpen csak azért tette magáévá, mert tartott attól, hogy a közösségi cselekvés lehetôségeit végérvényesen kisajátítják maguknak az "aktivisták". Egyébként azonban a szervezkedés valamennyi színterén továbbra is igyekezett oda hatni, hogy az erdélyi magyarság közéleti megnyilatkozásainak kizárólag a sérelmi magatartás maradjon a fundamentuma. "A passzív oldal tehát — fogalmazta meg az elmarasztalásként is értelmezhetô következtetését Paál Árpád — burkolt passzivitást akart, s a Magyar Szövetségnek aktivitást jelentô formáját is lényegében a passzivitás talajává akarta tenni."69
A történelmi tények provizórius jellegébe vetett hiten, vagy hogy világosabbak legyünk, a trianoni békecsinálmány elkerülhetetlen revíziójához fûzött reményeken túlmenôen a passzivitás hívei és patrónusai jogi érvekkel is megkísérelték az álláspontjukat aláboltozni. Abból az alapgondolatból indultak ki — a trianoni békeszerzôdés aláírása után kezdett elterjedni ez az okfejtés —, hogy az 1919. decemberében elfogadott párizsi kisebbségvédelmi egyezmény a kisebbség fogalma révén egy új közjogi személyiséget teremtett: a jus internationale rendszerében egy olyan önálló közjogi alany született, amelyet a politikai határokból és az egyes országok belsô hatalmi viszonyaitól függetlenül egy sor közjogi funkció gyakorlása illet meg. Következésképpen e funkciók gyakorlását elôbb-utóbb a román államnak is kötelezôen át kell ruháznia a magyar kisebbségi közösségre.70 Ennek a jogi-politikai szillogizmusnak nyilván csak az lehetett a végsô kicsengése, hogy Erdély magyarságának várnia kell mindaddig, amíg a román állam ezt a lépést meg nem teszi.
Mindezt azért tartottuk szükségesnek itt közbevetôleg elmondani, mert jelezni kívánjuk, hogy az "aktivizmus" álláspontját Paál Árpád nem annyira a "szenvedôlegesség" taktikájával, mint inkább e közjogi önáltatással vagy alibivel szembeállítva fejtette ki. Sajátos, de azért ritkának korántsem minôsíthetô eszmetörténeti jelenség ez: a logikai rigorozitás aláhanyatlik az utópiában, az utópia pedig realizmussá keményedik a valósággal való találkozásban. Mélységesen tévednek a "passzivisták" — hangsúlyozta Paál Árpád —, midôn azt képzelik, hogy a román állam valaha is tálcán fogja fölkínálni nekünk a népkisebbségi jogokat. "Az aktivisták abban a felfogásban vannak — folytatta a Napkelet fôszerkesztôje —, hogy ezt nem várni kell, hanem ezért dolgozni, küzdeni, a meggyôzéseknek (!) óriási szellemi mozgalmát kell elvégezni. Esetleg százszor kell visszahullani, százegyedszer mégis újra kell kezdeni a fölfelé törekvést." Amiként "dacosan összeszorított fogakkal és durcás némaságokkal" nem értünk el semmit, úgy egy kifejezés közjogi megszenteltetése se jelent számunkra menekvést. Csak a cselekvésben bízhatunk. "Az aktivisták cselekvô, mozgó, minden életigényét kiemelô népkisebbségként akarják látni a magyarságot, amely az adott állami helyzetekben (!) az élniakarás ôszinteségével keresse a maga érvényesülését. Ne várja, de keresse! És ne csak keresse, de tegyen is érte [...]" Ennek a konok élniakarásnak, kemény elszántságnak és csakazértis-magatartásnak a "központi agyrendszereként", nem pedig a passzivitás buvóhelyeként kell-megteremteni a Magyar Szövetséget. "Ne csak fogalom legyen ez a Szövetség, ne csak formalizmus, aminek a tetejébe ülve néhányan valami presztizs-ragyogást képzelnek a fejük köré [...] ne afféle gyerekesdi és csittvári krónikacsináló kis gittegylet legyen a Magyar Szövetség, hanem legyen életviszonyé, amiben a magyarok vannak, és amit ápolniok, védeniök szükséges."71
Paál Árpád megállapításai, amelyeket idézésük közben még a magunk interkalációival is nyomatékosítottunk, nagyon jól érzékeltetik, hogy mily súlyos kérdések forogtak kockán a vizsgált idôszak közéleti vitáiban, és hogy a kisebbségi-közéleti útkeresés gondjai, társadalmi mentalitásbeli tényezôkkel is társulva, mily komoly ellentéteket hoztak felszínre az erdélyi magyarság soraiban.
Ezek ismeretében most már visszatérhetünk a Kiáltó szó januári közzétételét követô eszme- és politikatörténeti fejlemények taglalásához, illetve a Kós Károlyék röpiratával új gyúanyaghoz jutó sajtópolémiák elemzéséhez. Alkalmasint most már könnyebben el tudunk igazodni azok között a nézetek és fölfogások, vélemények és álláspontok, indulatok és haragvások között, amelyek a Magyar Szövetség létrehozásának terve kapcsán jelentkeztek. S talán a szemléleti kollíziók mögött meghúzódó politikai kalkulációkat, a viták hátterében álló nemzetstratégiai törekvéseket is világosabban látjuk.
Az elsô nyilvános reagálás a Kiáltó szóban meghirdetett kisebbségi cselekvésprogramra Grandpierre Emiltôl származott, attól az embertôl, aki 1919 eleje óta, amikor a letartóztatott Apáthy Istvántól nominaliter átvette az akkor már különben is csak névlegesen létezô Kelet-Magyarországi Fôkormánybiztosság irányítását, a "szenvedôleges konzervativizmus" egyik leginkább mérvadó exponensének számított, s akit 1921. februárjában az illegalitásban tevékenykedô "Erdélyi Központ" több más vezetôjével együtt a budapesti kormányzat a maga hivatalos megbízottjának ismert el.72 Az Ellenzék 1921. február 15-i számában egy enyhén szólva igaztalan félrelegyintéssel utasította el Kósék állásfoglalását: egy kalap alá vette ôket Maurer Béláék meg Truppel Gyôzôék szedett-vedett társaságával, az 1918—19 fordulóján Szebenben összeverôdött romanofil "Új Világ"-csoportosulással, melynek néhány képviselôjét 1919. novemberében Maniuék a bukaresti törvényhozásba is beültették.73 Egyebek mellett ezt írta Grandpierre Emil: "Természetes, hogy amint voltak eddig is, vannak most, úgy lesznek ezután is önkéntes vállalkozók a parlamenti szereplésre. De a magyar nemzeti kisebbség jogai nem lehetnek ilyen egyéni vállalkozásokhoz, nem lehetnek parlamenti pártokhoz kötve."74
A sajtó hasábjain folyó közügyi csatározásokban, amelyek — mint láttuk — közvetlen tartalmukat tekintve a Magyar Szövetség létrehozása kapcsán kiélezôdött szemléleti-politikai ellentétek lecsapódásai voltak, de általában véve a kisebbségi társadalom fehérbotos tapogatózásáról, a közösségi gondolkodást fogva tartó kétségekrôl és bizonytalanságokról is tanúskodtak, a Kiáltó szóra való hivatkozások viszonylag hamar elmaradtak. Valahogy benne verdesett szinte minden véleménynyilvánításban a röpirat visszhangja, de beszélni mindazonáltal nemigen beszéltek róla. A viták középpontjában továbbra is az aktivitás és a passzivitás alternatívája s a két szertehúzó közügyi magatartásforma értékelése-értelmezése állott. Ezt egészítette ki a nemzetiségi szervezkedés és a politikai szerepvállalás módozatainak minduntalan megismételt mérlegelése. A sajtópolémiák heve 1921. májusában tetôzött, amikor, úgy tetszik, mindkét tábor számára nyilvánvalóvá vált, hogy az álláspontok összeegyeztethetetlenek.
1921. májusának idusán egy terjedelmes politikai elemzés jelent meg az Ellenzék elsô oldalán, egy egész újságlapot betöltô, szignó nélküli vezércikk, amelyet a "szenvedôlegesség" táborának programdokumentumaként vagy mai kifejezéssel élve, stratégiai chartájaként is föl lehetett fogni. Csak néhány jellemzô mondatot idézünk belôle, olyan megállapításokat, amelyekbôl nem csupán a cikk alapkoncepciója világlik ki, hanem az is, hogy a megfogalmazói kivel és mivel, miért és mi ellen hadakoztak. "A passzivitásban rendkívüli erô rejlik, mely elôbb-utóbb arra fogja késztetni az illetékes tényezôket, hogy keressék a megegyezést" — ez volt az az axióma, amelybôl aztán minden más tételét a vezércikk levezette, s amelynek végsô soron egész mondanivalóját alárendelte. "A politikai aktivitás kevés számú hívei ezt az erôs fegyvert áldoznák fel. Ennek feláldozása pedig lehetetlenné tenné, hogy belátható idôn belül elérhessük kitûzött céljainkat" — ekképpen suhogott az axióma. Továbbra is szilárdan ki kell tartanunk — ez is az axióma suhogása volt — a várakozás politikája mellett." "Aktivitásunknak [...] ki kell merülnie abban, hogy illetékes szerveink által a kormány és a törvényhozás tudomására hozzuk követeléseinket a bennünket közvetlenül érdeklô kérdésekben. Természetesen ezen kívül tiltakoznunk kell mindannyiszor, amikor jogainkat csorbítani akarják." Énnél szélesebb körû politikai tevékenységbe semmiképpen sem szabad belemennünk. "A jobb ma egy veréb, mint holnap a túzok csupán a politikai rövidlátás jelszava lehet."75
Az Ellenzéknek ugyanabban a számában, amely ezt a programdokumentumként is értelmezhetô vezércikket közreadta, Kolosváry Bálintnak, a Ferenc József Tudományegyetem korábbi magánjog- professzorának is jelent meg egy hasonló szellemben fogant eszmefuttatása. A "holnapi túzok" vágyelvû-ködös ígézete, a politikai passzivitás fenntartása mellett emelt szót ô is, a profetikus példabeszédek, illetve az antik sorstragédiák képanyagából kölcsönözve érvet álláspontja alátámasztására. Ezt írta: "Az, akinek keze-lába össze van kötve: ne ugorjék a hullámok közé, mert elmerül! Hanem várjon nyugodtan a parton, amíg kötelékeit megeszi, lefoszlatja [róla] az idô."76 A "szenvedôleges konzervativizmus" nemzetpolitikai fölfogásáról s az azzal együttjáró gyakorlati-közügyi magatartásformáról talán egyetlen egykori publicisztikai fejtegetés sem mondott oly sokat, mint Kolozsvárynak ez a szimbolikus illusztrációja. Az általa megrajzolt szecessziós ábrából, a vízparton megkötözve gubbasztó s minden reményével az idô jótékony munkálkodásán csüggô ember képzetébôl az 1921. májusában tetôzô sajtópolémia során majdhogynem emblematikus jelkép lett. Többen is hivatkoztak rá és érveltek vele, de legalább ugyanannyian pöröltek is ellene.
Kolosváry szimbolikus illusztrációjával, illetve az általa sugallt kisebbségpolitikai koncepcióval érdekes módon, ámbár nem egészen véletlenül, egy olyan szerzô szállt elsôként vitába, akitôl azt a huszadik század lapos társadalomelméleti sémáin nevelkedett elmék, az emberek társadalmi-kulturális értékpreferenciái, hivatali-szociális szerepkötôdései és nemzetstratégiai opciói között közvetlen összefüggést föltételezô teoretikusok alkalmasint a legkevésbé sem várták volna. Dózsa Endre, az Erdélyi Irodalmi Társaság elnöke szögezte le a vitában elôször határozottan, hogy a Kolosváry Bálint által alkotott szimbólum az erdélyi magyarság helyzetének a megvilágítására egyáltalán nem alkalmas.77
Dózsa Endre nevével a késôbbiekben, a transzszilvanizmus tárgyalásakor, s egy-két alkalommal más kérdések taglalása során is, majd még találkozni fogunk, s akkor kissé részletesebben is szólunk róla. Itt csak azt jegyezzük meg vele kapcsolatban, hogy egész életpályájának és az írásaiból kikövetkeztethetô társadalomszemléletének a tanúsága szerint, a "szenvedôleges" tábor érveire bizonyára ô is messzemenôen fogékony volt. A század elsô évtizedeiben, amellett, hogy 1905-tôl — nyilván fôleg tekintélyt adó kedvtelés gyanánt — az Erdélyi Irodalmi Társaság elnöki teenedôit is ellátta, Kolozs vármegye kötelességtudó fôszolgabírája, majd alispánja volt. Irodalmi-esztétikai ízlése — egyébként kedélyes-joviális elbeszélônek tartották — ugyancsak megrekedt valahol a XIX. század utolsó harmadában. Egész emberi habitusa arra vallott, hogy a tradicionalizmus szelleme, a régies közjogi kategóriák mértéktelen tisztelete és az Eötvös—Deák-féle politikai nemzetértelmezés éthosza, amely Kolosváry s vele együtt mások állásfoglalását is alapvetôen meghatározta, tôle sem volt teljesen idegen. Ám volt benne valami, ami Kolosváryból s általában a "szenvedôlegesség" képviselôibôl, úgy tetszik, jórészt hiányzott: realitásérzék. Volt bátorsága szembenézni a történelmi-közösségi kényszerûségekkel, s megfogalmazni olyan következtetéseket, amilyenekre osztályostársai alkalmasint még csak gondolni sem mertek. Kolosváry szimbolikus illusztrációját például ekképpen "állította a feje tetejére": — anélkül persze, hogy magának Kolosvárynak a nevét megemlítette volna —: "Mert nemcsak annak van lekötözött keze, aki úgy érzi, hogy tétlenül kell néznie az idôk folyását, de lekötözött keze van annak is, ki gyûlölködés érzetétôl vezetve, elnyomni akarná az anyaföld örök erejébôl és a napsugár fényözönébôl elôtörô életet."78 A továbbiakban nyomatékosan aláhúzta Dózsa Endre — nevet itt sem említett, mert nemcsak Kolosvárynak szólt a figyelmeztetése —, hogy a lekötözött kezek kényszerképzetétôl, a tehetetlenség szociálpszichológiai komplexusától, s annak gyakorlati-közügyi lecsapódásától: a magábaroskadó passzivitástól az erdélyi magyarságnak föltétlenül óvakodnia kell. Félô ugyanis — itt szó szerint idézzük az Erdélyi Irodalmi Társaság egykori elnökét —, hogy "a lekötözöt kezeknél nem a kötelékeket, de magát a kezet sorvasztja el az idô"; "elsorvad minden erô, elernyed minden akarat, letörik a vágy, kihal a reménység a tétlenség útján." Végül a Kolosvárytól alkotott szimbólum, a várakozó vízparti tehetetlenség jelképe helyére Dózsa Endre egy másik jelképet állított, a fészekrakó fecske, az állandó konok újrakezdés szimbólumát. "Lám a fecske — írta —, ha fészkét pajkos gyermekek százszor letörik, felépíti százszor újra meg újra, pedig annak mint vándormadárnak két hazája van, nekünk pedig csak ez az egy lehet, ahol éltünk, szerettünk, szenvedtünk, ahol szeretteink sírjai vannak, ahol a múltat színes szivárványkép köti össze a jelennel, az emlékezet. És a mi fészkeink legnagyobb részben nincsenek letôrve, a letôrtek közül is igen sok felépült már újra."79
Minden történelmi korszaknak egyidejûleg többféle emblematikus jelképe is lehet, s nyilván azok mindenikét maguk az emberek, az egyes történelmi korok emberei teremtik meg, amiképpen tartalmat is tôlük, az ô társadalmi törekvéseiktôl, közösségi magatartásuktól és szellemi-intellektuális habitusától kapnak a jelképek. Ha a Kolosvárytól megrajzolt szimbolikus illusztrációt, a vízpart gúzsba vert szerencsétlen szerzetének az alakját, az 1918—19 utáni "szenvedôleges" tábor emblémájaként fogjuk fel, Dózsa Endre fészeképítô fecskéjét az egykori kisebbségi akvitizmus "címermadaraként" értelmezhetjük. Téved, aki azt hiszi, hogy ez értelmezés nem egyéb, mint amolyan kései "hermeneutikai" okoskodás. Ha nem is a fészkét makacs mód ismét meg ismét egybehordó fecske példája, de a százszor is újrakezdô sziszifuszi heroizmus eszméje kétségkívül sokszor felbukkant a kisebbségi útkeresés éveinek közügyi publicisztikájában. Lapozzunk csak vissza néhány oldalt, oda, ahol Paál Árpádnak a Napkelet 1921. évi 22. számában közölt politikai elemzését, A magyarság pártalakulásai címû cikkét kivonatoltuk. Más megállapításai mellett azt a mondatát is idéztük, mely szerint "Esetleg százszor kell visszahullani, százegyedszer mégis újra kell kezdeni a fölfelé törekvést." Meggyôzôdésünk, hogy ami Paál Árpád és Dózsa Endre megfogalmazásainak ebben a sajátos egybecsengésében a szerzôi szubjektivitás felôl nézve csak egyszerû véletlen volt, az az itt vizsgált korszak kisebbségi gondjai és történelmi deziderátumai, valamint az azokhoz való közösségi viszonyulás belsô kollíziói felôl szemlélve semmi esetre sem tekinthetô véletlennek. És ebben a perspektívában nem volt egészen véletlen az sem, hogy Dózsa Endre vitacikkének a címe szóról szóra megegyezett Zágoni István Kiáltó szóbeli szövegrészének a címével: A magyarság útja.
JEGYZETEK
66. Kós Károly: Kalotaszegi vállalkozás. I.h. 1502.1.
67. Uo.
68. Ligeti Ernô: Levél az erdélyi visszavonásról. Napkelet, II. évf. (1921), 24—25. sz. 1528—1529. 1.
69. Paál Árpád: A magyarság pártalakulásai. Napkelet, II. évf. (1921), 22. sz. 1340. 1.
70. Dr. Grandpierre Emil: Magyar szervezkedés. Ellenzék, 1920. dec. 25.; Uô.: Az erdélyi magyar kisebbségi politika hat éve. Erdélyi almanach, 1925. Szerk.: Dr.György Lajos, Budapest, 1925, 123—124. 1.
71. Paál Árpád: i.m. 1341. 1.
72. Grandpierre Emilen kívül még a következô kolozsvári értelmiségiek tartoztak az 1919 elején szervezôdött "Erdélyi központ" tagjai közé: Kolosváry Bálint, a Ferencz József Tudományegyetem jogi karának tanára, a kar utolsó magyar dékánja, Költô Gábor törvényszéki bíró, Papp Antal pénzügyi igazgató, Nagy László ügyvéd. 1920-ban, mint munkánk alapszövegében futólag említettük, egy idôre Paál Árpád is bekapcsolódott a "Központ" tevékenységébe, s ugyanezen év nyarán gróf Bethlen György, az EGE vezetôje is csatlakozott a csoporthoz. A budapesti kormány a minisztertanács 1921. febr. 24.-én tartott ülésén döntött úgy, hogy az "Erdélyi Központ" tagjait a továbbiakban a maga hivatalos megbizottainak fogja tekinteni. Lásd: Bárdi Nándor: A Keleti Akció. A romániai magyar intézmények magyarországi támogatása az 1920-as években. Régio, 1995, 3.sz. 91—92, 124. 1.
73. 1919 elején a szebeni Román Kormányzó Tanács árnyékában egy enyhén szólva furcsa politikai csoportosulás verôdött össze, amelynek tagjai — közbevetôleg: valamennyien magyarok meg székelyek voltak vagy legalábbis annak mondották magukat — az új hatalom készséges kiszolgálása révén akartak felkapaszkodni "az uborkafára", vagy ilyenképpen szerettek volna a készülô román földreformtörvény hatálya alól kibújni. A csoportosulás, amely egy Hunyad megyei földbirtokos, U.Maurer Béla igazgatása alatt, és egy aradi ügyvéd, Lengyel Béla szerkesztésében 1919. ápr. 27-én Új Világ címmel napilapot is indított, fôleg a Székelyföldön próbált híveket toborozni magának. Cikkeiben az Új Világ, amellett, hogy "az idôk szavának a megértésére" apellálva a közhatalmi változás habozás nélküli elfogadását szorgalmazta, a székelységet megkísérelte szembefordítani a megyei magyarsággal. 1919 szeptemberében, tekintettel a román parlamenti választások közeledtére — errôl sem tud (nem akar tudni?) a történetírás — a csoport irányítói és protektorai politikai párt létrehozását kezdeményezték, s alig két hónapra rá a vargyasi báró Dániel Lajos névleges elnökletével megalakult pártnak már a bukaresti törvényhozásban ültek a képviselôi.
A szebeni Új Világ-társaságnak alkalmasint Truppel Gyôzô dicsôszentmártoni plébános és Fáy József lecsúszott fertályarisztokrata volt a két legbizarrabb figurája. Az elôbbi azzal tetézte meg politikai-közéleti szédelgését, hogy 1920-ban Ember fia címmel blaszfémiába hajló füzetet jelentetett meg Jézus Krisztusról. Az utóbbi, Fáy József, aki a hajdani szóbeszéd szerint Pest megyébôl házasságkötés révén került Erdélybe, az egykori román lapok heccrovatainak is többször szereplôje volt. Itt csak Fáy 1920. febr. 19-én elhangzott parlamenti "bemutatkozó" beszédébôl idézünk néhány mondatot — Udvarhely megye egyik képviselôjeként ültették be Maniuék a bukaresti törvényhozásba —, megjegyezvén, hogy mindaz, amit mondott, nemcsak ôt magát, hanem az egész Új Világ-társaság közügyi-morális habitusát igen jól jellemezte. Ekképpen dikciózott Fáy a parlamenti pulpitusról (— úgy adjuk itt vissza a szavait, ahogyan azok az Új Világban egykor megjelentek —): "Abban a reményben, hogy életérdekeik az új állam határain belül védelemre találnak, a székelyek nyugalommal és bizalommal fogadták a Romániával való egyesülést (hosszas taps) (...)" A magyar államnak a székelység mindig mostoha gyermeke volt. "E nép különleges hagyományos élete áldozatul esett a magyar soviniszta törekvéseknek, majdnem úgy, mint más régi népek exisztenciája, melyek a magyar állam területén éltek (általános taps, brávó felkiáltásokkal) (...)" "Mint a román állam hûséges polgára és mint székely, aki szereti nemzetét, jöttem el ide, erre a helyre, mert nem akartam figyelembe venni annak a társaságnak féktelen terrorját, mellyel az egykori vezetôk arra akarták kényszeríteni a székely népet, hogy szélmalomharcot folytasson (...) Képviselô urak, segítsenek bennünket, hogy az izgatásnak fegyvereit azáltal csavarjuk ki a kezeikbôl, hogy nem úgy jönnek el hozzánk, mint gyôzô a legyôzötthöz, hanem mint barát a baráthoz (hosszan tartó taps) jönnek ahhoz a székely néphez, mely sokat szenvedett és mely jobb sorsra érdemes. Ha igaz lesz, akkor meg vagyok gyôzôdve, hogy a székely nép rövid idôn belül a legbiztosabb talpköve lesz Nagyrománia épületének (hosszan tartó, meg-megújuló taps)." — Új Világ, 1920. febr. 27.
74. Dr. Grandpierre Emil: Magyar szövetség. Ellenzék, 1921. febr. 15.
75. Magyar politika (Vezércikk). Ellenzék, 1921. május 15.
76. Kolosváry Bálint: Az erdélyi magyarság helyzetérôl, Uo.
77. Dózsa Endre: A magyarság útja (A politikai aktivitás kérdéséhez). Keleti Újság, 1921. május 25.
78. Uo.
79. Uo.
Az írás elsô két része aKorunk 1999. februári, márciusi számában jelent meg.