a nemzeti identitás csak az idegennel
a másfajtával és másfélével szembesítve virágozhat.
Ales Debeljak
Dolgozatom címe: idézet; távoli földrész, a mi (irodalmi) tudatunkban alig néhány mûvel jelen lévô írójától származik, akit Magyarországon inkább nevérôl, mint regényeirôl ismernek; s ha mégis, akkor a legtöbb "szakmabeli" bizonyára abból az idézetbôl, amely Hans Robert Jaussnak Az irodalmi posztmodernségrôl szóló tanulmányában köszön ránk. Amit az egykori konstanzi hermeneuta szükségesnek vélt kiemelni az Áttetszô tartomány címû regénybôl, valójában a polikulturalitás dilemmájával nevezhetô meg, az eredetiségnek a zseniesztétikában körvonalazott fölértékelôdését alapjában megkérdôjelezô kritikai magatartás, vagy amiképpen Jauss a posztmodern jellemzôi között említi: "messzemenôen szabad rendelkezés minden elmúlt kultúra fölött (intertextualitás); a recepcióra és a hatásra áthelyezôdô esztétikai érdeklôdés". Csakhogy a mexikói szerzô, Carlos Fuentes regényének írófiguráját akképpen beszélteti, hogy viszonylag könnyen szembesíthetjük régiónk esztétikai, morális és mindkettôvel szoros összefüggésben "imagológiai" kérdésfölvetéseivel. Hiszen nemcsak az eredetiség—keverék konfrontáló felfogásának helyébe ajánlja a dinamikusabb, összetettebb, az ambivalenciát nem elfedô, hanem nyelvileg is, gondolatilag is tudatosító magatartást: "az eredeti keveréket tételez fel, valamiféle, a tapasztalásunkat megelôzô tisztaságot. Nem eredetinek születünk, eredetivé leszünk: az eredetiség alkotás [...] magunknak kell létrehozni valamiféle eredetet és valamiféle eredetiséget." A magabiztos kizárólagosság marasztaltatik el az írófigura soraiban, a nyitottság dicséretét lehet kiolvasnunk az írói töprenkedésbôl. A regény más helyén a megjelenített szerzô, Zamacona "dadog"-va ad számot (nemcsak önnönmagát) gyötrô gondolatairól, az "eredetiség-alkotó" egyén, nemzet recepciós magatartásáról, a befogadásban rejlô olyan antinómiákról, amelyek nem tanúskodnak a múlttal szemben kialakított szabad és öntudatos rendelkezés mellett, éppen ellenkezôleg: lemondani látszanak az eredetivé válás aktusairól: "Mindig olyan minták utáakartunk futni, amikhez semmi közünk. Olyan ruhákba öltözni, amik nem illenek ránk, álarcot ölteni, hogy elrejtsük az igazságot: mások vagyunk, végérvényesen mások, akiknek nincs semmihez semmi közük, olyan ország, mely gombaként bújt elô egy névtelen, kitalált, a teremtés elsô napja elôtt kitalált vidék közepén. Nem látja ezt a Mexikót, amely a nyakát töri, csak hogy egy vonalba kerüljön Európával meg az Egyesült Allamokkal? [...] Nem látja, hogy ez az egész egy karnevál: monarchista, liberális, comte-i, kapitalista karnevál?"
Az Áttetszô tartomány vívódó írófigurája két, egymásnak igencsak ellentmondó elképzelést fogalmazgat, elôször leírja, majd dadogja, mindezt mégsem minôsíthetjük Fuentes értékítéletének, sem "írásfordulatának", pusztán ama figyelmeztetésnek, amely jelenségek, hitek, megfontolások, állásfoglalások egyértelmûsége után teszi ki kérdôjelét. Jauss a posztmodernrôl szólva olyképpen fogalmaz, hogy "ez a hagyomány mindenfajta autoritásával szembeni új elfogulatlanságból származik, a korábbi dolgok dekompozíciójából és rekompozíciójából, a múlt olyan újraelsajátításából s egyben megfiatalításából, ahol egy korszaktudatnak az a visszája látható, amely már teljes tudatában van utólagosságának, s mégis épp ennek pozitívvá tételével képes újra kreatívvá válni."
Csak annyit kiegészítésül, hogy Jauss posztmodern-meghatározása nem keveset köszönhet a latin-amerikai irodalom 20. századi alkotóinak (a mexikói Fuentes mellett az argentin Borgesnak, a perui Vargas-Llosának, a kolumbiai García-Marqueznek), akiknek prózája egyfelôl a regény/elbeszélés de- és rekompozíciójának következetes megvalósításában volt érdekelt, másfelôl regényviláguk "kulturális" pluralitásával érzékeltették a világ újraelbeszélhetôségét, mítosznak, politikai történéssornak, irodalommá emelt örökségnek egymást módosítva feltételezô, összejátszó sokszerûségét. Ez a sokszerûség természetszerûleg a bibliai, a törzsi, a görög-római, a spanyol "világirodalmi" történeteken kívül a nemzetit is tartalmazta (a Fuentes-idézetek utalnak rá). Olyan kulturális areáról hoznak hírt, amelynek története az egységtörekvéseken kívül bôségesen tartalmazza a testvérháborúk, a diktatúrák, a határvillongások, a menekülések/emigrációk, a gerillaharcok, a különféle nacionalizmusok és populizmusok gazdagon rétegzett eseménysorát, nem kevésbé az önmeghatározások évszázados kísérleteit az "eredeti" és a befogadott/asszimilált kultúrák küzdelmeire reagálva. Ez az önmeghatározás az eredetiség megalkotásának igényében is jelen van, miközben a "másság" is szót kér meg kap; ám éppen a párbeszédre törekvés teszi lehetôvé, hogy még ott sem fantomizálódik az "idegen", ahol kézen fogható lenne (a Száz év magány Banántársaságát az a "vízözön" ûzi el Macondóból, amely félreérthetetlenül jelzi, hogy a Buendíák krónikája is lassan-lassan befejezôdik); a Történetnek mindenki részese, mindenki élettörténetébôl kerekedik ki az "idegen" Melchiades szerzette krónika. Odavalósinak és távolinak ez a komplementaritása lehet(ne) világtapasztalattá, ha nem az utolsó Buendía lenne csak képes elolvasni családja, e családdal jelképpé lett világ históriáját.
Az mindenesetre nyilvánvalóvá lehet, hogy az irodalmak posztmodern "fordulata" olyan kulturális areák föltárásához vezetett, amelynek csak újabban megismert hagyománya a polikulturalitás, a többnyelvûség volt; s amelynek area-jellegét sem a monologikus irodalmi beszéd, sem a szintén monologikus politikai beszéd sokáig nem(igen) engedte érvényesülni. S még a nagy nemzeti elbeszélés is azt a fajta sokértelmûséget, sokfelôl értelmezhetôséget, de legalábbis a többféleképpen elbeszélhetôséget hirdeti, amely a polikulturális örökséget vállaló, dialogikus történetmondás sajátja. Milorad Pavicnak joggal sokat emlegetett Kazár szótára ugyan besorolható a szerb nemzettudatot mitizáló mûvek közé, ám a háromféle történetmondás egyenrangúsága, a férfi és nôi könyv tételezése nem a narráció tárgyát, hanem az önreflexív elbeszélôi magatartást hangsúlyozza, anélkül, hogy megsemmisítené a nemzeti grand récit-t. S ha a különféle nyelvek, folklórhagyományok, kulturális örökségek immár egyre kevésbé játszatnak ki egymás ellenében; ha a szövegköziség létet immár nemcsak az összehasonlító irodalomtudománynak hatásokra és forrásokra vadászó kutatói tanúsítják; ha immár nem az "ahogy valójában volt" magabiztos rekonstrukciója határozza meg a történetírói és írói magatartásokat, és ezzel párhuzamosan a teleologikus történetmondásban alaposan megrendült a hit, akkor ez annak a tapasztalatnak is köszönhetô, amely általában (és nemcsak a Lyotard által megjelölt) "nagy elbeszélések" hitelességét vonta kétségbe. A családregény morfologikus konstrukcióját a Száz év magány nem csekély sikerrel komponálta szét; ugyanakkor Macondo jelképiségébe különféle kultúrák, nyelvek tömörültek.
Régiónk többnyelvûsége, polikulturalitása irodalmaink régebbi fölismerése, csakhogy ez a 19. századból üzenô fölismerés mindenekelôtt a Németh G. Béla által találóan "szociáldarwinizmusként" (illetôleg "nacionáldarwinizmusként" jelölt nézet szerint alakult, és létrehozta ugyan a maga soknemzetiségû (legalább két- vagy háromnemzetiségû) szereplôit mozgató prózai epikáját, de részint egy szûkkeblûen fölfogott mimetikus esztétika, részint a romantikus nacionalizmus monologizáló metódusa szerint járt el. Valójában azokat a sztereotípiákat regényesítette régiónk 19. századának irodalma (illetôleg annak jó része), amelyek a nemzeti teleológia történetmondása elvárásainak megfeleltek. Ekképpen a város—falu, romlott-romlatlan, nemzeti/népi—renegát/idegen ellentétpárok küzdelmére egyszerûsödött az eseménysor, amely egy többnyire az információk kizárólagos birtokosának, a szerzônek történet- és társadalomszemléletét közvetítette. Az "idegen" (olykor a szomszéd vagy éppen a konkurens "nagyhatalom") zavaró tényezôje az idilli együttélésnek, sem a történeti, sem a természeti jog nem igazolja kizárólagosságra törekvését, hatalomvágyát: egymással szót érteni képtelen nyelvek szinte a bábeli zavart példázzák. Annál is inkább, mivel a nyelvkérdés áll mind a politikai, mind pedig (többnyire) az irodalmi viták, küzdelmek középpontjában. Tudniillik az, hogy sikerül-e asszimiláció, erôszakosság, elnyomás és így tovább révén kiszorítani egyik vagy másik nyelvet (és ezen keresztül egyik vagy másik nyelvi kultúrát), és ez nem feltétlenül két, más nyelvet beszélô nép/nemzet, hanem olykor egyetlen, több ("táj")nyelvvel élô nép/nemzet megosztottságára utalhatott (Miroslav Krleza el fogja siratni a kajhorvát nyelv "végzetét", a szlovákoknál a csek biblikus nyelvnek a templom falai közé szorítása sem ment harc nélkül, jóllehet errôl a küzdelemrôl nem születtek nagyepikai alkotások!). Az a kora újkori, sôt, 18—19. századi nyelvi-kulturális sokszínûség, amely Ausztria koronatartományát, Galíciát ugyanúgy jellemezte, mint az olyan városokat, mint Trieszt vagy Rijeka/Fiume, nem is szólva Pest-Budáról, a német—szláv Ljubljanáról, Prágáról, Brnóról vagy a több kultúrának/nyelvnek mindmáig otthont adó Bécsrôl, Ivo Andric Szarajevójáról, Szántó György Csôd címû regényének Lugosáról, ugyan számos mûnek tárgya lett, ám éppen nem a polikulturalitás dicséreteként. A kétnyelvûség nem egy kultúrában, nem egy politikai nézet szerint leküzdendô akadálya a nemzetesülésnek, amely az egynyelvûség, a nemzetállamiság, a monologikus diszkurzus csak lineárisan fölvázolható történetében képes gondolkodni, az út nyílegyenesen egy feltételezett, nem "keverék", hanem eleve eredetinek született nép/nemzetegyéniség (létrehozása) felé vezethet. Ez a nemzetegyéniség — vélik — valójában mindig is létezett, ezt igazolják a nemzeti legendák, ennek szétrombolására, megsemmisítésére törtek/törnek azok, akiket a békés-gyanútlan nép befogadott. Így álmodja a szlovák parasztfiú/kômûves, a tiszta vérû jellem a regénycímként is hangsúlyozott allegóriát: "Én vagyok az ezeréves méhanya, Samko fiam. Egyedül én nem halok meg soha, vagyok öröktôl, s maradok örökkétig. Tudok mindent az eleidrôl, rólad, mindannyiotokról, és mindent tudni fogok a gyermekeidrôl, unokáidról s minden ivadékodról." A méh (méhkas) emblémája ismerôs többek között 19. századi cseh periodikumból, szlovén almanachból (Ceska vcela, Kranjska cbelica): a szlávság, a szlovákság békés-szorgalmas létének, megmaradásának Peter Jaros Az ezeréves méh címû regényében emblematikus szerep jut. Nemcsak a falusi kert idillikus helye (mint például Jókai Mór Az új földesúrjában), hanem kulturális, szláv mitologikus kódként szolgál, amely idôrôl idôre fel-feltûnik a regényben, elôbb álomképként, megszemélyesedésként, a regény vége felé maga az elbeszélô azonosítja a szlováksággal, amely ráébred arra, hogy fullánkja van; a mitologizálás didakszisától a didakszis mitologizálásáig ível a regény, amely egyben (kommentárok, leíró betétek révén) politikatörténet, munkásmozgalomtörténet, szlovák szempontú értelmezése az Osztrák—Magyar Monarchia végsô évtizedeinek, de töredékes szlovák eszmetörténet is tolsztojánus, szociáldemokrata, cseh—szlovák unionista, "bolsevik" szereplôkkel. A szerzô történetszemléletét jellemzi az alábbi két idézet:
"Akinek szeme volt, láthatta lépten-nyomon, hogy a Pesten központosított, országos tövényhozói és közigazgatási hatáskörrel felruházott államhatalom kezében tartja a gazdaságpolitikát is, s hogy a szlovákok lakta terület fokozatosna elveszti önállóságát."
"Majd minden évben kirobbant a világgazdasági válság, és nem kerülte el soha az Osztrák—Magyar Monarchiát sem."
A túlságosan nagyvonalúan kezelt történeti adatok nem szervesülnek a történetbe, amely valójában késô naturalista krónikája lehetne a századfordulós szlovák falusi életnek. A szlovák hétköznapba zsúfolja a nagyregény igényével munkálkodó Jaros több család házassági, halálozási, születési eseményeit, kitekintve a kiemelkedni vágyó, kitörni szándékozó fiatalok életére, illetôleg a munkát keresô és így a falutól távoli helyekre eljutó ifjakra. Ennek során kerülnek kapcsolatba "országos" eseményekkel, vasúti sztrájkkal, az élesdi sortûzzel, az egyik fiatal a prágai Károly Egyetemre jut el, ám vitát olvashatunk Szent István Intelmeirôl, a magyar nemzetiségi politikáról, az öreg tanító Orfanides ateizmusáról, hiszen a klerikális reakció is képviselteti magát. A sztereotípiák közül kiemelendô a részeges renegát Szokolik figurája, aki följelenti a "pánszlávokat", illetôleg a már a cseh Jiráseknél és a horvát Kumicicnál is föllelhetô "érzéki" magyar nô, itt: a "bájos, kacér, könnyûvérû pesti grófnô, Erzsike" (és feltehetôleg Kumicic öröksége kísért még az igazán nem az ô örökébe lépô Nedeljko Fabrio Város az Adrián címû regényében, mikor a vándor-orfeum Zsuzsájának hangjában "érzéki mélységet" fedeztet föl Fumulóval).
Jaros szlovák faluról ír, ahol nem élnek magyarok, hatásuk közvetett, az említett tanító a magyar tôke ellen beszél, a történeti figura, Stefan Marko Daxner a "pesti nagyurak magyarító nyomásáról" emlékezik meg, a renegát "vad újmagyar" minôsítést kap; ugyanakkor a szlovák Samo és a magyar kocsis több verekedés után megbékél egymással, s a magyar szegény rokonszenves figuraként tûnik el elôlünk.
Aligha tagadható, hogy a századforduló nemzetiségi problémái, a magyar kormányzat ügyetlen, tapintatlan és nemegyszer kíméletlen magatartása a szlovákokkal (és nemcsak a szlovákokkal) szemben nemigen kedvezett a polikulturalitás tudatosulásának. A magyar etnográfia idevonatkozó törekvései, a Huszadik Század körének, Ady Endrének, korábban többek között Mocsáry Lajosnak kezdeményezései nem maradtak ugyan teljesen visszhangtalanok, de nem lévén "hivatalos" törekvések, nem járván (nemzetiség)politikai következményekkel, a tudományos-irodalmi közeledés szintjén maradtak. Mint ahogy Hviezdoslav fordítói munkássága és beválasztása a Kisfaludy Társaságba is. A századfordulós szlovák falu följebb jelzett regénybe emelése azonban már csak azért sem eredményezhetett (és Jarosnál sem eredményezett) szemléletváltást, mert egyfelôl valóban léteztek a nyelvhasználat és egyéb területen a szlovák sérelmek, másfelôl szinte a reforkor óta a szlovák gondolkodás meghirdetett tézise volt az elfordulás a magyar kultúrától, a védekezés a magyar kulturális hatásokkal szemben, illetôleg a szlovák kultúra önelvûségének ôrzése (részben a cseh hatásokkal szemben is).
Mindehhez még legalább két tényezôt kell feltétlenül számítanunk.
1) A szlovák államszocialista, marxista ideológia nem rekesztette ki (teljesen) a nacionalizmust a közgondolkodásból. Még Marx és Engels 1848/49-rôl és az ellenforradalmi szlávságról alkotott véleményét is vitatták. Így az elnyomó—elnyomott örökös küzdelme nem egy történész és író tollán magyar—szlovák küzdelemmé sematizálódott, amelyhez a följebb vázolt sztereotípiák kapcsolódtak. Jaros regénye megkísérli, hogy kilépjen ebbôl a körbôl, rokonszenves magyar szereplôt is beiktat mûvébe, de éppen ott, ahol a szlovákság kulturális lényegérôl esik szó, a nagypolitikai vonatkozások, a marxista értékelés meghatározta sémák veszik át a szót, és így a magyar kultúra, a magyar nyelv kizárólag mint a szlovákokra erôszakolt idegenség említôdik.
2) Jaros — a hivatalos irodalomesztétikának is megfelelni akarván — reprezentatív nagyregényt alkot, kereken három évtized történetét (1891-tôl 1918-ig tart a cselekmény) "ábrázolja", sok szereplôvel, az események több szálon futnak, több helyszínen játszódnak, így a szlovák társadalom "keresztmetszetét" adja, a lukácsi extenzív totalitás követelményének messzemenôen eleget téve. Annyi "modernséget" enged meg magának, hogy a világháború híreit hírlapi tudósítások formájában közli, egyebekben szinte a zolai naturalizmus visszafogottabb változatát adja, parasztszereplôinek természetes érzékiségét azonban hangsúlyozva. A cím, illetôleg a regényegészt meghatározó embléma nemcsak a didakszisnak, a teleológiának kedvez, nem is szólva a moralitásról, hanem a monologikus regényfelfogásnak is, a regényíróé az uralkodó, az egyetlen lényeges szólam, a kulturális örökség kritikátlan követése ennek eredménye. Így hát nemigen várható el Jarostól, hogy valamely polifón regényváltozat adaptálására vállalkozzék.1
Az ezeréves méh írásával párhuzamosan vagy azt olykor megelôzve a lengyel irodalom Galíciára visszaemlékezô, azt megidézô regényei az osztrák—magyar—lengyel együttélésnek lényegesen differenciáltabb képét adták. Olyannyira, hogy Claudio Magrisnak az osztrák irodalom Habsburg-mítosza nyomába eredô megállapításait a lengyel úgynevezett Galícia-irodalomra kezdték alkalmazni. Az 1960—1990 között virult-viruló lengyel regények Ferenc József-képe mintegy azokra az archaikus-mitikus elképzelésekre, sôt képzetekre emlékeztet, amelyek E.M. Meletyinszkij vagy éppen C. Lévy-Strauss mítoszpoétikai vagy a mítoszstruktúráját bemutató mûveibôl ismerôsek. Számomra azok a fölismerések a lényegesek (mint például A. Kusniewicz A két Szicília királya vagy Holt nyelvek órája címû regényében), amelyek egy hajdan kialakult, mára hanyományként artikulálódó közös Monarchia-szöveget tételeznek, mind a szellemi, mind a tárgyi kultúrát tekintve, a kulturális szokásoktól, olvasmányoktól, képzômûvészeti élményektôl a vasárnap délelôtti térzenékig, a garnizonoknak a városképhez tartozó világától (már a Híd a Drinán címû Andric-regényben is jelen van) a többnyelvûség, a szecessziós világérzékelés közösségéig. Ez a Monarchia-"kontinens" tanúsítja, hogy "az analóg képzetek az irodalmi szövegekben »modellképzôként« hatnak, olyan világ leltárát mutatják föl, amelynek révén a szövegen kívüli valóság szövegvilággá formálódik".2 Nem pusztán a regényekben elôforduló nevek (köztudomású a Monarchia tisztikarának poliglott volta), helynevek vagy éppen más nyelvû töredékmondatok jelzik ennek az irodalmi világnak sokszerûségét, az egykori Galícia kulturális-nyelvi polifóniáját, hanem a történelmi adatoktól önmagát függetlenítô narráció is, amely mindenekelôtt abban érdekelt, hogy a nyelvi világszerûséget mutassa föl, mint az egykori Galícia meghatározó tulajdonságát. S ha viszonylag csekély a közvetlen magyar vonatkozások száma,3 a magyar vonatkozás mégis, természetszerûleg beleértendô abba a Monarchia-kavalkádba, amely a századfordulón jött, jöhetett (csak) létre, és amely a polikulturalitást életformaként tudatosította. A Galícia-irodalom állandóan visszatér az uralkodó személyén kívül a leginkább "polifón" jelenségekre, a Monarchia bürokráciájára és hadseregére. Nem egy Galícia-regényben bukkan föl a Monarchia "zenei zsargon"-ja, az operett, amelynek tematikai körében és zenéjében Johann Strausstól kezdve nem csekély szerepet játszott a "magyar elem", a bécsi klasszikusok magyar (vagy "magyaros") motívumait trivializáltan megjelenítve. Ez a trivializálódás azonban lehetôvé tette, hogy az úgynevezett könnyûzenében megvalósuljon a Monarchia különféle népei dallamvilágának, kis részben népzenei, nagyobbik részt mûzenei formáinak, táncritmusainak kiegyenlítôdése.4 A szintén különféle népekbôl származó katonakarmesterek ezt a Monarchia-zenét vitték (nemcsak Galíciába, hanem) a Monarchia valamennyi garnizonjának otthont adó városokba, de ez a zene (és operettszöveg) került a vidéki városi társulatok repertoárjába. Nedeljko Fabrio említett regénye is jelzi, miszerint egy magyar (pesti) orfeum (!) társulata jut el Fiume-Rijekába (a világháború elôtt ott élt magyar kolóniáról közvetlenül nem emlékezik meg, a magyar nyelv bizonyos mérvû elterjedtségérôl, használati körérôl azonban igen), az orfeum nyilván annak a populáris kultúrának terjesztôje, amely messze túlélte a Monarchia megszûntét. Itt jegyzem meg, hogy Szántó György szintén említett Lugos-regénye (amelybe egy Resica-regény is beépül, hogy aztán Budapesten folytatódjék) külön fejezetet szentel az operettnek.
Ekképpen a vidéki városi színház része lesz a Monarchia-legendáriumnak, amely a garnizon- és hadsereglegendáriummal együtt válik Monarchia-modellé. S bár Nedeljko Fabrio regényének csupán elsô része játszódik a Habsburg-világban, regényének egészét áthatja a részint örökölt nemzeti/nemzetiségi ellentét, amely nyelvek összecsapásában is érzékelhetô, részint a multikulturalitás jelenléte a hétköznapokban, amely viszont a többnyelvûséget élteti mindaddig, amíg a kultúra- és polifóniaellenes erôk nem érvényesítik a maguk monologikus diskurzusát. S ha Fiume nemzeti/nemzetiségi (horvát—magyar, horvát—olasz, osztrák—olasz) ellentétektôl szaggatott történelme a szüntelen és manifesztált újrakezdések szándékától válik diszkontinuussá, még a multikulturalitás ellen küzdô erôk és belsô ellentétek sem képesek az archetipikusnak elgondolt város arculatát lényegesen megváltoztatni mindaddig, míg külsô erôk nem robbantják szét az ellentéteik ellenére létezô multikulturalitást. Nem pusztán nyelvi tarkaság jellemzi az adriai várost, ennek finom bemutatására sem árt fölhívni a figyelmet (Carlo olaszul beszélt, "de a horvát és a magyar szó sem hozta zavarba"), hanem inkább az, ami ebbôl következik, s ami a regény elsô generációs figuráinak magatartását meghatározza, a nyelvi-kulturális nyitottság, a másnyelvûségnek és mástudatúságnak nem egyszerúen eltûrése ("toleranciája"), hanem beleilleszkedés a soknyelvû városi létbe, a soknyelvûségnek a magukévá élése. Részben innen származtathatók a generációs konfliktusok, amelyek ismétlôdésére és általában a "történelem" hozta ismétlôdésekre maga a szerzô utal, illetôleg az elbeszélô, aki minden alkalmat megragad, hogy archetipikus városként láttassa krónikája tárgyát. Olyan értelemben Monarchia-város Fiume-Rijeka, hogy benne nemcsak lecsapódnak a Monarchia eseményei, nem egyszerûen reprodukál, hanem részint maga is létrehozza az ellentéteket, mintegy értelmezi a Monarchia-szerte fellángoló nemzeti/nemzetiségi küzdelmeket, e küzdelmek beszédmódját szembesíti a városban létezô más beszédmódokkal. Részint a városban keletkezô monológok születésérôl ad hírt, miként válik megvetetté a dialógusra való hajlandóság (vö. errôl az elsô és a másodgenerációs Carlo, illetôleg Fumulo vitáját), és ennek révén miként veszti el archetipikus vonásait a város, lesz különféle nacionalizmusoknak pusztán színtere. Az 1947-ben végzôdô regény befejezô lapjain már szinte mi sem emlékeztet a polifóniára, a szerelmesek szólamai is menthetetlenül és végleg elválnak egymástól. Az elégikus befejezés nem egy korszak lezárultát jelzi, hanem egy életrend visszavonhatatlan megszûntét. Nem a Monarchia öröksége vész el, az korábban megszûnt már, hanem a város veszíti el arculatát oly módon, hogy messze nem lehetünk bizonyosak afelôl, miszerint az erôszakosan betörô új jobb lesz a réginél. Itt érhetô talán a leginkább tetten Fabriónak, az írónak kívülállása, az elbeszélést átengedi a regény narrátorainak, a beiktatott dokumentumoknak, tudósításoknak, a mû szereplôi meglehetôsen gyakran nyilvánítják ki érzelmeiket, ám Fabrio, annak ellenére, hogy kétségtelenül horvát regényt írt, nem kapható rajta, hogy túlságosan közel lenne egyik-másik szereplôjéhez. Talán a fiumei családalapító Carlóval látszik a leginkább rokonszenvezni, de az elôadást nem árnyékolja be egyik-másik nacionalizmus favorizálása, ugyanakkor olyasféle nosztalgia sem jellemzi, mint néhány Galícia-regényt, amelyben a mûvészi virágkorként elkönyvelt szecesszió lesz — Babits Mihály szavait kölcsönkérve — "lélekbeli élménnyé". A mûvészet, ezen belül az irodalom jórészt a regényen kívül marad, D'Annunzio is inkább önjelölt történelmi személyiségként jelenik meg, egy Fiume-regényben igazán indokolhatóan, és inkább a D'Annunzio-recepció századfordulós sajátosságára derül fény: nevezetesen arra, hogy az élet beleértôdik az életmûbe, és így a viharos szerelmekben gazdag D'Annunzio—élet felôl olvasódik az életmû. Itt ismét azt mondhatom, hogy a századforudlós mûvész/mûvészetfelfogást tekintve igazán indokolhatóan. A nyelvi közelség csak erôsíti azt a D'Annunzio-recepciót, amely a korszak magyar irodalmi tudatát vizsgálva, nálunk is számottevônek mondható. Mindazonáltal Fabrio nem a szép látszatokba merülô szecessziós válságesztétika szerint formálja regényét, az még háttérként sem kap jelentôsebb hangsúlyt, jóllehet a korszak horvát, olasz és magyar irodalma annak mentén is leírható. A többnyelvûség közösségébôl fokozatosan és egymásután szakadnak ki a nyelvi kultúrák, politzálódnak át, felejtik el a közeli múlt közös nyelvét, igyekeznek saját beszédmódjukat a másik félre ráerôltetni. Fabrio higgadtan ad számot a horvát nyelvi sérelmekrôl, anélkül hogy a magyar vagy az olasz felet fantomizálná. Annyi bizonyos, hogy a szerzô a hagyományos idôszerkezetet óvatosan és a leginkább az utolsó részben bontja meg, lényegében a családregény fölívelés—hanyatlás formuláját alkalmazza, s inkább a Fuentes értelmében vehetô ered rossz helyen vagy még inkább helytelen módon keresô népek/nemzetek csapdahelyzeteinek egymásutánját, egymásból következését példázza; a személyes tragédiákkal, személyes veszteségekkel súlyosbított történelem hiába késztetne (személyes) számadásra, Rijeka-Fiume pótolhatatlan "személyiségvesztése" multikulturalitásának emlékké merevedése, az eleven polifónia, nyelvi/mentalitásbeli/mûvelôdési sokszínûségének szétfoszlása az idôben. Ujabb olvasmányélményem késztet arra, hogy a homogenizáló törekvések a Balkánon általában és az egykori Jugoszláviában különösen állampolitikai valósággá lett tényeinek kommentárjai értelmezései közül az Ales Debeljakét, a nálunk is, legalább szûkebb körben ismert szlovén költô-gondolkodóét idézzem. Korántsem osztozik — ô sem — az úgynevezett "jugo-nosztalgiában", manifesztáltan elkötelezett értelmiségiként a multikulturalizmusnak posztmodern színezetû ideáját népszerûsíti. Bálványok alkonya címû esszéjében a hegemón törekvések ellenében vázolja föl a maga kulturális érzelmi iskoláját, amelyben a világirodalom remekeinek szerb és horvát fordításai meghatározó jelentôségûek voltak, akár egy macedon folyóirat számai, nemkevésbé Walter Benjamin "Moszkvai naplója, [...] szarajevói kiadásban és egzotikus csengésû fordításban, mivel a bosnyák fordító egyformán merített a szerb és a horvát szókincsbôl, mondatainak melódiájában pedig titkon ott visszhangzottak a müezzin elnyújtott kiáltásai". Debeljak és nemzedéktársai számára Danilo Kis életmûve mutatott utat, azé az életmûé, amelynek a félig magyar származás szerves része, s még inkább az a mûfordítói tevékenység, amelyben az Ady-, a Radnóti-, a József Attila- és a Petôfi-fordítások mellett a legújabb magyar irodalom (Petri György) is helyet kapott. Amiként a családi "keverék"-létezésbôl Kis eredetiséget épített, belefoglalván az egymástól távoli kultúrák hozadékait a 20. századi labirintusi egzisztencia "kalandregényeibe", akként Debeljak számára termékenyebbnek bizonyult Kis prózája a Borgesénél, mivel a multikulturalitásnak személyes hitelességû változatával szolgált: nevezetesen Kis a magyar klasszikus modernséget adaptálta a nagyregény lehetôségét elvetô epikus felfogásba.
Mindennek ismeretében aligha meglepô, ha Debeljak magyarul megjelentetett esszékötetében számos magyar "epizódra" bukkanunk, amelyek megkülönböztetô sajátosságai, hogy korántsem lényegtelen epizódjai egy olyan gondolkodói magatartásnak, amely a szlovén dilemmákra keresi a választ: a hirtelen/gyorsan keletkezett függetlenségnek egyszerre kellene válaszolnia a nemzeti helykeresés és identitás immár sérelmi politikára nem alapozható kérdéseire, valamint a technikai civilizáció homogenizáló/amerikanizáló problémakörére. Egy félesztendôs magyarországi ösztöndíj bepillantást engedett a hasonló kétségekkel küzdô magyar vitákba, Debeljak a szlovének elôtt a magyar példát tanulmányozásra méltónak minôsíti, a társadalom- és a gazdaságszervezés eredményeit ajánlja honfitársai figyelmébe. Ugyancsak fontos mozzanat, milyen érzékenyen reagál Debeljak a magyar kultúraszervezés/szervezôdés eseménytörténetére, a magyar könyv "nyugati" terjesztésének — szerinte — sikertörténetére. A klasszikus modernséghez ô is eltalál, így Kosztolányi Dezsôrôl nem csupán azt tudja, hogy Thomas Mann elôszót írt a Nero-regényhez, hanem a Pacsirta kisvárosrajzát is elismeréssel emlegeti, egy helyütt pedig olyan hangon idézi Ady Endre "mondernségét", mint tették azt jóval korábban szerb, horvát (Krleza!) és szlovák költôk. Igaz, Kajetan Kovic kitûnô fordításában már megismerkedhetett a 20. század magyar költôivel, de nem tudom nem megkockáztatni föltevésemet: Danilo Kis mûveinek lehetett némi része abban, hogy Debeljak Adyval és Kosztolányival "találkozott", hogy félesztendôs budapesti tartózkodása a szó legszebb és legszorosabb értelmében tanulmányúttá válhatott, amelynek révén folytatódott önnevelési "regénye".
Danilo Kis a maga pluralitásban és multikulturalitásban gyökerezô regényeivel eszerint több irányban is csapást vágott. Nemcsak a folyamatos történetet látszólag fölszabdaló elbeszéléssorozat egybefogásában jeleskedett, hanem tudatosította a multikulturalitás felszabadító erejét, a sokfelôl szemlélhetôség biztosította szabadságot a regény(világ) alkotására. A dokumentaritás, amely például a Borisz Davidovics síremléke címû mûvében a realitás illúzióját kelti, valójában tények fikcióvá szerkesztett sorozatával szolgál, s a valós és képzelet szülte szereplôk élettörténete inkább egy lényegileg sokféleképpen értelmezhetô sorsot prezentál. Ami szempontunkból kiváltképpen tanulságos, hogy Kis ebben a könyvében (illetôleg a Holtak enciklopédiája címû mûvében szintén) a közép-európai antinómiákat sugallja a régió karakterisztikus vonásaként, és ez egyként vonatkozik az archetipikus (kis)város megjelenítésére, a nyelvek együttélésére és egymásba érésére, arra a közös történetre, amely elsôsorban és messzehatóan Közép-Európában született, csak itt születhetett meg. A bûvös kártyajáték Taubéja Esztergomban látta meg a napvilágot, az elbeszélés során "a század eleji közép-európai kisváros kirajzolódik az idôk ködébôl", feltûnik a "Mária Terézia-sárgára meszelt városháza" (Márai Sándor Szindbád hazamegy címû regényében Krúdy nyomán emlékezik meg a schönbrunni sárgáról mint a Monarchia építkezését meghatározó színvilágról). Ugyanennek az elbeszélésnek az egyik helyszíne Kassák Lajos Ma címû lapjának bécsi szerkesztôsége, hogy a fôszereplô életútja jellegzetesen közép-európai emigránssorsként a Szovjetunióban végzôdjék. A rózsafanyelû kés narrátora határozottan jelenti ki az alábbiakat: "...ahhoz, hogy a [történet] szerzôje megálmodta módon legyen igaz, románul, magyarul, ukránul vagy jiddisül kellene elbeszélni, vagy mindezeknek a nyelveknek keverékén." Amibôl talán következik egyrészt az, hogy a történet nem egy nyelvhez, vagy ami szinte ugyanaz, valamennyi nyelvhez van kötve, tehát nyelvi változatai vannak, amelyek mindegyike csak részigazságot hirdet, hiszen valamennyi lehet igaz a maga módján, másrészt az, ami a Holtak enciklopédiája egyik novellájában, a Dicsô halál meghalni a honért címûnek végén fogalmazódik meg: a befejezésnek két (több) változata lehetséges. "A történelmet a gyôztesek írják. A szájhagyományt a nép teremti. Az írók fantáziálnak. Bizonyos csak a halál." (Az ifjú Esterházyról szóló történet egészen Esterházy Péterig jutott el, a közös Közép-Európa-szöveget dokumentálandó, nem kevésbé a tevôleges magyar részvételt ebben a közös szövegben.)
Danilo Kis története (nemcsak történetei!) folytatódik (folytatódnak!). Bosko Krstic elôbb szemelvényekben, majd könyv alakban magyarul is kiadott regénye, A Behringer-kastély végén belép a történetbe Milica Dragicevic és Kiss Eduard, akiknek gyermeke Danilo Kis. A Tolnai Ottó által a magyar közönség elôtt bemutatott szerzô mûve, Szabadka-regénye már azzal is feltûnést kelthet, hogy bizonyos párbeszédek magyarul hangzanak el benne, s a város háromnyelvû múltja e beszélgetésében szinte jelenné realizálódik. Inkább arra utalnék ezen a helyen, hogy mind Szabadkának, mind a vidéknek, a kastélynak megjelenítése meglepôen rokon Kosztolányi Dezsô emlékidézésével: "Ez a táj levegôs volt és valótlan, mint a régi mesterek mitológiai tárgyú képeinek tája, a kastély pedig azokhoz a metszetekhez hasonlított, amilyeneket a városvédô szentek tartanak kezükben." Ezért tartozik a Behringer-kastély egy ismeretlen rendszerhez. "...a város nem éppen úgy néz ki, ahogyan maga látja, mert mások is nézik, és a maguk módján látják. A város tulajdonképpen egyik pillanatban ilyen, a másikban olyan, és lehet, hogy egyikünk sem ismeri valódi arcát."
A bús férfi panaszai ciklus egy 1914-ben szerzett darabjából idézek a sok tekintetben hasonló látás dokumentálására. Mintha Kosztolányi elôreutalt volna a megírandó Szabadka-regényre, ugyanakkor mintha az archetipikus városban, a gyermekkor tûnt világának fölemlegetésével párhuzamosan, a századfordulós álom-valóság, látszat-jelenség dichotómia üzenetét fedezné föl:
Mert vén Szabadka, áldalak,
mit hosszú, bús évek alatt
hittem sorsnak, hazának,
te álom voltál és regény...
Krstic ezt az álmot regényesíti, a Kistôl tanult (?) dokumentaritás eszközét kölcsönkérve, a város, a nem látható bérház után kutatót az Országos Széchényi Könyvtárba küldve, majd bár elôször nem nevén nevezve, de a jelzésekbôl már akkor fölismerhetôen az Apostolok vendéglô egyik boxába ültetve. A történelem eleinte több áttétellel, késôbb közvetlenebbül ékelôdik a kastély és tulajdonosai körül kialakult rejtélyekbe, a nemzeti/nemzetiségi viszonyok azonban nem játszanak lényeges szerepet a mûben. A paradigmaváltás értékû tudati változások mintegy a kastély és a város szemlélete, értelmezése körében történnek. A többnyelvûség, a kulturális rétegzettség természetes eleme a szereplôi sorsoknak, ugyanakkor ezek a személyes sorsok mintegy a világszerûség illúzióját keltik, jóllehet — látszólag — nem vesznek részt a Szabadkát és környékét is megrázó, szétziláló változásokban. A jelképesbe tevôdik át az, ami Az ezeréves méh vagy éppen a Város az Adrián címû regényekben nemegyszer a dokumentaritás segítségével artikulálódott, itt a kastély pusztulása jelzésértékû, a régi világ szétesésének jeleneteire fordítható le. A Behringer-kastély sejtelmes elôadásával, elbizonytalanító effektusaival még akkor is Kusniewicz és más Galícia-szerzôk álom-Monarchiáját vagy Monarchia-modelljét idézi, ha a mûnek számottevô hányada a Monarchia széthullása után játszódik, és az emlékidézés sokkal inkább egy identitását keresô ifjú képzeletének alkotása, mint regényt átható vagy meghatározó, "világképi" tényezô. Talán Danilo Kis fölbukkanása a regény végén utal arra, miszerint a nemzet- és népkarakterológiai vonások rajza helyett a régióspecifikum után nyomoz az elbeszélô (és a szerzô), és ez utóbbi megközelítése csupán a közös múlt, a múlt közös szövege feltárásának segítségével bizonyulhat eredményesnek. Beszédes adalék, hogy az öregek otthonában családjáról regélô Behringer Jozefa idejét régimódi regények olvasásával tölti, olvasmányai magyar, szerb és német nyelvûek. Ömaga régmúlt világot képvisel, a kastélyt délibábnak mondja, elpusztítását szinte törvényszerûnek. "Nem jöttek ki egymással a házak és az emberek."
A múlt és a múltat asszimilálni képtelen jelen aligha léphet egymással párbeszédbe. A jelen ideológiai kényszerképzetei szerint formált múlt nem szólítható meg, nem jöhet létre az eredetiség alkotásaként. Ilyenkor rajzolódnak ki a nemzettorzképek ott is, ahol szatíráról egyébként szó sincs, uralkodnak el a sztereotípiák, amelyek egy monologikus regénytípusban lelhetnek csak otthonra. Az imagológia általában válsághelyzetekben válik "központi" diszciplínává, az irodalomtudomány nemigen tud módszeres eljárásaival (fantomizáló elbeszéléseivel) mit kezdeni. Ehelyett talán gyümölcsözôbb, ha Gadamer Igazság és módszerébe lapozunk bele: "Az irodalom létezése nem egy elidegenedett lét élettelen fennmaradása, mely szimultán módon lenne adva a késôbbi korok élményvalóságának. Ellenkezôleg: az irodalom a szellemi megôrzés és hagyományozás funkciója, s ezért minden jelenbe beleviszi rejtett értelmét."
Nyilván hasznos, sôt az önismeret szempontjából nélkülözhetetlen, ha számot vetünk a feladattal: a közös történelem, annak nevezetes és névtelen személyiségei miként jelennek meg a szomszédos irodalmakban. A néppszichológiai és/vagy irodalomszociológiai elemzés fontos ismereteket közvetíthet, ám korántsem elsôsorban a mûvek irodalmiságáról Régiónk megosztottsága és az ebben a megosztottságban létrehozott közös szöveg újabban olyan, korszerû regényalakzatokban jeleníti meg önmagát, amely még a megosztottságot is a jóakarat hermeneutikájával prezentálja. Nem lehazudván a közös szöveg egymástól lényegileg eltérô hangsúlyait, színeit, hanem átvilágítván és értelmezvén az ellentétek szerkezetét. Ezt megfontolva írom befejezésül Gadamernek további töprengésre is módot kínáló mondatait: "...mindenre, ami írásban szállt ránk, érvényes, hogy a tartósság akarása teremtette meg a fennmaradásnak azt a sajátos formáját, amelyet irodalomnak nevezünk. Az irodalomban nem csupán emlékek állománya van adva. Ellenkezôleg: ami irodalom, az sajátos egyidejûségre tett szert minden jelennel. Megértése elsôsorban nem azt jelenti, hogy visszakövetkeztetünk az elmúlt életre, hanem azt, hogy jelenleg részesülünk a mondottakban."
JEGYZETEK
1. Jaros 1986. (Vö. Hivatkozott mûvek) magyarságképe lényegesen pozitívabb elôzô regényénél, igaz, a Tanácsköztársaság megalakulása, küzdelmei állnak regénye középpontjában; a szerzô erôsen bírálja a létesült polgári Csehszlovákiát, olykor szlovák sérelmeknek is hangot adat egyik-másik szereplôjével. Az egyik diákszereplô naplójában Pozsonyt háromnyelvû városnak minôsíti (ti. szlovák, német és magyar nyelvûnek), a polilingvizmus efféle manifesztálása nem túlságosan gyakori az újabb szlovák szépirodalomban sem.
2. Alois Woldannak egy Szegeden, 1996-ban elhangzott elôadásából idézek: Franz Joseph I. in der polnischen Literatur des 20. Jahrhunderts — der Kaiser als mythische Grösse.
3. Kusniewicz idézett két regényében szó esik például egy miskolci fürdôzésrôl, a fehértemplomi garnizon életérôl, magyar tisztek cigányzenés mulatozásáról. Néha — fôleg ez utóbbi rajzában — sztereotípiák köszönnek vissza, de a szövegkörnyezet, a hangulati megjelenítés hitelesíteni látszik még a magyar sztereotípiákat is.
4. Errôl a kérdésrôl részletesen, mindmáig a leginkább meggyôzôen: Csáky, Moritz: Ideologie der Operette und Wiener Moderne. Ein kulturhistorischer Essay zur österreichischen Identit-t. Wien—Köln—Weimar, 1996.
5. Ady Endre: Vér és arany. Kri i zlato. Szór., ured., in prev. Joze Hradil—Kajetan Kovic. Murska Sobota, 1977. Hivatkozott mûvek Debeljak, Ales: Otthon és külföld. Ford. Babarczy Eszter, Gállos Orsolya, Reiman Judit, Szilágyi Imre. Bp.—Pécs, 1998; Fabrio, Nedeljko: Város az Adrián. Ford. Csordás Gábor. Pécs, 1994; Fuentes, Carlos: Áttetszô tartomány. Ford. Kesztyûs Erzsébet. Bp., 1980; García-Marquez, Gabriel: Száz év magány. Ford. Székács Vera. Bp., 1979; Jaros, Peter: Az ezeréves méh. Ford. Nóta János. Bratislava, 1981; Uô: Néma fül, süket szem. Ford. Rácz Olivér. Bratislava, 1986; Kis, Danilo: Borisz Davidovics síremléke. Ford. Borbély János. Újvidék, 1978; Uô: Holtak enciklopédiája. Ford. Borbély János. Újvidék, 1986; Krstic, Bosko: A Behringer-kastély. Ford. Rajsi Emese. Szabadka—Bp., 1996; Kusniewicz, Andrzej: Holt nyelvek órája. Ford. Fejér Irén. Bp., 1977; Uô: A Két Szicília királya. Ford. Fejér Irén. Bp., 1980; Pavic, Milorad: Kazár szótár. Ford. Brasnyó István. Újvidék, 1987. Szántó György: Csôd. Bp., 1955.
SZAKIRODALOM
Dyserinck, Hugo: Komparatistik. Eine Einführung. Bonn, 1981; Fischer, Manfred S.: Nationale Images als Gegenstand Vergleichender Literaturgeschichte. Untersuchungen zur komparatistischen Imagologie. Bonn, 1981; Gadamar, Hans-Georg: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. Bp., 1984; Jauss, Hans Robert: Recepcióelmélet—esztétikai tapasztalat—irodalmi hermeneutika. Vál, szerk. Kulcsár-Szabó Zoltán. Bp., 1997; Lackó Miklós: Viták a nemzeti jellemrôl a XX. század elsô felében. Bp., 1987; Németh G. Béla: Létharc és nemzetiség. Bp., 1976; Papp P. Tibor: Szolgáljunk és/vagy védjünk? Tiszatáj 1997. 6: 74-82; Szegedy-Maszák Mihály: The idea of national character. A romantic heritage. In: Concept of national identity an interdisciplinary dialogue. Baden-Baden, 1986. 45—61; Tiszatáj 1997. 6., szerb tematikus száma; Woldan, Alois: Der Österreich-Mythos in der polnischen Literatur. Wien, 1986.