Az 1920-ban Budapesten született, a második világháború éveiben hivatásos katonatisztként szolgált, a nyilas uralom alatt üldözötteket mentô, 1946-tól Párizsban, majd az Egyesült Államokban rádiósként és sikeres íróként számon tartott Thassy Jenôrôl Borbándi Gyula nyugati magyar irodalmi lexikonából tudhatunk meg adatokat — az 1994-es Új Magyar Irodalmi Lexikon nevét sem említi. A Veszélyes vidék címû önéletrajzi regényének megjelenése (1996) után aligha lehet hallgatni róla: az utóbbi évek egyik legkitûnôbb könyve, amit a kortárs magyar próza fel tud mutatni. Thassy Jenô azóta tovább írja emlékeit. A Balassi Kiadónál megjelenô folytatás, a Hátra arc (amelybôl részletet közlünk, a szerzô jóváhagyásával) közvetlenül a háború utáni budapesti világot hozza emberközelbe — az olvasót pedig történelemközelbe.

A NYÁR elejének nagy élménye külföldre utazásom volt. Ez eddig csak egyszer fordult elô életem negyedszázada alatt. Tizenhat éves voltam, újonc a pécsi kadétiskolában, amikor a nyári szabadság alatt három hétig Görgeyék vendége lehettem Olaszország északi csücskében lévô villájukban, az Adria partján. Az akkor még Fiuménak nevezett Rijekába vitt a gyors, Gyékényesen keresztül. Részegítô volt átutazni Jugoszlávián, ahol egy detektív kísért figyelemmel, mert útlevelembe a foglalkozásrovatba azt írták, hogy az "école militaire" diákja vagyok. Csodálatos volt az elsô találkozás a tengerrel, vizének sós íze, a szegélyén nôtt babérsövény fûszeres lehelete, a turisták német, olasz, francia, angol csevegése, Velence, az olajban sült halak és a polenta. Évekig kérôdztem ezeken az emlékeken. Azután jött a háború, a határok lezárása, Kassa, Kolozsvár, Szabadka visszakerülése, majd újabb elcsatolása, amíg végre egy határ ismét megnyílt elôttem, de csak résnyire, és onnét sem jutottam messzire, csupán Bécsbe.

Ehhez az úthoz útlevél sem kellett, elég volt a magyar—orosz nyelvû rendôrigazolványom, egy orosz nyelvû ki- és belépési engedély a megszállt Ausztria szovjet zónájába és felhatalmazás a gazdasági rendôrségtôl, hogy a rendôrség használatára Ausztriában vásárolt gépkocsikat behozhassuk az országba. Ezen, a magyar körbélyegzô mellett, cirill betûs orosz jóváhagyás volt. Ezt az igazolványt a küldetés vezetôjének, egy új rendôrtisztnek a nevére állították ki. Engem csak szívességbôl vettek be a csoportba, mert látni szerettem volna Bécset, nekik pedig jól jött egy extra sofôr, arra az esetre, ha tudnánk használt kocsikat vásárolni. Heten voltunk, új és régi rendôrök vegyesen; egy Tóth Miklós nevû külügyes is velünk jött, új tag, mint kiderült, tapasztalt feketézô, maró gúnnyal megáldva.

Párás nyári reggelen indultunk, a Gyôrön át vezetô mûút a háború sebhelyeit viselte, két oldalán a mezôkön kiégett tankok, romba dôlt házak, és az úton több lyuk, mint aszfalt. Több helyütt leállítottak bennünket, egy szovjet tiszt el akarta kobozni nyitott teherautónkat, mert az övé lerobbant. A hosszas érvelés és a magas parancsnokság által kiállított szovjet igazolványunk végül is megmentette az autónkat. Közel az országhatárhoz huzamosabb ideig vizsgáltak bennünket az oroszok, egyenként nézték át igazolványainkat. Az út mentén, szovjet katonák felügyelete alatt, a falusiakkal árkot ásattak. Jó mély volt már, nyakig takarta a szerencsétlen "robotaty"-ra vezényelteket, valószínûleg rabokat. Mély rokonszenvet éreztem irántuk. Ugyanakkor kíváncsi voltam, hogy a Reich kapitulációja után mi szükség van a lövészárokszerû erôsítésekre. Egy fiatal szovjet tiszt fel-alá sétált az úton, onnét ellenôrizte az ásó embereket. Szóba elegyedett velem és szintén kíváncsi útitársammal, Tóth Miklóssal. Cigarettát kért tôlünk, és amikor egy egész paklival kapott, barátságossá vált, és tört németséggel magyarázattal szolgált. Igen, ez lövészároknak készül, arra az eshetôségre, ha szükség lenne rá.

— De minek, amikor a háború Európában befejezôdött? — érdeklôdött Tóth Miklós, aki törpe termetét fürge agyával ellensúlyozta, éles hangjával agresszív benyomást keltett. A muszka tiszt, jó egy fejjel magasabb, szánakozva nézte végig az apró külügyért, és mintha ügyefogyott gyerekhez beszélne, szótagolva válaszolta:

— Krieg ist nicht Ende hier... a háborúnak nincs vége itt... Wir gehen weiter, weiter... mi megyünk tovább, tovább... Krieg ist Ende in Zürich... London, San Francisco... wenn wir kommen San Francisco, ist Krieg Ende!

Ez a magyarázat mindkettônket mellbevágott. Lapjaink, a magyar rádió és a számtalan szeminárium mind a tartós békét emlegette, az új világrendet, az Egyesült Nemzeteket, amely éppen San Franciscóban született, ahová ez a szovjet tiszt készül. Az orosz észrevette megrökönyödésünket, elvigyorodott, és megismételte:

— Bis San Francisco wir gehen..., und dort Ende.

Felkapaszkodva teherautónkra megvitattam Tóth Miklóssal az orosz különös megyarázatát.

— Hencegés talán — véltem én. — Fejébe szállt a dicsôség, hogy ôk nyerték meg a háborút.

Törpe útitársam, akinek politikai nézeteirôl semmit sem tudtam, most hirtelen kirukkolt vele:

— Azt mondta a muszka, amit a fejébe sulykoltak. Ez nem az ô véleménye, hanem a felsô irányításé. És miért ne? Az övék Berlin, Prága, Varsó, nemsokára Budapest is teljesen. Miért ne Zürich is, ahol több a karóra? És késôbb talán San Francisco. Ki tiltaná meg? Talán a kis Truman?

Ezzel nehéz lett volna vitatkozni. Elôször is, mert nem tudtam, hogy Tóth Miklós ki fia-borja. Talán egy agent provocateur. Amióta Churchill elvesztette a brit választást, és kicsöppent a hatalomból, elpárolgott érdeklôdésem a nagypolitika iránt. Már nem hallgattam állandóan a BBC adásait, pedig ismét volt rádiónk a Görgey-villában.

Átléptük Ausztria határát, de ez nem járt semmi felemelô vagy különös élménnyel, szovjetek a sorompó innensô és túlsó oldalán, orosz kiáltozás mindkét oldalon, osztrákoknak alig volt nyoma, leszámítva az útfeliratokat, amelyek most már német nyelvûek voltak, de latin betûkkel, nem góttal, mint a gimnáziumban tanultuk. Burgenland falucskái szakasztott másai a mögöttünk hagyott magyaroknak, és miért is ne, hisz tôlünk vették el. A kövesút ugyanúgy sebhelyektôl volt felszaggatva, mint Gyôrtôl a határig, de ha lehet, itt a két oldalon még több volt a kiégett tank, teherautó, személykocsironcs. A háború rányomta bélyegét mindkét oldalra. Ez tompította a Bécsbe érkezés élményét is: bombák nyoma itt is a külváros kispolgári házain, beszakadt tetôk, kráter a kertben, tátongó lyukak a falakban, habár jóval kevesebb, mint nálunk.

A belváros, Budapesthez képest — kis túlzással — karcolást is alig szenvedett. A magyar konzulátus kecses palotája a Bankgassében még a császári Bécsrôl árulkodott. Vörös szônyeg borította a márványlépcsôket. A teremszerû irodában, ahol a kommunista küldött fogadott bennünket, gróf Andrássy Gyula díszmagyaros, hatalmas festménye nézett alá, kissé rosszallóan, a szalonnával, sonkával, kolbásszal és ki tudja mi egyébbel telt ládákra, amelyeket teherautónkról cipeltek fel a mufurcok. Tóth Miklós, aki már többször megfordult itt, "Szabadság"-gal üdvözölte a budapesti küldöttet, amit "Szevasz"-szal toldott meg. Ô intézte el, hogy az elsô éjszakát a konzulátuson tölthessem, amíg megtudom, hogy barátaim átvészelték-e Bécs elestét.

Megvoltak. Herr Professor Oscar von Zimmermann-Meinzingen Biedermann Imre sógora volt, egyben életének megmentôje. Szívgyógyászati páciense, Sztójay Döme, az akkori miniszterelnök hozta ki Imrét a Gestapo börtönébôl, percekkel a deportálás elôtt. A professzor a Schellinggasse 12-ben vészelte át Bécs bevételét. Ez a belváros egyik csendes kis utcája volt a nemzetközi zónában, amelyet a nyugati megszállók közösen adminisztráltak. A telefon itt már mûködött, a konzulátusról felhívtam Ossy lakását, hogy érkezésemrôl értesítsem ôt és feleségét, Biedermann-Kendeffy Katinkának, Imre feleségének húgát, Margiczit. A szobalány válaszolt — mert Bécsben még az is volt —, a Herr Professor a klinikán van, és utána az egyetemen tanít, de a gn-dige Frau a fürdôbôl üzeni, hogy azonnal költözzek hozzájuk, kész a vendégszoba.

Csengetésemre Margiczi nyitott ajtót, fürdôköpenyben, szôke haján fürdôsapkával, a forró fürdôtôl illatosan. Karjába zárt, jobbról-balról csókolt, és közben zokogott:

— Jenôkém! Hála istennek, hogy még él... és itt van velünk! Szegény Katinka, Szentegát... a mama és Imre... és Magyarország... Mi lesz velünk? És velük? Összetört az életünk...

A szalon, ahová bevezetett, Mária Terézia-bútorokkal, keleti szônyegekkel, festményekkel feledtette a háborút, az "összetörésnek" itt nyoma sem volt. És Margiczin sem nagyon. Még mindig a szép, szôke asszony volt, magas, kissé lagymatag, és másodhegedûs Katinka mellett, de ha nem volt mellette más, szemrevaló és finoman nôies.

Úgyszólván lélegzetvétel nélkül mesélte el a borzalmakat, melyeken átestek. Bécs rövid ostromát, elôtte a bombázást, aggodalmát Ossyért, aki a legrosszabb napokban is rótta a várost, és látogatta pácienseit, a klinikáját.

— Aggódtunk a budapestiekért, Szentegátért, ahol Katinka, mint az egri nôk, hôsiesen kitartott, és a csodával határosan átvészelte az özönvizet... De istenem, mi vár rá ezután? A fiacskámat, Georgyt, hála istennek sok mindentôl megkímélte a sors. Most félbejáró egy nagyon comme il faut nevelôintézetben, ahol nyelveket is tanul, és megóvják attól a borzalmas befolyástól, amelyet a mai Bécs áraszt... Ez itt Szodoma és Gomorra; az oroszok embereket rabolnak el, a franciák, az amerikaiak, még az angolok is magukkal hozták a Nyugat minden romlottságát. De reméljük, hogy maradnak, és nem hagyják, hogy a szovjetek Ausztriát is úgy elnyeljék, mint Magyarországot... Mindenki ezt beszéli, és a legjobb családok már pakolják is azt a keveset, ami megmaradt, hogy Svájcba vagy még messzebbre költözzenek... De hol van biztonság 1945-ben? Ausztrália... Annak a közelében még folyik a háború...

A kellemes kis vendégszoba — ahová Margiczi, beszámolójának végéhez érkezve, végül is bevezetett — biztonságosnak látszott, és a kényelmet árasztotta, amely a mi életünkbôl, túl a határon, eltûnt. Zöld selyem ágytakaró és függönyök, karosszék, könyvespolc német, francia és angol könyvekkel, sárga sátorernyôvel árnyékolt rézlámpa, antik armoire, a vendég ruháira várva. Majdnem megkönnyeztem az újabb kóstolót a múlt emlékeibôl. A két bôrönd, mellyel érkeztem, ruhát alig tartalmazott. Részben mert nem volt, részben, hogy több elemózsia férjen el bennük. Pesten azt beszélték, hogy Bécs úgy éhezik, mint mi az ostrom után. Szalonnát, kolbászt, sajtot, amit csak lehetett, hoztam magammal. Nem azért, hogy vásároljak valamit, annyira nem tellett, hanem, hogy valutaként szolgáljon elsô külföldi látogatásom idejére; a Bécsben töltendô három napra, amelyre engedélyünk szólt.

A legelsô porció, melyet kipakoltam, a háziaknak szólt. Margiczi — aki közben felöltözött egyik ruhakölteményébe, amelyet alighanem még Katinka választott ki neki, és varratott számára Rotschild Kláránál — sírva fogadott mindent, ami a drága Magyarországról jött, könnyei eláztatták gyönyörûen kikészített arcát. Közben hazaérkezett professzor férje, és a felét annak, amit hoztam nekik, visszapakoltatta velem.

— Wir haben fast alles, was wir brauchen — megvan mindenünk, ami csak szükséges — mondta. — Hála vidéki pácienseimnek, mi kevesebbet nélkülözünk, mint a többiek. De a város valóban éhezik, ezt hamarosan tapasztalhatod. Vidd oda, ahol nagyobb a szükség.

Ez volt Ossy. Pillanatok alatt felmérte a helyzetet, és precíz diagnózissal szolgált. Én egy szegény magyar koldus vagyok, aki adni akar, de nem nagyon van mibôl. Vigyem oda, ahol jobban kell, és kapok érte valamit, amit én nélkülözök, ôk olybá veszik, mintha részesültek volna ajándékomból.

Ezt nem öntötte szavakba, két mondat és egy elegáns gesztus finom kezével elegendô volt, hogy megértesse velem. És azon nyomban átállított egy másik vágányra, mert azt is tudta, hogy hová kívánkozom.

— Még sohasem jártál Bécsben, de nyilván eleget tudsz róla, mert a szentegáti estéken hosszasan faggattál, hogy milyen a színház, a Burgtheater vagy a Josefst-dter. Nos, itt az alkalom, hogy belekóstolj. A színészeink éheznek, az éhség elmélyíti a mûvészetet, soha úgy nem játszottak, mint most. Margiczit ismerve biztosan dinner-partyt szervez neked, hogy találkozzál itteni magyarokkal. Én a te helyedben belekóstolnék abba, amit a leromlott Bécs még mindig nyújtani tud. Kedvenc íród, Priestley, akit fordításban olvastál, amikor utoljára láttalak Szentegáton, "Time and the Conways" címû darabjával most Bécset kápráztatja el. Egy telefon, és szerzek neked jegyet. Pedig mind elkelt... Margiczi méltatlankodott, mert ahogy férje megjósolta, már kezdte toborozni az ismerôsöket vacsorára, de Ossy lefújta, és bezárkózott velem a dolgozószobájába, kifaggatott sógora és sógornôje helyzetérôl, kilátásairól.

Beszámoltam neki az Imrével átélt ostromidôkrôl, a jezsuitáknál töltött hónapokról, a háború utáni Szentegáton tett látogatásomról, Katinka tervérôl, hogy ha kell, hotellé változtatja át, hogy megôrizzen valamit abból, amit maga köré épített. Beszéltem Imre mentesített 300 holdjáról, és a reményérôl, hogy igenis megmutatja, a megnyirbált középbirtok is életképes, szakértelemmel és szövetkezéssel párosítva. Ossy figyelmesen hallgatta döcögô német beszédemet, melyet francia vagy angol szavakkal tûzdeltem tele, ha valami nem jutott eszembe. Egy kicsit úgy hallgatott, mint orvos a páciensét, szimptómákat keresett, és amikor befejeztem, kész volt a véleményével.

Imrét ugyanúgy csodálta, mint én. Megmenekülése "ein Wunder", egy csoda, ami nem neki, Ossynak köszönhetô, hanem a sors rendelésének, a gondviselésnek, nevezzük annak, amit hitünk diktál... De nem biztos, hogy az ilyesmi megismétlôdik, jobb a végzetet nem kísérteni. Szentegát egyszer már majdnem Imre életébe került. Szentegát a múlt Magyarországa, nem tartható fenn, akármilyen okos is Katinka. Az ô tanácsa az, hogy próbálkozzon meg vele, ha mindenáron ezt akarja, de készítsen magának egy vészkijáratot. Kevés embernek van Magyarországon annyi értékes ékszere, mint neki, menekítse ki valami biztos helyre. Megdöbbentett, hogy Bécsbôl nézve ilyen reménytelennek látja a magyar jövôt. Ezt meg is mondtam neki, majd István barátom dilemmáját említettem, aki Törökországban töpreng azon, hogy hazatérjen-e, vagy továbbálljon, nyugatabbra. Ossynak erre is volt azonnali diagnózisa.

— Mi, fiatalok — mondta —, jobban tesszük, ha körülnézünk külföldön, vagy legalábbis arra összpontosítjuk erônket odahaza, hogy tökéletesítsük nyelvtudásunkat, és átálljunk valami foglalkozásra, amely kenyeret adhat külföldön is. Lehetséges, hogy túlságosan pesszimista vagyok, de úgy vélem, hogy Magyarország hamarosan szovjet gyarmattá válik hosszú idôre, és a helyi kiskirályok, akik a gyarmat sorsát intézik, meg fogják büntetni azokat, akik a rossz oldalon születtek. A jövô Magyarországán ti, a "ci-devant"-ok lesztek az új zsidók, akiket származásukért büntetnek.

Talán nem szükséges mondanom, hogy elsô külföldi kirándulásom elsô napján ilyen ijesztô jóslatot hallani több volt, mint lehangoló. A helyzetelmzést súlyosbította, hogy Ossynak a múltban is mindig igaza volt. Már a náci megszállás elôtt tanácsolta Katinkának, hogy biztosítson vészkijáratot, Imrének tanulmányutat Angliába vagy Amerikába. Ezért tekintélye jóval nagyobb volt elôttem, mint egy befolyásos és elôkelô orvosprofesszor hozzászólásáé, babonásan hittem abban, hogy ösztönösen megérzi a jövôt, és ezt a képességét csak fokozza az, hogy nemzetközi pacientúrájától olyan értesüléseket szerez, amelyek közönséges halandónak nem osztályrésze.

Ossy telefonált a Josefst-dter Theaterbe, és szerzett nekem egy jegyet az elsô sorok egyik fenntartott helyére, tetejébe ígéretet a két fôszereplôtôl, a bájos Gusti Hubertôl és partnerétôl, Hans Holttól, hogy a szünetben fogadnak öltözôjükben, hogy átadhassam nekik a kis ízelítôt, amelyet "aus Ungarn" hoztam.

A Josefst-dter Theaterrôl Budapesten azt mondják, hogy olyan, mint a Vígszínház, csak még vígszínházibb. És az is volt. Bejáratára nem emlékszem már, nyilván azért, mert kívülrôl kevésbé volt elegáns, de belül plüssel bélelt ékszerdobozra emlékeztetett. Az elôcsarnokot gárdájának fotográfiái díszítették, színészek és színésznôk, akiket filmeken már láttam, de színpadon még soha.

A nézôtér zsúfolásig megtelt. Jegyem a harmadik sor közepére szólt, szomszédom egy amerikai tiszt volt. Kapucinerszínû pantallójával és jó szabású zubbonyával, kitüntetéseivel impozáns jelenség, én a legjobb, de már megviselt ruhámban ütött-kopottnak éreztem magam. A bécsi közönség bár éhezett, de ki volt öltözve. Több nô estélyi toalettben, a férfiak jól szabott öltönyökben: halk és diszkrét zsivajgás a függöny felgördülte elôtt. A programfüzetet lapozgattam, és megtudtam, hogy újabb kedvenc szerzôm, J.B. Priestley — akinek három regényét olvastam már — London egyik divatos darabírója. A Conway családban kedvelt témái egyikét, az idôelméletet dolgozza fel, a tézist, hogy az idô ugyan múlik, de nem tûnik el, egy másik dimenzióban tovább létezik. A ritka egyén, aki — akárcsak a rádió skáláján — képes a hullámhosszakra ráállni, a megfelelô sávban találkozhat a múlttal. A szerzô varázsa, regényeibôl áradó humora, életkedve, optimizmusa, filmkedvenceim elôadása még megkapóbb volt, mint a vásznon. Delejes izgalommal követtem szavaikat, tökéletesen megfeledkezve arról, hogy mindez német nyelven folyik, melyet hatéves koromtól törtem, de a különbözô iskolákban majdnem belebuktam, mert a grammatikával hadilábon álltam. A közönség osztotta elragadtatásomat. Egy kivétellel: szomszédom, az amerikai tiszt izgett-mozgott, a színlapot pödörte, legszívesebben rászóltam volna, hogy maradjon csendben. De aztán mégsem tettem.

Ô volt az, aki hozzám szólt, alighogy legördült a piros bársonyfüggöny az elsô felvonás végén.

— Excuse me — mondta. — Do you speak English? — Igenlô válaszomra folytatta: — Thank God... Szavamra, én kedvelem Priestley írásait, de mert németül nem értek, ez az egész nekem kínai.

Helyünkön maradva megkíséreltem korlátozott angol szókincsemmel elmagyarázni, amit a színlapból tudtam, és ami az elsô felvonásban történt. A kapitány — mert kiderült, hogy az volt — elégedetten bólintott, megdicsért, hogy ilyen folyékonyan beszélek angolul, és megkérdezte, hogy honnét jövök, mert más a kiejtésem, mint a helybelieknek, gyanítja, hogy nem német az anyanyelvem.

— Budapestrôl jön? Milyen szerencse! Nem sokat tudok arról, ami ott történik. Mesélne valamit az ottani változásokról?

Mesélnék-e?! Ez volt az elsô eset, hogy túl voltam a határon, és ki mertem nyitni a szám, annál is inkább, mert egy amerikai tiszt akart tájékozódni helyzetünkrôl. Ez szinte szárnyakat adott. Beszéltem a borzalmas csalódásról, a szakadékról, amely a rádióadások ígérete — önrendelkezés, szabadság a kis nemzeteknek — és a Vörös Hadsereg bevonulása között tátongott. Beszéltem az óra- és lakásrablásokról, a civilek összeszedésérôl, hogy hadifogolyként cipelik el ôket. Beszéltem a Kommunista Párt hatalmának növekedésérôl, a kilátástalanság érzésérôl, amely legtöbb honfitársamat eltölti, a félelemrôl, hogy a helyzet még rosszabb lesz, ha kiderül, hogy a Nyugat véglegesen feladott bennünket.

A kapitány szótlanul hallgatott, de egyre borúsabb arccal, és amikor végre egy kis szünetet tartottam, belekezdett mondókájába. — Mindez egészen másképpen hangzik, mint amirôl mi olvasunk. A maguk országa a fasisztákkal szövetkezett, segítették az ô háborújukat, amelyet most elvesztettek.

— Pardon — mondtam. — Magyarország nem önként lépett a háborúba. Volt egy miniszterelnöke, aki inkább a halált választotta, mint a csatlakozást.

A kapitány erre ügyet sem vetett, most ô kezdett beszélni a hatalmas áldozatokról, melyet szövetségesük, a Szovjetunió hozott, hogy segítse felszabadítani Európát a fasizmus rabságából. Ez viszont engem kezdett kiborítani, de fegyelmeztem magam, utóvégre csak nem fogok hepciáskodni az elsô amerikai tiszttel, akivel a háború után összehozott a sors. Elmeséltem neki a határon lejátszódott jelenetet, a lövészárkot ásató szovjet tisztet, aki Svájcba és San Franciscóba készül, mert a háború csak ott fog befejezôdni.

Ebbe viszont a kapitány vörösödött bele. Felemelt hangon felelte:

— Tudja, mit gondolok errôl a mesérôl? Azt, hogy maga egy fasiszta, aki azért hagyta el Magyarországot, hogy hazugságokat terjesszen a mi háborús szövetségesünkrôl. Sajnálom, hogy kikértem véleményét a helyzetrôl.

— Pardon me — mondtam erre. — Elnézést, ha megbántottam. Én sem számítottam arra, hogy az elsô amerikai tiszt, akivel itt találkozom, kommunista lesz.

A kapitány felugrott helyérôl.

— Én nem vagyok kommunista! — kiáltotta, és kirobogott a terembôl, ahová nem is tért vissza.

Felgördült a függöny a második felvonásra: a Conway család tíz évvel késôbb. A kapitánnyal való összeszólalkozásom elrontotta ezt a varázsos estét, fél füllel figyeltem csak a darabot, agyam másik felében ô motoszkált, akivel lekommunistáztuk és lefasisztáztuk egymást.

A második felvonás után ittam egy konyakot a büfében, ez kissé lecsillapított, a harmadik felvonásra már jobban oda tudtam figyelni.

Remek darab volt, legalábbis 1945-ben a Josefst-dter Theaterben annak tûnt. A közönség még hosszan tapsolt a hajlongó színészeknek, amikor jött a jegyszedô néni, keresve a magyar urat, akit Huber mûvésznô és Holt mûvész úr várt a szünetben, hogy átadja nekik Budapest üdvözletét. Röstelkedve kopogtattam be hozzájuk, a sminket már letörölték, ôk is, én is fáradtak voltunk. Átadtam a szalonnát és a kolbászt, szívbôl gratuláltam, ôk pedig arról biztosítottak, hogy mennyire szeretik Magyarországot.

Alapjában véve nem vagyok álmodozó természetû ember. A katonaiskola óta addig húztam a napot, amíg holtfáradtan roskadtam fekvôhelyemre, és az éjszaka egy percnek tûnt, az új nap teendôi pedig feledtették velem, ha álmodtam is valamirôl. Nem így Bécsben, ahol kocsizörgés vert fel hajnaltájt, alig pár órás nyugtalan alvás után, megszakítva beszélgetésemet dr. Kapolyival, gyerekkorom "doktor bácsijával". Vele szemben ültem, az ô szalonjában, barcsi, kastélyszerû villájában. Esterházy-kockás öltönyét viselte fekete-fehér babos nyakkendôvel, hintaszékében ringatózott, ami nem volt szokása, elôrehajolt, és úgy mondta, nyomatékkal:

— Meg kellene látogatni Zsuzsi lányomat, talán felugrom Bécsbe egy-két napra.

Ezzel az álom félbeszakadt, a kocsizörgés felvert, kiugrottam az ágyból, félrehúztam a függönyt, várva, hogy Barcs fôutcájára pillantok. A doktor szokása volt kocsizörgésre félbeszakítani mondókáját, és kikukkantanni, hogy melyik uraság hajtott be a városba, ki fog hamarosan betoppanni hozzá. A környékbeli kastélyoknak és kúriáknak ô volt a háziorvosa, s ezen túl társadalmi kapcsolat is kötötte hozzájuk, a kasztrendszer ellenére. A függönyt félrehúzva eltûnt Barcs, egy idegen város macskaköves utcáján lóhúzta tejeskocsi gördült vévig, egy borízû, vastag hang mormogta:

— Morgen... Die Milch ist da...

Ez Bécs! Én "ugrottam fel Bécsbe", ha ugyan a teherautón való döcögés ugrásnak nevezhetô. Dr. Kapolyi annak idején Barcsról mindig Nagykanizsán keresztül utazott a gyorsvonat elsô osztályán Zsuzsihoz és osztrák férjéhez Bécsbe, amíg az antiszemitizmus és az Anschluss veszélyt nem jelentett Zsuzsi számára, és el nem titkolta magyar, szemita szüleit. Dr. Kapolyinak és feleségének, Irma néninek utolsó vonatútja a deportálás volt egy marhavagonban. A háború után hallottam, hogy egyikük sem élte túl az utazást.

Dr. Kapolyi mentette meg várandós anyám életét, amikor szerb megszállók megölték apámat, négy éves bátyámat, és ôt is súlyosan megsebesítették. Dr. Kapolyi csinált belôlem katonát, és ennek következményeként "demokratikus rendôrt". És amikor végre elvetôdtem Bécsbe, visszatért sírjából, hogy figyelmeztessen, tartozom neki azzal, hogy felkeresem Zsuzsit.

Visszatért sírjából? Nem volt neki sírja, úgy dobták ki ôket a vagonból, hogy több legyen a hely az élôknek. De akárhol porladtak el, visszatért, és figyelmeztetett. Beleborzongtam még a forró fürdôben is.

Felöltözve az elegáns kis vendégszobában restelkedve döbbentem rá, hogy nem illek oda agyonmosott, rojtos ingemmel, elnyûtt öltönyömmel, agyonfoltozott cipômmel. Ausztria, itt a Schellinggasséban legalábbis, elegáns volt és disztingvált. Mintha a szobalány is rosszallóan nézett volna rám, amikor kiléptem a perzsaszônyeggel borított társalgóba. Beterelt egy kis nappaliba, melyet még nem láttam, besütött a nap, bearanyozta a vidám kretonnal borított bútorokat. A kis, kerek asztalon ott gôzölgött a reggeli, kávé és tea, mint a múltban, pirítós kenyér, méz és felvágott; ezt elfogadta Ossy. Az asztal mellett csak a ház asszonya ült, teáját kavargatva. Jöttömre felugrott, átölelt, suttogva mondta, hogy reggel hét óra óta fenn van, és rám vár, mert attól tartott, hogy megint a városba kell mennem, és nem lesz alkalmunk, hogy kibeszéljük magunkat. Margiczi még a reggel rivaldafényében is szép asszony volt, amilyennek a szentegáti kastélyban is tartottuk. Hosszú évek óta ismertem már, de kapcsolatunk laza volt, mint egy távoli rokonnal, akire az ember büszke, mert mutatós, de anélkül, hogy tudná mi lakik benne. Meglepett az érzelmes fogadtatás, amelyben érkezésemkor részesített, és még jobban az, hogy kora reggel óta vár rám, nehogy lekéssen. A somogyi kastélyban ágyba szolgálták fel reggelijét, és tizenegy óra elôtt nem jelent meg. És akkor is nyomban leomlott valamelyik fotelbe, mint egy csokor tearózsa, hogy a szobát díszítse. De itt maga volt az aktivitás, kávét töltött, elém tolta a tálakat, és közben kérdéseket tett fel: hogy vagyok, hogyan viseltem otthonom elvesztését, katonapályám félbeszakítását. De feleletet alig várt, kérdéseit maga felelte meg. Szörnyû lehet, mondta, ha a hely, ahol az ember felnôtt, hirtelen bezárul elôtte. Ô ezt már kétszer átélte, elôször Erdély ment el, fiatal leány korában, és most Magyarország. Szentegát ugyan még megvan, de hogyan. Katinka azt írja, hogy minden pillanatban kitehetik ôket, ha nem sikerül a kastélyt valamilyen üdülôvé átalakítania. De ha még sikerülne is, többé már nem az a Szentegát, az a Magyarország, amilyennek ô ismerte, szerette. Olyan érzés ez, mintha az egyik lábát amputálták volna. Bécs, a férje és a fia még megvan, de lépni nem tud, nem mer többé. Sírni kezdett, könnyei csíkokat húztak szépen kikészített arcán, és belepotyogtak félig üres teáscsészéjébe. Nem tudtam mivel vigasztalni, jobb híján megfogtam a kezét, mire ô is megragadta az enyémet, és meglepô erôvel, görcsösen kapaszkodott belé, mint a fuldokló. Meglepett, megindított, és megzavarta reggelimet, melyet egyre inkább a napi fôétkezésemnek tekintettem, erôsítônek a várható megpróbáltatásokhoz. A szobalány belépése vetett véget a kínos jelenetnek; jött az asztalt leszedni, és jelenteni, hogy a kis Georgi felébredt, az ágyban reggelizik; a professzor már elment az egyetemre, és azt üzeni a magyar vendégnek, hogy korábban jön haza a klinikáról, mert feltétlenül beszélni kíván vele.

Margiczi belenyugodott abba, hogy nekem kutatni kell egy barcsi ismerôs után, lerakta elém Bécs megsoványodott telefonkönyvét, és elment fürdeni.

"Lanik..., Lanik...", hármat is találtam, de egyik sem a keresett volt, Zsuzsi férje. Mind a hármat felhívtam, de egyikük sem tudott a negyedikrôl, akinek magyar volt a felesége. Mit tegyek? A magyar konzulátus révén hiába keresném, jó ideje megszakított minden kapcsolatot Magyarországgal, nehogy szülei származása kiderüljön. Fogalmam sem volt, hogy hol lakott utoljára. Kétségbeesésemben még a Kapolyi névnél is kerestem, sok "K" kezdôbetûs elôfizetô volt Bécsben, de Kapolyi egyetlenegy sem. Becsaptam a telefonkönyvet, és mechanikusan az asztalon fekvô reggeli újságot, a Wiener Kurirt vettem a kezembe. Ha Pesten lettem volna, az irodámban, ezzel kezdôdött volna a munkanap. A harmadik oldalon, mintha nekem szólna az üzenet, hirdetést találtam, egy emlékgyûlés bejelentését: Bécs túlélô zsidósága emlékezik tragikusan elpusztult társaira. Az összejövetel a Reputen-Halléban lesz 13 órakor, ahol vezetôséget is választanak, hogy a négy megszálló hatalomnál és a város vezetôségénél képviselje a megmaradt zsidóság érdekeit.

Vajmi kevés kilátás volt arra, hogy itt találnék nyomra, de más választásom nem lévén, ennél maradtam. Üzenetet írtam a háziaknak, németül, hogy mindketten megértsék. Utána visszasiettem a konzulátusra, nehogy elfeledkezzenek rólam, és lemaradjak a visszatérésrôl.

Ilyen veszély nem fenyegetett, a bejárat elôtt autósor állt: szürke, fekete, bordó, sárga — külföldi, fôleg amerikai gyártmányú kocsik, nem újak, de nekünk, szegény pestieknek csábosak. Hát még, amikor kiderült, hogy ezeket visszük haza, ezeket csereberélte a velünk hozott elemózsiáért küldöttségünk. Tóth Miklós, aki fel s alá száguldozott a lépcsôn üvegekkel, iratokkal a hóna alatt, leállt egy pillanatra, és megkérdezte, hogy én mi jót végeztem az elsô kint töltött nap alatt. Rosszallta, hogy látogatásra és színházra fecséreltem idômet, ahelyett, hogy kihasználtam volna a lehetôségeket. A többiek ezt tették. Andrássy Gyula festménye alól eltûntek az élelmiszeres ládák, helyüket ruhaanyagok, rádiók, amerikai cigarettás dobozok, és még ki tudja milyen kincsek foglalták el. A konzulátus zsibvásárrá, bazárrá vált, sürgô-forgó emberek jöttek-mentek, hoztak-vittek. Megkaptam, az ígéretet, hogy nélkülem nem tér vissza csoportunk, annál is inkább, mert kell a sofôr, az egyik autót nekem kell Budapestig vezetnem. A várost nem ismervén gyalog indultam a gyûlésterem felé, amely állítólag szintén a belvárosban volt. Megbámultam a barokk épületeket, amelyek jóval kevesebb kárt szenvedtek, mint a budapestiek. Érthetô. A bombák ránk hullottak, Budapestet feláldozta Hitler, hogy Bécs még pár hétig az övé maradjon. Megbámultam az amerikai és brit katonákat, akiket úgy vártunk, de csak mutatóba kaptunk néhányat. Itt a járdákon, az úttesten, a dzsipeken száguldva több volt belôlük, mint a bécsiekbôl. Csoportosan ôgyelegtek jól szabott uniformisukban, jól tápláltan, magabiztosan. Megnyerték a háborút, és behozták hozzánk a szovjeteket. Az árkot ásató orosz tisztre godoltam, és nyomban utána az amerikai kapitányra, aki lefasisztázott. Olyan keserûség fogott el, hogy magam is megdöbbentem.

A terem már zsúfolásig megtelt, a széksorok mind foglaltak, az oldalajtónál, ahol beléptem, a fal mellé lapultam, nekitámasztottam fáradt hátam. Nem én voltam az egyedüli, aki lekéste az ülôhelyeket, az emberek még egyre szállingóztak. Öregek, fiatalok, gyerekek. Jól öltözöttek, toprongyosok, múlt századbéli öregurak, magas, celluloid gallérral, kemény kalappal, melyet nem vettek le, mintha zsinagógában lettek volna. Sikkes nôk, akik nem látszottak szemitának; de akkor mit kerestek volna itt. És jöttek olyanok is, akiknek arcukra volt írva származásuk. Ki tudja milyen csodának köszönhették, hogy túlélték a hét gonosz évet, amíg városuk a Harmadik Birodalom birtoka volt?

A pódiumon zöldposztós asztal, többen ültek mögötte, ez lehetett a bizottság, amely az összejövetelt rendezte. Többnyire ösztövér öregemberek, egyetlen nô volt közöttük, egy cvikkeres néni. Elôttük az emelvényen egy bankárszerû, köpcös ember tartott elôadást, dokumentumokról beszélt, melyeket az igényt bejelentôknek fel kell mutatniuk. Amikor befejezte, néhányan bágyadtan tapsoltak, a terem többi része zsongott, türelmetlenül topogott. Talán mást vártak, vigaszt vagy tanácsot. A zöldposztós asztal mögött ülôk összedugták fejüket, gesztikuláltak, valami vita támadhatott, talán akörül, hogy ki legyen a következô felszólaló. A viszonylagos csöndet hirtelen muzsika szakította meg, a jól ismert valcert bömbölték a hangszórók: "Wien, Wien, nur du allein..."

Egy pillanatra abbamaradt a zsongás, csend támadt, melyet a valcer töltött meg: "Wien, Wien, nur du allein..." Aztán egy éles nôi hang sivította:

— Schande... Schande! Szégyen... Gyalázat!

Mintha jelszó lett volna, a feszült idegek pattanására kórusban kezdték kiáltozni a "Schandé"-t. Az asztaltól felugrott az egyik öregúr, fürgén a pódiumhoz szaladt, és a mikrofonon keresztül csendet parancsolt:

— Ruhe... Ruhe! — De ez a Schandéval és a Wien, Wien, nur dur allein-nel keveredett.

Az emberek felugrottak helyeikrôl, mindenki kiabálni kezdett, elôkerültek a botok és az esernyôk, pánik tört ki a teremben. Ez eljutott még a fal mellett állókhoz is, egyik szomszédom leszakította a díszítés egyik papírgirlandját. A valcer elhallgatott, de ordítás, jajveszékelés töltötte be a helyiséget, a fülledt levegôt. Valaki felpattantotta az oldalbejárat ajtaját. Ki akartam rohanni, de ez másoknak is eszébe jutott, kis tömeg kavargott körülöttem, két könyökkel igyekeztem kifelé, az utolsó értelmes foszlány, melyet a kakofóniából magammal vittem, egy mély férfihang volt: Genug von der Gemütlichkeit, Österreich... du bist kein Opfer. — Elég a kedélyességbôl, Ausztria... te nem vagy áldozat.

Ekkor már az ajtónál voltam, de valami visszahúzta a lábamat. Beleakadtam a földön heverô girlandba, azt húztam magammal. Nagyot rántottam rajta, a madzag elszakadt, kiértem az utcára, és szaladni kezdtem, mintha kergettek volna.

A visszaút budapestre folytatása volt a bécsi lázálomnak. A Hudson, amelyet vezettem, kétszer is lerobbant. A motorja füstölögni kezdett, hideg vízzel kellett öntözni a hûtôt. Egyik utasom két kancsóval hordta a vizet a szomszédos házból. Valahol Mosonmagyaróvár környékén álltunk, és vártunk. A környék hemzsegett a szovjet katonáktól, akik érdeklôdve szemlélték a füstölgô autót és benne hármunkat fegyvertelenül, védtelenül. A karaván többi része nem várt ránk, folytatták útjukat Pest felé. Azt hittem, hogy elveszik tôlünk az autót, de csak röhögtek, aztán továbbálltak. Végre újra elindultunk, de nem mertem sok gázt adni. Idônként leálltunk, és ahol lehetett, vizet kértünk, hogy lecsillapítsuk a felhevült Hudsont.

Körülbelül így éreztem én is magam; fél szemmel a kövezetet megszakító krátereket lestem, fél szemmel a tût követtem a mûszerfalon, amely állandóan emelkedett a forrpont felé. Az aggodalomnál is rosszabb volt az emlék, amelyen kérôdztem. Ossy, amint ígérte, korábban hazajött, és ugyanabban a kis nappaliban, ahol reggeliztünk tövirôl hegyire elmondtam neki mindent, ami a lelkemet nyomta. Katinka erôfeszítéseit kastélyuk megmentésére, saját bizonytalan helyzetemet hivatalomban, az orosz tiszt jóslatát, az amerikai kapitány reakcióját. Azzal fejeztem be, hogy amikor Bécsbe jöttem, valami megnyugtató üzenetet reméltem a Nyugattól, de most ellenkezô érzéssel indulok haza.

Ossy úgy hallgatott, mint egyik betegét, töltôtollával receptfüzetén dobolt, mintha minden pillanatban arra készülne, hogy nyugtatót rendeljen számomra. Amikor befejeztem, kész volt az analízissel.

Katinka a lehetetlennel kísérletezik, de ki tudja — a csodával határos, hogy amíg a régi Magyarország eltûnt, Szentegát még áll. De megismétli, amit egyszer már mondott: küldje ki Katinka az ékszereit, én pedig vessem minden befolyásomat latba, hogy Imrét rábeszéljem a távozásra. Ô a veszélyeztetett, egy újabb csalódásba belerokkan. Kár lenne érte. Ami azt oroszokat illeti, nem titok, hogy Nyugat-Európa kell nekik, és annál is több. A háborúba ugyan mindenki belefáradt, de az aknamunka mégis sokat ígér. Olaszország és Franciaország termékeny talaj a szovjetek számára. Ô az én helyemben Rómát és Párizst nem választaná. Kanada? Ausztrália talán? Ami pedig a pánikba fulladt bécsi emlékünnepélyt illeti, legalább saját szememmel láthattam a skizofréniát, amelyben Ausztria szenved.

— Hivatalos politikánk: mi is Hitler áldozatai vagyunk. De azok, akik besegítették ôket ide, akikre Dollfub vére, Schuschnigg könnye tapad, továbbra is itt élnek közöttünk, és ha a négy hatalom megszállása egyszer véget ér, újra megszólalnak. Ausztria talán még Magyarországnál is betegebb, mert a magyarok legalább tudják, hogy hol állnak, mire számíthatnak, de mi, osztrákok tépôdünk és tettetünk, és lám egy valcer elég, hogy elkezdôdjön az ôrjöngés. Ossynak egyetlen biztató mondata sem volt. Amikor megköszöntem a vendéglátást, és óvatosan felvetettem, hogy aggódom Margicziért, mert nyugtalannak találtam, fájdalmas mosoly jelent meg Ossy arcán.

— Félig-meddig Margiczi is osztrák — válaszolta. Azután biztosított, hogy bármikor szívesen látnak, jöjjek máskor is, ha tehetem.

A Hudsonnal végül is megérkeztünk Budapestre, a fôkapitányságon egy rendôr vette át tôlem. Fellélegeztem, de mázsás súllyal a lelkemen indultunk Buda felé, immár gyalogszerrel.