Ki fog hanyatlásról beszélni, ha az egész
csak optika kérdése? Az átmenet minden...
Peter Sloterdijk: A varázsfa

Minden kornak megvannak a maga favorizált (elvont) fogalmai. A divatszavak, amelyek által definiálva érzi magát, akár tagadó, akár állító értelemben. Ilyen szó most az átmenet, vagy tovább: átmenetiség, átjárhatóság, átjárás, áttûnés, áthallás... Nevezzük Á-nak. Ami vagy Tilos, vagy Szabad. Ha ez a szó mostanság elhangzik, majdnem szükségszerûen abba a csapdába húz bele, hogy korunk társadalmi-politikai-kulturális-paradigmatikus átmenet voltára reflektáljunk.

De van-e olyan kor, amely nem átmeneti, vagy másképp: van-e olyan kor, amely rendelkezik önbizalommal (reflektálatlansággal?), hogy önmagát megelôzô korokkal szemben immunisnak, ennélfogva abszolútnak tételezze, és ne gondolja azt magáról, hogy örök érvényû? Valószínûleg semmilyen olyan kor, amely lineáris idôtudattal rendelkezik, és tudatában van saját történelembe ágyazottságának, nem annyira önhitt, hogy ezt gondolhassa magáról.¹ (Úgy tûnik, Malacka nagyapja, Tilos az Á, a történelem legmagabiztosabb szereplôje.)

Azt viszont nem kell elfelejteni, hogy a világ a mítosszal kezdôdött, és nem a történelemmel.

És mi a helyzet azzal a korral, amelyben az Á annyira rávetül a nyelvre, hogy az önmagáról való beszédet is gátolja? (Túl azon, hogy mihelyt valamit definiálni kezdek, eltûnik, megközelíthetetlen lesz, a szavak, a "nyelvi körítés" által mintegy elleplezôdik.) Honnan vegyünk új nyelvet, immunist? Mert a par excellence átmenet korában nem lehet egyetlen szót sem kiejteni (talán a kötôszavakat és névelôket kivéve, de ez sem biztos), amely kimondása után is megôrizné látszólagos szilárd halmazállapotát, és biztosan állíthatná jelentését. Mi történhetik akkor, amikor a nyelv kicsúszni látszik a beszélô/író tapasztalata alól? Hatalma persze soha nem is volt fölötte, de legalább biztonságosabban tudta használni. Van-e a nyelvnek egyáltalán szilárdságtana?

Milyen állapot az, amikor az ember saját kora átmenet voltának olyan mértékben tudatában van, hogy saját kijelentéseit kijelentésük pillanatában kérdôjelezi meg? Amikor a nyelv nemcsak autonóm létezô, hanem csapda, és elsôsorban az, és amikor az embernek eszébe sem jut, hogy a nyelvet nem mindig sikamlósnak és cseppfolyósnak gondolta el. Mi történik egy korral akkor, amikor gondolkodásából kiiktatja a nagybetûs szavakat? De csak azt akartam mondani, hogy vagyunk talán annyira tudatosak és nem önteltek, hogy (ön)kritikusak lehessünk. Meg hogy érdekes és izgalmas dolog ebben a korban élni és beszélni.

És most inkább két könyvrôl szeretnék beszélni, amelyeknek semmi közük nincs egymáshoz, és éppen emiatt kell most róluk beszélni.

Az egyik egy gyökeresen posztmodern² regény (annyira, hogy egyáltalán nem biztos róla az sem, hogy regény): Peter Sloterdijk: A varázsfa. A pszichoanalízis kialakulása az 1785-ös évben. Epikus kísérlet a pszichológia filozófiájára. (Ballassi, Budapest, 1995). A köny regény-sége nagyjából ki is merül abban, hogy "epikus kísérlet". De ettôl még nagyon izgalmas. A szereplôk — akár egy drámában — rövid jellemzéssel felsoroltatnak a könyv elején, de — a fôszereplôt kivéve — mindenik csak addig jelenik meg, ameddig szövegét elmondja. Nincsenek jellemek, személyiségek vagy egyéniségek, morális normák alapján megítélhetô karakterek, csak (?) egymással egyenértékû, párhuzamos hangok. Hangok, amelyek nevekkel vannak felruházva, esetenként nem is légbôl kapott nevekkel. Elméletek vonulnak fel, nem értekezés vagy tanulmány formájában, hanem színész, feltörekvô polgár, cinikus és hatalomvesztett arisztokrata, orvos stb. diskurzusaként. Ha valaminek, talán leginkább osztály- és ideáltipikus alakoknak nevezhetôk e hangok vehikulumai, közönséges nevükön szereplôk. Nem dialógusok hangzanak el, hanem diskurzusok váltják egymást, vitáznak egymással, olykor felvilágosodás kori diskurzusok, amelyeken erôsen "áthallik" mai, posztmodernnek nevezett elméletek retorikája. És joggal: "...nem történelmi regénnyel van dolgunk. A jelenrôl lesz szó, a tiszta jelenrôl és csakis a jelenrôl. A könyv expedícióra vállalkozik egy el nem múlt múltba, amely a mai viszonyok állagába égettetett. E történet a meghosszabbított jelenben játszódik, amelyet mi modernitásnak nevezünk." (Elöljáró beszéd, 11.)

És íme, a két legerôsebb diskurzus egymással szemben, a feltörekvô, történelmi jelentôségét hamarosan elérô polgár(ság) és a lecsúszó, önmagát intelligens cinizmussal és kellô öniróniával figyelô arisztokrata(-ácia) dialógusa. Hogy melyik szimpatikusabb? Nézzünk magunkba, és inkább ne kommentáljunk; az analógiákat csak ronthatnánk.

Polgár (Adrien Duport): "Hirtelen bizonyossá lett elôttem, hogy ön el fog tûnni a föld színérôl, és vissza sem tér többé. Az eltûnését helyeslem. Lehet, hogy még kapcsolatba kerülünk egymással, ha ez elômozdítja a dolgokat. Egy napon azonban ez is meg fog szûnni. Késôbb ugyanis egy egészségesebb rendben érvényes mérce szerint fogjuk alakítani kapcsolatunkat. A haladás majd elfeledteti az ön ferdeségeit. Ebbôl a gondolatból merítek erôt." (160.)

Arisztokrata (Vicomte de Saint-Malbaux): "...ha a burzsoázia egyszer eljut odáig, hogy megismer valamit a másféle állapotokba való átmenet édes ízébôl, akkor az önök legjobbjai a villájuk erkélyén állva azon töprengenek majd, hogyan lehetséges, hogy az új várományosok ennyire keményen lépnek fel önök ellen, és hogy ilyen sok elképzelésük van. A ma polgárai, masszív nézeteikkel, egy napon talán tudni fogják, amit én ma tudok: az élet csak a rend és rendetlenség közti ritka intervallumokban tér magához, egyébként nem is él... A történelem a leépülés stafétája. Ezért nem tud semmit, Duport, semmit, ön túl jó futó, attól tartok. Soha nem fogja megtudni, mi mellett rohan el, nem tudhatja, mit hagy ki... [...] Ki fog hanyatlásról beszélni, ha az egész csak optika kérdése? Az Átmenet minden..." (161—162.)

Aztán meg egy másik, a Saint-Malbaux-éhoz hasonló és Derrida-gyanús hang:

(Marquis de Sponti): "...az én erôsségem nem bárminek a tagadásában, hanem a rések felfedezésében van. Látom a káoszt a szavak mögött, amögött pedig, amit a dolgok rendjének szokás nevezni — a lehetôségek szédületét." (127.)

Én azt hiszem, hogy ezekben a résekben sejlik fel valahol az átmenetzóna — szólamok, textusok között, amikor egyik már, a másik még nem mûködik. Ha semmi nincs, ami mûködne, a "nem mûködést" megteoretizálva, mûködô(képes) diskurzust kaphatunk. De meddig?

A másik könyv az egyik legderûsebb és — engedtessék meg az esszéírónak egy személyes megjegyzés — a legjobb könyv, amit valaha olvastam. Ez is regény, de ezúttal gyökeresen, "mindenestôl" regény, hosszú, sok szereplôje, ágas-bogas cselekménye van, meg minden egyéb, ami egy valamirevaló regénytôl elvárható. Thomas Mann József és testvérei címû könyvérôl van szó (Thomas Mann mûvei 3—4, Magyar Helikon, Budapest, 1968), derûjét pedig éppen annak a hiánya adja, amirôl itt eddig annyi szó esett. Ebbôl a történetbôl teljesen hiányzik minden átmenetiségtudat: ez a történet mítosz. Nincs tudatában saját történelembe ágyazottságának, hiszen — mítoszra jellemzô módon — nem ismeri a lineáris idô fogalmát, József történetei — ugyanazok a történetek — történtek, történnek és történni fognak az idôk végezetéig. Ez az egyetlen bizonyosság létezik.

"A szent idô lényegénél fogva visszafordítható; voltaképpen mitikus ôsidô, amelyet újból jelenvalóvá tesznek." (M. Eliade: A szent és a profán. Európa. Budapest, 1995.) A mítosz ideje az örökös újrajátszásé. Az idô reverzibilissé viszont csak kimondva válhat, a maga fizikai — vagyis profán — valóságában nem. A reverzibilis, újra jelenvalóvá tehetô mitikus ôsidô elsôdlegesen, sôt kizárólagosan nyelvi. Eliade errôl nem beszél, de idézett példái (nyelvi példák) azt bizonyítják, hogy a mítosz voltaképpen nyelv — a nyelvben jön létre.³

A mítosz nyelv.⁴ József történetei a nyelvben történnek. Vagyis nem történnek, a szónak a "megtörténés, lejátszódás" értelmében. Nem lehet visszakeresni egy olyan pillanatot, amikor cselekvésszerûen, nyelvelôttiségében megtörtént volna egy történet, egy esemény, bármelyik, hiszen "Mélységesen mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?" (József és testvérei. 9.) Nincs "kezdet", nincs "új", csak kezdetek vannak, történetek, elbeszélések kezdetei, idôben nem lokalizálható kezdetek és újrajátszások, újraírások. A történetek egymást és így önmagukat ismétlik. Semmi sem történik elôször, és semmi sem ismeretlen, ami történik. A részletek (szereplôk, helyszínek, reakciók) változhatnak, de a lényeg (helyzetek, viszonyok, következmények) állandó. Ez az állandóság — örök bizonyosság — teszi lehetôvé az újrajátszást, a visszatérést, ciklust. Az örök bizonyosságot egy abszolút állandónak tételezett transzcendencia szavatolja, Isten, aki már Egy, de még nem metafizikus. (Prediskurzív társadalomban még nem; akkor válik azzá, amikor elmélet lesz, diskurzusok egymásutánja; amikor a "mitikus ôsidôbôl" — vagyis idôtlenségbôl — kilépve történetivé lesz.) A József és testvérei-beli József azonban több, mint az önmagát író mítosz egy szereplôje, mint a történeten belül álló és azon túl nem lépô mítoszeszköz. Ezt a Józsefet Thomas Mann kreálta és ez a József-történet nem újjáírás, hanem újjáteremtés. Új mítoszteremtés, József személyi és személyes mítoszának a megteremtése. József maga is mitikus szubjektum: tudatában van saját mítoszkreáló voltának. Saját — már megírt — történetének tudatos résztvevôje és alakítója. (Ez valamiféle történetiségérzék elôzménye is lehet, a modern, vagyis nem-mitologikus szubjektum felé közelíti Józsefet, anélkül azonban, hogy történelemtudatot várhatnánk el tôle.)

Józsefben nincs kétely, illetve kételkedése nem egzisztenciális, és nem önmagára, hanem a megismerésre irányul. Teljes bizonyossággal tételezi önmagát, a történeteit, szerepét e történeteken belül és Istenét. Felette áll saját átmenetzónába helyezettségének, egyszerûen nem vesz tudomást róla, benne áll a mítoszban, ô maga a mítosz, és nekünk eszünkbe sem jut megkérdôjelezni magabiztosságát és ebbôl fakadó derûjét. József irigylésre méltóan boldog lehet.

JEGYZETEK

1.Például még Sztálin sem gondolta a kommunizmusról, hogy az a maximális tökéletesség, amennyiben a kommunizmus magasabb fokáról beszélt.

2.Ha most a kedves olvasó azt merészelné kérdezni tôlem, hogy mit értek posztmodernen, hát nagyon kellene vakarnom a fejem, hogy elfogadható definíciót találjak. Valószínûleg azt mondanám, hogy olvassa el ezt a könyvet. Különben is a definíciók jóval unalmasabbak.

3.Ezzel elérhetünk Meletyinszkij mitopoétikus világmodell-fogalmáig, vagy más irányba, Barthes-ig, de most ezekkel nem fogok foglalkozni.

4.A sokirányú referenciából, amit ez a kijelentés elôhív, talán Northrop Frye-éhez jutunk el a leghamarabb. Minden diszkurzív nyelvi képzôdmény mítosz (a mítosz szó elsôdleges jelentése: "szavak egymásutánja"), de ez a jelentés túl tág ahhoz, hogy funkcionális legyen. A prediszkurzív társadalmak olyan történeteit nevezi Frye mítosznak, amelyek társadalmi funkcionalitással rendelkeznek (Frye: Kettôs tükör. Európa, Budapest, 1995, 77), és ezzel ki is mondta a mítosz két fô jellemvonását: a narrativitást és a társadalomorientáltságot (100).