Weöres Sándor Psychéje a távolság, mégpedig az elérhetetlen távolság áthidalására tett játékos költôi kísérlet. Játékos, hiszen olyan, mintha hirtelen valósággá váló színielôdást néznénk, melyben a nemesi, komoly csengésû nevet viselô comtesse Lónyay Erzsébet Mária könnyedén "madár-röptû" Psychévé változik "fekete-fehér patakhabbá, mely folyton másként villan". Megsokszorozott a kosztümcsere a dédanyák súlyos aranydíszes ünneplôje és a "lenge, piros Hispanica" között, s a jelmezekkel együtt az alakok is változni látszanak, miközben nem változik senki és semmi, csupán annyi történik, hogy a bûvész, aki íme életre keltette ezt a színes kavargó világot, eltûnik a színrôl, anélkül hogy visszaváltoztatná figuráit részben vagy teljesen kitalált kétdimenziós alakokká, anélkül hogy alakjai visszakerülnének oda, ahonnan jöttek: a rég elfeledett költô elfeledett versei közé.

Nem, Psyché világának megvan mindhárom dimenziója, valószerûbb, mint maga a valóság, talán ezért is szerves része a kötetnek az Ungvárnémeti Tóth László-hagyaték, amolyan nehezékként szerepel, amely valós voltában megóvja Psyché tündérvilágát a kibillenés veszélyétôl. Psyché írásaiból kirajzolódó fiktív élete kontúrt ad egy éteri, testetlen voltában is valós költészetnek, tükröt tart eléje, hogy láthatóvá váljék, ám a tükörbôl ô néz vissza rá, amolyan Psychés huncut mosollyal, amibe egy gúnyos fintor is belefér a "Poesisben fennyen repülô de a Naturában gödrökben bukdácsoló" költôre.

Psyché tehát test és Ungvárnémeti lélek, Psyché anyag, Ungvárnémeti eszme, s így egyaránt elválaszthatatlanok. Csakhogy a test-Psyché a kitalált, az eszme, a lélek-Ungvárnémeti pedig valóság, anyag... Kétszeresen elválaszthatatlanok.

Amit Psyché Ungvárnémetihez hozzá tud tenni, az anyag. Psyché pótolja azt az irodalomtörténeti hagyományt, amelybôl Ungvárnémeti kiesett, a csaknem másfél századon keresztül meg nem írt kritikák, tanulmányok, tankönyvparagrafusok hatását. Olvasatában Ungvárnémeti ott áll Kazinczy, Berzsenyi, Kisfaludy mellett, költôként semmivel sem kisebb náluk, emberként pedig (Psyché szemszögébôl nézve) összehasonlíthatatlanul fontosabb.

Psyché mint Weöres kánonalakító kísérlete? Ismertetése, megszerettetése egy elég jól körülhatárolható irodalmi korszaknak, melybôl még az irodalomkedvelô és -olvasó átlag is megelégszik néhány Csokonai-verssel, Kazinczy-disztichonnal, esetleg a Fogságom Naplójával? Ha így van, a Psyché talán a legsikerültebb reklám az irodalom történetében. Egyszerre "reklámozza" magát az irodalmat és az irodalomtörténetet. Csaknem mindenki szerepel benne, akinek egy az adott korszakról írott, magára valamit is adó irodalomtörténetben jelen kell lennie.

Nem véletlenül írtam azt, hogy szerepel. Irodalmunk ismert és kevéssé ismert alakjai valóban nem egyszerûen jelen vannak, ahogy azt az irodalomtörténetben megszoktuk, mûveik listájával, életrajzi adatokkal körülvéve, de mozognak, élnek, magukra öltik a megfelelô író-, költô-, politikus-, fôúr- stb. jelmezt, és eljátsszák benne önmagukat. Azt a Kazinczyt, Berzsenyit, Kisfaludyt, Ungvárnémetit, Wesselényit, akit Psyché lát(hat). Egy nô, akit szoros szálak fûznek a korszak megannyi ismert alakjához: kinek szeretôje, kinek elmésen társalkodó ismerôse, tanítvány vagy rokon, kíváncsi, sok mindenre odafigyelô, sok mindent megjegyzô szemlélô. Aki "Nem tsak a gála ruhás / Almáriomba, hanem / A szennyes ládába / Is be-világít". (Az én Daemonom) A "szennyes ládába" jóval gyakrabban. Így jobban kirajzolódik jellem és korszak.

Psyché állandóan provokálja a kanonizált irodalomtörténetet. Nem, nem cáfolja meg, hogy ez vagy az nagy költô, nagy ember, jeles személyiség, csupán megemlít néhány apróságot, amirôl "jeles személyiségek" esetén nem illik tudomást venni. Hogy Kazinczyné féltékeny asszony volt, Berzsenyi inkább látszott Monstrumnak, mint Poétának és nagyobb költônek tartotta Kotzebuet, mint Schillert. Végsô soron pletykál, de ez is csak "reklámmá" lesz, hiszen aki szereti az elmés megjegyzéseket, szellemesen elôadott apróságokat (és kire nincs hatással az ilyesmi?), az biztosan nagyobb rokonszenvvel fogja olvasni az irodalomnak nevezett folytatásos történetet, mint eddig tette.

Psyché nemcsak pletykál, hanem pontosít is. Éleslátását semmi nem zavarhatja meg, nem kívánja lerombolni azt, ami a köztudatban él, de nem tud ellenállni a realitás vonzásának, és egy-egy odavetett félmondatával számos kérdôjelet állít.

Lássunk például egy irodalmi vonatkozású epizódot, Ungvárnémeti Tóth László temetését!

"A Hazai s Külföldi Tudósítások szerint csak hív baráttya Cseresznyés Sándor kísérte ki. Akik éltében magára haggyák a Dallnokot, hólta után még Hypocrita mód szánakodnak is: Íme a szegény költô mely el-hagyatott, sír-halmán csak kutyája nyüszítt. Allegorice így igaz, ám valánk ott százan is."

Mit tesz hozzá az Ungvárnémeti-szöveg Psyché alakjához? Hagyományt nem vonhat köré, hiszen Psyché látszólag jobban benne él a 18. század végének, 19. elejének irodalmi hagyományában, mint ô. Megkockáztatom, talán túlságosan belesimul. Csaknem minden híresebb személyiségével közeli kapcsolatban áll. (Ellenvetés: miért ne, hiszen tudjuk, hogy viszonylag belterjes volt a századfordulós kultúrvilág, lehetséges, hogy egy vándoréletet élô grófnô valóban mindenkit ismert volna Kazinczytól Beethovenig, Bihari Jánostól Berzsenyi Dánielig?) Mégis talán túl hosszú az ismert személyiség listája, olyan is rákerül, aki még a virtuális Brunswick-palotában sem lehetett ott, például Blanche, azaz Teleki Blanka, aki a Levél Cousinomnak Újhelre datálása (1813) idején mindössze öt-hat éves kislányként még otthon szaladgált a hosszúfalusi Teleki-birtokon. (Ellenvetés: mit számít Psychének az efféle csupán filológiai ügybuzgalommal kimutatható ellentmondás, hiszen az egész Psyché életmûvön fel sem tûnik egy-két apró repedés? Hát nem az a fontos, hogy bármit írna, elhisszük, hogy úgy is történhetett volna? A hangsúly az is-en van.) Az Ungvárnémeti-szövegnek tehát éppen ez a szerepe, a hangsúly kitevése. Valós, létezô megfoghatóan múlt századi szöveg voltában hitelesíti a minden valószerûsége ellenére is virtuális Psyché-életmûvet.

Ha Psyché idézôjel, mely formát ad Ungvárnémeti Tóth László lebegô költészetének, akkor automatikusan feltevôdik a kérdés, hogy mi a viszony idézet és idézô között. Csupán a kontextusba emelés, a (könnyebben) olvashatóvá tétel, a "reklám" kedvéért íródott volna a Psyché? Tény és való: Ungvárnémeti nem (vagy csak nehezen) tud önállósulni a Psyché-szövegek kontextusa nélkül, elvész, vagy nincs is külön hangja.

De Psyché sem igazi idézôjel, hiszen célja több, mint kiemelés, elhelyezés. Idézô-gesztusával önmagának alakít ki identitást, beleírja magát a szövegbe. (A versek egy része hozzá vagy róla íródott, a többiekhez pedig külön kis keletkezéstörténet köthetô, amibôl nem hiányozhat. Így vagy úgy, leszögezhetjük, Weöres Sándor könyvében nincs Ungvárnémeti-vers Psyché nélkül.)

Psyché tükrében tehát láthatóvá válik egy Ungvárnémeti Tóth László-olvasat köré szervezôdô irodalomtörténet. Amely valóban "történet". Nem rangsorol, nem osztályoz, mellôzi a címkéket, dobozokat. Szellemes, kicsit pletykás, és mindennél jobban irtózik a piedesztálra emeléstôl. Psyché idônként úgy látja a korszakot, amiben él, mintha kívülrôl, az utókor szemével nézné. Érzékeli az aktuális nagy problémák átmenetiségét, történetiségét! Figyeli egy darabig az ortológus—neológus házi összecsapást, de egyik oldalt sem támogatja, kimegy a konyhába kávét fôzni.

A tükörjáték csak egy irányban mûködik, Ungvárnémeti Tóth versei a "hiteles irodalom" már nem beszél Psychérôl. Ezen a ponton megszakad a két szöveg tökéletes szimbiózisa. Nemcsak a mindig önmagára reflektáló Ungvárnémeti-szöveg nem válhat tükörré. Psyché maga a tükör is, csak önmagát tükrözheti vissza, mindig újabb és újabb leplet félrevonva, anélkül, hogy láthatóvá válnék...

A kezembe tükröt adva
Fellibbenti fátylamat,
Hadd ismernék enn magamra,
Ám takar fény áradat,
Tükrömben kering a pára,
Második leplem borít,
Míg jövôm alázatára
Múltam gôgje nem tanít.